Dr. Oláh János egyetemi docens:
A zsidó család, mint a törzsi szervezet öröksége


Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2008 rendezvénysorozat, Bibliai családkép a zsidó tradíció tükrében - Ideálok és konfliktusok című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi Tanszék  rendezésében. (Budapest, 2008. november 25)

Úgy vélem, hogy nem lesz plusz információ Önök számára az, hogy az ókori zsidóság a királyság korát megelőző időig törzsszövetségben élt. Ebből következően a törzseknek igen nagy szerepük volt a korabeli, az ókori zsidó társadalom szerveződésében. A törzs keretein belül folyt a mindennapi élet, a fiúk és a lányok a törzsön belül kerestek párt maguknak és a Tóra törvénye szerint a földtulajdonnak is a törzsön belül kellett maradnia, nehogy az egyik törzs hatalmi túlsúlyba kerüljön a másikkal szemben, és netalán elnyomja azt. Ezért, ha valaki mégis eladta földbirtokát egy kívülállónak, az 50. évben (jovél) a fölbirtok mindenképpen visszakerült eredeti tulajdonosához. Engedelmükkel, nem idézem a hivatkozásokat, időt kímélő célzattal.

Jákovnak, későbbi nevén Jiszráélnek, tizenkét fia volt: Reuvén, Simeon, Lévi, Jehúda, Dán, Náftáli, Gád, Ásér, Jisszahár, Zevulon, Joszéf és Binjámin. Ez a tizenkét fiú lett Izrael/Jiszráél tizenkét törzsének ősatyja. A nép egésze tehát Jákov-Jiszráél nevét, a törzsek pedig gyermekeinek nevét viselték. A zsidóság ősi államformája ennek a tizenkét törzsnek a szövetsége. A fiúk négy különböző anyától születtek. Leától, a Láván által csellel Jákovhoz hozzáadott asszonytól: Reuvén, Simeon, Lévi, Jehúda, Jisszahár és Zevulon. Ráheltől, az „igazi”, a szeretett feleségtől: Joszéf és Binjámin. Zilpától, Leá szolgálójától: Gád és Ásér. Bilhától, Ráhel szolgálójától: Dán és Náftáli.

A törzsek, tehát Jákov-Jiszráél fiai alkotják a zsidó népet. Mindez arra mutat, hogy a zsidóság a vérségi kötelékek alapján szerveződőnek érezte-értelmezte magát. A törzsek rokonok voltak, hiszen közös az ősapa: Jákov-Jiszráél, de nem teljesen azonos eredetűek, hiszen különböző az anya. Azok a közelebbi rokonok, akiket a Tóra közös anyától származtat.

A rokon és rokonság szavak általában olyan embereket jelölnek, akik a származás vagy a közös hit, avagy a hasonló gondolkodás révén összetartoznak, ám közelebbi, pontos meghatározása nehéz itt, mivel a rokon megnevezés vonatkozhatott testvérre, családra, nemzetségre, törzsre vagy akár az egész népre is, ahogyan több helyütt is megtalálhatjuk azt a Tórában. A rokoni összetartozásnak nagy jelentősége volt az ókori zsidóságban nemcsak érzelmi, hanem jogi szempontból is. A Tórában leginkább a vérrokonságról van szó, különböző összefüggésekben. Legerősebb a vérrokonság tudata a családban, ezt követően a nagycsaládban, nemzetségben, törzsben, de a nép életében is összetartó, meghatározó erő a közös őstől, az egy vérből való származás. Bár a legközelebbi vérrokonság (azonos szülők) kizáró ok volt a házasságnál, a feleség kiválasztása többnyire a szűkebb vagy tágabb rokonság köréből történt.

A legközelebbi rokont gyakran megváltónak (goél) nevezik, akinek kötelessége pl. a meggyilkolt rokonért vérbosszút állni, az eladósodott vagy rabszolgasorsba kerültet pedig kiváltani. Ez igen fontos nézet, összetartó erő, hiszen a teremtés, megváltás, szövetség révén

I.ten az ő népének legközelebbi rokona, goél-je, aki népét, az övéit kiváltja, megváltja: „…én az Ö.való vagyok a te segítőd és megváltód…” -írja Jesájá (XLIX,20), s értük bosszút áll: „Mondjátok a hamarkodó szívűeknek: erősödjetek, ne féljetek; itt az I.tenetek, bosszú jő, I.ten viszonzása, ő jön és megsegít benneteket.” (Jesájá XXXV,4)

Az ókori zsidóságban az elsőszülöttség két nagyon fontos előjoggal bírt. Az egyik az örökség kérdése volt, az elsőszülött (behor) ugyanis az apai örökségből kétszeres részt örökölt. Például amikor Jákov egy tál főzelékért megvette Ézsautól (Észav) az elsőszülöttséget, a majdani örökség 1/3-a helyett 2/3-hoz jutott. (E részt olvastuk éppen tegnap reggel a Tórából, előzetesnek a sábáti hetiszakaszból.) Ha az elsőnek született gyermek történetesen lány volt, az utána született fiú már nem bírt előjogokkal és az örökséget egyenlő arányban osztották szét a fiúk között. Az elsőszülött fiú másik előjoga az apai áldáshoz jutás és ezáltal az a jog, hogy az apa halála után a család vezetője, szellemi-vallási irányítója legyen. Jákov ezt is megszerezte bátyja elől, csalafinta módon. Az elsőszülöttségből, indokolt esetben, az apa kizárhatta fiát, ilyenkor az időben őt követő vette át szerepét. Jákov elsőszülött fia például a Leá által szült Reuvén volt, ám apja kirekesztette őt azért a bűnéért, melyet ellene elkövetett; de Simeon és Lévi sem léphetett az elsőszülött helyébe, mert ők bosszút álltak húguk (Diná) meggyalázásáért, s ezért Jákov kitagadta őket. Így végül a negyedik fiú: Jehúda vette át a családfő szerepét, ahogyan azt Jákov áldása is majd megerősíti.

Jákov 12 fia közül Mózes kiemelte Lévit, saját törzsét, a Szentély körüli teendők végzésére, azonban Joszéf helyett annak két fia (Efrájim és Menáse) külön-külön törzset alkotott, hiszen halálos ágyán Jákov örökbe-fiaivá fogadta őket, az I.tentől kapott országot, Kánaán földjét, így végül mégis 12 részre kellett felosztani.

A szűkebb család elnevezése a Tórában a bét: ház, vagy bét áv: apai ház. Nem véletlenül, hiszen a családfő körül szerveződött minden egyes család. Mikor így szólt I.ten Ábrámhoz Kánaán földjére indulása előtt: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából” (M.I. XII,1) ez azt jelentette, hogy teljesen szakadjon el családjától is.

Családjától, amely alapításának célja, hogy gyermek, sok gyermek szülessen, és a gyermeket Isten ajándékának tekintettek. Különösen szépen fejezi ki ezt a gondolatot a CXXVIII. zsoltár 3. mondata, miszerint: „Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Ö.valót.”

A nagy család, számos gyermekkel örömöt, szerencsét és különös áldást jelentett, ahogyan a Mislé (Példabeszédek könyve) is megfogalmazza: „Az öregek koronája gyermekeik gyermekei és a gyermekek dísze a szüleik.” (XVII,6).

Elsősorban fiúra vágytak a családok, mert a lányok férjhezmenetelükkel kiléptek a családból. A több nemzedéket magába foglaló ház, háznép vezetője a családfő, a család képviselője kifelé. Ő hoz döntéseket a család nevében, ő a felelős ezekért. A családfő házasítja meg fiát, adja férjhez lányát, azok megkérdezésével (!) az ókori zsidóságnál, a Tóra tanúsága szerint. Simeon és Lévi apjuk megkérdezése nélkül cselekedtek, egy, a családfőt illető ügyben, ezért közösíttettek ki, mert beavatkoztak a családfő jogaiba. Noha az ókori zsidóság társadalma egyértelműen apajogú (patriarkális) és csak a fiúgyermekek örökölhettek, mégis találunk a szinaitikus törvények között olyan esetet, mikor az a nők érdekeit helyezi előtérbe. Ennek kitűnő példája Celofhád lányainak esete, kik apjuk természetes halála után, fiútestvérük nem lévén, örökölhették apjuk birtokát, gyakorlatilag „fiúsítva” lettek.

Most néhány ókori családtípusról szólok, hiszen az etnológia különbséget tesz a családtípusok között. Kezdjük a fratriarkátussal. Ebben a családtípusban a legidősebb fiútestvéré a hatalom. Ennek a társadalmi formának nyomai az ókori zsidóság tágabb környezetében élt hettitáknál és hurritáknál is megtalálható. A zsidóságnál ez csak rendkívüli körülmények között, többnyire az apa idő előtti halála esetén alakultak ki a fratriarkátus különféle formái, melyek például a testvérek nevének a bátyj, és nem az apa után történt elnevezésében mutatkoztak meg (pl. M.I. IV,22; XXXVI,22; Krónika I. XXIV,25); de jellemző rájuk az a szerep is, amit Láván játszik Rivká férjhez adásakor (M.I. XXIV,29); és ide illeszkedhet bizonyos mértékben a levirátus, a sógorházasság is. Egészében véve azonban a fratriarkátus nyomai beilleszkednek a patriarkátus intézményébe.

A matriarkátus már sokkal gyakoribb családtípus volt az ókorban, az ókori-keleten. Fő jellegzetessége, hogy a rokonsági viszonyokat az anya személye határozta meg. A gyermekek az anya, és nem az apa családjához tartoztak. Voltak etnográfusok (Graebner, Smith), kik szerint a sémita népeknél a matriarkátus volt a család első formája.

A Tórában olvashatók szerint azonban egyértelmű, hogy a zsidó család a kezdetektől patriarkális jellegű, tehát a családban az apa gyakorolta a hatalmat. A geneológiák mindig az apai vonalon vannak felállítva, már a kezdeti időtől. Családot alapítani annyit jelentett, mint „ház”-at építeni. Ebben az „építményben” az apa, a férfi az úr (báál), kinek hatalma van gyermekei, sőt megnősült fiai és azok feleségei avagy özvegyei fölött is. Például Noé családjába beletartozik felesége, fiai és fiainak feleségei is. Ez akár az élet-halál urává teszi őt, lásd pl. Jehúda és menye: Támár esete. (amelyről majd a következő, érdeklődéssel várt előadást fogjuk hallani.)

A családot a vérségi kötelék kötötte össze, bár a családba beletartozott az idegen (gér), vagy az özvegyek és árvák is, kik a családfő oltalma alatt álltak. Ahogyan a család fogalma kitágítható, ugyanúgy a „ház” fogalma is kitágítható és az egész népet is jelentheti a Tórában, pl. Jákov háza, vagy Jiszráél háza. De jelenthette a népnek egy fontos részét, törzsét, pl. Joszéf háza, Jehúda háza. A törzs - amint láttuk - azoknak az önálló csoportja, akik közös őstől származtatják magukat. A törzs magát az ős nevével ruházza fel és a „fiai” (bné) kiegészítést szokás hozzátenni, pl. Bné Jákov-Jákov fiai. A törzs tagjait a valódi vagy a vélt vérségi kötelék tartja egyben. Egymást „testvérek”-nek tartják, a szó bővített értelmében, pl. Dávid számára Jehúda törzsének tagjai testvérek, hiszen a törzs véneinek a következőket üzeni: „Testvéreim vagytok, csontom és húsom vagytok…” (Sámuel II. XIX,13)

Az ókori zsidóság tizenkét törzse, a királyság korát megelőző időig egyfajta föderációban élt. Voltak, kik amphiktüóniának tekintették ezt az együttélést, hasonlóan a görög városállamokhoz, egy-egy szentély körül. De a zsidóság tizenkét törzsét soha nem vezette egy állandó szervezet, mint az amphiktüóniákat. Az ókori zsidóság törzsi szövetsége elsősorban vallási természetű volt, a rokonság, a vérségi kötelék érzésén kívül összekötötte őket az Ö.valóba vetett közös hit és bizodalom is, pl. gondoljunk csak a sehemi törzsi gyűlésre, népgyűlésre, eskütételre Jehosua könyvének végén (XXIV. f.).

A föderációval ellentétes folyamat is bekövetkezhetett azonban akkor, amikor egy csoport túl nagy lett ahhoz, hogy együtt tudjanak élni, pl. Lót és Ábrám szétválásának története (M.I. XIII. f.) A rokonságból, a vérségi kötelékből eredő kötelezettség azonban továbbra is fennállt, hiszen Ábrám Lót segítségére sietett mikor az fogságba esett, elhurcolták (M.I. XIV. f.). Egy törzs létszáma csökkenhet is, pl. Simeon és Reuvén törzse. Lévi „világi” törzse pedig eltűnik és a „papi” törzs - Jákov jövendölésének megfelelően (M.I. XLIX,7) - „elosztatik és szétszórattatik” Jiszráélben.

A zsidó egyének szoros kötelékben és ezáltal egy sajátos kapcsolatrendszerben éltek a királyság korát megelőző időig. Jehosua könyvének VII. fejezetében láthatjuk a legszemléletesebben e kapcsolatrendszert, annak felépítettségét. Ákhán bűnének, lopásának a felderítési mechanizmusában, az egész nép lépésről-lépésre való szűkítésével derül fény a bűnösre, sorsvetés útján.

A következőket olvashatjuk: „…és előléptette Izraélt törzsei szerint; akkor megfogatott Jehúda törzse (itt a sevet máshol a máte szó szerepel). S előléptette Jehúda nemzettségeit (itt a mispáhá szót találjuk) és megfogta Zeráh nemzettségét, s előléptette Zeráh nemzettségét férfiai szerint, s megfogatott Zavdi. S előléptette Zavdi házát (bét) és megfogatott Ákhán, Karmi fia, Zavdi fia, Zeráh fia Jehúda törzséből.” (VII,17-19)

E helyütt egyértelműen kivehető, hogy hogyan tagolódik a nép. Az egyén először is szűkebb családjának tagja, melynek a neve „ház” (bét). A szöveg egyértelműsíti, hogy ezalatt nagycsaládot kell érteni, hiszen nem Karmi, Ákhán apja, hanem a nagyapa: Zavdi adja nevét a „ház”-nak! A nagyapa tehát a ház, a család családfője! Minthogy Ákhán felnőtt - hiszen harcos, katona -, már lehettek akár gyermekei is, úgyhogy a nagycsaládban, a „ház”-ban, néhol „atyai házban” (bét áv) négy generáció élt együtt. A férfiakhoz jönnek még feleségeik, gyerekeik és az idegenek, rabszolgák is.

Figyelembe véve a gyermekek általában nagy számát, valamint azt hogy kb. 20 éves korban már jobbára apa volt a férfi, 40 évesen nagyapa és 60 évesen dédapa, valamint hogy a nagycsaládhoz tartozhattak még a családfő testvérei, utódaikkal együtt, így a nagycsalád a bét vagy bét áv hadra fogható férfiainak a száma az ötvenet is meghaladhatta (pl. Sámuel I. VIII,12). Az ilyen nagycsaládokból tevődött össze a nemzettség (mispáhá), amint Zavdi „háza” a Zeráh nemzettséghez tartozik. Mivel a nemzettség ezer fegyverforgató férfiből állt (pl. Míkha V,1), valószínűleg 20 nagycsalád (bét vagy bét áv) alkotott egy nemzettséget (mispáhá). E nemzettség tagjai egy helyütt élhettek, ahogyan pl. Efrata nemzettsége – amelyből a Jisáj nagycsaládjában élt Dávid is származott – együtt lakhatott Bét Lehemben, de a közösségi ünnepeken biztosan összegyűltek (pl. Sámuel I. XX,6) A vezetés a vének (zkénim) feladata volt, ők is bíráskodtak.

A nemzettségek (mispáhá) alkották a törzseket (sevet vagy máte). Zeráh nemzettsége – Efrata nemzettségével egyetemben – Jehúda törzséhez tartozott. A törzsek élén egy törzsi vezető/fejedelem (nászi) állt. Megnevezése talán arra a funkciójára utalt, hogy ő lehetett törzsének szószólója, aki felemelte hangját (nászá kol). A törzsek közösségének Jiszráél vagy Jiszráél háza a neve, amely I.ten népeként egy egységet alkot.

Az egyén élete szorosan összefonódik I.ten népe egészének sorsával, annak minden változásaival. Jól illusztrálja ezt az a hitvallás-szerűség, amit a földműves mondott el az új termés bemutatásakor a Szentélyben. Ebben az egyes szám első személyről (az én-ről, az egyénről) való átváltások a többes szám első személyre (a mi-re, a közösségre) jelzik a sors kollektivitását: „Bujdosó arámi volt az (én) atyám, lement Egyiptomba… És rosszul bántak (mi)velünk az egyiptomiak… S kivezetett bennünket az Ö.való… És elhozott bennünket ezen helyre és adta nekünk ezt a földet… Most pedig íme (én) elhoztam ezen föld gyümölcsének zsengéjét, melyet adtál nekem, oh Ö.való!” (M.V. XXVI,5-10).

Ha a nép, a törzs, a nemzettség vagy a család egészéből valakit kiemeltek, az rendkívüli eseménynek számított. Lehetett az szerencsétlenség (Ákhán esete, kiemelése), de I.ten megkülönböztető kiválasztását is jelezhette, amint azt egy másik sorsolásos epizód is mutatja, Saul jelölése a királyi tisztségre (Sámuel I. X,17-24).

Összefoglalóan az ókori zsidóság törzsi alapon szerveződött társadalmát a következő néhány szóban lehetne jellemezni: vándorló- vagy nyitott falvakban való élet, nagyon kismértékű munkamegosztás, nincs még osztálytagozódás, szerződéses- illetve rokoni alapokon nyugvó egalitariánus társadalmi kapcsolatok, megosztott és időben korlátozott önkormányzat, katonai önvédelem, önállóan végzett földművelés, cserekereskedelem, a javak azonnali és közvetlen felhasználása a megtermelői által.

A család összetartó, szilárd szervezete, amint láttuk, a törzsi szervezet öröksége volt. A letelepedett életmódra való áttérés, a monarchia-királyság kora, a falusi, városi életnek a kifejlődése, tért hódítása szociális változásokkal járt együtt. Ezek a változások természetszerűleg kihatottak a család életére is. A család ekkor már nem önellátó, mert az igények megnövekedtek, a lehetőségek korlátozódtak. Ez a foglalkozási ágaknak a fejlődéséhez és specializálódáshoz vezetett. Valószínűleg az apa foglalkozása a fiúra szállt. Bizonyos falvakat azonos mesterséget gyakorló emberek lakták. Ezek az iparosok magukat mispáhot-nak nevezik, azaz olyan közösségnek, amelynek tagjai egymással rokonságban állnak, vagy legalábbis úgy csoportosulnak ahogyan a nagycsaládok, a nemzettségek.

Az igazi nagycsaládok, amelyekben több generáció együtt élt, ekkor már nincsenek meg, vagy csak nagyon ritkán fordulhatnak elő. A falvakban, városokban a lakóhely kötöttsége korlátozta a család tagjainak létszámát. Többnyire csak a meg nem házasodott illetve férjhez nem ment gyerekek laktak a szülőkkel együtt. Ha egy fiú megházasodott akkor elhagyta a szülői házat. A rabszolgák száma is kevesebb lett és kialakult belőlük egy másik szociális osztály, a napi bérért dolgozók rétege, kik már máshol laktak. A társadalom is jól kivehetően tagozódott: király és alattvaló, munkaadó és munkavállaló, gazdag és szegény. A családfő tekintélye sem maradt korlátlan, nem lesz élet-halál ura, nem ölhette meg családtagjait, hanem a vének ítéltek fölötte, de fellebbezni is lehetett, ahogyan Dávid király idejéből olvashatjuk (Sámuel II. XIV. f.).

A szolidaritás érzése fokozatosan meggyengült és az egyén egyre inkább kiszakadt a családi kötelékből, sőt már a rokonok, közelebbi-távolabbi, iránti kötelezettségeket is elhanyagolták a királyság korában, a próféták többször szóltak az özvegyek és árvák érdekében, pl. Jesájá I,17; Jirmejá VII,6. A törzsek megszűnésével, beolvasztásával kialakuló új társadalmi berendezkedés a hagyományos család-modellt is átalakította, bizonyos elemeit megszüntette és újjáalakította a letelepedést követően. A törzsek végérvényesen a királyság, a monarchia korában veszítették el jelentőségüket. Dávid még a törzsek fölé vezetőket (nágid és szár) nevez ki (Krónika I. XXVII. f.), de fia: Salamon már nem a törzsi területek beosztását követi (Királyok I. IV. f.) országrendezése során.

Jehezkél próféta, könyvének végén (XLVII-XLVIII. f.), azonban ismét a tizenkét törzs számára történő területi felosztást vizionálja, mint egy ideális-eszményi állapotot, hiszen a törzsek szerepének megszűnésével végérvényesen elveszett valami. Az egykor szabad és egalitariánus törzsi társadalom felbomlott, és akár a többi nép, a zsidó törzsek tagjai is államot alakítottak a késő bronzkor-kora vaskor határán. Ennek az államnak a csúcsán a király áll, udvartartással, hivatalnoki apparátussal, fizetett katonasággal. Egy új uralkodó osztály jött létre. Mivel ez az uralkodói réteg improduktív volt, fenntartásához anyagi javakra volt szüksége. Mindez a nép körében az elnyomottság és a kiszolgáltatottság szorongató érzéséhez vezetett és a kultusz sem „tiszta” már, hiszen az itt élő nem zsidó népek leszármazottai is részt vettek benne. A szabad és egalitariánus társadalom monarchisztikus köntösbe bújtatása végérvényesen megbukott és vele együtt, szükségszerűen, a zsidó család, mint a törzsi szervezet öröksége is.

Az utolsó próféta, Maleáhi, írja könyvének végén, amely az ún. Tizenkét kispróféta és a Próféták könyveinek is a vége, hogy:


 

„Íme, én küldöm nektek Éliját, a prófétát, mielőtt jönne az Ö.való napja, a nagy és félelmetes; és visszatéríti az atyák szívét a gyermekekhez és a gyermekek szívét az atyáikhoz…” (III,24).

A kor szóhasználatában a szívet tekintették az intellektuális és racionális tevékenységekért felelősnek, tehát pontosan azokért, amelyeket mi manapság az agynak tulajdonítunk. Élijá/Élijáhu/Illés, szövegünk szerint, majd kiengeszteli egymással a régit az újjal, nemcsak azzal, hogy rokonszenvet kelt egymás iránt, hanem azzal is, hogy teljes megértést önt beléjük vallási és erkölcsi kötelességeik iránt, amelyek mindkét csoportra egyformán vonatkoznak. A család megoszlása, a fiatalok elidegenedése szüleiktől az, ami különös félelemmel és szomorúsággal tölti el a prófétát, mert az természetellenes; oly rossz az, amelyet ha nem tudnak kiküszöbölni, a véget jelenti. Élijá/Élijáhu/Illés először kibékíti a családon belül a szülőket a gyermekekkel, meg kell hogy értsék a szülők gyermekeiket és a gyermekek szüleiket, majd azután mindkettejük szívét Isten felé irányítja.

Mert ennek így kell/ene lennie! A családon belül is, a kis családon, a nagy családon, a nemzettségen, a törzsön, a törzseken és a népen belül is.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz