Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei V. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "A remény él..." volt. (Debrecen, 2003.
május 23-25.)
A soknevű Isten - minden súlyos,
beláthatatlan következményekkel járó félreértést elkerülendő, sietve szögezzük
le: a kimondható nevű Apollónról (Phoibosz, Lükeiosz, Loxiasz, Agreusz, Enargosz,
Püthiosz, Paian vagy Paieón stb.) van szó - először delfin alakjában választotta ki
a borszínű tengeren hajózó "jó férfiu-népet", majd a földi
halandókéhoz cseppet sem hasonlítható termetében megmutatkozva elhívta a tenger
vándorait, hogy szolgálják őt "kavicsos Pűthonban", s legyenek őrizői a
Delphoiban alapított szentélyének. A homéroszi Apollón-himnusz azt sem rejti véka
alá, hogy a "messzelövő" nem érdemei alapján avatta népévé a fürge
hajó utasait, hiszen azt sem tudta, kik és mifélék a kiszemeltjei ("Kik vagytok?
Merről járjátok a tengeri ösvényt? / Dolgotok is van-e, vagy csak amúgy vaktába
bolyongtok, / mint a kalóznépség..." (I)i), ám ígérete
egyértelmű, parancsa pedig ellentmondást nem tűrő: "őrizzétek a
templomot", s ha ezt teszitek, ételben, italban sosem lesz hiány. "Ámde ha
bármelyikőtök balgán vét szavam ellen, / és ha hiábavaló szó vagy tett lesz
vezetőtök, / vagy pedig önhittség, mely az emberek ősi szokása, / rajtatok akkoron
újak, mások lesznek urakká, / és leigázva, nekik szolgáltok minden időben." (II)
A homéroszi himnusz Apollón választottjait az orgeón szóból (misztikus vallási
társulatok tagja) Homérosznál sehol másutt elő nem forduló kifejezéssel
"orgionásznak" nevez (III), s feladatukat abban határozza
meg, hogy "néon de prophülakhthe", azaz "a templomot pedig
őrizzétek". Az Olümposz szelíd napfényében sütkérező lakóihoz hasonlóan a
lant és az íj csillagként ragyogó istensége - akit Platón patriosz exegétésznek,
az "atyák szokásai magyarázójának" nevez (IV) - maga is
csak annyit várt el a kiszemeltektől, hogy kerüljék az istenek haragját és
féltékenységét kiváltó elbizakodottságot és önhittséget, a hübriszt (V),
s kultikus kötelezettségeiknek (áldozatok, fogadalmi ajándékok) mint a kegyesség
legfontosabb kifejezési formáinak maradéktalanul tegyenek eleget. (VI)
Cserébe mindezért Apollón - mint megtisztító istenség (katharsziosz) - a
halandónak, legyen az illető akár a legsúlyosabb bűnben vétkes, kövessen el még
akár gyilkosságot is, mindenfajta morális mérlegelés vagy megfontolás nélküli
megbocsátást kínál fel (VII), s a purifikáció révén az
exkommunikációval sújtott ismét a közösség teljes értékű tagjává válhat. A
mitológiai istenek sohasem az ember - még ha téves, ámde erkölcsi értelemben
autonóm - döntései miatt orroltak meg, hanem a miatt, ha egy halhatatlant valamilyen
rettentő sértés ért: az olümposziak valamelyikének dukáló áldozatot a síkság
lakója gondatlanságból elmulasztotta teljesíteni, nem figyelmezett kellőképpen az
orákulumban foglaltakra, avagy hamis esküvéssel szégyenített meg valamely boldog
örökéletűt. Az ember végzetszerű sorsát a moira vagy az aisza határozta meg, s
minthogy halandó aligha befolyásolhatta saját választásait, ezért elhatározásait
voltaképpen autonómoknak sem nevezhetjük. (VIII) Szimonidész lemondó
szavaiból a sors fonalával gúzsba kötött s rettentő erőknek kiszolgáltatott
halandó pesszimisztikus életérzése olvasható ki: "az ember oktalan; miként a
réti nyáj, / egyetlen napnak él, de arról mit sem tud, / hogy isten itt miféle véget
szán neki." (IX)
A görögség számára a vallás, az istenek és az istenszobrok (hermák) szolgálata
nem erkölcsi magatartásként definiálódott, hanem a titkos (müszterion) beavatási
szertartások, az orgiák által biztosított kultikus megtisztulás eredményeként arra
irányult, amit a későbbiekben Cicero a De legibus egy helyén ekképpen határozott
meg: "a beavatás által megtanulunk örömmel élni, és jobb reménységgel
meghalni." (X) A görög istenek világa eszményített világ ugyan
- Hegel joggal hangsúlyozta, hogy "az istenség jellege a görögöknél a tiszta
szép" (XI) - de az olümposziak sohasem erkölcsi
hatalmasságokként, vagy morális értelemben vett pozitív paradigmaként lépnek elénk
a mítoszok univerzumából, hiszen - minthogy halhatatlanok lévén, ereikben nem vér,
hanem ikhór keringett - mindenfajta erkölcsi tulajdonságoktól mentesek voltak. Finley
találóan írja: "az olümposzi istenek nem teremtették a világot, ennélfogva nem
is voltak felelősek érte." (XII) A földön elkövetett igaz
tettek nem nyertek később jutalmat, a rosszra sem várt büntetés, s legfeljebb csak
annak, aki magát Zeuszt támadta (Tantalosz, Sziszüphosz), jutott ki az örök
kínzatás. A homéroszi eposzok alig rejtett iróniájától egyenes út vezetett
Euripidésznek az istenekkel szemben támasztott morális szkepsziséig. (XIII)
Következésképp nem is az istenfélelem vált az emberi cselekedetek és törekvések
legfőbb irányítójává (az istenszeretet - philotheosz - kifejezés Arisztotelésznél
jelenik majd csak meg), hanem a nyilvános elismerés, a timé utáni olthatatlan vágy,
valamint a gyalázatos tettek keltette, s a közösség által kiváltott
szégyenérzettől (aidósz) való félelem és rettegés. (XIV)
A delphoi-i kultuszközpont jóslataiban megnyilatkozó Apollón, az eleusziszi titkos
termékenységi szertartások istennője, Démétér, a szamothrakei kultusz végső
megtisztulást ígérő istenségei, a dioszkuroszok vagy az eksztatikus-orgiasztikus
tiszteletnek örvendő Dionüszosz, miként a többi isten, trónoljanak bár az Olümposz
ködbe vesző magas ormain vagy - afféle archaikus kahthonikus istenségekként -
rejtőzködjenek a föld legmélyén, valamennyien az egyetemes rend, az isteni törvény
(themisz) szigorú őrei. Ám az isteni törvény paragrafusgyűjteménye még csak
amolyan klauzulaként vagy appendixként sem tartalmaz földi halandóknak szánt morális
elveket, elvárásokat vagy egyszerű megfontolásokat. Az istenek a világmindenség, a
világ és az emberi élet összehangolt rendjének (kozmosz) feltétlen betartását
várják el az embertől, sőt alkalmasint, miként tette ezt Héra, még az olykor-olykor
felelőtlenül próbálkozó Zeusztól is: "Földi halandó férfit, a régen sorsnak
adottat / újra föloldoznád a riasztóhangú haláltól? / Tedd; de mi többiek ezt
mindnyájan nem helyeseljük." (XV) Csak az önnön korlátait és
létmódja határait szem előtt tartó, a moira szabta sorsot tudomásul vevő ember
élhet az isteni törvény (themisz) és az emberi igazság (diké) rendezett világában.
Ám ott, ahol a rend felbomlik, Khaosz ősi zűrzavara és rendezetlensége fenyeget. A
világ kaotikus ősállapotának pedig már végképp nem lehet köze ethoszhoz, mivel
Khaosz az emberről semmilyen ismerettel nem rendelkezik, s minthogy az ősállapotnak
története sincs, krónikáját még a legkiválóbb, a sziklásföldű Khiosz vak
dalnoka sem tudná megénekelni.
Ámde a Mediterráneum túlsó oldalán egy másik nép is megbízást kap a ki nem
mondható nevű Urától, akit nem is szükséges nevén nevezni - elég utalni a Névre
(ha-sém) - hiszen őrajta kívül nincs is más. A kiválasztás (báhar) nem egy népnek
szól, amely különb lenne a többinél, mert tán még néppé sem szerveződött. A
feladat teszi azzá, s válik nem egy néppé a többi közül, hanem Isten népévé,
tanúvá valamennyi nemzet között: "Mert te az Örökkévaló, a te Istened szent
népe vagy, téged választott ki az Örökkévaló, a te Istened a föld népei közül a
maga népének" (Deuteronomium 7,6). (XVI) Izrael így lesz
megszentelt nép, "papok királysága, szent nemzetség", a "nemzetek
világossága", amely Istenhez és nem ehhez a világhoz tartozik, s amelynek léte
és osztályrésze örökös figyelmeztetés minden más nép számára, hogy az
emberiség sorsa nem eme világon (olám ha-ze), hanem az eljövendő világban (olám
ha-ba) teljesedik majd be.
Az Örökkévaló választottjait szabaddá teszi - kivezeti népét az "egyiptomi
szolgaság házából" -, hiszen csakis szabad nép képes a törvények valóságos
szellemében élni (és nem a törvények igájába zárva sínylődni), s az isteni
törvényeknek való szabad elkötelezettségét - a szabadság édes ízét - más
népekkel megismertetni. Amikor JHWH a szövetség (berit) jeleként a Szináj-hegyen a
nép vezetőjének és tanítójának, Mózesnek átadta a két kőtáblát (sené lúhot
ha-berit), s amikor a világ teremtése előtt már létezett, preegzisztens Tórát a
nép rendelkezésére bocsátotta, Izraelre csodálatos és mérhetetlenül nagy feladatot
szabott. Ha komolyan (és szó szerint) vesszük azt a helyzetet, amikor Mózes előtt
teljes dicsőségében elvonult az Örökkévaló, de háttal Mózesnek, mert
"láthatod hátamat, de arcomat nem láthatod" (Exodus 33,23), akkor nem
hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a két tekintet egyazon irányba szegeződött, s
alant, a hegy tövében talán pont azon a népen pihent meg, amely nem is sejtette, hogy
éppen ezekben a pillanatokban a legsúlyosabb szavak határozzák meg jövőjének minden
rezdülését. Ám az Örökkévaló tekintete előtt a világtörténelem egésze is
láthatóvá vált, s ez a nézőpont teljesen más volt, mint az olümposzi
magasságokból lepillantóké, akik a történések szereplőinek, a pozitív
paradigmaként szolgáló hős vagy a negatív példázatú "rút sybarita váz"
"másságát" legfeljebb csak abban érzékelhették, hogy vajon az illető a
trójai fal(ov)on kívül, avagy bévül tartózkodott-e.
A Szináj nézőpontja felől a történelem egésze válik láthatóvá, a folyamat,
amely valahonnan valamerre tart, ám nem céltalanul, nem a sors, a végzet, a fátum
játékszereként, hanem értelemmel telítetten és célra irányultan.
A természet és a kozmosz süket csöndjét a történelem zajos forgataga váltotta fel.
A mindeneket megalkotó Isten temporálisan létező teremtményeinek a történelem
színterén kínálta fel azt a merőben új kapcsolatot, amelyben az összetartozás
(szövetség) módját és formáját mindkét fél tudatosan alakítja. Az
isten-nemzedékek összeütközésének és a világmindenség feletti uralomért
folytatott barbár küzdelmeiknek, a pre-kozmogonikus állapotokat felidéző kegyetlen
harcoknak, az iszonyatos theomakhiáknak, titanomakhiáknak és gigantomakhiáknak a
helyébe a gondviselés menetének és az ember szabad akaratának összecsapása, az
engedelmesség és a lázadás, "az isteni kihívás és az arra adott emberi
válasz" (XVII) drámai erővel ható történelmi konfliktusai
lépnek.
A zsidóság a Tóra vőlegényévé vált (hátán tóra), ám a törvény ércfalával
együtt a legalapvetőbb, isteni tekintéllyel bíró erkölcsi-morális elveknek,
intelmeknek és szabályoknak is az őrizője lett: a bármilyenfajta emberi civilizáció
alapjául szolgáló Tízparancsolattól (Aszeret hadibrot) saját "kategorikus
imperatívuszán" át ("Szeresd embertársadat úgy, mint tenmagadat" -
"Áhávtá leréáchá kámohá", Leviticus 19,18) egészen a hét noahita
törvényig (seva micvot bené Noah - B. Szanhedrin 56a), amelyek a nem zsidókra is
kötelezőek, s melyeknek betartása esetén minden igaz ember felvétetik a világ
jámborai közé (haszidé umot ha-olam) és részesedik az eljövendő világból (olám
ha-ba - Toszefta Szanhedrin 13,2). (Ne feledjük: az etika modern héber terminusa, a
muszar a héber Bibliából, a Misléből - Példabeszédek 1,8 - származik.) Az egyes
népek partikuláris történetét nem egy precíz matematikai összegzés, hanem az
Örökkévalótól eredő morális elv szervezte valamennyi nép történetévé, azaz
világtörténelemmé, amelyet immár nem a vak (világ-talan) fátum, a kozmosz
szakadatlan ciklikus mozgásának végzetszerűsége, hanem értelem, ok és cél
irányít, és lát el tartalommal, a teremtés aktusától egészen a legvégső napig,
az idők végezetéig (aharit ha-jámim), amikor "a föld megtelik majd az
Örökkévaló megismerésével" (Jesája 11,9).
A partikuláris események s a szanaszét futó történések végtelen halmazában a
zsidóság teremtett rendet, hiszen a kezdettől a legutolsó pillanatig feszülő időt
lineárissá és egységessé tette, jelentéssel és tartalommal töltve ki ezáltal az
ember minden megnyilvánulását. Az elmúlt időre való emlékezés (XVIII)
(záchór - emlékezz) és az eljövendőre való reményteli várakozás kettőssége a
zsidóság számára egyszerre jelenti az erkölcsi érzék állandóságát: a
mindenfajta traumán, rettentő tragédiákon és katasztrófákon átesett emberiség
tudatának reflektáló képességét és szükségességét és az ebben rejlő morális
tartalékot egyfelől, s másfelől annak folyamatos tudatosítását, hogy a különféle
Utópiák, Napállamok, Eldorádók, különböző korok és tájak földi hatalmai által
propagált nagy beteljesedések, vagy akár a kanti "örök béke" hona -
hirdessék bár önmagukat a létező világok legjobbikának - nem azonos a várva várt
és majdan eljövendő világgal. A fátum rettentő hatalma és idegensége, amely az
embert folyamatosan kiszolgáltatta a történelem egész menetének, itt végleg
némaságba burkolózik, hogy helyébe lépjen az Istenhez hasonlatos, Isten-képmású
ember. Csak a jogot és igazságot gyakorló morális lény, tehát az, aki az
Örökkévaló útját járja, töltheti be (vagy ellenkező esetben: veszítheti el
végérvényesen) saját istenképmásúságát, s a puszta metaforán túl valóságos -
azaz akár antropológiailag is definiálható - értelmet szerezhet az imago Dei
fogalmának.
A zsidóság - miközben maga a hit kierkegaardi értelmében vett
"abszurditásának" és "paradoxonjának", azaz a "hit
lovagjának" módján kötődik a Törvényhez (XIX) - az ember
morális cselekedeteinek és válaszadásainak világtörténelemmé szélesedő útját
is megalkotta, amelyen a későbbiekben a kereszténység is elindult. A messiási
birodalom vagy Isten Országának eszkatológikus kiteljesedése a horizonton még ködbe
vesző távoli perspektívának tűnik, ám az út - amely a kereszteződések mentén
borzalmas útvesztőket is magában rejtett - elvezetett a zsidó-keresztény tradíció
fundamentumán nyugvó nyugati szellemhez, az európai identitáshoz. Az etika elve - még
ha transzcendens megalapozottságú is - nem a végső pillanatra vonatkozik, hanem az
egyes pillanatok egymásutánjára. Még akkor is - sőt különösképpen akkor -, amikor
ezeket a pillanatokat holmi kis hatalmacskák (a cezaropapizmustól a
"cezaroprezidentizmusig") a saját képükre és hasonlatosságukra megformált
politikai játszótér idejével próbálják azonosítani, az "üdvtörténet"
időn és téren kívüliségét a pártpolitikai döntések "itt és
most"-jába zsugorítani, hétköznapi tucattermékké és az ideológiai
zagyvaságok színpadi kellékévé, bizáncias díszletévé devalválva a szentet, vagy
ahogy Rudolf Otto nevezi: az "egészen mást" (das ganz andere). (XX)
Buber kifejezésével élve az "Istenfogyatkozás" a napfogyatkozáshoz
hasonlóan csak optikai jelenség: a sötétség ugyan eltakarja a szemünk elől a Napot,
de a Nap halálhírét nem érdemes költeni. (XXI)
Ha szigorúan történeti - és nem teológiai - értelemben arra a kérdésre keressük a
választ, hogy az országát, földjét, politikai hatalmát, önálló törvénykezését
és nyelvét vesztett zsidóság - az ókori népek közül egyedüliként -
szétszórattatásában, idegen környezetbe kerülve, s a diaszpóra-lét minden
nehézsége ellenére miért volt képes mégis fennmaradni, akkor erre éppen a zsidó
hagyomány leglényege adja meg a feleletet. Az tudniillik, hogy a zsidóság az ókori
vallások közül egyedüliként a teremtés és a megváltás mozzanatait összekapcsolva
a világtörténelem egészét, az evilági létezés értelmét, módját és célját az
ember erkölcsi feladataiban, szerepében és súlyában ragadta meg. Az emberi
egzisztenciának az isteni gondviselés törvényekkel és morális elvárásokkal adta
meg "örök" tartalmát. A Törvényét és ethoszát őrző zsidóság sohasem
szolgáltathatja ki isteni jussát a sötétség erőinek. A szolidaritás nem a politikai
hatalmak iránti maradéktalan lojalitásban kell, hogy kifejezésre jusson, hanem a
mindenkori szenvedő, megalázott és megnyomorított ember iránti elkötelezettségben:
nevezzük ezt a morál örökös (azaz a pillanat kísértésének mindig ellenálló)
ellenzékiségének.
Josephus Flavius kissé fellengzősnek tűnő, az eseménytörténet által közvetlenül
is érintett ember megrendültségét tükröző megfogalmazása, miszerint "a
zsidók háborúja a rómaiak ellen nemcsak korunk, hanem az egész történelem egyik
legjelentősebb háborúja volt" (XXII) a zsidó önfelfogás felől
tekintve éppen a lényeget ragadja meg: a Templom, azaz a kultuszközpont
elpusztításával, valamint a Szentföldről való elűzetésével a zsidóság -
Rosenzweig kifejezésével - kiűzetett a történelemből, s a történelmen kívülre
költözött. A történelem fogságából való megszabadulása azonban immár az
Örökkévalótól rámért újabb "fogságot" eredményezett, iszonyatosan
nehéz, de annál szebb szerepet: az örök reménység fogságát. Éppen ebből a
pozíciójából válhatott súlyos feladatának végrehajtójává: a történelmet
immár kívülről szemlélve, s a történelemnek olykor a legreménytelenebb
pillanataiban is - sokszor e történelmi reménytelenséget a legközvetlenebbül
megtapasztalva és saját bőrén érzékelve - lett annak szószólójává (s ha a nabi
szószólót jelent, akkor az Örökkévaló nabi-jává), hogy minden katasztrófa
ellenére, ám minden boldognak látszó - mert hiszen a történelmi tapasztalatokat szem
előtt tartva, s a történelmet kívülről szemlélve ez a boldogság múló átmenet
csupán, nem több - pillanatnyi társadalmi béke dacára a reménység tovább él, s
ezt a reménységet a zsidóság - mint megannyi katasztrófa közvetlen tanúja - puszta
léte is tovább élteti. Egészen addig a pillanatig, amikor a farkas és a bárány
immár együtt lakozik, s amikor Ézsau könnyei végleg felszáradnak...
I "Apollónhoz"
in: Homérosz: Íliász - Odüsszeia - Homéroszi költemények. Budapest: 1967. 807.
Fordította: Devecseri Gábor
II Uo. 810.
III C. Capelle: Vollständiges Wörterbuch über die Gedichte des Homeros
und der Homeriden. Leipzig: 1889. 430.
IV Platón: "Állam" 427 c in: Platonis opera, graece et
latine. Parisiis: 1883. 68.
V A hübrisz pillanatnyi őrületet (até) képes okozni, a szellemet
elvakítja. A hübrisz mibenlétét pontosan foglalja össze Aiszkhülosz, amikor a
perzsák királyáról, Xerxészről beszél: "mértéktelen ne szőjön ember
terveket. / A gőg, virágozván, csapás-kalászt terem, / s arat belőle keserű
sirámokat... / ...Zeusz a nagyratervezők határtalan / becsvágya bosszulója: zord,
kemény bíró, / Xerxészt - mivel a józan észben zsenge még - / bölcs értelemmel
intsétek gyakorta, hogy / ne légyen istentipró, nagyzoló, merész." Aiszkhülosz:
"Perzsák", 820-831. in: Aiszkhülosz drámái. Budapest: 1971. 39-40.
Fordította: Jánosy István
VI Platón ideális államában "a legfontosabb, a legszebb és a
legelső" törvényeket éppen Apollón alkotja meg. Ezek az alábbiak:
"Szentélyek alapítása, áldozatok, s egyéb, isteneknek, daimónoknak és
héroszoknak járó tiszteletadás; továbbá az elhunytak sírba tétele, s mindaz, amit
a másvilágon levőknek nyújtanunk kell, hogy jóindulatukat megnyerjük." Platón:
"Állam 427 b" in: Platón összes művei. II. köt. Budapest: 1984. 246.
Fordította: Szabó Miklós
VII A Karvezető ezt mondja Oresztésznek az Áldozatvivők című
Aiszkhülosz-drámában: "Csak egy a gyógyír: Loxiászt érintve majd, / a
gyötrelemtől ő szabaddá tesz hamar" (1059-1060). S később Apollón az
Eumeniszekben öntudatosan jelenti ki: "megtisztítója én vagyok" (578.). in:
Aiszkhülosz drámái. im. 299; 325.
VIII Arisztotelész egyértelműen fogalmaz: egy cselekvésre akkor
mondható, hogy szabad elhatározásból történik, "saját akaratunkból
fakad", ha "a mozgató elve a cselekvő személyben van", s azokat
nevezzük "kényszerű" cselekedeteknek, "amelyeknek oka rajtunk kívül
van." Arisztotelész: Nikomakhoszi Ethika 1110 b Budapest: 1971. 54. Fordította:
Szabó Miklós
IX Szimonidész: "Emberi sorsok" in: Görög költők
antológiája. Budapest: 1959. 84. Fordította: Franyó Zoltán
X Cicero: "De legibus" 2, 14, 36. in: Cicero:
Staatstheoretische Schriften, Lateinisch und Deutsch. Berlin: 1984. 276.
XI G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról.
Budapest: 1966. 450. Fordította: Szemere Samu
XII M. I. Finley: Odüsszeusz világa. Budapest: 1985. 208. Fordította:
Fridli Judit. Ld. ehhez még: E. R. Dodds: The Greeks and the Irrational. California:
1951; A. W. H. Atkins: Merit and Responsibility. Oxford: 1960; E. Ehnmark: The Idea of God
in Homer. Uppsala: 1935.
XIII "Való talán az embernek törvényeket / előírók, a
törvény ellen élnetek?", ill. "Az embereket már nem jogos / elítélni; mert
ha az istenek példája visz / minderre minket - az oktatók a vétkesek."
Euripidész: "Ión", 442-443. ill. 450-451. in: Euripidész: Tíz tragédia.
Budapest: 1964. Fordította: Devecseri Gábor
XIV Az erkölcsileg tiszta (katharosz) halandóval szemben a bűn
mocskától beszennyezett (miaszma) ember áll. Az erkölcsi értelemben vett bűn
fogalma, a hamartia - némi jelentésváltozáson átesve - csak a hellenizmus
időszakától kezdődően vonatkozik magára az "erkölcsi rosszra". Vö. J. M.
Bremer: Hamartia. Amsterdam: 1969; R. Parker: Miasma. Pollution and purification in early
Greek religion. Leiden: 1983.
XV Homérosz: "Íliász", XVI, 441-443. in: Homérosz: Íliász
- Odüsszeia - Homéroszi költemények. im. 290. Fordította: Devecseri Gábor
XVI Nem ethnosz tehát, amennyiben a közös eredet, a történelem, a
kultúra és a nyelv által összekapcsolt emberek közössége értendő ezen, hanem am
(JHWH), laosz, azaz "Isten népe", szemben az Urat nem ismerő pogányokkal
(gójim, ethné - Genesis 10,5; Jirmeja 10,25; Nehemja 5,8).
XVII Y. H. Yerushalmi: Záchor. Zsidó történelem és zsidó
emlékezet. Budapest: 2000. 27. Fordította: Tatár György
XVIII Halbwachs nyomán (La mémoire collective. Paris: 1950.) a
zsidóság emlékezetét, azaz a Héber Bibliát (keresztény elnevezése szerint az
Ószövetséget) - metafizikai és teológiai értelemben - Európa kollektív
emlékezetével azonosnak tekinthetjük.
XIX A "hit lovagját" egyedül az abszurd mentheti meg
"és ezt a hitében ragadja meg. Felismeri tehát a lehetetlent, és ugyanabban a
pillanatban hisz az abszurdban; mert ha el akarná hitetni magával, hogy rendelkezik a
hittel, de közben nem törekedne lelkének minden szenvedélyével s teljes szívvel a
lehetetlen megismerésére, akkor saját magát csapná be, és tanúságtételével
semmire se menne..." - írja Kierkegaard, majd kicsivel odébb hozzáteszi: "Az
istenséghez való viszony ilyen formáját a pogányság nem ismeri.", S.
Kierkegaard: Félelem és reszketés. Budapest: 1986. Fordította: Rácz Péter. 77-78 és
102.
XX "...ami idegen és ami álmélkodásra késztet, ami kívül esik
a megszokott, a megértett és a meghitt területén, és ezért teljes egészében
kívül esik azon és ellentétben áll azzal...", R. Otto: A szent. Az isteni
eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz. Budapest: 1997.
Fordította: Bendl Júlia. 35. Rendkívül messzire vezet Simone Weilnek a "Mi
Atyánk, ki vagy a mennyekben..." imájának konzekvens végiggondolása. Így ír:
"Az Atya az, aki a mennyekben lakozik. Sehol másutt. Ha azt hinnénk, van idelenn
egy Atya, az nem ő, az egy hamis Isten." in: Uő: L'attente de Dieu. Paris: 1966.
215.
XXI M. Buber: Gottesfinsternis. Betrachtungen zur Beziehung zwischen
Religion und Philosophie. Zürich: 1953.
XXII Josephus Flavius: A zsidó háború. Budapest: 1964. 15.
Fordította: Révay József
|