1. Bevezető szó a bimáról és a tekercsekről
A zsinagóga belső terében a
Mizrah-al szemben áll egy emelvény,
amely a zsinagóga eszmei – és néha fizikai – középpontja. Ezen az
emelvényen – a bimán – történik a Tóra recitálása és a háftara
felolvasása. Valóban „történik”, mert a Szentírás zsinagógai
felolvasása egy esemény, sőt valószínűleg ez a legfontosabb esemény
a zsidó közösség életében.
A bima másik neve az „almemor”, és az ezen álló asztal a sulhan. Az
asztal körüli gyertyák és a gyertyatartók általában igen díszesek.
Némely bima olyan, mint egy különálló házikó. A pusztai simaságban
kiemelkedő sátorra emlékeztet. Ilyen bimák láthatók a Jeruzsálemi
„Izrael” múzeumban, de hasonló zárt elrendezésű építmények
találhatók a magyarországi zsinagógákban is.1 Az ovális belső terű
bécsi belvárosi zsinagóga bimája a „profán” tértől egy alacsony
kerítéssel elválasztott és meredeken felfelé terjeszkedő Mizrah –
komplexum része. A bima központi elhelyezésével nehéz lett volna
megbontani az amfiteátrumra emlékeztető padsorok mezejének
harmóniáját. Az igen szűk és görbe Seitenstättengasse-ban álló
zsinagógáról illik még legalább annyit mondanunk, hogy itt működött
Salamon Sulzer (1804-1890) híres bécsi hazan és liturgiai
zeneszerző. Sulzert R. Isak Noa Mannheimer hozta az új zsinagógába,
amelyben megindította a pesti zsidóságot is érintő liturgiai
reformot. „Sír Cion” komponálásával Sulzer mintegy kihirdette a
zsidó liturgia új, európai korszakát.
A zsinagógában ma is működik egy férfikórus, amely amolyan
kamaraegyüttesként kíséri az imádkozást. Ez a modern (talán az ősi
időkről alkotott elképzelést megvalósító) elem párosul a szakrális
szöveg elmondásának tipikusan askenáz módjával. Kettő együtt
felejthetetlen élményt nyújt a sabbát fogadására bebocsátást nyert
átutazó vendégnek.
Simon Philip De Vries2 szerint a bima közelében általában az
elöljárók padjai álltak. A bimán azokat a szövegeket olvassák fel3,
amelyeket a szentírási tekercsek őriznek: „Még az állatfaj is,
aminek bőréből pergament készítenek, egy sor korlátozásnak van
alávetve: kizárólag olyan állatok jöhetnek számításba, amelyek
húsának fogyasztását az étkezési előírások nem tiltják.” A pergament
készítőjének pedig mindig a szent célokra kell összpontosítani. A
tekercs minden egyes szavát kézzel írják, a tekercsek varrása is
kóser, vagyis rituálisan tisztának minősülő állatok inaiból készült
szálakkal történik. De a tintának is van egy sor rituális és
technikai előírása. A tekercs fenti és lenti korongja óvja az
anyagot a sulhánra való letételekor, illetve az asztalon való
gördítésekor.
A tekercsekre nagyon vigyáznak, ezt a célt szolgálja a burok és a
pajzs.4Szimhát Tora napján a tekercsek még díszesebb köntöst kapnak,
és ekkor valóban a mennyasszonyi pompájára emlékeztetnek. A budai Frankel Leó úti zsinagóga bimája igen egyszerű, a díszei is
funkcionálisak, ám mégis ez a bima a zsinagógai élet központja. A
közösség tagjai egyszerűen csak „Frankel”- nak nevezik a gyülekezet
házát. A minap a zsinagóga négy új kóser Tóra-tekercset kapott, amit
Hanukakor ünnepélyesen bemutattak az összegyűlt közösségnek. Mivel a
Frankel hagyományát a befogadás, a közvetítés és a megosztás őszinte
szándéka jellemzi, az elnökség, a rabbi és a kántorok az örömöt
nemcsak a közösség tagjaival, de az „idegenekkel” is (noha ilyenek
Frankelban remélhetőleg nincsenek!) igyekezték megosztani. A régi
Tóra-tekercseket is körbehordták, azok mintegy maguk közé fogadták
az újonnan érkezett testvéreket. A régi tekercseknek a második
világháborút is át kellett vészelni, de - hála az Ö.valónak! – ők
megmenekülhettek a pusztulástól.
A Tórát, de többnyire a háftarát is különleges dallammal olvassák
fel, hiszen „a keleti népek általában énekelve beszélnek, s ez még
inkább érvényes imádkozási módjukra.”5A Szentírás szövegében
található jelekről és azok jelentéséről, illetve olvasásáról már
többször volt lehetőségem írni.6 Ebben a dolgozatban nem annyira a
tudományos kutatások eredményeit, mint inkább a személyes élmények
világát szeretném közvetíteni a kedves olvasónak, amennyiben a
beszédnyelv szemantikai és kommunikációs eszközei ezt lehetővé
teszik.
2. A Tóra olvasásáról Elbogen nyomán
A fonetikai írásjelek olvasására nem mindenki képes. „Felhívják” az
embert a Tórához, de nem ő olvassa fel a szöveget, hanem ezt a
szakértőre bízzák: a helybeli kóré az, akinek elsőrangú kötelessége,
hogy áhítatos és a Tóra szövegéhez hű legyen. A hallgatóknak azonban
illik az olvasást követni, mintha ők is ott állnának a Sinai
lábánál. A kórétól balra általában az elöljáró, jobbra pedig a
felhívott (illetve jobban mondva a felhívottak) és a rabbi áll. A „Frankelban”
az elöljáró nem tartózkodik állandóan a bimán. Ezt a helyet a
meglehetősen szűk bimán a kántor foglalja el, akivel szemben a rabbi
áll. A rabbi is lehajol a tekercs felett és ügyel a betűk helyes
olvasására. Helyenként a tekercsek ugyanis már elhasználódtak, és a
betűket nehéz értelmezni. Ezért a bima közelében még egy férfi áll „Humes”-sal
a kezében, így végső szükségletben Josef Cvi Herz nyomtatott
szentírási kiadása segíti a megfejtést.
A Tóra és a prófétai írások felolvasásának hagyományáról Elbogen
Ismar7 könyvének III. fejezetében számol be. Az irodalmi források
között nemcsak az olyan korifeusokra, mint Leopold Zunzra, de
Büchler Sándorra is hivatkozik.8
Elbogen oldalakon keresztül mesél arról, hogyan alakult ki a Tóra
felolvasásának hagyománya. „Zu den ältesten liturgischen
Einrichtungen gehört die Vorlesung aus der Tora und den Propheten,
ja, es ist sehr wahrscheinlich, dass die Schriftvorlesung den Anlass
zu den ersten gottesdienstlichen Versammlungen gegeben hat“.9
Természetesen, Elbogen is megemlíti a szövegek liturgiai beosztását
(54 heti szidrát, illetve a felolvasás egy másik – hároméves –
liturgiai ciklusát), de ezeken az általánosan ismert tényeken jelen
dolgozatban nem állunk meg. Csak annyit említünk még talán, hogy
Benjamin Tudela is (1170. körül) írt a kairói „Paleszinai zsinagóga”
hároméves olvasási ciklusának szokásáról. De Maimoni és fia, Ábrahám
is megemlítették ezt a felolvasási tradíciót.10 Az 1845. évi
frankfurti zsinat is javasolta a hároméves ciklus bevezetését, hogy
ilyen módon megrövidítsék a már nagyon hosszúra nőtt szombati
szakaszokat. Ezt az újítást azonban csak kevesen fogadták el.
Egyébként mindkét ciklus – úgy az éves, mint a hároméves –
eredetileg is a Szukkot után kezdődhetett. Az éves ciklus egyik
tiltó előírása, hogy egy-egy bekezdést nem szabad olyan verssel
kezdeni, illetve befejezni, amelynek nem teljes a tartalma. Ezt a
megjegyzést, amely sokban meghatározza a felolvasandó részszövegek
hosszát, hallottam Kovács Tibortól, a Frankel- zsinagóga nagyszerű
felolvasójától is. A magyarországi askenáz zsidóság tehát jól
ismerte Elbogen által nyilvánosságra hozott szabályokat, amelyek
elsősorban a szöveg összefüggő tanítását, vagyis a didaktikai
célokat szolgálták.
A felolvasások liturgiai célja – Elbogen szerint is – a közösség.
Ezt a gondolatot bizonyítja a tekercsek kiemelésének,
visszahelyezésének, körbehordásának, megérintésének, a bimán történő
le- és felöltöztetésének rítusa. A régi időkben kialakult „targumok”,
a fordítások is ezt a célt szolgálták. Nehemija 8,6-ra hivatkozva, a
Tórából nemcsak héberül, de az adott ország nyelvén is kellett
felolvasni, hogy a szöveg minden szava és értelme is világos legyen.
Ezért valamikor a tóraolvasó mellett a fordító is állt (ld. Meg II,
1 vagy Meg. II, 1, 73a).10aA gáonok idején a babiloni exilarka
olvasott a Tórából, a szurai gáon pedig „Meturgemanként” fordította
a felolvasott szakaszt. 250. körül az Onkelos-Targum megpróbálta
korlátozni az arám világban elterjedt fordítói önkényt. A görög
nyelvű területeken Aquila fordítása jelentette a követendő fordítói
mintát.
A hagyomány szerint Mózes rendelte el az ünnepi és a szombati, Ezra
pedig a hétfői és a csütörtöki felolvasásokat. De hogy ki szabta meg
a böjt-napi, illetve a Purimi felolvasásokat, ezt még mai napig sem
tudjuk. A legkorábbi Tórai utalás a szövegek közösség előtti
felolvasására a Dvarim 31, 10-13-ban található (vö. Sota VII, 7). A
gyakorlatban a felolvasási tradíció a négy kitüntetett szombat
hagyományával kezdődhetett.11
A Tórához a férfiakat „hívják”, és ők „felmennek” a bimára. Így
tettek már a régiek is, de, bizony, kivételek is akadtak. Az
exilárkához a tekercset odavitték, és ő helyéről olvasta fel a
megfelelő szakaszt (Joma, VII, 1. köv. 44.). Eredetileg, egyébként,
mindenki olvashatta a szentírási szövegeket: a nők, a férfiak, a
gyerekek és a rabszolgák egyaránt. A tannaiták voltak azok, akik
kizárták a nőket a tekercsek felolvasásának szolgálatából. A nők
aktív liturgiai részvételének korlátozása, tehát, a zsidóságban
mintegy egy-kétszáz évvel korábban kezdődött, mint a
kereszténységben. Talán ennek köszönhető, hogy az első keresztény
csoportokban sok nő vehetett részt. Ám ilyen messzemenő
következtetésekre alapos kutatás nélkül nem vállalkozhatunk.
A kóré már Philon idején is egy ismert vallási intézmény volt, noha
a tórai verseket szinte mindenki kívülről tudta. Sőt Philon emlékei
szerint az alexandriai zsidók a tórai verseket jobban tudták
mondani, mint saját nevüket! Ugyanakkor Elbogen megjegyzi, hogy a
közösség valójában csak a XII. századtól kezdődően „részesülhetett”
a Tórából.12 Ám végül is a megállapítás érthető, mert a 12. századig
a közszemély ugyan felolvashatta a szöveget, de nem vehetett részt a
tekercs kivételi ceremóniájában. A tekercs átadása a bimáig úgy
történt, hogy először a megbízott templomszolga vette ki a tekercset
a frigyszekrényből, majd átadta ezt az elnöknek, az elnök a főpap
helyettesének, aki a tekercset a főpapnak adta át. Majd végül a
főpap a királynak nyújtotta át a Tórát, aki mintegy engedélyezte a
szentszöveg közzétételét.
A régi szidrák rövidebbek lehettek, sőt igen rövidek is voltak.
Misnában még a háromverses újévi szidráról is találunk említést. De
a leghosszabb Jom Kipuri szidra is csak 34 versből állt.
A szentírási tekercs szövegének felolvasásához az askenáz
hagyományban egy szakkifejezés kapcsolódik, amely nem mindenhol
ismert. „Leinen” (magyarosítva: „lajnolás”) főnévként egyenlő a
„Tóra felolvasásával” (németül „Toralesung”) a Frankfurti Zsidó
Lexikon szerint.13
A lajnoláshoz kapcsolódó eredeti zsidó dallamok nem kerülhették el
az „idegen” zenei hatásokat. „A zsidó liturgia rövid
zenetörténetében” Szabolcsi az arab-beduin „makám-stílus” hatását
említi. A maqam egy 17 fokozatból álló arab dallam-modell, amelyet
az úgynevezett „makamák” használtak fel. Nem más ez, mint egyik
legrégibb verselési forma, amelyben még nem voltak sorvégi rímek,
hanem a szöveg szervezése az asszonanciák és az alliterációk
segítségével történt. Ismerünk például egy makamát, amelyet a szerző
egy szultánnak címzett, de valójából saját szülő városát, Malagát,
magasztalta allegóriák segítségével. A szöveg lexikai anyaga komoly
válogatáson ment keresztül, majd egy előkelőnek tetsző ritmust
utánozva a szavakat a ritmikai szakaszokká kapcsoltak össze, illetve
választották szét.
A makamáknál tehát elsősorban a szöveg volt fontos.13a A masszoréták
is bizonyos ritmikai útmutatásokat (a parallelizmusokat) kerestek a
szövegben, és ennek alapján építették fel sajátos ritmikai
jelrendszerűket. A masszoréták jeleit a kóré, általában, már a
dallammal együtt tanulja meg, amelyet a helyi szokások, de a
liturgiai időszakok is meghatározzák.
3. Néhány szó a háftára hagyományáról
A „háftára” (az askenáz kiejtésben: a „haftora”) egy arám eredetű
szó. Rapoport responzuma szerint ez a szó az istentisztelet
befejezését jelentette. Erre azonban nincs bizonyítékunk. A
prófétákból ugyanis nem mindig az istentisztelet végén olvastak
fel.14 Ehhez a liturgiai elemhez tartozik még a „maftir”
szakkifejezés. Misna azokat nevezi maftirnak, akik a prófétai
írásokat olvassák fel, de a gyakorlatban azt a tórai részszöveget is
maftírnak nevezik, amely közvetlenül a háftára előtt, a lajnolás
utolsó vonásaként hangzik el. A Lukács szerinti evangéliuma cáfolni
látszik azt az elképzelést, hogy a háftárát egy meghatározott
beosztás szerint olvasták volna fel. Jézus ugyanis, amikor „szokása
szerint” szombaton a zsinagógába ment, „felnyitotta a könyvet” és
„arra a helyre talált, ahol ez van írva…”15 Mintha csak találomra
nyitotta volna ki Jesájáhu könyvét. Minden esetre a háftárához nem
kapcsolódik a ciklikus olvasás szokása, noha itt is léteznek
bizonyos előírások. Eredetileg a háftárát csak a fordítással együtt
olvashatták. Voltak előírások, amelyek tiltották az egyes tenachi
szakaszok felolvasását: így a Dávid-ház szörnyű eseményeiről a
Királyok könyvéből, illetve a Chronikákból, valamint a Jechezkél
könyvéből való merkava - jelenetet nem volt szabad felolvasni, mert
negatív tanításnak hathatott.
Egyes források szerint a háftára felolvasásának szokása Antiochus
Epiphanes uralkodásának idejéhez kötődik, amikor az uralkodó
betiltotta a Tóra nyilvános olvasását. Ekkor helyette a közösségi
istentiszteleten a prófétákból (állítólag Jesajáhu vigasztaló
szavaiból) olvastak fel. A tilalom feloldása után a szokás
megmaradt, és a háftárát továbbra is felolvasták a szombati és az
ünnepi istentiszteleteken.
Grätz azonban a szamáriai ellentétre vezeti vissza a háftárák
felolvasásának tradícióját. A szamáriaiak ugyanis elutasították a
prófétákat, és a tekercseket el is égették. Jeruzsálemben ekkor
vezették be a próféták felolvasását, akik mintegy tanúskodtak a
jeruzsálemi kultusz tisztaságáról. Dr. Nehemias Brüll úgy tudta,
hogy a háftárák még Babilóniában keletkeztek, amikor a próféták már
eltűnőben voltak. Minden háftára legalább 21 verset tartalmaz, ami
összefügg a Tóra olvasásához szólított férfiak számával. A
háftárához 7 áldás tartozik: 3 a háftára előtt, mint a felolvasás
belépője, és 4 áldás, amely a liturgikus cselekmény záró részét
képezi.
A háftára dallamára, amely végül is a felolvasás előtti áldások
alapdallamára támaszkodik, jellemző a plagális (mellékes) kadencia.
Az atnách (amelynek jelentése a nyugalom, szünet, respiratio), a
mondatot többnyire felező főelválasztó jel miatt a dallam a
kadenciában egy kvartára visszalép, de utána ismét folytatódik. A
szilluk (jelentése: vége valaminek) a párhuzamos dur - kvintával
fejezi be a mondatot. A pázér, vagyis a „bot”, ugyancsak egy
elválasztó jel, amelynek összekötője a „munach”, és a telisa (az
askenáz tradició nem tesz különbséget a telisa parvum és a telisa
magnum között; parvum azonban posztpozitív és összekötő, a magnum az
elválasztó, prepozitív jel) a dur-ban mozog. A revianál (ez egy arám
szó, amelynek jelentése: pihenés, nyugvás, a név az egyenes
dallamívre utal) belép a moll. A moll a háftára - neginot
alaptónusa, amely a dur-al vegyül. Vagyis a háftára dallama
egyértelműen szomorú, sőt szívszorító. Csak egy-egy törékeny „kis-szeptima”
szakítja meg a szomorúságot, ekkor a felolvasó is egy szusszanásnyi
időt nyerhet. Mert a háftára szép recitálása egyrészt a legmélyebb
átélést, másrészt egy jó légzési technikát is igényel. A liturgiai
reformokat követően elég sok helyen a háftárát már nem recitálják,
hanem úgy olvassák fel, mint egy hétköznapi szöveget.
A „Frankelban” a háftárát mai napig is lehetőleg dallamosan olvassák
fel. Először Halász Miklós (Halász bácsi) felolvasásában hallottam a
prófétai írások zsinagógai interpretációját. Halász úr ekkor már
idős volt, néha nehezen mozgott, de amikor felment a bimára,
valahogy megváltozott. Lekönyökölt a sulhánra és halkan, ám mégis
érthetően recitálta a szöveget. Nem is annyira a dallam szomorúsága,
mint inkább a maftir mód feletti komolysága volt az, ami meggyőzőnek
hatott.
Béke őrizze Halász bácsi porait! A neve pedig maradjon a hűség örök
példájának az eljövendő nemzedékek számára. Ámen.
Yuval Halevi elsősorban a dallam művészi vezetésével hódította meg a
zsinagógai közösségét. Amikor először ünnepélyesen felment a bimára,
már az első áldás varázslatosan szép dallamára a zsinagóga
szokatlanul elcsendesült. Ilyen szépen, ennyire szívhez szólóan
talán még soha sem hangzott el Jesájáhu szava ebben a házban. Yuval
már régen elutazott ugyan – béke kísérje őt és családját, sikeres
legyen minden útjuk! – de emléke még sokáig fog élni a „Frankelban”.
Ezt a szép emléket Mordeháj barátunk, szerencsénkre, néha fel tudja
eleveníteni. Mordehaj is a háftára felolvasásának klasszikus, az
askenaz fülnek kissé szefardikusan hangzó mintát követi.
Rabbink nagyra értékeli a szép maftirt. Őszintén örül, ha valaki
szép imával, vagy egy-egy csodálatos dallammal megajándékozza a
közösséget. De vannak napok, amelyeken a háftára felolvasásának
előjogát (úgy alakult, hogy a háftárát, általában, a rabbi olvassa)
magának tartja fenn.
Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a háftára magyarországi
felolvasásának beosztását a Worms-i hagyomány határozta meg.16
Persze, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az új zsidó liturgia a
pesti „zsidó templomba” Bécsen keresztül érkezett. Ez valószínűleg
még 1826. körül történt, amikor több terézvárosi zsinagóga mellett
megkezdte működését a pesti kultusztemplom. A pesti zsidó közösség
egyik 1830. évi jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy az új „Cultus-Tempel”
a Bécsről Pestre behozott „német” istentiszteleti rendet már 4 éve
alkalmazza.17 Rabbi Isak Noa Mannheimer 1824-ben valósította meg a
bécsi kultusztemplom megreformált istentiszteletét, és ehhez kérte
Salomon Sulzer segítségét.
4. A Frankel kóréja
Az 1888. augusztus 8-án felavatott Újlaki (ma Frankel Leó úti, vagy
röviden: Frankel) zsinagóga bimája, amint már említettünk, nem
tartozik a legdíszesebb építmények közé. Nem is a bima teszi a
Frankel-t olyan különlegessé, hanem azok az emberek, akik szombatról
szombatra, ünnepről ünnepre ott állnak az emelvényen és a szent
szövegeket Izraelnek közvetítik. Sőt jut belőlük a jövevényeknek is!
Bármilyen alapos is az ember felkészültsége, bármennyire is jártas a
történet- vagy formakritikai és egyéb elemzési módszerekben, ha
egyszer a Frankelba betéved, rájön, hogy valójában semmit sem tudott
még a Szentírásról. Magam is azok a szerencsések közé tartozom,
akiket Tibor – a kórénk – megajándékozott néhány beszélgetéssel a
lajnolásról.
Tibor Hajdúsámsonban született, amely akkoriban úgy 9 ezer lakosú
település lehetett. Ebből közel 480 család zsidó volt. A zsidók a
kereskedő és az iparos (szabó, asztalos, cipész, kerékgyártó)
szakmákban dolgoztak. Volt egy zsidó földtulajdonos is, de általában
a zsidók szegényen éltek. Egymás között jiddisül és magyarul
beszéltek. Tibor dédnagyapja már ebben a faluban lakott. A családi
hagyomány szerint a Felső-Tiszáról jöttek erre a vidékre, vagyis már
az ősök is mind Magyarországon születtek. Tibor édesapja még a közös
hadseregben szolgált. Tiboron kívül a családnak még kilenc gyermeke
volt: a bátyja a háborúban esett el, az édesapja 1944-ben
Auschwitzban vesztette életét.
Most, 2007. forró nyarán Tiborék tágas lakásában ülünk a
Bajcsy-Zsilinszky út fellett, és Tibor tanít a Tórából. Rögtön az
elején óvatosan figyelmeztet, hogy a lajnolást már valószínűleg nem
sajátíthatom el, hiszen a tanulást még gyermekkoromban kellett volna
elkezdeni. Legalábbis így volt ez Hajdúsámsonban. A hederben a
gyerekek először a héber betűket, ezután a szentírási szövegeket
tanulták meg úgy, hogy azokat mindig „zsidóra” – vagyis jiddisre is
– lefordították, hogy megértsék. Csak ezután ismerkedtek meg a
szöveg kottájával. Ezt először szöveg nélkül tanulták meg: zar-ko….sze-gaul,
mu-nách, re-vi---a… Majd a kettőt – a szöveget és a kottát – együtt
is meg kellett tanulni. Péntekenként az egész szidrát a dallammal
együtt kellett átvenni, és szombaton a rabbi kikérdezte a
gyerekeket, ha volt ideje.
Az első helyi rabbi, akire Tibor még emlékszik, egy idős ember volt.
Legalább is így maradt Tibor emlékezetében. És valamiért arra is
emlékszik még, hogy a rabbi a pozsonyi Schreiber családból
származott, és vagy 4-5 gyermeke volt. Bizonyára nagy esemény számba
ment, hogy több fiatal rabbi is megfordult akkoriban a faluban, hogy
megpályázza a kiüresedő helyet. Az idős rabbi ugyanis Ipólyságba
készült, ahova egy közösség meghívta. A rabbi széket az kapta meg,
aki elvette a rabbi lányát. Illovics Gábor, a fiatal rabbi, Pestről
érkezett. Neki sokkal több ereje, energiája volt, mint az apósának.
Még jesivát is tartott, amelyben 8-10 bócher tanult. A zsinagógai
kántor egyidejűleg a metsző teendőit is elvégezte, amíg engedett
kezének ereje. Sőt a lajnolást is ő vállalta. Persze, akkoriban
sokan tudtak még lajnolni.
A fiatalok minden héten gyakorolták a szöveget a kottával együtt, de
a zsinagógában is hétről-hétre hallották mások lajnolását. Így sok
tapasztalatot szerezhettek. A dallam – így magyaráztak nekik -
nagyon fontos, de még fontosabb, hogy a felolvasó ne ejtsen hibát a
szövegben. Ezt csak az bírja teljesíteni, aki jól érti a szöveget és
tudja a mondatok szerkezetét. Ekkor szinte magától is megérzi, hol
kell megállnia, mely szavakat kell együtt olvasnia, és melyeket szét
kell választania, vagy jobban kihangsúlyoznia.
Egy szakaszon belül különböző dallamok lehetnek18, és más-más
dallamot alkalmaznak különböző liturgiai eseményekre.
Illusztrációként Tibor bemutatott egy ismert szövegrész böjtnapi lajnolását, és a szöveg ebben az előadásban valóban másként
hangzott. Talán egy kesergő magyar népdalra emlékeztetett egy
kicsit!
Egy szóval: rengeteg gyakorlás és tapasztalat kellett az embernek
ahhoz, hogy végre magabiztosan lajnoljon. De Tibor ma is állandóan
gyakorol. Naponta – reggel és este – összesen tíz - tizenötször
olvassa át a szövegeket, hogy „tiszta lelkiismerettel” felmenjen a
bimára. Pedig a legtöbb szöveget már kívülről tudja.
Erről meggyőződhettem, amikor kérésemre különböző szövegrészeket
vettünk át. A tanszövegek közül többnyire a „Balak” és a „Pinhász”
parasa részletei fordultak elő. Bileamról Tibor sokat elmélkedett,
de valójában az Ö.való igazságáról gondolkodott el hangosan. Eközben
nekem is szegezte a kérdéseket:
- „Ha már így kiélezzük a dolgot” – mondta valamilyen akadékoskodó
megjegyzésemre - „akkor hát beszéljük meg azt is, miért bűntette meg
Mózest olyan vétségért, amelyet más észre sem vett volna? Miért volt
olyan kemény azzal az emberrel szemben, aki a gyülevész népből
nemzetet faragott?”
Hát, bizony, nem gondoltam volna, hogy a jesivában nevelkedett
zsidók ilyen kérdéseket is feltehetnek a szentírási szövegekhez. Ám
rá kellett jönnöm, hogy a kérdések éles, kategorikus megfogalmazása
a jesiva tanítási módszerének sajátossága. A szöveg ezáltal mintegy
átkerül a valódi szituációba, az ember közelségébe, aki néha még a
szereplők helyére is lép és így éli át a szöveg eseményét. Tibor,
például, valószínűleg saját átélése nyomán fontosnak tartotta
kihangsúlyozni, hogy az Ö.való az egyetlen Igaz Bíró, és a
cselekedetei arra tanítanak, hogy minden bűn feltétlenül
megbüntetendő, sőt a büntetés valamilyen módon mindig eléri a
vétkest.
Végül – ajándékként - Bresit 29. fejezetéből hallhattam néhány
mondatot (Bresit 29, 2-8). Arról a jelentről van szó, amikor Jákób
először találkozik Rachellel az arámi pusztában. Amint kiderült, a
túlságosan gazdag fantáziám igen csak messzire vitt el a szöveg
valóságától. A szöveg Tibortól hallott ritmikai értelmezése először
túlságosan egyszerűnek tűnt, hiányoltam a költőiséget. Úgy éreztem,
hogy hirtelen a földre huppantam le. Tibor ugyanis elsősorban a
párbeszédet hangsúlyozta ki a szövegben. Csak ennyi lett volna? Ám
be kellett látnom, hogy a dallam ritmikai szakaszainak rövidsége
valóban egy dinamikusabb vezetést követel. Főleg a 4-6. versszakasz
az új interpretációban olyan volt, mint a labda adogatása: a
szövegben csak egy-egy zárka (zarko) eredményezi a többé-kevésbé
hosszabb metrikai szakaszokat, a többi rész pedig a helyes
olvasásban elég gyorsnak, ám ugyanakkor egyszerűbbnek és
természetesebbnek hatott. Meglepő volt ugyan, de így még jobban is
tetszett.
Mindazonáltal a szentírási szöveget sohasem mechanikusan olvassák
fel. Nem elég, ha a kóré csak hűségesen követi a szövegszervezői
utasításokat. A lajnolás során a szöveget mintegy saját életével is
kiegészíti, hozzáadja a temperamentumát, sőt szívverését. Ettől a
szöveg új időben és új térben életre kel.
A zsidóságnak sok értékes szimbóluma van. De a legszebb közülük az
ember, aki saját testével, értelmével és tehetségével utal
Teremtőjének végtelen kreativitására. Vajon mi célja a Mindenhatónak
az emberrel, hogy ennyi mindennel megáldja őt?
Irodalomjegyzék
Biblia Hebraica Stuttgartensia, Deutsche Bibelgesellschaft,
Stuttgart, 1997
Ó-és Újszövetségi Szentírás, a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos
Bibliatársulat, Budapest, 1997,1970
Juan Luis Alborg, Historia de la Literatura Espanola, Madrid 1893
Büchler A., The triennial Reading of the Law and Prophets in JQR V,
S. 420ff. 1991
Gazda Anikó, Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon, MTA
Judaisztikai Kutatócsoport 1931
Elbogen, Ismar, Der jüdische Gottesdienst in seiner geschichtlichen
Entwicklung, Frankfurt am Main 1987 (1927)
Jüdisches Lexikon, Band III, Frankfurt am Main. 1981
José García López, Historia de la Literatura Espanola, Barcelona,
1981 2007
Toronyi Zsuzsanna, Votívkéz és kanalacska in: Iskolakultúra, 2007/2
1988
Simon Philip De Vries, Zsidó rítusok és jelképek, Talentum, 2000
(Jüdische Riten und Symbole, Wiesbaden, Fourier Verlag, 1988)
1 Gazda Anikó,
1991
2 Simon Philip De Vries, 1988
3 és valamilyen módon értelmezik is, amint látni fogunk.
4 lásd a „tóravértek” címszó alatt: Toronyi Zsuzsanna, 2007.
5 Simon Philip De Vries, 1988
6 ld. pl. Kalligram, 2004. május/december, Magyar Zsidó
Szemle, 2004. 1.sz., Remény, 2006. 9. évf. 2. sz.
7 Elbogen, Ismar, 1931
8 Büchler, A., 1893
9 Elbogen, p. 155
10 p. 161
10a A traktusokból való hivatkozásokat Elbogen nyomán
közöljük, ezért a bibliográfiában a talmudi helyeket nem tűntetjük
fel.
11 p. 158
12 Elbogen, p. 174
13 Jüd. Lexikon, 1987 (1927)
13a Juan Luis Alborg, 1970.
José García López, 1981
14 Sanh. I, 2, 19a – Ellbogen, p. 175.
15 Lk 4, 16-17.
16 Így például az a szokás, hogy ha két párását olvasnak fel,
akkor, általában, az első párása háftáráját kell olvasni, kivéve, ha
az adott szombatra, vagy ünnepre speciális liturgiai rendelkezések
vonatkoznak.
17 A Zsidó Múzeum levéltári anyagából
18 Ilyen például a Mózes dala: Semot 15, 1-19. |