Az előadás elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2008 alkalmából az
Országos Rabbiképző- Zsidó Egyetemen 2008. november 3.-án hétfőn, a
doktoranduszok konferenciáján.
Kedves egybegyűltek,
professzor urak és hallgató kollégák.
A legtöbb ember azt gondolja magáról, hogy ő ugyanaz az, az egy
ember a születésétől a haláláig.
Filozófusok mindent elkövetnek, hogy bizonyítsák ennek a gondolatnak
a képtelenségét.
Ezt teszi Bob Dylan is.
Ezért nem lehet meglepő számunkra, hogy Bob Dylan élete és művészete
orvosi lóként szolgál, ha az önazonosság kérdését vizsgáljuk.
I. A Zimmerman „álarc”
A címben szereplő idézet 1964, október 31.-én hangzott el a
new-yorki Philharmonic Hallban tartott koncerten, Bob Dylan
szájából. A közönség soraiból felhangzó kissé gunyoros, pimasz
bekiabálásokra Dylan így válaszolt: Tudják Halloween van. Felvettem
a Bob Dylan álarcomat. A közönség természetesen hálásan nevetett,
mint aki érti a viccet, aztán folyt tovább a koncert.
De, mi most álljunk meg egy szóra és vizsgáljuk meg ennek a vicces
bon mot -nak a lehetséges értelmezéseit.
Ha azt mondjuk, hogy valaki egy másik személy maszkját viseli, akkor
az álarc viselője nem az, akinek mutatja magát. Ha Drakula maszkot
veszünk fel egy bulin, hogy ijesztgessük a haverokat, akkor ez azt
jelenti, hogy mi nem vagyunk Drakula. De, hogyan értelmezzük azt,
amikor egy híres pop előadó előadása közben, október 31.-én a
New-Yorkban kijelenti, hogy ő Bob Dylan álarcot visel? A kijelentés
már csak azért is rejtélyes, mert aki ezt mondta az maga Bob Dylan.
De ha Bob Dylan- a fentiek alapján- nem Bob Dylan, akkor kicsoda?
Ki az a Bob Dylan?
Robert Allen Zimmermanként született Duluth-ban, Minnesotában,
1941-ben. Apja, Ábrahám Zimmerman odesszai, anyja Beatrice Stone, (Sloimovitz)
litván zsidó bevándorlók gyermeke. 1946-ban a közeli (100 kilométer)
Hibbingbe, az akkori világ „vasérc fővárosába”, az anya
szülővárosába költöztek Zimmermanék. Tehát, Bob Dylan Robert
Zimmerman?
Ha már itt tartunk, nézzük meg, hogy mik a meghatározó paraméterei
egy személy azonosságának. Mi teszi az 1964-ben színpadon álló
pop-dal előadót, már-már pop ikont, azonossá azzal az öt éves
„fiatalemberrel”, akinek a családja 1946-ban költözött egy Hibbing
nevű minnesotai bányavárosba? Az már az első megközelítésre is
látható, hogy nem egy válasszal fogjuk alapvető kérdésünket
megvilágítani.
Az egyik válasz, hogy Bob Dylan ugyan az a személy 1964-ben, mint
aki 1946-ban, vagy akár 2008-ban, mert ugyan az a test. Nevezzük ezt
a fajta szemléletet az önazonosság fizikális megközelítésének.
Tehát: ami azonossá teszi az embert különböző időkben az a
folyamatos fizikai valója. Azért tegyük hozzá, testünk állandóan
változik, állandó megújulásban van. Ma már tudjuk, hogy hét évenként
megújulnak testünk sejtjei, kicsinek születünk és idővel megnövünk,
hajunk kihullik vagy fehér lesz. A „minden változik” állítás igazát
a test változásával illusztrálhatjuk leginkább. No meg Dylan
hangjával. Azonban a számtalan változás ellenére, elmondhatjuk, hogy
az adott idővonal bármely pontján is vizsgáljuk, ugyanazzal a
testtel van dolgunk. Tehát az „azonos test, azonos személy”
princípium alapján könnyen válaszolhatunk a kérdésünkre, hogy ki Bob
Dylan, vagy bárki más.
A Philharmonic Hallban színpadon lévő alak (test) 1964-ben oksági
összefüggésben van az 1941-ben Duluth- ban született testtel.
Nos, tehát, igaz az, hogy „azonos test, azonos személy?” Tegyük fel,
hogy a 70-es évek végén Dylan agyát átültették egy evangélista
keresztény testébe és ennek az evangélista kereszténynek az agyát
pedig Dylan testébe, mely éppen turnézott és arról győzködte a
hallgatóit, hogy ő „újra született.”
Ezzel talán azt akarnánk állítani, hogy akit a színpadon láttunk
(1964-ben), az nem Bob Dylan volt. Tényleg ha arra gondolunk, hogy
mitől Bob Dylan a Bob Dylan, akkor Bob Dylanként identifikáljuk azt,
aki Bob Dylan agyával rendelkezik. Mert, hogy általában úgy
gondolkodunk, hogy ha átültetnék agyunkat egy másik személy testébe,
az a test ameddig a mi emlékeinkkel és személyiségünkkel
rendelkezik, az a másik személy mi lennénk, függetlenül attól, hogy
a teste, arca hogy néz ki.
A lélek embere?
Személyiségünk meghatározásának egyik legevidensebb módja, legalább
is a nyugati kultúrákban, nem annyira a testünk sem az emlékeink,
hanem a lelkünk vizsgálata.
E szerint a nézet szerint a lélek egy metafizikus szubsztancia,
amely egy meghatározott testhez kötődik. Annak ellenére, hogy a
lélek elkülönül a testtől,- mondják- az az általános felfogás, hogy
létezését a testtel együtt kezdi meg, a testtel maradva végig annak
fizikai létéig és végül az, hogy az örökkévalóságba jut-e, az a
földi cselekedeteinek fényében kerül megítélésre.
Ha a fentiek fényében vizsgáljuk azt a kérdést, hogy mi teszi a
Robert Zimmermanként született személyt azonossá a Bob Dylan néven
színpadon éneklő és gitározó személlyel, akkor azt mondhatjuk, hogy
a két karakter azonos lelke. Ugyan, ez a szemlélet nem feltétlenül
annyira népszerű a filozófus társadalomban, mint a laikusok között,
de azt sem lehet mondani, hogy minden előzmény és gyökér nélkül való
lenne. Már Platón is feltételezte egy nem-fizikai entitás meglétét
mely az öröklétben kapja meg büntetését vagy éppen pozitív
megítéltetését, földi cselekedetei alapján. Később Descartes
nyilvánította ki egy „lelki szubsztancia”, egy „anyagtalan
szubsztancia” meglétét azzal, hogy a gondolkodáshoz kötötte a
fizikai lét igazolását.
Dylan számos versében tisztán kimutatja azt a meggyőződését, hogy
lelkünk a földi élet elhagyása után számonkérés elé néz a földi
cselekedeteinket illetően.
A Slow Train Coming albumban lévő egyik vers, a Precious Angel
(Imádott Angyal) egyik versszaka így hangzik:
Úgynevezett barátaim maguktól elbűvölten
Szembe mondják nekem, hogy „minden rendben.”
Fogalmuk sincs arról, hogy mekkora sötétség hull majd alá
Mikor Istenhez szálló fohászuk, önnön magukra kért halál.
Az Istenhez szálló fohászban azért kérnek magukra halált, mert a
lelkükre mért büntetés a „tüzes medence”, vagyis a Purgatórium és a
maguktól elbűvölt úgynevezett barátok, nem akarnak a végítéletig
ebben szenvedni. Feltételezhető, hogy ennek az ítéletre várakozó
léleknek a léte teszi irrelevánssá, azt, hogy Bobbynak vagy
Zimmynek, vagy bárkinek is hívja őt valaki. Lényegtelen, hogy mi
hogyan hívjuk őt, vagy ő hogyan hívja magát, ami számit az az, hogy
a testi lét mellett lévő lelki szubsztancia, hogyan lesz megítélve,
függetlenül attól, hogy a bírót milyen néven is revelálják itt a
földön.
Szintén a Slow Train Coming albumban megjelent, Gotta Serve Somebody
című dalában írja Dylan:
Hívhatsz Terrynak, hívhatsz Timmynek,
Hívhatsz Bobbynak, vagy akár Zimmynek
Hívhatsz R. J.-nek, hívhatsz netán Ray-nek
Hívhatsz bárminek, úgysem számit, amit énekelsz.
A fenti személyiségvizsgáló szemlélet sok olyan szempontot is számba
vesz, amelyeket a fizikális vagy az emlékezet nézetek hiányosságaik
miatt, nem tudnak felmutatni. Például a korábbi agyátültetéses
példánknál maradva, mely a „fizikális nézet” fő ellenérve volt,
most, hogy a lélekkel kötjük össze az agyunkat és azt mondhatjuk,
hogy aki az agyamat megkapja egyúttal a lelkemet is birtokolja (a
fenti megállapításainkkal összhangban). Descartes, aki a lélek
helyét az agyban lévő tobozmirigyben (glandula pinealis) vélte
megtalálni, tökéletesen egyetértene ezzel a megállapítással.
Alapvető problémája ennek a nézetnek az, hogy nem tudhatjuk;
létezik-e a lélek valójában.
A lélek nézet támogatóinak is el kell fogadniuk azt a tényt, hogy
csak a test megtapasztalásával együtt lehet a lélek jelenlétét
kimutatni.
Mivel még sosem tapasztaltuk meg a lélek testbeli létét, (mindig
csak a testét), az a feltevésünk, hogy a lélek a testben lakozik,
sőt hogy egyáltalán létezik, bizonyíthatatlan. Még akkor is, ha az
érvelés kedvéért elfogadjuk a lélek létezését, mi a garancia arra,
hogy a lélek, amit egyszer megismerni véltünk, (feltételeztük
meglétét), nem változik e, egyszer, többször, naponta, vagy
óránként, és rendre mi egy új lélekkel találkozunk. Semmi sem szól
az ellen a merész feltevés ellen, hogy lelkünk percenként megújul,
és az új átveszi az előző összes tapasztalatát, ismereteit.
Tehát a „lélek nézet”, amit maga Dylan is elfogad életének bizonyos
szakaszában, sem ad választ minden kérdésünkre Dylan változatainak
megértésében vagy vizsgálatában, bár ez adja a legkielégítőbb
megoldást.
Nem létezik Bob Dylan!
Talán le kéne vonnunk a következtetést, hogy nem létezik egy olyan
állandó én, amelyből kiindulva meg tudnánk határozni
önazonosságunkat, identifikálni tudnánk magunkat (vagy másokat). Ez
a véleménye a skót filozófusnak, David Hume-nak is, aki szerint az a
nézett, melyben létezik egy minket minden időben meghatározó állandó
és változatlan énkép csak puszta illúzió. Önmagunk vizsgálatakor,
egy önálló, egynemű és megváltoztathatatlan magként felfogható
entitás helyett, egymástól elkülönült percepciókat találunk, melyek
a körülmények alapján változtathatóak, változnak.
Olyan, hogy én, nem létezik, mondja a keleti gondolkodás egyik
jellemző hite, a Buddhizmus. „Az én gondolata pusztán képzelet
eredménye, téveszme, semmi sem igazolja, semmi sem támasztja alá” A
Buddhista nézet szerint, amit mi ego-nak, én-nek gondolunk, nem más,
mint egy öt összetevőből; anyagból, érzékelésből, tapasztalatból
(percepció), mentális formákból és a tudatosságból álló mozaikdarab.
Mivel ez a mozaikköteg maga is okozatok összessége és állandó
változásnak van kitéve, amit mi self-nek, ego-nak, vagyis én-nek
nevezünk nem maradandóbb, mint a láng, amivel az egyik gyertyát
gyújtjuk a másik után.
No, de hol jön itt Dylan identitás kérdése a képbe?
Ott, hogy Dylantől, (annak alapján, amit róla, és amit tőle tudunk),
nem áll nagyon távol a „nincs-én”. Úgy tűnik, ő maga csak erősíti
ezt az azonosíthatatlan, meghatározhatatlan besorolhatatlan
én-képet, amikor így nyilatkozik:
Úgy értem, hogy ma ezt gondolom, holnap meg azt. Még egy napszakon
belül is változom. Egy bizonyos személyként ébredek fel reggel, de
biztosan tudom, hogy aki reggel felkelt az estére már másvalaki,
amikor lefekszik. Legtöbbször nem tudom, hogy ki vagyok.
Hogyan kezeljük ezt a „dylani” megnyilvánulást? Egyedi esetként?
Nem. Már maga a név, a Bob Dylan is egy kitaláció, egy megkonstruált
név és imázs, ami arra jó, hogy figyelmeztessen minket vagy legalább
is elgondolkoztasson; Dylannek mi is lehet az identitásról, legalább
is a saját identitásáról a véleménye.
Nincs Bob Dylan. Bob Dylan már rég nincs. - mondta Dylan egy Allen
Ginsberggel közösen adott interjú során.
Az a feltevés, hogy létezik egy művész, akit Bob Dylannek hívnak,
egy előadó, egy költő, akit mi be tudunk azonosítani, meg tudjuk őt
határozni térben és időben valójában tévedés. Köszönhetően annak a
sok permutációnak, amiken Dylan átment művészi (és magán) élete
során: protest énekestől az elektromos gitárt tépő rock sztáron át a
kockás inges country imitátoron és a keresztény evangélistán
keresztül a megszállott népdalgyűjtőig. És még ki tudja mostanában
milyen formában, miként fog megjelenni előttünk. Ha ehhez
hozzáveszem a chabadnyik sógorával a lubávicsi közösségben duettben
játszott haszid nótákat, akkor nehéz elképzelni bármilyen, az előadó
Dylanhez, a művész Dylanhez hasonló alakváltoztató képességű
formációt. Dylan örökmozgó, állandó szellemi és fizikális hely és
én
változtatást igénylő természete magyarázza azt a talányt, amit az
egyik kijelentése hordoz:
Nem úgy gondolok magamra, mint Bob Dylan. Ez olyas valami, amit
Rimbaud mondott: „Az Én, az egy másik.”
Nos, ha Bob Dylan nem Bob Dylanként gondol önmagára, akkor hogyan?
Hogyan gondol arra az emberre, aki a Bob Dylan álarc alatt van?
Mondjuk, mint Ábrahám Zimmerman és Betty Stone (Sloimovitz) fiára?
Mondjuk egy olyan gyerekre, aki más volt, mint a többi gyerek, a
bányász családok gyerekei Hibbingben, mert neki másnak kellett
lennie, akinek bar-micvója volt 13 éves korában, és akinek egy öreg
rabbi tanította az idegen nyelven recitálandó szöveget? Vagy arra a
gyerekre, aki nyaranta egy európairól, Herzl Tivadarról elnevezett
nyári táborba töltötte a szünidőt? Netán arra, hogy a péntek esti
családi vacsoráknál apja morális tanításait, tanmeséit kellett
hallgatnia? Olyan gyerekre, aki felnőttként nem emlékszik, hogy az
anyja és az apja között valaha is elhangzott volna egyetlen hangos
vagy goromba szó is, vagy aki sosem hallotta családja tagjait
káromkodni, szitkozódni? Hogyan gondol önmagára Bob Dylan? Biztosat
nem lehet tudni. Hogy a bányászközösségben ráerőltetett
bár-micvóról, a vágyott iskolai rockerség helyett a nyári Hertzl
táborbeli úri gyerekkép elvárásokról mi volt a véleménye, azt a 23
évesen irt, Újra a 61-es országút c. versének bevezető szakaszából
sejthetjük:
Az Úr mondta Ábrahámnak, „Ölj nekem egy fiút”
Ábris mondta: Ember, viccelsz? Legyen más kiút.
Az Úr mondta: „Nem.” Ábris mondta: Mi az mán?
Az Úr mondta: „Csinálsz, amit akarsz Ábrahám,
Ha legközelebb találkozunk, jobb teszed,
Ha gyorsan elhúzod a beled.”
Hát, mondta Ábris: Hol akarod, hogy a kés lecsapjon?
Az Úr mondta: „Odakünn, a 61-es úton.”
De az 50 évesen kapott életmű Grammy átadási ceremónián, a szokásos
köszönömök után, nagy nehezen és dadogva Zisel ben Ávrohom, apját,
Ábrahám Zimmermant idézte:
Tudod fiam, könnyen előfordulhat, hogy téged annyira bemocskol ez a
világ, hogy még a saját apád és a saját anyád is kitagad. De ha ez
meg is történik, Isten mindig veled lesz, hogy segítsen a saját
utadat járni.
Azt tehát, hogy Dylan hogyan látja, és minek látja önmagát, azt nem
tudhatjuk, s ő meg nem beszél róla. Tudjuk viszont, hogy mások
hogyan látják őt. Mások, más művészek, más keresők, más látnokok.
Mint például Todd Haynes, avantgard filmrendező, aki megírta és
2007-ben megrendezte az „I’m not there” („Nem ott vagyok”) című
filmet. A film úgy szól Dylanről, hogy Dylan neve el sem hangzik
benne. Dylan látomásairól szól, Dylan álarcairól és zenéjéről szól
ez a film, mondhatjuk, hogy nem is Dylanről, hanem a szürreális
Dylanekről. Akikbe Robert Zimmerman beleképzelte magát. Az európai
gondolkodású, a realizmus feletti világot megjelenítő filmben nagy
színész egyéniségek formálják meg a Dylan életrajzából és műveiből
kirajzolódó, különböző figurákat. Hat különböző Dylant (figurát)
látunk a filmen, akik közül, hogy a szürrealizmus minél inkább jelen
legyen, egy figurát, Jude (sic) Quinn-t, aki a fiatal 1960-as Dylant
testesíti meg, egy színésznő, Cate Blanchett játsza. Sőt, megjelenik
a vásznon Arthur Rimboud is, mint Rimboud/Dylan parafrázis és Dylan
alteregó. Az események (utalások, szimbolikák, metaforák nem
kronologikusan, inkább a rendező szubjektív emóciói alapján követik
egymást. Egy, egy karakterbe több csavart is beépít az író-rendező,
mint például a Richard Gere által megszemélyesített Billy the
Kid/Dylan alakba, vagy a zseniálisan játszó afro-amerikai
gyerekszínész megformálta Woody Guthrie/Dylan figurájába. A törékeny
és szuper érzékeny, kissé feminin alkatú 19 éves Zimmerman/Dylan
megszemélyesítője, Cate Blanchett nem csak szereposztási bravúr, de
talán több annál, önmagában is szimbolika. Dylan fiatalkori (és
mindenkori) útkereséseinek szimbolikája.
Nem biztos, hogy aki kijön a moziból, vagy elolvas egy Dylan verset,
netán ezt a kis eszmefuttatást, egyértelmű érzelmi és értelmi
útmutatást talál a fentiekben arra nézvést, hogy ki Bob Dylan, vagy
valamiféle eligazítást, arról, hogy ki is Robert Zimmerman, miről
énekel, mit ír, mit mond, és mit csinál. Olyasmi ez, mint amikor a
klasszikus képzőművészethez szokott és csak azt elfogadni képes szem
(agy), egy avantgárd, netán szürrealista kép, láttán azt mondja: Ezt
nem értem, ezért nem tetszik, sőt zavar, sőt útálom.
Hogy kinek vagy minek is tartja magát ez az ember valójában, aki
Robert Zimmermanként született és most úgy hívják, hogy Bob Dylan,
talán sosem fogjuk megtudni. De, hogy a nem értem, ezért zavar és
elfogadhatatlan összefüggésen oldjunk egy kicsit, nézzük meg, hogy
mit mondtak erről a kérdésről bizonyos művészek, úgy 80 évvel
ezelőtt.
...az ember örök álmodozó, és a képzelet nem ismer semmiféle
irgalmat. Szabadság iránti rajongása és elkötelezettsége miatt azt
is kijelenti, hogy számára a képzelőerő szabadsága sérthetetlen, még
akkor is, ha ez az úgynevezett boldogságba is kerül, ugyanis csak az
hallgat a legfőbb igazság parancsára, aki él ezen szabadságával.
Álom és valóság csak látszatra ellentétes dolgok, de összeolvadásuk
valamikor majd mégiscsak lehetségessé válik, ez pedig elvezet a
szuperrealitáshoz. Központi esztétikai elemmé válik a csoda, hiszen
csak ez hordozza a szépség összes aspektusát, ha nem még annál is
többet: időtlenségét, általánosságát, és végső soron
kizárólagosságát. Mivel a szürrealizmus az egyetlen igaz dolog, ami
belevezet a halálba. A nyelv azért adatott az embernek, hogy
szürrealista módon éljen vele. (André Breton: Szürrealista
kiáltvány, 1923)
Ha egy kicsit is igazuk van és az álom és a valóság csak látszatra
ellentétes dolgok, akkor próbáljunk ébren is álmodni néha és élvezni
azt, amit a Művész születése, családi háttere, szocializáltsága,
saját szabad akaratú választása alapján mutat nekünk, alkot nekünk
vagy előad nekünk. Még akkor is, ha ő mindig egy másik.
-.-
II. A hermetikus „álarc.” Az Ember adott nevet minden állatnak
Egy gyermekdal, vagy amit akartok... Egy dal elemzése.
Amire elöljáróban felhívnám a figyelmet:
• A dalszöveg szakaszolása
• Refrén- kórus- mondanivaló
• A refrén és a leíró versszakok váltakozása
• A leíró versszakban 3 sor leírás, majd egy idézet...
• Szakaszok rímképlete
• A zene és a tartalom illeszkedése (egyszerűség- bonyolultság,
emelkedő, ereszkedő)
• A 4. negyedben feltétlen figyelem
Zene-szöveg
Az Ember adott nevet minden állatnak, vagyis eredeti nyelven a
Man Gave Names to All the Animals, az utolsó előtti dala, a „Slow Train
Coming” (Lassú vonat jön) című 1979-ben megjelent Bob Dylan
albumnak. A dalszöveg minden versszakának három sorában leír egy-egy
állatot, majd a negyedikben, a záró sorban elnevezi azokat. Ezután a
leíró versszakokat egy egyszerű, fülbemászó dallamú négysoros, a
kórus által énekelt refrénnel választja el egymástól. Talán
„érthető” némelyek tévedése, miszerint ezt a számot a gyermekdal
kategóriába sorolják be, amolyan rockos Old MacDonald Had a Farmnak
gondolván a dalt. De, nézzük meg mit is veszítenénk, ha
belenyugodnánk ebbe a besorolásba.
Vájikrá háádám sémot, lechol háböhémó, ulöof hásomájim, ulöchol
háját hászádeh.
És megnevezte az ember nevekkel mind a barmot, az ég madarát és a
mező minden vadját
Börésit, vagyis I Mózes, 2. fejezet 20. vers.
Akár egy sábeszi dróse is kezdődhetne így. De nem, ez Dylan
dalszövegének első, vagyis a címadó sora, szóról szóra, betűről
betűre a Biblia szövege.
Értelmezzük ezt a dalszöveget annak első sorából, vagyis a bibliai
idézetből kiindulva és keressük meg benne Dylan üzenetét (ha
egyáltalán van ilyen.) Mondhatjuk, hogy a Bibliai idézet lenne a
megoldás kulcsa? Vagyis, fogadjuk el, hogy a kórus által előadott
refrén maga a mondanivaló, az egyedüli üzenet? Az késztette Dylant a
dal megírására, hogy megismertesse velünk a refrénben idézett
sorokat?
Azért, mielőtt ilyen elhamarkodott véleményre jutnánk, vizsgáljuk
meg az ártatlannak ítélt sorokat is. Nem vitás a gyerekvers szokásos
felépítése megjelenik a felidézett bibliai történet során.
Versszakonként leírja egy-egy állat jellemző paramétereit,
felismerhetőségét, majd ahogy megkapják az embertől a nevüket. A
medve, a bika, a bárány, a tehén és a disznó. Azonban, ha
figyelmesen olvasunk (és hallgatjuk a zenét) feltűnik egy anomália.
Az utolsó versszaknak hiányzik a befejező sora, a dal itt hirtelen
megszakad, s az ember nem jut el oda, hogy megnevezze azt az állatot
amelyik „sima, mint az üveg”, „siklik a fűben”, aztán eltűnik egy tó
melletti fán. A minden bizonnyal kígyóra utaló sorok után a
megnevezés „képtelensége”, vagyis elmaradása nem lehet véletlen, nem
lehet csak egy költői furcsaság, egy megfejthetetlen hermeneutika.
Ez maga a költői üzenet, a vers létrejöttének célja.
Egyúttal ez az egész dal fókuszpontja, amit az aránylag egyszerű
zenei felépítés, elérkezve ehhez a hiányzó sorhoz, ehhez a ki nem
mondott gondolathoz, egy felütéssel és az utána következő
kontrasztos csönddel érzékeltet.
Ami az egész zenei konstrukciót illeti, aránylag egyszerű; a
szakaszok első három sorának egyakkordos zenéje és egyszerű
ritmikája csak kiemeli a leíró négysorosok negyedik sorának zenei
konstrukcióját, s ezzel segít felhívni a figyelmet a leíró
versszakok záró sorára, mivel a harmadik sornak az emelkedő
intonációja párt alkot a negyedik sor válasznak hangzó, oktávval
mélyebbről induló verssorával.
Mit jelent az, ha valamit elnevezünk, valaminek mi adunk nevet?
Bibliai kontextusba helyezve a kérdést, egyaránt a zsidó és a
keresztény értelmezési tradíciókban, a névadás mindig és
visszavonhatatlanul a névadó hatalmát jelképezi a nevet kapott tárgy
vagy személy felett. Nevet adni annyit tesz, mint uralkodni. Ez az
eredendően zsidó alapértelmezés, mely a teremtéstörténetben, majd
később a prófétáknál többször előforduló gondolatokon alapszik, már
a Talmud Tórákon tanultak óta izgatta Dylan fantáziáját. Később
sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel, s hogy elszakadását a szülői
kötelékektől, mondhatni metafizikusan is biztosítsa, a maga által
adott nevével ő teremtette meg saját magát.
Szóval, akkor hogy is állunk a kígyóval, amit Dylan nem akart
megnevezni? A választ keresve, forduljunk a bibliai exegézishez.
A zsidó és a keresztény tradíció szerint a kígyó egyetlen dolgot
jelképez: az Édenkert kígyója, az eredendő bűn kísértése, az isteni
kegy elvesztésének és a paradicsomból való kiűzetésnek oka és
okozója, az emberben lévő gonosz jelképe.
A zsidó kultúra tanítása szerint a gonosz hajlam bennünk,
mindegyikünkben ott van, mint velünk született hajlam, s amin nekünk
kell felülkerekedni, uralni kell és legyűrni. Ezt a hajlamot
testesíti meg a kígyó. De, Dylan nem nevezi nevén. A megnevezés sora
üres. Vajon miért?
A bibliai szövegértelmezésen és a judaizmus tradicionális felfogásán
keresztül szemlélve, Dylan ezzel a verssel egy nagyon határozott,
éles véleményt fogalmazott meg és tudatott velünk: azt mondja, hogy
az ember nem tudja uralni a benne lévő gonoszt, a gonosz vezérelte
hajlamát. Ráadásul, ahogy a dalszöveg a végén elérkezik ehhez a
ponthoz, a beállt csend, (beszédes csend) azt sugallja, hogy a dolog
éppen fordítva van, az ördögi, gonosz hajlam vezérli az embert. A
kígyó uralkodik az emberen, hiszen az ember azért nem nevezi meg,
mert nem is tudja. Mire véljük ezt a melankolikus, cinikus
(racionális?) üzenetet? Vitán felüli, hogy értjük magát a szöveget.
De, mit kezdjünk vele?
Nézzük meg, hogy mit mond erről a kérdésről egy másik kereső, Walter
Benjámin, a Nyelvről általában és az ember nyelvéről - című
munkájában.
Dylanhez hasonlóan, Benjamin is a Bibliából meríti inspirációit, a
Teremtés történetből, eköré építi vizsgálódásait. Őt is az állatok
ember által történő névadása foglalkoztatja.
Benjámin arra a következtetésre jut, hogy a nyelv nem más, mint a
szellemi tartalom kommunikációja; az ember a saját szellemi létét
kommunikálja azzal, hogy megnevezi az őt körülvevő összes dolgot: a
nyelv, mint olyan, az ember szellemi léte, megnyilvánulása.
Minden kétséget kizáró kapcsolat van az ember és a dolgok között,
melyeknek nevet adott, mert az emberi nyelvnek mágikus kapcsolata
van a szellemi, tisztán eszmei dolgokkal, s ennek a kapcsolatnak a
szimbolikája maga a hang- mondja Benjamin egy helyen, Talán ez az a
definíció, ami körül találkozik Dylan és Benjamin felfogása.
Walter Benjamin, e fenti definíció alapján vizsgálja a bibliai
Teremtés történetet, mint egy olyan háromszintű hálózatot, Isten,
ember és a (néma) teremtés részvételével, ahol a majdani kapcsolatot
a nyelv jelenti. A Teremtés a nyelv teremtő omnipotenciájával
kezdődik, míg a végén a nyelv a teremtetthez asszimilálódik azáltal,
hogy az nevet kap.
De ne feledjük, egy olyan versről beszélünk, mely a nyelv
tehetetlenségét jelzi, a nyelv alkotó erejében meglévő
hiányosságokra mutat rá. A névadás képességének elvesztését s ezzel
az életre hívás, a teremtés képességének elvesztését profetizálja.
Ez a képesség vesztés a kígyó névadásakor merül fel. Az ember gonosz
hajlamának ősforrása az, amely elcsábította nőt, hogy egyen a jó és
a rossz tudásának fájáról, annak gyümölcséből, így okozva a férfi és
a nő kiűzetését az Éden-kertjéből, a paradicsomi állapotok
megszűnését. Pont, amikor Dylan megemlíti a fát, a kígyó eltűnik
benne, még mielőtt az ember elnevezhetné az állatot.
A dalból ítélve, a fa ott állt ártatlanul a tó partján. Hívogatóan
pozsgás gyümölcsei még ott csüggtek a víz fölé belógó ágain. A
bekövetkező elbukásra csak az ágak között felsejlő, baljós
előérzetet keltő, tekergő alakzat utalt.
Benjamin másként közelít, felismerni vél egy végzetes hibát az ember
elnevező-nyelvében; azt mondja, hogy ez a nyelv elvesztette isteni
aktualitását, kapcsolatát Isten teremtő szavával, azzal a teremtő
erővel, ami átalakult tudássá: Az ember a tudó, azon a nyelven, amin
az Isten a teremtő, noha az elnevező szó az ember használatában,
kényszerűen elbukik Isten teremtő szava mellett. Mégis Benjamin azt
állítja nekünk, hogy a reveláció az egyetlen mentális terület,
melyben az ember nem ismeri a kifejezhetetlent s mely leginkább
meghatározható olyan helyként, ahol a nyelv megszűnik létezni.
Szerinte az ősidőkben keletkezett ez a kapcsolat, amikor még teljes
összhang uralkodott az emberi szellem és az Isteni teremtés között s
mely kapcsolat leghatékonyabb szimbóluma az állatok névadásának
felelősége.
Ezzel a kérdéssel Benjamin, akárcsak Dylan, végül elérkezik a jó és
a rossz tudásának fájához. Vagyis a kígyóhoz.
Benjamin szerint, mielőtt a tökéletes tudás a jó és a gonosz
ismeretévé, a tudás és az ítélet hordozójává vált volna, akkor,
amikor Isten látta, hogy amit teremtett az „jó” és így is nevezte, a
gonosz még nem lévén megnevezve, nem is létezett.
Akárhogy is van, az a pont, ami a vers konstrukciójának
tartópillére, az a sor, ami nincs. Mintha nem létezne az, amit nem
mondunk ki. Vagyis a bűn. Mert a kimondáshoz, (elkövetéshez)
gyakorlatilag kell a név ismerete, vagy használata. Csak az létezik,
aminek neve van.
Tehát, akárhogyan közelítjük is meg Dylan dalát, a vallásos
tradíción és szövegmagyarázaton keresztül, vagy Benjamin szemüvegén
át, egy dolog biztosnak látszik, Dylan azt mondja nekünk, hogy az
embernek ellent kell állnia a kígyó csábításának és igyekeznie kell
elkerülni a jó és a gonosz megismerését, vagyis, hogy ne kerüljön
olyan helyzetbe, hogy ítélkeznie kelljen.
A zsidó tradícióban ez valójában leegyszerűsítve annyit jelent, hogy
elébe kell menni a gonosz csábításának, még az alkalmat sem szabad
megengedni, hogy az létrejöhessen.
A fentiek alapján az Ember adott nevet minden állatnak című versben,
Dylan egy bűvészmutatványára hív bennünket nézőnek: nem nevezi meg a
kígyót, s azáltal, hogy slusszpoénként nem ad nevet a kísértőnek,
erős hangsúlyt kap az alkotás vége. Ezzel akár arra is utalhat, hogy
a megnevező jelen van, mivel úgy tűnik, ő dönti el, hogy
elhangozzék-e a megnevezés, vagy sem, tehát ez a megnevező akár
lehet a költő maga is.
Vagyis, Dylan nyitva hagyott felütése szerint, a költő nyelve a
Teremtő nyelve.
Na, de akkor ki maga a költő? Csak nem a...?
Bob Dylan: Az Ember adott nevet minden állatnak
Ford. Friedmann
Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, kezdetben Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, nagyon régen
Látott egy állatot, ki szeretett dörmögni Nagy szőrös mancsa volt és imádott bömbölni Szőrös nagy testét két lábra emelte "Úgy hívom majd, hogy Ő a medve"
Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, kezdetben Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, nagyon régen
Látott egy állatot fenn a dombtetőn Füvet legelt hangosan kérődzőn Látta, hogy tejet ad a megfelelő helyén "Úgy hívom majd, hogy Ő a tehén"
Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, kezdetben Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, nagyon régen
Látott egy állatot ki nagyokat horkantott Szarvak a fején s patája dobbantott Senkinek sem sikerül erejének ellenállnia "Úgy hívom majd, hogy ő a bika"
Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, kezdetben Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, nagyon régen
Látott egy állatot sáros nyomot hagyva Koszos pofája és kurta, kunkori farka Nem volt se kicsinek sem nagynak mondható „Úgy hívom majd, hogy Ő a disznó”
Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, kezdetben Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, nagyon régen
A következő állat, kivel találkozott Gyapjút a hátán, s lábán patákat hordott Füvet evett a meredek hegy hátán „Úgy hívom majd, hogy ő a bárány"
Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, kezdetben Az ember adott nevet minden állatnak Kezdetben, nagyon régen
Látott egy állatot, sima volt, mint az üveg Siklik a fűben, nem akadály se hegy sem üreg Látta őt egy fán, hol eltűnt, mellette kis tó..
A nemkívánatos szomszéd. (Neighborhood bully, Infidels, 1983)
Ford. Friedmann Sándor
Hát, az utált szomszéd is csak ember, Ellenségei mondják: földjükön élnie nem kell. Százszoros az ellenség létszám fölénye Nincs hova bújnia, szaladni sincs értelme Ő a Nemkívánatos Szomszéd
A Nemkívánatos Szomszéd a túlélésre játszik Az is baj már, hogy életképesnek látszik Már az is meglepő, hogy visszaüt, hogy vastag a bőre Elvárják tőle, ha mondják: Dögölj meg! Feküdjön a kőre Ő a Nemkívánatos Szomszéd
A Nemkívánatos Szomszédot kiűzték már minden országból Bolyong a földgolyón kifosztva minden jogából Szeme láttára tépik szét családját, népét szétszórják Már csak a létéért is, bírái megszólják. Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Ha szétveri az Őt lincselő tömeget, Ő a kárhozott. Öreg hölgyek ítélkeznek: kérjen bocsánatot S mikor lerombolt egy bombagyárat, senki sem örült Bár a bombát neki szánták, mégis ő volt, az „őrült.” Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Hát, nincs sok sansza, a jég vékony, az esély rá kicsi Hogy úgy fog élni, ahogy azt világ előírja neki: Mert a nyakába liheg s fegyvert nyom a hátába „Megölheted” engedéllyel, minden őrült a világba Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Nincsenek barátok, kivel meg tudná beszélni Amit kap, azért fizetett, nem szerelemért kapja Ósdi fegyver, az mehet neki, senki meg nem tagadja De harcost nem küld senki, vért neki kell adnia Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Körbe veszik őt a pacifisták, mind békét akarnak Imájuk száll naponta, a vérontás végéért szavalnak Egy légynek sem tudnának ártani. Sírnak a vér láttán Hanyatt dőlve várják, hogy a Szomszéd kifeküdjön a hátán Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Eltűnt minden birodalom, mely egyszer leigázta Egyiptom, a nagy Babilon s még Róma jármát is lerázta Édenkertet csinált a sivatag homokjából Ezért nem feküdt le senkivel, parancsot nem fogadott, csak magától Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Legszentebb könyveit bakancsok taposták Egyezséget vele, szerződéseket be nem tartották A világ férges felét választotta, s miután birtokba vette A posványos, miazmás földet Kánaánná tette Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Mivel is tartozik neki a világ? Semmivel, mondják. Ő csak egy ok a háborúra Büszkeség és Balítélet, babonás sötétség
Csurog a nyáluk a szomszédra, mint kutyának a csontra Ő a Nemkívánatos Szomszéd
Mit tett ezért a sok sebhelyért? Más irányt adott a folyóknak?
Tönkre tette a Holdat, vagy akár egy csillagot? Nemkívánatos Szomszéd áll a hegytetőn Az idő megáll, óra nem ver sürgetőn, Ő a Nemkívánatos Szomszéd
 |