- „Az Utolsó Ítélet napján az
Utolsó Értelmiségi - a modern kultúra szaturnuszi hérosza, a maga
romjaival, a maga kihívó vízióival, ábrándjaival,
csillapíthatatlan mélabújával, lefelé szegezett tekintetével -
számot ad majdan arról, hogy sok "pozíciót" elfoglalva a végsőkig
védelmezte a szellem életét, oly tisztességesen és embertelenül,
ahogy csak erejéből futotta.”1
Egy halál utóélete.
Passage2.
Nr. 1
„A francia hatóságok, még a németek bevonulása előtt délre
internálták az „idegeneket”, a külföldi útlevéllel rendelkezőket.
Benjamin is táborba került, majd Marseillesben próbált matróznak
öltözve feljutni egy Casablankába induló gőzösre. A filológia
doktora, bozontos hajával, vastag szemüvegével! Ha még
tüzetesebben olvassa Marxot, rájött volna, hogy a tragikus
pillanatban paródiát játszott. A Gestapó ügynökei elárasztották a
háborús Marseillest. Csíkos matrózruhában kísérteni a sorsot
filozófushoz méltatlan ostobaság volt. Miként az is, hogy az
emigráns kolónia, amint kiszabadult a koncentrációs táborokból,
kiült a kikötői kávézók teraszára, ahogyan megszokták.3”
A fenti idézet a szerzőtől már megszokott, de (számomra) el nem
fogadható kívülálló pökhendisége dacára, helyesen láttatja az
akkori helyzetet. Kár, hogy a tényekhez, (amiket ő is egy
memoárból kölcsönöz4),
hozzáteszi személyes véleményét, miszerint 1940-ben ha egy zsidós
kinézetű (zsidó) filológus, életét mentve, álruhában akar szökni
üldözői elől, akkor ez azt jelenti, hogy nem olvasta elég
tüzetesen Marxot és hogy élete mentése közben paródiát játszik. Az
érzékelhető empátia (ha másért nem, legalább a közös sors, a közös
szakterület, a születés és halál közös számmisztikája5
), teljes hiányával leírt fenti sorok, megtetézve az „ostobaság”
verdiktjével, egy filológia doktor társtól, egy „overseas
fellow”-tól, minimum rosszindulatnak hatnak.
De, térjünk vissza az események tényszerű leírásához, egy
pillanatig sem tagadva meg zsigeri empátiámat az események
főhősétől. Professzori (kollégiális?) averzió versus laikus
empátia!?
A sikertelen matrózkaland után Walter Benjámin, egy a
gyűjtőtáborban megismert kommunista aktivista Hans Fittko
feleségéhez, Lisa Fittkohoz6
fordult, akit arra kért, hogy menekítse őt ki Franciaországból a
Pireneusokon keresztül, hogy aztán Spanyolországon át Lisszabonba,
majd onnan az USA-ba juthasson. Kideríthetetlen, hogy miért pont
ezt az asszonyt kérte meg Benjamin a „pireneusi serpaságra7”,
akinek ez lett volna az első útja a határon át. Az asszony
elvállalta és miután megismerkedett egy hegyi, határközeli falu,
Banyuls sul Mer polgármesterével a tőle kapott leírás alapján
készített egy kézzel rajzolt térképet, ennek segítségével készült
átvezetni az embereket a hegyláncon. 1940 szeptember 25.-én
délután Lisa, a polgármester javaslatára, felderítő útra ment kis
csapatával „szemrevételezni az utat”, fel a gerincig, ahonnan
visszafordultak, hogy majd másnap élelemmel, vízzel és
kéziholmijukkal felszerelkezve végigcsinálják az egészet egybe.
Benjámin magával hozta végig féltve örzött fekete aktatáskáját,
amiről azt mondta, „Ez a bőrönd a mindenem. Nem szabad
elveszíteni. Muszáj megmenteni a kéziratot. Engem nem muszáj, de a
kéziratot muszáj megmenteni.”8.
Úgy döntött, hogy ő megvárja egy erdei tisztáson a többieket, nem
érzett annyi erőt magában, hogy ismét megtegye az oda, majd másnap
a vissza utat. Megeggyeztek és a többiek elindultak visszafelé.
Jókedvűen a másnapi sikeres útban bízva sétáltak visszafelé egy
Banyulstól 5 km-re lévő falú, Port Vendres felé, ahol Lisa lakott
és a kis csoportnak szállást adott. „Van tejünk, zöldségünk, sőt
egy térkép biztonságos hegyi átkelőkkel”9,-írta
később visszaemlékezésében.
A tenger csodálatos kék volt, a távoli hegylánc keretezte ég
tiszta, felhőtlen, szép kontrasztot alkotott a banyulsi
szőlőkertek zöldes barnás színével. A csoportnak mellyel másnap
Fittko nekivágott a határnak, tagja volt Henny Gurland, egy a
németek által keresett ellenálló kommunista és annak kamaszkorú
fia. Vendres nevű francia városkából indultak a 15 km-re lévő
Portbou-ba, ami már spanyol terület volt.
A boldog és mosolygós Benjáminnal ott találkoztak, azon a
tisztáson, ahol előző nap hagyták, de az „öreg Benjámin”, ahogy
Lisa Fittko elnevezte, nem volt valami jó bőrben. Szeme karikás a
tisztáson való alvástól és arca láztól piros no meg a szeptember
végi pireneusi éjszaka hidegétől.
Az út, amin mentek másoknak is az élet útjának bizonyult (itt
jutott ki Heinrich Man, Golo Man, Lion and Marta Feuchtwanger,
Alma Mahler Werfel, Franz Werfel, és még sokan10),
s aminek W. Benjámin „golyóálló naivitással”11
vágott neki, nem volt könnyű. A nők felváltva vitték Benjámin
aktatáskáját, de még így is tízpercenként meg kellet állni
pihenni. Benjáminnak fiatal korától tüdő és szívpanaszai voltak.
Fittko később a visszaemlékezéseiben sokat beszélt a nehéz
aktatáskáról, amit ő „ballasztnak” nevezett és értelmetlennek
tartotta, hogy végig cipeljék a hegyi úton, de látva Benjámin
elszántságát és a táskában lévő kéziratokba vetett hitét némán
cipelte a táskát. Fittko, lévén mozgalmi, militáns ember,
természetes, hogy nem tulajdonított komoly jelentőséget egy
elméleti ember, egy íróasztal tudós kéziratainak.
A tízpercenkénti rövid pihenőről megvolt Benjámin saját teóriája:
„Végig tudok menni az egész úton ezzel a metódussal”12-mondta
a többieknek. Az a trükkje a dolognak, „hogy nem hagyom magam
kimerülni, előbb pihenek, mint hogy kimerültségből kéne
megállnom”, így végig csinálom az utat. Fittko leírja, hogy
mindenkinek erőt adott Benjámin csodálatos akaratereje. Az út
meredek volt, sziklás és csúszós a reggeli párától. Egyszer
megálltak hosszabb időre, pihentek, kenyeret, paradicsomot ettek,
tejet ittak s amikor Lisa elővette kis kosarából az élelmet és
mindenkinek kiporciózva adta, sőt fel is akarta darabolni, hogy
könnyebb legyen enni, Benjámin azt mondta: „engedélyével, gnädige
Frau, kiszolgálhatnám én saját magam?” „Hja, az öreg Benjámin és
az ő spanyol etikettje”,-írta később Fittko13.
Az öreg Banjámin 48 éves volt.
Aztán egy sziklaoromról meglátták Portbou városát. A kis katalán
határváros látképét az óriási pályaudvar és a hozzátartozó
sinpárok uralták. Nem messze a sinektől, a városka pár utcás
belvárosa és és az öböl köré félkörívben kiépült korzó, plázs és
pár szép villa látszottak. Lisa Fittko, az embermentő
embercsempész örült, hogy feledatát végrehajtotta. „Öreg Benjámin
és az ő féltve őrzött kézirata már biztonságba vannak”.
Elbúcsúzott a csoporttól és visszafordult Franciaországba, hogy
további csoportoknak segítsen és további életeket mentsen.14
A menekülő csoport leereszkedett a meredek ösvényen. A városka kis
temetője mellett haladtak el, amelynek lélegzetelállító
panorámájában gyönyörködve, pár percet megálltak pihenni.
Hannah Árendt pár hónappal később, szintén ezen az úton menekülve,
megállt a temetőnél és így írta le a látványt: „A Földközi-tenger
egy kis öblére néz: a hegyoldal mészkövébe vájt teraszokból áll
maga a temető. A koporsókat is ilyen teraszokba vájt lyukakba
tolják be. Életem legérdekesebb és egyúttal a legszebb látványa
előtt álltam.15”
Talán Walter Benjámin agyába bevillant pár, a mindenkori üldözött
permanens időhiánya és a menekülést lassító gyönyörű természeti
táj közötti paradox gondolat.Talán. Ha volt elég levegő a
tüdejében és vér a szívében. A temető a város felett magasló és a
tengerbe szakadó hegyoldalon volt, ahonnan már széles és kanyargós
út vitt le a városba.
Egyenesen a francóista rendőrök karjaiba. Akik mindenkit
igazoltattak. Mindenkinek megvoltak a papírjai. Ahogy Benjáminnak
is. Nála volt a marseillesi amerikai konzulátus álltal kiállított
útlevél és beutazó vízum az USA-ba és egy hajójegy a Lisszabonból
induló valamelyik hajóra. Csak egy dologgal nem rendelkeztek, mert
azt lehetetlen volt beszerezni, a Franciaországból való kilépést
engedélyező u.n kilépő vízúm nem volt egyiküknél sem.
Tulajdonképpen ez volt a francia-spanyol határ illegális
átlépésének a legfőbb oka. Franciaországot nem lehetett engedély
nélkül elhagyni. A sans nationalités-k, s természetesen a zsidók a
hazátlanok közé tartoztak, nem kaphattak ilyen engedélyt. Ilyen
engedély hiányában pedig a spanyol rendőrség és határőrség
mindenkit visszatoloncolt Franciaországba.16
A most következő, Walter Benjaminnal kapcsolatos eseményeket, a
titokzatosság köde, átláthatatlan és misztikus beszámolók és a
fikció műfajába tartozó elemzések és tanulmányok sokasága lengik
körül.
Benjámint a Guardia Civil, a határőrség elfogja, közlik vele, hogy
visszatoloncolják Franciaországba, mert igaz, hogy van amerikai
útlevele, viszont nincs francia kilépő engedélye, de mindezt majd
csak holnap, addig is szíveskedjen egy szálloda szobában
megszállni és kivárni a holnapi napot.17
Már ez az esemény, a hatóságnak ez a megmagyarázhatatlan
cselekedete18 is eléggé
titokzatos, éppen ezért sokan sokféleképpen magyarázzák. A
magyarázatok között fellelhetők az összeesküvés elméletek,
Benjamin misztikus sors elrendelése, vagy csak a határőrök
személyes szimpátiája, de nem zárható ki a határőrök titkos
köztársasági érzülete sem. Sőt, a Benjámin mítosz egyik elindító
történelmi eseménye, hogy megelégelve a francia-spanyol határ
nyújtotta menekülési lehetőséget, szeptember 24.-én Himmler
személyesen „kérte” Franco tábornokot a határátkelés
megszigorítására. Ami különös, hogy a bevezetett szigorítások 3-4
nap múlva megszüntek és a határ átkelés ismét könnyebb lett. De,
egyik sem biztos magyarázat. A lényeg (és ez dokumentálható), hogy
a rendőrség mellett a városka szívében, az Avenida del General
Mola19 5-számú
házban, a szálló második emeletén, a 4-es számú szobát Walter
Benjámin kapta és fekete aktatáskájával együtt el is foglalta 1940
szeptember 2520.-én délután, 6 óra
tájban. Másnap holtan találták a szobájában. A helyi hatóságok
hivatalos verziója szerint a halál oka agyvérzés.
Az 1933-óta hazátlan filosz ideiglenesen Franciaországban,
Párizsban talált otthonra, de 1939 júliusában megfosztották német
állampolgárságától és mint idegent a francia hatóságok
internálták. Párizs német elfoglalása és a Vichy kormány
létrejötte után visszatérni Franciaországba, biztos deportálást,
biztos halált jelentett volna. A hivatalos verzió ellenére a
köztudat öngyilkosságnak tudja be a halál okát, amit alátámaszt az
állandóan magával hordott morfin tabletták ténye,21
az egyik utitársának, Gurlandnak adott rövid levél és a neki
mondott pár mondat, miszerint ő nem megy vissza, neki itt a vég, a
hölgy lesz szíves a levelet átadni Adorno22
nevű barátjának, mert bizony ő most itt öngyilkos lesz, már be is
vette a tablettákat. Mindez 26.-án reggel történt és pár órával
később fedezték fel Benjámin holttestét. Az eseményről egyedül
Henny Gurland beszámolója tudósít a napokkal később férjének
Grigoríj Gurlandnak írott levelében. Az Adornónak írt eredeti
sorokat az utitárs memorizálta és utána megsemmisítette. Az
1999-ben megjelent „Komplett levelezés Adornó és Benjamin között”,
közli a mondatokat Gurland visszaemlékezése alapján23.
A kutatók mai (nem végleges) álláspontja szerint az öngyilkosság
ténye nem zárható ki, de nem is bizonyítható.
Benjamin halálában a filozófiát művelők, a misztikában, a
sorszerüségben hívők vagy a mindenhol összeesküvést látók és
kedvelők egyaránt megtalálják kedvenc teóriájuk forrását. De
térjünk vissza a tényekhez, melyek nem kevésbé érdekesek,
gondolatkeltők, mint a fantázia.
A Fernandó Pastor Nieto bíró által kiállított halotti
bizonyítvány, mint arról már volt szó, agyvérzést állapított meg.
Az elhunyt nevét Benjamin Walterként ( megcserélve a vezeték és a
családnevet) regisztrálták, (trehányság, szándékosság,
előrelátás???), minek következtében a Walter családnév nem utalt
az elhunyt zsidó származására, ennek és az „agyvérzésnek” pedig az
volt a folyománya, hogy Walter Benjámin „tisztességes
keresztényhez” illő és méltó temetést kapott, mint német
professzor.24 Természetesen a temető
falain belül, a katolikusok között és nem az idegenek, ateisták,
zsidók és egyebek számára rezervált külső, kerítésenkívüli
szekcióban fentartott helyen. A „tisztességes” temetéshez, még az
a tény is hozzájárult, hogy az elhunyt ruhái között, zokniba
göngyölve találtak 500 pesetát, amiből (Henny Gurland álltal
kicsit kiegészítve) tellett egy 5 éves tartamra szóló sírbérletre
a falon belüli temetőben25.
A szekuláris zsidó, a messianisztikus történelem szemlélő és
magyarázó, a baloldali kötödésű materialista gondolkodó az 563-as
számú sírfülkét kapta a halál és szabadság határán fekvő falucska
gyönyörű kilátású katolikus temetőjében. Azonban, mikor Hannah
Arendt napokkal később itt jár a temetőben, keresi barátja sírját,
nem találja. 1945-ben a háború befejeztével és a sírbérlet
lejártával, Walter Benjamin koporsóját átrakják egy jeltelen
sírba. Pontos nyughelye a mai napig sem azonosítható.
Benjamin munkásságában még nagyítóval sem lehet felfedezni
bármilyen spanyol vagy katalán kötődést, utalást, netán
kapcsolatot. Mégis, úgy tűnik, hogy a kis katalán átkelő városka
Portbou, azzal, hogy megakadályozta a határon, a „passzázson” való
átjutását, -s ez a kozmopolita gondolkodó életének „egyirányú
utcáján” az utolsó állomást, a végső nyughelyet jelentette,-
felkerült Európa kulturális térképére és kulturális zarándokhellyé
vált. Az utóbbi húsz-huszonöt évben ez a zarándok-túrizmus a
városka fő bevételi forrása is lett egyben. Az élet fintora, hogy
Benjamin, aki kedvelte az iróniát és minden teljesítmény közül a
leginkább európainak tartotta26,
halála után ezzel a keresztényi válasszal „fizetett” hálála
okozóinak. Portbou,- miután megszünt határátkelő státusza,-
Benjamin kultusz nélkül szép, de jellegtelen tengerparti nyaraló
falucska maradt volna.
Intellektuális kalandozásai mindig is átléptek mindenféle
diszciplináris határokat, elég nehéz beskatulyázni akár a
filozófusi, a szociológusi, irodalomkritikusi,
esztétika-történészi vagy éppenséggel a média tudományok, (aminek
előfutára volt), művelőjének zárt világába. Mindegyik volt, de
egyúttal több is mintha csak az egyik terület művelője lett volna.
A dolgok közötti mélyebb kapcsolatok érdekelték és ezeket az
összekötő kapcsokat vizsgálta sajátos analítikus módszerével.
Hidakat, átjárásokat, kötődéseket keresett és talált a dolgok
között, melyek első látásra semmiféle kapcsolattal nem
rendelkeztek.
Legnagyobb, befejezettlen opusa az elsőízben 1982-ben publikált,
900 oldalas, töredékes műve a „Das Passagen-Werk, Le Livre des
Passages”, vagyis az Árkád-projekt. Ebben a 19. századi Párizs
városi szimbólumait értelmezi, társít hozzájuk sajátos
gondolatokat. Középponti szimbólumként használja Párizs vasból és
üvegből épült árkádjait, melyek a szó legszorosabb értelmében
átjárást biztosítottak az egyik utcából a másikba, vagy az egyik
udvarból a másikba. Ma pedig (és talán az idők végezetéig) itt
nyugszik két nemzet sokáig zárt határán, két nemzet közötti
átkelési ponton, pontosan nem is tudni hol, de biztosan itt,
magában a „par excellence” passzázs immanens valójában.
Passage Nr.2
Objektív
1985
A Német Szövetségi Köztársaság (akkori magyar terminológiával, az
NSZK,) elnöke, Dr. Richard von Weizäcker javaslatot tesz egy
állandó Walter Benjámin emlékmű felállítására halála színhelyén.
1989
A Német Szövetségi Köztársaság belügyminisztériuma megbízza Konrad
Scheurmannt a Bonnban székelő Arbeitskreis selbständiger
Kultur-Institute27 (AsKI) vezető munkatársát a Walter Benjámin
emlékmű létrehozásának koordinálásával. Scheurmann az emlékmű
megtervezésére Dani Karavan „környezetalakító szobrászt”
javasolja, akinek köztereket formáló és átértelmező művei
nagymértékben rezonálnak Benjámin gondolataira.
(A Documenta 6 nevű művészeti közösségnek végzett munkái 1977,
Firenze és Prato számára készült alkotások 1978, és a tel-avivi
Fehér-Tér 1977-1988)
Szeptember
Az első telefonos kapcsolat Karavan és Scheurmann között.
November
Az első portboui látogatás. A temető és más színhelyek felmérése a
műalkotás lehetséges helyszíneként.
December
Második portboui látogatás. Hosszú ideig tartó szemrevételezés, a
helyi természeti adottságokba való elméllyülés után Dani Karaván
egyre inkább a temető helyszín mellet gondolkodik és felvázolja az
első skicceit. Figyelembe veszi a vízfölé magasodó sziklás parti
temető és a mélyben örvénylő tenger látványát, a természet és a
mesterséges tárgyak orientációját és dönt: „Ez mindent elmond
Benjámin történetéből”. A döntés után a Belügyminisztérium
megbízza Karavant egy modell elkészítésével.
1990
Tavasz. A Német Külügyminisztérium értesíti Karavant és az AsKI-t,
hogy kész finanszírozni a projektet. Az AsKI-t megbízzák egyúttal,
hogy szervezzen meg egy párhuzamos kiállítást és publikálja a
terveket. A feladatot Ingrid Scheurmann történészre bízzák, aki az
1986-1987-es átfogó Franz Rosenzweig kiállítás kurátora is volt.
Szeptember 26.
Walter Benjamin halálának 50. évfordulója alkalmából lefektetik az
emlékhely alapkövét Portbouban. Egyuttal konferenciát tartanak
Benjamin munkásságáról és a zárónapon bemutatják az emlékhely
modelljét, valamint kitűzik az avatás határidejét: 1992 julius
15.-ére, vagyis Benjamin születésének centenáriumára.
1991
Az Öböl-háború okozta, sokszor extrém nehézségek ellenére, az
előkészületek folynak és úgy tűnik az építkezés elkezdődik
szeptember 26.-án pont az évfordulón. A kivitelezési munkálatokkal
egy barcelonai építészt, Pere Gaspart bízzák meg. A munka
elkezdésének ünnepélye megnyitójára, nem utolsósorban Benjamin
halálának 51. évfordulójára, mindenkit meghívnak aki csak érintve
van az emlékhely gondolatával és elkészülésével. Pár nappal az
ünnepély előtt, szeptember közepén, a Német Külügy kivonul a
projektből, mert a Szövetségi Parlament Pénzügyi Bizottsága
visszavonta a terv finanszírozását.
1991 október-1992 július
Hosszú és kimerítő tárgyalások folynak a Scheurmannok, Ingrid és
Konrad, és Dani Karavan valamint a Parlamenti képviselők,
Minisztériumok és az ügyben érintett kulturális hivatalok között.
A megkezdett építés közben leáll. Hamarosan megegyeznek a
folytatásban, azonban a Pénzügyi Bizottság ismét elutasítja a terv
finanszírozását.
1992
Tavasz. A projektet támadó cikkek sokasága jelenik meg a Bild
Zeitungban és a Neue Revueben. Értelmetlennek tartják az egészet,
pénzkidobással, a közpénz elherdálásával vádolják a kormányt. A
Neue Zurcher Zeitung és a Frankfurter Allgemeine Zeitung a
finanszírozásból való kilépést kritizálja és a cikkírók a projekt
felépítése mellett foglalnak állást. Párhuzamosan ezzel az
időközben eléggé elmérgesedett társadalmi polémiával, Ingrid
Scheurmann kiállítást szervez Walter Benjámin emlékének „Határok
átlépése. Walter Benjamin-élete és munkássága.”-címen, valamint
egy könyv, „Walter Benjáminért” cimmel, kiadását tervezi.
Június
A kölni Ludwig Múzeum Dani Karavan kiállításnak ad otthont. A
kiállítás két központi darabja egy Walter Benjamin emlékének
szentelt installáció és a portboui emlékhely modellje.
Julius 15.
Walter Benjámin születésének centenáriuma alkalmából megnyílik a
„Határok átlépése” című kiállítás a portboui városházán és az
egykori vám és határőr pavilonban. Kiállításra kerül az emlékhely
ujabb modellje, az eredeti helyszínen. Bonnban az SPD ismét a
parlament elé viszi a finanszírozás kérdését.
Julius
Dr. Richard von Weizäcker meglátogatja a portboui temetőt és a
Walter Benjámin kiállítást.
Október
Hosszas vita után a szövetségi parlament az emlékhely megépítése
mellett (titkos szavazással) foglal állást. A Pénzügyi Bizottság
azonban ismét elutasítja a Parlament álltal már megszavazott
határozatot. Így az véglegessé vált, ismétel szavazásnak, vagy
fellebbezésnek helye nem volt.A német parlament helyett azonban a
Szövetséges Tartományok, Hessen és Baden-Württemberg vezetésével
felvállalták a projekt folytatását.
December
Kesselben a Walter Benjamin kiállításon és modell bemutatón,
Hessen Tartomány Miniszterelnöke, Hans Eichel bejelenti, hogy a
Tartományok fogják finanszírozni a portboui emkékhelyet.
1993
Walter Benjámin kiállítás és a Dani Karaván féle emlékhely modell
bemutatása Hamburgban és Lipcsében
Szeptember 14.
Amszterdamban s Stedelijk Múzeumben kettős kiállítás nyílik: Dani
Karaván szobrász és környezetépítő valamint Walter Benjámin
kiállítás. A kiállításon Karavan először mutatja be a végleges
„Passages” emlékhelyet.
Szeptember 26.
Walter Benjámin halálának évfordulóján az emlékhely építése ismét
beindul. A hivatalos védnökök és finanszírozók, Baden-Württemberg,
Hessen képviselői, valamint Jordi Pujol, Katalónia Elnöke
jelenlétében írják alá a pénzügyi támogatás arányait.
1994
Tavasz. A „Passages” környezet átalakítás és Walter Benjámin
kiállítás nyílik Hágában.
Május 15.
Tisztelet Walter Benjámin emlékének. A „Passages” Emlékhely
felavatása Portbouban. Az ünnepségen jelen vannak többek között,
Lisa Fittko és többen a túlélők, az ezen az útvonalon menekültek
közül,valamint Walter Benjámin családjának tagjai és sokan a
nemzetközi kultúra, politika és a média képviselői közül.
„Sokkal nehezebb tisztelettel adózni a kisember emlékeinek, mint a
híres memoároknak. Pedig a történelem építménye belőlük, a
névtelenek emlékeiből épűl fel.”28
Passage Nr. 3
Szubjektív
Lisa Fittko visszaemlékezése az avató ünnepségre.29
„Magam is meglepődtem azon a döntésemen, hogy elutazom
Portbouba 1994 májusában. Végső soron nem vagyok oda semmiféle
ünnepélyes megemlékezésért, beiktatásért, felavatásért.
De, akkor kifejezetten örültem, hogy Ingrid és Konrad Scheurmann
felkérésére és magam akaratának engedve ismét ellátogattam oda a
határra. A valóságban minden más volt, mint amitől tartottam.
Attól féltem, hogy valamiféle barokkos, felszínes és hangzatos
ünnepéllyel és harsány emlékművel adóznak az „Öreg Benjámin”
emlékének, amit ő borzasztóan utált volna.
Aztán megláttam az ő bevésett szavait a névtelenek fontosságáról,
s miután odamentem Dani Karavanhoz a művészhez és megismertem,
arra gondoltam, hogy itt minden rendben van. Dani megmutatta nekem
az emlékhelyet, még a megnyitó előtti napon. Semmit nem tudtam
előre, nem láttam még egyáltalán és nem voltam felkészülve. Együtt
mentünk a teraszos temető előtti bejárathoz, amely a környék
vagyis a temető szerves részének tünt nekem. Elsőre, belenézve,
csak a sok és meredek lépcsőt láttam, melyek túl meredekek voltak
az én 84 évemnek. De ő azt mondta, majd segít, le kell mennünk és
valóban félig ő vitte a súlyomat. Még szerencse, hogy nem vagyok
nagyon nehéz. A sötétséget majdhogynem meg lehetett fogni, olyan
vastagnak és áthatolhatatlannak tünt, ahogy lassan mentünk lefelé.
Lassan lefelé, lécsőröl lépcsőre le a sötét alagútba. De, jóval
előrébb előttünk ott volt a fény. A fény maga a Földközi-tenger
vize volt. Még egy pár lépcső lefelé és eltünt a fejünk fölül a
föld, megpillantottam a kék eget, a tengert és távolban a
hegyeket. A Pireneusok meredek oldalait, melyeket annyiszor
megmásztunk, hogy az embereket kimentsük a fasiszta terror
markából. Minden rétje, ösvénye ezeknek a kortalan hegyeknek jó
ismerősünk volt.
Aztán Dani azt akarta tudni, mi a véleményem az emlékhelyről. De
nem találtam szavakat. Azóta is sokan kérdezték, milyen volt az
első találkozás, hogyan értelmeztem ezt a műalkotást? Nem tudtam
Daninek válaszolni. Nem voltak szavaim a válaszhoz. Túlságosan
megrázott az élmény.
Úgy tünt nekem akkor, hogy az egész falu ott volt a megnyitón.
Ezek a névtelen kisemberek, mind ott akartak lenni, részesei
akartak lenni a pillanatnak. Volt egy kis csoport mauthauseni
túlélőkből is. Az ünnepség után mindenkit meghívtak a városházára,
fogadásra.
Hűvös volt, unokahugom Cathy zoknit akart vásárolni. Amikor a kis
üzlet tulajdonosnőjének fizetni akart, az kedvesen
visszautasította. ’Az ön nagynénje egy csomó embernek megmentette
az életét, gondolja, hogy elfogadom öntől a pénzt?’
Ez volt a köszönet és hála legcsodálatosabb kifejezése, amit
valaha is kaptam”
Dr. Richard von Weizäcker üzenete az avató ünnepségre:
„Az emlékhely mai elkészültével, az átjárás, a passzázs, amit
Walter Benjamintól, a nácik elől menekülő ártatlan üldözöttől
megtagadott az élet 1940 szeptember 26.-án, most mindenki számára
láthatóan és „használhatóan” létrejött. Szeretném megköszönni Dani
Karavan megindító és beszédes műalkotását. A műalkotás a maga
absztrakt nyelvén közelebb hoz minket az akkori embertelen idők
tökéletesebb megértéséhez valamint felhívja figyelmünket korunkban
is jelenlévő ismétlődés veszéjére.”
Dr. Richard von Weizäcker
A Német Szövetségi Köztársaság elnöke
Jordi Pujol Katalónia elnökének üzenete az avató ünnapségre:
„Ez az emlékhely a szabadság és az együttélés tisztelete. Remélem
és kívánom, hogy ma mikor az emberiségnek nagyobb szüksége van a
morális értékekre, mint eddig bármikor, ez az emlékhely példaként
fog szolgálni mindannyiunk számára”30
Jordi Pujol
Katalónia elnöke
Dani Karavan,31 tájszobrász, a Walter Benjámin emlékhely
alkotója:
„Egy folyoso, egy lépcsősor, egy szék= Passzázs”.32
Sohase gondolkodtam egy Walter Benjámin emlékmű felállításán. Soha
nem jutott eszembe, hogy bárkinek is javaslatot tegyek egy projekt
felépítésére itt vagy ott vagy bármilyen helyen. Soha eszembe sem
jutott, hogy bárkinek, bármilyen híres embernek szentelt emlékmű
felállítását javasoljam. Ha valaki erre kifejezetten megkér, akkor
sem hiszem, hogy könnyen beleegyeztem volna.
Amikor telefon hívást kaptam Bonnból, a vonal másik végén valaki
úgy mutatkozott be, mint az AsKI igazgatója és megkért, hogy
alkossak egy emlékművet Walter Benjámin emlékére. AsKI ? Mi az,
vagy ki az? Ki az az Ingrid és Konrad Scheurmann? Egyikükről sem
tudtam semmit 1989-ig, amikor is a telefon megszólalt párizsi
stúdiómban. Ezután már tudtam mi az az AsKI és Konrad Scheuermann
az AsKI munkatársa az elsőtalálkozás során megkérdezte tőlem volna
e kedvem egy műalkotást létrehozni Portbouban, de rögtön
hozzátette figyelmeztetés képen, hogy nagyon kevés pénz áll
rendelkezésükrere a terv megvalósítására. Ez nem pénz kérdés,
feleltem neki. Ami engem illet, sokkal tartozom Walter
Benjaminnak.
Sokszor hallottam ezt a nevet egy kivételes asszonytól, aki nagyon
fontos szerepet töltött be morális világom és kulturális
szemléletem kialakításában. Ő Toni Halle, a tel-avivi Tichon
Hadash33 igazgatónője. Tőle és később másoktól is sokat hallottam
a köztük lévő szoros, évekig tartó szellemi kapcsolatról. Toni
Halle-tól és Gerschom Scholem könyveiből sokat tanultam
barátjuktól, Walter Benjamintól.
A felkérés pillanatában tudtam, hogy nem leszek képes egy
emlékművet alkotni Walter Benjaminnak, de talán egy tisztelgést az
embernek, a filozófusnak, a krónikásnak, a szellemkritikusnak, az
új gondolatok úttörőjének, annak az embernek akit nem könnyű
olvasni és érteni, akinek a művészeti alkotások analízisei és a
társadalmi és politikai érzékenysége messze messze megelőzte
korát.
Azonban a Portbouban tett első látogatásom során a komor, sötét
hegyek övezte szigorú, puritán táj, a töredezett sziklákkal
meghintett tengerpart, a tengerre néző hegytetőn fekvő temető
láttán, -melyben végső nyughelyet talált, de senki sem tudja
pontosan, hogy hol,- értettem meg, hogy ez az egyetlen hely, ahol
Walter Benjamin és az ő generációjának az európai értelmiség színe
javának, antifasisztáknak, zsidóknak, mindazoknak akik a
sötétségből a fényfelé menekültek, megfelelő emléket lehet
állítani.
A határátkelő hatalmas rendező pályaudvarának zaja a lágerekbe
hurcolt deportáltakra emlékeztetett. Halál, határ, remény.
Egyszerűen nem volt más választásom. Minden adott volt. Én csak
követtem az ’adott utasításokat’.
Azt tudtam azonnal, hogy az emlékhelynek a kis portboui temető
közelében kell lennie. Aztán hirtelen megláttam a természet
kínálta megdöbbentő és megindító drámai szcenikát, a tenger
hullámainak dübörgő örvénylését, amint a parti sziklákon megtörnek
és örvénylenek. A hullám dühösen felcsapott a sziklákra, körbe
rohanta, örvénylett körülötte, visszavonult majd újra lecsapott
aztán pár pillanatra elcsendesedett. Aztán ez a természet rendezte
csodálatos dráma megismétlődött újra meg újra, mintha egy halálos
sebet kapott szív utolsó dobbanásai lettek volna.
Fölmásztam a temető melletti kavicsos ösvényen a hegyoldalra és
ott megláttam egy olajfát, amint az dacolva a sóval telített
tengeri levegővel és a kiszáradt talajjal, harcol a létéért.
További helyi természetes szereplő után kutakodva a temető mögé
mentem, a szikla fölé, ahonnan szemem befogadta a tenger
látványát, a horizontot, szabadságot aztán egy kerítést láttam
meg, a temető falát. Onnan nincs tovább. Csak a temetőn keresztüli
visszatérés a kiindulásba, az örvénylő tengerbe. A könyörtelen
végzet körforgása. Átjáró…
Igen. Passzázs, mint a tanulmányának a címe, mint a többi passzázs
ezen a Walter Benjaminnak szentelt emlékhelyen. Mind az összes
ittlévő természeti elem, mely Benjamin menekülése előtt, alatt és
után itt volt a helyszínen, mind erről a tragikus sorsról
mesélnek. Ők maguk a tisztelet, a kegyhely, nem azok a formák és
anyagok, amiket én választottam: az alagút, a lépcső, a rozsdásra
hagyott vaslemezek és a kő fal és a vas-tér az ülőkockával. Azt
éreztem feladatomnak, hogy ide vezessem, irányítsam az embereket
és felhívjam az utazók figyelmét ezekre az elemekre. Ide az öreg
temető mellé, ahol a bús táj és a fehér falak, kövek mint a
halotti lepel, maga a mély tisztelgés. Ide, ahol átjárók vannak az
itteni természet részeként, s amik itt és csakis itt léteznek.
Egyúttal, ez az emléktáj mély tisztelet azoknak, kik a határok
átlépésének dacára nem tudták életüket megmenteni a gonosztól és
azoknak is akiknek sikerült a sötét birodalmából átlépni a fénybe
a szabadságba.
Azokat is képviseli ez az emlékhely, akik nem adták fel, akik
hittek benne, hogy ezt létre kell hozni a kezdeti ledület utáni,
az alapkőletétel utáni ellenzők, kishitűek, gáncsoskodók dacára.
Azokat is akik írtak, protestáltak, pénzt gyűjtöttek, hogy ez az
emlékhely létrejöhessen. Mindazokat, kik valamilyen szinten
összekötötték nevüket ezzel a gondolattal, ezzel az emlékhellyel s
akik nélkül itt ma semmi sem lenne, csak a megkezdett, de be nem
fejezett gondolat szégyene. Örökre.
Talán ennek is így kellett lennie. Talán ennek is fájdalmasnak,
gyötrelemesnek kellett lennie, mint Walter Benjamin életének és
halálának.
Ez az emlékhely nem emlékmű, nem szobor, nem egy tárgy. Ez csak
azért született, hogy felhívja a figyelmet, hogy megmutassa, hogy
keretbefoglalja a látványt, a természeti jelenséget. Hogy
megmutassa azon dolgokat melyek kifejezésére az emberi szó vagy a
művészi elbeszélő tehetség kevés- a rettegést, kimerültséget s a
reményt, melyekből ennek a századnak bőven kijutott.
Emlékezzünk erre örökre s egyetlen kis emlékmorzsa se vesszen a
feledés homályába.”34
Passage Nr. 4
A természet egyik csodája a gyors megújjuló képesség, az emberi
kéz okozta sebek gyors begyógyulásának képessége. A portboui
emlékhely „sebe” nagyon hamar begyógyult. A szikla megbolygatása,
a felszíni munkák nyomai, mára mind eltüntek. Az emlékhely vas
installációit és funkcionális elemeit a környező természet
befogadta, körülvette, homogenizálta. Ha ma (és ez már pár évvel
az elkészülte után így volt), valaki meglátogatja a portboui
Walter Benjámin emlékhelyet, úgy tűnhet neki, mintha a műalkotás
vas elemei a barna, rozsda színű sziklás hegyoldalból, a kövek
folytatásaként nőttek volna ki. Mintha a művész alkotta fém
felkiáltójelet a helyi sziklák kristályosították volna ki
magukból, a művész akaratának megfelelően. Az emberi kéz
rongálásának nyoma eltünt, a mesterséges munkákra utaló jeleket
eltüntette a természet öngyógyító ereje s az alkotás egybeolvadt a
környezettel, hogy így együtt, műalkotássá válva emlékeztessenek
az emberiség ujkori történelmének egyik legnagyobb traumájára.
Így a műalkotás, pontosan ahogyan művész elképzelte, minden pátosz
nélkül, visszafogottan, természetes módon áll a látogató előtt. A
fém alkotások hármas tagozódása tökéletesen beleilleszkedik a
környezetbe, mintegy kiemelve és hangsúlyozva a temetőt, drámai
hangsúlyt adva neki, anélkül, hogy észrevennénk valamiféle
mesterséges beavatkozást. Az eddig „struktúrálatlan” tájkép,
átrendeződött a művész akarata szerint, de az üzenet, a kiáltás
anyagi megnyilvánulása nélkül.
Mintha a természet maga, a táj maga szűlte volna a téralkotást és
hajtana fejet Walter Benjamin emléke előtt. Ez a főhajtás akkor
jut el igazán a látogatóhoz, ha az belép az emlékhely terébe és
érzékeli környezete arányait. Akkor, mintha egy szabadtéri koncert
hangsúgárzóinak fókuszában űlne, az üzenet megragadja, körbefogja
a látogatót, nem erőszakosan, de visszautasíthatatlanúl lenyűgözi
s egyúttal nyitottá teszi egy új dimenziójú, egy új érzékelésű
üzenet befogadására. Az erős érzelmi telítettség, az aránylag kis
területre koncentrált üzenetet hordozó természeti vagy műtárgyak
rövid időn belül képesek az utazót kiemelni a pillanatnyi valóból
és előtte és benne lassított felvételként lejátszani az emberi lét
tapasztalatát félelemről, bukásról, halálról vagy szabadságról,
örömről és boldogságról.
Karavan szokatlanul erős, expresszív teret alkotott, itt a
portboui temető körül. Egy olyan helyet, ahol egyszerre érzi az
ember a felindultságot és nyugalmat. Az otthon nyugalmát. A
harmóniát, amit a táj szépsége, a temető meghitt közelsége és a
műalkotás mondanivalója alkot. Egy olyan helyet hozott létre, ahol
az ember igazán önmaga tud lenni, ahol bele tud nézni önmagába, de
egyúttal olyan helyet is ahol az élet és halál konfliktusa kézzel
fogható, ahol az evidens harmónia törékeny, sőt bizonyos
értelemben már törött is, megtörte a jelenlevő, érzékelhető, a
szépséget és békét ambivalensé értelmezhető, itt játszódott dráma.
A hely kétértelműséget és tartós nyugtalanságot (amennyiben a
gondolatok sokasága nyugtalanító) árasztó légköre nem csak a
műalkotás figyelemfelkeltő részleteinek kontrasztjából fakad. A
választott környezett is ezt az érzést, az érzékek
„csúcsrajáratását” segíti elő. Például a Walter Benjamin emlékút,
amely a műalkotástól a temetőn vezet keresztül, az emlékezésnek és
a gyásznak nagyon is különböző formáit idézi fel. A lejtős
folyosóban (átjáróban) a látogató önmagára koncentrál, (rossz
esetben fél a lejtőtől és a sötéttől) a vele történt és az általa
megélt reflexiókat gondolja át újra, míg a temetői úton, a sírok
között menve, nevekben megtestesülő életekre, a tőle alig
téglafalnyira lezárult élettörténetekre gondol.
A portboui temető maga a természeti szépség, a békesség, a
nyugalom. Napkelet felé fordulva, hátát a mindennapok rohanásával
elfoglalt, a létéért ügyködő városnak fordítva mégis az élet
természetes ritmikájának, ciklusának szerves része. Azonban
Karavan szembeállítja ezt a természetes rendet egy másik
rendszerrel. Alkotását a történelem koordinátái közé helyezi s így
folyamatosan ütközteti a természetes halált az életet derékba
törő, agresszív erővel. Ezzel a struktúrált emlékhellyel az alkotó
a múlt és a jelen közötti párbaszéd egy különleges formáját
kezdeményezi.
Szavak nélkül önti formába s hirdeti az élet igenlését, az élet
elsőbbségét mindenekfelett, azok helyett, akik ezt már nem tudják
megtenni és azok helyett, akiknek nincs elég erejük vagy módjuk
ezt megtenni.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a Walter Benjámin Emlékhely
látogatói a tengerre néző hegyoldalon elszakadnak a mindennapi
racionális valóságtól és érzéseiket csak a „csodálatos”, „szent”,
„emelkedett” és más, a belső érzelmeiket tükröző és azt leírni
próbáló kifejezésekkel próbálják leírni.
A Karavan féle emlékhely Portbouban három különálló szekcióból
áll, körül ölelve a kis helyi temetőt. A legnagyobb és középponti
elem a temető bejárat közelében van. Ez egy földbe sülyesztett
lépcsősor, az elején sötéten, a végefelé némi fénnyel, meredeken a
tenger felé vezet. Középen eltűnik a tető, csak az oldalfalak
maradnak, s ezért innen már messzebb látunk a tengerre és látjuk a
távoli hegyeket is.
A lejtős lépcsősor, vagy 70 lépcsőfok, alsó harmadát egy vastag
üvegtábla zárja el. Az üvegtáblán keresztül lelátni az örvénylő,
kavargó tengerre. A vas folyosó úgy lett tájolva, hogy a sziklán
megtörő turbulens hullámok pont alattunk legyenek.
A mélység szinte vonz, de az üveg nem enged. Az üvegen felvésve
egy Benjamin idézet a kisember, az átlagpolgár történelmi
emlékeinek fontosságáról. Meg egy valószínüleg golyó, valamilyen
fegyver golyója ütötte, koncentrikus körökből álló nyom. Valaki le
akarta lőni az idézetett. Ha már Benjamint nem sikerült neki.
Visszafordulunk, megyünk felfelé. Az érzés ugyanaz. A vas folyosó
sötétbe vész, csak a végén látszik némi fény.
Ahol világos van az alagutban, ott látszik a direkt természetesre,
rozsdásra hagyott vastag acél fal és lépcső. Felérve a felszínre a
lépcső egy földre fektetett vas útban folytatódik. A vas „ösvény”
az alig 10 méterre, szemben lévő terméskő falnak megy neki. Nincs
tovább. Az út, a passzázs mindkét vége zárt. Lefelé induláskor
azonban van választási lehetőség. Ma már. Aki nem akar az nem megy
le a lépcsőn…
Az emlékhelyre még egy lépcsőt tervezett a környezet megalkotója.
Szintén vasból van, bár ez rövidebb, mint az elöző. Ez felfelé
vezet. Egy magányosan álló olajfához. De csak látszólag. A lépcső
tetején az út le van zárva. Talán az elemelkedés, az elmenekülés
reménytelenségét van hivatva ez a kis lépcső is szimbolizálni.
A harmadik elem egy 20-25 m2-es vas plató, rajta egy egyenlő
oldalú vas kocka. Úgy van elhelyezve, hogy tiszta rálátása legyen
a tenger-öbölre. Se fa, se épület ne zavarja az alkotást a
gyönyörű kilátás élvezetében. S az oda zarándokolókat sem. Azokat
sem, akik körbe állják, vagy csak „szentségtörően” ráülnek a vas
kockára és onnan élvezik a kilátást. Anélkül, hogy tisztában
lennének a kocka szimbolikájával. Anélkül, hogy tudnák, a művész
Walter Benjamint szimbolizálja a vas kockával. Ez az ő szobra.
Szimbolikus szobra. Mert, hogy Benjamin zsidó volt és a zsidó
kultúrában nem állítunk emberi hasonmást. Csak jelképet. Abból nem
lehet bálvány. És még praktikus haszna is van. Rá lehet ülni.
„Ahogy Kafka mondja - a remény végtelen, csak nem nekünk”35
Jegyzetek:
1 Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében. Nagyvilág, 1978 (Walter
Benjaminról)
2 Passage: (e: passzázs) fr 1. átmenés, átkelés; átjáró 2. fedett
folyosó utcák, épületek között 3. csill. csillag átvonulása 4.
zene felfelé v. lefelé haladó gyors, könnyed dallammenet. (Idegen
szavak és kifejezések szótára, 1974)
3 Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat. Amerikai –Magyar Népszava
Szabadság, 2006 október 5.
4 Lisa Fittko: Mein Weg Über Die Pyrenäen, 1985/Escape through the
Pyrenees, Northwestern University Press, 1991. Menekülés keresztül
a Pireneusokon.
5 Mindketten üldözöttek 1939-1945 között, mindketten filológusok,
Benjámin halála napján, 1940,09, 25-én ünnepelte Ungvári a 10.
születésnapját.
6Lisa Fittko 1909-2005, Elizabet Eksteinként született
Uzsgorodban, akkor Ausztria-Magyarország, később Szovjetúnió, most
Ukrajna. Az eredetileg Cseh-Morva területről származó, németajkú
és kultúráju zsidó család az első világháború előtt Bécsbe
költözött, majd 1922-ben Berlinbe. Itt ismerkedett meg férjével
Hanssal akivel aktív tagjai lettek a német baloldali
mozgalmaknak..Hitler hatalomrakerülésekor az antifasiszta mozgalom
tagjaiként a Gestapo elől Franciaországba menekültek, ahol
mindketten gyűjtő táborokba kerültek, mint idegenek.
7 Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat
8 Lisa Fittko: Escape through the Pyrenees, Northwestern
University Press, 1991. Menekülés keresztül a Pireneusokon.
9 Ibid
10 Momme Brodersen: Walter Benjamin A Biography, Verso, 1996
11 Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat. Amerikai –Magyar Népszava
Szabadság, 2006 október 5.
12 Lisa Fittko: Escape through the Pyrenees, Northwestern
University Press, 1991. Menekülés keresztül a Pireneusokon
13 Ibid
14 2001 ben Banyuls városában Hans és Lisa Fittkónak emlékművet
állítottak embermentő munkásságuk emlékére.
15 The correspondence of Walter Benjamin and Gerschom Scholem
1932-1940, ed. G.S., On the end of the correspondence, c.
zárófejezetben: „azok számára, akik nem olvasták a Walter
Benjámin: Egy barátság története c. könyvemet, annak befejező
oldalaiból, ide mellékelek pár sort. Felfogható az utolsó
Walternak írt levelem folytatásának.”-írta Scholem
16 Benjámin gyors döntését,- hogy illegálisan is akár de el kell
hagynia Franciaországot,- igazolja a szeptember 24.-én kötött
egezség Pétain és Hitler között, ami után, tehát már 25.-én a déli
országrészből is összeszedheti a Gestapo a zsidókat.
17 Az aznap elkapott 10-12 fő határátlépő közül egyedül ő kapott
külön szobát.
18 Hogy t.i. miért nem azonnal küldik vissza?
19 Egy francoista tábornokról lett elnevezve nemrégen a fenti
események előtt.. Ma az utca neve Carrer del Mar.
20 A különböző memoárok és életrajzok 25.-ét vagy 26.-át
emlegetnek. Az egyik legautentikusabb életrajzíró Momme Brodersen
26.-át ír az átkelés dátumaként.
21 Stephen Schwartz: Walter Benjámin Kenotáfiuma. 2001, Élet és
Irodalom, „Az 1941-ben megjelent A Föld söpredéke címu
emlékiratában Koestler is Benjamin öngyilkosságának legendáját
erosíti. Elmondja, hogy Benjamin - "az egyik, ha nem a
legeredetibb ember, akivel valaha is dolgom akadt" - beszélgetésük
közben elokapott egy marék pirulát, egészen pontosan hatvankét
szem nyugtatót, amelyet elmondása szerint Hitler hatalomra
kerülése óta tartogatott magánál, hogy szükség esetén végezhessen
magával. Búcsúzóul testvériesen megosztotta Koestlerrel
tablettatartalékait - ha már az nem volt ilyen elorelátó -:
leszámlált neki harmincegy szemet a hétéves szerbol. "A maradék is
elég volt neki - írja Koestler. - Portbouban a Guardia Civil
letartóztatta. Azt mondták neki, másnap visszaküldik
Franciaországba. Amikor reggel érte jöttek, hogy kitoloncolják,
már halott volt."
22 Theodor Adorno és Mark Horkheim már Amerikában voltak, hozzájuk
igyekezett Benjámin, hogy felélesszék a Frankfurti Iskolát
23 „A helyzet kilátástalan, nincs más válsztásom, végzek magammal.
Egy kicsiny pireneusi faluban írom ezeket a sorokat, ahol senki
sem ismer, ahogy azt sem sejtik, mire készülök. Arra kérem Önt,
hogy gondolataimat adja át Adornó barátomnak magyrázza el neki
reménytelen helyzetemet. Nincs már időm, hogy mindenkinek írjak,
akinek akartam.” Közli: Stephen Schwartz: Walter Benjamin
Kenotáfiuma c. Élet és Irodalom, 2001/33.
24 A temetőben az 1979-ben felállított emléktáblán német filozófia
professzorként szerepel.
25 1945-ben a háború befejeztével és a bérlet lejártával a temető
vezetése Benjamin koporsóját áttette egy jeltelen sírba. A mai
napig sem ismerjük pontosan végső nyughelyét.
26 Irónia idézet
27 Független Kulturális Intézetek Egyesülete
28 Ez az idézet van bevésve a lépcsőt lezáró üvegbe több nyelven.
29 Lisa Fittko visszaemlékezése az avató ünnepségre. Közli Ingrid
és Konrád Scheurmann in. Dani Karavan. Hommage an Walter Benjamin.
Mainz 1995. 23. oldal
30 Ibid 141-143. oldal
31 Életrajzi adatok: Szül. Tel-Aviv 1930.
Művészeti tanulmányok: Tel-Aviv, majd a jeruzsálemi Bezalel Képző
és Iparművészati Akadémia.
Kibuctag 1955-ig. 1956-57 Firenze, Accademia delle Belle Arti,
freskó technikai tanulmányok.
Academie de la Grande Chaumiere, Párizs, rajz tanulmányok.
1960-1973 között szinpad tervek a Cameri Theater, Bimot Theater,
az Inbal Dance Company és a Batsheba Dance Company részére. Később
a Martha Graham Dance Company New York és Giancarlo Menotti
Firenze és Spoletto.
Műtermek jelenleg: Tel-Aviv, Párizs, Firenze.
Munkák:
1961-A Makkabik Freskó Tel-Aviv Sheraton Hotel
1962-1964- „A Tudás fájától a az Élet fájáig”, relief, Weizman
Intézet Rechovot
1962-1967- Relief-szobor-környezet, udvar Tel-Aviv Bíróság
1963-1968- Negev Emlékmű Beer Sheva
1965-1966- Jeruzsálem, A Béke Városa, relief, Kneszet (Parlament)
1969-Relief, Basel, Bank Leumi
1972-Holocaust emlékmű, tájszobor, Weizmann Institute, Rehovot
1977-1988,-Kikar Levana, (Fehér tér), Tel-Aviv
1980- Környezeteépítés, Hilton Noga, Genf
1986- Ma’alot (Menybemenetel), Köln, Ludwig Múzeum
1988-A fény útja, Söul, Olimpiai Park
1993- Az Emberi Jogok Útja, Német Nemzeti Múzeum, Nürnberg
1996- A Tolerancia Tere, Yitzhak Rabin emlékére, UNESCO központ,
Párizs
1996-Shamajim (Menybolt) Sagacho Kiállítás Központ, Tokyo
1997-Ma’ala, tájszobor, Osaka Stadion, Osaka
32 In: Dani Karavan Homage an Walter Benjamin. Der Gedenkort
„Passagen” in Portbou. Ingrid és Konrad Scheurmann, Philipp von
Zabern, Mainz, 1995
33 Új Gimnázium, középiskola
34 A szerző fordítása
34 Walter Benjamin: Levelezések, idézi Ingrid Scheurmann
Források:
Dani Karavan Passages, Homage to Walter Benjamin. Kiállítás
katalógus. Tel-Aviv, 1997
Ingrid und Konrad Scheurmann: Dani Karavan Homage an Walter
Benjamin, Der Gedenkort „Passagen” in Portbou, Mainz, 1995
Momme Brodersen: Walter Benjamin A Biography
Stephen Schwartz: Walter Benjamin Kenotáfiuma, Élet és Irodalom,
2001/33.
Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat, Amerikai –Magyar Népszava
Szabadság, 2006 október 5.
Jeremy Harding: Through the Trapdoor, London Review of Books, 2007
julius 19.
The Correspondence of Walter Benjamin and Gershom Scholem,
Schocken Books, New York, 1989
Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében, Nagyvilág 1978
WWW.wbenjamin.org
www.hds.harvard.edu/news/bulletin_mag/articles/34-2_jackson.html
Friedmann Sándor
Művelődéstörténet szak III. évf.
2007 február
 |
