Hrotkó Larissa, Doktori Iskola III évf.:
A lajnolás és a háftára felolvasásának hagyománya a budai „Frankel” zsinagógában
Témavezető: Dr. Schöner Alfréd


1. Bevezető szó a bimáról és a tekercsekről

A zsinagóga belső terében a Mizrah-al szemben áll egy emelvény, amely a zsinagóga eszmei – és néha fizikai – középpontja. Ezen az emelvényen – a bimán – történik a Tóra recitálása és a háftara felolvasása. Valóban „történik”, mert a Szentírás zsinagógai felolvasása egy esemény, sőt valószínűleg ez a legfontosabb esemény a zsidó közösség életében.

A bima másik neve az „almemor”, és az ezen álló asztal a sulhan. Az asztal körüli gyertyák és a gyertyatartók általában igen díszesek. Némely bima olyan, mint egy különálló házikó. A pusztai simaságban kiemelkedő sátorra emlékeztet. Ilyen bimák láthatók a Jeruzsálemi „Izrael” múzeumban, de hasonló zárt elrendezésű építmények találhatók a magyarországi zsinagógákban is.1 Az ovális belső terű bécsi belvárosi zsinagóga bimája a „profán” tértől egy alacsony kerítéssel elválasztott és meredeken felfelé terjeszkedő Mizrah – komplexum része. A bima központi elhelyezésével nehéz lett volna megbontani az amfiteátrumra emlékeztető padsorok mezejének harmóniáját. Az igen szűk és görbe Seitenstättengasse-ban álló zsinagógáról illik még legalább annyit mondanunk, hogy itt működött Salamon Sulzer (1804-1890) híres bécsi hazan és liturgiai zeneszerző. Sulzert R. Isak Noa Mannheimer hozta az új zsinagógába, amelyben megindította a pesti zsidóságot is érintő liturgiai reformot. „Sír Cion” komponálásával Sulzer mintegy kihirdette a zsidó liturgia új, európai korszakát.

A zsinagógában ma is működik egy férfikórus, amely amolyan kamaraegyüttesként kíséri az imádkozást. Ez a modern (talán az ősi időkről alkotott elképzelést megvalósító) elem párosul a szakrális szöveg elmondásának tipikusan askenáz módjával. Kettő együtt felejthetetlen élményt nyújt a sabbát fogadására bebocsátást nyert átutazó vendégnek.

Simon Philip De Vries
2 szerint a bima közelében általában az elöljárók padjai álltak. A bimán azokat a szövegeket olvassák fel3, amelyeket a szentírási tekercsek őriznek: „Még az állatfaj is, aminek bőréből pergament készítenek, egy sor korlátozásnak van alávetve: kizárólag olyan állatok jöhetnek számításba, amelyek húsának fogyasztását az étkezési előírások nem tiltják.” A pergament készítőjének pedig mindig a szent célokra kell összpontosítani. A tekercs minden egyes szavát kézzel írják, a tekercsek varrása is kóser, vagyis rituálisan tisztának minősülő állatok inaiból készült szálakkal történik. De a tintának is van egy sor rituális és technikai előírása. A tekercs fenti és lenti korongja óvja az anyagot a sulhánra való letételekor, illetve az asztalon való gördítésekor.

A tekercsekre nagyon vigyáznak, ezt a célt szolgálja a burok és a pajzs.
4Szimhát Tora napján a tekercsek még díszesebb köntöst kapnak, és ekkor valóban a mennyasszonyi pompájára emlékeztetnek. A budai Frankel Leó úti zsinagóga bimája igen egyszerű, a díszei is funkcionálisak, ám mégis ez a bima a zsinagógai élet központja. A közösség tagjai egyszerűen csak „Frankel”- nak nevezik a gyülekezet házát. A minap a zsinagóga négy új kóser Tóra-tekercset kapott, amit Hanukakor ünnepélyesen bemutattak az összegyűlt közösségnek. Mivel a Frankel hagyományát a befogadás, a közvetítés és a megosztás őszinte szándéka jellemzi, az elnökség, a rabbi és a kántorok az örömöt nemcsak a közösség tagjaival, de az „idegenekkel” is (noha ilyenek Frankelban remélhetőleg nincsenek!) igyekezték megosztani. A régi Tóra-tekercseket is körbehordták, azok mintegy maguk közé fogadták az újonnan érkezett testvéreket. A régi tekercseknek a második világháborút is át kellett vészelni, de - hála az Ö.valónak! – ők megmenekülhettek a pusztulástól.

A Tórát, de többnyire a háftarát is különleges dallammal olvassák fel, hiszen „a keleti népek általában énekelve beszélnek, s ez még inkább érvényes imádkozási módjukra.
5A Szentírás szövegében található jelekről és azok jelentéséről, illetve olvasásáról már többször volt lehetőségem írni.6 Ebben a dolgozatban nem annyira a tudományos kutatások eredményeit, mint inkább a személyes élmények világát szeretném közvetíteni a kedves olvasónak, amennyiben a beszédnyelv szemantikai és kommunikációs eszközei ezt lehetővé teszik.

2. A Tóra olvasásáról Elbogen nyomán

A fonetikai írásjelek olvasására nem mindenki képes. „Felhívják” az embert a Tórához, de nem ő olvassa fel a szöveget, hanem ezt a szakértőre bízzák: a helybeli kóré az, akinek elsőrangú kötelessége, hogy áhítatos és a Tóra szövegéhez hű legyen. A hallgatóknak azonban illik az olvasást követni, mintha ők is ott állnának a Sinai lábánál. A kórétól balra általában az elöljáró, jobbra pedig a felhívott (illetve jobban mondva a felhívottak) és a rabbi áll. A „Frankelban” az elöljáró nem tartózkodik állandóan a bimán. Ezt a helyet a meglehetősen szűk bimán a kántor foglalja el, akivel szemben a rabbi áll. A rabbi is lehajol a tekercs felett és ügyel a betűk helyes olvasására. Helyenként a tekercsek ugyanis már elhasználódtak, és a betűket nehéz értelmezni. Ezért a bima közelében még egy férfi áll „Humes”-sal a kezében, így végső szükségletben Josef Cvi Herz nyomtatott szentírási kiadása segíti a megfejtést.

A Tóra és a prófétai írások felolvasásának hagyományáról Elbogen Ismar
7 könyvének III. fejezetében számol be. Az irodalmi források között nemcsak az olyan korifeusokra, mint Leopold Zunzra, de Büchler Sándorra is hivatkozik.8

Elbogen oldalakon keresztül mesél arról, hogyan alakult ki a Tóra felolvasásának hagyománya. „Zu den ältesten liturgischen Einrichtungen gehört die Vorlesung aus der Tora und den Propheten, ja, es ist sehr wahrscheinlich, dass die Schriftvorlesung den Anlass zu den ersten gottesdienstlichen Versammlungen gegeben hat“.
9

Természetesen, Elbogen is megemlíti a szövegek liturgiai beosztását (54 heti szidrát, illetve a felolvasás egy másik – hároméves – liturgiai ciklusát), de ezeken az általánosan ismert tényeken jelen dolgozatban nem állunk meg. Csak annyit említünk még talán, hogy Benjamin Tudela is (1170. körül) írt a kairói „Paleszinai zsinagóga” hároméves olvasási ciklusának szokásáról. De Maimoni és fia, Ábrahám is megemlítették ezt a felolvasási tradíciót.
10 Az 1845. évi frankfurti zsinat is javasolta a hároméves ciklus bevezetését, hogy ilyen módon megrövidítsék a már nagyon hosszúra nőtt szombati szakaszokat. Ezt az újítást azonban csak kevesen fogadták el. Egyébként mindkét ciklus – úgy az éves, mint a hároméves – eredetileg is a Szukkot után kezdődhetett. Az éves ciklus egyik tiltó előírása, hogy egy-egy bekezdést nem szabad olyan verssel kezdeni, illetve befejezni, amelynek nem teljes a tartalma. Ezt a megjegyzést, amely sokban meghatározza a felolvasandó részszövegek hosszát, hallottam Kovács Tibortól, a Frankel- zsinagóga nagyszerű felolvasójától is. A magyarországi askenáz zsidóság tehát jól ismerte Elbogen által nyilvánosságra hozott szabályokat, amelyek elsősorban a szöveg összefüggő tanítását, vagyis a didaktikai célokat szolgálták.

A felolvasások liturgiai célja – Elbogen szerint is – a közösség. Ezt a gondolatot bizonyítja a tekercsek kiemelésének, visszahelyezésének, körbehordásának, megérintésének, a bimán történő le- és felöltöztetésének rítusa. A régi időkben kialakult „targumok”, a fordítások is ezt a célt szolgálták. Nehemija 8,6-ra hivatkozva, a Tórából nemcsak héberül, de az adott ország nyelvén is kellett felolvasni, hogy a szöveg minden szava és értelme is világos legyen. Ezért valamikor a tóraolvasó mellett a fordító is állt (ld. Meg II, 1 vagy Meg. II, 1, 73a).
10aA gáonok idején a babiloni exilarka olvasott a Tórából, a szurai gáon pedig „Meturgemanként” fordította a felolvasott szakaszt. 250. körül az Onkelos-Targum megpróbálta korlátozni az arám világban elterjedt fordítói önkényt. A görög nyelvű területeken Aquila fordítása jelentette a követendő fordítói mintát.

A hagyomány szerint Mózes rendelte el az ünnepi és a szombati, Ezra pedig a hétfői és a csütörtöki felolvasásokat. De hogy ki szabta meg a böjt-napi, illetve a Purimi felolvasásokat, ezt még mai napig sem tudjuk. A legkorábbi Tórai utalás a szövegek közösség előtti felolvasására a Dvarim 31, 10-13-ban található (vö. Sota VII, 7). A gyakorlatban a felolvasási tradíció a négy kitüntetett szombat hagyományával kezdődhetett.
11

A Tórához a férfiakat „hívják”, és ők „felmennek” a bimára. Így tettek már a régiek is, de, bizony, kivételek is akadtak. Az exilárkához a tekercset odavitték, és ő helyéről olvasta fel a megfelelő szakaszt (Joma, VII, 1. köv. 44.). Eredetileg, egyébként, mindenki olvashatta a szentírási szövegeket: a nők, a férfiak, a gyerekek és a rabszolgák egyaránt. A tannaiták voltak azok, akik kizárták a nőket a tekercsek felolvasásának szolgálatából. A nők aktív liturgiai részvételének korlátozása, tehát, a zsidóságban mintegy egy-kétszáz évvel korábban kezdődött, mint a kereszténységben. Talán ennek köszönhető, hogy az első keresztény csoportokban sok nő vehetett részt. Ám ilyen messzemenő következtetésekre alapos kutatás nélkül nem vállalkozhatunk.

A kóré már Philon idején is egy ismert vallási intézmény volt, noha a tórai verseket szinte mindenki kívülről tudta. Sőt Philon emlékei szerint az alexandriai zsidók a tórai verseket jobban tudták mondani, mint saját nevüket! Ugyanakkor Elbogen megjegyzi, hogy a közösség valójában csak a XII. századtól kezdődően „részesülhetett” a Tórából.
12 Ám végül is a megállapítás érthető, mert a 12. századig a közszemély ugyan felolvashatta a szöveget, de nem vehetett részt a tekercs kivételi ceremóniájában. A tekercs átadása a bimáig úgy történt, hogy először a megbízott templomszolga vette ki a tekercset a frigyszekrényből, majd átadta ezt az elnöknek, az elnök a főpap helyettesének, aki a tekercset a főpapnak adta át. Majd végül a főpap a királynak nyújtotta át a Tórát, aki mintegy engedélyezte a szentszöveg közzétételét.

A régi szidrák rövidebbek lehettek, sőt igen rövidek is voltak. Misnában még a háromverses újévi szidráról is találunk említést. De a leghosszabb Jom Kipuri szidra is csak 34 versből állt.

A szentírási tekercs szövegének felolvasásához az askenáz hagyományban egy szakkifejezés kapcsolódik, amely nem mindenhol ismert. „Leinen” (magyarosítva: „lajnolás”) főnévként egyenlő a „Tóra felolvasásával” (németül „Toralesung”) a Frankfurti Zsidó Lexikon szerint.
13

A lajnoláshoz kapcsolódó eredeti zsidó dallamok nem kerülhették el az „idegen” zenei hatásokat. „A zsidó liturgia rövid zenetörténetében” Szabolcsi az arab-beduin „makám-stílus” hatását említi. A maqam egy 17 fokozatból álló arab dallam-modell, amelyet az úgynevezett „makamák” használtak fel. Nem más ez, mint egyik legrégibb verselési forma, amelyben még nem voltak sorvégi rímek, hanem a szöveg szervezése az asszonanciák és az alliterációk segítségével történt. Ismerünk például egy makamát, amelyet a szerző egy szultánnak címzett, de valójából saját szülő városát, Malagát, magasztalta allegóriák segítségével. A szöveg lexikai anyaga komoly válogatáson ment keresztül, majd egy előkelőnek tetsző ritmust utánozva a szavakat a ritmikai szakaszokká kapcsoltak össze, illetve választották szét.

A makamáknál tehát elsősorban a szöveg volt fontos.
13a A masszoréták is bizonyos ritmikai útmutatásokat (a parallelizmusokat) kerestek a szövegben, és ennek alapján építették fel sajátos ritmikai jelrendszerűket. A masszoréták jeleit a kóré, általában, már a dallammal együtt tanulja meg, amelyet a helyi szokások, de a liturgiai időszakok is meghatározzák.

3. Néhány szó a háftára hagyományáról

A „háftára” (az askenáz kiejtésben: a „haftora”) egy arám eredetű szó. Rapoport responzuma szerint ez a szó az istentisztelet befejezését jelentette. Erre azonban nincs bizonyítékunk. A prófétákból ugyanis nem mindig az istentisztelet végén olvastak fel.14 Ehhez a liturgiai elemhez tartozik még a „maftir” szakkifejezés. Misna azokat nevezi maftirnak, akik a prófétai írásokat olvassák fel, de a gyakorlatban azt a tórai részszöveget is maftírnak nevezik, amely közvetlenül a háftára előtt, a lajnolás utolsó vonásaként hangzik el. A Lukács szerinti evangéliuma cáfolni látszik azt az elképzelést, hogy a háftárát egy meghatározott beosztás szerint olvasták volna fel. Jézus ugyanis, amikor „szokása szerint” szombaton a zsinagógába ment, „felnyitotta a könyvet” és „arra a helyre talált, ahol ez van írva…”15 Mintha csak találomra nyitotta volna ki Jesájáhu könyvét. Minden esetre a háftárához nem kapcsolódik a ciklikus olvasás szokása, noha itt is léteznek bizonyos előírások. Eredetileg a háftárát csak a fordítással együtt olvashatták. Voltak előírások, amelyek tiltották az egyes tenachi szakaszok felolvasását: így a Dávid-ház szörnyű eseményeiről a Királyok könyvéből, illetve a Chronikákból, valamint a Jechezkél könyvéből való merkava - jelenetet nem volt szabad felolvasni, mert negatív tanításnak hathatott.

Egyes források szerint a háftára felolvasásának szokása Antiochus Epiphanes uralkodásának idejéhez kötődik, amikor az uralkodó betiltotta a Tóra nyilvános olvasását. Ekkor helyette a közösségi istentiszteleten a prófétákból (állítólag Jesajáhu vigasztaló szavaiból) olvastak fel. A tilalom feloldása után a szokás megmaradt, és a háftárát továbbra is felolvasták a szombati és az ünnepi istentiszteleteken.

Grätz azonban a szamáriai ellentétre vezeti vissza a háftárák felolvasásának tradícióját. A szamáriaiak ugyanis elutasították a prófétákat, és a tekercseket el is égették. Jeruzsálemben ekkor vezették be a próféták felolvasását, akik mintegy tanúskodtak a jeruzsálemi kultusz tisztaságáról. Dr. Nehemias Brüll úgy tudta, hogy a háftárák még Babilóniában keletkeztek, amikor a próféták már eltűnőben voltak. Minden háftára legalább 21 verset tartalmaz, ami összefügg a Tóra olvasásához szólított férfiak számával. A háftárához 7 áldás tartozik: 3 a háftára előtt, mint a felolvasás belépője, és 4 áldás, amely a liturgikus cselekmény záró részét képezi.

A háftára dallamára, amely végül is a felolvasás előtti áldások alapdallamára támaszkodik, jellemző a plagális (mellékes) kadencia. Az atnách (amelynek jelentése a nyugalom, szünet, respiratio), a mondatot többnyire felező főelválasztó jel miatt a dallam a kadenciában egy kvartára visszalép, de utána ismét folytatódik. A szilluk (jelentése: vége valaminek) a párhuzamos dur - kvintával fejezi be a mondatot. A pázér, vagyis a „bot”, ugyancsak egy elválasztó jel, amelynek összekötője a „munach”, és a telisa (az askenáz tradició nem tesz különbséget a telisa parvum és a telisa magnum között; parvum azonban posztpozitív és összekötő, a magnum az elválasztó, prepozitív jel) a dur-ban mozog. A revianál (ez egy arám szó, amelynek jelentése: pihenés, nyugvás, a név az egyenes dallamívre utal) belép a moll. A moll a háftára - neginot alaptónusa, amely a dur-al vegyül. Vagyis a háftára dallama egyértelműen szomorú, sőt szívszorító. Csak egy-egy törékeny „kis-szeptima” szakítja meg a szomorúságot, ekkor a felolvasó is egy szusszanásnyi időt nyerhet. Mert a háftára szép recitálása egyrészt a legmélyebb átélést, másrészt egy jó légzési technikát is igényel. A liturgiai reformokat követően elég sok helyen a háftárát már nem recitálják, hanem úgy olvassák fel, mint egy hétköznapi szöveget.

A „Frankelban” a háftárát mai napig is lehetőleg dallamosan olvassák fel. Először Halász Miklós (Halász bácsi) felolvasásában hallottam a prófétai írások zsinagógai interpretációját. Halász úr ekkor már idős volt, néha nehezen mozgott, de amikor felment a bimára, valahogy megváltozott. Lekönyökölt a sulhánra és halkan, ám mégis érthetően recitálta a szöveget. Nem is annyira a dallam szomorúsága, mint inkább a maftir mód feletti komolysága volt az, ami meggyőzőnek hatott.

Béke őrizze Halász bácsi porait! A neve pedig maradjon a hűség örök példájának az eljövendő nemzedékek számára. Ámen.

Yuval Halevi elsősorban a dallam művészi vezetésével hódította meg a zsinagógai közösségét. Amikor először ünnepélyesen felment a bimára, már az első áldás varázslatosan szép dallamára a zsinagóga szokatlanul elcsendesült. Ilyen szépen, ennyire szívhez szólóan talán még soha sem hangzott el Jesájáhu szava ebben a házban. Yuval már régen elutazott ugyan – béke kísérje őt és családját, sikeres legyen minden útjuk! – de emléke még sokáig fog élni a „Frankelban”. Ezt a szép emléket Mordeháj barátunk, szerencsénkre, néha fel tudja eleveníteni. Mordehaj is a háftára felolvasásának klasszikus, az askenaz fülnek kissé szefardikusan hangzó mintát követi.

Rabbink nagyra értékeli a szép maftirt. Őszintén örül, ha valaki szép imával, vagy egy-egy csodálatos dallammal megajándékozza a közösséget. De vannak napok, amelyeken a háftára felolvasásának előjogát (úgy alakult, hogy a háftárát, általában, a rabbi olvassa) magának tartja fenn.

Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a háftára magyarországi felolvasásának beosztását a Worms-i hagyomány határozta meg.
16 Persze, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az új zsidó liturgia a pesti „zsidó templomba” Bécsen keresztül érkezett. Ez valószínűleg még 1826. körül történt, amikor több terézvárosi zsinagóga mellett megkezdte működését a pesti kultusztemplom. A pesti zsidó közösség egyik 1830. évi jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy az új „Cultus-Tempel” a Bécsről Pestre behozott „német” istentiszteleti rendet már 4 éve alkalmazza.17 Rabbi Isak Noa Mannheimer 1824-ben valósította meg a bécsi kultusztemplom megreformált istentiszteletét, és ehhez kérte Salomon Sulzer segítségét.

4. A Frankel kóréja

Az 1888. augusztus 8-án felavatott Újlaki (ma Frankel Leó úti, vagy röviden: Frankel) zsinagóga bimája, amint már említettünk, nem tartozik a legdíszesebb építmények közé. Nem is a bima teszi a Frankel-t olyan különlegessé, hanem azok az emberek, akik szombatról szombatra, ünnepről ünnepre ott állnak az emelvényen és a szent szövegeket Izraelnek közvetítik. Sőt jut belőlük a jövevényeknek is!

Bármilyen alapos is az ember felkészültsége, bármennyire is jártas a történet- vagy formakritikai és egyéb elemzési módszerekben, ha egyszer a Frankelba betéved, rájön, hogy valójában semmit sem tudott még a Szentírásról. Magam is azok a szerencsések közé tartozom, akiket Tibor – a kórénk – megajándékozott néhány beszélgetéssel a lajnolásról.

Tibor Hajdúsámsonban született, amely akkoriban úgy 9 ezer lakosú település lehetett. Ebből közel 480 család zsidó volt. A zsidók a kereskedő és az iparos (szabó, asztalos, cipész, kerékgyártó) szakmákban dolgoztak. Volt egy zsidó földtulajdonos is, de általában a zsidók szegényen éltek. Egymás között jiddisül és magyarul beszéltek. Tibor dédnagyapja már ebben a faluban lakott. A családi hagyomány szerint a Felső-Tiszáról jöttek erre a vidékre, vagyis már az ősök is mind Magyarországon születtek. Tibor édesapja még a közös hadseregben szolgált. Tiboron kívül a családnak még kilenc gyermeke volt: a bátyja a háborúban esett el, az édesapja 1944-ben Auschwitzban vesztette életét.

Most, 2007. forró nyarán Tiborék tágas lakásában ülünk a Bajcsy-Zsilinszky út fellett, és Tibor tanít a Tórából. Rögtön az elején óvatosan figyelmeztet, hogy a lajnolást már valószínűleg nem sajátíthatom el, hiszen a tanulást még gyermekkoromban kellett volna elkezdeni. Legalábbis így volt ez Hajdúsámsonban. A hederben a gyerekek először a héber betűket, ezután a szentírási szövegeket tanulták meg úgy, hogy azokat mindig „zsidóra” – vagyis jiddisre is – lefordították, hogy megértsék. Csak ezután ismerkedtek meg a szöveg kottájával. Ezt először szöveg nélkül tanulták meg: zar-ko….sze-gaul, mu-nách, re-vi---a… Majd a kettőt – a szöveget és a kottát – együtt is meg kellett tanulni. Péntekenként az egész szidrát a dallammal együtt kellett átvenni, és szombaton a rabbi kikérdezte a gyerekeket, ha volt ideje.

Az első helyi rabbi, akire Tibor még emlékszik, egy idős ember volt. Legalább is így maradt Tibor emlékezetében. És valamiért arra is emlékszik még, hogy a rabbi a pozsonyi Schreiber családból származott, és vagy 4-5 gyermeke volt. Bizonyára nagy esemény számba ment, hogy több fiatal rabbi is megfordult akkoriban a faluban, hogy megpályázza a kiüresedő helyet. Az idős rabbi ugyanis Ipólyságba készült, ahova egy közösség meghívta. A rabbi széket az kapta meg, aki elvette a rabbi lányát. Illovics Gábor, a fiatal rabbi, Pestről érkezett. Neki sokkal több ereje, energiája volt, mint az apósának. Még jesivát is tartott, amelyben 8-10 bócher tanult. A zsinagógai kántor egyidejűleg a metsző teendőit is elvégezte, amíg engedett kezének ereje. Sőt a lajnolást is ő vállalta. Persze, akkoriban sokan tudtak még lajnolni.

A fiatalok minden héten gyakorolták a szöveget a kottával együtt, de a zsinagógában is hétről-hétre hallották mások lajnolását. Így sok tapasztalatot szerezhettek. A dallam – így magyaráztak nekik - nagyon fontos, de még fontosabb, hogy a felolvasó ne ejtsen hibát a szövegben. Ezt csak az bírja teljesíteni, aki jól érti a szöveget és tudja a mondatok szerkezetét. Ekkor szinte magától is megérzi, hol kell megállnia, mely szavakat kell együtt olvasnia, és melyeket szét kell választania, vagy jobban kihangsúlyoznia.

Egy szakaszon belül különböző dallamok lehetnek
18, és más-más dallamot alkalmaznak különböző liturgiai eseményekre. Illusztrációként Tibor bemutatott egy ismert szövegrész böjtnapi lajnolását, és a szöveg ebben az előadásban valóban másként hangzott. Talán egy kesergő magyar népdalra emlékeztetett egy kicsit!

Egy szóval: rengeteg gyakorlás és tapasztalat kellett az embernek ahhoz, hogy végre magabiztosan lajnoljon. De Tibor ma is állandóan gyakorol. Naponta – reggel és este – összesen tíz - tizenötször olvassa át a szövegeket, hogy „tiszta lelkiismerettel” felmenjen a bimára. Pedig a legtöbb szöveget már kívülről tudja.

Erről meggyőződhettem, amikor kérésemre különböző szövegrészeket vettünk át. A tanszövegek közül többnyire a „Balak” és a „Pinhász” parasa részletei fordultak elő. Bileamról Tibor sokat elmélkedett, de valójában az Ö.való igazságáról gondolkodott el hangosan. Eközben nekem is szegezte a kérdéseket:

- „Ha már így kiélezzük a dolgot” – mondta valamilyen akadékoskodó megjegyzésemre - „akkor hát beszéljük meg azt is, miért bűntette meg Mózest olyan vétségért, amelyet más észre sem vett volna? Miért volt olyan kemény azzal az emberrel szemben, aki a gyülevész népből nemzetet faragott?”

Hát, bizony, nem gondoltam volna, hogy a jesivában nevelkedett zsidók ilyen kérdéseket is feltehetnek a szentírási szövegekhez. Ám rá kellett jönnöm, hogy a kérdések éles, kategorikus megfogalmazása a jesiva tanítási módszerének sajátossága. A szöveg ezáltal mintegy átkerül a valódi szituációba, az ember közelségébe, aki néha még a szereplők helyére is lép és így éli át a szöveg eseményét. Tibor, például, valószínűleg saját átélése nyomán fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy az Ö.való az egyetlen Igaz Bíró, és a cselekedetei arra tanítanak, hogy minden bűn feltétlenül megbüntetendő, sőt a büntetés valamilyen módon mindig eléri a vétkest.

Végül – ajándékként - Bresit 29. fejezetéből hallhattam néhány mondatot (Bresit 29, 2-8). Arról a jelentről van szó, amikor Jákób először találkozik Rachellel az arámi pusztában. Amint kiderült, a túlságosan gazdag fantáziám igen csak messzire vitt el a szöveg valóságától. A szöveg Tibortól hallott ritmikai értelmezése először túlságosan egyszerűnek tűnt, hiányoltam a költőiséget. Úgy éreztem, hogy hirtelen a földre huppantam le. Tibor ugyanis elsősorban a párbeszédet hangsúlyozta ki a szövegben. Csak ennyi lett volna? Ám be kellett látnom, hogy a dallam ritmikai szakaszainak rövidsége valóban egy dinamikusabb vezetést követel. Főleg a 4-6. versszakasz az új interpretációban olyan volt, mint a labda adogatása: a szövegben csak egy-egy zárka (zarko) eredményezi a többé-kevésbé hosszabb metrikai szakaszokat, a többi rész pedig a helyes olvasásban elég gyorsnak, ám ugyanakkor egyszerűbbnek és természetesebbnek hatott. Meglepő volt ugyan, de így még jobban is tetszett.

Mindazonáltal a szentírási szöveget sohasem mechanikusan olvassák fel. Nem elég, ha a kóré csak hűségesen követi a szövegszervezői utasításokat. A lajnolás során a szöveget mintegy saját életével is kiegészíti, hozzáadja a temperamentumát, sőt szívverését. Ettől a szöveg új időben és új térben életre kel.
A zsidóságnak sok értékes szimbóluma van. De a legszebb közülük az ember, aki saját testével, értelmével és tehetségével utal Teremtőjének végtelen kreativitására. Vajon mi célja a Mindenhatónak az emberrel, hogy ennyi mindennel megáldja őt?


Irodalomjegyzék
Biblia Hebraica Stuttgartensia, Deutsche Bibelgesellschaft, Stuttgart, 1997

Ó-és Újszövetségi Szentírás, a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1997,1970

Juan Luis Alborg, Historia de la Literatura Espanola, Madrid 1893

Büchler A., The triennial Reading of the Law and Prophets in JQR V, S. 420ff. 1991

Gazda Anikó, Zsinagógák és zsidó községek Magyarországon, MTA Judaisztikai Kutatócsoport 1931

Elbogen, Ismar, Der jüdische Gottesdienst in seiner geschichtlichen Entwicklung, Frankfurt am Main 1987 (1927)

Jüdisches Lexikon, Band III, Frankfurt am Main. 1981

José García López, Historia de la Literatura Espanola, Barcelona, 1981 2007

Toronyi Zsuzsanna, Votívkéz és kanalacska in: Iskolakultúra, 2007/2 1988

Simon Philip De Vries, Zsidó rítusok és jelképek, Talentum, 2000

(Jüdische Riten und Symbole, Wiesbaden, Fourier Verlag, 1988)

1 Gazda Anikó, 1991
2 Simon Philip De Vries, 1988
3 és valamilyen módon értelmezik is, amint látni fogunk.
4 lásd a „tóravértek” címszó alatt: Toronyi Zsuzsanna, 2007.
5 Simon Philip De Vries, 1988
6 ld. pl. Kalligram, 2004. május/december, Magyar Zsidó Szemle, 2004. 1.sz., Remény, 2006. 9. évf. 2. sz.
7 Elbogen, Ismar, 1931
8 Büchler, A., 1893
9 Elbogen, p. 155
10 p. 161
10a A traktusokból való hivatkozásokat Elbogen nyomán közöljük, ezért a bibliográfiában a talmudi helyeket nem tűntetjük fel.
11 p. 158
12 Elbogen, p. 174
13 Jüd. Lexikon, 1987 (1927)
13a Juan Luis Alborg, 1970.
José García López, 1981
14 Sanh. I, 2, 19a – Ellbogen, p. 175.
15 Lk 4, 16-17.
16 Így például az a szokás, hogy ha két párását olvasnak fel, akkor, általában, az első párása háftáráját kell olvasni, kivéve, ha az adott szombatra, vagy ünnepre speciális liturgiai rendelkezések vonatkoznak.
17 A Zsidó Múzeum levéltári anyagából
18 Ilyen például a Mózes dala: Semot 15, 1-19.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz