Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei V. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "A remény él..." volt. (Debrecen, 2003.
május 23-25.)
1897 júliusában a Müncheni Zsidó
Hitközség hivatalos tiltakozást nyújtott be a cionista kongresszus szervezőinél a
városukban megtartani tervezett kongresszus ellen. A kongresszus helyszíne így került
át Bázelba, ahol majd ugyanennek az évnek augusztus 29-én megnyílik az Első Cionista
Kongresszus.
A Berliner Tageblatt című újság, más vezető lapokkal együtt, a tiltakozást
követően közölte a Rabbi Föderáció hivatalos kommünikéjét, amiben ez állt:
"Tiltakozunk a judaizmus és a zsidó hit ideáljainak ilyen érzéketlen
eltorzítása ellen...Az úgynevezett cionisták céljai ellentétesek a zsidóság
profetikus küldetésével és minden, magát zsidónak valló kötelességével, ami
ahhoz az anyaföldhöz köti, ahol él.... A vallás és az anyaföld szeretete, ezek nem
kevesebbet jelentenek számunkra, mint a judaizmus fönnmaradását, kötelességünk
tehát elítélni a cionizmus céljait és ignorálni a Kongresszus fölhívását."
(id. Alex Bein: Theodore Herzl. A Biography. Philadelphia 5705-1945 221-222 pp.)
Jóllehet, a nyilatkozat megszövegezője, Maybaum rabbi, és mások, akik aláírták a
nyilatkozatot, később - valószínűleg, megriadtak meggondolatlan föllépésük
történelmi hatásától, - visszakoztak. A modern politikai cionizmus végérvényesen a
judaizmus, mint vallási autoritás megítélési körébe került át.
A cionizmus további történetében pedig, ahol a vallási cionizmus, a kultúracionizmus
és a politikai cionizmus, egymást, az állandó vitáik dacára, mégiscsak
fölerősítették, a judaizmus elementáris vádjai, mindjárt a kezdeteknél, maradandó
reminiszcenciákat, vagy inkább maradandó sebeket okoztak a cionista mozgalomnak. A
Maybaum rabbi által fölhozott vádakra a politikai cionizmus vezére, Theodore Herzl a
következőket válaszolta: "A zsidósághoz tartozás olyan kapcsolat, amelyet
megfelelően kell kiaknázni, és ugyanakkor folyamatosan meg kell harcolni érte. A
cionizmus nem valamiféle párt. A zsidók valamennyi pártból részt vesznek a
mozgalomban, akárcsak egy nép, ami minden pártban ott van. A cionizmus nem más, mint a
zsidó nép, fölsorakozva." (uo.) Herzlnek ezek a szavai még a politika utcai
propagandájának szintjén mozognak.
Nagyon valószínű, hogy a vallásos
zsidóság elutasítása, ami még ráadásul "németajkú" is volt, sokkolta a
zsurnaliszta Herzlt. Csak az említett gondolat befejezésénél derül ki, hogy Herzl
számára a cionizmus nem egyszerűen a zsidóság történetének politikai
megfordítása volt: "Mikor ők Cionról beszélnek, Isten nevében beszélnek, és
mégsem értenek alatta semmi mást, csakis Ciont." (uo.) Nem lehet kétséges, hogy
a modern politikai cionizmus elindítóját a legkevésbé sem kizárólag profán célok
hajtották. Jól tudták ezt azok a rabbik (mint a bialistock-i Mohilever rabbi, vagy a
párizsi Zadock Kahn rabbi, és sokan mások), akik támogatták a Herzl-féle
álláspontot.
A Die Welt című lap, ami Herzl révén válik majd a cionizmus fórumává, számos
cikket közölt Herzl tollából, még az első kongresszus előtt. Ezekből
egyértelműen az derül ki, hogy a kongresszust közvetlenül megelőző időszakban a -
Herzl szavaival - "protestáló rabbik" a judaizmus egyik fundamentális
kérdésében Herzl mellé sorakoztak föl.
De hát, miről is van szó voltaképpen? Ami teljesen nyilvánvaló, az a politikai
cionizmus előtérbe kerülése a "fin du siecle" idején. Az Európa szerte
fölerősödő antiszemitizmus, a vérvád-perek, a Dreyfuss kapitány elitéltetését
követő botrány. Az európai zsidóság, egy viszonylag békés periódust követően,
megint félni kezdett. A felvilágosodást követően megnyílnak ugyan a gettók, de a
másfélezer évig befelé forduló, és csak a saját vallása tudományainak élő
zsidókat, nem fogadja túl nagy szimpátia. Európa tart a zsidóktól.
A kapitalizmus tőkefölhalmozási időszaka, az "eredeti", véget ért, ám ami
a tizenkilencedik században megjelenik, az a tőke intellektuális periódusa. Már
érzékelhetőek a kizárólag pénzmozgásokkal előidézett gazdaságfejlesztések. Már
léteznek, és egyre terjednek a glóbusz egészét egyetlen "rendszerré"
átalakítani képes, kommunikációs tőke szerverek, az újságok. Már javában
működnek a tőzsdék, ezek a világkereskedelmet és világpénzt konstituáló
"placcok". Ahol arcpirítóan zajlik - Nietzsche-t idézve, -"az értékek
átértékelése". Már látszanak az európai nemzetállamok, de azok
rákfenéjének kontúrjai is. Már a romantika százada is lehanyatló félben van, és a
műveiket a szerzők már nem az egykor megvolt, de sohasem létezett világharmónia
jegyében alkotják. Sokkal inkább, az individuum világra ébresztésének okán. És
sokkolóan. Már előrevetíti árnyékát a technika elszabaduló és ellenőrizhetetlen
perspektívája. És az a szociális állapot, amiben az eredetileg jólétet és
civilizációt teremteni hivatott "techné" az emberi történelem
legszégyenteljesebb hajtóerejének, a kizsákmányolásnak a szolgálatába szegődik.
Végérvényesen. Már a természettudomány sem a régi. A világegyetem működésének
tudományos megértését egyre kevesebb és egyre különlegesebb agyak birtokolják. A
világ hatalmasai pedig, legyenek azok királyok vagy éppen demokráciák kormányai,
egyre nyilvánvalóbban tesznek kísérletet arra, hogy a tudomány gurujait maguk mellé
állítsák. A hatalom, a pénz, és a tudomány egyszer és mindenkorra szövetséget
kötnek. A világ további sorsa ezzel - megpecsételődött.
Ebben a világpolitikai klímában, a
tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján, Európa zsidói kettős identitásban
élnek. Egyfelől, az évtizedekkel azelőtt megkezdődött, és folyamatosan, az egyre
keletebbre áthúzódó emancipációs törvények nyújtotta fölszabadultság az
asszimilációs tendenciák különféle megjelenését eredményezik. Megjelenik a
"zsidó zsurnaliszta", a "zsidó professzor", a "zsidó
kereskedő", a "zsidó ügynök", a "zsidó könyvelő", a
"zsidó művész", a "zsidó bankár", a "zsidó gyáros", a
"zsidó tőzsdés" - figurája, az európai utca emberének látóterében.
Másfelől, Európa zsidó közösségei, amelyek nemrég még a gettók
elszigeteltségében, de "teljesen normális" szociális kontextusban éltek,
ekkorra egy fölforgatott és szétesőben lévő társadalom képét mutatják. A zsidó
közösségek intellektuális krémje már a környező keresztény ország teljes jogú
állampolgára. És ha nem hivatkozik a zsidóságára, egykori hitsorsosaival nem
szolidáris, vagy legalábbis kifelé nem jeleníti ezt meg, akkor semmi baj. Szinte sehol
a kontinensen, a gazdaság és a tudomány elképesztő fejlődése közepette, nem
érdekli az invesztíciós tőkést és szabad piaci államát, hogy a társadalmi
evolúció motorja, az intellektuális tehetség, honnan érkezett. Aki később maga is
befektetővé válik: városépítésbe, közlekedésbe, nagykereskedelembe, és
tudományba, valamint a nagyvárosi életbe, annak szinte minden zónájába, a
szórakoztatóipartól kezdve egészen a bűnözésig.
Ez a világ így működik. Vagy egyáltalában nem működik. A zsidó közösség egy
másik, nevezzük "középosztályi részének", útja már sokkal
göröngyösebb. Ők lesznek Európa urbánus zónáiban a mesteremberek, akik
szorgalmukkal és olcsóságukkal a helyi ipar számára elviselhetetlen konkurenciát
jelentenek. Ők lesznek a paraszti, félig városi félig falusi környezetekben, a
kocsmárosok, a mindennel kereskedők, az "ócskások" és a
"handlék". Ami megmarad az egykori zsidó "res publiká(k)ból", az a
rabbi vezette apró közösség. Benne a talmud-tóra iskolával és a zsinagógával. Itt
az emberek, ellentétben a "kiléből" ki- és elszabadult társaikkal,
továbbra is "csak": zsidók. A "zsidó" népi és etnikai
értelmében - egyaránt. Mondhatnánk, ha nem lenne annyira félreérthető, hogy a
virtuálissá vált zsidó köztársaságnak ők az alsó néposztálya. Azért
félreérthető, mert az itt maradottak továbbra is abban a sok ezeréves vallási és
kulturális miliőben élnek, amely mind szellemileg, mind lelkileg, mind fizikailag
konzerválja a zsidóságot. Azaz, nem a modern társadalmak szociális viszonylatában
elhelyezve őket, nemhogy nem élnek a társadalom periférikus zónáiban, hanem
egyenesen "a" zsidó világ kellős közepében élnek.
Európa szekularizált polgárainak és -
sajnos - a nemzetállamok polgáraivá átváltozott saját hittestvéreiknek is, ők
lettek az anti-európaiak. Hogy most már nem "anti-keresztények", amint
évszázadokon keresztül illették őket ezzel a váddal, azt a szülei által
lutheránussá lett Karl Marx így fejezett ki a Der Judenfrage-ban: "azért, mert a
kereszténység is zsidóvá vált". A modern nemzetállamok Európájában a
közvélemény a zsidót a plutokrata kapitalizmus megtestesülésének gondolta. Benne
látva a Gonosz örök szimbólumát. Európa ekkor lett antijudaistából
antiszemitává. Mert maga az istenhit vált indifferenssé. Sőt: közellenséggé. A
társadalom közterein és mindennapjaiban. Európa zsidói szétváltak - tehát.
A többség igyekezett integrálódni az európai társadalmakba. A kisebbség meg akarta
őrizni identitását. Mert ebben látta fönnmaradásának zálogát. A politikai
cionizmus Herzl-féle terve a Judenstaat-ban, pontosan erre a szociális és politikai
szituációra készült diagnózis és terápia. Vagyis, a szóbeli hagyományban
megfogalmazottakból kiolvasható, hogy tudniillik, a zsidó népnek szét kell
szóródnia a világban, mert az Örökkévaló üzenetét, azaz: kinyilatkoztatott
törvényét el kell vigye a népek közé. A Messiás pedig akkor jön el, ha ezt a
misszióját Izrael véghezvitte.
Az igazi Izrael - nyilvánvalóan nem választás kérdése, ezért. Legalábbis, nem az -
teológiailag. A judaizmusban Erec Jiszroél, a Föld, ahol Mózes a Törvényt az
Örökkévalótól átvette, mindig is a zsidó élet megszentelt színtere volt és
marad. A galut (számüzetés), a szó tartalmától eltérően tehát, nem valamiféle
büntetés, hanem a Teremtővel kötött szerződésben foglalt küldetés teljesülése.
Izrael kötelessége a szociális világban. A Tóra ugyanis, eltérően minden más
vallástól, nem a zsidó vallás törvénye pusztán, hanem összemberi foglalata a
Mindenható által adott egyetlen lehetőségnek, egy békében megélhető
világtársadalomnak.
Az anticionista rabbik legfontosabb vádja a Judenstaat szerzőjével szemben az volt,
hogy a politikai cionizmus ignorálja a judaizmust, pontosabban annak a zsidók
visszatérésére vonatkozó üzenetét. A Messiás eljövetele ugyanis, szignifikáns
pillanata mind az emberi nemnek mind Izraelnek. A nyugati világ zsidói, és
mindenekelőtt a német zsidók, valamint a Monarchiabeli zsidóság szociális elitje,
érezhetett valamiféle küldetéstudatot vagy - nem igazán zsidó megfogalmazással, -
elhivatottságot a tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján. A spirituális
életérzésnek ez a fajtája szorosan kapcsolódott mindazokhoz a teljesítményekhez,
amelyeket a zsidók hoztak a világba.
Azzal a különös (és korántsem
emberfölötti) tehetségükkel, ami megnyilvánult a technikában, a technológiában, az
iparszervezésben, a várostervezésben és városépítésben, a tudományos életben, a
képzésben, a tömegkultúrában, a médiában, és a politikában. A legkevésbé volt
pozitív hozadéka e két újkori, és a zsidósággal összenőtt politikusi
szerepvállalásnak, a szakszervezeti vezető és a szociális forradalmár. Mindenesetre,
a judaista anticionizmus fölhorkanásai mögött a sikeres zsidókat, a befutott
zsidókat kell észrevennünk. Azokat, akik nagyon gyorsan elfeledkeztek a zsidó népet
vallásában, és ami ezzel ekvivalens: emberi mivoltában megalázó századvég
kirakatpereiről. A hosszú gettósorsról. Mintha Micrájim ismétlődött volna meg,
azzal, hogy a nép egyik része beérte a "húsosfazékkal", és ehhez
ideológiát is hajlandó volt gyártani.
A másik fele pedig akarta már a keserves, mert kilátástalan, de mégis teljes
szabadságot. A Kelet-Európából jövő teoretikus és militáns antiszemita hullám, az
Ohrana által kreált "Cion bölcseinek jegyzőkönyvével", a francia Arthur
Gobineau: "Értekezés az emberi rasszok egyenlőtlenségéről" című könyve,
és az angol Huston Stuart Chamberlain könyve a "felsőbbrendű és alacsonyabb
rendű emberi fajokról", - bizony már árnyékot vetett a zsidó individuum
szabadságigényére és szabadságtörekvéseire, egyaránt. Valami elkezdődött akkor
Európában. S ez a valami a Soah-ig tartott.
Ekkor csak alábbhagy, és a modern Izraellel pedig előáll a választás lehetősége. A
zsidóság azonban nem választott. Az ötvenötödik "Jom Hacmaut" idejére
sem. Valószínüleg, ez így is marad az idők végezetéig. Vagy a judaizmus alapján: a
Messiás eljöveteléig. Szociológiailag azonban, ez azért nem lehetséges, mert a
zsidóság azonos a nyugattal, azaz, az európai társadalommal. Már az egyistenhitével
és a törvényvallásával ott bábáskodott a nyugat születésénél.
A zsidók tehát azért nem tudnak választani a mások között élés, és az Ország
között, mert a zsidóságban a kultúra és a hovatartozás, az univerzális vallás és
a partikuláris vallásosság, a kínokkal kialakult összemberi mentalitás és az
ugyancsak szenvedésben fölerősödött összetartozás érzése, -
szétválaszthatatlan.
Ahad Haam, ez a zseniális költő és filozófus, aki vallásos platformról, de
cionistaként támadta Herzl politikai tervét, és akit Herzl az első kongresszusra is
meginvitált, jól látta ezt a sajátságos kettősséget. Ezt mondta: "a zsidóság
egy vallás kialakította közösség élettapasztalata". Az élettapasztalatát, a
jövőre vonatkozót, a nyugati világban szerezte.
|
