Mert gondoljuk csak meg, hogy Európát nem csak a
monoteizmus segítette világra, hanem ami ezzel együtt járt: az emberiség egységébe
vetett hit is. A “humanitas” latin és az “oikumené” görög fogalmai előtt a
héber “enosijut” már létezett. A héberek a “echod” fogalomba, valószínűleg
nem véletlenül, belefoglalták a Mindenható és a világ egységét, akárcsak az
emberi faj egységét.
A héberek bibliai teremtéstörténete minden más ókori nép
teremtéstörténetétől különbözik abban a máig páratlan jellegzetességében, hogy
a világ és benne az emberiség sokféleségét az egyedül létező és téren és időn
felül álló Mindenható fizikai emanációjának szükségszerű attribútumaként írja
le. Vagyis, a létező világ a Jóisten egyetlen és egységes szellemi
jellegzetességét hordozza minden, a téridőbe zárt variációjában. És különösen
érvényesnek tekinti ezt az Emberre nézve.
A világ és az emberiség egységének eszméje hatja át az ógörög
filozófiát, a római jogot, és a kereszténységet, amelyek ott voltak már az öreg
kontinens születésénél is. Sőt!
Megteremtették annak alapjait. Talán, az sem véletlen, hogy a
harmadik századtól elinduló európai történelem során, mind a mai napig, a
legerősebb ihlető forrását ennek a kultúrának, a judaizmust, próbálták meg,
számos vonatkozásban diszkreditálni. Most nem a kifejezetten antijudaista, vagy
antiszemita jelenségekre gondolunk. Hanem, sokkal inkább azokra – az utóbbi időben,
az egyesülőben lévő Európa kapcsán ismét felerősödő - hangokra, amelyek
például az európai nemzetek sokféleségét állítják szembe az emberi világ
egységét politikai, gazdasági és kulturális módon kifejezésre juttató páneurópai
gondolattal. Egyáltalában nem véletlen ez.
Ha arra gondolunk, hogy a – zseniális huszadik századi angol
filozófus Sir Bertrand Russel kifejezésével: “rubbish”, azaz - “töredezett”
világ képzete azoknak a fejében élhet és hathat változatlanul, akik –( lehet, hogy
számukra is vallás- és történetfilozófiai értetlenségük és műveletlenségük
okán ) – nem hisznek az egyetlen Isten eszméjében. Akik tehát pogányok. A szó
zsidó és keresztény felfogásában, egyaránt. Sőt! Csak a zsidó – keresztény,
tehát az európai hit, erkölcs és világszemlélet felfogás alapján tekinthetők
annak.
A Biblia, a judaizmus foglalata ugyanis az első, és máig egyetlen
vallásos (következésképpen: világnézeti) textus, amelyben – az ókori és
modernkori, hasonló indíttatású és célú vallási alapdokumentumokkal ellentétben,
- nem kétpólusú a világ. Hanem: egy. A világ Isten kiáradó szeretetére épül. Ha
a gyűlölet létezik is benne, semmiképpen nem a szeretettel ekvivalens, világot
posztuláló erőként, hanem annak időleges felfüggesztéseként létezik.
Vagyis: a zsidók szerint a gyűlölet akkor jelenik meg a világban,
amikor az ember megszünteti a szeretetét a másik ember – voltaképpen: az
Örökkévaló – iránt.
Akik tehát gyűlöletet szítanak, azok kilépnek az európai
kultúrából. Vagy talán soha nem is voltak benne. A nemzeti kultúrák és az
összemberi kultúra szembeállítása – gyűlöletre való felszólítás.
Akármennyire is rafinált megfogalmazásban adják elő.
Valamikor az első és második században, tehát a nazareti rabbi
halálát követően, néhány évtizeddel már elkezdődik a judaizmusból kinőtt
kereszténység elválasztása ihlető forrásától.
Egy Markion nevű későhellenista patrisztikus bölcselő azt az
álláspontot foglalja el, hogy a Jézusról szóló elbeszéléseknek jószerivel semmi
közük nincs a judaizmushoz. Hogy az őskeresztény textusok, amelyekből majd
kisvártatva a római egyház kiadásában megjelenő, és a keresztények szakrális
Újszövetség-e lesz, tulajdonképpen nem a zsidók Ószövetségének egyenes
folytatása.
Valahol itt kezdődött a világszeretet judaizmusából kinövő
kereszténység, és az általa spirituálisan és intellektuálisan meghatározott
Európa gyűlölettörténete. Egy nevetséges történeti revizionizmussal. Egy napnál
világosabb “teoretikus” csalással és félrevezetéssel.
Cui prodest? Persze, csak tippjeink lehetnek. A bizonyosság felé
mutat, hogy azóta is a nyugati világban, a világtörténelmi és etikai jellegű
hazugságok a judaizmus igazságaival pörölnek.
De vajon, miért volt annyira félelmet gerjesztő ennek a kicsiny
népnek a vallása és kultúrája? Vajon, azóta is, miért a judaizmus az európai
kultúra történetének diabolikus oldala?
Vajon, miért részesülnek a legkorábbi európai középkortól
kezdve, az egyébként is a galuti nyomorúsággal és gyökértelenséggel együtt élő
zsidók az állandó diszkriminációban?
Miért mutatnak rájuk úgy, mint a Gonosz megtestesüléseire? Miért,
hogy az Európa etikai szellemiségét magából kivajúdó judaizmus kettőezer éve
Európa vallása szemében l’enfant terrible?
Miért válik a galuti zsidó Európában az “esztétikai rúttá”,
akivel a tisztes keresztény középosztályi anyukák még ma is riogatják a
csemetéjüket?
És ugyan ki rendelte / rendeli el kétezer éve, hogy a zsidók
tragédiáját az emberek ne tekintsék egyébnek, mint valamiféle etnikai
“pech-nek”, amit – talán súlyosabb csapásokban átélve, - csaknem minden nép
és etnikum elmondhat magával kapcsolatban?
A zsidó ember ezeket a kérdéseket mindennap átéli. Az idők
kezdete óta. Az idők végezetéig. Legalábbis, ezt gondolja Európa mózeshitű
polgára. Ezt gondolja a modern liberális demokrácia korában. Ezt gondolja a globális
világkultúra korában. És ezt gondolja a posztmodern idején. Teljesen függetlenül
anyagi – gazdasági vagy intellektuális – kulturális helyzetétől.
Lehet, hogy ez a zsidó vallás kiváltotta eszkatológikus
tudatosság? Egyénileg átélve?
Lehet, hogy ezek a zsigerekig hatoló, pszüchét felkavaró kérdések
tették a zsidó embert lelkileg olyannyira ellenállóvá?
Hogy szinte minden kínt túl képes élni? Lehetséges, hogy a
zsidóság megmaradásának csodáját ezekben az iszonyú kérdésfeltevésekben kell
keresni? Pontosabban: hogy a zsidó sorsvállalás az nem más, mint a lélekgyötrelmek
tisztítótüzén magát keresztül verekedő zsidó élettapasztalata?
Hogy minden zsidónak újra kell definiálnia a zsidóság történeti
gyötrelmeit? Hát ezért van még zsidóság? A zsidó, aki látta a perzsák
tündöklését és bukását? Aki átélte az egyiptomi rabszolgaság kínjait? És aki
átélte az Örökkévaló felszabadítását? Aki egyistenhitével életre segítette a
görögök filozófiáját, a személyiség szabadságának, a poliszdemokráciának, és
az egyetlen világ és annak Teremtője eszméjéhez tapadó evilági racionalizmusnak ezt
a briliáns alkotását? Aki látta, hogy a zsidó keresztények hogyan vívják meg
harcukat Róma isteneivel? Aki tanúja volt annak is, hogy zsidóságának teljes eszmei
arzenáljával felvértezve, ezek a renegátok hogyan kezdik ki a birodalom eszmei
eresztékeit?
Hogy azután, a minden ízében összeroppanó birodalom,
végjátékának talán legszimbolikusabb tettével, lerohanja egyik legparányibb
provinciáját. Abban is ennek a kicsiny népnek az akkori jeruzsálemi Nagytemplomát.
Talán, ekkor döbben meg Ahasvérus. Nem először, valószínűleg. Mert érzi az
Egyetlenegy eszméjének a hatalmát. Egy alig látható nép és a világ leghatalmasabb
birodalma. Dávid és Góliát összecsapása akkor is Dávid győzelmét hozta.
Valójában azonban az Eszme győzelmét a Világ felett.
A zsidó nép vallása legyőzte a Római Birodalmat. A Bolygó Zsidó
pedig csak ment tovább. Belőle lett a nazareti rabbi. Aki meghalt a keresztfán. Nem
akart rosszat. Azt hitte, hogy egymaga átvállalhatja az egész zsidó nép
küldetését: a Tóra magjainak elhintését a világ népei között.
A nazareti elfeledkezett arról az egyszerű tényről, arról az
egyszerű zsidó alapelvről, hogy emberfia nem léphet az Örökkévaló helyébe. Még a
nevét sem ejtheti ki. Csak ezt mondhatja: A Név.
A történelmi pillanat, amikor megszületik a kereszténység, már
Európa. A pillanat, amikor Jézus meghal a keresztfán, a zsidó etika megfeszíttetése.
A pillanat, amikor lerombolják a Második Templomot, amikor megölik
Bar Kochbát és társait, a zsidó szabadság harcosait – a zsidó nép és vele a
zsidó etika eltiporni akarása.
A születő Európa lelkének tartályát, a judaizmust mégsem
sikerül megölni. A Birodalom ellenben összeomlik. Jézus zsidó testvérei
szétszóródnak az új világban. Önmagukon és önmagukban viszik el a Mindenható
Törvényét a születő népekhez.
Azután megalakul a Római Anyaszentegyház. A Biblia népének egykor
volt államrezonja szellemében épül fel. A zsidó látta, hogy Európa és az ő
elsőszülöttje, a kereszténység “jó”. Azután, a zsidó látta, hogy őt, a
szülőatyát arra akarják rábírni, hogy változtassa meg hitét, s higgyen az új
vallás előírásai szerint. És a zsidó látta, hogy amit tőle követelnek,
“rossz”. Mert a zsidó tudta, ahogyan azóta is tudja, hogy ha hűtlen lesz ősi
hitéhez, akkor hűtlen lesz az Örökkévalóhoz. Ha pedig ezt teszi, akkor a
legrosszabbat teszi magával a kereszténységgel, ami minden porcikájában belőle
sarjadt ki.
Az Egyház ezt megátalkodott és ellenséges gesztusnak titulálta. A
zsidóságot kollektíve bűnösnek nyilvánította. És kiközösítési átokkal
sújtotta. Ahasvérus akkor úgy gondolta, hogy mégsem menekül el. Mert neki feladata
volt. Kiközösítették, ha nem is az Egyházból, amihez sohasem tartozott, de a
keresztény Európából.
Mégis maradt. Folyamatos meghurcoltatások, deicidium, vérvádak,
költözési kényszerek, letelepedés elutasítások, gettók, inkvizíció, középkori
epidémiák kiváltásának vádjai, pogromok Európa-szerte.
Az egyház szószékeiről az európai történelem mindennapjaiban
szétáradó gyűlölet az istengyilkosok iránt. Majd a protestantizmus. Amely szakít az
általa farizeusnak nevezett Egyház tanításaival.
A szörnyű csupán az, hogy a feljövő nemzeti kultúrák
keresztyénsége is – lásd: Luther Márton ismert kiszólásait, - zsidógyűlölettel
kezdi pályafutását. A zsidók pedig maradnak. Mert ugyan ki más cipelhetné a
Mindenhatónak ezt a csodálatos, bár kínokkal és iszonyatos szenvedésekkel teli
terhét. Európa pedig egyre fejlettebb szinten reprodukálja gazdaságát és
kultúráját.
Az európai szellem meghódítja a többi kontinenst. Igaz, hogy az
istenszeretet vallásából született emberszeretet vallás, sokszor vérrel szerzi
privilégiumait. Ilyenkor a keresztény ember mintha megtagadná etikai gyökereit.
Például, Amerika meghódításánál. Amikor a zsidó – keresztény kultúra nevében
elpusztul az amerindián kultúra. De – mondhatjuk – a gazdagodáshoz bizony erőszak
is kell, időnként. Hiszen, ahogyan a Tanach-ban olvasható, a zsidóknak is meg kellett
küzdeniük minden talpalatnyi földért. Amit a Mindenható végül megszentelt.
A zsidó nemcsak a Tórát őrizte Európa történetében. A zsidó
– sajátos kultúrájának köszönhetően, - tudományt csinált, gyógyított,
nemzetközi árú- és pénzkereskedelmet folytatott. A zsidó ott volt, és tőkét
szerzett, amikor egykori hazájához, a Szentföldhöz tartott a keresztes háború. Mert
még mindig hitt a kereszténység morális céljaiban. Személyes sérelmei dacára –
hitt. És hinni fog évszázadokkal később, amikor a zsidó Fuggerek szereznek pénzt a
napoleoni háborúk leveréséhez.
Igen. A zsidó beilleszkedett Európába. A dolog már csak azért is
groteszk, mert ez a tragikus sorsú (de önmagát soha szerencsétlennek nem érző) nép,
szinte mindig periférián van. Meg azért is, mert a zsidóságot Európa a mai napig nem
emancipálta, sem kulturálisan, sem politikailag. Zsidókat, mint individuumokat, igen.
Ők azonban, mint az adott politikai entitás tagjai vesznek részt a közügyek
gyakorlásában, és nem úgy, mint egy nép ( vagy, inkább: egy etnikai minoritás )
tagjai.
A hivatkozás a modern Izrael megszületése előtt az volt, hogy a
zsidóknak nincs országuk. Azaz: a nemzetközi jog által elismert és abba mint
rendszerbe illeszkedő államiságuk. Következésképpen: nem lehet őket politikai
értelemben vett kisebbségnek tekinteni. Legfeljebb vallásnak.
Amikor Izrael független állam lett, az a probléma, hogy van zsidó
állam, tehát miért kéne a más nemzeti környezetekben élő zsidóságot etnikai
kisebbségnek tekinteni. Ráadásul, elképzelhető, hogy ezernél is több esztendeje
beilleszkedett az államot alkotó nemzetbe.
A modern liberális demokrácia persze arról szól, hogy az egyének
választhatnak, hogy milyen nemzeti és / vagy kulturális meghatározottsággal a hátuk
mögött gyakorolják jogaikat. No igen.
Ahogy megyünk Európában egyre keletebbre, annál inkább nő a
zsidónak született emberek félelmi együtthatója. Magyarán: ők maguk nem, inkább a
környezetük tudja róluk, hogy zsidók. Félelemben pedig sérül a személyiség, és
sérülnek a jogok gyakorlásának szubjektív mechanizmusai.
Bibó István a nagyszerű társadalomtudós azt mondta egyszer: “ A
demokrata az az ember, aki nem fél.” – Európa zsidói megérdemlik, hogy sohase
kelljen félniük, és hogy a félelem nélküli életért (csak ezért) ne kelljen
kivándorolniuk.
Ha tovább szőjük a kultúrtörténeti szálakat, akkor egy érdekes
dologra figyelhetünk fel. És most léptessük be a görög filozófiát! - A görög
filozófia születését voltaképpen nem túl régen kezdték vizsgálni. A német és
tizenkilencedik századi Wilhelm Friedrich Hegelnek tulajdonítják a “filozófia
története” című humán diszciplína beindulását. Berlini egyetemi filozófia
előadásait Hegel a kordivatnak megfelelően, a különböző korok szerzőinek
összehasonlító szövegelemzéseivel vezette be. Majd, ezután, szinte teljesen
véletlenül, az ógörögök által felvett fogalmak történeti fejlődésével
folytatta. Mígnem, elérkezett egy olyan kifejtési stádiumba, amikor világossá vált
az, amit egyik művében így aposztrofált: “egy dolog története maga a dolog”.
Azaz: a filozófia ( és vele együtt szinte minden szellemtudomány) története
megszületett.