Kárpáti Ildikó:
Zsidó témák Fehér László festményein

"Új zsidó szimbólumok születtek Fehér ecsetje nyomán."
/dr. Scheiber Sándor/

"Úgy érzem, addig festek, amíg Isten örömét leli benne."
/Fehér László/

Zsidó témák
Fehér László festményein

Kárpáti Ildikó
OR-ZSE
Doktori iskola III. évf. 1. félév

Út a zsidósághoz

Fehér László festményein a zsidóság bár nem alapvető, mégis minden korszakában egy-egy alkotás erejéig visszatérő téma. Fehér zsidó identitását tehát minden korszakában, mindenféle formában következetesen megjeleníti. Ennek tekintetében talán meglepetést okoz, hogy a zsidóság számára nem születési, hanem választott identitás.

Fehér László 1953-ban, Székesfehérváron protestáns-katolikus családban született. A zsidóságot voltaképpen már gyerekkorában, leendő festőhöz illően képek hatására választotta:

"Döntő momentum volt számomra, mikor kisgyerekkoromban kezembe került egy képes kalendárium, amiben volt egy nagy riport az első világháború utáni időszak zsidóiról. Elszegényedett, rongyos rebék, szakállas orosz zsidók fekete-fehér fotói néztek velem szembe. Hihetetlen volt a tekintetük. Benne volt több ezer év szomorúsága, hite, vágyakozása. Ahogy néztem ezeket a fotókat, olyan volt, mintha évezredek óta bennem lenne ez a tekintet. Mintha tükörbe néztem volna. Ezek után elkezdtem festeni ezeket az arcokat és embereket. Csak hogy jobban értsd: apám református, anyám katolikus. Emiatt templomi esküvőjük sem volt. Ennek következtében aztán, nagy szerencsémre, semmilyen elkötelezett hitre vagy vallásra nem neveltek. Istenszeretetre viszont igen. Mint kisgyerek, azt sem tudtam, mi az, hogy zsidó, vagy nem zsidó. Engem, mondom, a tekintet fogott meg: olyan ősi igazságot, erőt hordozott, ami egyszerűen lenyűgözött.
Mikor a következő évben elmentem egy üdülőtáborba, a legjobb barátom egy MTK-s gyerek volt. És ha most visszagondolok a habitusára, gondolkodására - ő egy zsidó fiú volt. Ez után elkezdődött egy hihetetlen szellemi kötődés ezekhez az emberekhez, akik később ugyanúgy viszontkérdeztek a munkáimra: "Ezt most ki csinálta? Mert annyira benne van egy bizonyos gondolkodás, egy mag, ami tulajdonképpen egyfajta erő a zsidó mentalitásban." A mindig megújulni akarás, a fontos kérdések örökös újraértelmezése, hogy mindig közelebb kerüljön az ember az igazsághoz. Tulajdonképpen a művészet lényege ez a fajta igazságkeresés, a "hogyan lehetne jobb" gesztus kifejeződése. Hogy aztán ez milyen formában jelenik meg, az megint egy más kérdés. Maga a diaszpóra is csodálatosan megtermékenyítette és előrevitte a világot, sokat adott az embereknek kultúrában, gondolkodásban, hitben. Mondhatom azt, hogy egész orientáltságom a tizennégyes kalendáriumi élményem meghatározottságával működött. Továbbra is kerestem létezésem értelmét, célját, a hitnek a gyökereit, alapját, és vágytam arra, hogy még közelebb kerülhessek Istenhez. És továbbra is festettem a zsidó témájú képeimet. Ha sarkítottan fogalmazok, akkor azt kell, hogy kérdezzem, hogy egy református-katolikus vallású házaspárnak milyen vallású lehet a gyereke? Nem lehet más, csak zsidó. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert az ember ha újból felvállal valamit, akkor az csak a legősibb, legtisztább, legerőteljesebb megnyilatkozás kell hogy legyen, hogy a hite a legbiztosabb talajon álljon."i

Fehér tehát nem származásilag kötődik a zsidósághoz, hanem az istenkeresés és a hit vezette el oda. Bár Fehér festészete meglehetősen realista és modern, abban az értelemben, hogy erőteljesen stilizált az ábrázolása, legtöbb képen szinte csak geometrikus elemként ábrázolt felületeket és körvonalakkal megrajzolt alakokat láthatunk, mégis képei mélyen az emberről, és Istenről, valamint a kettő közötti kapcsolatot jelentő sorsról és sokszor a szenvedésről szólnak. Ezért állíthatjuk, hogy Fehér hite és nem is csak általános értelembe vett istenhite, hanem "zsidó hite" érződik minden festményén.

"- Ezek szerint te nem vagy zsidó származású?

- Tulajdonképpen nem, de ezt nem lehet lebontani csak faji-genetikai kérdéskörre, mert abból mindig fals dolgok jönnek ki. Egy a lényeg, hogy a totális igazságot megtaláld. Ezek után számomra a legtisztább és legegyszerűbb ez a fajta kötődés volt. Hiszen ezeknek a rebéknek a tekintete olyan elementáris volt, mint amikor az ember szívébe egy jelet tesznek. Ez a jel, ez a fény, bármiféle módon akarják is eltakarni, vagy kiszorítani, ott lüktet egyre erősebben. És ez adja meg az erős ritmust, az élni akarást, a művészi, emberi kiteljesedést. Tiszta és megfoghatatlan, mint a szerelem. Hogy miért történik mindez? Azért, hogy a létezés továbbmenjen, hogy rátaláljon valaki valakire, vagy valami valamire, és ez megduplázódjon, megsokszorozódjon. Az én "rátalálásom" valahogy ehhez hasonlítható. Ehhez a szerelemérzéshez, ehhez az istenközelséghez, ami odalökött, és pontosan beletalált, megtalálta azt a pontot, ami aztán egy óriási energiává fejlődött ki bennem. Ekkor én már a képzőművészeti főiskolás éveimet jártam, hosszú hajam, pajeszom volt, és fekete kalapot hordtam."ii

Ortodox megjelenése miatt Fehért inzultusok is érték, az egyik ilyen komoly megrendülést okozott neki, de csak jobban megerősítette választását, soha nem kétkedett benne, hogy jól döntött. Feleségét a zsinagógában ismerte meg, a szintén vallásos zsidó asszonnyal gyerekeiket is a zsidó hit szerint nevelik (bár Fehér ma már nem "pajeszos, fekete kabátos" zsidó).

Fiatal korában Fehér igazi, klasszikus festőéletutat járt be, annak minden nélkülözésével együtt. Kezdetben nyomorúságos albérletben, majd egy rendkívül kicsi lakásban éltek feleségével, majd gyerekivel, gyakran az éhezés határán (Fehér cukros vizet ivott, hogy legyen ereje festeni). Ekkoriban dzsesszdobos végzettségével (meg szülő támogatással) tartotta el családját, presszókban dobolt és minden idejében festett. Elhivatott művészhez méltóan sose jutott eszébe, hogy fel kellene adnia (akkoriban mondta feleségének: "Hidd el, ezek a képek potenciálisan milliókat érnek, de nem kellenek senkinek.")

Felfedezése és nemzetközi hírneve, ahogy lenni szokott, véletlenül és váratlanul történt, 1988 táján először egy svájci, majd egy osztrák galériás vásárolta fel (ma már bagatell, de akkor magyar csúcsnak számító összegért) az összes képét. Innentől kezdve (a mai napig) pályája igazi mesébe illő karrier, először Grazban volt kiállítása, majd beválasztották az évtized tíz legjobb festője közé, ezután a világ összes jelentősebb galériája vásárolt tőle egy-egy képet, a várva várt elismerés elérkezett.

"Szinte egyik pillanatról a másikra a világ legnagyobb mestereinek művei közt lógtak a képeim. És nem estek le a falról."

A végleges áttörést a 90-es évek Velencei Biennáléja jelentette, magyar művésznek még sosem volt ekkora sikere: csak tévéállomásból 12 készített vele interjút. (A fődíjat végül - politikai okokból - az oroszok kapták, de az erkölcsi sikert Fehér aratta le, még ha ennek Magyarországon nem is volt túl hangos sajtója.)

Ma szinte minden jelentős múzeumban van festménye, és bár ezt általában csak utólag szokás megállapítani, minden bizonnyal minden idők egyik legjelentősebb, Csontváryhoz vagy Vasarelyhez mérhető magyar festője.

A világ elismerése mellett a festőnek talán különösen számít, hogy festészetét mennyire fogadja el "választott népe", a zsidók. Mint öntörvényű művész, persze nem várhatjuk, hogy esetleges kritikájuk mélyebben érintse őt, de ezzel nem is kell szembenéznie. A festészet, az ábrázolás tilalma okán elvben nem kellene, hogy sokat jelentsen ortodox zsidók számára. Fehér képeinek erejét azonban az ő elismerésük is mutatja, hiszen az arra bizonyíték, hogy képei nem csak ábrázolnak, hanem kifejeznek is valamit, a festő meglát, és képein keresztül vissza is ad valamit az istenhit, és a zsidóság lényegéből.

"Akkortájt a Bécsben tartott zsidó világkongresszus résztvevői, főleg a fiatalok átjöttek Magyarországra. Egyszer csak odajön hozzám két fiatalember - az egyik a New York-i, a másik a jeruzsálemi fiatalok tagozatának vezetője -, hogy szeretnék megnézni a képeimet. Hallották, hogy festő vagyok, és érdekli őket, hogy ebben a régióban milyen a zsidó művészet. Én akkoriban a Berzsenyi utcában laktam a feleségemmel, elég nagy szegénységben. És mondtam nekik, hogy jöjjenek fel másnap este hétkor. Pontosan meg is érkeztek. Minden pénzünket összedobva halas szendvicset és valami kóser dolgot csináltunk. Elkezdtem nekik elővenni a képeimet, és akkor életem egyik legnagyobb katarzisát éltem meg. Akkor még együtt voltak a zsidó témájú képeim, mivel senkinek sem kellettek, a "Sófárfújók", a "Rebék", a "Reggel", részek az Eszter könyvéből és mind a többi. Ezek azóta Svájcban, és a világ jelentős múzeumaiban, gyűjteményeiben vannak. Szóval veszem elő sorban a képeket, mutatom nekik, és közben beszélgetünk. Egyszer csak azt látom, hogy elkezdenek sírni. Életerős, huszonöt-harminc év körüli fiatalemberek voltak, és úgy zokogtak, hogy nem tudták abbahagyni. Mondom a feleségemnek: "Editkém, jól fordítottál te, csak nem bántottuk meg őket?", kérdeztem tőlük: "Valami baj van?". Erre mondják, hogy ne haragudjunk, de egyszerűen olyan hatása van a képeknek, hogy... ezt nem gondolták volna, hogy itt, Magyarországon, egy elzárt világban ezt találják."iii

Fehér persze alapvetően nem zsidóságának köszönheti nemzetközi sikerét, mint fentebb említettük, az életmű alapvetően nem is ezen a tényen alapszik, ráadásul sikerét nem is témái, hanem látás- és kifejezésmódja okozta; mégis meg kell említenünk egy esetet, amikor talán ez is közrejátszott.

2006-ban először került be kortárs magyar alkotás a világ egyik legjelentősebb aukciójára, a Sotheby's-re. November 15-én árverésre bocsátották Fehér László Kisfiú című festményét New-Yorkban (a kép a dolgozat címlapján látható). A képet a Sotheby's 8-12 millió Ft-ra becsülte, és egyhangúlag választották be az aukcióra kerülő képek (pl. Andy Warhol) közé. A választás okát vélhetően befolyásolta, hogy az egyébként sokkal inkább üzleti, mint művészi célú árverés szervezői New York kétmilliós zsidó lakosságát is meg akarták célozni a festménnyel, így annak témája is döntő fontosságú volt. (Bár az árverésen a festmény végül nem kelt el, mivel tulajdonosa nem adta el a felkínált 7,2 millió Ft-os áron, ez magyar szemmel nézve mégis kiemelkedő eredmény, mivel Fehér képei itthon 2-3 millió Ft-os áron kelnek el.)


Fehér László festészete

Természetesen jelen írás keretei között nem vállalkoznék Fehér László művészetének kimerítő elemzésére. Azonban a zsidó témájú festmények részletesebb elemzéséhez szükséges pár megjegyzést tennünk az egész életműre vonatkozóan.

A zsidó témájú festmények ugyanis semmi módon sem különállóak Fehér életművében, nem képeznek külön korszakot, külön stílust, vagyis minden korszakában, az éppen adott stílusban tér vissza ehhez a témához. Bár Fehér eddigi életművét, mivel az egyes korszakok is könnyen alkorszakokra bonthatók - ma már akár több, mint tíz korszakra is osztják a szakértők (meg a festő maga), ez csak stílusváltást jelent, az alkotások alapvetően mindig "Fehér Lászlósak" maradnak.

Az egységet pedig nem is annyira a téma, a képkompozíció, a képi elemek vagy éppen (a leginkább változó) színek, esetleg a figurák "üres" vagy "tele" ábrázolása jelenti, hanem az összbenyomás, a hatás amit egy Fehér kép kelt.

Fehér minden korszakára jellemző, hogy tájat és tárgyakat, akár embereket realistán, és erősen stilizáltan ábrázol. Fehérről először a nagy, egyszínű síkok jutnak eszünkbe (mindegy, hogy azok éppen fekete-fehérek, sárga-feketék, vagy rózsaszínek e). Ezek a síkok sokszor valamilyen, kicsit kibillent geometriai formában (vagyis pl. nem pontos derékszögben) találkoznak, nagyon sokszor ezzel két világ határát jelenítik meg (egy oszlop - vagyis egy henger - a feketeségben, nagy sárga semmi és egy téglalap - móló - három fehér téglalap - házfalak; stb.); ezek sokszor föld-víz, ég-föld, vagy éppen a feketeség és "valami" találkozásai. Bár nincsenek részletek, egyértelműen felismerjük, hogy mit látunk, látunk tehát geometriai mintázattá redukált (szín)teret, amiben minden képen meg is jelenik a joggal várt főszereplő: egy alak.

Az ember legalább annyira kevéssé kidolgozott, számos korszakon keresztül csak egy körvonallal rajzolja meg a festő; ehhez képest a kitöltött síkok kidolgozottnak hatnak, az alak meg valami testetlen (és átlátszó) jelenlétnek a súlyos síkok között. A további korszakok során érdekes, és talán kicsit váratlan módon a körvonalak kitöltődnek: Fehér festményein egyre pontosabb fényképrealitással jelenik meg maga az ember.

A hajléktalanokat ábrázoló sorozatában már táj sincs, már nincs színtér, csak az arcképek maguk. A gyakorlatilag teljesen színes és "kitöltött" alakos piros-sárga festményein pedig az alakoknak már annyira van arcuk, hogy a képek témája éppen az, hogy például egy gyertya hogyan világítja meg ezt az arcot.

Valami baj van mégis ezekkel az emberekkel. Én legalábbis valahogy nem látom őket. Nincsenek jelen. Valahogy még mindig olyanok, mintha csak körvonaluk lenne, még mindig átlátszóak. A hajléktalan képeknek (számomra) éppen ez a mondanivalója: az ilyen ember, ha teljes valójában, arcának minden sebhelyével, jóval nagyobban, mint életnagyságban áll előtted, akkor sem látod, akkor is olyan átlátszó, mint a kezdeti korszakok vonalfigurái, pont így nézünk át rajtuk az aluljárókban.

Fehér másképp is rejtegeti őket: az alakok sokszor háttal, a képről lelógva, valamiben tükröződve, túlzottan felülről, arcukat könyvvel eltakarva, napszemüvegben, szóval oly módon láthatók, hogy mégsem láthatók a képeken. Ez az ábrázolás közben egy további trükk is: sokszor éppen ez a mozdulat, ez az elkapottnak tűnő pillanat teszi felismerhetővé a figurát, éppen arról a bizonyos mozdulatról tudjuk éppen az adott személyt minden kétséget kizáróan beazonosítani, és éppen ezért mondhatjuk, hogy mennyire jól ábrázolja a kép az adott ember személyiségét, miközben az furcsa mód nem is látszik a képen.

Akármennyire nincs is környezetük, az alakokat mégis az uralja, a személyiségüket például biztosan. A festmények lényege tehát a síkok, a színtér és az alak találkozása és viszonya. Az érzés, amit ez a találkozás kelt (főleg a kompozícióból adódóan, ami sosem szimmetrikus, vagy kiegyensúlyozott, mindig attól egy - adott esetben csak egészen kicsit - eltérő; aminek következtében a képpel úgy érezzük, valami nincs teljesen rendben, nem megnyugtat, hanem éppen felkavar, pedig nincs benne semmi felkavaró...) Fehér művészetének legtöbbet elemzett eleme; de nem csak ezért térek itt ki éppen erre a jellegzetességre.

A nehéz síkok között lévő átlátszó figurák helyzetében sokan láttak politikai állásfoglalást: ebben az értelmezésben a környezet, vagyis a mindenkori hatalom, az állam súlyosan korlátozza az egyén cselekvési lehetőségeit, elveszi szabadságát és végső soron személyiségét is.

Alapvetően valamiféle determináltság az, amit ebben mindenki érzékelni vél, de sokan ezt nem politikai, hanem például szociológiai tulajdonságokkal ruházzák fel. Ebben az értelemben Fehér figuráit adott esetben (mint a hajléktalanoknál) társadalmi helyzetük determinálja bizonyos dolgokra, de általában ábrázolják a modern társadalom mindenki számára legismerősebb jelenségét: az elidegenedést.

Megint mások szerint - és éppen ezért kellett ebben a témában itt erre hosszasan kitérni - ez egyfajta általános determináltság, vagyis nem konkrétum, hanem misztika. Az embert fogva tartó erők, azaz maga a sors, vagy ha úgy tetszik transzcendentális hatalom irányítja az ember életét, az nehezedik rá, és végső soron az veszi el konkrét, egyedi, személyes megnyilvánulásának lehetőségét, hogy voltaképpen körülötte már miden meghatározott. Általánosságban ezt egyszerűen egyfajta világszemléletnek, létfilozófiának tekinthetnénk, ám mivel Fehér mélyen istenhívő, talán egyfajta vallásnak is. Heller Ágnes szerint konkrétan zsidó vallásnak (vagy életérzésnek, filozófiának, életmódnak, vagy szemléletmódnak - amit sokak szerint a szó, "zsidóság" jelent).

Ebből egyértelműen következik, hogy "Fehér László zsidósága nem elsősorban a zsidó témájú festményekben nyilvánul meg - bár azokban is -, hanem egész látásmódjában."iv. Amiből pedig az, hogy miért adhattam ennek az írásnak csak azt a címet, hogy "zsidó témájú festmények" és nem például olyasfélét, hogy a zsidóság Fehér László művészetében. Fehérnek tehát az alább tárgyalt festményei zsidó témájúak, de sosem felejthetjük el, hogy valójában minden festménye "zsidó" bizonyos értelemben.

A zsidó témájú alkotásokv

Egy-egy Fehér kép elemzésénél mindenképpen figyelembe kell vennünk a fentieket, vagyis azt, hogy azok mindig egy átfogóbb szemléletmód alapján, egy struktúra részeként készülnek; másrészt pedig azt - ahogy azt Heller Ágnes is megállapítja - hogy éppen a fentebb említettek okán a Fehér képen ábrázolt terek, épületek, tárgyak sosem allegorikusak, vagyis nem "lefordíthatók" (pl. x motívum mindig y jelentéssel bír), nem utalnak a motívumai valami konkrét másra; hanem egészükben átlényegülnek valami mássá (ez nem "olyan, mint" kapcsolat, hanem a dolog maga "az"). Heller Ágnes (ezt az egyébként kép- és filmszemiotikában jól ismert problémakört) azzal érzékeltette, hogy Fehér festményein rejtély lakik és nem rejtvény. A rejtvény kitalálható, megfejthető, a rejtély titkot takar.vi
Az a zsidó témájú képekre is igaz, vagyis nem mondhatjuk, hogy egy-egy motívum az alábbi képeken valamit jelképez, mindegyik önmagában csak önmaga, de közben messze túl is mutat önmagán.

LT (Diptichon), 1980.

Ünnep I.-II., 1983.

A fenti két képet a kompozíció hasonlósága mindenképpen összehasonlíthatóvá teszi. Mindkét kép olyan, mintha önmagukban is két, különálló képből állnának. Mint fentebb említettem, az, hogy a festmény két eleme úgy találkozik egymással, mintha két világ határán lennénk (pl. víz és móló), az egyik leggyakoribb kompozíciós elem Fehér festményein; a fenti képek esetében valójában ugyanez történik.

A két dolog, ami találkozik, persze nem két külön világ, sőt inkább erősítik és értelmezik egymást, mégis teljesen másképp közelítik meg ugyanazt, vagyis bizonyos értelemben mást jelentenek. Az egyik oldalon mindkét esetben ember látható, az ünnep esetében a széder esti vacsora jelenetének ábrázolása talán tudatosan idézi meg a középkori, illusztrált haggadák jellegzetes képeit és világát, kicsit gyermekien naiv és színes, mint egy kifestőkönyv. A másik festményen egy igazi, igazolványképszerű portré egy zsidóságának (ha vannak ilyenek) minden arcon megnyilvánuló jellegzetességét hordozó férfiről, hagyományos viseletben, ami akkor sem lenne ennél színesebb, ha maga a kép nem lenne fekete-fehér.

A férfi mellett a másik oldalon egy imakendő, olyan, mint Izrael állam zászlaja (egyesek szerint a kettő nem véletlenül hasonlít egymásra), a kép - ha így nézzük - teljesen hivatalos, mint egy állami dokumentum, szinte politikai töltésű: Izrael állam valamiféle hivatalos dokumentumának (deklarálásának?) tűnik a kép. Az ünneplők mellett az ünnep legfőbb kelléke, az elrejtett macesz fényképszerű realizmussal. Az egyik oldalon tehát a vallás, a hagyomány, a törvény a maga szigorával, a másikon az ember, akinek tudnia kell alkalmaznia azt. Bár két világ találkozik, mégis meghatározzák egymás létezését.

Mezüze szögelő, 2004.

A mezüze szögelő című képet ezúttal a címlapon látható Kisfiú (2000) cíművel állítanám párba.
A két kép összehasonlításánál itt is láthatjuk mennyire nem számítanak Fehérnél a színek, valójában mindegy, hogy teljesen irreális, vagy valós színei vannak a szereplőinek, ami megfog mindkét esetben a mozdulat. A képeken gyerekek (Fehér igen kedvelt témája), de egyiküket sem láthatjuk jól, megint talán a lehető legrosszabb szemszögből engedi látnunk őket, (valós szemszögünkből egyébként, hiszen egy kisgyereket mindig felülről látunk, az ajtó felé fordulót pedig hátulról), és amit csinálnak az mindkét esetben a vallással kapcsolatos (a kisfiú talán első levágott haját tartja ökölbe szorított kezében). Fehér a hétköznapi helyzeteket, a létező leghétköznapiabb pillanatokat szereti ábrázolni egyébként is festészetében (padon ülő, SMS-t író, lépcsőn feljövő embert, ilyesféléket).
A vallásos témák sem kivételek: ennek a két képnek ebben (is) rejlik az ereje: a zsidóság gyakorlása nem kivételes dolog, a mindennapok szerves része, olykor csak egy-egy apró mozdulat, aminek megragadásával a hit mélysége, vagy a hagyomány ereje ábrázolható. Éppen ezért nem fontos a figurák pontos környezete (térbeli és időbeli helye), csak a mozdulat. Heller Ágnes szerint: "A misztikum itt magából a gyermekből sugárzik."vii a Kisfiú című képen, vagyis azt a fajta determináltságot, amit a környezet jelent más képeken, az ilyen típusú alkotásokon maga a szereplő (ebben az esetben a mozdulat, ami a hagyományra utal, ami egy meghatározott életmódra és látásmódra utal, elvontabb értelemben pedig a transzcendens Törvényre utal) jeleníti meg.

A fenti két kép szintén két külön korszakban készült, témája miatt mégis egymás viszonylatában mutatom be őket. A csoportosan imádkozó férfiak valójában a jeruzsálemi Siratófal előtt állnak, ez a kép tehát a Siratófal azon kivételes ábrázolásának is tekinthető, melyen maga a fal nem látszik. Mégis ott van. A férfiak tehát Jeruzsálemben vannak, azon belül is a legszentebb helyen; míg a kisfiú a másik képen a diaszpóra bármely országában, egy zsinagógában ücsörög. A férfiak imádkozó csoportjának esetében a nem látható Fal annyira kifejezi a zsidóságot, hogy nem kell - az egyébként Fehér által kedvelt - hagyományos, haszid, vagy ünneplő ruhában lenniük, ha nem lenne rajtuk kipa talán azt sem vennénk észre, hogy zsidók; sőt talán azt sem, hogy mit is csinálnak. Jellemző módon mind nekünk háttal áll (kicsit mintha meglesnénk őket bensőséges szertartásukban), nincs egyéniségük, egyformák. Ismét csak a kompozíció, a testtartás, a jellegzetes mozdulatuk tájékoztat arról, hogy miről szól a kép. A kisfiú a gyülekezet házában van, mégis egyedül (Fehér képen pontosan különbséget lehet tenni az egyedüllét és a magány ábrázolásai között). A fiú átlátszó szellemteste elveszne a padok által diktált síkokban, talán itt a feketeség sem véletlen, tájékozódási pontot a padok vonala (a hagyomány) ad, világosságot pedig az ember életét legjobban meghatározó két tényező: a Törvény és az Idő. Ennek a kettőnek a függvényében él és fog felnőni a gyerek, aki el is veszne a sötétben, ha testének fehér kontúrja nem ugyanabból az anyagból lenne, mint a könyv és az óra.

Ez a két kép különösen jó példa arra, hogyan fejezi ki Fehér eszközök, sőt olykor a környezet elemeinek ábrázolása nélkül a transzcendentálisat; az egyszerűen csak ülő vagy álló alakoknak tűnő emberek Istennel beszélgetnek a képeken, sőt valójában az is lehet: Isten beszélget velük.

A következő két képen a fal már megjelenik realista valóságában, Fehér szokása szerint fényképszerű realizmussal, az embereknek egyéniségük is lett (már amennyire a különböző ruha felruházza őket ezzel), bár a néző továbbra sem sokat láthat belőlük; mégis mindent lát.

Az első kép alsó szemszöge azt az érzést kelti, mintha egy gyerek szemszögéből látnánk a felnőttek imáját; ez a kép a Siratófal megszokott ábrázolásaihoz képet, melyeken a Fal általában majdnem teljes egészében, valamelyik oldalról, alulról látható, megint úgy szól a Falról, hogy nem közvetlenül azt ábrázolja. Most igazán "belül" vagyunk, az imádkozók között, azok imája természetesen ettől még mindig magánügy, szigorúan saját párbeszédük Istennel; de a kép határozottan felkelti azt az érzést, amit a Siratófal a valóságban is ébreszt még a nemzsidó utazóban is. Az ima személyessége a második képen még jobban kifejeződik, voltaképpen ez maga a kép témája. Egyes elemzők szerint Fehér hite minden képén kifejeződik; itt lehet, hogy másnak a hitét ábrázolja (persze ezt saját nélkül sokkal nehezebb), de az megint általános érvényűvé válik. A Falhoz hajoló zsidó férfi mozdulatában ismét mintha személyes életének és népének minden fájdalma benne lenne, ugyanakkor kitartása is; mozdulata csak enyhe meghajlás, nem megtörés, ami egyszerre fejezi ki méltóságát (mint ember) és alázatát (a sors, vagy bármilyen Erővel szemben).

A két kép bár meglehetősen konkrét témájú, az ábrázolás módja itt is lehetővé teszi a maximális általánosítást: nem imádkozó zsidókat látunk a Fal előtt, hanem az embert, aki mint halandó és mint egyén találkozik, sőt elfogadja a szabályokat, a törvényeket, a hagyományt, a rá kiosztott szerepet, vagyis a sorsát, végső soron pedig a halálát; ami egyszerre zárja el előle a további utat, és egyszerre jelent mégis biztató végpontot és támaszt.

Az itt bemutatásra kerülő képek közül az utolsó a fentieknél sokkal kevésbé ismert Fehér László kép. Talán a fentiekből is érzékelhető (Heller Ágnes véleményéből - miszerint Fehér festményei nem allegóriák - egyenesen következik, hogy miért szükségszerű), hogy Fehér festményeit nehéz elemezni. Számomra ez az utolsónak választott annyira kifejező, hogy könnyen lehet, nem lehet elmondani mit is jelent. Amennyiben ennek a képnek van magán túlmutató jelentése, vagy titok, amit rejt, akkor az ebben az esetben nem teljesen általános érvényű, hanem valóban csak a zsidóságról szól. A képen egy különösen realistán megfestett, széttöredezett macesz látható, a címe pedig: Diaszpóra (1982). A macesz darabjai ugyan szétszóródtak, de akkor is minden egyes darabka továbbra is macesz maradt, vagyis az egész minden tulajdonságát birtokolja önmagában is. A széttört macesztábla egyszerre emlékeztet egy térképre és a Mózes által széttört kőtáblára. Így az, ami összetart, amitől a zsidóság egységes közösség, és ami széthúzza, az egyéniség és annak önálló akarata egyforma erővel hat, az itt sem allegorikus maceszra.

Mint Fehér László minden festményén egy egyedi, egyszeri és voltaképpen hétköznapi, jelentéktelen pillanat rögzít ezúttal is egy általános érvényű, emberi, sőt talán isteni igazságot, a világ folyásának egy ellentmondásos, de alapvető törvényét.

Források

Fitz Péter: Fehér László új képei 1998-2000. http://www.btmfk.iif.hu/feherk.html

Földes András: Rekordáron kínálják New-York-ban a kortárs zsidó kisfiút. Index.hu 2006. november 8. http://index.hu/kultur/klassz/feherl1108/

Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum: http://www.btmfk.iif.hu/feher.html

Heller Ágnes: Fehér László. Múlt és Jövő. 2001/2.
http://www.multesjovo.hu/hu/content_one.asp?ContentID=181&PrintedID=11

Kuspit, Donald: Emlékezés és elhagyatottság. Fehér László kiállításáról.
http://www.feherlaszlo.hu/sajto.htm

Kürti Emese: A misztikus realista. Kultura.hu. 2007. június 22.
http://kultura.hu/main.php?folderID=1174&articleID=259946&ctag=articlelist&iid=1

Tihanyi Péter: Évezredek tekintete. Találkozás Fehér László festőművésszel. Hetek. 1998. június. 13. (http://hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=1552)

i Fehér László (In: Tihanyi Péter)
ii Fehér László (In: Tihanyi Péter)
iii Fehér László (In: Tihanyi Péter)
iv Heller Ágnes
v Az alábbiakban nem térek ki minden zsidó témájú Fehér festményre. Így kimaradtak például: a Sófárfújók, Rebék, Reggel, Gazdátlan temető II. (1979), Ünnep III. (1983), A gettó kapuja volt (1985), Önarckép mikvével (1987), Rekviem (1988), Hamvak tava - Birkenau, 1944. (1988). Festményei megtekinthetők a www.feherlaszlo.hu weblapon.
vi Heller egyébként ezt kabbalisztikus misztikának tartja és szerinte a Fehér festmények "zsidósága" ebben a misztikában jelenik meg.
vii Heller Ágnes

Kárpáti Ildikó
OR-ZSE Doktori Iskola, III. évf.
2008.január