Hrotkó Larissa, Doktori Iskola III évf.:
A 23. zsoltár ritmikai struktúrainak különböző értelmezéséről

Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából szervezett rendezvénysorozatban, az OR-ZSE Doktorandus konferenciáján (Budapest, 2008. november 3.)


A költői szöveg releváns struktúráiról

Tételezzük fel, hogy egy költeményről egyetlen struktúrája alapján is beszélhetünk. Ehhez, persze, egy releváns struktúrát kell kiválasztani, és ilyennek tekintjük a szöveg ritmusát. A ritmus alatt a szövegben ismétlődő (párhuzamos) elemek esztétikai - emocionális összhatását értjük. Vagyis arról beszélünk most, hogyan értelmezhetjük a szöveg formájának hatását. Az esztétikai reflexió létrejöttében nemcsak egy-egy ismétlődő hely, de az ismétlés pozíciója is szerepet játszik.

A parallel helyek ismétlődése - a parallelizmus - egyes kutatók (pl. V. M. Zsirmunszkij) szerint az ősi rímnek nevezhető, sőt valójában a parallelizmus a rím forrása. A Héber Szentírás – mint egy ősi szöveg, amelyet az elbeszélők különböző parallelizmusok segítségével szerveztek, a költészet valódi forrása.1 A zsoltár többnyire egy külső rím nélküli kultikus költemény.

A 23. zsoltár: Dávid éneke az életről és a halálról

Már a szókincs válogatása is a ritmikai formát szolgálja. A 23. zsoltár formáját 6 vers alkotja, amelynek szókincse egységesen a bizalomról szól. A zsoltáros magabiztos tudással felsorolja azokat az előnyöket, amelyek annak járnak, aki aláveti magát az Ö.való vezetésének.

A zsoltár mai formáját a masszoréták szorgalmas munkájának köszönhetjük. Különböző szövegmolekulákból egy liturgiai egységet szerkesztettek. A szövegben elhelyezett speciális jelek segítségével (munach, merka, azlá, salselet, szof paszuk, átnách, vagy pázér, szilluk, revia, etc.) rövidebb ritmikai szakaszokat jelöltek ki az egyik hangsúlyos pozíciótól a másikig, hogy a recitáló ezeket kényelmesen el tudja mondani, sőt – ha úgy adódik, hogy a mondanivalóját ki kell hangsúlyozni – többször el is ismételheti. A szakaszok mennyisége és minősége versenként eltérhet, de meg is egyezhet. A ritmikai szakaszok számától és minőségétől – azaz hosszától - függően a zsoltár szövegét két főcsoportra osztottam.



1.kép: a zsoltár első szerkezeti csoportjának szövege.

A zsoltár első szerkezeti csoportjának első verse 3, a második 4, a harmadik ismét 3 ritmikai szakaszt tartalmaz. Az első vers első ritmikai szakasza egy bevezetés, amely a zsoltáros könyv egyik ismétlődő fix eleme.

A harmadik versben is van egy sztereotípia: . Ez az egész egység szemantikailag is a legfontosabb ritmikai szakasza.

A versek meglehetősen önállóak, mindemellett az első három vers mégis egy laza egységet alkot. A bevezető szakasz – - egy zárt, „önazonosító” egység, azaz nem kapcsolódik a többi szakaszhoz. De a második ritmikai szakasz a fonológiai szinten már összekapcsolódik a harmadikkal stb.



2. kép: a zsoltár második szerkezeti csoportjának szövege

A második csoport kétszer annyi szakaszt tartalmaz, mint az első: minden versben 6-6 ritmikai szakasz van. A negyedik vers mindenképp egy újabb egységet vezet be, ezt formailag azonnal észrevesszük – a ritmus lelassul, a vers elnehezedik. A hatodik vers ismét egy sztereotípiával végződik: . Mindhárom szimmetrikusan elhelyezett sztereotípia egy kitűnő ritmikai eszköz, amely a szöveg harmonikus egyensúlyát hozzá létre.

A ritmikai elv esetünkben is az azonosság, illetve a különbségek összevetése. Ezt érzékeljük elsősorban, főleg ha a szakaszok ennyire rövidek. Ha figyelembe vesszük a héber szöveg többé-kevésbé stabil hangsúlyozását, amelytől a retorikai hangsúly sem tér el lényegesen, akkor a legerősebb hangsúly mindenképpen az utolsó szakaszra helyezkedik. A versek sorainak ritmikai egyensúlyát nemcsak az alliterációk, de az asszonanciák is segítik elő. Nemcsak a sorokon, vagy egy versen belül, hanem két vers között is kapcsolat jön létre. Így a második vers fonetikai-grammatikai parallelizmusa folytatódik a harmadik vers lexemájában. Ugyanez ismétlődik a 4-6. versben is, ahol olyan ritmikai egyensúlyt tartó membrummal (taggal) találkozunk, mint: vagy , amely a Tenach egyik stabil fonológiai és szemantikai kombinációja. Az ötödik és hatodik versben az asszonancia és alliteráció valamint a grammatikai paradigma (egyes szám első személyi ragja) alakítják a parallelizmust. Egy fonetikai megegyezésről van szó, amit emocionálisan dolgozunk fel. Vagyis a szöveg szemantikai szintjét a formai-ritmikai reflexiótól függően alakítjuk ki.

A parallelizmus tagjait ebben a szerkezetben a zsoltáros nem a sorok végén, hanem a „kulcspoziciókban” helyezte el. Az eredeti héber zsoltár ritmusát, tehát, a hosszabb és rövidebb ritmikai szakaszok közötti különbségekből tudjuk érzékelni, és ezt a sztereotípiák, illetve egyéb hangzatos parallel helyek erősítik és rögzítik.

Reálisnak tűnik az a feltevés, hogy a zsoltárokat eredetileg valamilyen „kész dallamra” írták, amely esetleg Babilóniában ősi időkben alakult ki, mint a kultikus események kísérője. Ezért a szöveg ritmikai rendszerének mindenek előtt a dallam rendszeréhez kellett igazodnia. Nem véletlen a pontos rímek elhagyása sem, hiszen csak zavarták volna a szöveg behelyezését a dallamba.

A továbbiakban a zsoltár héber szövegének más nyelvű zsidó interpretációjáról beszélünk. Látni fogjuk, hogy a fordítások más ritmusokat hoztak létre, amelyek hatottak a zsoltár utólagos értelmezésére.

A 23. zsoltár jiddis fordításai

A jiddis nyelv Németország területén lakott népcsoportok nyelvjárásaiból alakulhatott. Az egységes „zsidó” nyelvvé a dialektus a 14. század körül válhatott. Ezt megelőzően a zsidók a helyi dialektusokat használták fel, és ezeken állították elő - nem jobban, de nem is rosszabbul, mint a keresztény kortársai – költői tevékenységük produktumait.

A 14-15. században itt-ott készültek - egyelőre inkább a helyi dialektusokra támaszkodó németországi jiddis zsoltár-fordítások. Elsőnek bemutatott fordítás az alemán nyelvterületen készült a 15. században:



3. és 4. kép: (a fordítás eleje és folytatása az ismétlődő szakaszok kijelölésével)

A második szöveg a felső német (talán bajor) területről származik, a 14/15. századból:



5. és 6. kép (a fordítás eleje és folytatása a ritmikai szakaszok kijelölésével)

Mindkét zsoltárban feltűnőek az ismétlődő helyek, amelyek teljes értékű parallelizmusokat képeznek. Még ha igaz is, hogy a dialektus általában szereti az összetett igeformákat, sollen ige (mhd. inkább suln, ahd. scolan ? vö. got. skulan ? nhd. sculd = Schuld) alkalmazása nem lehetett véletlen: az ige mindenképp egy sajátos lokális ritmikai eszközként szolgált.

Az európai szokásoknak megfelelő punktuáció nem – vagy csak nagy vonalakban – teszi lehetővé a szöveg értelemszerű szakaszolását. A parallelizmusok segítségével a szöveget kisebb ritmikai szakaszokra bontottuk. Ezek eltérnek a mazoreták szakaszaitól, ámbár itt is két, alapvetően szimmetrikus főrészt fedezhetünk fel: Aer soll + infinitiv, Bsi soln + infinitiv (illetve „du” sollt).

A parallelizmusok, amelyek refrénszerűen ismétlődnek, biztosítják a szöveg egyensúlyát, de a végső formáját az európai vers ritmusa a prozódiai szótagok hangsúlyozásának ismétlődő megkülönböztetésében kapja meg.

Az első fordítás prozódiai szótagolás példája:

1. vers


A zsoltár formája egyértelműen szimmetrikus. A szimmetria a vers sorainak egyensúlyozásából adódik. A rímeket alkalmazó versektől eltérően itt nem a párhuzamos vagy keresztező soregyeztetésről van szó, hanem a csoportok kialakításáról, amelyekben egy-egy centrum alakul ki.

A 23. zsoltár Moses Mendelssohn fordításában

1783-ban Berlinben jelent meg Friedrich Maurer kiadójánál Moses Mendelssohn zsoltárfordítása, amely formailag megközelíti a korabeli német verset.

A Zsoltárok iránti érdeklődés a 18. században megnőtt. Egymás után jelentek meg Michaelis, Knapp, Gramer, Herder fordításai. Mendelssohnra legnagyobb hatással mégis Luther „klasszikus” fordítása volt. Erre a fordításra támaszkodott saját interpretációjában, ámbár két fordítás között jelentős eltérések is vannak. Mindenek előtt az, hogy Mendelssohn, valószínűleg Maimonidész hatására, „der Ewige” néven szólítja meg a Mindenhatót. Persze, a „Gott”2, de néha a lutheri „Herr” is megtalálható Mendelsohnnál. Zsoltáraiban több a hebraizmus, a szavak jelentése változó, így például „cheszed” jelentheti a kegyelmet, jóságot, szeretetet, kedvességet, jótettet, hazaszeretetet is. „Cheszed” szót a jiddis szerzők „genod” vagy „gnode” szóval fordították, ami a mai nyelvben „Gnade”, azaz a kegyelem. Luther interpretációjában „die Barmhezigkeit” szó fejezi ki ugyanezt. Összefoglalva: Mendelssohn fordítását dallamosabbnak és drámaibbnak tartják. Elemzésünk azt mutatja, hogy ez a szöveg közel áll a verses modellhez, amit a taktusok rendszere is kimutat.

Mendelssohn azt írta, hogy a Zsoltárok könyve egy 10 éves munka eredménye volt, amely sokszor megédesítette életének keserves napjait. A zsoltárokat nem az előre meghatározott sorrendben fordította. Mindig éppen azzal foglalkozott, amelyik legjobban megfelelt az akkori hangulatának, vagy szépségével nyerte meg, esetleg a nehézségével ingerelte. A fordítás során megpróbált azonosulni a zsoltár költőjével; úgy gondolta, hogy ez segít a szöveg hűséges interpretációjához.

Az olvasónak azt ajánlotta, hogy tetszése szerint válasszon egy-egy zsoltárt és olvassa el. „Olvasd ezt úgy, ahogy én megírtam…Felejts el mindent, amit eddig olvastál, olvasd el fordításomat, és ítéld meg!”



7. Kép: A fordítás első része az ismétlődő pozíciók megjelölésével


Mendelssohn fordításának prozódiai rendszere:

Az első részben három „jambikus“ végződésű szakasszal találkozunk, amely a héber versekre jellemző. Az azonos taktusok ismétlése sűrűbb, mint az előző fordításokban – ez ugyancsak a vers sajátossága. Mendelssohn már a kifejlett belső rímen is túl megy, külső rímeket felhasználva, igaz - nem a pontos rím formájában.

Láthatóan az esztétikai célokat tartotta szem előtt, amit a lexikai anyag válogatása is bizonyít. A német olvasóra egy pozitív, „felvilágosult“ hatást akart gyakorolni, ám kérdéses, hogy sikerült-e a héber zsoltár kultúráját bemutatni.

Az utolsó kép Mendelssohn zsoltára és a „jiddis“ szövegek szókincsének összehasonlítása.

Mendelssohn fordításában fogalmazódik das Todenschattental, amit először a 2. jiddis fordításban láttunk „in scheten des todes“ formájában. A szöveg kommentárjában olvasható, hogy ez egy változás az eredeti zsoltárhoz képest. És valóban a „Calmavet“ szó jelentése nem világos. Gesenius egy hagyományos értelmezésről beszélt, amikor „a halál árnyéka völgyének” fordította. Némely szótár pedig egyszerűen „sötétségnek“, vagy „komorságnak“ fordítja ezt a furcsa szót.4 és 5

Luther háromszor fordította a zsoltárokat. Nála „Calmavet” = „im finsteren Tal”. Vagyis „a halál árnyéka” nélkül.


Érdekes még a „nafshi különböző interpretációi. A jiddisben ez „min lip” (=mein Leib), Mendelssohnnál „mein schmachtendes Gemüht“ – mindkettő közelebb áll az emberhez. Luther egy elvontabb lexemát választott ki („Seele”), amely az ősi germán nyelvben (got. saiwala) a lelkeknek az ember születése előtti illetve halála utáni megőrzésének helye. „Seele” tehát nem az emberi test (Leib=Lip), hanem az élő ember része. Luther nem volt költő, de egyértelműen teológus volt.

– a serleg problémáját is lehetne kutatni, hiszen a 16. zsoltárban is megjelenik ez a szó (5. vers). Ha két zsoltáros helyet összevetünk, megállapíthatjuk, hogy a zsoltárokat nem érdemes csoportosítani, hanem mindegyikük egy-egy külön történet.

A végére maradt egy kérdés: miért kell olyan részletekkel foglalkoznom, amelyek az élet és a halálhoz képest nem tűnnek igazán fontosnak? A válaszom ez: az ember születése pillanatától szereti, és szüntelenül keresi a szépet, sőt a harmónia eredetét…


1 V. M. Zsirmunszkij, a szentpétervári egyetem egykori professzora behatóan foglalkozott a parallelizmus jelenségével, vö. Viktor Schirmunski, Syntaktischer Parallelismus und rhythmische Bindung im alttürkischen Vers. – „Beiträge zur Sprachwissenschaft, Volkskunde und Literaturforschung.“ Festschrift für W. Stenitz, Berlin (Akademie-Verlag), 1965.

2 Franz Rosenzweig, Der Ewige. Mendelssohn und der Gottesname. Gedenkbuch für Mendelssohn, Berlin, 1929.
4 és 5 Wilhelm Gesenius, Hebräischen und Aramäisches Handwörterbuch über das Alte Testament, Leipzig, Verlag von F. C. W. Vogel, 1921, p. 864
Pollák Kaim, Héber-Magyar teljes Szótár, Budapest, 1881.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz