Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2008 rendezvénysorozat,
Bibliai
családkép a zsidó tradíció tükrében - Ideálok és konfliktusok című előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi
Tanszék rendezésében. (Budapest, 2008. november 25)
Úgy vélem, hogy nem
lesz plusz információ Önök számára az, hogy az ókori zsidóság a
királyság korát megelőző időig törzsszövetségben élt. Ebből
következően a törzseknek igen nagy szerepük volt a korabeli, az
ókori zsidó társadalom szerveződésében. A törzs keretein belül folyt
a mindennapi élet, a fiúk és a lányok a törzsön belül kerestek párt
maguknak és a Tóra törvénye szerint a földtulajdonnak is a törzsön
belül kellett maradnia, nehogy az egyik törzs hatalmi túlsúlyba
kerüljön a másikkal szemben, és netalán elnyomja azt. Ezért, ha
valaki mégis eladta földbirtokát egy kívülállónak, az 50. évben (jovél)
a fölbirtok mindenképpen visszakerült eredeti tulajdonosához.
Engedelmükkel, nem idézem a hivatkozásokat, időt kímélő célzattal.
Jákovnak, későbbi nevén Jiszráélnek, tizenkét fia volt: Reuvén,
Simeon, Lévi, Jehúda, Dán, Náftáli, Gád, Ásér, Jisszahár, Zevulon,
Joszéf és Binjámin. Ez a tizenkét fiú lett Izrael/Jiszráél tizenkét
törzsének ősatyja. A nép egésze tehát Jákov-Jiszráél nevét, a
törzsek pedig gyermekeinek nevét viselték. A zsidóság ősi
államformája ennek a tizenkét törzsnek a szövetsége. A fiúk négy
különböző anyától születtek. Leától, a Láván által csellel Jákovhoz
hozzáadott asszonytól: Reuvén, Simeon, Lévi, Jehúda, Jisszahár és
Zevulon. Ráheltől, az „igazi”, a szeretett feleségtől: Joszéf és
Binjámin. Zilpától, Leá szolgálójától: Gád és Ásér. Bilhától, Ráhel
szolgálójától: Dán és Náftáli.
A törzsek, tehát Jákov-Jiszráél fiai alkotják a zsidó népet. Mindez
arra mutat, hogy a zsidóság a vérségi kötelékek alapján
szerveződőnek érezte-értelmezte magát. A törzsek rokonok voltak,
hiszen közös az ősapa: Jákov-Jiszráél, de nem teljesen azonos
eredetűek, hiszen különböző az anya. Azok a közelebbi rokonok,
akiket a Tóra közös anyától származtat.
A rokon és rokonság szavak általában olyan embereket jelölnek, akik
a származás vagy a közös hit, avagy a hasonló gondolkodás révén
összetartoznak, ám közelebbi, pontos meghatározása nehéz itt, mivel
a rokon megnevezés vonatkozhatott testvérre, családra, nemzetségre,
törzsre vagy akár az egész népre is, ahogyan több helyütt is
megtalálhatjuk azt a Tórában. A rokoni összetartozásnak nagy
jelentősége volt az ókori zsidóságban nemcsak érzelmi, hanem jogi
szempontból is. A Tórában leginkább a vérrokonságról van szó,
különböző összefüggésekben. Legerősebb a vérrokonság tudata a
családban, ezt követően a nagycsaládban, nemzetségben, törzsben, de
a nép életében is összetartó, meghatározó erő a közös őstől, az egy
vérből való származás. Bár a legközelebbi vérrokonság (azonos
szülők) kizáró ok volt a házasságnál, a feleség kiválasztása
többnyire a szűkebb vagy tágabb rokonság köréből történt.
A legközelebbi rokont gyakran megváltónak (goél) nevezik, akinek
kötelessége pl. a meggyilkolt rokonért vérbosszút állni, az
eladósodott vagy rabszolgasorsba kerültet pedig kiváltani. Ez igen
fontos nézet, összetartó erő, hiszen a teremtés, megváltás,
szövetség révén
I.ten az ő népének legközelebbi rokona, goél-je, aki népét, az övéit
kiváltja, megváltja: „…én az Ö.való vagyok a te segítőd és
megváltód…” -írja Jesájá (XLIX,20), s értük bosszút áll: „Mondjátok
a hamarkodó szívűeknek: erősödjetek, ne féljetek; itt az I.tenetek,
bosszú jő, I.ten viszonzása, ő jön és megsegít benneteket.” (Jesájá
XXXV,4)
Az ókori zsidóságban az elsőszülöttség két nagyon fontos előjoggal
bírt. Az egyik az örökség kérdése volt, az elsőszülött (behor)
ugyanis az apai örökségből kétszeres részt örökölt. Például amikor
Jákov egy tál főzelékért megvette Ézsautól (Észav) az
elsőszülöttséget, a majdani örökség 1/3-a helyett 2/3-hoz jutott. (E
részt olvastuk éppen tegnap reggel a Tórából, előzetesnek a sábáti
hetiszakaszból.) Ha az elsőnek született gyermek történetesen lány
volt, az utána született fiú már nem bírt előjogokkal és az
örökséget egyenlő arányban osztották szét a fiúk között. Az
elsőszülött fiú másik előjoga az apai áldáshoz jutás és ezáltal az a
jog, hogy az apa halála után a család vezetője, szellemi-vallási
irányítója legyen. Jákov ezt is megszerezte bátyja elől, csalafinta
módon. Az elsőszülöttségből, indokolt esetben, az apa kizárhatta
fiát, ilyenkor az időben őt követő vette át szerepét. Jákov
elsőszülött fia például a Leá által szült Reuvén volt, ám apja
kirekesztette őt azért a bűnéért, melyet ellene elkövetett; de
Simeon és Lévi sem léphetett az elsőszülött helyébe, mert ők bosszút
álltak húguk (Diná) meggyalázásáért, s ezért Jákov kitagadta őket.
Így végül a negyedik fiú: Jehúda vette át a családfő szerepét,
ahogyan azt Jákov áldása is majd megerősíti.
Jákov 12 fia közül Mózes kiemelte Lévit, saját törzsét, a Szentély
körüli teendők végzésére, azonban Joszéf helyett annak két fia (Efrájim
és Menáse) külön-külön törzset alkotott, hiszen halálos ágyán Jákov
örökbe-fiaivá fogadta őket, az I.tentől kapott országot, Kánaán
földjét, így végül mégis 12 részre kellett felosztani.
A szűkebb család elnevezése a Tórában a bét: ház, vagy bét áv: apai
ház. Nem véletlenül, hiszen a családfő körül szerveződött minden
egyes család. Mikor így szólt I.ten Ábrámhoz Kánaán földjére
indulása előtt: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád
házából” (M.I. XII,1) ez azt jelentette, hogy teljesen szakadjon el
családjától is.
Családjától, amely alapításának célja, hogy gyermek, sok gyermek
szülessen, és a gyermeket Isten ajándékának tekintettek. Különösen
szépen fejezi ki ezt a gondolatot a CXXVIII. zsoltár 3. mondata,
miszerint: „Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő;
gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen
áldásban részesül az az ember, aki féli az Ö.valót.”
A nagy család, számos gyermekkel örömöt, szerencsét és különös
áldást jelentett, ahogyan a Mislé (Példabeszédek könyve) is
megfogalmazza: „Az öregek koronája gyermekeik gyermekei és a
gyermekek dísze a szüleik.” (XVII,6).
Elsősorban fiúra vágytak a családok, mert a lányok
férjhezmenetelükkel kiléptek a családból. A több nemzedéket magába
foglaló ház, háznép vezetője a családfő, a család képviselője
kifelé. Ő hoz döntéseket a család nevében, ő a felelős ezekért. A
családfő házasítja meg fiát, adja férjhez lányát, azok
megkérdezésével (!) az ókori zsidóságnál, a Tóra tanúsága szerint.
Simeon és Lévi apjuk megkérdezése nélkül cselekedtek, egy, a
családfőt illető ügyben, ezért közösíttettek ki, mert beavatkoztak a
családfő jogaiba. Noha az ókori zsidóság társadalma egyértelműen
apajogú (patriarkális) és csak a fiúgyermekek örökölhettek, mégis
találunk a szinaitikus törvények között olyan esetet, mikor az a nők
érdekeit helyezi előtérbe. Ennek kitűnő példája Celofhád lányainak
esete, kik apjuk természetes halála után, fiútestvérük nem lévén,
örökölhették apjuk birtokát, gyakorlatilag „fiúsítva” lettek.
Most néhány ókori családtípusról szólok, hiszen az etnológia
különbséget tesz a családtípusok között. Kezdjük a fratriarkátussal.
Ebben a családtípusban a legidősebb fiútestvéré a hatalom. Ennek a
társadalmi formának nyomai az ókori zsidóság tágabb környezetében
élt hettitáknál és hurritáknál is megtalálható. A zsidóságnál ez
csak rendkívüli körülmények között, többnyire az apa idő előtti
halála esetén alakultak ki a fratriarkátus különféle formái, melyek
például a testvérek nevének a bátyj, és nem az apa után történt
elnevezésében mutatkoztak meg (pl. M.I. IV,22; XXXVI,22; Krónika I.
XXIV,25); de jellemző rájuk az a szerep is, amit Láván játszik Rivká
férjhez adásakor (M.I. XXIV,29); és ide illeszkedhet bizonyos
mértékben a levirátus, a sógorházasság is. Egészében véve azonban a
fratriarkátus nyomai beilleszkednek a patriarkátus intézményébe.
A matriarkátus már sokkal gyakoribb családtípus volt az ókorban, az
ókori-keleten. Fő jellegzetessége, hogy a rokonsági viszonyokat az
anya személye határozta meg. A gyermekek az anya, és nem az apa
családjához tartoztak. Voltak etnográfusok (Graebner, Smith), kik
szerint a sémita népeknél a matriarkátus volt a család első formája.
A Tórában olvashatók szerint azonban egyértelmű, hogy a zsidó család
a kezdetektől patriarkális jellegű, tehát a családban az apa
gyakorolta a hatalmat. A geneológiák mindig az apai vonalon vannak
felállítva, már a kezdeti időtől. Családot alapítani annyit
jelentett, mint „ház”-at építeni. Ebben az „építményben” az apa, a
férfi az úr (báál), kinek hatalma van gyermekei, sőt megnősült fiai
és azok feleségei avagy özvegyei fölött is. Például Noé családjába
beletartozik felesége, fiai és fiainak feleségei is. Ez akár az
élet-halál urává teszi őt, lásd pl. Jehúda és menye: Támár esete.
(amelyről majd a következő, érdeklődéssel várt előadást fogjuk
hallani.)
A családot a vérségi kötelék kötötte össze, bár a családba
beletartozott az idegen (gér), vagy az özvegyek és árvák is, kik a
családfő oltalma alatt álltak. Ahogyan a család fogalma kitágítható,
ugyanúgy a „ház” fogalma is kitágítható és az egész népet is
jelentheti a Tórában, pl. Jákov háza, vagy Jiszráél háza. De
jelenthette a népnek egy fontos részét, törzsét, pl. Joszéf háza,
Jehúda háza. A törzs - amint láttuk - azoknak az önálló csoportja,
akik közös őstől származtatják magukat. A törzs magát az ős nevével
ruházza fel és a „fiai” (bné) kiegészítést szokás hozzátenni, pl.
Bné Jákov-Jákov fiai. A törzs tagjait a valódi vagy a vélt vérségi
kötelék tartja egyben. Egymást „testvérek”-nek tartják, a szó
bővített értelmében, pl. Dávid számára Jehúda törzsének tagjai
testvérek, hiszen a törzs véneinek a következőket üzeni: „Testvéreim
vagytok, csontom és húsom vagytok…” (Sámuel II. XIX,13)
Az ókori zsidóság tizenkét törzse, a királyság korát megelőző időig
egyfajta föderációban élt. Voltak, kik amphiktüóniának tekintették
ezt az együttélést, hasonlóan a görög városállamokhoz, egy-egy
szentély körül. De a zsidóság tizenkét törzsét soha nem vezette egy
állandó szervezet, mint az amphiktüóniákat. Az ókori zsidóság törzsi
szövetsége elsősorban vallási természetű volt, a rokonság, a vérségi
kötelék érzésén kívül összekötötte őket az Ö.valóba vetett közös hit
és bizodalom is, pl. gondoljunk csak a sehemi törzsi gyűlésre,
népgyűlésre, eskütételre Jehosua könyvének végén (XXIV. f.).
A föderációval ellentétes folyamat is bekövetkezhetett azonban
akkor, amikor egy csoport túl nagy lett ahhoz, hogy együtt tudjanak
élni, pl. Lót és Ábrám szétválásának története (M.I. XIII. f.) A
rokonságból, a vérségi kötelékből eredő kötelezettség azonban
továbbra is fennállt, hiszen Ábrám Lót segítségére sietett mikor az
fogságba esett, elhurcolták (M.I. XIV. f.). Egy törzs létszáma
csökkenhet is, pl. Simeon és Reuvén törzse. Lévi „világi” törzse
pedig eltűnik és a „papi” törzs - Jákov jövendölésének megfelelően (M.I.
XLIX,7) - „elosztatik és szétszórattatik” Jiszráélben.
A zsidó egyének szoros kötelékben és ezáltal egy sajátos
kapcsolatrendszerben éltek a királyság korát megelőző időig. Jehosua
könyvének VII. fejezetében láthatjuk a legszemléletesebben e
kapcsolatrendszert, annak felépítettségét. Ákhán bűnének, lopásának
a felderítési mechanizmusában, az egész nép lépésről-lépésre való
szűkítésével derül fény a bűnösre, sorsvetés útján.
A következőket olvashatjuk: „…és előléptette Izraélt törzsei
szerint; akkor megfogatott Jehúda törzse (itt a sevet máshol a máte
szó szerepel). S előléptette Jehúda nemzettségeit (itt a mispáhá
szót találjuk) és megfogta Zeráh nemzettségét, s előléptette Zeráh
nemzettségét férfiai szerint, s megfogatott Zavdi. S előléptette
Zavdi házát (bét) és megfogatott Ákhán, Karmi fia, Zavdi fia, Zeráh
fia Jehúda törzséből.” (VII,17-19)
E helyütt egyértelműen kivehető, hogy hogyan tagolódik a nép. Az
egyén először is szűkebb családjának tagja, melynek a neve „ház” (bét).
A szöveg egyértelműsíti, hogy ezalatt nagycsaládot kell érteni,
hiszen nem Karmi, Ákhán apja, hanem a nagyapa: Zavdi adja nevét a
„ház”-nak! A nagyapa tehát a ház, a család családfője! Minthogy
Ákhán felnőtt - hiszen harcos, katona -, már lehettek akár gyermekei
is, úgyhogy a nagycsaládban, a „ház”-ban, néhol „atyai házban” (bét
áv) négy generáció élt együtt. A férfiakhoz jönnek még feleségeik,
gyerekeik és az idegenek, rabszolgák is.
Figyelembe véve a gyermekek általában nagy számát, valamint azt hogy
kb. 20 éves korban már jobbára apa volt a férfi, 40 évesen nagyapa
és 60 évesen dédapa, valamint hogy a nagycsaládhoz tartozhattak még
a családfő testvérei, utódaikkal együtt, így a nagycsalád a bét vagy
bét áv hadra fogható férfiainak a száma az ötvenet is meghaladhatta
(pl. Sámuel I. VIII,12). Az ilyen nagycsaládokból tevődött össze a
nemzettség (mispáhá), amint Zavdi „háza” a Zeráh nemzettséghez
tartozik. Mivel a nemzettség ezer fegyverforgató férfiből állt (pl.
Míkha V,1), valószínűleg 20 nagycsalád (bét vagy bét áv) alkotott
egy nemzettséget (mispáhá). E nemzettség tagjai egy helyütt
élhettek, ahogyan pl. Efrata nemzettsége – amelyből a Jisáj
nagycsaládjában élt Dávid is származott – együtt lakhatott Bét
Lehemben, de a közösségi ünnepeken biztosan összegyűltek (pl. Sámuel
I. XX,6) A vezetés a vének (zkénim) feladata volt, ők is
bíráskodtak.
A nemzettségek (mispáhá) alkották a törzseket (sevet vagy máte).
Zeráh nemzettsége – Efrata nemzettségével egyetemben – Jehúda
törzséhez tartozott. A törzsek élén egy törzsi vezető/fejedelem
(nászi) állt. Megnevezése talán arra a funkciójára utalt, hogy ő
lehetett törzsének szószólója, aki felemelte hangját (nászá kol). A
törzsek közösségének Jiszráél vagy Jiszráél háza a neve, amely I.ten
népeként egy egységet alkot.
Az egyén élete szorosan összefonódik I.ten népe egészének sorsával,
annak minden változásaival. Jól illusztrálja ezt az a
hitvallás-szerűség, amit a földműves mondott el az új termés
bemutatásakor a Szentélyben. Ebben az egyes szám első személyről (az
én-ről, az egyénről) való átváltások a többes szám első személyre (a
mi-re, a közösségre) jelzik a sors kollektivitását: „Bujdosó arámi
volt az (én) atyám, lement Egyiptomba… És rosszul bántak (mi)velünk
az egyiptomiak… S kivezetett bennünket az Ö.való… És elhozott
bennünket ezen helyre és adta nekünk ezt a földet… Most pedig íme
(én) elhoztam ezen föld gyümölcsének zsengéjét, melyet adtál nekem,
oh Ö.való!” (M.V. XXVI,5-10).
Ha a nép, a törzs, a nemzettség vagy a család egészéből valakit
kiemeltek, az rendkívüli eseménynek számított. Lehetett az
szerencsétlenség (Ákhán esete, kiemelése), de I.ten megkülönböztető
kiválasztását is jelezhette, amint azt egy másik sorsolásos epizód
is mutatja, Saul jelölése a királyi tisztségre (Sámuel I. X,17-24).
Összefoglalóan az ókori zsidóság törzsi alapon szerveződött
társadalmát a következő néhány szóban lehetne jellemezni: vándorló-
vagy nyitott falvakban való élet, nagyon kismértékű munkamegosztás,
nincs még osztálytagozódás, szerződéses- illetve rokoni alapokon
nyugvó egalitariánus társadalmi kapcsolatok, megosztott és időben
korlátozott önkormányzat, katonai önvédelem, önállóan végzett
földművelés, cserekereskedelem, a javak azonnali és közvetlen
felhasználása a megtermelői által.
A család összetartó, szilárd szervezete, amint láttuk, a törzsi
szervezet öröksége volt. A letelepedett életmódra való áttérés, a
monarchia-királyság kora, a falusi, városi életnek a kifejlődése,
tért hódítása szociális változásokkal járt együtt. Ezek a változások
természetszerűleg kihatottak a család életére is. A család ekkor már
nem önellátó, mert az igények megnövekedtek, a lehetőségek
korlátozódtak. Ez a foglalkozási ágaknak a fejlődéséhez és
specializálódáshoz vezetett. Valószínűleg az apa foglalkozása a
fiúra szállt. Bizonyos falvakat azonos mesterséget gyakorló emberek
lakták. Ezek az iparosok magukat mispáhot-nak nevezik, azaz olyan
közösségnek, amelynek tagjai egymással rokonságban állnak, vagy
legalábbis úgy csoportosulnak ahogyan a nagycsaládok, a
nemzettségek.
Az igazi nagycsaládok, amelyekben több generáció együtt élt, ekkor
már nincsenek meg, vagy csak nagyon ritkán fordulhatnak elő. A
falvakban, városokban a lakóhely kötöttsége korlátozta a család
tagjainak létszámát. Többnyire csak a meg nem házasodott illetve
férjhez nem ment gyerekek laktak a szülőkkel együtt. Ha egy fiú
megházasodott akkor elhagyta a szülői házat. A rabszolgák száma is
kevesebb lett és kialakult belőlük egy másik szociális osztály, a
napi bérért dolgozók rétege, kik már máshol laktak. A társadalom is
jól kivehetően tagozódott: király és alattvaló, munkaadó és
munkavállaló, gazdag és szegény. A családfő tekintélye sem maradt
korlátlan, nem lesz élet-halál ura, nem ölhette meg családtagjait,
hanem a vének ítéltek fölötte, de fellebbezni is lehetett, ahogyan
Dávid király idejéből olvashatjuk (Sámuel II. XIV. f.).
A szolidaritás érzése fokozatosan meggyengült és az egyén egyre
inkább kiszakadt a családi kötelékből, sőt már a rokonok,
közelebbi-távolabbi, iránti kötelezettségeket is elhanyagolták a
királyság korában, a próféták többször szóltak az özvegyek és árvák
érdekében, pl. Jesájá I,17; Jirmejá VII,6. A törzsek megszűnésével,
beolvasztásával kialakuló új társadalmi berendezkedés a hagyományos
család-modellt is átalakította, bizonyos elemeit megszüntette és
újjáalakította a letelepedést követően. A törzsek végérvényesen a
királyság, a monarchia korában veszítették el jelentőségüket. Dávid
még a törzsek fölé vezetőket (nágid és szár) nevez ki (Krónika I.
XXVII. f.), de fia: Salamon már nem a törzsi területek beosztását
követi (Királyok I. IV. f.) országrendezése során.
Jehezkél próféta, könyvének végén (XLVII-XLVIII. f.), azonban ismét
a tizenkét törzs számára történő területi felosztást vizionálja,
mint egy ideális-eszményi állapotot, hiszen a törzsek szerepének
megszűnésével végérvényesen elveszett valami. Az egykor szabad és
egalitariánus törzsi társadalom felbomlott, és akár a többi nép, a
zsidó törzsek tagjai is államot alakítottak a késő bronzkor-kora
vaskor határán. Ennek az államnak a csúcsán a király áll,
udvartartással, hivatalnoki apparátussal, fizetett katonasággal. Egy
új uralkodó osztály jött létre. Mivel ez az uralkodói réteg
improduktív volt, fenntartásához anyagi javakra volt szüksége.
Mindez a nép körében az elnyomottság és a kiszolgáltatottság
szorongató érzéséhez vezetett és a kultusz sem „tiszta” már, hiszen
az itt élő nem zsidó népek leszármazottai is részt vettek benne. A
szabad és egalitariánus társadalom monarchisztikus köntösbe
bújtatása végérvényesen megbukott és vele együtt, szükségszerűen, a
zsidó család, mint a törzsi szervezet öröksége is.
Az utolsó próféta, Maleáhi, írja könyvének végén, amely az ún.
Tizenkét kispróféta és a Próféták könyveinek is a vége, hogy:
„Íme, én küldöm
nektek Éliját, a prófétát, mielőtt jönne az Ö.való napja, a nagy és
félelmetes; és visszatéríti az atyák szívét a gyermekekhez és a
gyermekek szívét az atyáikhoz…” (III,24).
A kor szóhasználatában a szívet tekintették az intellektuális és
racionális tevékenységekért felelősnek, tehát pontosan azokért,
amelyeket mi manapság az agynak tulajdonítunk. Élijá/Élijáhu/Illés,
szövegünk szerint, majd kiengeszteli egymással a régit az újjal,
nemcsak azzal, hogy rokonszenvet kelt egymás iránt, hanem azzal is,
hogy teljes megértést önt beléjük vallási és erkölcsi kötelességeik
iránt, amelyek mindkét csoportra egyformán vonatkoznak. A család
megoszlása, a fiatalok elidegenedése szüleiktől az, ami különös
félelemmel és szomorúsággal tölti el a prófétát, mert az
természetellenes; oly rossz az, amelyet ha nem tudnak kiküszöbölni,
a véget jelenti. Élijá/Élijáhu/Illés először kibékíti a családon
belül a szülőket a gyermekekkel, meg kell hogy értsék a szülők
gyermekeiket és a gyermekek szüleiket, majd azután mindkettejük
szívét Isten felé irányítja.
Mert ennek így kell/ene lennie! A családon belül is, a kis családon,
a nagy családon, a nemzettségen, a törzsön, a törzseken és a népen
belül is.
|