Vissza a TUDOMÁNY-hoz

  

Staller Tamás Ph.D.:
JUDAIZMUS ÉS EURÓPA – Kultúrális reflexiók


A judaizmus ott bábáskodott Európa születésénél. Nem pusztán arról van szó, hogy a Biblia, a zsidók szent könyve, hitük permanens forrása és mindennapi imáik ihletője egyben az európai szellemi kultúra megszülője is.

Mert gondoljuk csak meg, hogy Európát nem csak a monoteizmus segítette világra, hanem ami ezzel együtt járt: az emberiség egységébe vetett hit is. A “humanitas” latin és az “oikumené” görög fogalmai előtt a héber “enosijut” már létezett. A héberek a “echod” fogalomba, valószínűleg nem véletlenül, belefoglalták a Mindenható és a világ egységét, akárcsak az emberi faj egységét.

A héberek bibliai teremtéstörténete minden más ókori nép teremtéstörténetétől különbözik abban a máig páratlan jellegzetességében, hogy a világ és benne az emberiség sokféleségét az egyedül létező és téren és időn felül álló Mindenható fizikai emanációjának szükségszerű attribútumaként írja le. Vagyis, a létező világ a Jóisten egyetlen és egységes szellemi jellegzetességét hordozza minden, a téridőbe zárt variációjában. És különösen érvényesnek tekinti ezt az Emberre nézve.

A világ és az emberiség egységének eszméje hatja át az ógörög filozófiát, a római jogot, és a kereszténységet, amelyek ott voltak már az öreg kontinens születésénél is. Sőt!

Megteremtették annak alapjait. Talán, az sem véletlen, hogy a harmadik századtól elinduló európai történelem során, mind a mai napig, a legerősebb ihlető forrását ennek a kultúrának, a judaizmust, próbálták meg, számos vonatkozásban diszkreditálni. Most nem a kifejezetten antijudaista, vagy antiszemita jelenségekre gondolunk. Hanem, sokkal inkább azokra – az utóbbi időben, az egyesülőben lévő Európa kapcsán ismét felerősödő - hangokra, amelyek például az európai nemzetek sokféleségét állítják szembe az emberi világ egységét politikai, gazdasági és kulturális módon kifejezésre juttató páneurópai gondolattal. Egyáltalában nem véletlen ez.

Ha arra gondolunk, hogy a – zseniális huszadik századi angol filozófus Sir Bertrand Russel kifejezésével: “rubbish”, azaz - “töredezett” világ képzete azoknak a fejében élhet és hathat változatlanul, akik –( lehet, hogy számukra is vallás- és történetfilozófiai értetlenségük és műveletlenségük okán ) – nem hisznek az egyetlen Isten eszméjében. Akik tehát pogányok. A szó zsidó és keresztény felfogásában, egyaránt. Sőt! Csak a zsidó – keresztény, tehát az európai hit, erkölcs és világszemlélet felfogás alapján tekinthetők annak.

A Biblia, a judaizmus foglalata ugyanis az első, és máig egyetlen vallásos (következésképpen: világnézeti) textus, amelyben – az ókori és modernkori, hasonló indíttatású és célú vallási alapdokumentumokkal ellentétben, - nem kétpólusú a világ. Hanem: egy. A világ Isten kiáradó szeretetére épül. Ha a gyűlölet létezik is benne, semmiképpen nem a szeretettel ekvivalens, világot posztuláló erőként, hanem annak időleges felfüggesztéseként létezik.

Vagyis: a zsidók szerint a gyűlölet akkor jelenik meg a világban, amikor az ember megszünteti a szeretetét a másik ember – voltaképpen: az Örökkévaló – iránt.

Akik tehát gyűlöletet szítanak, azok kilépnek az európai kultúrából. Vagy talán soha nem is voltak benne. A nemzeti kultúrák és az összemberi kultúra szembeállítása – gyűlöletre való felszólítás. Akármennyire is rafinált megfogalmazásban adják elő.

Valamikor az első és második században, tehát a nazareti rabbi halálát követően, néhány évtizeddel már elkezdődik a judaizmusból kinőtt kereszténység elválasztása ihlető forrásától.

Egy Markion nevű későhellenista patrisztikus bölcselő azt az álláspontot foglalja el, hogy a Jézusról szóló elbeszéléseknek jószerivel semmi közük nincs a judaizmushoz. Hogy az őskeresztény textusok, amelyekből majd kisvártatva a római egyház kiadásában megjelenő, és a keresztények szakrális Újszövetség-e lesz, tulajdonképpen nem a zsidók Ószövetségének egyenes folytatása.

Valahol itt kezdődött a világszeretet judaizmusából kinövő kereszténység, és az általa spirituálisan és intellektuálisan meghatározott Európa gyűlölettörténete. Egy nevetséges történeti revizionizmussal. Egy napnál világosabb “teoretikus” csalással és félrevezetéssel.

Cui prodest? Persze, csak tippjeink lehetnek. A bizonyosság felé mutat, hogy azóta is a nyugati világban, a világtörténelmi és etikai jellegű hazugságok a judaizmus igazságaival pörölnek.

De vajon, miért volt annyira félelmet gerjesztő ennek a kicsiny népnek a vallása és kultúrája? Vajon, azóta is, miért a judaizmus az európai kultúra történetének diabolikus oldala?

Vajon, miért részesülnek a legkorábbi európai középkortól kezdve, az egyébként is a galuti nyomorúsággal és gyökértelenséggel együtt élő zsidók az állandó diszkriminációban?

Miért mutatnak rájuk úgy, mint a Gonosz megtestesüléseire? Miért, hogy az Európa etikai szellemiségét magából kivajúdó judaizmus kettőezer éve Európa vallása szemében l’enfant terrible?

Miért válik a galuti zsidó Európában az “esztétikai rúttá”, akivel a tisztes keresztény középosztályi anyukák még ma is riogatják a csemetéjüket?

És ugyan ki rendelte / rendeli el kétezer éve, hogy a zsidók tragédiáját az emberek ne tekintsék egyébnek, mint valamiféle etnikai “pech-nek”, amit – talán súlyosabb csapásokban átélve, - csaknem minden nép és etnikum elmondhat magával kapcsolatban?

A zsidó ember ezeket a kérdéseket mindennap átéli. Az idők kezdete óta. Az idők végezetéig. Legalábbis, ezt gondolja Európa mózeshitű polgára. Ezt gondolja a modern liberális demokrácia korában. Ezt gondolja a globális világkultúra korában. És ezt gondolja a posztmodern idején. Teljesen függetlenül anyagi – gazdasági vagy intellektuális – kulturális helyzetétől.

Lehet, hogy ez a zsidó vallás kiváltotta eszkatológikus tudatosság? Egyénileg átélve?

Lehet, hogy ezek a zsigerekig hatoló, pszüchét felkavaró kérdések tették a zsidó embert lelkileg olyannyira ellenállóvá?

Hogy szinte minden kínt túl képes élni? Lehetséges, hogy a zsidóság megmaradásának csodáját ezekben az iszonyú kérdésfeltevésekben kell keresni? Pontosabban: hogy a zsidó sorsvállalás az nem más, mint a lélekgyötrelmek tisztítótüzén magát keresztül verekedő zsidó élettapasztalata?

Hogy minden zsidónak újra kell definiálnia a zsidóság történeti gyötrelmeit? Hát ezért van még zsidóság? A zsidó, aki látta a perzsák tündöklését és bukását? Aki átélte az egyiptomi rabszolgaság kínjait? És aki átélte az Örökkévaló felszabadítását? Aki egyistenhitével életre segítette a görögök filozófiáját, a személyiség szabadságának, a poliszdemokráciának, és az egyetlen világ és annak Teremtője eszméjéhez tapadó evilági racionalizmusnak ezt a briliáns alkotását? Aki látta, hogy a zsidó keresztények hogyan vívják meg harcukat Róma isteneivel? Aki tanúja volt annak is, hogy zsidóságának teljes eszmei arzenáljával felvértezve, ezek a renegátok hogyan kezdik ki a birodalom eszmei eresztékeit?

Hogy azután, a minden ízében összeroppanó birodalom, végjátékának talán legszimbolikusabb tettével, lerohanja egyik legparányibb provinciáját. Abban is ennek a kicsiny népnek az akkori jeruzsálemi Nagytemplomát. Talán, ekkor döbben meg Ahasvérus. Nem először, valószínűleg. Mert érzi az Egyetlenegy eszméjének a hatalmát. Egy alig látható nép és a világ leghatalmasabb birodalma. Dávid és Góliát összecsapása akkor is Dávid győzelmét hozta. Valójában azonban az Eszme győzelmét a Világ felett.

A zsidó nép vallása legyőzte a Római Birodalmat. A Bolygó Zsidó pedig csak ment tovább. Belőle lett a nazareti rabbi. Aki meghalt a keresztfán. Nem akart rosszat. Azt hitte, hogy egymaga átvállalhatja az egész zsidó nép küldetését: a Tóra magjainak elhintését a világ népei között.

A nazareti elfeledkezett arról az egyszerű tényről, arról az egyszerű zsidó alapelvről, hogy emberfia nem léphet az Örökkévaló helyébe. Még a nevét sem ejtheti ki. Csak ezt mondhatja: A Név.

A történelmi pillanat, amikor megszületik a kereszténység, már Európa. A pillanat, amikor Jézus meghal a keresztfán, a zsidó etika megfeszíttetése.

A pillanat, amikor lerombolják a Második Templomot, amikor megölik Bar Kochbát és társait, a zsidó szabadság harcosait – a zsidó nép és vele a zsidó etika eltiporni akarása.

A születő Európa lelkének tartályát, a judaizmust mégsem sikerül megölni. A Birodalom ellenben összeomlik. Jézus zsidó testvérei szétszóródnak az új világban. Önmagukon és önmagukban viszik el a Mindenható Törvényét a születő népekhez.

Azután megalakul a Római Anyaszentegyház. A Biblia népének egykor volt államrezonja szellemében épül fel. A zsidó látta, hogy Európa és az ő elsőszülöttje, a kereszténység “jó”. Azután, a zsidó látta, hogy őt, a szülőatyát arra akarják rábírni, hogy változtassa meg hitét, s higgyen az új vallás előírásai szerint. És a zsidó látta, hogy amit tőle követelnek, “rossz”. Mert a zsidó tudta, ahogyan azóta is tudja, hogy ha hűtlen lesz ősi hitéhez, akkor hűtlen lesz az Örökkévalóhoz. Ha pedig ezt teszi, akkor a legrosszabbat teszi magával a kereszténységgel, ami minden porcikájában belőle sarjadt ki.

Az Egyház ezt megátalkodott és ellenséges gesztusnak titulálta. A zsidóságot kollektíve bűnösnek nyilvánította. És kiközösítési átokkal sújtotta. Ahasvérus akkor úgy gondolta, hogy mégsem menekül el. Mert neki feladata volt. Kiközösítették, ha nem is az Egyházból, amihez sohasem tartozott, de a keresztény Európából.

Mégis maradt. Folyamatos meghurcoltatások, deicidium, vérvádak, költözési kényszerek, letelepedés elutasítások, gettók, inkvizíció, középkori epidémiák kiváltásának vádjai, pogromok Európa-szerte.

Az egyház szószékeiről az európai történelem mindennapjaiban szétáradó gyűlölet az istengyilkosok iránt. Majd a protestantizmus. Amely szakít az általa farizeusnak nevezett Egyház tanításaival.

A szörnyű csupán az, hogy a feljövő nemzeti kultúrák keresztyénsége is – lásd: Luther Márton ismert kiszólásait, - zsidógyűlölettel kezdi pályafutását. A zsidók pedig maradnak. Mert ugyan ki más cipelhetné a Mindenhatónak ezt a csodálatos, bár kínokkal és iszonyatos szenvedésekkel teli terhét. Európa pedig egyre fejlettebb szinten reprodukálja gazdaságát és kultúráját.

Az európai szellem meghódítja a többi kontinenst. Igaz, hogy az istenszeretet vallásából született emberszeretet vallás, sokszor vérrel szerzi privilégiumait. Ilyenkor a keresztény ember mintha megtagadná etikai gyökereit. Például, Amerika meghódításánál. Amikor a zsidó – keresztény kultúra nevében elpusztul az amerindián kultúra. De – mondhatjuk – a gazdagodáshoz bizony erőszak is kell, időnként. Hiszen, ahogyan a Tanach-ban olvasható, a zsidóknak is meg kellett küzdeniük minden talpalatnyi földért. Amit a Mindenható végül megszentelt.

A zsidó nemcsak a Tórát őrizte Európa történetében. A zsidó – sajátos kultúrájának köszönhetően, - tudományt csinált, gyógyított, nemzetközi árú- és pénzkereskedelmet folytatott. A zsidó ott volt, és tőkét szerzett, amikor egykori hazájához, a Szentföldhöz tartott a keresztes háború. Mert még mindig hitt a kereszténység morális céljaiban. Személyes sérelmei dacára – hitt. És hinni fog évszázadokkal később, amikor a zsidó Fuggerek szereznek pénzt a napoleoni háborúk leveréséhez.

Igen. A zsidó beilleszkedett Európába. A dolog már csak azért is groteszk, mert ez a tragikus sorsú (de önmagát soha szerencsétlennek nem érző) nép, szinte mindig periférián van. Meg azért is, mert a zsidóságot Európa a mai napig nem emancipálta, sem kulturálisan, sem politikailag. Zsidókat, mint individuumokat, igen. Ők azonban, mint az adott politikai entitás tagjai vesznek részt a közügyek gyakorlásában, és nem úgy, mint egy nép ( vagy, inkább: egy etnikai minoritás ) tagjai.

A hivatkozás a modern Izrael megszületése előtt az volt, hogy a zsidóknak nincs országuk. Azaz: a nemzetközi jog által elismert és abba mint rendszerbe illeszkedő államiságuk. Következésképpen: nem lehet őket politikai értelemben vett kisebbségnek tekinteni. Legfeljebb vallásnak.

Amikor Izrael független állam lett, az a probléma, hogy van zsidó állam, tehát miért kéne a más nemzeti környezetekben élő zsidóságot etnikai kisebbségnek tekinteni. Ráadásul, elképzelhető, hogy ezernél is több esztendeje beilleszkedett az államot alkotó nemzetbe.

A modern liberális demokrácia persze arról szól, hogy az egyének választhatnak, hogy milyen nemzeti és / vagy kulturális meghatározottsággal a hátuk mögött gyakorolják jogaikat. No igen.

Ahogy megyünk Európában egyre keletebbre, annál inkább nő a zsidónak született emberek félelmi együtthatója. Magyarán: ők maguk nem, inkább a környezetük tudja róluk, hogy zsidók. Félelemben pedig sérül a személyiség, és sérülnek a jogok gyakorlásának szubjektív mechanizmusai.

Bibó István a nagyszerű társadalomtudós azt mondta egyszer: “ A demokrata az az ember, aki nem fél.” – Európa zsidói megérdemlik, hogy sohase kelljen félniük, és hogy a félelem nélküli életért (csak ezért) ne kelljen kivándorolniuk.

Ha tovább szőjük a kultúrtörténeti szálakat, akkor egy érdekes dologra figyelhetünk fel. És most léptessük be a görög filozófiát! - A görög filozófia születését voltaképpen nem túl régen kezdték vizsgálni. A német és tizenkilencedik századi Wilhelm Friedrich Hegelnek tulajdonítják a “filozófia története” című humán diszciplína beindulását. Berlini egyetemi filozófia előadásait Hegel a kordivatnak megfelelően, a különböző korok szerzőinek összehasonlító szövegelemzéseivel vezette be. Majd, ezután, szinte teljesen véletlenül, az ógörögök által felvett fogalmak történeti fejlődésével folytatta. Mígnem, elérkezett egy olyan kifejtési stádiumba, amikor világossá vált az, amit egyik művében így aposztrofált: “egy dolog története maga a dolog”. Azaz: a filozófia ( és vele együtt szinte minden szellemtudomány) története megszületett.

 
  

Vissza a TUDOMÁNY-hoz