Preambulum,
melyet kevésbé
emelkedett hangulatban inkább magyarázkodásnak lehet nevezni,
mintsem bevezetésnek. Felmerül a kérdés, egyrészt miért kívánok
magyarázkodni, másrészt honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy
egyáltalán megtegyem?
Amikor megkaptuk a feladatot, hogy írjunk dolgozatot valamilyen
vallási és művészi értéket hordozó „dolog”-ról, még nem voltam
tisztában azzal a lelki csapdával, amit a feladat rejt magában. Így
könnyelműen vállalkoztam némi baráti bíztatás hatására arra, hogy a
Balaton- felvidék két helyiségében található zsidó emlékhelyekről
próbálom elkészíteni a munkámat. Én kis naív, úgy gondoltam, mit
számít nekem a kissé száraznak tűnő feladat, ha túlestem a
munkaszüneti napokkal együttjáró, felfokozott mértékű beszerzés,
előkészítés, sütés, főzés, mosás, mosogatás végtelenített
munkafolyamatán, odaülök a számítógéphez, és a barátoktól kapott
anyag segítségével majd’csak összekavarok egy dolgozatnyi írást.
Mint ahogy az az emberrel az élet más területein is előfordul, a
kapott anyag átböngészése alatt észre sem vettem, hogy süllyedek,
sőt egyre gyorsabban ránt magával a „téma”, egyre kevésbé tudok
érzelmek nélküli, száraz tényeket kiemelni az adathalmazból, ami az
asztalomon fekszik. Menthetetlenül ástam bele magam egy olyan
feladatba, ami egyszerre érdekes, izgalmas, megható és elkeserítő.
Ezért ez a dolgozat kevésbé lesz tudományos, mint ahogy azt illene
betartani, és emellett még - magamat meg nem hazutolva - erősen „esszéisztikus”
is, ha azonban legalább egyetlen embert sikerül meggyőznöm a leírtak
fontosságáról, máris megérte a fáradozást.
1.) Nagyobbtól a kisebb felé
Gyermekkoromban talán egyetlen egyszer kapott édesanyám egy
„vállalati beutalót” a kissé nagyzolóan „Magyar Tenger”-nek nevezett
Balaton partjára, pontosan Balatonvilágosra az MTA üdülőbe, ahová
szokatlan módon engem is magával vitt, akkor láttam meg először a
népies nevén „nagy lavór”-nak nevezett hatalmas vizet, és
kisgyermekként nem igen értettem, hogy mit is lehet ezen szeretni.
Persze, a rokonság nosztalgiázva gondolt vissza azokra a bizonyos
nyarakra....Megdöbbentő volt, hogy a koncentrációs táborból nagy
szerencsével hazajutott nagybácsi azt mesélte, hogy a szörnyűségek
kellős közepén mindíg azzal vígasztalta magát, hogy
visszaemlékezett, milyen érzés a homokban gázolni befelé, a mélyvíz
felé. Ezzel szemben én irtóztam a hínároktól, nem érdekeltek a halak
és rettenetesen utáltam a délutáni csendespihenőt. El nem tudtam
képzelni, hogy a Balaton partján élni is lehet akár. Ennél kevésbé
csak azt tudtam elképzelni, hogy a Balatonnak bármilyen jelentős
szerepe lenne halachikus szempontból. Nézeteimet a későbbiekben
természetesen felülbíráltam.
Mint a Sulchan Aruch maga is kimondja, bizonyos időpontokban a
férfiaknak ajánlott, (Ros haSana és Jom Kippur előtt) a havi
tisztátalanság után a nőknek kötelező meglátogatni a mikvét. Milyen
szerencsések a Balaton partján élők: az egész Balaton a
rendelkezésükre áll, ugyanis mikvének minősül. Alan Untermann „Zsidó
hagyományok lexikona” eképp írja le a mikvét: „(héber jelentése:
összegyűjtés) „Élő” vizű fürdő, melyet esővízből és forrásvízből
gyűjtenek, és rituális megtisztulásra, valamint alámerüléshez
használnak. Miután a mikve tartalmaz elegendő mennyiségű természetes
vizet, vezetékes víz is tölthető hozzá. A Templom idejáben sok
tisztátalanságot távolítottak el a mikvével, de alkalmazásának
szabályai ma már szigorúbbak (a Sulchan Aruch leírja, hogy milyen
előzetes tisztálkodás szükséges a mikvébe való belépés előtt) A
prozeliták fürdenek mikvében tevilában júdaizmusra történő áttérésük
részeként. Ez az eredete a keresztény keresztelőnek is. A férjes
asszony a mikvét menstruáció után használja, mielőtt újra szexuális
kapcsolatot létesít a férjével. A nem zsidótól vett főzőedényeket is
mikvébe tevilat kelimbe mártják, mielőtt ételek készítésére
használják őket. A férfiak Jom Kippur böjtje előtt fürdenek meg a
mikvében, hogy tisztán léphessenek I-ten színe elé. Azok, akikre
hatnak a kabbalisztikus tanítások Sabbat előestéjén, a haszid
mozgalom követői pedig mindennap imádság előtt megfürdenek benne.”
1. Bár ez logikus magyarázat lenne arra, hogy miért alakult számos
zsidó közösség a Balaton partján, mégsem ez a tényleges ok: ez
utóbbi is jelentős mértékben változott az időmúlás során. A korafeudális időkben a letelepedést főként az szabályozta, hogy hol
vezettek a kereskedelmi útvonalak, a települések ezek mentén
alakultak ki. A későbbiekben az iparosodás és az ahhoz kapcsolódó
közlekedés, mely már független az úthálózattól, határozta meg a
települések létrejöttének és nővekedésének feltételeit. Eklatáns
példája ennek a felvetésnek az általunk vizsgált két település
sorsa: zsidó közösség – bár ez jelenlegi tudásunk szerint írásos
emlékkel nem bizonyítható, - már a középkor közepén létezett
Kővágóörsön, és ugyancsak nagyobb létszámú közösség élt itt a török
hódoltság megszűnése után is. A közösség létének bizonyítéka, hogy
ameddig a városnak számító Tapolcán az 1700-as évek vége felé csak
egy zsidó család tudott megtelepedni, ők is a Kővágóőrs-i
közösséghez tartoztak, és ez a helyzet tartott mindaddig, míg a
tapolcai zsidóság számban oly mértékben gyarapodhatott, hogy
kiépíthette a saját közösségét. (lett minjen)
A városokba áramlásnak a türelmi rendeleteken kívül több oka is
volt: az 1840-es években megjelenő vasút megváltoztatta a
kereskedelmi szokásokat, lényegesen csökkent az úthálózat
jelentősége, ugyanakkor az iparosodás térhódításával megnőtt a
városi munkalehetőségek száma, illetve tágabb tér nyílt a gazdasági
életbe való aktív bekapcsolódásra. Ennek következtében fordult a
kocka: Tapolca zsidó közössége egyre inkább gyarapodott, a
kővágóőrsi közösség pedig egyre fogyott. Már nem a tapolcaiak
tartoztak az orthodox kővágóőrsiekhez, hanem fordítva, a
kővágóőrsiek tartoztak a neológ tapolcaiakhoz. A kővágóőrsi
zsinagógából az elbeszélők szerint már a második világháború előtt
átkerültek a szent iratok Tapolcára, onnan pedig a tapolcai
zsinagóga átépítésekor a Hitközséghez.
A gazdasági okokon kívül a másik indok, amiért a zsidóság
rendszeresen látogatta a Balaton környéki településeket, illetve
számtalan ingatlannak zsidó tulajdonosa volt, az az üdülési szokások
kialakulásában keresendő. Mint már korábban utaltam rá, „sikk” volt
a Balatonnál nyaralni, először még szemérmesen elkülönülve
„fürdőházakban”, később szabadabban. Érdekes megosztottság volt
megfigyelhető, a déli partot a budapesti zsidóság kedvelte jobban,
míg az északi partot a bécsiek látogatták szívesebben.
2.) A „Magyar arany” városa - Tapolca
A több mint 18 ezer lakosú város, a róla elnevezett medence közepén,
ősi közlekedési utak csomópontjában, a síkságból kiemelkedő alacsony
hátságon fekszik. Tapolca legrégebbi településnyoma egy, az i.e.
5500 - 4500 közötti Körös - Starcevo kultúrához tartozó, újkőkori
ház maradványa és a környezetében talált edénycserép-töredékei.
Valószínűleg, a védelmi lehetőségek miatt húzódott e népcsoport a
környezetből kiemelkedő dombra, előnyös lehetett számukra a
melegvizű tó, és a dombperem környékén jó adottságok álltak
rendelkezésre az állattenyésztéshez. Az i.e. 4500 körül megjelenő
dunántúli vonaldíszes kerámia, majd az újkőkor végét jelentő
lengyeli kultúrához tartozott őslakosság a tágabb környéken is
létrehozta telephelyeit. A réz- és bronzkori lakosság inkább a
medence magasabb térfelszíneit (a bazalthegyek platóit és enyhébb
lejtőit) szállta meg: urnasíros, rézeszköz - mellékletes temetkezési
emlékeik számos helyről kerültek elő. A késő vaskori (i.e. 350 -
i.e. 12 között) temetőt az egykori téglagyár melletti a várdombon
tárták fel a régészek. 2. Mint a kutatások is bizonyítják, a Kárpát
medence egyik legrégebbi hagyományokkal rendelkező településén
járunk.
Tapolca azért is maradt folyamatosan lakott és fejlődhetett tovább,
mert a rézkorban kialakult a mai város területén egy olyan
csomópont, ahol több út keresztezte egymást az akkor használatos
úthálózatból. Szinte irigykedve gondolhatunk vissza arra, hogy „a
rómaiak idején (I-IV.sz.) kiépített, 6 méter széles és kőalapozású
úthálózat maradványai a városközpont több részén is felszínre
bukkantak. Az e korból származó épületmaradványok is ezeknek az
utaknak a nyomvonala mentén kerültek elő. A legjelentősebb
épületegyüttest a Templomdombon tárták fel, ahol erődszerű falak, és
az épületek fűtőcsatornáinak nyomai maradtak meg. Edény-,
tetőcserép-, terra sigillata díszedény-töredékek, üveg- és
fémeszközök, távolabb téglasírok jelzik a tartós megtelepedést. A
régészek számos sajátos lelet alapján, nemcsak ókeresztény lakosság
jelenlétét feltételezik, hanem a Templomdombon egy ókeresztény
templom meglétét is.”3. Amennyiben ennek a feltételezésnek helyt
adhatunk, nem kizárható, hogy a korabeli lakosok között voltak
zsidók is, úgy mint a többi római kori pannóniai településen is.
Az V. század elejétől a népvándorlás eseményei befolyásolták a
lakosság összetételét, először a hunok elől menekülő keleti barbár
népek jelentek meg, az 453-ig tartó hun fennhatóságot a 456-tól
471-ig tartó keleti gót, majd 586-ig a longobard uralom követte,
akik azután az avarok nyomására vonultak tovább Nyugat-Európa felé.
A történészek az avar és a helyi népek kultúrájának ötvözetét
„Keszthely – kultúrának” nevezik, melynek „számos emléke azt
mutatja, hogy a lakosság, főképpen a zalavári székhelyű szláv
fejedelemséghez tartozó szláv törzsek, meg- és túlélték a magyar
honfoglalók itteni megtelepedését (kb. 900 táján). E szlávoktól
származik a település neve a "meleg víz " jelentésű Toplica szó,
magyarosított alakjaként.” 4. A honfoglalás és a kereszténnyé válás
időszakának konkrét eseményeiről nincsenek ismereteink, a város neve
írásos nyelvemlékeinkben először 1182-1184 között bukkan fel, III.
Béla király oklevélben Csump nevű udvari papjának ajándékoz egy
berket a Tapolca és Keszi közötti területen.
5. A várost ekkor
királyi szolgálónépek (szőlőművelők, udvarnokok, kézművesek) lakják
és heti piaca van. Az adományozók sora II. Andrással folytatódik:
1217-től 1290-ig a Turul család birtokolja, a birtokosok kényelmét a
dombon kialakított központ, a román stílusú templom és kúria
szolgálta. A templomot a „Boldogságos Szűz”-ről nevezték el,
nagyságát még a veszprémi püspök is méltatta. A város egy oklevél
szerint 1346-ban ismét királyi birtokká válik, ezt követően azonban
folytatódik az adományozás: „Nagy Lajos király 1347-ben a lövöldi
(ma Városlőd település) karthauzi kolostornak adományozza, akik
egyik birtokközpontjukká teszik a mezővárost, s a Templomdombon
megerősített épületeket emelnek, az egykori falak alapján. A város
ekkor két évszázadra a környék központja lesz: a kül- és belföldi
kereskedelem útvonala mentén lévő vámhely, az egyházmegye egyik
tizedszedési központja, a zalai főesperesség esperességi székhelye,
itt működött a királyi kamarahaszna és a királyi sókamara helyi
központja. A városnak rangot adott, és jelentőségét mutatja, hogy a
XIV. század harmincas éveitől, a nemesi vármegye közgyűléseinek
egyik állandó székhelye, ahol "királyi meghagyásból és tekintéllyel"
többször maga a nádor bíráskodott. Tapolca lett a székhelye Zala
megye keleti fele törvényszékének is.”
6. Hiába a karthauziak
erőfeszítése, mely szerint a templomdombi és azazt köürülvevő
építmények megerősítésével kívánták a töröktől a várost megvédeni, a
törökök az 1554-es hadjáratuk során mégis elfoglalták, és
birtokolták is kiűzetésükig.
A vár a Rákóczi – szabadságharc idején pusztulhatott el, az épületek
köveit a várost újjáépítő lakosság házainak, valamint a
plébániatemplom és az iskola építéséhez használták fel. A település
akkori lakosságának összetételéről különböző oklevelekből van
tudomásunk, őket „1696-ban telepeseknek, 1715-ben szabadoknak
(árendásoknak), 1720-ban ismét szabadoknak (azaz egykori
várkatonáknak) nevezik az oklevelek. A város és a veszprémi püspök
közötti szerződések azonban, mind inkább a lakosság terheinek
növekedését jelzik: pénzfizetés, a tized beszállítása, hosszúfuvar,
levélhordás, segítségadás a dézsmáláshoz, egy hónapi szolgálat a
püspöki bandériumban, a bírság a püspöké, ugyanakkor mentesek a
robottól és a kilencedtől. Az 1802-ben betelepültek, (a Szent
Miklós, az Új utca és a Haláp utca lakói), azonban már
készpénzfizetéssel adóznak.” 7. A fent leírtaknak megfelelően
1703-ban jelenik meg az első ismert zsidó család Tapolcán, akik a
püspöktől haszonbérbe vett területen dolgoztak. Ez a helyzet
viszonylag sokáig fennállt, 1773-ban még mindíg csak egyetlen zsidó
család élt Tapolcán, a minjen hiányát úgy hidalták át, hogy 1778-ig
Keszthelyre, 1778-tól a Lessner Júda által megépített imaház
elkészültéig 1813-ig Kővágóőrsre jártak I-tentiszteletre. A Fő téri
ház északi végén elhelyezkedő kis imaház még az 1858-as
birtokösszeírás mellékletét képező térképen és vázrajzon is jól
kivehető. A Chevra K’disa 1843-ban alakult meg, majd ezt követte
1847-ben a zsidó iskola.
Érdekes megemlíteni, hogy a tapolcai hitközség megalakulásának
időpontját bizonyos források különbözően határozzák meg, a Mayer
Dénes kézirata alapján Tóth József által kiadott „A tapolcai
zsidóság vázlatos története és szerepe a város életében” című mű 36.
oldalán írtak szerint feltételezhető, hogy a Hitközség 1813-ban
jöhetett létre, Tóth József Hangodi László „Tapolca templomai és
temetői” című írásukban arra hivatkoznak, hogy a tapolcai imaegylet
1853-ig tartozott a kővágóőrsi Hitközséghez, csak ezután jött létre
az önálló anyaközség, a Magyar Zsidó lexikon 882-ik oldalán szintén
az 1813-as változat olvasható. Sajnos „kontroll irat”, ami a
kővágóörsi Hitközségből való kiválást dokumentálná, nem áll
rendelkezésre.
 A zsidó lakosság létszáma Tapolcán olyan gyorsan nőtt, főként a
bortermelésben és a mezőgazdasági termékek kereskedelmében rejlő
lehetőségek miatt, hogy 1855-ben a hitközség megvásárolta azt a
telket, amin az 1863-ban elkészült neogótikus zsinagóga állt. A
zsinagóga felépítéséhez 1860-tól folyamatosan vásárolták meg az
anyagokat, majd 1862-ben letették az épület alapkövét, amit Tarek
József sümegi építőmester tervei szerint építettek fel, a freskókat
egy „Rosenfeld”-nek nevezett mester festette. A felavatási
ünnepségre 1863. szeptember 13-án került sor, milyen szépek lehettek
már abban az évben a nagyünnepi I-tentiszteletek.
Tapolca 1871-től nem minősült városnak, mégis fejlődőképes volt,
ehhez hozzájárult az is, hogy besorolása ellenére járási székhelynek
minősült, és ezért számos közigazgatási intézmény települt ide. A
polgárosodás jelei mind a városkép alakulásában, mind a szellemi
arculatának fejlődésében megmutatkoztak: Lőwy Bernát kiadásában
jelent meg a Tapolca és vidéke című újság, a városnak könyvesboltja
is volt, bár a kételkedők kérdezték a tulajdonost, hogy ebből akar-e
megélni, a színjátszó kör évről évre új darabokkal lepte meg a
„nagyérdeműt”, jelentős változást hozott emellett a város életében a
barlang felfedezése. A barlang bejáratának kialakításához szükséges
pénzt Keszler Aladár gyűjtötte össze, ezért cserébe az általa
létrehozott társaság 25 évre megkapta a jogot, hogy a látogatóknak
bemutathassa a barlangot, ami Berger Károly szakszerű vezetésével
történt.
A vasútvonalak ugyancsak a fejlődés motorjai lettek: 1891-ben a
Sümeg - Tapolca, 1903-ban a Tapolca - Keszthely, 1908-ban a Tapolca
- Budapest vonal épült meg. Bár két jelentős tűzvész (1863 és 1908),
valamint az első világháború visszavetette a várost a fejlődésben, a
helyi üzemek folyamatos épülése, a lakosság foglalkozás szerinti
átrétegződése komoly fejlődést mutat, a mezőváros jelentős iparral
bíró településsé változott. 1925-ben 25 nagykereskedő - közülük 15
borral foglalkozott, - él Tapolcán, sok munkást foglalkoztat a
Gőzfűrész és Faipari Vállalat, a téglagyár, a szeszfőzde és a vasút.
A tapolcai zsidóság a századfordulóra kinőtte az intézményeit,
először az iskolát bővítették, csak 1905-ben került sor a zsinagóga
felújítására, az akkori elvárásoknak megfelelően, Schadl János
tervei alapján. Nagyobb lett a női karzat, orgonát építettek be, ez
jelzi, hogy a közösség a neológ irányzathoz tartozott, a Hitközség
tagjai számos adománnyal csinosították imaházukat. A felújítás kezdő
és befejező időpontjainál ugyanaz a bizonytalanság észlelhető a
forrásokban, mint a Hitközség tényleges megalakulásának dátumánál.
A II. világháborúban jelentősek voltak a város veszteségei: a
legsúlyosabb, a kb. 800 zsidó lakos deportálása és pusztulása.
8.
írja kissé szűkszavúan a város történelmét tárgyaló honlap.
Sajnos, kevesen tértek vissza, és ők sem maradtak, ki a kora miatt,
ki az emlékek miatt, s ez megpecsételte a zsinagóga sorsát. A
Hitközség tagjai nem tudták felújítani a zsinagógát, az akkori
Tanács megvette a MAZSIHISZ-től az épületet 1963-ban, majd átadta a
Malomipari Vállalatnak raktárnak. 1978-ban a Bauxitbánya Vállalat, -
aki jól profitált a „magyar arany” néven csúfolt alumínium
alapanyagából – vásárolta meg és alakította át színházteremmé. A
homlokzati részt ugyan meghagyták, de mögötte már nincs ott az,
aminek lennie kellene. A sors fintora, vagy az én személyes
érzékenységem, hogy azt a könyvtárat, ahonnan a forrásanyag egy
része származik, Wass Albert Könyvtár és Múzeumnak hívják.
Nem hagyhatjuk említés nélkül Tapolca városának azon törekvését,
hogy szándékában áll méltóképpen megörökíteni a múlt eseményeit,
ezért a 2007május 23-án egységes szerkezetbe foglalt Tapolca Város
Önkormányzata Képviselő – testületének 43/2004. (XI. 02.) számú, az
építészeti értékek helyi védelméről alkotott rendelete szabályozza
az OTÉK alapján országos védettség alá nem helyezhető, de helyi
értéket képviselő, „a város történeti múltját és építészeti
kultúráját magában hordozó, és a városban élők önbecsülését
elősegítő épületcsoportok, épületek, építmények, illetve azok egyes
részei megőrzése érdekében” biztosított helyi védelem előírásait
9.
A rendelet 1. számú melléklete II. helyi védelemre javasolt épületek
a.) pontjában szerepel az Iskola utca 2841 hrsz. alatt a volt
zsinagóga, a helyi védelemre javasolt képzőművészeti alkotások és
emléktáblák felsorolásában az 5.) 34.) 35.) 38.) 69.) 79.) tételek
zsidó vonatkozásúak. Ez a törekvés nagyra értékelhető, azonban ez
sem változtat azon a tényen, hogy a városnak ma már nincs működő
zsinagógája, és amikor 2002-ben a városban járva elmentünk a
zsinagógához, senki és semmi nem adta hírül, hogy aznap mikor és hol
lesz a péntek esti I-tentisztelet.
3.) Szálakon függő imák - Kővágóörs
Kővágóörs a Káli medence legnagyobb települése, amely Pálköve
településsel egész a Balaton-partig nyúlik. Állandó lakóinak száma
950 fő, a Káli-medencét déli irányból, a Balaton felől legkönnyebben
Révfülöpön keresztül lehet megközelíteni autóbusszal vagy
személygépkocsival, a legközelebbi vasútállomás is Révfülöpön
található. Kővágóörs az 1948 óta tájvédelmi körzetnek nyilvánított
medence déli kapuja. Hozzá tartozik a Balaton partján Révfülöp és
Balatonrendes között fekvő Pálköve, így Balaton-parti település is.
Révfülöp irányából érkezve a Balaton víztükrétől alig három-négy
kilométerre hatalmas, éltes cserfák által jelzett dombtető után
érkezünk a patinás kis faluba.
A község a nevét a közvetlen közelében található, de a falu házai
alatt is előforduló, hatalmas lapos sziklából álló kőtengeréről és
annak főként malomkő, pincebolt, bástya, mezsgye céljára való
bányászatáról, „vágásáról” kapta. Egyáltalán nem ritka, hogy egy
szabad szemmel pusztán egy-másfél méter magasságúnak és kerületűnek
látszó szikla a felszín alatt legalább ugyanekkora vagy még nagyobb
terjedelmű. A jelenség eredete egy ritka geológiai képződmény, a
pannon kori tenger megkövesedett homokturzása. „A pannon beltenger
egykori turzásait, kvarchomok-rétegeit kovás kötőanyag cementezte
össze. A rendkívül kemény kavarchomokkő tömbök ellenállnak a felszíni
pusztításnak. Mint valami megkövesedett nyáj, úgy sorakoznak a
tömbök Kővágóörs és Szentbékkálla közelében.”
10. A századfordulón
még nagy területű kőhátak mai maradéka a védett salföldi,
szentbékkálli, kővágóörsi kőtenger. A kövekbe a szél és víz kis
barlangokat, tavacskákat formált. Színes moha, zuzmó, boróka,
galagonya és szeder, apróbb fácskák adják meg a táj hangulatát.
A falu története valószínűleg sokkal korábban kezdődhetett, mint
ahogy a rómaiak megjelentek a területen, azonban nem folytak olyan
kutatások, melyeknek az eredménye a megállapítást bizonyítottá tette
volna.A honfoglaláskor ez a vidék az Örs nemzetség szállásterülete
volt, innen ered a település nevének második része. Kővágóörsöt
először egy 1263-ban keltezett oklevél említi, ekkor még
Szent-László-Örsnek nevezték, ami nyilván arra a helyben keringő
legendára utal, mely szerint Szent László király itt is képes volt
vizet fakasztani a sziklából a Káli-medence lakóinak. Az 1321-ben
kelt okiratokban már mint Ciberjén-Örs szerepel (Örsi Ciprián
nemesúr neve alapján) 1351-ben Cibriánfölde-Örs, ugyanakkor Nagy-Örs
nevet viseli a település, amit azután 1394-ben már Boldogasszonyörs
néven említenek az oklevelek. Ez a sokféle Örs végű elnevezés később
a mai Kővágóörs névbe olvadt össze, s a reformáció után már csak
ezen a néven említik az iratok. A falu a a török időkben Ihszán
csausz birtoka volt, nyilván nem kerülhette el az akkori
megpróbáltatásokat. 11.
Feltételezhető, hogy zsidók már egészen a korai középkortól
lakhattak a településen, ezt az indokolja, hogy a déli szlávol lakta
területeket a lengyelek által lakott területekkel egy olyan
kereskedelmi útvonal kötötte össze, ami kővágóörsön áthaladva Pápán
és Esztergomon keresztül érte el a lengyel területeket. Ha az adott
kor lehetőségeit vesszük figyelembe, ez az útvonal komoly
jelentőséggel bírhatott a korabeli kereskedelem számára, ezért
biztos érdemes volt az út mentén letelepedni, és mivel Kövágóörs
akkoriban falunak minősült, nagyobb esély volt arra, hogy a zsidók
letelepedhessenek, mint a városokban, ahol ez tilos volt számukra,
és kifejezetten hűbérúri engedéllyel tehették meg.
A település hosszú ideig alispáni székhely is volt, valószínűleg
azért, mert sok olyan nemesi család lakott a faluban, akinek a
csládfája az Árpád korig volt visszavezethető, és ezáltal
„kiérdemelte” azt, hogy a nagy hatáskörrel és jogosítvánnyal bíró
alispánok itt működjenek. A falu mai tájháza - az úgynevezett
Kerkápoly ház, - mely egykori tulajdonosa, Kerkápoly István alispán
nevét viseli, - 1995 óta várja a látogatókat.
Kővágóörs a XVIII. századtól, a Káli medence egyik legfontosabb
településének számított. A falu vallási életéről tudjuk, hogy „a
reformáció első és legrégibb ágának, a lutheri evangélikus hitnek
ősi fészke volt, amit a XIX. Században (1841-1843) működő
klasszicista, egyemeletes, négyosztályos kis gimnázium is
bizonyított. (Az épület ma is áll - Jókai út 24.-, egy ideig a
kővágóörsi általános iskola egy alsó tagozatos osztályának nyújtott
tanulási helyszínt.) Műemlék evangélikus temploma (épült 1264-ben) a
zegzugos utcácskák hálózatából kiemelkedő, kivételes panorámát
nyújtó templomdombon álló, hófehér középkori építmény. Berendezése a
kivételesen gazdag barokk faművesség terméke.
Közvetlen közelében emelték az ellenreformáció korában a katolikus
templomot 1773-ban Esterházy Károly egri érsek segítségével. A
felszentelésre 1802-ben került sor. Helyi elnevezéssel
„dac-templom”-ként is emlegetik. (Közvetlen a bejárata elé húzták
fel, szó szerint pár méterrel, így szemből teljesen takarja.)”
12.
Nagy szerencse, hogy ez a megjegyzés szerepel a történelmi
leírásokban, és nem nekem kellett a helyzetre utalnom. A látvány
megdöbbentő, és először fel sem tudtam fogni, vajon miért ott vannak
az épületek, ahová építették őket? Kővágóörs az 1800-as években
mezőváros rangot nyert, e tény is a hely jelentőségét támasztja alá.
A gazdasági élet virágzását segítette, hogy Kővágóörshöz tartozott
1943-ig a rév-kikötővel bíró Révfülöp, mely a somogyi part felől
érkező áruk lerakóhelyeként a Balaton déli partvidékéről származó
mezőgazdasági termékek (gabona, állatok) kereskedelmének központi
jelentőségű helye volt.
A XVIII. században a helyi zsidók száma – mint tudjuk ekkor még a
tapolcán élő zsidók is a kővágóörsi hitközséghez tartoztak, -
lehetővé tette, hogy orthodox Hitközségként működve zsinagógát
építsenek, és német nyelvű iskolát tartsanak fenn. A zsidók
megélhetését nagyrészt a bortermelés biztosította, amit a helyi
illetve a szetbékkállai országos vásárokon értékesíthettek
közvetlenül. A helyi Hitközség elsorvadását a környező települések
erős iparosodásából eredő elszívó hatás érvényesülése okozta, egyre
többen költöztek városokba, többek között Tapolcára, így
fordulhatott elő, hogy a két település rangsora megváltozott, a
korábban nagyszámú zsidóságot magának tudható Kővágóörs hitélete
összezsugorodott, míg Tapolcáé felemelkedett.
 „A két világháború egyrészt sok hősi halottat követelt, másrészt
1944-ben elvitték és megölték a zsidó lakosságot.”13. olvashatjuk a
település történetének leírásában.
Nincs információ a túlélők létszámáról, illetve további sorsukról,
az informátoraim szerint jelenleg nem él olyan zsidó a településen,
aki holocaust-túlélő lenne. Ma „számos művész és e tájat megszerető
városi értelmiségi, a Káli medencében elterjedt kifejezéssel:
„bebíró” vett házat (leginkább nyaralónak) a 70-es évek közepétől a
faluban.1979-ben alakult meg a Káli Vidék Baráti Köre, későbbi nevén
a Káli Medence Környezetvédelmi Társaság. Feléledt a tradicionális
nádazó mesterség és új házak is épültek a régi stílusban. A
felvásárolt épületek zöme ma igényesen felújított, leginkább
rusztikus módban, vagy enyhén elegyítve azt a modernebb
megjelenéssel. Jellegzetes falukép fogadja a Kővágóörsre érkező
látogatókat: kőbástya-kerítések, keskeny telken álló okkersárga és
téglaszínű házak, néhány telken több lakóház is van. A házak előtt
vannak a kiskertek. A házak építőanyaga túlnyomórészt kő, a tetőfedő
anyag 1/3 részben nád. Figyelemre méltó, néhány XVIII-XIX. századi
parasztház.”15. Az ide érkező értelmiségiek között természetesen
vannak zsidók is, van, aki azon munkálkodott, hogy a zsidó temetőt
kitakarítsák, van, aki megvette a régi zsidó iskolát nyaralónak, ki
ki a maga módján viszonyul a múlthoz, saját múltjához.
A régi zsinagóga romja még mindíg áll. Volt mészraktár, utána egy
amerikában élő magyar hölgy tulajdona. Igaz, jelenleg is
magántulajdonban van a terület, és a zsinagóga faláról lemállott a
vakolat, az ablakok vakon néznek a semmibe, megvan azonban még a
tető, a karzat és a főfalak. A falak között láthatatlan szálakon
függenek azoknak az imáknak az utolsó hangjai, amelyek a
zsinagógában az I-tentiszteleteken a sok – sok év alatt
elhangzottak, és amelyeket az Örökkévaló azért nem emelt magához,
mert nem akarta elzárni attól a ma élőket, hogy megkapaszkodhassanak
a tradíció fonalában. Látnunk kell azonban, hogy ha a falak is
leomlanak, ez a lehetőség véglegesen elenyészik. A vesztesek mi
leszünk, ezért a málló falak maradványai között folyamatosan
hallatszik egy bánatos sikoly: Ne engedj elvesznem! Vajon meghallja
valaki? A tulajdonos hajlandó eladni az ingatlant.
Melléklet a zsidó emlékhelyek képeivel:
 1. Emléktábla (Iskola u. 5., volt zsidó iskola utcai homlokzatán)
Felirata: Tapolcán az izraelita felekezeti oktatás 1847-ben
kezdődött. Ebben az épületben működött 1855-tol 1944-ig az iskola és
sok éven át az óvoda is. 1995.
Anyaga: fekete gránit
Állíttatta: Városszépíto Egyesület Tapolca
Felavatva: 1995. július 2.
 2. Emléktábla (Iskola u., Városi Művelodési Ház falán, volt
zsinagóga)
Felirata: Volt izraelita zsinagóga. Épült 1863-ban neogótikus
stílusban. 1944. június 15-én e helyről hurcoltak Auschwitzba 734
zsidót, akiket hitükért, származásukért meggyilkoltak.
Anyaga: márvány
Állíttatta: Városszépítő Egyesület Tapolca
Készítette: Gelencsér Ferenc kőfaragó mester
Felavatva: 1992. július 7.
Megjegyzés, helyesen: 1944. június 19-én történt az elhurcolás.
 3. Emléktábla (a Városi Kórház sebészeti osztályának folyosóján)
Felirata: Néhai Dr. KLEIN GYULA kórházi orvosnak, kórházunk
megálmodójának, aki ragyogó tollal harcolt a valóraválásért és
minden tudásával a fejlesztésért. Emlékét örökitik meg az utókor
számára hálás betegei és tisztelői. Tapolca 1934. július hó.
Anyaga: vörös márvány, bronz plakett
Készítette: Gerenday A. és fia Budapest
4. Emléktábla (Deák Ferenc u. 7. számú épületen, ABC bejáratánál)
Felirata: WOLLÁK TIBOR boltigazgató emlékére Tapolca városában
kifejtett kereskedelmi és közéleti tevékenységéért. 1989. Tapolca
Város Tanácsa Pannonker Vállalat.
Anyaga: bronz
5. Síremlék (Zsidó temető)
 Felirata: LESSNER SAMUEL MCCMXLIV MCMXXXVIII
Anyaga: fehér márvány
Megjegyzés: L. S. sokat tett, hogy Tapolca és környéke a hazai
szőlészet-borászat egyik központjává váljon.
6. Emlékmű (Zsidó temető)
 Felirata: 1944 Auschwitz. Őrizze ezen emlékmű Tapolca és vidékéről
1944. június 19-én elhurcolt 800 mártírhalált halt testvérünk
emlékét. Emelte a 112 életbenmaradott. Gyilkos kezek elpusztítottak
benneteket, / Lelketek nem szállt el a füsttel, / Örökké emlékezünk
1944 véres júniusára.
Anyaga: bazalt, műkő, fekete márvány
Felavatva: 1947. augusztus 10.
Megjegyzés: helyesen 734 elhurcolt mártír
7. Emléktábla (Tapolca, Csányi L. u. 1.)
 Felirata: A Csányi és az Iskola utcai gettókból 1944 június közepén
elhurcolt zsidó mártírok emlékére.
Állíttatta: Hajnalpír Alapítvány 2002. július 7.
Anyaga: sötétszürke gránit
A képek letöltve a Tapolca város
http://www.tapolca.hu/telepules2.htm honlapjáról.
Köszönetnyilvánítás:
Ez a dolgozat azért készülhetett el, mert igaz baráti segítséget
kaptam Dr. Gáti Goldmann Jenőtől, akinek ezúton is kívánok
jobbulást, és a környék alapos ismerőjétől, Wollák Lászlótól, aki
nemcsak a múltra vonatkozó információk csokrát nyújtotta át, hanem a
naprakész adatok nagy része is tőle származik. A nagybácsi, akinek a
mellékletben szám alatt felvett emléktábla állít örök emléket,
büszke lehet az unokaöccsre.
Jegyzetek:
1.) Alan Unterman Zsidó hagyományok lexikona Helikon 1999. 161. o.
2.) – 8.) idézetek Tapolca város
http://www.tapolca.hu/telepules2.htm honlapjáról származnak
9.) idézet a hivatkozott rendelet preambulumából
10.) – 15.) idézetek a http://www.terebess.hu/kert/kotenger.html és
http://www.balaton.hu/ honlapokról származnak.
Irodalomjegyzék:
A Tapolcai zsidóság vázlatos története és szerepe a város életében
Mayer Dénes kutatása és kézirata alapján írta Tóth József Tapolca
1994.
Tóth József Hangodi László: Tapolca templomai és temetői Tapolca
2005.
Tapolca Város Önkormányzata Képviselőtestületének 43/2004. (XI. 02.)
Kt rendelete az építészeti értékek helyi védelméről. (egységes
szerkezetben)
Alan Unterman: Zsidó hagyományok lexikona Helikon kiadó 1999.
Magyar Zsidó lexikon Makkabi 2000.
Kicur Sulchan Aruch Budapest 1988 I. és III. kötet
Haraszti György: Két világ határán Múlt és Jövő Kiadó 1999.
Dr. Hasznos Judit
OR-ZSE Doktori Iskola,
III. évfolyam
 |
