Elhangzott a Magyar Tudomány
Ünnepe alkalmából szervezett rendezvénysorozatban, az OR-ZSE
Doktorandus konferenciáján (Budapest, 2008. november 3.)
BEVEZETÉS
“Mélységesen mély a múltnak kútja.”
Az európai kultúrember, aki már-már közhelyként idézi Thomas Mann
József és testvérei című művének első mondatát, természetesen a
saját, azaz az emberiség múltját érti a fenti szavak
összefüggésében. A többség hajlamos arra, hogy a múltat ebben a
vonatkozásban végtelennek érzékelje. Pedig az emberi tudat nélküli,
valóban végtelen múlthoz képest, amelyet nem képes tagolni az
emlékezet, villanásnyi az az idő, melyet már magunkénak tudunk és
amelyben el tudjuk helyezni az emberi agy által konstruált
fogalmakat.
Közvetve az európai kultúra egyik alappillére a négyezer évesnél
idősebb akkád eposz is, melynek ékírása csodálatraméltóan
érzékelteti a kezdetek előtti időtlenséget:
“Midőn fönn az ég
nevetlen
s alant a föld szint azonképp;
Apszu, az ős-kezdet, minden
dolgok teremtője-atyja
s Mummu-Tiámat ősanyánk még
vizeikkel egybemosódtak;
nem volt szárazföld se, láp se,
s egyike sem az isteneknek;
név nélkül szunnyadott a sors is,
betöltetlen várt a végzet-…”
(Gilgames, Teremtés; Első tábla, Magyar
Napló 2004. Bp., Rákos Sándor ford.)
A Gilgames kozmogóniája látszólag ember nélküli, ám a “sors” és a
“végzet” fogalmak kizárólag emberi nézőpontból léteznek. Az
Univerzum kirobbanása előtti, név-nélküli állapot már megelőlegezi
az emberiség, sőt azon belül az individuum színrelépését is.
A NÉV, MINT ISTENI HATALOM
A nyelv, amely a megnevezés eszköze, lehetővé teszi az ember
számára, hogy “bekebelezze”, birtokba vegye, világának részévé tegye
mindazt, amit szóval jelöl. Segítségével az ember társadalommá képes
szervezni önmagát, amely közös célok érdekében mindenkor
dominanciára törekszik. Ha ennek a szempontnak az alapján
értelmezzük a kultúránkhoz közelebb álló Teremtés-történetben, az Ószövetségben található Bábel - torony építését,
akkor valójában a bűnbeesés aktusának egy újabb feltételezett
kísérletét láthatjuk, amelyben a közös nyelv alapján szervezett, az
eget ostromló építkezéssel az emberek nevet akarnak szerezni.
A bibliai szöveg azt sugallja, hogy ez a név nem csak
szétszéledésüket akadályozná, hanem isteni hatalommal ruházná fel
őket, végtelen energia birtokába jutnának. Ez magának az
Örökkévalónak a szavaiból derül ki, amikor önmagának mintegy
megindokolja, miért kell közbelépnie, hogy a közös nyelv
összezavarásával lehetetlenné tegye a nagyszabású tervet.
A szóban forgó szöveg vizsgálata jó alkalom arra is, hogy
összehasonlítsuk, milyen lényegi különbség mutatkozik a magyarra
fordítás során a kétnyelvű zsidó Biblia és egy keresztény, jelen
esetben a református Biblia szövegében, azok eszmei tartalmában.
IDÉZET A REFORMÁTUS BIBLIÁBÓL (1.Móz.11.):
“Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az
égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az
egész föld színén. (…) Akkor ezt mondta az Úr: Most még egy nép ez
és mindnyájuknak egy a nyelve (…) És most semmi sem gátolja őket,
hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek. Menjünk csak le és
zavarjuk ott össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás nyelvét!”
(Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott
kijelentése,
A Magyar Bibliatársulat megbízásából a magyarországi Református
Egyház Kálvin János Kiadója, Bp. 2006.
Magyar nyelvre fordította a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és
Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága)
Ha alaposan megvizsgáljuk az IMIT Biblia azonos szövegét, azonnal
szembetűnő a különbség. Indokoltnak és elkerülhetetlennek látszik
amit az Örökkévaló tenni készül:
IDÉZET AZ IMIT HÉBER-MAGYAR BIBLIÁBÓL ( 1. Móz. 11.)
“És volt az egész föld egy ajak és egyféle beszéd.(…) Nosza építsünk
magunknak egy várost és egy tornyot és csúcsa az égig érjen, hogy
szerezzünk magunknak nevet (…) És mondta az Örökkévaló: Íme egy nép
s egy ajkuk van mindnyájuknak s ez az, a mit ők tenni kezdtek és
most nem lesz megvonható tőlük semmi, a mit majd tenni
szándékoznak.! Nosza, szálljunk le és zavarjuk ott meg ajkukat, hogy
ne értse meg egyik a másiknak az ajkát.”
(Héber-magyar IMIT Biblia, Makkabi, Bp. 1997. I.köt.34, 36.old.
Móz.I.11.)
A református Bibliában csak annyi áll, hogy amit az emberek
elterveznek, azt a közös nyelv segítségével képesek lesznek
véghezvinni. Valójában semmi nem utal arra, hogy a torony nagysága
miért megengedhetetlen.
A zsidó IMIT Biblia magyar szövege, mely szerint nem lesz megvonható
tőlük semmi, a mit majd tenni szándékoznak, azt jelenti, hogy a név
mindenhatóvá teszi az embereket. Majd, tehát örök időkre. Így
érthetővé válik az Örökkévaló cselekedete, amellyel megakadályozza,
hiszen mindez valóban az isteni hatalom bírtok lásával lenne
egyenlő.
Mégis, bármilyen teremtő erővel rendelkezik a név, az valójában csak
az ember világában, az ő érzékeinek, tudatának, potenciájának
hatókörén belül, az “emberi idő” intervallumában érvényes. Mint majd
később láthatjuk, az Örökkévalónak is csak akkor van erre szüksége,
mikor az ember számára kell meghatároznia önmagát. A végtelen időben
és térben, mely körülöttünk örök érvényű Törvény alapján működik,
végtelen számú, nevetlen dolog vár az ember általi megjelölésre.
Ezért kell a Tóra Teremtőjének Megnevezhetetlennek maradnia, mert a
nyelv kiszolgáltatná az ember - egy szélesebb látókör felől nézve -
szegényes és sérülékeny fogalomrendszerének.
SAJÁT KAPU - A TÖRVÉNY KAPUJÁBAN
Ha egy irodalmi műben az író beemeli a fent említett transzcendens
fogalmakat az emberi viszonyok közé, ezzel megnöveli írásának
filozófiai és erkölcsi tartalmát.
A per című regényének kilencedik fejezetébe foglalta be Franz Kafka
A törvény előtt, (más címen A törvény kapujában) című kisnovelláját.
Bár a miniatűr remekmű önállóan is megállja a helyét - alkalmasint
szerepel is novellaválogatásokban -, tartalmában mégis sokat
gazdagodik, ha a regény A dómban című fejezetének
szövegkörnyezetében találkozik vele az olvasó.
A regény alaptörténete szerint egy feltételezett rágalmazó vádja
szinte véletlenszerűen kijelöli Joseph K.-t, mint valamely
ismeretlen súlyú és műfajú bűn elkövetőjét, akit végül a háttérben
folyó hivatalos eljárás végeredményeként halálra ítélnek és
kivégeznek. Joseph K. csak látszólagos főszereplője a regénynek. Ez
a látszat igaz a többi szereplőre is. A “címszereplő” valójában maga
a Per, melynek keletkezése, létének fordulatai, a hozzá való
viszony, majd K. halálával annak okafogyottsága a történet fonala.
Elkülönítve, írástechnikai szempontból kissé esetlenül, de
feltehetően szándékosan helyezte Kafka egy spirituális térbe, a Dóm
falai között játszódó jelenetbe a Törvény kapujá-t. Amikor Joseph K.
számára váratlan fordulattal kiderül, hogy a hatalmas, komor templom
papja a perben, mint börtönkáplán, az ő ügyével foglalkozik,
megpróbál vele személyes, közvetlen kapcsolatot kialakítani. Ám a
pap kijózanító hangon közli vele, hogy
semmilyen emocionális megközelítésnek nincs helye.
“Ne ámítsd magad - mondta a pap. - Mivel ámítanám magamat? -
kérdezte K. - A bíróságot illetően ámítod magad - mondta a pap -, a
Törvény bevezető irataiban ez olvasható erről az önámításról:…”
(Franz Kafka A per, Talentum, Bp. 173.old.)
Az ezt követő transzcendens példázat minden szavának jelentősége
van. Ebben a kontextusban a Törvény szó jelentése módosul. A
Törvény-ről beszélnek, melynek “iratai”, amikre a pap utal,
láthatatlanok, de amely megfellebbezhetetlen. Parányokban
tartalmazza ugyan a röpke emberi létre vonatkozó szabályokat, de nem
szűkíthető le annak véges határai közé.
Különös, hogy az őrhöz jön el messziről egy ember és a kapun
keresztül bebocsátást kér a Törvény hajlékába. Feltűnő, hogy nem
esik szó perről. Semmi nem utal arra, hogy a férfinek bármiféle
problémája lenne, vagy az igazságát keresné. Nem panaszos és nem
vádlott. Ő látni, vagy inkább érezni akarja a Törvény-t, melynek
hite szerint “mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie,…”
(i.m. 174.old.)
Belépése csak elhatározás kérdése lenne. Az, hogy elfogadja a kapuőr
kompetenciáját a tiltásra, a veszélyek hangsúlyozására, valójában
jelképe annak, hogyan hárítja rá a felelősséget, amiért ő maga nem
él a szabad akarat által kapott lehetőséggel és a Törvény kapujában
megtorpan, pedig “önként jött”. A teljes élete nem elég arra, hogy
megtegye a döntő lépést, sőt egyre erősebben alárendeli magát a
kapuőrnek. Még meglátja a sötétben, hogy kiolthatatlan fény árad a
Törvény kapujából. Halála előtt megkérdezi az őrt, mi az oka, hogy
rajta kívül senki nem akart bemenni a kapun és az őr így válaszol:
“Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked
szánták. Most megyek és becsukom.” (i.m. 175.o.)
Az őr válaszában Kafka néhány hétköznapi szóba sűríti a rettentő és
visszafordíthatatlan valóságot. Egy ember egész életét elvesztegette
a várakozásban, mert nem ismerte fel, hogy a Törvény Kapuja,
amelyből kioldhatatlan fény, azaz végtelen energia árad, kizárólag
az ő számára nyitható és amelyet saját nevével birtokba vehetett
volna.
Valóban mindenki a Törvény-re törekszik, de mindenkinek saját kapuja
van hozzá és maga dönt felőle, hogy élete során belép-e rajta. A
Törvény, amely mögötte van, nem emberi léptékű, hanem totális.
Megválaszolatlan a kérdés, hogy képesek vagyunk-e halandó emberként
ezzel szembesülni. A saját nevünkkel, kizárólag a számunkra rendelt
saját kapun belépni a Törvény birodalmába.
SAJÁT HALÁL - FRANZ ROSENZWEIG FILOZÓFIÁJA
"A halál az élet formája. A vége, mint kontúr a rajzé, a határa az
alaknak, mely formáját adja. /…/ mert a halállal lesz az élet kész,
…"
(Balázs Béla Halálesztétika Papirusz Book, Bp. 20.old.)
Balázs Béla 1907. januárjában, Berlinben olvasta fel Georg Simmel
magánszemináriumán a fenti sorokat. Érdekes véletlen, hogy szintén
Berlinben, ugyancsak 1907-ben kezdte meg tanulmányait Franz
Rosenzweig is. Igaz, hogy Balázs Béla "Halálesztétika" című könyve
művészetfilozófiai mű, a halál fogalmának újszerű megközelítése
azonban rokon vonásokat mutat Rosenzweig felfogásával.
Fokozottan hangsúlyosak Balázs sorai, ha Franz Rosenzweig személyes
sorsával, életével és halálával hozzuk összefüggésbe.
Franz Rosenzweig 1886. december 25-én született Kasselben.
Asszimilálódott zsidó család fiaként jesivába is járt, később mégis
szinte természetesnek látszott, hogy többi rokonához hasonlóan ő is
kikeresztelkedjék. 1913 fordulópont az életében. Minden várakozás
ellenére úgy dönt: zsidó marad.
Szeretett és nagyra becsült professzora, Friedrich Meinecke
habilitálási ajánlatát visszautasító, 1920. augusztus 30-án írt
levele több oldalról is megvilágítja Rosenzweig éppen születőben
lévő, független szellemét, mely önnön mélységeibe alászállva talál
eszközöket a kötelékek nélküli, egyéni úthoz.
“Az 1913-as évben történt velem valami, amit, ha már egyszer
beszélnem kell róla, nem illethetek más névvel, mint: összeomlás.
/.../ Tehetségem cafatai között kutattam saját magam után, a sok
között az egyet kerestem. /.../ lényem pinceboltozatának mélyére
ereszkedtem alá, /…/ s ahhoz a régi, faragott ládához mentem,
amelynek létezéséről nyilván sosem felejtkeztem meg, /…/ beletúrtam,
és rétegről rétegre átforgattam magamat, míg a láda aljára nem
értem; de a fenékig nem jutottam. /…/ Azután ismét felmásztam a
felsőbb emeletekre, s kiteregettem a felhozott kincseket; nem
halványodtak el a napvilágnál. S az én kincseim voltak, a
legsajátosabb birtokom, örökség, nem kölcsön.”
Ha élete utolsó éveitől és halálától visszatekintünk, láthatjuk,
hogy későbbi választásaiban, döntéseiben is jól kirajzolódó
teleológia érvényesül: azonosnak lenni önmagával - mindenáron.
Minden lényeges fogalmat, mellyel élete, munkája során találkozott
emberként és filozófusként, úgy formált át, olyan új
megközelítésekkel tette alkalmassá személyes használatra, mintha
előre tudta volna, hogy utolsó éveit halálos betegen, ágyhoz kötve
éli majd.
1922. januárjában derült ki a betegsége; fokozatosan megbénult, majd
beszédképessége is megszűnt.
Felesége és barátai segítették abban, hogy mindezek ellenére egészen
1929. decemberében bekövetkezett haláláig rendkívüli jelentőségű
munkák kerüljenek ki a keze alól. Jehuda Halévi himnuszait
fordította, tanulmányok, cikkek jelentek meg tőle. Martin Buber
felkéri őt, hogy közösen fordítsák le németre a Bibliát. Rosenzweig
először elhárítja a kérést:
“Éppen német zsidóként tartom az új, hivatalos bibliafordítást nem
csupán lehetetlennek, hanem még inkább tilalmasnak, és csak a zsidó
revideált Luther-bibliát megengedhetőnek és megvalósíthatónak.”
“Mindenesetre, mikor az első vázlat 1Móz 1-ről nyomdakész volt, ezt
írta Bubernek: “Ez bámulatosan német; Luther emellett szinte
jiddis!”.
(Donáth László: "Zsidó maradok" - Franz Rosenzweig, a dialógus
prófétája
Diakónia, 92/2.)
Sokatmondó, hogy Donáth László az Evangélikus Egyház folyóiratában,
a Diakóniában, Rosenzweiget a legkeresztényebb zsidó gondolkodónak
nevezi.
Az első világháború idején, a lövészárokban, tábori levelezőlapokra
kezdte el írni a A megváltás csillaga című könyvét, mely 1921-ben
jelent meg. Főműveként tartjuk számon, és bár ő is tisztában volt
jelentőségével, mégis a Buberrel közös bibliafordítás előre megírt
kommentárjának minősítette.
A megváltás csillagában Rosenzweig új rendszerbe helyezi a
filozófia, a hit, a tudás alapfogalmait. Így ír erről Tatár György,
Franz Rosenzweig magyar fordítója és avatott szakértője:
“A megváltás csillaga enciklopédikus tudást átfogó, a legparányibb
részéig megkonstruált rendszer, /…/ vallásfilozófiailag talán
legjelentősebb és legmesszibb ható mozzanata az az eszme, miszerint
az abszolút igaz kettéhasadt módon, mint zsidóság és kereszténység
van jelen a világban és annak történetében. /…/ A személyes
halálfélelem legegyedibb és ezért legfeltűnőbben általánosíthatatlan
tapasztalatából elindulva szétroppantja a filozófia Mindenségét,
hogy a bibliai tapasztalat ősfogalmait, Istent, világot és embert,
egymásra visszavezetettségük fogságából kiszabadítsa.”
(Rosenzweig, Nem hang és füst Tatár György utószavával és
fordításában,
Holnap Kiadó, Bp. 1990)
Franz Rosenzweig az általa vezetett Szabad Zsidó Tanházban 1921
elején filozófiai előadásokat tartott. A Fromanns Kiadó felkérte,
hogy ezeket szerkessze kiadható formába. Rosenzweig augusztusra kész
a “Könyvecske az egészséges és a beteg emberi értelemről”
kéziratával, ám rövidesen meggondolja magát és felbontja a kiadóval
kötött szerződést. Sőt, amikor a következő évben, immár betegsége
tudatában végrendelkezik, a “Könyvecskét” későbbi kiadásra is
alkalmatlannak ítéli. Végül mégis megjelenik Rosenzweig özvegyének
hozzájárulásával, először 1953-ban New Yorkban angolul, Nahum
Glatzer kiadásában, majd 1964-ben német eredetiben is.
Rendkívüli nagy veszteség lett volna, ha nem ismerhetjük meg a
“Könyvecskét”, hiszen az egyrészt szervesen kapcsolódik Rosenzweig
más műveihez, másrészt gazdagítja azok tartalmát a szemléletes
betegség-egészség keret segítségével.
Ebben a könyvben mutatkozik meg leginkább Rosenzweig felfogása a
“saját halálról”, melyet csak a név jelentőségének felismerésével
tudunk megközelíteni. Tatár György így ír erről:
“A saját halál ugyanis - valóságos félelmemben - nem embernek, nem
individuumnak, nem mindenkinek szólít, hanem kereszt- és
vezetéknevemen. /…/ Életem minden pillanatában van nevem, és
mindenki - így a halál is - minden pillanatban ezen szólít."
(Rosenzweig, Franz Könyvecske az egészséges és a beteg emberi
értelemről
(Tatár György bevezetőjével és fordításában)
(Atlantisz, Bp. 1997. 26-27.old.)
Feltehetjük a kérdést: miért? Miért olyan nagy a jelentősége az
elmúlás személyességének? Azt gondolom, a válasz visszavezet Balázs
Béla soraihoz:
“Csak a halál révén lehetséges tudata az életnek. Az teszi lehetővé,
hogy ráismerjünk, mint csudálatos eseményre. /…/ Csak azt láthatjuk
meg, aminek határa van.” (Balázs Béla, Halálesztétika 19.old.)
Franz Rosenzweig tisztában volt vele, hogy halálunk életünket
minősíti. A Megnevezett, az Én, így válik egésszé és senki máshoz
nem hasonlíthatóvá. Magunk gyűjtjük egész életünkön át az eszközöket
a hídhoz, mellyel képesek vagyunk átívelni az élet és a halál
közötti távolságot.
“VAGYOK, AKI VAGYOK”
Többféle szempont alapján vizsgáltuk fentiekben a NÉV jelentőségét.
Témánk tárgyalása során nem mellőzhetjük a Szentírás egyik
legfontosabb mondatát, amelyben az Örökkévaló Mózesnek arra a
kérdésére - “mi a neve? - mit mondjak nekik (Izrael fiainak)?” -
meghatározza önmagát.
Ismét lehetőségünk adódik a korábban alkalmazott szövegértelmezések
elemzésére két bibliafordítás összehasonlításával.
IDÉZET A REFORMÁTUS BIBLIÁBÓL ( 2 .MÓZ. 3. )
“Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel
fiaihoz: a Vagyok küldött engem hozzátok.”
IDÉZET AZ IMIT HÉBER-MAGYAR BIBLIÁBÓL ( 2. MÓZ. 3. )
“Mondta Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. S mondta: Így szólj
Izrael fiaihoz: Ehje küldött engem hozzátok.”
A két szövegben azonos a “Vagyok, aki vagyok”.
Minden tiszteletünk mellett felvetődik a kérdés: miért nem keresték
a fordítók a “lenni” igének olyan változatát, amely jobban megfelelt
volna az eredeti héber szöveg vallási, filozófiai, sőt filológiai
tartalmának? Hiszen a magyar nyelvben szinte kínálja magát a
“vagyok” statikus jelenidejűsége helyett a “létezem”
folyamatosságot, aktivitást sugalló formája.
A mondat magyarázó, második felében már hangsúlyosan megmutatkozik a
két bibliai szöveg különbözősége:
Az IMIT Biblia nem ismétli azt, hogy “Vagyok”, hanem fordítás
nélkül, az Örökkévaló négybetűs nevét a kiejtés írásformájában benne
hagyja a szövegben: “Ehje“ küldött engem hozzátok. A találékony
megoldás így érintetlenül hagyja a lényeget, mert ezt a formát
tekinthetjük a volt, van, lesz, rövidítésének, betűszavának.
Az Örökkévaló e szavakkal érzékelteti a mélységesen mélyen rejtező
végtelen múltat, a jelent és a beláthatatlan jövőt, melyben a
felmérhetetlen és minden időben munkába fogható teremtő erő, épp
láthatatlan és nevetlen volta miatt nincs beszorítva az emberi lét
mértékei közé.
BEFEJEZÉS
Néhány példázaton keresztül megpróbáltuk felmérni, hogy milyen
hatalmas energiákat képes mozgósítani a név. A Teremtő
NEVE a
létezés minden energiáját magába foglalja.
Ám fel kell tennünk a kérdést: képes-e Isten “nem lenni”, vagy
szüntelen teremtésével és végtelen energiájával újabb és újabb
dolgokat hoz létre, melyeket az ember a megismerés által és a
névadás aktusával saját világának részévé tesz.
DE VAN-E ISTENNEK JOGA, LEHETŐSÉGE, AKARATA,
ESZKÖZE A SEMMIHEZ ?
IRODALOM
Gilgames, Teremtés; Első tábla, Magyar Napló 2004. Bp.,Rákos Sándor
ford.
Héber-magyar IMIT Biblia, Makkabi, Bp. 1997. I.köt
Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott
kijelentése
A Magyar Bibliatársulat megbízásából a magyarországi Református
Egyház Kálvin János Kiadója, Bp. 2006.
(Magyar nyelvre fordította a Magyar Bibliatanács Ószövetségi és
Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága)
Kafka, Franz A per, Talentum, Bp.
Rosenzweig, Franz Nem hang és füst
(Tatár György utószavával és fordításában)
(Holnap Kiadó, Bp. 1990)
Rosenzweig, Franz Könyvecske az egészséges és a
beteg emberi értelemről
(Tatár György bevezetőjével és fordításában)
(Atlantisz, Bp. 1997)
Donáth László "Zsidó maradok" - Franz Rosenzweig, a dialógus
prófétája
(Diakónia, 92/2.)
Balázs Béla Halálesztétika (Papirusz Book, Bp.)
Saphier-Herskovits Mária
OR-ZSE Doktori Iskola, III. évf.
 |
