A ház, amelyben
Herzl Tivadar 1860. május 2-án született, a Dohány utca 2 helyén
állt, ott, ahol ma a Zsidó Múzeum és a nagy zsinagóga egyik fő
épületszárnya van. A múzeum falán emléktábla hirdeti, hogy itt
született a zsidó állam megálmodója.
Herzl nagyapja, Löw Simon a Habsburg uralom alá tartozó Zimony
városában élt. Édesapja Jaakov Budapestre költözött és feleségül
vette Diamant Jeanette-et. Ebből a házasságból született fiúk
Theodor (Tivadar), héber nevén Benjamin Zeev.
A politikus és író, a zsidó állam megálmodója, a cionista politika
atyja, a Cionista Világszervezet megalapítója neológ zsidó
légkörben nevelkedett. Középiskolai tanulmányait egy budapesti
reálgimnáziumban fejezte be. Tizennégy éves korában már irodalmi
tevékenységet folytatott, hiszen ekkor alapította az iskolában a "Wir"
irodalmi egyesületet.
1878-ban családjával Bécsbe költözött, ahol az egyetemen jogot és
irodalmat tanult. 1884-ben szerzett jogi doktorátust.
Joggyakorlatát Salzburgban kezdte meg, de hamarosan elhagyta a
jogi pályát, hogy csak szépírással foglakozzon. Számos írása -
cikkek, novellák, regények - nyomtatásban is megjelent. Néhány
színművét a bécsi Burgtheaterben mutatták be. A siker ismertté
tette a nevét. Irodalmi sikereinek köszönhetően 1891-ben a Neue
Freue Presse c. bécsi lap párizsi tudósítója lett.
Párizsban írja meg - egy zsidó barátjával folytatott felzaklató
beszélgetés után - az "Az új gettó" című színművét, amely új
fejezet kezdetét jelenti Herzl életében. Ezúttal először veti fel
társadalmi ügyként a zsidókérdést, és próbál politikai megoldást
keresni a problémára. Először jelenik meg benne az a gondolat,
amely később munkásságának egyik mozgatója lesz. Az, hogy a
zsidóságnak saját erejéből kell kiszabadulnia az "Új Gettóból,
amelyben nemcsak a társadalmi előítéletek miatt leledzik, hanem
elsősorban saját hibái és mulasztásai okából is".
Ebben a darabban (amely egyébként nem volt irodalmi siker,
mindössze két előadást ért meg), Herzl, aki korábban a tömeges
kikeresztelkedésben látta a zsidókérdés megoldását, nyíltan
kimondja: egyénileg, kitéréssel még a "saját zsidókérdését" sem
tudja megoldani senki.
Párizsban éri az igazi nagy megrázkódtatás: ő tudósítja lapját a
Dreyfus ügyről és tanúja a per kapcsán erőteljesen megnyilvánuló
antiszemitizmusnak.
"Hogyan jutottam a regényírástól a gyakorlati cselekvésig? Magam
számára is rejtély, habár csak az elmúlt hetekben történt - jegyzi
fel Herzl a naplójában, közvetlenül a Hirsch bárónak írt levele
előtt. A levélben találkozót kér, mert, mint írja - "a
zsidókérdésről szeretne beszélgetni" a báróval.
"Az Ígéret Földje". Ha a zsidók belátható időn belül, tíz-húsz év
alatt, vagy mint Mózes idejében negyven esztendő alatt, emberekké
akarnak válni, akkor ki kell vándorolniuk."
"Mozgalmat kell teremteni. A jelszavunk egyszerű: haza akarunk
menni"
Ez az 1895-ben keletkezett tanulmány volt Herzl első igazán
cionista megnyilvánulása. Az első találkozása Hirsch báróval nem
volt igazán sikeres. De a zsidóság létének és jogainak kérdése
most már elemi erővel vetődött fel benne. Arra a következtetésre
jutott, hogy egyedül egy zsidó nemzeti otthon létesítése oldhatja
meg a problémát. 1896. januárjában megjelent "A zsidókérdés
megoldása" c. cikke a londoni Jewish Cronicle című lapban. "Az
első lépés a nyilvánosság elé - írta naplójában. Ebben az évben
jelent meg - német nyelven - "A Zsidó Állam" című műve, amelyben
kifejti cionista programját.
Herzl 1897-ben Bázelbe hívta össze az első cionista kongresszust,
amely elnökévé választotta. Ezt a tisztséget haláláig viselte.
1902-ben tette közzé "Ősújország" című regényét, amely a cionizmus
fontos mérföldkövének számít.
Hatalmas eredményei mellett eltörpülnek azok a kudarcai, amelyek
már útjának elején érték, amikor megpróbálta rávenni a
leggazdagabb zsidókat, hogy támogassák a cionista elképzelések
megvalósítását. A siker akkor következett be, amikor a kelet-
európai zsidó tömegek felé fordult, akik igent mondtak
kezdeményezésére és elfogadták őt vezetőnek.
1896 és 1904 között bejárta egész Európát, személyes varázsával
sok zsidó közösséget és vezetőt meghódított és megnyert
elgondolásainak. De szerzett sok zsidó ellenséget is.
Uralkodókkal, kormányfőkkel találkozott, megpróbálta meggyőzni
őket a zsidó állam szükségességéről. A zsidó-cionista diplomácia
első - talán legjelentősebb - képviselője volt, az első zsidó az
újkorban, aki a világ vezetőivel a zsidó nemzeti kérdésről
tárgyalt, és elérte, hogy tárgyalópartnerei komolyan vegyék.
Politikai tevékenysége során is érték kudarcok. Ezek közül a
legsúlyosabb az volt, hogy nem sikerült a török szultántól jogokat
szerezni Palesztinára.
A porosz császárral Jeruzsálemben folytatott megbeszélései sem
hoztak eredményt. 1902-1903-ban a brit kormánnyal tárgyalt az
észak-sínai El-Arish ügyében, de ezek a tárgyalások is
eredménytelenül végződtek. Az angol kormány felvetette, hogy az
afrikai Ugandában hozzanak létre zsidó települést. Herzl-
hiábavaló erőfeszítései miatt - reményt vesztve beleegyezett a
javaslatba, ám a tervvel szemben széleskörű ellenállás bontakozott
ki a cionista mozgalomban, ezért elállt az Uganda-tervtől és
erőfeszítéseit ismét az Erec Jiszraelben megteremtendő zsidó
nemzeti otthonra összpontosította.
Politikai tevékenysége - a pápával, az olasz királlyal, az orosz
cárral történt megbeszélések - rendkívüli módon igénybe vette
szervezetét, beteg szíve nem bírta azokat a lelki és fizikai
megpróbáltatásokat, amelyet a magára vállalt küldetés követelt meg
tole. 1904-ben távozott az élők sorából.
Nemcsak a cionizmusnak, hanem a zsidó anticionizmusnak is vannak
magyarországi gyökerei: az Izrael államát mindmáig radikálisan
elutasító szatmári hászidok mozgalma is a történelmi Magyarország
területén bontott szárnyat. 2006-ban néhányuk részt vett az
Ahmadinezsád iráni elnök által rendezett Izrael-ellenes
konferencián is. A mintegy 20 ezer családot számláló közösség a
holokauszt óta főként New Yorkban, Antwerpenben, Londonban és
Jeruzsálemben él. Magyarországon csak két-három szatmári hászid
él.
A Szentföld hányatott sorsa sem kedvezett a zsidók ôsi földjükre
való visszatérésének. Rómaiak, Bizánc, arabok, keresztesek,
mamelukok, ottománok harcoltak e kis terület birtoklásáért.
Birtokosai sorában az utolsó - Izrael Állam megalakulása elôtt - a
Brit Birodalom volt. A Birodalom érdekeivel nem egyezett a zsidók
tömeges bevándorlása Palesztinába, amiképpen az elôzô hódítók sem
engedhették meg, hogy egy zsidó állam csírája létrejöjjön a
birodalmukon belül. Ellentétben a zsidókkal, a hódítók nem
felejtették el a makkabeusokat a Római Birodalommal is
szembeszálló- és sokáig kitartó - zsidó harcosokat, Masszadát és
Bár-Kochbát.
A XIX. század végére megváltoztak a zsidók - és a világ -
körülményei. Az antiszemitizmus, amely végigkísérte a zsidó
történelmet, egyre erôsödött, s fôleg Kelet-Európában gyilkos
jelleget öltött. 1881-ben pogrom tört ki Oroszországban, melynek
eredményeképpen nagy létszámban vándoroltak ki zsidók az Egyesült
Államokba. Egy kis csoport azonban - szervezett formában először -
Cion felé fordult, s néhány ezren Palesztinába emigráltak. Az első
oroszországi szervezet, amely az aliját tűzte ki célul, a Chovevé
Cion volt, amely a XIX. század végére mintegy 14 000 szimpatizánst
állított maga mellé. 1882-ben létrejött az az új zsidó mozgalom,
amely a BILU nevet viselte. A név Ézsajás próféta könyvébôl vett
idézet kezdőbetűinek akrosztichonja; magyarul annyit jelent: Jákob
háza, menjünk, induljunk el! A BILU történelmi küldetése abban
rejlett, hogy az Izrael Földjén való letelepedés új megvilágításba
helyezte.
Az alija tradicionális vallási filozófiája csupán az Izrael
Földjére való visszatérést szorgalmazta. Azt gondolták, hogy az
Izrael Földjén letelepedettek minden törés nélkül folytatják majd
életüket a Szentföldön. Nem vették figyelembe az eltérő társadalmi
rendszert, a kulturális különbségeket, a megszokott világtól való
eltéréseket. Nem csoda, hogy nem esett szó az Izraelben való élet
gyakorlati oldaláról.
A BILU ezzel szemben már nem pusztán vallási eszmei alapokon
nyugvó mozgalom volt. Világképükben a vallásos cionizmust
összeegyeztették a marxizmus egyes elemeivel, s az izraeli életet
egyfajta kommunális szellemben képzelték el. Egy soha addig nem
létezô zsidó álomvilágot festettek maguk elé, mint az alija által
elérendő célt: "Izrael a saját országában, a próféták földjén egy,
a szociális igazságon alapuló új társadalmat épít fel.". A BILU
képviselôinek elsô alijázó csoportját tizennégy volt egyetemi
hallgató képezte Israel Belkind vezetésével, aki az egész mozgalom
elindítója és névadója volt. 1882 júliusában Harkovból Odesszába,
majd onnan Konstantinápolyba utaztak. A hónap végén a tizenhárom
férfiból és egy nőből álló csoport megérkezett Jaffa kikötőjébe.
Az ő számukra a földművelés, melybe belefogtak Palesztinában,
egészen más életvitelt jelentett, mint amilyenben Oroszországban
éltek. (Oroszországban a zsidók nem birtokolhattak földet.) Noha
nagy energiával vetették bele magukat az új életbe, sem
tapasztalatuk, sem pénzük nem volt. Két palesztinai őslakos zsidó,
a Mikve Jiszráél tagjai, akik rendelkeztek egy kis földbirtokkal,
átadott nekik egy csekély területet, amelyet megművelhettek.
Néhány hónapos nyomorgás után kihunyt a lelkesedés, és az első
csoport több tagja elhagyta Palesztinát.
A modern arab-zsidó ellentétek csírája is a BILU idején jelent
meg. Gedera település mellett néhányan béreltek egy kis
földterületet. Nem csupán a földművelés nehézségeivel és az
éhezéssel kellett megküzdeniük, hanem az arab martalócokkal is,
akik behatoltak a földekre, lerombolták a kerítéseket és
felforgatták a megművelt földet. Az állandó veszélyeztetettséget
elviselni nem tudó telepesek hamarosan elköltöztek .A BILU, mint
mozgalom, teljes kudarcot vallott, de eszmeisége később a
kibucrendszerben megvalósult.
Az aliják ideológiájának élharcosa a BILU után lépett a történelem
színpadára. Herzl Tivadar lett Izrael Állam megalakításának
látnoka és kulcsfigurája.Herzl 18 évesen került Bécsbe, ahol
doktorált a jogi egyetemen, majd író és újságíró lett. Noha a
Monarchiában is megérezte az antiszemitizmust, annak teljes
erejével csak párizsi tudósítóként került szembe.
1894-ben kiadta "A gettó" című színdarabját, melyben elutasította
az asszimilációt és az önkéntes kikeresztelkedést mint a
"zsidókérdés" megoldási formáját. Ekkor még úgy látta, a megoldás
kulcsa a kölcsönös tolerancián és a megbecsülésen alapuló viszony
keresztények és zsidók között. A zsidóságot ez időben különböző
társadalmakban élő különböző nemzetiségként kezelte, s a
megnyugvást a befogadó országokban való szociális beilleszkedésben
látta. Ez a gondolkodásmód a zsidóság vallásfilozófiájának egyik
megjelenési formája, melyet Herzl neveltetése folyamán szívott
magába.
1894-ben azonban történt valami, ami megváltoztatta Herzl addigi
gondolkodásmódját. Egy francia kapitányt, Alfred Dreyfust a
szemétkosárban talált papírok alapján kémkedéssel és hazaárulással
vádolták, majd hamis bizonyítékok és tanúvallomások alapján
lefokoztak és elítéltek. Noha később beigazolódott az
ártatlansága, a Dreyfus-ügy erős antiszemitizmust váltott ki az
amúgy is zsidóellenes francia hadseregben és a civil lakosságban
egyaránt. Herzl tanúja volt, mikor tömegek vonultak fel, és "halál
a zsidókra" kiáltással tüntettek Párizsban. Dreyfust az
Ördög-szigetre száműzték. A francia jobboldali sajtó ezt az ügyet
használta fel antiszemita propaganda kifejtésére. Már
lecsendesedtek volna az indulatok, mikor Émile Zola megjelentette
híres cikkét "J'accusse!" (vádolom) címmel, Dreyfus védelmében.
1899-ben új tárgyalást tűztek ki az ügyben, de a bíróság ismét
elítélte Dreyfust - noha megállapították, hogy vannak "enyhítő
körülmények" -, és visszaküldték az Ördög-szigetre. Még ugynabban
az évben kegyelmet kapott, azaz visszatérhetett Párizsba. 1906-ban
rehabilitálták, és visszakapta katonai rendfokozatát is. Ez a per
és következményei váltak a politikai cionizmus forrásává.
Herzl megértette, hogy az antiszemitizmus nem győzhető le az
asszimilációval és a beolvadással. Ideológiáját megerősítette a
zsidó szuverenitás gondolatával, és a zsidó vezetők gúnyolódása
ellenére 1896-ban kiadta a Der Judenstaat (A zsidó állam)című
művét. Ebben leírta, hogy a zsidók problematikája immár nem
individuális, hanem nemzeti kérdés, a zsidókat csak akkor fogadja
el a világ, ha nemzetiségként egyesülnek. A zsidóság - éljen
bárhol a Földön - egy nép, de jelenlegi nehéz helyzetüket csak
akkor tudják transzformálni, ha államot alapítanak.
Még e küldetés elérésének finanszírozására is lefektetett egy
gyakorlati programot: zsidó alapokat kell létrehozni, melyeket
zsidó részvényesek által birtokolt vállalatok pártfogolnak, s ezek
segítségével lehet elérni a célt. A leendő zsidó ország társadalmi
berendezkedését a XIX. századi európai liberális modell alapján
képzelte el.
A zsidó tömegek nagy lelkesedéssel fogadták Herzl utópiáját, de a
zsidó vezetők már szkeptikusabbak voltak. Hiába fordult olyan
tekintélyes és gazdag zsidókhoz, mint például Rotschild báró, nem
kapott támogatást. Mikor azonban széles körben fejtett ki
propagandát nézetei mellett, a zsidó tömegek már olyan mértékben
támogatták, hogy a zsidó vezetők is kénytelenek voltak beleegyezni
az Első Cionista Kongresszus létrehozásába, melyet 1897. augusztus
29-31. között tartottak meg Bázelben.
A Kongresszus nemzeti és szekuláris alapokon szerveződött meg,
melyre első alkalommal érkeztek zsidók Európa minden területéről.
Elfogadták a Bázeli Programot, amely a cionista mozgalom hivatalos
programjává lett, s melynek célja "zsidó nemzeti otthon
felállítása Palesztinában a nemzetközi jog védelme alatt"
A cionizmus nem volt új eszme. A korai vallási cionizmus már
évszázadok óta létezett, s legfőbb jellemzője volt, hogy a
visszatérést Cionba Isten akaratára bízta. A korai vallási
cionizmus passzív cionizmus volt, ténykedése vágyakban,
fohászokban és könyörgésekben merült ki. Herzl fellépése a
politikai cionizmus kezdete. A politikai cionizmus aktív
cionizmus, a visszatérést már összekötötte az államalapítás
gondolatával, s célját politikai és diplomáciai eszközök
igénybevételével kívánta elérni. Herzl elméletét
továbbfejlesztette Vlagyimir Zsabotinszkij, aki a revizionista
cionizmus úttörője volt. A revizionista cionizmus már nem
elégedett meg a szelíd diplomáciai és politikai eszközökkel.
Állandó nyomást kívánt gyakorolni Nagy-Britanniára petíciókkal és
tömegdemonstrációkkal, hogy létesüljön zsidó állam a Jordán
mindkét partján, zsidó többséggel, hadsereggel és az ifjak katonai
képzésének lehetôségével. (A Cionista Világszervezet elutasította
a revizionistákat, s csak 1946-ban fogadták őket vissza, a
megváltozott történelmi helyzetből kifolyólag.) A korai vallási
cionizmus vallásos cionizmussá változott. Vezetői többek közt
Rabbi Jehuda Alkalai és Cvi Kalisher voltak, akik ötvözték a
politikai cionizmust a vallással. 1900-ban a vallásos cionisták
Juda Léb Maimon vezetésével létrehozták a Mizrachi nevű
szervezetet, mely 1922-ben kivált a cionista mozgalomból, s
ortodox irányvonal alá helyezte magát.
Herzl 1897 és 1902 között hat cionista kongresszust szervezett. A
második kongresszus Baselban már nem csupán politikai
tevékenységet végez, nem kizárólag diplomáciai eszközökre
fókuszál, hanem erőteljes propagandát fejt ki Palesztina és a
zsidó otthon érdekében magukon a zsidó közösségeken belül.
1897-ben Herzl már komoly kísérleteket tett, hogy a cionizmus
mielőbb elérje célját. Az Ottomán birodalom fővárosába utazott,
hogy tárgyaljon az éppen ott tartózkodó II. Vilmos német
császárral. 1898. október 18-án (hosszas előkészítő munka után)
létrejött a találkozó, ahol Herzl végül ígéretet kapott a
császártól, hogy kérését II. Vilmos tolmácsolja a szultánnak.
1900-ban Herzl váratlan segítséget kapott Vámbéry Ármintól, aki jó
kapcsolatban állt az ottomán uralkodóházzal. E segítség révén
1901. május 17-én II. Abdul Hamid fogadta Herzlt Isztambulban. A
szultán jóindulatáról biztosította Herzlt, aki kezdte hinni, hogy
erőfeszítései végre eredményesek lesznek. Mivel mind a Rotschildok,
mind a Montefiorek megtagadták az anyagi segítségnyújtást, Herzl
Joseph Chamberlainnel, a Brit Birodalom kormányának gyarmatügyi
miniszterével is felvette a kapcsolatot. Chamberlainen keresztül a
Brit Birodalom új tervet, az Uganda-tervet vetette fel. Célja az
Oroszországban igen veszélyes körülmények között élő zsidók
Ugandában való ideiglenes letelepítése volt. E tervet Herzl
1903-ban terjesztette a Kongresszus elé. Mivel ez évben
Kisinyovban pogrom tört ki, Herzl elérkezettnek látta az időt,
hogy a Kongresszus megszavazza az ideiglenes zsidó állam
létrejöttét Ugandában. Noha ezt a változatot a brit kormány is
támogatta, és Herzl maga kijelentette, hogy nem ez a cionizmus
végső célja, csupán átmeneti megoldás, a Kongresszus "Uganda nem
Cion!" felkiáltással elvetette.
Herzl nem érhette meg álma beteljesülését. Túlterhelt szíve 1904.
július 3-án megszünt dobogni. Bécsben temették el, de hamvait az
Állam megalapítása után, 1949-ben Jeruzsálemben helyezték örök
nyugalomra azon a hegyen, amelyet Herzl-hegynek neveztek el.
Miért nem kellett Herzl a magyar zsidóknak?
A politikai cionizmus kezdetei és a magyarországi zsidó
közvélemény
A magyarországi zsidóság történetének aranykora a XIX-XX. század
fordulójára esett. A századvég békés esztendői egyén és közösség
számára egyaránt sikertörténetek sorát jelentették. Az izraelita
felekezetnek az 1895-ös esztendő - több évtizedig elhúzódó
politikai kötélhúzás után - a várva várt recepciót hozta el. A
zsidó vallást a törvényhozás felvette az úgynevezett bevett
felekezetek közé. E tény - a szabadelvű korszak betetőzésén túl -
a közel egy évszázadig elnyúló jogi és politikai emancipáció
befejezését is jelentette. A felekezet vezetői és hívei - vallási
pártállásra tekintet nélkül - sikerként könyvelhették el a
recepciót, még akkor is, ha ennek következetes végrehajtásáért
további küzdelmeket kellett vívniuk az államhatalommal.
A magyarországi zsidóság a jogegyenlőségért, a befogadásért és
jogbiztonságért "cserébe" materiális és szellemi tőkét ajánlott
fel a magyar liberalizmus számára. Ez az érdekegyeztetési politika
jól-rosszul, de a dualista kor fennállása alatt működőképesnek
bizonyult. Ennek az együttműködésnek visszajelzéseként is
értelmezhetjük a zsidó nemesítéseket.
A politikai cionizmus századvégi színrelépése ebben a közegben
érte Magyarország zsidóságát. Meglepve s talán kicsit értetlenül
is fogadták ezt a radikális politikai és szellemi mozgalmat, mely
dédelgetett liberalizmusukkal olyannyira ellentétes tanokat
hirdetett. Az alábbiakban a korabeli közvéleménynek a cionizmus
eszméjének megjelenésére rezonáló hangjait eleveníteném fel,
különös tekintettel az egyértelmű elutasítástól az óvatos
befogadásig terjedő zsidó véleményekre:
Herzl gondolatmenetének egyik lényeges pontja szerint a
zsidókérdés sem nem társadalmi, sem nem vallási kérdés, még ha
annak látszik is. Nemzeti kérdés ez - írja - "és, hogy
megoldhassuk, mindenek előtt világkérdéssé kell azt tennünk, amely
a kulturnépek tanácsában lesz szabályozandó. Nép vagyunk, egy
nép." A "Der Judenstaat" gondolatmenete szerint az asszimiláció és
emancipáció minden látszat ellenére sem oldja fel a
feszültségeket. Ellenkezőleg: a jogegyenlősítés gerjesztőleg hat
az antiszemitizmusra. Az asszimiláció, a teljes beolvadás ugyan
lehetséges volna - egyebek mellett a vegyes házasság intézményének
gyakorlati alkalmazásával -, de ehhez az szükségeltetne, hogy
"csak két nemzedéken át békében hagynának bennünket. Nem fognak
bennünket békében hagyni - olvassuk Herzl jóslatát. - A
türelmesség rövid korszakai után újból feltámad az ellenünk való
gyűlölet. Boldogulásunk és nyugalmunk valami izgató hatással lehet
környezetünkre... (...) Nép vagyunk - az ellenség akaratunk
ellenére tesz azzá bennünket."A megoldás "végtelenül egyszerű".
"Adjanak nekünk szuverenitást a földkerekségnek egy, a mi igazolt
népi szükségleteinknek megfelelő darabján..." - hangzik a végzetes
mondat. Két ország, pontosabban földterület jöhet számításba:
Argentína és a török fennhatóság alatt álló Palesztina. Az előbbi
állam területére már évek óta tart a "zsidó beszivárgás"; az
utóbbi "a mi felejthetetlen történelmi hazánk. Ez a szó egymagában
hatalmasan megragadó hatással lesz népünkre" - vélekedett Herzl.
Csalódnia kellett, legalábbis a magyar zsidók nagyobbik részében
mindenképp!
Az 1950-es években faggatta ki Zsoldos Andor az agg Heltai Jenőt
budapesti otthonában unokafivéréről, Herzl Theodorról. Hat évtized
távlatából felidézte Heltai egyik közös sétájukat. Akkor és ott, a
századvégi Bécsben azonban nem a már befutott tárcaíró és színpadi
szerző koptatta a császárváros utcáit a pályakezdő pesti
(hírlap)íróval, hanem egy harminchat éves "osztrák" zsidó egy
huszonéves "magyar" zsidóval. Heltai Jenő emlékezetében így
zajlott le a disputa:
"A kitűnő ebéd után sétára indultunk. Ma már tudom, hogy nem
véletlenül, a bécsi zsidó negyed utcáit jártuk. Egyszerre Tivadar
megállt, megfogta karomat, erősen szemembe nézett s így szólt:
- Jól figyelj rám. Unokaöcsém vagy, közös törzsről származunk.
Elmondom neked: nagy dologba vágtam a fejszémet.Meglepetten
hallgattam Tivadart. Azt hittem, hogy valami nagy irodalmi, vagy
talán színházi vállalkozásról akar beszélni, hiszen akkor már több
színdarabját játszották a Burgtheaterben. Nem erről beszélt. Így
folytatta:- Meg akarom csinálni a zsidó államot! Teljes
őszinteséggel meg kell mondanom, ma csaknem hetven esztendő után,
hogy alig tudtam felfogni a mondat súlyát. (...) - Neked kell
elvállalnod, hogy Magyarországon elterjeszd a gondolatot. Meg kell
szerezned az egész magyar zsidóságot ennek a mozgalomnak. Te
leszel az én emberem, az én megbízottam. Minden eszközt a
rendelkezésedre bocsájtok, az anyagiakat is. Vállald el - Nem
vállalom! - válaszoltam, (...)- Miért nem vállalod?- Azért (...),
mert semmiféle olyan érzés nincs bennem és szívemben, az
értelmemben, amely arra ösztönözne, hogy ezt a feladatot
elvállaljam. Megmondom neked egészen őszintén: én nem vagyok
zsidó. Én magyar vagyok. (...) - Vigyázz! Ne feledd el, amit
mondok. Azt mondtad: nem vagy zsidó, magyar vagy. Hallottam ezt én
már az utóbbi hónapokban úgy is, hogy: Nem vagyok zsidó, német
vagyok. Hallottam ezt én még jó néhány európai nyelven, de
vigyázz! Egyszer majd az orrod alá dörzsölik, hogy nem vagy
magyar. Mint a többinek azt, hogy nem német, nem osztrák! De akkor
már késő lesz! (...) Azóta sokszor jutott eszembe ez a
beszélgetés. Sok okom volt rá. Nem is olyan sokat kellett haladni
az időnek, amíg meggyőződtem róla, hogy igaza volt.
De...akkor már késő volt." - zárta le emlékezését Heltai Jenő.
Herzl törekvéseit nemcsak szülővárosában, Budapesten fogadták
értetlenül. Stefan Zweig elégikus-melankólikus emlékírásában, A
tegnap világában a bécsi zsidók meglepettségéről olvashatunk:
"Amikor ez a szűkszavúan fogalmazott, de acéldárda erejével átütő
proklamáció megjelent, még gimnazista voltam, de jól emlékszem ma
is a bécsi polgári-zsidó körök megrökönyödésére és bosszúságára.
Nézzenek oda, hördültek fel, mi ütött ebbe a különben olyan okos,
szellemes és kulturált íróba! Miféle bolondériákat firkál itt
össze? Mit keresnénk mi Palesztinában? Nyelvünk a német, nem a
héber; hazánk a szép Ausztria; s nincs-e jó sorunk a derék Ferenc
József alatt? Tisztességgel gyarapodunk, van szilárd pozíciónk.
Egyenlő állampolgárok vagyunk, drága Bécsünk honos, hű lakói. S
nem élünk-e haladó szellemű korban, amely pár évtizeden belül
minden vallási előítéletet felold? Miért ad ez az ember, aki
zsidóként és a zsidóság vélt érdekei nevében szól, érveket épp a
leggonoszabb ellenségeink kezébe, miért próbál elkülöníteni
bennünket...?" Ha a fenti idézetben olvasható Ausztriát
Magyarországgal, Bécset Budapesttel, végül a németet a magyarral
helyettesítjük be, akkor máris a többségi magyarországi/budapesti
véleménnyel találjuk szemben magunkat.
"Költői álma ez egy poetikus lelkületű embernek..." Alig száradt
meg 1896 elején a nyomdafesték a Der Judenstaat lapjain, a
magyarországi zsidó sajtó egyik jelese, a neológia központi
orgánuma, a budapesti Egyenlőség már zúdította is filippikáit
Herzllel és "A Zsidó Állam"-mal szemben. A határtalan nemtetszés
kinyilvánításának hatásos módjává lett Herzl röpiratának gúny
tárgyává tétele s ezáltal lejáratása a zsidó közvélemény előtt. Az
Egyenlőség főszerkesztője, Szabolcsi Miksa írja l896 kora
tavaszán: Herzl "valósággal fascináló módon írta meg legújabb,
nyolcvanhat oldalra terjedő tárcáját, melyben oly szellemesen
oldja meg a világtörténelem kétezer éves nagy kérdését, akárcsak
Jules Verne a holdbeliekkel való nagy közlekedésünknek nagy
kérdését". (Nem kérünk az új hazából. Egyenlőség, 1896. március
6.)
A frivol hang, illetve az egyértelmű elutasítás oka az a szilárd
meggyőződés lehetett, miszerint a látszólag sikeresen beilleszkedő
zsidók a cionista program fellépésével veszélyeztetve látták
megszerzett pozícióikat. "A cionizmus ugyanis a társadalmi és
vallási jogegyenlőségért folyó harcot nyilvánította semmisnek" -
vélte a Huszadik Század történésze, Gonda László, bár inkább arról
volt szó, hogy a fenti viszonyokat a cionizmus új alapokra kívánta
helyezni. Gonda szerint a cionisták elvetették az emancipáció
vívmányait s tagadták azt a tényt, hogy a zsidóság felekezet s nem
különálló nemzetiség.
Az Egyenlőség neves publicistája, Silberstein (-Ötvös) Adolf a
cionizmust higgadtabban bírálta: "Nem magyar talajon fakadt, alig
értjük ezt a mozgalmat, hozzá csatlakozni nem is fogunk. Nekünk
meg van áldott magyar hazánk, nem keresünk újat. Itt élvezzük a
szabadságot, a jogegyenlőséget. Belevontak a közéletbe, a hatalmi
faktorok magukhoz fűznek, szeretet, tisztelet környez bennünket,
mint mi is szeretjük és tiszteljük a nemzet egészét és
egyeseit."(A sionizmus. Egyenlőség, 1896. július 11.)
Silberstein állításaival egybecseng a magyar liberálisok egyik
vezető lapja, a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap
cionizmussal foglalkozó írása: "Ma a felvilágosodásnak és
formáinak: a törvényhozásnak, humanitásnak, keresztény türelemnek
a jelszava az egyenlőség, a beolvadás, az elkeveredés, a nemzetté
alakulás. Most kell-e a zsidóságot cióni ábrándokkal zaklatni,
palesztinai álmokkal megzavarni...?" (Zsidóország. Budapesti
Hírlap, 1897. szeptember 3.)
A liberális nézetek tehát - függetlenül attól, hogy zsidó vagy nem
zsidó oldalon hangzottak el - az integráció, nem pedig a
szeparáció szükségességét vallották. Különösen vonatkozott e tétel
a másik fontos területre, a zsidó nemzeti/nemzetiségi felfogással
szemben kialakított álláspontra. Az akkor már több évtizede -
részben önként - felszámolt etnikai státus esetleges
visszaállítását az emancipációval és a liberális Magyarországgal
való szembehelyezkedésként értelmezték a cionizmus bírálói. A
zsidóság kizárólagos vallási jellegének minduntalan hangoztatása
is ezzel függ össze: "Hivatása már csak a zsidó vallásnak van -
hirdeti Palágyi Lajos, a kor egyik ismert zsidó költője. - A zsidó
vallás nem mint államalkotó, nem mint politikai, hanem mint
bölcselmi és erkölcsi tényező kell hogy minden ép felfogású embert
vezessen." (A sionizmus történetéhez. Egyenlőség, 1897. augusztus
9.) E felfogástól már csak egy logikai láncszem választ el annak
kimondásáig, hogy mindazok, akik nemzeti alapon állnak,
hazafiatlanok.
A magyarországi zsidó tudományosság folyóirata, a főképp a
budapesti rabbiképző intézet tanárai által írt és szerkesztett
Magyar Zsidó Szemle kritikus hangú, de tárgyszerű cikkben foglal
állást a zsidó állam eszméje ellen. A cikkíró - Hajdú Gábor -
egyúttal figyelmezteti a cionizmust támadó kortársait, hogy a
cionisták terveivel "behatóan foglalkozzanak és ne surranjanak át
rajta könnyelműen odadobott frázisokkal a milyenek utópia és
bellamyáda." (A Zsidó Állam. Magyar Zsidó Szemle, 1896. 104.)
Hajdú szintén (f)elismerte, hogy a cioni eszme megjelenésében az
antiszemitizmusnak is szerepe volt: "A modern zsidógyűlölet
megteremtette a zsidóság körében a zsidó állam eszméjét." (A
liberális zsidóság antiszemitizmus-felfogását világítja meg az
alábbi néhány sor is: "A zsidó hitet pedig ne féltsétek az
antiszemitizmustól! ...Az antiszemitizmus előbb fog meghalni, mint
a zsidóság... Az antiszemitizmust gúnnyal fogják eltemetni, mint
méltó utódját a boszorkányüldözésnek és eretnekségnek."
Silberstein Adolf: A sionizmus. Egyenlőség, 1897. július 11.) A
cionizmusnak feltétlenül számolnia kell a zsidók patriotizmusával
is - figyelmezteti kortársait Hajdú.
A Der Judenstaat meglehetősen kedvezőtlen magyarországi
fogadtatásának híre természetesen eljutott Theodor Herzlhez. Ha
szűk körben is, de méltatókra és követőkre is talált a millennium
varázslatában élő magyar zsidók körében Herzl röpirata. Bettelheim
Samu, a magyarországi cionista pionírok egyike (utóbb, csalódván a
mozgalomban, az ortodox Agudath Jiszráél hívének szegődött)
évtizedekkel később így emlékezett vissza:
"1906-ban (a Bettelheim által leírt eseményekből következően ez a
dátum helyesen: 1896! - Sch. G.) egy derűs téli délután egy
barátom lépett be pozsonyi irodámba, átadott nekem egy vékony
brossurát: "Der Judenstaat, Versuch einer modernen Lösung der
Judenfrage von Theodor Herzl". Barátom nagyra dicsérte Herzl
legújabb munkáját, és gúnyos mosollyal vettem át a kis füzetet.
Kevés bizalmam volt az asszimiláns "Freie Presse" munkatársának a
zsidókérdésről szóló művéhez. (...) Érdekfeszítő volt minden
mondatában... Nem tettem le a kezemből. Eltűnt az egész környező
világ körülöttem... Növekvő izgalommal olvastam át az egész munkát
az utolsó sorig... Biztos érzésem volt, hogy ez a brossura egy új,
boldogabb kor hajnalhasadását jelenti a zsidóságnak...."
(Karcolatok a magyarországi cionizmus múltjából. Országos
Egyetértés, 1934. január 1.).
Herzl gondosan vezetett feljegyzéseiben arról is olvashatunk,
miként fogadta a Der Judenstaatot az abszolút "másik oldal",
vagyis az antiszemiták. A XIX. század vége felé - Tiszaeszlár
idején - jelentkező magyarországi politikai antiszemitizmus
történetéből ismert Simonyi Iván neve. Herzl röpiratának
megjelenésekor ő is kereste a kapcsolatot a szerzővel.
"1896. február 26. A Westungarischer Grenzbote-ban egy antiszemita
képviselő, Simonyi közölt vezércikket a könyvemről. Lovagiasan
hivatkozik rám."
Egy hónappal később az alábbi megdöbbentő sorokat írja Herzl a
naplójában:
"Furcsa hívem, a pozsonyi antiszemita Simonyi Iván meglátogatott.
Hatvanéves, fürge, bőbeszédű ember, aki bámulatba ejtő
rokonszenvvel van a zsidók iránt. Beszédében keveredik az értelmes
az értelmetlennel: hisz a hazug rituális gyilkosságban, ezzel
együtt viszont a legragyogóbb és legmodernebb eszméket is vallja.
Szeret engem!"A magyar antiszemiták prominens képviselőjének
magatartása némi magyarázatot igényel. Noha az Országos
Antiszemita Párt - melynek egyik oszlopos tagja a kezdeményező
Istóczy Győző mellett maga Simonyi volt - közéleti szereplése a
múlté, a hazai zsidóság még mindig tisztán emlékezhetett arra,
hogy a "faji alapú, asszimilációt tagadó honi antiszemitizmus
logikai végkövetkeztetését a zsidó kivándorlás, Magyarország "zsidótlanítása"
jelenti. A magyar antiszemiták felvetik azt a kérdést - írja egyik
tanulmányában Gerő András -, hogy mi legyen a kitaszítandó
zsidóság további sorsa. Istóczy Győző a magyar parlament 1878.
június 24-i ülésén (...) a kormányt felszólítja: tegyen meg
mindent azért, hogy Palesztina zsidó állam legyen, ahová a zsidók
kitelepíthetők."
A századvégi antiszemiták némelyikének vélt vagy valós rokonszenve
a cioni gondolat iránt újabb érvként szolgálhatott a cionizmus
liberális meg-, illetve elítéléséhez. E kritikai felhang - túl a
duo si faciunt idem, non est idem bölcsességén - egy súlyos
logikai hibában is szenved; az ok és az okozat végzetesen
"összemosódott" egymással (ezzel természetesen nem azt kívánjuk
állítani, hogy a cionizmus színrelépésének egyedüli és kizárólagos
oka a politikai antiszemitizmus volt).
A bázeli cionista kongresszus után a Budapesti Hírlap
Kasszandra-jóslata a cionizmus és az antiszemitizmus
összekapcsolásán fáradozik: "Ha azzal kecsegteti magát egyik
vezérszónoka a kongresszusnak, hogy a helyreállított zsidóország
békéltetője az antisémitizmusnak, akkor igen rossz emberismerő.
Mint a szélvihar a tüzi veszedelemben, úgy fog belefujni a
mozgalomba az antisémitizmus. Most már hál Isten, van hova: ki
kell kergetni mind. Ezt fogják mondani." ("Zsidóország." Budapesti
Hírlap, 1897. szeptember 3.) "Bázelben megalapítottam a zsidó
államot..." (Herzl)
A Der Judenstaat megjelenése és az első cionista kongresszus
között alig másfél év telt el. A cionizmus mozgalommá
terebélyesedett, s a zsidóság egyik tényezőjévé vált. Már javában
folytak a kongresszusi előkészületek, amikor az intranzigens
magyar ortodoxia egyik hetilapja, a Zsidó Híradó felemelte a
hangját a cionizmus ellen:
"A zsidóság életére végzetes, döntő befolyást csak olyan tényezők
gyakorolhatnak - írja Osváth Ernő -, melyek a legnagyobb
kapcsolatban vannak magával a zsidóság eszméjével. Azt a sorsot,
melyet a Mindenható rendelt Israel számára, semmiféle mesterséges
mozgalommal megváltoztatni nem lehet." (A czionista mozgalom
kudarcza. Zsidó Híradó, 1897. júl. 1.)
Alig tíz nappal a kongresszus megnyitása előtt - 1897. augusztus
18-án - újabb, még élesebb hangú támadást indított a hazai
ortodoxia: "A zsidóság épületének a vallás az alapja, már most ki
ezt az épületet úgy akarja restaurálni, hogy ama alapot kivonja
alóla: az őrült vagy rosszindulatú. Ezt tudja a zsidóság,
kongresszusra gyűlő cionista urak." - írta Vértes Jakab. (A jelek.
Zsidó Híradó)
Az Egyenlőség munkatársa, Silberstein Adolf, fentebb már idézett
1897. július 11-i vezércikkében, ellenvetései mellett megtalálta a
cionizmus számára egyetlen rokonszenves, illetve elfogadható
vonását: "Ha a sionizmus lemond álmairól és arra szorítkozik, hogy
a kiűzött zsidóknak új hazát szerezzen, akkor meg nem vonhatjuk
tőle szimpátiánkat. (...) a zsidókérdés nem csupán sionista, hanem
egyszersmind humanista kérdés."
A bázeli kongresszust 1897. augusztus 29-31. között tartották meg.
A hazai olvasóközönség hű képet kapott a távoli svájci városban
zajló eseményekről, hiszen a sajtó kimerítően foglalkozott a
cionista kongresszus fejleményeivel. Herzl híres beszéde, Max
Nordau - Herzl egyik legelső híve - európai zsidó körképe, a
cionizmus Bázelben elfogadott (politikai) célkitűzései - így ezek
legfontosabbika, miszerint a cionizmus célja az, hogy nemzetközi
jogilag biztosított nemzeti otthont létesítsen a zsidó nép számára
Palesztinában - nem voltak ismeretlenek Magyarországon, mint ahogy
a cionizmus újszerű herzli megközelítése sem, mely szerint a
cionizmus "a zsidósághoz (értsd: a judaizmushoz is - Sch. G.) való
visszatérés a zsidóországba való visszatérés előtt". (A bazeli
czionista kongresszus. Magyar Zsidó Szemle, 1897. 306.) "Máris
létrehozott a czionizmus valami rendkívülit - mondta Herzl -, a
mit azelőtt lehetetlennek tartottak, a zsidóság legmodernebb és
legkonzervatívabb elemei között való szoros kapcsolatot." (Uo.)
Aki akarta, ebből megérthette volna a cionizmus szándékát. A
magyar ortodoxiát azonban nem győzték meg e szavak: "... a
legnagyobb mértékben perhorreskáljuk azt a mozgalmat - írja a
pesti ortodoxia egyik lapja, a Zsidó Híradó -, a mely zsidónak
nevezvén magát, a zsidó vallással homlokegyenest ellenkező elveket
hirdet, midőn a zsidó állam megalapítását tűzte ki céljául. A
zsidó állam csak vallási alapon épülhet fel és mesterséges
mozgalommal nem állítható helyre. (...) vallási érzés és sionista
törekvés nem egyeztethető össze." (Verus: Még egy szó a
sionizmusról. Zsidó Híradó, 1897. szeptember 16.)
Herzl a hazafiatlanság stigmájáról is szólt Bázelben: "Csak ha a
többé kevésbé becsületes argumentumok közül, amelyet mozgalmunk
ellen felhoznak, azt halljuk, hogy a hazafiatlanság vádját
lobbantják szemünkre, akkor ez a gyanusító vád maga magától
semmisül meg. A zsidóknak teljes kivándorlásáról valóban sehol sem
lehet szó. Akik asszimilálódni tudnak, vagy akarnak, azok
visszamaradnak..." (Mit akar a sionizmus Herzl Tivadar beszéde.
Egyenlőség, 1897. szeptember 12.)
E korrekció budapesti fogadtatásáról ugyanaz mondható el, mint
amit a valláshoz való "megváltozott" viszony kapcsán az ortodoxia
részéről tapasztaltunk. A neológ zsidóság vezető orgánuma, az
Egyenlőség így reagált:
"Magyar sionizmus nincs, nem is lesz, nem is lehet soha. A magyar
embernek nem veszi be a természete. A magyar ember pedig magyar,
ha zsidó is, magyar a lelke, magyarul érez..." A cionizmust
nevezhetik Németországban bolondságnak, de "Magyarországon csak
egy neve van: hazaárulás." (Soltész Adolf: Magyarországi sionizmus.
Egyenlőség, 1897. október 31.)
A szintén pesti születésű Max Nordau a bázeli kongresszuson -
országról országra haladva - az európai zsidók általános helyzetét
elemezte. Beszámolójában a magyarországi helyzetkép összességében
és más államokhoz képest is kedvező:
"Magyarországon nem panaszkodnak a zsidók. A polgári jogok teljes
birtokában vannak, szabad dolgozniok, szerezniök és gazdasági
helyzetük is javul. Természetesen ezen jobb viszonyok csak újabb
keletűek, úgy hogy még a legnagyobb része a zsidóságnak nem volt
képes kivergődni a nagy szegénységből és úgy a legtöbb magyar a
jólét legalsó fokát sem érte el. A magyar viszonyok ismerői azt is
mondják, hogy a zsidógyűlölet a takaró alatt tovább ég, és hogy a
legelső alkalomkor pusztítólag fog hatni." (A zsidók általános
helyzete. Dr. Nordau Miksa beszédje a czionista kongresszuson.
Magyar Zsidó Szemle, 1897. 294.)
Herzl és Nordau beszédei azonban többféleképpen értelmezhetők,
hiszen a cionizmus ellenzőit meggyőzni óhajtó érveiket akként is
fogadhatták, hogy még a cionisták is elismerik a magyarországi
zsidóság relatíve kedvező helyzetét. Amennyiben értékelésük
helytálló, akkor a cionizmus semmiféle alternatívát sem jelenthet
a hazai zsidóság számára!
A kongresszus budapesti visszatükröződése igencsak differenciált
képet mutat, hiszen már nem kizárólag egy röpirattal s egy-két
"álmodozóval" kell polemizálni, hanem egy terebélyesedő, több
országra kiterjedő mozgalommal. Az Egyenlőségben Szabolcsi Miksa
folytatja a cionizmus megjelenésekor megütött gúnyos hangot:
"Nem tudjuk még, mi lesz erre a zsidók válasza máshol, de legyen
akármi, a mi zsidóink nem lesznek soha sem külön nemzetiség, nem
lesznek soha másokká, mint a mik: zsidóhitűek, kik nemzetiségükre
nézve magyarok." A cionizmusnak - írja - "államalkotáshoz jóformán
semmije sincsen. Sem a territórium, sem az egységes elem, sem a
kellő gyakorlat, sem az élő nyelv, s legkevésbé a hatalom, mely
azt megteremthetné. Nincs semmi csak az antiszemitizmus, no meg
Herzl meg Nordau. Ha a nagy "purimspiel"-nek vége lesz, jön majd a
migrain és a baj csak az, hogy azok fogják elszenvedni, kik nem is
"játszottak."" (Álláspontunk a sionizmussal szemben. Egyenlőség,
1897. szeptember 5.)
A liberális Pesti Napló a hazai zsidóság néhány jeles képviselőjét
szólaltatta meg, miként is vélekednek a cionizmusról. Árnyalati
különbségektől eltekintve azonosan elítélő volt álláspontjuk. A
vallási értelemben évtizedek óta megosztott hazai zsidóság végre
talált egy közös nevezőt, amiben mindkét tábor híveinek nagyobbik
része egyetérthetett, s ez a cionizmussal való szembehelyezkedés
volt. A nyilatkozók közül - Schweiger Márton, a neológia,
Lipschütz Márton, az ortodoxia képviseletében, valamint Kohn
Sámuel neológ főrabbi - az utóbbi véleményéből idézünk. Kohn
Sámuel, a tudós rabbi-történész kétféle cionizmusról beszélt a lap
tudósítójának: a politikairól, melyet ő is egyértelműen elítélt,
és a társadalmiról:
"...egyedül a társadalmi cionizmusnak van létjogosultsága, annak a
sok tekintetben dicséretes mozgalomnak, amely csupán a hontalan
zsidóknak... nem birodalmat, hanem emberhez méltó otthont akar
teremteni." (A zsidó ország. Pesti Napló, 1897. szeptember 8.)
A Magyar Zsidó Szemle cikkírója nem azonosul a zsidó nemzetiség
eszméjével; a zsidóság társadalmi és vallási emancipációját sem
véli reménytelennek, s kizártnak tartja, hogy az "európai
zsidóságnak csak jelentékeny töredéke valaha kivándoroljon, és így
a czionista rajongók álmai egy új zsidó államról már ez okból...
sem egyebek múló ábrándnál." (A czionizmus. Magyar Zsidó Szemle,
1897, 291.) Mindezek ellenére elismeri a cionizmus érdemeit,
hiszen a zsidók "testi és lelki szenvedésére, anyagi és erkölcsi
nyomorára... (a kongresszus - Sch. G.) ráirányította a
közfigyelmet és felébresztette a népek szunnyadó lelkiismeretét."
(Uo. 289.) További érdeme a mozgalomnak - olvashatjuk -, hogy "hitrokonainkat
lethargiájukból felrázta, a vallásos érzést emelte, a majdnem
tökéletesen kiveszett összetartás szükségességét előtérbe tolta".
A cionizmus zsidó önérzet növelésében elért eredményeit még az
ortodoxia is kénytelen volt elismerni. Jóllehet a zsidó állam
létesítésével a Magyar Zsidó Szemle névtelenségbe burkolózó
cikkírója sem ért egyet, a "hontalanná lett zsidóknak
Palesztinában való letelepedésére irányuló törekvéseket" támogatni
kell, de államalapítási aspirációk nélkül. (Uo. 292. A cikk írója
Kaufmann Dávid.)
Az ortodoxok elsősorban vallási természetű okok miatt tartózkodtak
a cionizmus támogatásától, a neológok ellenvetései között a
politikai és társadalmi megfontolások kaptak elsőbbséget. A
helyenként igen éles, egyértelmű és többségi anticionista felfogás
mellett az óvatos, bizonyos törekvésekkel rokonszenvező nem
cionista, avagy procionista (utóbb pro-Palesztina) nézetek is
hangot kaptak. A cionizmussal szembeni vitatkozási stílus is
érzékelhető változáson ment keresztül az első időszakban. Noha a
lekicsinylő, gúnyos hangvétel még sokáig megmaradt, mind
jellemzőbbé válik az észérvekre hivatkozó kritikai hang is.A
cionizmus csekély számú támogatóinak egyszerre kellett defenzívnek
és offenzívnek lenniük: védekezniök a cionizmust ért vádakkal
szemben és erőteljesen törekedniök a hazai bázis megteremtésére. A
bázeli kongresszuson - Herzl személyes meghívása alapján - Rónai
János ügyvéd is részt vett. Rövid felszólalásában ismertette a
magyar zsidóság helyzetét, majd a cionizmus magyarországi esélyeit
latolgatva megjegyezte: "...az aktív sionizmusnak Magyarországon
talaja nincsen. Szükség van nálunk általános felvilágosításra két
irányban. Az egyik az, hogy az orosz és lengyel zsidók
beözönlésének megakadályozását és a hazánk északkeleti részén nagy
tömegekben élő zsidóknak eltávolítását csak a sionista mozgalom
eszközölheti sikerrel. A másik az, hogy a hazafisággal a sionizmus
nem ellenkezik." (Zsidóország. A zsidók általános helyzete.
Budapesti Hírlap, 1897. szeptember 7.)
Rónai személye hamarosan támadások kereszttüzébe került. Ő viszont
cionista röpiratot szerkeszt, s 1897 októberében megalapította az
első magyarországi cionista egyesületet nem Budapesten, hanem
Nagyszebenben. A Czion Egylet célkitűzései tükrözik Rónai Bázelben
elmondott beszédének lényegi elemeit:
"A nagyszebeni Czion Egylet alapszabályai: (...)2. a) a magyar
hazafisággal párosult zsidó vallásos érzet ébrentartása,
megmélyítése és e végett a héber irodalom és történet művelése;
b) a hontalan zsidóknak Palesztinában állam- és nemzetközi jogi
biztosítás mellett leendő megtelepítése végett a világ különböző
tájékainak jótevőiből alakult czioni szövetség és pénztára útján
leendő segélyezése, úgy a hontalanok iránti emberségi és zsidó
vallási kötelesség teljesítése, mint Magyarországnak az esetleges
ártalmas tömeges bevándorlástól való hathatósabb megóvása..." (Sionista
egyesületek. A jövő, 1897. október 29.)
Az egyesület célkitűzéseinek megfogalmazásakor nyilván az a
megfontolás vezérelte a szövegezőket, hogy a cionizmust támadói
előtt "szalonképessé" tegyék. Az igazi magyar patrióta
szükségszerűen cionista, mert nem engedi, hogy országát kártékony
tömegek lepjék el!
Rónai működésétől függetlenül Pozsonyban Bettelheim Samu
kezdeményezésére létesült cionista egylet, melyhez utóbb egy időre
a helybéli nagyhírű jesiva növendékei is csatlakoztak.Bettelheim
visszaemlékezéseiben egyébként úgy látta, hogy a "magyarországi
cionizmusnak elég jó startja volt 1897-ben... nem kevesebb mint 32
helyi csoport keletkezett." ("Karcolatok a..." II. rész. Országos
Egyetértés, 1934. január 13.)
Noha az alakulás éveiben nem volt kifejezetten cionista sajtó
Magyarországon, néhány lap - így a rövid életű A Jövő -
rokonszenvezett a lassan kibontakozó cionizmussal. Weiszburg
Gyula, neológ rabbi, a lap szerkesztője írja:
"Ne mondja senki, hogy még ha létrejön is a zsidó állam, minden
zsidónak oda kell mennie. Sőt majdnem biztos, hogy példának okáért
Magyarország zsidó lakosságának, ha nem kényszerítik őket, 10%-a
sem menne ki és ha ez a 10% kimenne, lehetne-e mért a magyar
zsidókat joggal hazafiatlansággal vádolni? Akárhányszor
eldicsekszünk magyarokkal, kik külföldre mentek és hírnévre tettek
szert, miért tesszük, mért nem mondjuk őket hazaárulóknak, ha e
hazát mással cserélték fel? A székelyeket sem vádolják
hazafiatlasággal, amiért annyian Romániába vándorolnak..." (A
czionista törekvések. A jövő, 1897. szeptember 10.)
A jövő 1897. október 1-i számában Rónai János írja:
"... nem igaz, hogy bárki is Magyarországon "zsidó nemzetiséget",
pláne "nemzetiségi kérdést" akart volna felállítani - írja. -
Hiszen a kongresszus teljes ülésén világosan mondottam, hogy az
aktív czionizmusnak (azaz önmagunknak) Magyarországon tere
nincsen..."Ugyanitt Singer Bernát, tapolcai rabbi
félreérthetetlenül az Egyenlőséget bírálja, hiszen a cionizmust
abban a lapban "házasították" össze a hazaárulással:
"Ki jogosította fel zsidó testvéreinket, hogy honárulóknak
bélyegezzék a czionistákat? Micsoda botorság ily kíméletlenül
harcolni a legnemesebb érzések ellen? (...) Ne kételkedjünk egymás
hazaszeretetében és ne csináljunk magunknak külön hazafias
kódexeket. A hazaárulás vádját ne dobjuk egymás fejéhez és mielőtt
ily hitvány rágalomhoz folyamodunk, vizsgáljuk előbb jól meg, hol
üti fel fejét ez a szörnyű bűn." (Ferdítések és ferdeségek. A
jövő, 1897. november 5.)
Singer két évvel később, 1899-ben egy kis füzetecskében kelt a
cionizmus védelmére. Ebben azon nézeteit fejti ki, miszerint a
zsidó vallás elvei és tanításai - szemben az ortodoxia
állításaival - egyáltalán nem ellentétesek a cionizmussal:
"...teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy sem a Talmudban, sem
a későbbi iratokban nincs egy árva betű sem, mely az ellen szólna,
hogy zsidókkal békés munkálkodás czéljából Palesztinát
betelepítsék. A mi régi tanítóink csakis azt tiltották meg, hogy
erőszakkal igyekezzenek a zsidók a szent föld meghódítására..."
A piros-fehér-zöld cionizmus "apoteózisa""...Budapest a mi
Jerusolájimünk, a Duna a mi Jordánunk..." - utal a századvég
liberális zsidóságának hangulatára egy későbbi keltezésű cionista
írás. (Gróf Teleky egy nyilatkozata. Zsidó Szemle, 1921. június
17.) Lehet, hogy ez a hitvallás is közrejátszott abban, hogy a
magyarországi cionizmusnak csak nagy nehézségek árán sikerült
gyökeret eresztenie a székesfővárosban századunk első évtizedében.
Miközben a vidék kis- és nagyvárosaiban - különösen a nemzetiségi
területeken - egymás után alakultak a cionista egyletek, addig
Budapesten évekig erre nem került sor. "Budapesten... a mozgalom
sehogysem akart megalakulni - írja a hazai cionizmus egyik
pionírja, Kahán Nison visszaemlékezéseiben. 1901-ben megalakult
ugyan... egy cionista egylet, mely azonban kevésszámú tagjainak...
lelkes igyekezete dacára sem tudott gyökeret verni." (A magyar
cionizmus multjából. Zsidó Szemle, 1933. december 14.) Rezignáltan
írta Herzl 1903-ban a Magyarországon tapasztalt
"patriótacionizmus"-ról a mozgalmával rokonszenvező zsidó
parlamenti képviselőnek, Mezei Ernőnek: "... a magyar cionizmus
elsősorban csak piros-fehér-zöld lehet, és igazán nem vagyok
annyira elfogult, hogy ezt rossz néven venném Magyarországon."
Irodalomjegyzék:
1.William McCagg: A sikerhez vezető út. A nagy válság (1900-1918);
részletek a Jewish Nobles and Geniuses in Hungary című kötetből.
In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Bp., l985. 389.
táblázat.
2.A zsidóság polgárosodásának és modernizációjának főbb tényezői a
magyar társadalomtörténetben. In: A zsidókérdésről. Szombathely,
1989. 112.
3. Részletek a Dorozsmán 1896. május 14-én tartott prédikációból.
In: Az ezredév. Nyolc beszéd. Szeged, 1896. 14. old.
4. Patai József: Herzl. Bp., é. n., 60.
5.A Zsidó Állam. Ford.: Schönfeld József. Bp., 1919. 11.
6. Zsoldos Andor: Theodor Herzl. Emlékezések. New York, 1981.
19-20.
7.A tegnap világa. Bp., 1981. 102.
8.A Zsidóság Magyarországon, 1526-1945 Bp., 1992.
9. The Complete Diaries of Theodor Herzl. Ed.: Raphael Patai. New
York-London, 1960. 2. köt.
10. Liberálisok, antiszemiták és a zsidók a modern Magyarország
születésekor. In: Zsidóság-Identitás-Történelem. Bp., 1992. 18.
11. A czionizmus a hazafiság szempontjából. Bp., 1899. 10.
Budapest, 2008-01-18
Bódi Zsófia,
liturgika szak I. évfolyam