A pszichés traumákról általánosságban elmondható, hogy elsősorban a védteleneket sújtja. Ebben a részben a Holocaust okozta, kollektív traumáról szeretnék írni, különös hangsúlyt fektetve az elkövetők "agresszorok" és elszenvedők "áldozatok" közötti sajátos viszonyra. Az agresszor és áldozat mindannyiunkban egyszerre jelen van, egyazon archetípus két arca (Wardi, 1995). Az agresszor egyben áldozat is. A történelem során megfigyelhető, hogy a zsidókat, "örök áldozatként" tüntetik fel. Az auschwitzi tábor egy olyan különös színhely volt, ahol közvetlen, hosszantartó kapcsolatba kerültek az elkövetők és fogvatartottak, mintegy szado-mazochisztikus kötődés alakult ki közöttük.

Az agresszorokra jellemző főbb tulajdonságok: hódítani akarás, felsőbbrendűségi érzés, erős kontroll.

Áldozatok, jelen írásomban az auschwitzi foglyok, akik kénytelenek voltak elszenvedni a borzalmakat. Az auschwitzi fogság egy hosszantartó élményt jelentett, ahol ismételt traumák érték a személyt. Az áldozat képtelen volt megszökni, hosszú időn át kapcsolatban állt az agresszorral.

Egy ilyen sajátosan kiszolgáltatott helyzetben az agresszor válik a legnagyobb hatalmú személlyé, aki látszólag teljesen normális. Az elkövető személyisége lehet autoriter, zárkózott, aki különös érzékenységgel méri fel a hatalmi helyzetet. Az elkövető célja,hogy rabszolgává tegye az áldozatot, ezért életének minden területe felett despotikus kontrollt gyakorol. Az áldozattól folyamatos hálát vár, sőt szeretetet követel, azt akarja, hogy az áldozat saját akaratából engedelmeskedjen neki, hatalmába kerítse a lelkét. Egyfajta lélek feletti uralmat jelent, amikor egy ember leigáz egy másikat. Kényszerítő módszereket használnak, megfosztják az autonómiájuktól, rettegést, tehetetlenséget keltenek, lerombolják én-érzetüket. Egy átlagembert taszítja a brutalitás, a hazugság. Az áldozatot elszigetelik, megkövetelik tőle, hogy szakítsa meg társaival a kapcsolatot, mert így tud csak mintegy szimbiotikusan belekapaszkodni az agresszorba. A hosszas bezártság halálfélelemmel jár. Amikor eljutnak a teljes megadásig, megfélemlítés, elszigetelés, kierőszakolt függőség jön létre. Abban a pillanatban ahogy az áldozat "elárulja" a többi kapcsolatát, "megtörik" . Példa erre, az auschwitzi tehetetlenség amikor, szótlanul nézték, ahogy házastársukat kínozták, megölték. Az életben maradás ára miatt, némaságra voltak ítélve.

A hosszantartó, ismételt traumának kitett embereknél kialakul az ún. poszttraumás stressz szindróma egy olyan alattomos és progresszív formája, ami eluralja és aláássa a személyiségét, akár elveszítheti én-érzését is. Jellemző a hiperéberségi állapot, folyamatos szorongás, elvesztik testi nyugalmukat, kényelemérzetüket, álmatlanság, idegesség, fejfájás gyötri őket. Az áldozat minden erőfeszítésével a túlélésre koncentrál, disszociációval, bagatellizálással próbálja elviselni a valóságot. Duplagondol jelenséget alkalmaznak, melynek értelmében két ellentmondó nézet uralkodik egyszerre - tréfát űznek a valóságból, sőt még meg is nyugtatják magukat, hogy semmi baj- miközben az életüket kockáztatják. A hosszantartó bezártság hatására ún. transzképességek (pozitív és negatív hallucinációk) fejlődnek ki. A foglyok kifejlesztették gondolataik tudatos korlátozását, hiszen nem emlékezhettek a múltjukra, ahol még örömük is volt, mert belehaltak volna a fájdalomba. Szabadulásuk után is jellemző volt ez a sajátosan rögzült stratégia, próbáltak a jelenben élni, tudatosan megakadályozták, hogy fogságukra visszaemlékezzenek. Ennek az erőfeszítésnek azonban az lett az ára, hogy nem tudták integrálni a traumát. A legnagyobb probléma, hogy évekkel később is a duplagondol jelenséget alkalmazták. A legtöbb első generációs túlélő nem szeret beszélni a rosszról, inkább elfojtják gondolataikat. Terápiára sem járnak, mert félnek feltárni a múltat. A hosszantartó fogság rendkívüli módon aláásta a kezdeményezőkészségüket, az áldozatnak olyan érzése támadt, mintha az agresszor szabadulása után is követné, mintha beépült volna lelki életébe. Kialakult egyfajta "traumás kötődés" - az agresszorokkal, ahol a fogva tartókat megmentőknek hitték. A túlélő, aki intenzív kötődés és rettegő visszahúzódás között ingadozott, akinek minden kapcsolata élet és halál körül forgott a táborban, kapaszkodott a megmentőjébe, ugyanakkor dühös volt a kívülállókra. A nácik megtörték az áldozat identitását. A többség elhagyatottságot és keserűséget élt át, míg végül a folyamatos lelki veszteségek depresszióhoz vezettek. Az egykori foglyok, szabadulásuk után is magukban hordják az agresszor elleni gyűlöletüket. Számos első generációs Holocaust túlélővel lefolytatott beszélgetésem után, sorozatosan tapasztalom azt az általános jelenséget, hogy erős érzelmekkel beszélnek még napjainkban is az egykori elkövetőkről.

Visszatérve a "traumatikus események"-re, melyek elviselhetetlen érzelmi reakciókat, módosult tudatállapotokat hoztak létre az egyénben, meghaladták az ember mindennapi alkalmazkodási képességét. Az életük és testi integritásuk került fenyegetésbe, közvetlenül szembekerülnek az erőszakkal, halállal. Ezek a traumatikus események szélsőséges tehetetlenséggel, rettegéssel szembesítették az embert. Jellemző volt az intenzív félelem, kiszolgáltatottság, kontrollvesztés, megsemmisüléstől való félelem. A fenyegetettség érzés intenzív,izgalmi állapotba hozza a szimpatikus idegrendszert, megemeli az adrenalin szintet, az egész testet készenléti állapotba állítja. Vészhelyzetben nem érezzük az éhséget, fáradságot. Ilyenkor se küzdelem, se menekülés nem lehetséges, az ember önvédelmi rendszere felborul, túlterhelődik. A szokásos reakciók a veszélyre, jó ideig a traumatikus élmény után is megmaradnak. Példa erre az egyik 1920-ban született, Holocaust túlélő interjúalanyom, aki a mindennapi életben a mai napig is, többszörösen bebiztosítja magát a veszély ellen, állandó aggódás jellemző rá. Folyamatosan "készül" az esetleges veszélyre. Hiába telt el majdnem 70 év a Holocaust tragédia után, a mai napig hordozza az utóhatásait.

A traumát átélt emberek képtelenek kiszűrni az apróbb ingereket, mindenre egyformán reagálnak, lassabban alszanak el, zajokra felriadnak. A traumatúlélők nemcsak álmaikban, hanem cselekedeteikben is újraélik a traumát. A poszttraumás eseményeket megszállottan ismétlik, van amikor tudatosan visszamennek a helyszínre ez az ún. freudi "ismétlési kényszer". Jelen interjúalanyomnak 1944-ben belevilágítottak a szemébe, ezért folyamatosan olyan helyzeteket idéz elő, ahol a lámpának kiemelt szerepe van, célja, hogy a szembe világítás újra és újra megtörténjen, de beszélni mégsem tud fájdalmáról.

Az emberek azért ismétlik a traumát, mert fel akarják dolgozni, uralni akarják. A feldolgozatlan érzésekre jellemzőek a rettegés, düh, az újraélés, amely beszűküléshez vezet. Amikor az ember kiszolgáltatott, megadja magát. Módosult tudatállapotba kerül, úgy érezheti, nem is vele történik, érzelmileg eltávolodik (kilép a testéből). Csak bizonyos emlékek kerülnek a tudat felszínére, annyira fájdalmasak. A traumát átéltek szeretnének biztonságban élni. Életük sokszor beszűkül, nem mozdulnak ki otthonról.

A trauma dialektikájára jellemző a szélsőségesség, a traumát átélt embereknél hiányzik az élmények integrálása, vagy amnéziában szenvednek, vagy állandóan újraélik a feldolgozatlan, fájdalmas eseményeket, vagy nincsenek érzéseik, esetleg túláradóak. Sok traumaátélő jóval később is úgy érzi, valami kihalt belőle.

Felhasznált irodalom

(1) A Prédikátor Salamon könyve 3. rész

(2) HERMANN, J. (2003) Trauma és gyógyulás (50-121 old.)

(3) WARDI D. (1995) Emlékmécsesek (120-153 old.)