Csodarabbi. Méltán híresült el ez a
kifejezés úgy a zsidóság, mint a galut többi népei körében. Sokszor
hallhatunk csodás eseményekről, vallási előljárók természetfeletti
képességeiről, melyeknek többsége inkább csak amolyan önigazolásnak
tűnik. A zsidóságnak soha nem volt szüksége direkt és elvont
bizonyításokra, amelyek a Mózesi törvények legitimitását kellett
volna, hogy erősítsék. A Tóra végtelen forrása ad erőt és
tiszteletet ahhoz, hogy az embert, mint megismételhetetlent állítsuk
a törvények és a hagyomány középpontjába, az Örökkévaló feltétlen
szolgálatába. Nem elég tudni mindazt, amit tanítóink évezredes
bölcselete keltett életre, a meghallás képessége is társunk kell
legyen a mindennapokban. Rabbik, rebék, mággidok és más szentéletű
emberek adnak bizonyosságot affelől, hogy emberként, vezetőként,
tudósként hallgatták a szegények, rászorultak, betegek kérését.
Minden időben szükség van rájuk, hogy vigaszt nyújtsanak vagy irányt
mutassanak. Északkelet-Magyarország földrajzi fekvése lehetőséget
adott ezeknek az embereknek, hogy úton-útfélen találkozzanak.
Tetteik és fennmaradt neveik által halhatatlanokká váltak,
zarándokok ezrei emlékeznek meg sírjaiknál, hogy kéréseikkel egy
igaz embert küldjenek az Örökkévaló szent trónusa elé.
A fennmaradt több száz feljegyzés és anekdota nem mindig tartalmazza
a helyet vagy a rabbi nevét, ezért nem tudjuk pontosan kinek is a
jótéteményéről szól. Vannak azonban olyan csodarabbispecifikus
jelek, amelyekből bátran következtethetünk egyes személyekre.
Mád
Az Észak-Magyarországon élők tudatában Mád neve és a zsidóság
elválaszthatatlan fogalmak. Ez elsősorban egy kedves anekdotának
köszönhető, amely szerint a Mádról Szerencsre fuvarban lévő zsidó a
szeles időben pipáját kívánta meggyújtani és ezért úti céljának
hátat fordítva indult meg szekerével, hogy kisvártatva megint otthon
találja magát. Innen a mondás: "Úgy jártam, mint a mádi zsidó.",
azaz hiába fáradoztam, ott vagyok, ahonnan elindultam.
A történetkén túl, Mád valóban rendkívüli szerepet játszott a
Hegyalja (jiddisül: Hegyelach) zsidó mikrohistóriájában. A közösség
és a hitközség legkorábbi korszakáról semmilyen konkrét adatunk nem
maradt. A 17. század második felében szórványos adatok számolnak be
arról, hogy Abaúj - és Zemplén- megyében galíciai kereskedők
kutatnak a kóser bor beszerzési forrásai után. Joel Szirkisz krakkói
levele adja tudomásunkra, hogy a Mádhoz közeli Zombor (ma Mezőzombor)
faluban kóser bort termelnek. 1726-ban mindössze egy zsidó lakost
találunk Mádon, viszont 1736-ban már nyolc letelepült családról van
tudomásunk, akik a helybéli nemes urak oltalmát élvezik és kizárólag
bortermeléssel -és kereskedéssel foglalkoznak. A családok száma
1746-ben tizenháromra rúg, az első ismert családfő egy Markovics
Simon tanító. A hitközség megalakulása a 18. század Közepére tehető.
A falu első ismert rabbija Mose Wolf Litman volt, aki még
Lengyelországban született, és aki 1799-ig szolgált a hitközségben
és mádon temették el. Érdekes, hogy egyik Prágában megjelent
responsum gyűjteményben fordul elő Mád nevének első héber betűs
említése, melyet Jehezkiel Landau címzett Wolf rabbihoz, aki úgy
tűnik, korának ismert személyisége lehetett. 1769-ben megalapítják a
Chevra Kadisát, amelynek 1793- ból keltezett "pinkász"-a (egyleti
szabályzata és jegyzőkönyve fontos tudnivalókat tartalmaz a
hitközség korabeli állapotáról. Érdekes, hogy Mád nem tartozott a
jelentősebb hászid központok közé, annak ellenére, hogy a hagyomány
szerint maga Bál Sem Tov is megfordult a településen. Ugyanakkor
országszerte elhíresül a mezőváros jesivája, amelyet távoli
vidékekről is felkeresnek a hallgatók. Az itt szolgáló rabbik közül
kiemelkedő Amram Blum és Feivel Horovitz tevékenysége, akik, mint az
ortodoxia képviselői heves harcot kezdeményeznek a budapesti
rabbiképző szeminárium létrehozása ellen. Az intenzív hitéletet
jellemzi, hogy ez idő tájt dájánt hozatnak, mivel a rabbi egyedül
nem képes ellátni teendőit. A 20. század elején a jesiva bóherek
száma már meghaladta a százat és a hallgatók közül sokan kapnak
meghívást a nagy múltú hitközségeinek rabbiszékeibe. Mád a héber
nyelvű vallásos irodalom jeles központjai közé emelkedett. Híres
rabbija volt Winkler Mordechaj ( Mordche Leib) 1899-ben került
Mádra. Nagy tekintélyéért és tudásáért messze födről keresték fel
jesíváját. 1932-ben halt meg, responzumait több kötetben Levusé
Mordechaj címen adták ki.
Olaszliszka
Olaszliszka, hétköznapi nevén Liszka, a Tokajhegyalja
településláncolatának olyan jeles helye, amely mai ábrázatában csak
nyomokban sejteti a fényes múltat, de napjainkban minden erővel régi
tekintélyének visszaszerzésére törekszik. Olaszliszka a vészkorszak
előtt az egyik legnépesebb hitközséget mondhatta magáénak. A
közösség tagjai foglalkozás tekintetében alkalmazkodtak a település
adottságaihoz, gazdasági infrastruktúrájához. Az egy nagykereskedőt
leszámítva a két világháború között is iparosokból kiskereskedőkből,
gazdálkodókból és bérlőkből állott. Mint a Hegyalján általában az
első letelepülőket a borkereskedelem vonzotta a tájra. A kezdetben
szerény létszámú "kile" létrejöttéről, alapintézményeinek
megalakulásáról semmiféle értékelhető dokumentum nem maradt fönn. A
huszadik század elején még a szájhagyomány által éltetett emlékezet
szerint a település első generációs családjai közé Friedmann Hers
rabbi, a Klein, Lefkovics, Eisenstetter, Horovitz familiák tagjait
számlálta. A hitközség tagjainak sokáig az jelentette a legfőbb
bevételi forrást, hogy ők kvártélyozták el a Galíciából és
Oroszországból évi rendszerességgel ideérkező szállítókat, akikkel
az üzleti kapcsolatokon túl lelki, hitéleti szálakon keresztül is
egyre szorosabb köteléket ápoltak. A hegyalját nem csupán gazdag,
vagy kevésbé módos "odaáti" kereskedők látogatták, hanem
szórványosan, majd egyre nagyobb számban ún. sász polákok is
érkeztek, - haszid jámborok, akik az őshaza zsidó kisvárosainak
bensőséges, olykor rajongó, -a külvilágról megfeledkező- eksztatikus
cselekedetekre is hajlamos mentalitását elplántálták ezen az áldott
vidéken. Számukra a klíma, a vegetáció burjánzása joggal idézhetett
olyan bibliai szövegeket, amelyek a ködös, esős Galícia helyett
inkább a Szentföld tájainak illúzióját keltették. A hitközség
virágkora és mondhatni világhírűvé válása akkor történt meg, amikor
a Horovitz, Klein, Veinmann, Goldberger család által vezetett
hitközség rabbit választott. Döntésük hosszú évtizedekre
meghatározta a liszkai zsidóság nagy részének sorsát, életvitelét,
egyúttal a falu nevét beleplántálta a világ haszidjainak lelkébe. A
hitközség vezetőinek választása Friedmann Herselére esett, aki
Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi "udvarában" töltötte ifjú éveit.
Mestere mellett nem csupán a haszidizmus kabbalizmusba forduló
gondolkodásmódját, hatalmas talmudikus műveltségét sajátította el,
de magáévá tette igazi cáddikok aszketikus életvitelét,
filantrópizmusát is. Az egyszerű, életszeretettől áthatott
istenkereső bölcsesség igen rövid idő alatt hatalmas hívőtábort
szerzett a fiatal rabbinak, akiben sokan mestere reinkarnációját
vélték felismerni. Híre meghaladta az ország politikai határait. A
szokások szerint péntekenként "tis-t" tartott, ahol százak
versengtek ünnepi kalácsának morzsáiért. Teitelbaum rabbi halála
után az egész észak-kelet magyarországi zsidóság haszidizmusra hajló
tömegei őt tekintették első számú spirituális tekintélynek. Számos
legenda maradt utána, például, megszállott messiásvárása arra
késztette, hogy házát szilárd alap nélkül építse.
Az újhelyi rabbiszéket 1852-ben, több mint egy évtizeddel a hászid
Teitelbaum halála után Jirmijáhu Lőw foglalta el, aki morvaországi (oberlandi)
származású volt, és mint ilyen, erős ellenszenvvel viseltetett a
hászid életforma és mentalitás iránt. Az askenáz irányzat ellenzői
így kizárólag a liszkai rabbi udvarában lelhették fel azt az
atmoszférát, amely lelki igényeiknek megfelelt. A hitközség
létszámához képest nagy zsinagógát építtetett, amelynek zárókövét a
jeruzsálemi templom pusztulására emlékeztetendő- nem hagyta
beépíttetni. Sajnos, a liszkai régi zsinagógáról kevés egyebet
tudunk, de az 1970-es évek végén egy magánház udvaráról a miskolci
Herman Ottó Múzeumba került egy szépen faragott tojásdad kő "Legyen
szívetek teljes!" felirattal és feloldhatatlan, rejtélyes
kronosztikonnal (a feliratot Raj Tamás főrabbi úr fordította).
A rebbe 1874-ben halt meg és nyughelye azonnal híres zarándokhellyé
vált, amit a vészkorszakot megelőzően minden év Áv hónapjának 14.
napján ezrek kerestek fel.
A rebbe halálával azonban hirtelen hanyatlásnak indult a hitközség,
miután megszűnt a kor egyik legnevezetesebb vallási "turisztikai"
vonzerejét jelentő hászid lelki Paradicsom.
A cáddik írásban megjelent művei közül a legismertebbek az Ach Peri
Tóv - homiletikus elmélkedéseket és a Hajósor Vehatov című ünnepi és
gyászbeszédeket (heszpedeket) tartalmazó gyűjteménykötetek.
A régi liszkai zsidó életből a temetőn kívül nyomtalanul eltűnt
minden, ugyanakkor írásművek és dokumentumfilmek, a hegyaljai zsidó
sors szimbólumaként rögzítették a liszkai zsinagóga maradványainak
pusztulását. Talán a legszívbemarkolóbb ezen írások közül Kőbányai
János Magyar siratófal című munkája. Az írás felidézi Jancsó Miklós
két,- 1965-ben és 1975-ben forgatott dokumentumfilmjének történetét.
Befejezésül álljon itt egy idézet a valóban siratófallá lényegült,
majd végképp az enyészet martalékává lett olaszliszkai
zsinagóga-csontvázról szóló fájdalmas emlékezésből:
"… A zsinagóga épülete erősen elhanyagolva állta a sietős szelek
rohamát. A kitört ablakokon átsüvöltve tétován csapkodó
ajtószárnyakat, megrongált, szúette bútorokat nyikorgattak,
belelapoztak a törmelékes, koszos padlón heverő imakönyvek bénán
fittyedő lapjaiba. Ebbe a pogrom utánigettót idéző "díszletbe"
lépett be a két utolsó liszkai zsidó. Kicsomagolták a táliszukat
(imasáljukat), egy viszonylag épen maradt padból elővették
imakönyvüket. Elénekeltek egy fohászt. Öregesen töredezett hangjukon
a keleti dallamok hullámzása felidézte, de el is csitította-ringatta
a fájdalmat. Néhány szép "közeli" a megroggyant sírokról, a
vonatsínek mellett fekvő temetőről. Vonatzakatolás, a közelgő
mozdony füttye. Ennyi. Atlantisz búcsúpillantása az utolsó,
talpalatnyi földcsúcs körül felhabzó vízből, mielőtt végleg az óceán
mélyére süllyedne.
Tíz év múlva - amikor a film második része készült- nincs már élő
zsidó a faluban. A zsinagóga még áll. Belseje üresen kong. A padok,
ahonnét az öregek elővették az imakönyveket, s maga a frigyszekrény
eltűntek. Szűköl a csend. A csupasz falak közt egy helybeli kisfiú
ugróiskolát játszik. Két pesti rabbinövendék lép be az emlékművé
halt térbe. Vállukra borítják az imasálat, hónuk alól előveszik a
könyvecskéket, s a frigyszekrény irányába hajlongva elénekelnek egy
imát. A temető. Háttérben a csinosodó, gyarapodó falu sátortetős
házai. Vonatfütty. Ennyi.Újabb tíz év múlva ezt a zsinagógát
kerestem... A nyári forróságban izzó, néptelen faluban a helyén is
találok mindent. A zsinagógát: nem. Nincs ott az épület. A sakterház
oldalán előrehaladva bevetem magam a lábamra hullámzó embermagasságú
zöldtengerbe. Emelkedő. Aztán meglátom. A falat. Azt a falat, ami a
zsinagógából maradt..."
Sátoraljaújhely
Az 1770-es évekre köszöntött be a hegyaljai zsidóság történetének
első fénykora. A népesség tetemes szaporodása, a viszonylag jó
közbiztonság, a prosperáló kereskedelem virágzó hitközségek
kialakulásához vezetett, amelyek sorában Sátoraljaújhely, hol
közösségének nagysága, hol intenzív szellemi kisugárzása folytán
gyakran játszott vezető szerepet.
Miután a város a 19-20. században a magyarországi ortodox és hászid
zsidóság egyik fellegvára volt, a rítus és mentalitásbeli
különbségek, a társadalmi rétegződések és korlátok több
istentiszteleti hely létrejöttéhez vezettek, amelyeknek pontos
számát ma már nehéz volna megállapítani, ha a kis közösségek és
társulatok "stibl"-jeit,-imaszobáit, is figyelembe vesszük.
Sátoraljaújhely két zsidótemetője közül a régebbi a város délnyugati
bejáratánál fekszik. Több mint másfél évszázada zarándokok sokasága
keresi fel a magyarországi haszidizmus megalapítójának, Móse
Teitelbaum rabbinak a sírját, amelyet egy régi, de 198o-ban
átépített és modern építészeti köntösbe öltöztetett ohel ("sátor",
sírépítmény) rejt. Teitelbaum rabbi nem egészen tisztázott helyen
(talán Przemyslben) és időben, - (1759-ben, vagy 61-ben) született.
1808-ban telepedett le Újhelyben, ahol a hitközség rövidesen
megválasztotta rabbijának. Karizmatikus egyéniségéhez nagy tóratudás
társult. Cáddikként, csodarabbiként tisztelték, tanácsait az élet
minden területén kikérték és megszívlelték, mindemellett sokan
keresték fel talizmánjaiért, az un. Kámeákért, amelyeknek
bajelhárító és oltalmazó erőt tulajdonítottak. Röviddel letelepedése
után jesivát alapított, aminek nagy szerepe volt a haszidizmus
terjesztésében. Közismert történet keringett róla, hogy ujhelyi
gimnazista korában meggyógyított és megáldotta Kossuth Lajost és
egyúttal megjövendölte fényes politikai karrierjét is.
Teitelbaum rabbi 33 évig tevékenykedett Újhelyben. A tanítás mellett
kiterjedt irodalmi munkásságot fejtett ki. Vallási műveinek nagy
részét a Szentítás könyveihez fűzött kommentárok, erkölcsprédikációk
és un. Responzumok - feleletgyüjtemények adják. 1841-ben
bekövetkezett halála után egy megosztott hitközséget hagyott hátra,
olyannyira, hogy az általa alapított dinasztia egyik tagját sem
ültethette az újhelyi rabbiszékbe, így utódai Máramarosszigetre
költöztek, ahol népes és nagy kisugárzású hászid központot építettek
ki.
Bodrogkeresztúr
Bodrogkeresztúr a Tokaj-Hegyalja legkiesebb fekvésű települései közé
tartozik. Közvetlenül a Bodrog mellett fekszik, a 164 méter magas
Dereszla domb alatt hosszan elnyúlva. A Bodrogon túl ligetes,
mocsaras síkság terül el, amelynek nagy része a Tokaj- Bodrogzug
Tájvédelmi Körzethez tartozik. A tavaszi áradások idején hatalmas
összefüggő víztükörben tükröződnek a település házai.
Bodrogkeresztúr itthoni és határokon túli ismertségét nem kis
mértékben zsidó múltjának , intézményeinek, hászid hagyományainak és
csodarabbiként tisztelt lelki vezetőjének köszönhette. A zsidók
számottevőbb csoportjának letelepedését 1726-ra teszik. Mádhoz,
Liszkához, Tarcalhoz hasonlóan a kóser bor készítésének lehetősége
vonzotta vonzotta a letelepedőket. Nem csupán a kiváló ízminőség és
zamat volt csábító, hanem az a tény is, hogy a hegyaljai bort
anélkül lehetett "tengelyen" -szekéren szállítani, hogy fénye,
áttetszősége megtört, megzavarosodott volna. A kezdeti diaszpórát
kibocsátó galíciai városok zsidóival fenntartott rokoni és üzleti
kapcsolatoknak köszönhetően a lengyelországi zsidókat foglalkoztató
vallási-szellemi áramlatok akadálytalanul jutottak el a "Hegyelach"
kehiláiba, -hitközségeibe. Különösen így volt ez a haszidizmus
esetében, amelynek rajongó , feltétlen istenszeretettől izzó
misztikus tanítása és hangulata egyetlen hegyaljai közösséget sem
hagyott megérintetlenül. A komor aszkézistől tartózkodó, imádságában
boldogan szárnyaló lelkület talán nem is állt olyan messze a vidék
borral foglalatoskodó kisvárosi és falusi zsidóinak lelkületétől.
Így a profán cselekmények is átlényegülnek, magasztos értelmet
nyernek és így Isten dicsőítésének részévé válnak.
A hászidok viseletükben, szokásaikban büszkén vállalták a
környezettől való feltűnő különbözést, szakáll és pajeszviseletet,
valamint a jiddis nyelv kizárólagos használatát a közösség belső
életében. A hászid közösség központjában a rebbe (cáddik,
csodarabbi) áll, híveik lelki-testi bajaikkal hozzájuk fordulnak
tanácsért, és a rebbe olykor amulettekkel, úgynevezett kámeákkal is
ellátta a rászorultnak ítélteket. A mozgalom alapítója Izrael Baal
Sem Tov is megfordult -legalábbis a hagyomány szerint Szerencsen
Kállóban és Mezőzomborban. A magyarországi hászidizmus megalapítója
Eizikel Taub nagykállói rabbi volt. Őt követte Móse Teitelbaum
Sátoraljaújhelyen. A Hegyalján kiemelkedő népszerűségnek örvendett a
liszkai Cvi Hirschele Friedman. Az ő tanítványa volt Jesája Steiner
a keresztúri zsidók büszkesége, akinek nyugvóhelye a hászidok hőn
vágyott zarándokhelye.
Reb Sájele Zborón Született 1851-ben, Olaszliszkán Friedmann rabbi
tanitványa volt és olyannyira kiemelkedett társai közül, hogy sokan
az ottani rabbiszék várományosát látták benne. Hallatlan
népszerűségét puritán életmódjának, a szegények iránt érzett nagy
részvétének és nem utolsó sorban látnoki képességeinek köszönhette.
Miután a liszkai rabbiválasztáson ellenfelei győzedelmeskedtek,
híveivel Keresztúrra költözött.
Itt alakította ki "udvartartását", amely mindenek előtt a
rászorultak élelmezését, felruházását és lelki vigasztalását tűzte
célul maga elé. Péntek esténként -igazi cáddikhoz illően- Tisch-t
tartott, azaz tanítványaival és vendégeivel önfeledt imába,
éneklésbe és táncba feledkezve ünnepelte a szombat beköszöntét.
Ilyenkor több százan iparkodtak asztaláról morzsákat -sirájimot-
szerezni, amiknek gyógyító erőt tulajdonítottak. Ekkor ritmikus,
olykor monoton dalokat (zmiresz) énekeltek, majd órákig is eltartó
körtáncba kezdtek. Reb Sájele rendkívüli vallásossága, szuggesztív
egyénisége és környezetének rajongása nagy hatással volt a
keresztény lakosságra is. Általánosan Szent Papként emlegették,
alakját mítikus csodálattal övezték. A zarándoksereg nagyban
hozzájárult a falu kereskedőinek, szállásadó lakosainak anyagi
gyarapodásához.
Sáje Steiner 1925 április 23-án, (ijjár hó 3-án) hunyt el. Temetése
óriási esemény volt, olyannyira, hogy a határon túlról különvonatok
szállították tisztelőit a temetésre, amelyen a legnagyobb hászid
rabbik mondtak heszpedet (gyászbeszédet). Legendássá vált alakjáról
nagy Lőw Immánuel szegedi rabbi is megemlékezett. Nagy rabbiknak
kijáró tiszteletből asztalából készítettek neki koporsót. A
különleges szokásról Scheiber Sándor professzor külön tanulmányban
emlékezett meg. A Dereszla domb temetőjében lévő sírja fölé óhelt
(sátrat, házikót) emeltek. A bodrogkeresztúri néphagyomány számos
történetet őriz a rabbiról. Ezek gazdag gyűjteményét adta közre
Zelenák István 2000-ben megjelent, Tokaji zsidó emlékek című
munkájában. A továbbiakban ezekből idézünk egy csokorra valót,
Steiner Jesáje rabbiról. Steiner Jesáje annak idején a liszkai rabbi
mellett volt bócher. Ő volt a legfogékonyabb tanítvány. Egyszer egy
híres rabbi vendégeskedett Liszkán, s hosszasan beszélgettek
Friedmann rabbival valami hitelvekről. Váratlanul mocorgást
hallottak. Beszélgettek tovább. Újra hallatszott a mocorgás. Mire
Cvi Hirsch: Bist du, Sájele ? A nevezett személy előmászott az ágy
alól. Jót nevettek. "Ebből a gyerekből nagy ember lesz" - mondta az
idegen rabbi. Gyerekkoromban én is gyakran megfordultam a rabbi
portáján. Apám volt az egyik kőművese, sírköveket is faragott. Oda
bárki szabadon bemehetett. Keresztények is jártak hozzá tanácsot
kérni. Irodája a sarokszobában volt. Korrekt, nagy tudású embernek
ismerték. Ha két zsidó vitatkozott üzleti ügyben, ő csinált közöttük
rendet. Más esetben, amikor a peres felek a kúriáig mentek, végül
mégis a rabbinál kötöttek ki. Ő igazságot tett, mégpedig a
keresztény javára. Tanácsot is adott. Ha kérdezték, folytassák-e ezt
vagy azt az üzletet, hallgattak a tanácsra. Jót cselekedett.
Túlzottan vallásos volt, mindig imádkozott. A rabbi felesége szinte
állandóan sütött-főzött. A sima kalács vízzel készült, s pénteken
fogyasztották el. Sokan voltak, főleg péntek este. Sok sólet (csólent)
készült itt, ami babfőzelék liba-, vagy kacsahússal. Sok libát
vágtak, s füstre tették. A csólent is kemencében készült. Sokszor
láttam, amint a sátoros ünnepeken a kucska (kis ház, a mai
virágbolt) tetejét felnyitották, s ott gyékényen térdelve sokat
imádkoztak. Piremkor (purim), húsvét előtt nagy volt a készülődés.
Eszter-napkor mulattak, ez volt az örömünnep. Eszter megmentette a
zsidókat. Pénteken mindenki bemehetett a rabbi házába, kapott enni.
Nem volt ott más, csak a puszta falak. Ilyenkor babgulyás, bableves
főtt, ezt kapta mindenki.
Engel Sándor tokaji fűszer-nagykereskedő minden pénteken kora
délután felpakolt egy szekérnyi főzési alapanyagot, fűszert,
áthajtott Keresztúrba Reb Sájeléhez. Ajándék volt ez a szegényeknek.
Tokaj felől krumplival megrakott szekér haladt Keresztúr főutcáján.
A rabbi házánál a lovak megálltak. Hiába hajtotta, ütötte őket a
fuvaros, csak nem indultak. A rabbi éppen imádkozott. Kinézett a
nagy zajra az ablakon át, majd kijött. "Miért ütöd a lovakat ?" A
válasz meghallgatása után azt mondta: "Rakj le két zsák krumplit, s
meglátod, elindulnak." A kocsis lerakta. A lovak rögtön elindultak.
A csodarabbiról anyámtól hallottam. Azt mondta, oda mindenki
mehetett tanácsot kérni. Tőle nem jött el senki sem, hogy meg ne
etette volna. Megmondta, ki milyen álláspontot foglaljon el. Ha
tudott segíteni, pénzt is adott. A Lebuj-kocsma egy zsidóé volt.
Annak a kocsmárosnak a fia is elment hozzá tanácsot kérni, s a
tanács be is vált. Szekereken is jártak hozzá, még külföldről is.
Jószívű volt. Még gyógyított is.
Nagyapámtól hallottam. Erdőt irtottak a Bodrogközben. A folyó ki
volt áradva, sok halat lehetett fogni. Elvitték eladni a rabbi
házához. Velük volt egy gyerek (nemrég elhalt nagybátyám), s a rabbi
ránézett. "Ez a gyerek maláriás." - mondta. Adott az apjának valami
porokat, azt kellett szednie. A gyerek idővel meggyógyult.
Otthon nagyon sokszor hallottam apámtól a következő történetet. A
keresztúri rabbi csodatételével magyarázták világra jövésünk
körülményeit. Anyám terhes volt. Dr. Goldstein, a városi orvos
megállapította, hogy a gyerek meghalt, s eltávolította a magzatot.
Azt mondta, anyám is meg fog halni, mert műtét közben hullamérgezést
kapott. Apám nagyon megijedt. Valaki azt tanácsolta, menjen el a
rabbihoz. El is ment. Hosszú sor állt, várt a sorára. Amikor a
küszöbhöz ért, s benézett, meglátta a rabbi. Kiszólította a sorból,
s azt mondta: "Menj a sarokba, és imádkozz !" Imádkozott, majd mikor
sorra került, elmondta az esetet. "Az a sok pénz kell, vagy a
feleséged ?" - kérdezte a rabbi. (A sarokban kisebb asztalon nagy
halom pénz állt.) "A feleségem ! Segítsen, mert csak a csoda
segíthet !" Mire a rabbi: "Adok neked három kockacukrot, minden nap
csepegtess rá ebből a folyadékból. Meglátod, meggyógyul. Meg fog
maradni. Csak menj!" Hazamenve leült az ágy szélére. "Na mit mondott
a rabbi ?" - kérdezte látszólag alvó felesége, pedig nem is tudta,
hogy ott volt. Elmondta. Kiültette a feleségét egy székre, ahogy a
rabbi mondta, s minden nap megkapta a kockacukrot. Harmadnapra
felállt. Nemcsak életben maradt, de még szült három gyereket.
Kezdő óvónő voltam. Három évig nem kaptam állást. 1923-ban Tokajban
végre állást hirdettek. Egy helyre tizennyolcan adtak be pályázatot.
A felügyelőbizottság minden tagjának volt jelöltje. A jegyző lányát
maga a főispán patronálta. Anyám barátnője, Grósz Ilonka azt
tanácsolta, menjünk ki a rabbihoz. Szekérre ültünk, s áthajtottunk.
Elmondtuk, mi a helyzet. "Menjetek haza, meg lesz választva !" -
mondta a rabbi. A választáskor valaki új javaslattal állt elő:
legyen titkos szavazás! Így történt. A 22 tagból tizennyolc rám
szavazott. Később tudtuk meg, mikor a rabbiné (rébchen) meglátogatta
Grósz Ilonkát, hogy a választáskor a rabbi egész nap imádkozott. Ma
is hiszem, ő segített.
Apám mesélte, hogy szeretett volna kőműves-iskolába menni. Pesten
volt az iskola, oda kellett menni felvételi vizsgára. Izgalmában
elment a szemben lakó rabbihoz. "Nyugodj meg, sikerülni fog!
Inádkozni fogok." Sikerült a vizsga, elment megköszönni a
segítséget. "Én a Jóistennel beszélgetek. Tudtam, nem lesz semmi
baj." - mondta a rabbi.
Templomból jöttek az emberek, váratlanul nagy zaj támadt. A
zsinagóga és a rabbilakás között volt egy kút, beleesett egy gyerek.
A zajra a rabbi is előjött. "Nem fog meghalni !" - mondta. Apám azt
tanácsolta, engedjenek le kötelet. "Ne kötelet, láncot." - szólt
közbe a rabbi. Abba a gyerek, aki a kút szélén a köveket fogta,
belekapaszkodott. Lassan húzták. "Óvatosan!" - intette őket a rabbi.
Aztán azt tanácsolta, lassan, fokozatosan melegítsék fel. A gyerek
életben maradt.
Gyerekkoromban a virágoskertet kapáltam, mikor jött egy néni. Vesz-e
nekem az anyám nyakláncot`? - tudakolta, s beküldött megtudakolni.
Anyámnak elmondta, hogy nagybeteg az egyetlen lánya, s a rabbit
ajánlották. De pénze nem volt, vitte a nyakláncot, de a rabbi nem
fogadta el. Anyám megvette nekem a láncot 200 koronáért, az asszony
visszament Reb Sájeléhez. "Ez a nyaklánc !" -mondta ő. "Én
kiegészítem a pénzed. Nyugodj meg, a lányod meg fog gyógyulni!" Két
hónap múlva újra eljött az asszony Székesfehérvár melletti
falujából. Megköszönte a rabbinak. "Már jár a lányom."
Hat éves voltam, a papkertben laktunk. Egyszer késő este mocorgás, s
valami furcsa ének hallatszott az ablak alatt. Féltünk, mert apám
nem volt otthon. Kocogtatták az ablakot, majd újra hallottuk az
éneklést. (A szöveg nélküli dallamról lehet szó. - Z. L) Másnap
megtudtuk, hogy a szomszéd cigányasszony, Ida néni fogadta be az
idegent. Elmondta, hogy a tuzséri fatelep gazdag tulajdonosa volt,
eltévedt. A keresztúri rabbihoz igyekezett tanácsot kérni. Két éve
meghalt a felesége, meg akarta tudni, jól teszi-e, ha megnősül ?
Közeledett a péntek este, de nem volt hal. A rabbiné idegesen
járkált, majd beszólt a férjének: "Nincs hal !" Reb Sájele csak
imádkozott. Egy idő múlva a rabbiné újra beszólt: "Itt az este, de
még nincs hal !" Mire Reb Sájele: "Légy nyugodt, lesz ! Ne zavarj !"
- s újra imájába mélyedt. Nemsokára elszállt egy gólya az udvar
fölött, s kiejtett a csőréből egy halat. Körbeszállt, kelepelt
egyet. Volt már hal.
Egy zsidó ember elment Reb Sájeléhez: "Szeretném, ha megszabadulna a
fiam a gajtétól" (keresztény feleség). Mire a rabbi: "Minden rendben
lesz !" - elkezdett imádkozni. Egyszer a férj nem volt otthon, a
fiatalasszony tüzes vasalóval dolgozott. Szikra pattant, kigyulladt
a függöny, majd az egész ház. Füstmérgezésben meghalt az asszony.
Úgy hitték, kérésük teljesült.
Amikor valaki rálépett a rabbi küszöbére, mindannyiszor egy koronát
gyártott a prés, ami a küszöbbe volt építve.
Leégett a zsinagóga melletti épület. A rabbi háromszor
körülszaladta, s a tűz elaludt.
Nem tudom mék mondta. Amikor meghalt a keresztúri rabbi, nagyot
dörrent az ég. Pedig felhő sem volt. Abban az órában halt meg.
Azt írja a könyv, Reb Sájele Szandecből hazajövet halt meg. Ez nem
igaz. Ő egy 160 cm magas, köpcös, igen elhízott ember volt. Nem járt
sehová. Még az állomásra sem, nemhogy Galíciába.
Nem úgy halt meg, ahogy mondják. Az udvari lakást, melyben fia
lakott, újra zsindelyezték. A rabbi papucsban járt. Átment az
udvaron, szögbe lépett, de nem sokat adott rá. Harmadnapra bedagadt.
Megmutatta híres orvosunknak, Kahán Jakabnak, aki vérmérgezést
állapított meg, s kórházba küldte. Nem ment. Harmadnapra meghalt.
Reb Sájele 1925-ben halt meg. Annyian voltak a temetésén, hogy még
az akácfákon és háztetőkön is voltak. Filléres vonatnak hívták,
amivel jöttek. Az állomásról fuvarosok hozták a faluba a vendégeket.
Többet kerestek aznap, mint máskor egy hét alatt.
Anyámtól hallottam, hogy nem szabad a Dereszlán átmenni. A
temetőnél, ahol járt, egyszercsak megszólalt egy hang: "Ne tovább !
Ne tovább !" Megijedt, visszafordult. Eszébe jutott a régi történet:
van ott egy csipkebokor, ami hétévente lángra lobban. Ha mégis ott
akarsz átmenni, tégy szentelt krétát vagy fokhagymát a zsebedbe. Úgy
nem lesz baj.
Anyám modern asszony volt. Mégis amikor torokgyíkban voltunk, elment
Ereb Sájeléhez. Ő adott anyámnak egy zacskó kockacukrot, amit
megáldott. Ebből adott anyám, míg meg nem gyógyultunk.
A szüleim 1920-ban házasodtak. A gyermekáldás késett. Apám gyakran
járt át imádkozni Keresztúrba. Kérte a rabbit, járjon közbe a
Teremtőnél. Egyszer édesanyám is elment vele. Nem tudott szólni,
csak a könnyei záporoztak. Reb Sájele a nevén szólította: Szurele
(Szerén) ne sírj, kislányotok születik. Majd elkomorult, olvasott.
Szüleim sokat emlegették, vajon mit olvasott ki a sors könyvéből? Én
tudom a választ.
Irodalomjegyzék:
Orbán Ferenc: Magyar zsidó zarándokkönyv- Chabad Lubavics Bp.
Miskolcer Blettern- 2000 március Miskolc
Bodrog Parti Hírek- 1992 Bodrogkeresztúr
Szlukovinyi Péter
rabbihelyettes szak, I. évf.
2007
 |
