
A Holocaust –
társadalmi traumaként jelenik meg, tömegeket érint, ahol bizonyos
szempontok alapján egy adott csoportot pszichikailag, fizikailag
üldöznek. Az üldözött csoport, elszenvedőként jelenik meg, áldozattá
válik, személyiségükben maradandó nyomokat hagy. A passzív
elszenvedés maradandó károkat okozott, melyet "poszttraumás
stressz szindrómának" neveztek el (Liska, 2006).
A Holocaust okozta pszichés károsodások utóhatásaira a
pszichológusok a második Világháború után kezdtek felfigyelni,
melyek kiterjedtek magukra a túlélőkre, de a másod-, harmad-, sőt
még a negyed generációra. Virág Teréz, létrehozta a Kút
Alapítvány-t, ahol kifejezetten ebben a témakörben végzett
kutatásokat. Egyéni és csoportos terápiák tapasztalataiból írt
tanulmányokat. Általánosságban a betegek beszámolóiból kiderül, hogy
az első generáció sokszor nem adott át semmilyen információt
saját gyermekeiknek, inkább választották a mély hallgatást,
elfojtást. Sokan közülük örökre szakítani akartak a múltjukkal,
eltávolodtak a zsidó vallástól is, próbáltak vegyes házasságokat
kötni. A gyors ismeretségekre, együttélésekre a felületesség volt
jellemző, sokszor elhamarkodottan vállaltak gyermekeket, hogy azok
kárpótolják őket a meggyilkolt családtagokért. Az első generációra
leginkább jellemző tünetek: szorongás, depresszió, fóbia. A
traumatizáltak, egy feldolgozhatatlan élményt cipelnek. Gyakran ők
maguk válnak tünetté, amit nehezen lehet megérteni. A trauma nemcsak
az elszenvedőket érinti, hanem azok leszármazottait is. A szülők
generációja képtelen volt feldolgozni a traumát, ezért tudattalanul
átörökítették utódaikra. A traumát célszerű lenne közvetlenül utána
feldolgozni, de mivel erre a Holocaust után nem volt lehetőség,
ezért hallgatásra kényszerültek. A titokzatos légkörben felnövekvő
gyermekeket különleges viszony fűzi szüleikhez, érzik, hogy valamit
titkolnak előttük, ki vannak zárva a szülők életéből. A tudás és
érzéshiány miatt a gyermekek mozgósítják fantáziájukat, különféle
történeteket találnak ki, mítoszok, fikciók képében.
Az első generáció a sok veszteséget képtelen volt
feldolgozni, kapcsolataikra egyfajta törékenység jellemző, már a
legkisebb távolodásra is kórosan reagálnak, hamar pánikba esnek,
félnek, hogy újra veszteség éri őket. Sokan közülük nem mernek
elmenni a Duna-part mellett, attól félnek, hogy beleugranak. Több
túlélő tünete meghaladja a neurotikus kórképet, egyfajta átmenetet
képzenek a pszichózis felé. Paranoid téveszme is előfordul, mely
szerint egyes első generációs túlélő feltételezi, akár saját
családtagjukról is, hogy tönkre akarják tenni őket. A
holocaust-túlélőkre jellemző, hogy az egykor átélt traumatikus
élmények, közvetlenül, áttétel nélkül befolyásolják a téveszmék
tartalmát. Rendkívül érzékeny módon reagálnak a szeparáció,
veszteség minden formájára (Virág, 1994).
Egy másik jellegzetes tünet, mely szintén leginkább az
elsőgenerációs túlélőket sújtja: a bűntudat. A lengyel
származású (Prott, 2010), aki tanulmányában Anna Freud elméletére
hivatkozik, mely szerint az agresszorral való azonosulás az egyik
leghatékonyabb túlélési mechanizmus. Kiválóan szemlélteti ezt a
fajta azonosulást egy rövid versrészlet, ahol Primo Lévi az
áldozatot sajátos perspektívában látja, miközben ő maga is túlélő,
aki megjárta a poklok poklát. Műveiben részletesen vázolja, milyen
tulajdonságok jellemzik a túlélő személyiséget. Elsősorban
megemlíthető az önzés, a nagyfokú alkalmazkodás, önalávetés.
Ember ez?
Ti, akik biztonságban éltek
Langyos otthonotokban,
Ti, kiket este meleg étel
Vár, és kedves arcok fogadnak:
Gondoljátok meg: ember ez,
Aki itt küszködik a sárban,
Aki nyugtot nem ismer,
Töri magát a fél kenyérért,
Ki egy igenbe, nembe belehalhat?
Gondoljátok meg: asszony ez,
Akinek nincs haja és nincs neve,
Emlékezni nincs ereje,
Szeme üres és hideg az öle,
Akár a béka télen?
Így volt ez, gondoljátok el.
Rátok hagyom e pár szót,
Véssétek szívetekbe,
Ha otthon vagytok, ha úton,
Ha felkeltek, ha lefeküsztök,
Mondjátok gyermekeiteknek.
Vagy dőljön rátok a házatok,
És essen belétek a kórság,
Szülötteitek megtagadjanak.
*(Lator László fordítása)
A genocídium, üldöztetések, az ép személyiséget is tartósan
megbetegítették. Auschwitzt csak azok élték túl, akik megtanultak
felejteni, elfojtani, nem érezni, nagyfokúan azonosulni az
agresszorral. Jól szemlélteti ezt (Liska, 2006), aki Appelfeld
gondolatát idézi, Primo Lévi és Jean Améry példáján szemlélteti,
akik mindketten úgy élték túl a haláltábort, hogy képesek voltak
felejteni. Akik emlékeztek, azok mind meghaltak. A primitív elhárító
mechanizmusok (tagadás, elfojtás), melyek következménye az
én-funkciók átmeneti csődje, realitásérzék szüneteltetése, kettős
tudathoz vezető hasítások figyelhetők meg. Sajátos én-változások
mentek végbe, melyek nemcsak napokig, hanem hónapokig, évekig
tartottak, szétzilálták az egész személyiségszerkezetet. Ebből a
regresszív állapotból nehéz volt visszatérni a normál állapotba. A
tartós életveszély, fenyegetettség, kiközösítettség - deperszonalizációhoz
(mintha az adott dolog nem velünk történne), valamint
derealizációhoz (mintha az adott dolog nem is történt volna meg)
vezetett. (Vikár, 1994), aki tanulmányában Bettelheim elméletére
hivatkozik, beszámolt ennek a szélsőséges helyzetnek pszichológiai
következményeiről. Leírja, hogy a tartós életveszély miatt a
személyiség miként töredezik szét, hogyan szűkül be az ember, miként
használják a hárítást, izolációt, projekciót, deperszonalizációt.
Azt is megfigyelte, hogy akik egy évnél tovább voltak koncentrációs
táborban, félelmet éreztek a való életbe való visszatéréstől. A
Holocaust okozta utóhatások a második generációnál jöttek ki
erőteljesebben. A legtöbb családban negyven évig nem beszéltek a
népirtásról, erőteljesen szűrték az információkat, a
sikerélményeikről szó esett, a kudarcokról mélyen hallgattak. Ezzel
arra motiválták a másodgenerációt, hogy aktiválják a fantáziájukat
(Várnai, 1994), aki rávilágít a metakommunikáció kiemelt szerepére
is. A túlélők gyermekei rendkívül szenzitív módon érzékelik szüleik
lelkiállapotát. Jellemző, hogy az első generációs túlélők,
gyermekeiket magára a "túlélésre" megtanítják, de arra nem,
hogyan kell élni, ezzel az utókor tudattalanul is átveszi a szülő
holocaust-élményeit és a szülő traumás identitásjegyének jelentős
részét. A csendnek, titoknak szintén fontos szerepe van a
továbbörökítésben. A szülők képtelenek voltak megfogalmazni
érzéseiket, indulataikat, mert a feldolgozatlan emóciók
elviselhetetlenek voltak. Az egyén jellemzően elzárkózik a
traumatikus élmények explorálásától. Önmagában a túlélés is gyanús,
a túlélőknek sokszor van bűntudatuk. (Várnai, 1994) részletesen
leírja a "túlélő szindróma" jellegzetes tüneteit, mely
elsősorban az első generációt érinti. Jellemző a szorongás,
depresszió, az üldöztetés emlékének felidéződése többnyire
rémálmokban. Sokan ingerlékenyek, feszültek, beszűkül a tudatuk,
belefeledkeznek az elhunyt hozzátartozók emlékébe, elvesztik
életcéljukat, üresnek érzik magukat, bizalmatlanok, gyanakvóak.
Mindezeknek a tüneteknek a következménye, hogy elkülönülnek, emberi
kapcsolataik elsivárosodnak. A Holocaust túlélők személyes
interjúiból kiderül, hogy a Holocaust trauma, életük
alapélményeként szerepel, ami nagyon erősen befolyásolja
világszemléletüket, emberi kapcsolataikat. (Liska, 2006).
(Vikár, 1994) kutatásai alapján, terápiára inkább a második
generáció jelentkezik, akiknek a fizikai sérülései talán meg sem
haladták a háború okozta szenvedések átlagos mértékét, inkább a
pszichológiai sérülésük a hangsúlyos. A háború után felnövekvő
generáció amolyan "második homokzsákot" cipel a hátán, bár
sokan közülük megpróbáltak konstruktív módon élni.
Megemlíthetőek az agressziókezelési nehézségek is, ez főleg a
másodgenerációra jellemző, hiszen túlélő szüleik, nem merték
kifejezni érzéseiket, mindent el kellett fojtaniuk. A szülőkre
inkább az agresszió túlzott kontrollja jellemző, gyermekeik azonban
sok esetben gátlástalanokká válnak. Ha mégis megjelenik az első
generáció terápián, a fő cél, a lelki törés, regresszió, kóros
rögzülések feloldása.
Összegzés
A legfontosabb terápiás cél: megteremteni a trauma előtti, alatti és
utáni időszak összefüggő egységét (Virág, 1994). Kiemelt szerepe van
a múlt ismeretének, a tradíciók átadásának, a kontinuumnak. A
kollektív emlékezés fontosságára (Liska, 2006) világít rá, hiszen a
Holocaust alapvetően befolyásolja az életszemléletet, kapcsolatokat.
Fontos, hogy ne csak egyéni szinten emlékezzenek, hanem kollektív
szinteken is. Liska felteszi a kérdést, a társadalmi környezet
miként hat a traumatizáció feldolgozására? Egyelőre nyitott
kérdésként kezeli, a túlélők gyermekei a szülőktől veszik-e át a
traumatizációt, vagy a helyzet miatt kialakult sajátos rendezetlen
szülő-gyermek viszony is traumát okoz-e? További kutatások
szükségesek annak eldöntésére, hogyan hatott a társadalmi környezet
a traumatizáció feldolgozására.
Felhasznált
irodalom
LISKA, M. (2006) A holokauszt, mint társadalmi traumatizáció In:
Múltunk. 3. 163-182
PROTT K.(2010) 2 Archives of Psychiatry and Psychotherapy. Research
on consequences of the Holocaust, 61–69
VIKÁR, GY. (1994) Zsidó sors(ok) az analitikus rendelés tükrében In:
Thalassa 5, 1-2, 139-146
VÁRNAI, GY. (1994) A Holocaust késői pszichoszomatikus és
pszichoszociális hatásai In: Thalassa 5, 1-2, 147-159
VIRÁG, T. (1994) KÚT és műhely a Holocaust szindróma megjelenése a
pszichoterápiás gyakorlatban In: Thalassa 5, 1-2, 129-138
LEVI, P. (1994) Fegyvernyugvás, Európa Kiadó, 9. old
|