"Aligha az, hogy hazánk földjén van a lakásunk, de nem is
az, hogy ilyen-olyan dolgaink révén közel kerülünk egymáshoz, hanem legfőképpen
szellemi kötődésünk fűz össze minket közösséggé"
(Hugo von Hoffmansthal)
Ha úgy kétezer-hatszáz esztendővel
ezelőtt létezett volna valamilyenfajta
kedvezménytörvény, amely a Babilóniába "szakadt", idegenbe áttelepített
zsidóságnak Júdához, az anyaországhoz való viszonyát és státuszát lett volna
hivatott szabályozni, bizonyára a legkíméletlenebb "nép-nemzeti"
támadásoknak lett volna kitéve Jirmejáhu (Jeremiás), az anátóti papcsalád sarja.
Persze hatályban lévő státusztörvény híján is tudunk a próféta neve alatt ránk
maradt könyvből Jeremiás egész életén át tartó mártíriumáról, arról, hogy
mennyire és milyen módon volt kitéve saját hazájában a létező legdurvább
atrocitásoknak, a legszofisztikáltabb lelki és fizikai bántalmazások egész sorának.
1
A Cidkijjáhu alatti szervezkedések, az
önsorsrontó zendülések és pártoskodások, a nemzeti szerencsétlenségek okát
firtató, s az egymástól élesen eltérő válaszok kínálata nyomán szellemileg és
vallásilag mind jobban kettészakadó ország remek érvényesülési terepet és
lehetőséget biztosított a hazafias érzelmektől túlfűtött, szűk látókörű
nacionalistáknak, a helyzet valódi komolyságát fel nem ismerő populista
demagógoknak. Ők voltak ugyanis azok, akik igyekezvén a hatalom kedvében járni, a
hatalom-közeli közszolgálati funkciójukban szépen kikozmetikázott
helyzetelemzésekkel, a valóságtól távol eső irracionális álmokkal és hazug,
manipulatív jövőképekkel igyekeztek kedveskedni a klientúráját bőséges
osztogatással meghálálni kész politikai uralomnak, a kultuszreformot követően egyre
üresebbé és tartalmatlanabbá váló templomi kultusz túlbuzgó papságának és a
puszta ígéretektől megszédített népnek.
2
Akadt például olyan megélhetési
próféta, aki az ígérgetési túltermelésbe belefeledkezve a Seregek Ura nevében
önfeledten azzal fordult a néphez, hogy "két esztendő múlva" visszatér
"az Örökkévaló házának valamennyi edénye, melyet Nebúkadneccar, Babilon
királya vitt el innen, és hurcolt Babilonba." (Jeremiás 28:2). Buber rendkívül
pontosan fogalmaz: "Pszichológiailag kifejezve: a hamis próféták a saját
tudatalattijukat teszik meg Istennek, az igazi próféták tudatalattiját viszont az igaz
Isten keze formálja..." 3
Jeremiás tehát nemcsak annak volt
tudatában, hogy az ilyen és ehhez hasonló szószólók valójában hamis próféták
(nibeim baseker), akik felelőtlen hazugságaikkal csupán kábítják az egyszerű
embereket, "szívük vágyait az Örökkévaló szavaként hirdetve" (Jeremiás
23:16), s nemcsak határozottan elutasította a nép sebeit hazugsággal gyógyítók
(Jeremiás 6:14), s az Örökkévaló által "nem küldött" (Jeremiás 14:14)
ámítók csalárdságait, hanem annak terhével is tisztában volt, hogy ő mint igazi
nabi, Isten nevében beszél, az isteni akaratot és szándékot közvetíti, s - mint aki
az Úrral rendkívüli bizalmi kapcsolatban áll - az Örökkévaló által a
"szájába helyezett szót" (Jeremiás 1:9), az isteni Igét adja tovább,
juttatja el a címzetthez, Isten népéhez.
A próféta levelet írt tehát a Babilonba telepített honfitársaihoz, amelyben arra
bíztatta valamennyiüket, hogy a hatalom-konform ígéretek komolyan vétele helyett,
próbáljanak új otthonukban boldogulni: "Építsetek házakat és lakjatok bennük;
telepítsetek kerteket és egyétek gyümölcsét; vegyetek magatoknak feleséget, hogy
fiúk és lányok szülessenek; fiaitokat házasítsátok meg, lányaitokat adjátok
férjhez, hogy ők is fiúknak és lányoknak adjanak életet: nektek ugyanis sokasodnotok
kell ott, nem pedig kevesbednetek. Munkálkodjatok annak az országnak jólétén, amelybe
vittelek benneteket; imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz, hiszen jóléte a ti
jólétetek is." (Jeremiás 29:5-7).
A nemzeti önérzetükben sértettek nevében Semájáhu szimpla feljelentésnek is
beillő válaszlevelet adresszált az anyaország vezetőihez és papságához, amelyben
dühödten interpellál és azonnali eljárást követel az - ahogy írja -
"őrjöngő prófétával" (Jeremiás 29:26) szemben, aki ahelyett, hogy
egyesített nemzetközi haderők felmentő és békefenntartó erőinek, a határok
újraegyesítésének, de legalább az idegenbe szakadtak mielőbbi hazatelepülésének
délibábos fantazmagóriáját kínálta volna, azt merészelte állítani, hogy a jelen
helyzet "sokáig tart még". (Jeremiás 29:28).
4
Jeremiás persze pontosan tudta, hogy csak arról a prófétáról ismerik el,
hogy az Örökkévaló küldötte, akinek a "szava beteljesedik" (Jeremiás
28:9), de szegény Semájáhu honnan is sejtette volna előre a közönséges halandók,
de még a királyok elől is sejtelmesen rejtőzködő jövőt, s a verifikációnak
milyen módját választhatta volna, hogy bebizonyosodjék: Jeremiás minden állítása
hamis, ellenben az ő szava maga a (leendő) igazság?
A történetekre vonatkozó - de az egyszeri és egyedi történeteken túli -
információk csak a teljes történelem felől, a történetek lekerekített
végpontjából láttatva nyerhetik el igazi, immár végérvényesen támadhatatlanná
és megkérdőjelezhetetlenné vált legitimitásukat, abból a nézőpontból, ahová
Semájáhunak, de Jeremiásnak sem lehet bepillantása. A jövő még a próféta
számára sem konkrétan létező entitás, hanem éppen ellenkezőleg: a történelem
lehetséges fejleményei alternatívákban jelennek meg előtte, mint az éppen adott
pillanatban benne rejlő eshetőségek és lehetőségek látens realitásai.
Az elkövetkező világ megjövendölése helyett feltételezhető, potenciális
sorsokról beszél a szakadatlanul múló időnek egy kitüntetett pontján állva, ahol
majd az emberek döntése határozza meg és jelöli ki önnön további útjaikat vagy
útvesztőiket. Ugyanazokat az eseményeket érzékeli, amelyeket kortársai, akiknél ő
sem lát előrébb, ám a történéseket mélyebben képes szemlélni, s felismeri azok
rejtett dinamizmusát. Ennélfogva egy természetfeletti úton nyert információ célba
érésének, a transzcendens híranyag "olvashatóvá" és értelmezhetővé
tételének letéteményese. A próféta tolmács, az isteni közlés és tanítás
fordítója, aki - mint a "nehéz ajkú és nehéz nyelvű" Mózesnak az
"ékesszóló" Áron: "Aharón achicha jihje nebijecha"
("Testvéred, Áron lesz a prófétád" - Exodus 7:1) - képes az isteni
szavakat átültetni és közvetíteni az emberek számára.
Ő az, aki felelős azért, hogy az isteni lényegű szó, a "mennyei beszéd"
hiteles, tehát autentikus formában lefordíthatóvá váljon az emberek nyelvére, s az
időben strukturálatlan (mert öröktől fogva létező és örökké hangzó, azaz
időtlen) isteni Ige (az égi információ) "egymás utáni sorrendben kimondott
szavakká" rendeződjön, temporálisan szervezetté s ezáltal az ember számára
hallhatóvá és megragadhatóvá legyen.
A próféta "a történelem középpontjában áll", 5 hiszen - egyfelől - képes behatolni
annak mélyére, felismerni a közönséges halandók előtt rejtetten megbúvó
szándékokat, amelyeket JHWH akaratával azonosít, akit a történelem korlátlan
urának tekint. Másfelől az elmúlt korok katasztrófáit és súlyos csapásait
megtérésre buzdító felhívásokként értelmezi, azaz a történelmi múltat a
jelenhez szóló isteni információk halmazaként interpretálja. A zsidóság számára
- szemben a görögökkel - nem az isteni önkény, a megkerülhetetlen fátum irányítja
az eseményeket, hanem az ember maga válik önmaga sorsának intézőjévé, gazdájává
és felelősévé. Oidipusz önnön sorsával szemben kezdettől fogva vak volt, s
története során - kegyetlen irónia - mindössze egyetlen cselekedetre volt szabadon
képes: a kiszabott végzetet maga teljesítette be, amikor szemeit önkezével vájta ki,
világtalanná (világ-talanná) téve önmagát.
A rejtőzködő, az önmaga létezésében "megbúvó" (ehje aser ehje -
"vagyok, aki a Lét vagyok" - Exodus 3:14) JHWH a dicsőségéből (kavód)
részesedő próféta által s a szóval mint legfőbb instrumentummal tartja a
kinyilatkoztatás és a szövetségkötés megkívánta kapcsolatát a nép egészével.
"Én a te száddal leszek, és megtanítlak, mit beszélj" (Exodus 4:12) -
mondja JHWH Mózesnak (akiről tudjuk, hogy nem volt a szavak embere - vö. Exodus 4:10),
s a próféta egyfelől JHWH legkiválóbb tanítványaként (limmud - "Az Úr
megadta a nyelvet, a tanítványok nyelvét... maga adta ajkamra a szót" - Jesája
50:4), másfelől JHWH szószólójaként - mindig egyes szám első személyben, mintha
maga a megbízó beszélne - az isteni üzenetet tolmácsolja.
A zsidó történelem nem ismeri a "sorsvakság" fogalmát. A láthatatlan,
rejtőzködő Isten (él misztatér) az őt is kötelező 6 szövetségen, törvényen és választott
prófétáin keresztül szüntelen kapcsolatban áll népével, s a próféta folyamatos
választás és az isteni információra való válaszadás elé állítja Izrael népét:
"ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot.
Ha engedelmeskedsz az Örökkévaló, a te Istened parancsainak..., megtartod parancsait,
törvényeit és rendelkezéseit, életben maradsz, és megsokasodsz, s az
Örökkévaló... megáld azon a földön, ahova indulsz, hogy birtokba vedd. Ha azonban
elfordul szíved, s nem engedelmeskedsz..., akkor menthetetlenül elpusztultok, s azon a
földön, amelyre a Jordánon átkelve elérkezel, hogy birtokba vedd, nem fogtok sokáig
élni" (Deuteronomium 30:15-18). A próféta szavai által JHWH maga nyilatkozik meg
a történelemben, s az események mélyén meghúzódó rejtett valóság
nyilvánvalóvá válik. Az igazi szó választási lehetőségeket kínál, és sohasem a
jövő véglegességét, befejezettségét.
A niniveiek "ki tudja, hátha megbocsát az Isten" (Jónás 4:9) felkiáltása
éppen ezt a minden történelmi pillanatban benne rejlő sokféleséget, a transzcendens
lehetőségek szinte végtelen számú evilági kínálatának örök reményét fejezi
ki. A JHWH-tól érkező szó az emberi cselekvés alternatívájában válik
realitássá, s így bátran állítható, hogy a szabad akarat első igazi képviselői a
(szabad) akaratukkal JHWH-hoz láncolódó próféták voltak.
Az igazi próféta a döntés pillanatában fordul a néphez, JHWH nevében, s noha
álláspontját kizárólag a jelen számára fogalmazza meg, beszédének mindig
történeti következményei lesznek. Ma már tudjuk, hogy a hosszabb babiloni
berendezkedést vizualizáló Jeremiásnak lett igaza, miként arról is van fogalmunk,
hogy a babiloni fogság milyen történeti következményekkel járt. Jeremiás próféta
igazi nagysága azonban nem pusztán abból állt - bár ez sem volt csekély -, hogy
értelmet és értelmes célt próbált nyújtani mindazoknak, akiket az írástudók
árulása - vagy ahogy ő maga mondja: "az írástudók hazug tolla" (Jeremiás
8:8) - tévesztett meg és kergetett hamis és kilátástalan ábrándokba, hanem annak
tántoríthatatlan hangsúlyozása, hogy Izráel népének nem az ígéretekhez kell
ragaszkodnia, hanem az ígéretek tevőjéhez, az Örökkévalóhoz.
Hiszen míg sokan éppen az ígéretekre hivatkozva kergették magukat vagy taszítottak
másokat illúziókba, vagy az ígéretek számonkérésének apropóján rendültek meg
hitükben, s idegen istenek felé fordulva 7 hangoztatták, hogy Isten hűtlenné
vált ígéreteihez, immár nem ura a történelemnek, addig Jeremiás következetesen az
Örökkévaló iránti hűségről beszélt. Ugyanis éppen hogy nem az emberi olvasatban
sokszor értelmezhetetlen ígéret maga a legfőbb biztosítéka önnön
beteljesedésének - eme tautologikus okoskodás hamisságát és tarthatatlanságát a
zsidóság a történelem folyamatos tragédiáiban és retteneteiben kegyetlen bőséggel
tapasztalhatta meg -, hanem az ígéretet tevő Örökkévaló örökkévalósága és
egyetlensége. S a hozzá való hűség és a benne való rendíthetetlen bizalom - akár
Ábrahámé az akéda-jelenetben - egyben garanciája is annak, hogy Izráel
változatlanul és rendületlenül az Örökkévaló népe marad, s Istentől rászabott
feladatát a száműzetésben és a szétszórattatásban éppúgy teljesítheti, mint a
nemzetállami lét szűkebb keretei között. Ahogy a teremtés rendje, a kozmikus
mindenség egésze Istentől meghatározott, ahogy a nap adja a világosságot, s éjjel a
hold a fényességet, úgy illeszkedik ebbe az isteni rendbe a támasztott nép sorsa.
"Csak ha megrendül színem előtt ez a megszabott rend - szól az Örökkévaló -,
csak akkor szűnik meg Izráel nemzetsége nép lenni előttem minden időben."
(Jeremiás 31:35-36)
Jeremiás nevezetes földvásárlása nem az általában vett ember legyőzhetetlen
optimizmusának gesztusa, de nem is fakad abból a "csak azért is"
elszántságból, amellyel Odüsszeusz szegül szembe újra és újra az isteni erők
által rámért sorssal, a fátum kegyetlen feltartóztathatatlanságával. A próféta
rendíthetetlen bizalma és hűsége az Örökkévaló számára a nép bizalmának és
hűségének "előképeként" jelenik meg, a folyamatosság jeleként, amely a
történelem fölött ellátó JHWH tekintete előtt immár azt a perspektívát jeleníti
meg, amikor "összegyűjtöm őket azokból az országokból, ahová haragomban,
felindulásomban és nagy bosszúságomban száműztem őket... újra szántóföldeket
vásárolnak pénzért, szerződéseket írnak és pecséttel látják el... mert jóra
fordítom sorsukat" (Jeremiás 32:37,44).
Jeremiásnak Izráel folyamatosságáért tett erőfeszítése, a babiloni
száműzöttekhez írott levele, s szimbolikus jelentőségű tette, a földvásárlás
lényegében ugyanabból a szándékból és elkötelezettségből fakadt, mint amely
több mint hat évszázaddal később, a második hurbánt követően Rabbi Jochánán ben
Zákkáj törekvését alapozta meg. Ám az "add nekem Javnét és bölcseit"
(b. Gittin 56a) nevezetes kérése - az általánosan elfogadott és folyamatosan
hangoztatott véleményekkel ellentétben - nem egyszerűen ama szándék szimpla jele és
kifejeződése, hogy a földjét, politikai hatalmát, templomi kultuszát és (részben)
nyelvét és mindennapi szokásait vesztett zsidóságot mintegy átköltöztetve egy
spirituális hazába, Javnéval "a feledés ellen emelt erődítménnyel" 8 megóvni a szellemi pusztulástól. Ennél mind
Jeremiás, mind Jochánán ben Zákkáj esetében is jóval többről, mondhatni sokkal
lényegbevágóbb dologról van szó.
A próféta és a bölcs - talán nem véletlenül - történetileg a legválságosabb
pillanatban, a nép teljes pusztulásának és megszűnésének, a történelemben való
végzetes és végleges feloldódása reális lehetőségének adott idején jelenük
romhalmaza mögé tekintve egy egészen más perspektívát, Izráel népének
legvalóságosabb létezésmódját fedezhette fel. Azt, amely temporálisan, tehát
historikusan aligha, ámde - minthogy az Örökkévalótól adott - csakis a történelmen
túlról válik definiálhatóvá. Izráel népe - amint szintén egy felettébb
kiélezett történelmi szituáció alkalmával értesülhettünk róla - "nép,
amely magában lakozik, a nemzetek közé magát nem számítja" (Numeri 23:9).
Izráel nem ethnoszként, nem a többi nép egyikeként jön számításba, hanem a
választott nép nevet kapva, s a körülmetélés pogányoktól megkülönböztető
katexokhén jelével Istenhez rendeltségében, Isten mellettiségében "Egy nép,
és nem az egyik nép, mert úgy nép, ahogyan majdan - a messiási korban - az emberiség
lesz Egy nép", 9 azaz Izráel a népek előképe. Isten
népeként a népek között kötelessége és súlyos feladata a rálátás eltérő -
nevezzük talán kívülső - nézőpontjából tudni és rendre jelezni - még ha
valamennyi nép egyszólamú kórusával szemben is kell ezt megtennie -, hogy nincs az a
politikai berendezkedés, nincs az a földi hatalom, nincs az a "létező világok
legjobbika", amely akár csak egy pillanatra is felcserélhetővé vagy
összetéveszthetővé válhatna a majdan eljövendővel.
Amint az Örökkévaló tekintete nem ütközhet látóhatárba, s nem korlátozhatja azt
semmi horizont, akként Izráel spirituális népe sohasem szorítható territorális
határok közé. Izráel az első és a második Szentély pusztulása után, mindkét
szétszóratását követően elveszítvén mindazt, ami egy nemzetet valóságos
nemzetté tesz, kikerült a történelem "rendes" menetéből, történelmen
kívülivé lett. A fogság népe a történelem terhétől vált szabaddá, s ennek
nyomán választott népként az egész föld lett a hazája. Történelmen túli létét,
s végtelennek tűnő szellemi határait hol a Jósijjáhú által megtalált
törvénykönyv, hol a későbbi kánon, hol a rabbinikus iratok, az írott és szóbeli
hagyomány egésze jelölte ki. Valóságos felségterület, szuverén hatalom, a nemzet
függetlenségét szimbolizáló emlékművek hiányában a Tóra - Heine találó
kifejezésével a "hordozható haza" - vált az igazi otthonává. Mindennapjait
a saját törvényei szerint élő, ám megszokott környezetétől elszakadt, exlex
állapotba került nép a mindennapok világa fölé emelő vallásának törvényei
szerint rendezi be életét, s JHWH törvényei a "szívekbe íródnak" be
(Jeremiás 31:33). Az otthon és a külföld határai spiritualizálódnak, s a nép
identitását a történelmen átívelő, önnön létének állandóságot biztosító
emlékezés teszi ércnél maradandóbbá.
10
A második hurbánt követő apokaliptikus irodalom már több vonatkozásban is
jelentősen túllépett a toposszá vált tradicionális profetikus paradigmán.
11 A Szentély pusztulásának legfőbb
okát immár nem pusztán a nép bűnös életvitelében, a törvény útjáról való
letérésében láttatta, hanem egyúttal Isten egyéb terveihez vezető, ahhoz
hozzásegítő szükségszerű indítéknak is. A transzcendens szándék, hogy tudniillik
"szétszóróm ezt a népet a nemzetek közé" (2Báruch 1:4), valamint
"elviszem Cijjónt, hogy látogassa meg a világot" (2Báruch 20:2)
történetileg annak a történelmen túlinak a perspektíváját kínálja, amely a
teljes megváltás nyitányát jelenti. Hiszen - más források szerint is - a Messiás
rejtett létezése éppen a Szentély lerombolásának napján vette kezdetét. A talmudi
elbeszélés érzékletesen adja elő a történetet: "Egy zsidó munkáját végezte
a mezőn, s a tehene egyszeriben bőgni kezdett. Egy arab járt arra, s meghallván a
tehénbőgést, ezt mondta: "Júda fia, Júda fia, kösd ki tehenedet, fejezd be a
szántást, mert a Templom leromboltatott!" A tehén újra elbődült, és az arab
azt mondta: "Júda fia, Júda fia, kösd meg újra a tehenedet, kezdd el újra a
szántást, mert megszületett a Messiás király!" A zsidó megkérdezte: "Mi a
neve?" - "Menachem [Vigasztaló]." 12
A történet folytatásában még arról is értesülhetünk, hogy jóllehet a Messiás
tartózkodási helyéről e pillanatban még semmi bizonyos sem tudható, de ő miatta fog
újra fölépülni a Templom.
Nem véletlen tehát, hogy Isten dicsősége (sechina, kabód) mintegy Ezékiel
próféciájának realizálódásaként 13 ugyancsak kiköltözött a Templomból, s
az Olajfák hegyén való rövidebb tartózkodás után népéhez hasonlóan maga is a
diaszpórát választotta: "Jöjj és lásd, mennyire szereti a Szent - áldott
legyen - a gyermekeket: a tíz törzs száműzetésbe ment, de a sechina nem ment velük;
Júda és Benjámin száműzetésbe ment, de a sechina nem ment velük; de mikor a
gyermekek mentek száműzetésbe, amint írva áll: "Gyermekei fogságba mentek, az
elnyomó szeme láttára" (Siralmak 1:5), a sechina is velük ment a száműzetésbe,
amint írva van: "Sion leányát elhagyta minden ékessége" (Siralmak
1:6)". 14 Tehát a hurbán nem módosította, nem
változtatta meg Izráel kiválasztottságának transzcendens státuszát, éppen
ellenkezőleg: új értelemmel és jelentéssel gazdagította azt.
Izráel szakadatlanul a történelem folyamatában néz vissza önmagára, miként
Istenét is a történelemben érzékelhető tettein keresztül ismerhette meg. Az
értelemmel telített történelemnek sokféle olvasata, sokféle elbeszélése
lehetséges, ám a história szakadatlan folyását megállító, a múlt - jelen - jövő
időrendjét felkavaró emlékezet és emlékezés (zikkáron) az egyes, különálló
narrációkat "emlékezetközösséggé" (P. Nora) formálja. Nem az egyedi
történetek matematikai összessége adja a történelmet, hiszen nem a puszta summázat
teszi a magukban álló és elszigetelt történéseket történelemmé, összefüggő
egésszé. Az egyes történeteket a kollektív emlékezet fűzi értelmes, helyesebben
értelemmel telített teljességgé. A sokféle történésből kikristályosodó
történelem egy, hiszen a róla való közös tudás rendezi be és teszi otthonossá
valamennyi lakója számára.
A közösen lakott múlt konstituálta a zsidóságot, s szétszórattatásában,
Babilóniában és Alexandriában, Rómában és Bizáncban, Perzsiában és az
Ibériai-félszigeten, Galliában és a Rajna völgyében, Pannóniában és az Oszmán
Birodalomban, az Osztrák Monarchiában és Galíciában, Bukovínában és a cári
Oroszországban, országról országra, különféle környezetben és eltérő
körülmények között önálló mozaikkövekkel járult hozzá a közös történelem
eikónjához, színes és gazdag képéhez. Az egykor még osztatlan és azonos nyelvet
beszélő föld lakói égig érő torony építésébe kezdtek, s fennen hirdették:
"szerezzünk magunknak nevet, nehogy szétszóródjunk a földön." (Genesis
11:4) A rettenetes hiúságukra és önteltségükre adott isteni választ pontosan
ismerjük. A zsidóság azonban - mintha éppen ellentéte lenne a toronyrakóknak - nem
maga szerez nevet önmagának, hanem Istentől kapja azt, s földi szétszórattatása nem
reá szabott átok, hanem - vallási önfelfogásának értelmében - az emberiség
közös történelmének megáldása.
Akárcsak széder-estén, ahol még az egyes ételek is a történelemre emlékeztetnek, s
ahol a múltra való közös emlékezés teremti meg az együvé tartozás kollektív
identitását, "mi"-vé a történelemről összegyűjtött közös tudás
kovácsolja a zsidóságot. Az "én" történetem és a "te"
történeted a "mi" közös történelmünkké válik, ennélfogva az én
történetem, az én sajátos egyedi létezésem közös történelmünket alkotva a
tiéddé is lesz, és megfordítva: a te történetedből, a te egyedi létezésedből,
mint közös történelmünk eleméből én is részesedem. Külön-külön valamennyiünk
éles és tiszta emlékezetére szükség van a közös, kollektív emlékezéshez,
külön-külön valamennyiünk sok kis történetére szükség van a közös, kollektív
történelmünkhöz: ezáltal külön-külön mindenki tudatosíthatja, hogy maga is
elszakíthatatlanul a néphez tartozik. A zsidóság létét egyedül a kollektív
felejtés amnéziája veszélyeztetheti, ennélfogva a nép categoricus imperativusa az
emlékezés parancsolata: "Samor ve zákor be-dibbur echád", (Őrizz meg és
emlékezz, hangzott egy parancsolatban), csendül fel újra és újra a Löchá dodi
sabbat-himnuszában. Az idődimenziók feletti és azon kívüli Gondviselő hozta létre
az egyes történeteket, az ember az emlékezete révén a kronologikus narratíva által
összefűzött történelmet.
A zsidóság reá mért transzcendens feladatából következően, semmilyen más nép
megszokott és természetes létmódjához nem mérhető életet él. Saját hazájában
is idegen, hiszen még a végső lakóhelyként beígért földnek sem ő, hanem JHWH a
tulajdonosa - "az Örökkévalóé a föld és annak teljessége, a világ és
valamennyi lakója" (Zsoltár 24:1) -, s tulajdon honában is szakadatlanul a
Szentföldön kívülire, Egyiptomra, a Sínaira, a pusztaságra, azaz az Izráelen
túlira kellett emlékeznie. De eközben idegen környezetben is otthon van, hiszen
bárhol rendezkedik is be, vele van Istene, vele van múltja, s még távol otthonától
is Jeruzsálemre fókuszálja figyelmét, gondolatait és vágyait: "Jeruzsálem, ha
elfeledkezem rólad, száradjon el a jobbom! Nyelvem tapadjon ínyemhez, ha nem emlékezem
meg rólad: ha Jeruzsálemet nem helyezem minden örömöm fölé!" (Zsoltár
137:5-6) Hogy Jeruzsálem mennyire lehetett egyszerre a szellemi otthon valóságos és
valóságon túli, képzeletbeli terrénuma, azt mindenesetre kifejezően és
megindítóan példázza Jehuda Halévi sok-sok nemzedék érzését megörökítő Álmom
(Halómi) fantáziacímen ismert költeménye. De a vers egyik sora azt is példázza,
hogy ébredéskor, a valóságos távolság tudatosodásának pillanatában, messze
idegenben is "még mindig veled voltam, Isten[em]".
15
A galutban élők számára a földtől (erec) való fizikai távolság és a messiási
reménység metafizikai közelsége alapjaiban más értelmet ad mindenkori földrajzi
jelenüknek és spirituális jövőjüknek. A zsidó létezés egyszerre Erec Jiszráél
földjén való lét, s egyszerre diaszpóra-lét. A létezés e kettős formája nem
létezhet egyik a másik nélkül: ahogy a több évszázadon és generáción át ható
szolidaritásnak komoly része volt Izrael állam létrejöttében, ma az Izrael iránti
szüntelen szolidaritás mellett szükséges Izrael elkötelezett szolidaritásának a
kinyilvánítása is a diaszpórában élők felé. A diaszpóra tagadásának
ultra-cionista tanítása (selilat haggolah) nemcsak Izrael háttér nélküliségét
jelentené, hanem annak a végső célnak és jövőnek a megkérdőjelezését is, amely
egyszerre születik meg majdan itt is és ott is, egyszerre szünteti be a
világtörténelmet itt is és ott is, s egyszerre jelenti a vég beteljesedését
mindenütt. Leon Roth szavaival: a judaizmus nem végtermék, hanem program, és
teljesülésének eszközei a zsidók." 16
Ha komolyan vesszük Jeremiás szavait 17 - márpedig semmi okunk
sincs arra, hogy ne ezt tegyük -, akkor be kell látnunk, hogy Izráel összegyüjtése,
"Izráel szűz leányának hazatérése" csak akkor lehetséges - s ne
feledjük: eme bizonyos "akkor" eljövetelének az időpontja a legkevésbé
rajtunk múlik, magunk azt nem befolyásolhatjuk és nem siettethetjük - , tehát csak
akkor lehetséges, ha van honnan összegyűlni, s ha akad honnan hazatérni.
Izrael állam visszavezette a történelembe a zsidóságot. De a zsidóság egyszerre
történelmen kívüli, diaszpóra-léte és történelmen belüli, a többi néphez
hasonló állami léte egy időben és egymás mellé rendelve adja a zsidóság jelenét.
A jelen világ egykor ismeretlen és rémisztő jövőként élt az emberek tudatában,
ám ez a jövő jelenné lett, ismerős világgá alakult. A zsidóság e múltra
szegeződő és jelenre figyelő pillantása garanciája örök ittlétének. S egyúttal
válasz is arra, hogy miként tartozunk, miként tartozhatunk valamennyien, mind a
tizenötmillióan, az aktuálpolitika retorikai ábrándképeivel ellentétesen, tehát a
szó legvalóságosabb értelmében, Argentínától Romániáig, az Egyesült
Államoktól Szlovákiáig, Marokkótól Ukrajnáig, Angliától Izraelig,
Ausztráliától Magyarországig, ha nem is közjogi értelemben, de lélekben egy
néphez.
1 Jeremiás korához, életéhez
és munkásságához ld.: G. von Rad: "Die Konfession Jeremias", in:
Evangelische Theologie (München) 3. 1936. 265-270.; A. C. Welch: Jeremiah. His Time and
His Work, Oxford, 1955; A. Gelin: Jérémie, Paris, 1960; A. Weiser: Das Buch des
Propheten Jeremia, Göttingen, 1966; W. Rudolph: Jeremia, Leipzig, 1968; R. P. Caroll:
From Chaos to Covenant. Uses of Prophecy int he Book of Jeremiah, London, 1981.
2 A hamis prófétákhoz ld.: I.
Meyer: Jeremia und die falschen Propheten, Freiburg-Göttingen, 1978.
3 M. Buber: A próféták hite,
Budapest, 1991. 217. Fordította: Bendl Júlia. Jeremiás ezt mondja: "Ne
hallgassatok a próféták szavaira, akik nektek prófétálnak, hiábavalóval hitegetnek
benneteket, szívük látomását beszélik, nem az Örökkévaló szájából
valót." (Jeremiás 23:16)
4 A száműzetés
megítéléséhez ld.: Chr. R. Seitz: Theology in Conflict. Reactions to the Exil int he
Book of Jeremiah, Berlin-New York, 1989.
5 A. Abécassis: La pensée
juive. De l(état politique ( l(éclat prophétique, Paris: 1987. 52.
6 Az ember felől érkező
"számonkérés" megrendítő - és a különböző történelmi korokban
sokszor megidézett - példája a 44. zsoltár: "Kelj föl, miért alszol, Uram, kelj
föl és ne taszíts el mindörökre! Miért rejted el arcodat? Miért feledkezel el
nyomorunkról és kínjainkról? Hiszen lelkünket a porba taposták, testünk a földhöz
tapadt." (Zsoltárok könyve 44:24-26).
7 Ld. Jeremiás 7:17-19; 44:15:18
8 Y. H. Yerushalmi: Záchor.
Zsidó történelem és zsidó emlékezet, Budapest, 2000. 115.
9 Tatár György: Pompeji és a
Titanic, Budapest, 1993. 157.
10 Az emlékezés funkciójáról
és szerepéről ld.: Y. H. Yerushalmi: i.m.; J. Assmann: A kulturális emlékezet.
Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Budapest, 1999;
M. Halbwachs: La mémoire collective, Paris, 1950; P. Nora (ed.): Les lieux de mémoire,
I-III. Paris, 1984-1992.
11 ld. ehhez: R.
Kirchner:"Apocalyptic and Rabbinic Responses to the Destruction of 70", in: The
Harvard Theological Review, (Cambridge), 78. (1985.) 27-46.
12 j. Berachot II.4. Vö. J.
Neusner: Judaism and Christianity int he Age of Constantine, Chicago-London, 1987. 68-69.
13 "És elhagyta az
Örökkévaló dicsősége a Templom küszöbét" (Ezékiel 10:18)
14 ld. ehhez: Echa Rabba 35a;
Echa Rabba 39a; b. Rós Hásáná 31a
15 Rugási Gyula:
"Száműzetés és költészet", in: Költészet és apokalipszis. Hebraisztikai
tanulmányok, Budapest, 2000. 60.
16 L. Roth: Judaism: A Portrait,
London, 1960. 23.
17 vö. Jeremiás 31:10-22
|