Friedmann Sándor, zsidó művelődéstörténet szak III. évf.:
Az élet fái II.
(Az Olajfák Emlékműve)

AZ OLAJFÁK EMLÉKMŰVE

Bevezető

Még mielőtt azt hihetnénk, hogy az emlékezés, az emlék és az emlékműépítés kizárólag tragédiákkal és gyásszal járó eseményekkel összefüggésben kerülhet csak szóba, nézzünk meg egy másik alkotást.1 Egy olyan alkotást, amelynek a gondolatisága és formavilága egyedülálló a maga nemében. Számomra a legteljesebb mértékben kimeríti a zsidós (tradicionális gondolkodású) (meg) emlékezés kritériumait, sőt, ennek egyik reprezentáns alkotása. Gondolatiságában megtalálható az embernek a természet, mint a Teremtő „társteremtménye” iránti archaikus tisztelete, a természet, mint a létfenntartás kikerülhetetlen (és ezért becsült) közegének s forrásának megbecsülése, és nem utolsósorban az embert körülvevő természet szemlélésének, mint esztétikai élmény hordozónak a megjelenítése.

Pótó János2 szerint az emlékműveknek két altípusát különbözteti meg a szakirodalom és az emlékműállítás gyakorlata;
- az emlékmegőrző alkotásokat és
- a politikai emlékműveket.3

Szerinte az emlékmegőrző kompozíciók, a portréemlékművek vagy emlékszobrok is tulajdonképpen „politikai” emlékművek, vagy nemzeti emlékművek, csak a hatalom szempontjából sokkal kisebb a politikai jelentőségük, mint a par excellence politikai emlékműveké.

A 19. és a 20. század eseményei, gondolatisága alátámasztani látszanak a fenti gondolatot, hogy tudniillik a modern korban főleg a rezsim, a hatalom emlékezik nyilvánosan és épít emlékműveket, emlékezik/emlékeztet eseményekre és személyekre saját, rövidtávú céljai elérésének érdekében. Tehát a modern kor emlékművei, következtethetünk a fentiekből, nem a széles társadalmi gondolatot jelenítik, nem egyetemes jelképeket formálnak meg, nem egyetemes értékekre emlékeztetnek oly annyira, hogy jogosnak tűnhet Wehner Tibor művészettörténész4 javaslata, miszerint: Ez a kor avult ismételgetések helyett úgy rajzolhatná meg monumentum-portréját, úgy teremthetné meg önnön tükörképét, úgy hagyhatna nyomot utókorának, ha nem emelne szobrokat és emlékműveket. Az üresség felmutatása… által teremtene adekvát korképet magáról.5

Sok igazság, még inkább jó szándékú „érted haragszom” elv van a fenti gondolatokban, de ha egy kicsit távolabb megyünk „saját portánktól” és szélesebb körben vizsgálódunk, azt találjuk, hogy a kép némileg differenciáltabb, sőt optimistább.

Frances Yates,6 miközben a történelem és az emlékezés viszonyait vizsgálja,7 úgy találja, hogy a tudattalan közösségi emlékezés, melyet vizuális megjelenésként tárolt az emlékezet, a (memória), pusztán praktikus célokat szolgált. Akkor került szóba, mikor a múlttal való el (le) számolásról volt szó, mint oktatási eszköz, mint múzeumi programok, vagy az archívumok létének igazolására. Az agykutatók számára a múltbeli viselkedés „fekete dobozaként”, a történészek számára mellékszálként kezelt emlékezet csak a „gépesített”, a mesterséges intelligencia, az adatrögzítésre használt komputerek használatával vált széles körben vizsgálttá és értelmezetté. Akkor amikor az egyéni emlékezet közvetlenül –a technikák segítségével- része, részese lehetett a kollektív emlékezetnek.8 Az emlékezet felfogásának az az alapkoncepciója, hogy az elméleti világ dolgai szükségszerűen csak a valós és létező világ dolgaival lehetnek kapcsolatban, ezek után már nem volt tartható.
Az emlékmű - vitatkozik a fenti gondolattal James E. Young9- nagyon gyorsan egy dialogizáló hellyé változik, mely elősegíti egyaránt a személyes és kollektív emlékek megtalálását.10

Vagy, ahogy egy művészettörténeti elemzés megállapította az emlékművekről:… maradandó anyagban kivitelezett, az állandóság igényével elhelyezett, közösségi rendeltetésű művészeti alkotásokról lévén szó, nem lehet kizárólagos szándék a történések megörökítése…11

Ebben az értelemben nevezhetjük emlékműnek az olyan megfogalmazásokat is, melyek nem konkrét eseményekre, hősökre, időpontokra emlékeztetnek bennünket, hanem önmagunkra. Önmagunk morális értékeire, tehát alapvető értékeinkre. Emlékeztetnek ezekre a (túléléshez) szükséges alapvető értékekre, noha ezeket nem felejtettük el, csak éppen gyakran tudatunk mélyére száműzzük őket, mert pillanatnyi érdekünk úgy kívánta.

Az Olajfa

Elmentek egyszer a fák, hogy felkenjenek maguknak királyt. Mondták az olajfának: légy a mi királyunk. Mondta nekik az olajfa: „Elveszítettem-e olajamat, mellyel tisztelnek Istent és embert, hogy menjek lebegni a fák fölött?

A fenti idézet a Tanach-ból való, pontosabban, a Bírák könyvének 9. fejezetének 8. és 9. mondatai. Egy példabeszéd első sorai, mely arról szól, hogy a fáknak vezető kellett, mentek az olajfához, mentek a fügefához, mentek a szőlőtőkéhez és végül mentek a tövisbokorhoz. A történetre most nem térnék ki, csupán a felsorolás sorrendjére hívnám fel a figyelmet. Az első megkeresett kiválasztott királlyá avatás ügyben az olajfa volt. Ebből látszik, hogy már a bibliai időkben (kb. 3000 évvel ezelőtt), milyen nagy fontosságot tulajdonítottak az olajfának és annak terméséből nyert olajnak. Mózes első könyvének nyolcadik fejezetében egy olajágat tartó galamb jelenti a katasztrófa végét.

„És legjobb mézeiteket, szőlőiteket és olajfáitokat elveszi, hogy szolgáinak adja.”- többek között ezzel a királynak kijáró joggal próbálta lebeszélni a népet Sámuel próféta arról, hogy királyt válasszanak maguknak. Ez a második idézet is megerősíti, hogy az olajnak, az olajfának milyen fontos, szinte kultikus szerep jutott a közel-keleten.

Jeruzsálem Olajfák–hegyének nevezett területe fontos események színhelye egyaránt a zsidó és keresztény történetiségnek. Az olajfákról elnevezett hegyen keresztül menekült Dávid király, amikor fia Absolon fellázadt ellene és Jeruzsálemből menekülnie kellett.

Salamon király bálványoltárt épített az Olajfák hegyén. Később, a fogság idején Ezékiel látta, amint az Örökkévaló dicsőségének ragyogó fénye elhagyja Jeruzsálemet, és az Olajfák hegyére költözik.12 Zakariás próféta látomása szerint az Örökkévaló az ítélet napján majd ezen a hegyen áll, (Hár háZétim), amely ketté fog hasadni.

A fa anyagából faragással és fényezéssel művészi alkotásokat készítenek, már Salamon idejében is, a Templomban megtalálhatók voltak az olajfa faragások és díszek.

Az evangéliumokban is számos utalás található az olajról, az olajfáról. Az Olajfák hegyén levő Getsemáné, héberül Gat-Shmanim = olajprés nevű major, ahová a környék lakosai az olajfák termését, az olajbogyót hordták kipréselni. A kert a hegy alacsonyabb lejtőin fekszik, teljes nagysága nem ismert, de még ma is van ott pár darab nagyon öreg olajfa. Életkorukat nehéz meghatározni, mivel ezeknek a fáknak nincsenek évgyűrűik. Ezek a példányok nem láthatták Jeruzsálem pusztulását, mert a város ostromakor, a polgári idő szerint 70-ben a rómaiak 20 km-es körzetben minden fát kivágtak. Csakhogy az olajfák nem adják fel olyan könnyen a harcot, gyökereik újra kihajtanak, így nagyon valószínű, hogy ezeknek a matuzsálemi fáknak a gyökerei már éltek Titus „diadala” idején.

Az olajfa (Olea Europea) a Földközi-tenger térségének egyik legrégibb kultúrnövénye és mindmáig Izrael legelterjedtebb termesztett fafaja. Gyümölcsöt 15 év után terem, viszont megél akár 1000 éves kort is. Igazán nagy megbecsülésnek örvendő fa, amely minden évben terem gyümölcsöt. Ennek a fának az életereje csodálatra méltó és példamutató: ha elpusztul, törzséből új olajfácskák sarjadnak. Nem csoda tehát, hogy az emberek nagy tiszteletben tartják. Mindig is Isten ajándékának tekintették, amely igénytelen és a köves talajon is fejlődik. Az olaj alapjául szolgáló olívatermést adó olajfa elsősorban a dombos, vidékeket szereti. Az erősen szétágazó lombozatú fa az 5-10 méteres magasságot is elérheti. Nagyon lassan növekszik, és csak minden második évben hoz bőséges termést. Jellegzetesek az olajfák bütykös, göcsörtös, méternyi vastag törzsei és ezüstös-szürkészöld levelei. Jól tűri a szárazságot és a silányabb talajon is megterem. A termés, az olajbogyók érése május-június folyamán kezdődik. A bogyók szeptember hónapban telnek meg olajjal. Begyűjtése októberben történik, a szőlőszüret befejezése után. Az olajfa gyümölcse éretlenül zöld, teljesen érett formájában kékesfekete színű. Lassan érik be a termés, akkor lehet szedni, mikor a földműves épp ráér. Ha a termés nem hullik le magától vagy az erős keleti szélben, akkor egyszerűen lerázzák, vagy pedig egy bottal leverik, majd kosarakba gyűjtik. Az értékes gyümölcs több mint 30% olajat tartalmaz. Szüretkor a bogyót kosarakba vitték a kádakhoz. Eleinte taposták vagy törték, később kifejlesztettek egy présfélét. A bogyót két kő közé rakták, az alsó rovátkolt volt, e fölött forgott egy rúdon egy másik. Az így összetört masszából préselték ki az olajat. Az olaj kőkádakban gyűlt össze, egy ideig hagyták leülepedni és tisztulni. A tiszta olajat főleg agyagkorsókban tárolták.
Az olaj előállításának első munkafolyamata a bogyók szétzúzásával és kimagozásával kezdődik. A bogyókat egy kőteknőbe öntötték, és egy súlyos henger alakú kővel összezúzták. Eközben ügyelni kellett arra, hogy a magok meg ne sérüljenek, mert akkor az olaj keserű mellékízt kapott. Nyomban a szétzúzás után már merhették is a kőedényekbe a legfinomabb, tiszta olajat.
A második munkafolyamat a húsos termés kipréselése volt. A sajtolás legrégibb módszere szerint egy szövetdarabot megtöltöttek a bogyók pépjével, és összehajtva a két végén kicsavarták. Ennek a módszernek a tökéletesítése volt, amikor az olajbogyók pépjét egy kád fölött egy fonatra helyezték, és egy kövekkel megterhelt rúddal fejtettek ki rá nagyobb nyomást. Minél erősebben préselték a szétzúzott bogyókat, annál erősebben szennyeződött az olaj.
A kevésbé értékes olaj megtisztításához a kádba forró sós vizet öntöttek, és elkeverték egy bottal, hogy a zavaros anyagok lesüllyedjenek. Egy nagyobb olajfa kb. 25 liter olajat adott a termő évében. Az olajbogyó és a belőle készült olívaolaj manapság a reformkonyha előszeretettel használt divatos alapanyaga.
Az olívaolaj felhasználása nagyon régen kezdődött. Már 6000 évvel ezelőtt is sajtoltak olívaolajat. Az olajat elsősorban a konyhában használták. Némelyik olajbogyót pácolva fogyasztották, de a bogyót ették frissen, sózva, ecetbe mártogatva, főzve és aszalva is. Magas tápértéke miatt a vajat és a zsírt is helyettesítette. Fontos élelmiszer, egészséges növényi zsiradékként használták, akárcsak ma. Szerepet játszott a lepények, kenyerek, édes sütemények készítésénél. Táplálkozáson kívül más célokra is felhasználták: ezzel kenték fel a királyokat, szépítették a hercegnők testét, ápolták a csecsemők bőrét és kenték be a holttesteket.
Gyógyászatban borral vegyítve sebekre kenték, de más betegség esetén is jótékony szer.13 Josephus Flavius szerint Heródes betegségére meleg olajfürdőt vesz14
De a mécsesekben és lámpákban világítóanyagként is szolgált. A kozmetikai célok mellett zúzódások és sebek kezelésére is használták. A nyílt sebet megvédte és enyhítette a fájdalmakat. Gyomorfájások enyhítésére és emésztési problémák esetén is igénybe vették. A haj és a szakáll ápolására is alkalmasnak tartották.

A Tradíció

A Szentföldi tájkép mindenkori meghatározó alakzata és sziluettje az olajfa volt és az a mai napig is. Akár a parti területeket, vagy a nyugat - galileai termékeny dombos vidéket, de akár Júdea és Szamária kősivatagos dombjainak teraszait vesszük szemügyre, az olajfa mindig szemünkbe tűnik.

Hogy a természet mennyire fontos és megbecsült ajándékának tekintették minden korban, arra a legteljesebb igazolást a Szentiratokból és a későbbi, a zsidó élet minden részletére kiterjedő rabbinikus magyarázatokból kapunk képet. Ami a teljes Tanachbeli előfordulást illeti, az olaj szó, különböző összetételekben, több mint 250 szer fordul elő a 24 könyv (tekercs) lapjain. A teljesség igénye nélkül, néhány idézet a Tanachból:

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Te pedig vegyél kiváló illatszereket: finom mirhát, ötszáz (sékelt), illatos fahéjat, annak felét, kétszázötvenet, és illatos nádat kétszázötvenet; és kassziát, ötszázat, a szentség sékelje szerint, és egy hin faolajat. És készítsd el azt a szentség kenetolajának, jól megkeverve, kenőcskeverő munkával; a szentség kenetolaja legyen. És kend fel vele a gyülekezés sátorát és a bizonyság ládáját, az asztalt, meg minden edényeit és a lámpást, meg edényeit és a füstölőszer oltárát, meg az égőáldozat oltárát és minden edényeit, meg a medencét és talapzatát. Szenteld meg azokat, hogy a szentek szentje legyenek; bárki érinti azokat, szent legyen. És Áront, meg fiait kend fel és szenteld meg őket, hogy papjaimmá legyenek. Izrael fiaihoz pedig szólj, mondván: A szentség kenetolaja legyen ez nekem, nemzedékeiteken át. Ember testére ne öntsétek és mértéke szerint ne készítsetek hozzá hasonlót; szent az, szent legyen nektek. Bárki, aki kever hozzá hasonlót, és aki ad abból idegenre, irtassék ki népe köréből 2M 30.22-33

És jött hozzá a galamb est idején, és íme, egy olajfalevél leszakasztva szájában; így megtudta Noé, hogy leapadtak a vizek a földről. 1M 8.11-12,

És fölállított Jákob egy oszlopot és azon a helyen ahol beszélt vele,15 kőoszlopot, és öntött reá öntőáldozatot és öntött reá olajat. 1M 35.14

A hetedikben pedig engedd magára és hagyjad el,16 hogy egyenek néped szűkölködői, és amit hátra hagynak, egye meg a mező vadja; így tégy szőlőddel és olajfáddal. 2M 23.11

Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak, világítás céljára, tört, tiszta törött fa olajat, a világításra, örök mécses felgyújtására. 2M 27.20

És vedd a kenőolajat és önts a fejére, hogy felkenjed őt.17 2M 29.7

Izrael fiaihoz pedig szólj, mondván: Szent kenőolaj legyen ez nekem nemzedékeiteken át 2M 30.31

Adj rá olajat és tégy rá tömjént, lisztáldozat az. 3M 2.15

A szentélyből pedig ki ne menjen, hogy meg ne szentségtelenítse Istenének szentélyét, mert Istene kenőolajának koronája van rajta. 3M 21.12

Az olaj minden javát, a must és a gabona minden javát, azoknak elsejét, amit adnak az Örökkévalónak, neked adtam. 4M 18.12

Midőn levered az olajfádat, ne szedd le magad után a felső ágakat: a jövevényé, az árváé, és az özvegyé legyen. 5M24.20

Adtam nektek országot, mellyel nem vesződtél és városokat, melyeket nem építettetek és laktok bennük: szőlőket és olajfákat, melyeket nem ültettetek, esztek ti. Józs 24.13

Ekkor vette Sámuel az olajszarut és fölkente őt18 testvérei közepette 1Sám 16.13

Tettesd csak magadat gyászolónak, ölts csak magadra gyászruhákat s ne kend magad olajjal, hogy olyan légy, mint egy asszony, ki már sok idő óta halott fölött gyászol.19 2Sám 14.2

Az olajfa a hét növényi faj között van, melyekkel az Örökkévaló megáldotta Izrael földjét- ahova bevezette népét- a búza, árpa, szőlő, füge és gránátalma országába, olajfa és méz országába 5M 8.8, miután a nép elfogadta istenének parancsolatjait, járván útjain és félvén őt. 5M 8.6

Már a korai időkben, amikor az izraelita törzsek elfoglalták a területet, (Kánaán) kiterjedt olajfa ültetvényeket találtak itt:…szőlőket és olajfákat, melyeket nem ültettél, s majd eszel, és jól lakol: 5M 6.11
Nyugat-Galilea, ami Ásér területe lett, különösen gazdag volt (az ma is) olajfákban: És Ásérről mondta: áldott fiuk közül Ásér, legyen kedveltje testvéreinek, mártva olajba lábát. 5M 33.24

Érdekes, hogy a Jeruzsálemet támadó Assur parancsnok, Rabsáké, ugyan olyan termékeny területet ígért a zsidóknak (Jeruzsálem helyett), ha átadják a várost neki és nem hallgatnak kancellárjukra Chizkijáhúra, aki az Örökkévaló segítségében bízott. Amíg eljövök és elviszlek benneteket egy országba, mely olyan, mint a ti országotok: gabona és must országába, kenyér és szőlők országába, olajfa és méz országába, hogy éljetek, és meg ne haljatok - mondta a zsidóknak Rabsáké. Kir. II. 18.32
A hagyomány nagy jelentőséget tulajdonit magának a fénynek de sokat foglalkozik a fényt adó anyaggal, az olajjal is. Zöldellő olajfának formás gyümölcsével szépnek nevezett el téged az Örökkévaló - mondja Jirmijáhu 11.16. A Midrás felteszi a kérdést, hogy mindjárt meg is magyarázhassa: Miért pont az olajbogyóhoz hasonlította a próféta a zsidó népet, hiszen már az Írásban máshol már találunk hasonlatokat a fügéhez, datolyához és a dióhoz is, most miért az olajbogyó?
A magyarázat a korabeli szüreti technológiában rejlik. Abban az időben az olajbogyót úgy szüretelték, hogy először verték a fát, majd a fennmaradt olajbogyót, aztán ütötték, hogy meghasadjon és a magja kiessen, majd összepréselték a gyümölcs húsát és megkapták az értékes olajat. Hát ez a hasonlat magyarázata, a zsidóságot is lehet többször ütni, verni, préselni (adókkal), gettóba zárással, de a végén az Örökkévaló megkönyörül rajta és még értékesebb, még időt állóbb lesz, mint maga az olíva olaj. Smot Rábbá, 36, 1

Végül a hagyomány az olíva olajat a Szentéllyel hozza összefüggésbe. Miként az olaj, úgy világít a Szentély az egész világnak, miként a próféta mondja: Világosságodhoz népek jönnek... Ézsaiás, 60, 3 Ezért is nevezték őseinket zöldellő olajfának, mivel ők azok, akik – hitükkel – megvilágítják a világot. A Midrás itt a monoteizmusra, mint a zsidóság lényegére utal.

Egy középkori kommentátor az olajbogyóban a szellemi függetlenséget látja. Összefüggésbe hozza Noé galambjával, amely – amikor másodszor tért vissza Noéhoz – csőrében egy olajfa levelét vitte. A Talmud szerint ez azt jelképezte, mintha a galamb azt mondta volna: inkább legyen étkem kesernyés, mint az olajbogyó, de Isten kezéből, semmint édes, mint a méz, de az emberek kezéből. Eruvin 58.

A Talmud szerint, aki olajbogyóval álmodik, az remélheti, hogy része lesz a Tóra fényében Bráchot 59.
Az olajbogyó – mondja egy haszid bölcselő – a szerény életmód, a kevéssel való beérés jelképe. Így aztán ha valaki olajbogyóról álmodik, szerény életről álmodik, s biztos lehet abban, hogy része lesz a Tóra fényében.20
A rabbinikus irodalomban számtalan részlet szól az olajfa termésével kapcsolatban a különböző fajtákat és felhasználási módjukat illetően. A Midrásban a következő összegzést találjuk:
Az olajbogyót otthagyják, hogy teljesen megérjen még a saját fáján, majd aztán leszedik a fáról és verik… akkor aztán beteszik egy medencébe, ahonnan őrlő kövek közé kerül, ahol megőrlődik, aztán kötelekkel összekötik (amiken keresztül az olaj megszűrődik), akkor nehéz köveket tesznek rá (mik nyomják az olajbogyókat) és aztán végül megkapják az olajat Ex.R.36.1

A fenti részlet a bibliai idők módszerének a leírása volt, míg később, a Misna összeállítása utáni időkben, már nem veréssel szüreteltek, hanem kézzel. Kialakult egy olyan „technológia” mely során az ujjukat végighúzták a fa ágán és a leszakadt termés a kezükben maradt, ami gazdaságosabb módszer volt az előzőnél több okból is. A kézi szedés során az olajbogyó nem sérült, ezért az olaja értékesebb lett, és a másik nem elhanyagolható indok az 5M 24.20 volt, miszerint a leesett gyümölcsöt, vagy a leesett ágon lévő gyümölcsöt ott kellett hagyni a földön, hogy az idegenek (a vándorok), árvák és özvegyek részesüljenek belőle.

Bár voltak a különböző változatok és különböző méretű olajbogyók, az olajbogyót átlag mértékegységként jelölték ki különböző halachák21 értelmezésére és azt a kifejezést, hogy az olajfák földje, úgy értelmezték, hogy az ország, ahol a jellemző mértékegység az oliva. Ber. 41b

Bizonyos, nem Misnai tradíciók szerint, az Éden kert-béli életfa, olajfa volt. Ennek alapján terjedt el az a hit, hogy az olajjal felkent halhatatlan lesz. Ádám betegen (vagy már öregen) elküldte fiát Séthet vissza az Éden kertbe, az „irgalom olajáért”, amivel ha bekeni magát meggyógyul. Séthnek nem sikerült a misszió, mert a kertet őrző arkangyal nem engedte be, de az angyal megígérte neki, hogy az igazak kapnak az olajból, ha majd eljön a napjuk.

S, hogy egy a „mai időkben is hasznossá” tehető talmudi gyógymódot is ismertessünk, íme:
Vértolulás ellen vegyen az ember cédrust, fűzfát (populus Eupratica), friss myrtust, olajfát, chilfát (salis Aegyptia), tengeri nádat és káposztát; áztassa ezeket együtt és vegyen 300 serleggel fejének egyik, 300 serleggel fejének másik oldalára22

Az olaj és a történelem

Salamon a templomépítéshez szállítandó cédrusfa ellenértékeként, Hirámnak, az északi uralkodónak 20 ezer báthnyi mennyiségben küldött olajat, ami közel 9 ezer hl színolaj, még mai világkereskedelmi áron is tekintélyes összeget képvisel.23 1Kir 5.11; 2Krón 2.10

Az i.e. II. század közepén a Júdeát kormányzó görög uralkodó IV. Antiochosz, az eddig vallási önállóságot élvező Júdeában korlátozó intézkedéseket vezetett be, hogy elősegítse a hellenizmus térhódítását. Elhelyezte Zeusz szobrát a szentélybe, megszentségtelenítve azt, és arra kötelezte a zsidókat, hogy a Tóra szigorú tilalmát megszegve boruljanak le a városokban körülhordozott bálványok előtt. Ennek hatására egy Modiin nevű kisvárosban a Hasmoneus családból származó Mátitjáhu felkelést robbantott ki, majd fia, Júda Mákábi vezetésével egy maroknyi zsidó csapat győzelmet aratott a túlerőben lévő szír-görögök felett. Megtisztították a szentélyt, és újból felavatták, de csupán egy napra elegendő kóser olajat találtak, amellyel meggyújthatták a szent gyertyatartót, a Menórát. Új megfelelő (kóser) olaj előállítására nyolc napra volt szükség, s ekkor a hagyomány szerint csoda történt: az egy napra elegendő olaj nyolc napon át égett. Ennek az eseménynek az emlékére ünnepeljük meg Hanuka ünnepét. Hanuka első napjától kezdve minden este eggyel több gyertyát gyújtanak meg a zsidó családok és olyan helyre teszik őket, ahol hirdethetik az isteni csodát. Ezért is nevezik még a hanukát a Chág háorimnak – a fény ünnepének.24

Az olajfa később Hadrianusnak került útjába, aki a zsidó lázadók legyőzése után,25 magát a Tórát és Izrael nevét tette tiltó listára, sőt különös kegyetlenséggel a számára zsidó jelképként létező galileai olajfa ültetvényeket is kiirtatta.26

A következő 2-3 évszázadban és az Arab periódus első évszázadaiban, egészen a X. századig, Izrael (a parti városokról és a Jordán-völgyéről van szó, egységes országról nem beszélhetünk) legfontosabb exportterméke az olíva olaj és az olíva olajból készült szappan volt.27

A legközelebbi híradást e tárgyban az utazó-író hercegtől, Abu al-Fidától kapjuk, aki 1312-ben utazott az országban és irt a gyümölcsökről, köztük az oliváról, mint export termékről. Két további utazó a XIV. századból, Al-Dimaski és Ibn Batutah, értesít minket arról, hogy Izrael földjének legfontosabb termékei az olíva olaj és az abból készült termékek.28

A Mameluk korszak vége felé, az Ottomán birodalom elleni háborúban a Mameluk uralkodók29 annyira pénzszűkébe kerültek, hogy erőszakkal elvették a farmerektől az olíva termést, hogy aztán a hatalmi bürokrácia segítségével képtelenül magas árakon adják el a Jeruzsálem és Hebron környéki felhasználóknak30.

Az Ottomán uralom nyugalmat, rendet, gazdasági és népesség növekedést eredményezett a következő évszázadokban. Ami az olajtermelést illeti, az egyre több ültetvény egyre több termést adott, egyre több olajprést építettek Szélmalmok is munkába álltak. Növekedett a szappangyártás, aminek a végterméke egész Közel-Kelet szerte, ismert és keresett volt. Az olívatermesztés és a feldolgozás annyira népszerű és sikeres lett, hogy Jeruzsálem és Ramle környékén az olajtermékekre és a szappanra, amit Egyiptomba exportáltak, luxusadót vetettek ki a hatóságok. A legnagyobb szappangyár Hebronban az Ottomán Udvar tulajdonában volt.

A XIX. század vége felé ismét változott a helyzet. Az Első Alija31 idejében létrejött kisebb zsidó települések az eddig műveletlen területeken, olajfa ligeteket, ültetvényeket hoztak létre. Az első igazán nagyméretű, ipari ültetvény az 1905 körüli években jött létre egy Ben Semen32 nevű farmon. Folyamatosan növekedett az ültetvények területe, az állam alapításkor 1948-ban, elérte a 35000 holdat, amikortól kezdve kissé csökkent majd az 1970-es évekre beállt kb. 25000-30000 holdra, aminek már jó része nem zsidó farmokon volt. A hatnapos háború után az olajtermesztés súlypontja Galileából átkerült észak Júdea és Szamaria dombjai közé, ahol a mai napig is a földműveléssel foglalkozó lakosság egyik fő bevételi forrását adja a gyümölcs és az abból nyert olaj.

Olajfa hímzéses Talit táska

Az olajprés

Az Emlékmű.

1. Genius loci

A Jeruzsálemet körülvevő dombok egyikének a neve Ramat Rachel, vagyis magyarul: Ráhel dombja. A hely Ráhelről, a négy ősanya egyikéről kapta a nevét. Ráhel Jákobbal kötött házasságának történetét megtaláljuk Mózes első könyvének 29, 30, és a 31. fejezeteiben. Ráhel szülés közben halt meg Betlehem közelében, Hesvan hónap 11.-én, 2198-ban, vagyis 1560-ban a mai időszámításunk kezdete előtt. Jákob az út mellett temette el feleségét és egy kőemléket, egy kőoszlopot emelt a sírjára. Az idők folyamán a sir fölötti építmény változott. Nem ismert, hogy mikor, de egy kőből és habarcsból épült, nyitott falú, ívelt tetejű építmény került a sir fölé, amit Sir Moses Montefiore33 1841-ben, a török hatóságoktól nagy nehezen kicsikart engedéllyel felújított.

A domb 818 méterre emelkedik a tengerszint fölé a Jeruzsálemet Betlehemmel összekötő úttól keletre s ezt figyelembe véve, érthetővé válik a hely stratégiai fontossága. Aki a dombot uralta, az uralta a délről Jeruzsálembe vezető útvonalat és ezzel a városba jutás feletti részleges hatalmat. Ez a stratégiai megfontolás az elmúlt 3000 évben, sőt még manapság is igaz… A dombról rálátni Jeruzsálemre, a másik irányba Betlehemre, valamint a Júdeai sivatagra és a Holt-tengerre.

Stratégiai fekvésének fontosságához illően gazdag a története, amit a helyszínen folyó archeológiai feltárások is igazolnak. A legkorábbi ásatások 1930-1931-ben kezdődtek, és ha már emlékművekkel foglalkozunk, itt említessék meg, hogy az ekkor feltárt több mint 3000 éves temetkezési barlang, ma azoknak az etiópiai zsidóknak szentelt emlékhely, akik az Izraelbe történő (gyalogos) menekülésük során az életüket vesztették.

Nem feladata ezen dolgozatnak a terület archeológiai kutatásainak ismertetése. Ezért csak érintőlegesen, a hely fontosságának és „szellemének” érzékeltetésére, említsük meg Júda királyainak korszakából (2700 éve) és a száműzetésből visszatérés (2500 éve) korszakából való csodálatos méretű kertekkel körülvett palotarendszert. A Második Templom idején itt élő zsidó közösség feltárt nyomait, többek között egy közösségi rituális fürdő (mikve) medencéjét.

Meg kell még említeni a 10. Római Légió parancsnoki villájának és fürdő házának itt feltárt maradványait, valamint a 3.- 4. századi kolostort és templomot, melyet pont félúton építettek Jeruzsálem és Betlehem között. A korai moszlim időkből is találtak itt épületmaradványokat a helybeli feltárások során.

A genius loci érzékeltetése nem lenne teljes az itt 1926-ban, eredetileg tíz fővel alapított kibuc34 történetének rövid említése nélkül.

Az alapítás után három évvel a kibucot a környező arab falvakból verbuválódott tömeg lerohanta, lakóit megölték és az épületeket lerombolták. A kibucot hamarosan újjá építették és 1940-re már 250 tagot számlált a közösség. 1948-as háborúban kapott ismét szerepet, amikor is az egyesült arab haderő teljesen körbezárta a magaslatot és elvágta Jeruzsálemtől. Stratégiai fontosságára tekintettel az izraeli hadsereg visszafoglalta és biztosította az összeköttetést a várossal. A harcok során (Ramat Ráheli Csata), háromszor cserélt gazdát a kibuc, míg végül maradt izraeli kézen és 40 taggal megkezdte az ujjá építést.

35-40 éves elhagyatottság után, az 1990-es évek elején a központi és a helybeli hatóságok összefogásával létrehoztak a területen egy u.n. Archeológiai parkot. Ennek a parknak a megtervezésére Ran Morint35 kérték fel. A park avató ünnepségén, 1996-ban, az egyik szónok megjegyezte, hogy ezen a területen az 1956-ban megtartott archeológiai konferencia óta ez az első nyilvános és hivatalos összejövetel, mert az akkor még Jordán területen megtartott konferencián a szemben lévő kolostorban megbújó Jordán hadsereg orvlövésze négy résztvevő tudós halálát és sokak sebesülését okozta.

Ezen a bemutatott területen, a kibuc és az Archeológiai Park határán épült meg az Olajfák Parkja és az Olajfák Emlékműve. Az Olajfák Parkja egy öthektáros mesterségesen kialakított park, egy úgynevezett tájszobrász, vagy környezet szobrász (environmental) alkotás, szintén Ran Morin alkotása. Morin az Olajfák Emlékművét (Oszlopait) a Ráhel hegy tetejére, a Jeruzsálem közepét Herodionnal36 összekötő (virtuális) tengelyre helyezte el úgy, hogy Jeruzsálem ókori bejáratára nézzen, az „Ősatyák Útjára”.37

A 200 tervezetten ültetett olajfát 27 koncentrikus kör kerületén helyezte el. A körök középpontjába három 11 méter magas oszlop, három archaizáló dór oszlop került, melyeknek a tetejére élő olajfákat telepítettek.. Az oszlopok anyaga acél, bazalt és beton. Az alkotás teljes magassága a tetején lévő olajfákkal együtt 15 és fél méter. Az emlékoszlopok körül koncentrikusan elhelyezkedő 200 olajfa között az emlékműhöz vezető sugár utak, sorközök lettek kialakítva három irányból. Az emlékoszlopokhoz vezető északi és a dél-nyugati sétány bejáratánál, mondhatni kapujánál, az olajfa köré, annak törzsét mintegy védőn beburkolva, helyi kőből épített kúpos tér-elem őrködik az utak két oldalán. A keleti bejáratnál, a parkosított archeológiai feltáráson átsétálva, egy olajfa köré spirálisan megépített, olajfára emlékeztető kilátóhoz érünk, mely ritka élményt kínál. A város és a júdeai dombok együttes látványát, az egyik legszebbet a sok jeruzsálemi kilátó pont látványa közül.

Előttünk Jeruzsálem, az óváros, a Júdeai sivatag és a Holt-tenger. Az ég kékje, a város szikrázóan fehér kövei, középen a Szikla Mecset kék csempéivel és aranyszínű kupolájával, mögötte a sivatag drappos-barnás árnyalata, ami még jobban kiemeli a kisebb erdők és datolya vagy banán ültetvények többféle zöldben pompázó foltjait és az egészet keretbe foglalja, lezárja a horizonton feltűnő Holt-tenger szürkés kék csíkja. S mindezt szinte már giccsesen, de épp ezért örökérvényű szépséggel koronázza meg a délutáni lemenő nap narancsos, vörös, sárgás izzó szikrázása. Ha Rómát látni és meghalni, akkor ezt látni és élni akarni. Örökké.

Az emlékmű elkészülésének kronológiája:
- 1990 az előzetes tervek elfogadása
- 1990 a koncentrikus olajfa liget ültetése
- 1992 a teljes terv makett elkészülte
- 1995 a víz és elektromos vezetékek részletes megtervezése, majd ezek lefektetése
- 1996 a képpont felé vezető utak, sorközök megépítése, egy kilátó, egy parkoló megépítése, az olajfák átültetése végleges helyükre.
- 1997 végső munkálatok, útjelző és irányító táblák elhelyezése, megnyitó ünnepség.


2. A koncepció és megvalósulás

Művészi álom és a helyszín mérnöki terve

Az emlékmű az idő múlását fogalmazza meg oly módon, hogy egy új szintet, egy új föld- szintet hoz létre a történelmi tájból kiemelkedő, archaizáló oszlopok tetején. Értsük a földszintet szó szerint is, mert a megfelelő perspektívából fának látszó oszlopok tetején föld, termőföld van. Ebből, a történelmi múlt gyökérrendszerének tűnő posztamensre feltett termő talajból, arccal a sivatag felé nő, növekszik három termő olajfa, mely köztudottan a megújulás a termékenység és természetesen a béke szimbóluma.

Élet a jelenlegi földszint felett 15 méterre

Az oszlopokat koncentrikusan körülvevő olajfák az erőt, a termékenységet és a békét szimbolizálják növekedésükkel és terméshozamukkal, ami számottevő évről évre, köszönhető az átgondolt és magas technológia szintű föld és talajművelésnek, valamint a legmodernebb, számítógép vezérlésű, csak éjszaka üzemelő öntöző rendszernek.

A múltba gyökeredző szívós olajfák, és az ember által készített, modern, ég felé törő oszlopok az ember természet iránti tiszteletét, nagyrabecsülését fogalmazza meg közérthető, ám mégis művészi módon.

Alapvető koncepcionális követelmény volt a közösség részéről, úgy megőrizni az ősi tájat, hogy a konzerválás kreatív legyen, vagyis esztétikai és történeti élményt nyújtson, tanítson értelmezni a múltat, szórakoztasson, tájékoztasson és a jövő generációk számára is értelmezhető legyen.

Mindezek mellett, a fekvéséből adódóan a kultúrák találkozásának gondolatát is tartalmazza az emlékmű üzenete. Az elmúlt évezred keleti kultúrája és a több mint háromezer éves zsidó kultúra határán, a múlt véres konfliktusainak egyik középpontjában fekvő alkotás legyen a jövőben a kultúrák békés egymás mellett élésének szimbóluma. Tekintve, hogy a közelmúltban a területet kőbányának használták, ami mély és durva ezért jól látható sebeket ejtett a táj eredeti, harmonikus szépségén, a mostani beavatkozás legyen előremutató, pozitív példája az emberi építésnek, a modern kor embere és a természet közötti eszmei kapcsolatnak. Mutasson követendő példát a környezet rekreációs lehetőségeire, amiből az ifjabb nemzedék tanul és profitál.

Közvetítse, érzékeltesse az idelátogatóval a hely szellemét, hasson az idelátogatóra a genius locin keresztül. Az ember alkotta műtárgyak a területen teljes egészében viseltessenek alázattal, a hely történelmével, az emberiség közös kultúrájának e helyen megnyilvánuló szellemiségével szemben.

Az emberiség egyetemes kultúrájából vett hermeneutikus utalással jelezze a hely univerzális jellegét, lokális és időszakos konfliktuson való felülemelkedését. Tegye ezt szimbolikus, de azért közérthető módon.

Erre a kihívásra felelt a művész a hármas szám kultikus üzenetével. A hármas számot egyaránt szakrális tisztelet övezi keleten és nyugaton, északon és délen.38 A három oszlop, tetejükön a három olajfa és a hozzájuk vezető három sugárút jelképezi az egyetemesen értelmezhető hármas szám matematikai és spirituális harmóniáját és az ellentétek feloldásának, az ellentétek áthidalásának misztikus erejét.

Az emlékoszlopok körül koncentrikus körökben elhelyezett 200 olajfa a föld összes olajfa fajtáit reprezentálják és származási helyüket tekintve képviselik a föld összes jellemző olívatermő vidékét. A 200 fát Észak-Amerika, Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália, Ázsia, Távol és Közel-Kelet és nem utolsó sorban Európa olívatermő vidékeiről szállították ide, jelképezve ezzel a természet és a kultúrák érdekek feletti összekötő erejét.

Ünnepeken és munkaszüneti napokon a környék megtelik sétálókkal, sokgyerekes családokkal, kéz a kézben sétáló párokkal és a táj harmóniájában feloldódó, a múlton merengő, de mosolygós idős emberekkel. A tájszobrász elérte célját. Az ember feloldódik a környezetében.

3. Az emlékmű és környezete, mint műalkotás

Az idő két szintjének (akkor és most) megjelenítése térben

Az ezt megelőző leírásban,39 a szintén Morin alkotta Megdőlt fa c. írásban, már foglalkoztunk a modern művészeti irányzatokkal annak érdekében, hogy értelmezzük, és a fejlődéstörténetében elhelyezzük azt a műalkotást. Kerestük az előzményeket, a stílus környezetet, hogy értelmezzük és helyre tegyük, nem feltétlenül önmagáért a besorolás kedvéért, inkább a folyamat megértése, a keletkezés értelme, oka és az - „Ez után mi várható?”- gondolatok és a kérdésekre adandó válaszok okán. Ha a Megdőlt fa, mint műalkotás, elemzése során felmerült a Concept Art és a Land Art fogalma, akkor itt az Olajfák Emlékműve esetében is ezekből a fogalmakból indulhatunk ki.

Távolodjunk el egy kicsit jelen témánktól, tegyünk egy kis kitérőt, hogy azután kalandozó gondolataink ismét találkozzanak és megerősítsék egymást, az ellentétes irányból, de azonos jó szándékkal érkezők örömteli találkozásaként.

Agnes Denes,40 a Conceptual Art, a Land Art egyik megteremtője, eredetileg festőművész, a természet és kultúra valamint a tudomány egymásra hatásának kutatója, 1982-ben meghívást kapott New-York City-be, hogy készítsen egy szabadtéri szobrot Manhattan közepén, egy frissen feltöltött területen, ahova később épületeket, felhőkarcolókat fognak építeni. Agnes Denes a szoborra szóló városi megbízást úgy fogta fel, mint egy talajjavító projektet a frissen feltöltött terület számára, amit később Battery Park Citynek neveztek el. A Szabadságszobor közelében, a világkereskedelmi központ ikertornyainak tövében, a Wall-Street környékén lévő kéthektárnyi területet beültette búzával és a projektjének a „Búzamező - Ellentét” címet adta.

A köves, szemétlerakóból egy év alatt tiszta, gyomtól mentes termőföldet hoztak létre (ő és két segítője), trágyázással és öntözőrendszer felállításával. Ősszel vetettek és a tél elmúltával a búza kicsirázott. A mező először zöld, majd aranysárga lett és úgy hullámzott a felhőkarcolók tövében, mint a közeli tenger. 1000 fontnyi41 egészséges arany búza learatása után – írja Denes - a Battery Park City égnek törő üveg és acélszerkezetei fedték le ezt a helyszint.

A projekt címválasztása önmagáért beszél. A szemétből termőföld, a beton és üveg felhőkarcolók tövében az emberiség egyik alapvető kultúrnövénye pompázik a maga természetes szépségében, a gazdagságot sugárzó rideg épületek és a harmadik világ éhezésére választ adó termék kontrasztja, és még lehetne sorolni a megannyi ellentétet, ellentmondást, feszültséget, amiért a művész elnevezte művét: Wheatfield- A Confrontation, vagyis: Búzamező – egy létező Ellentét nek.

Búzamező a felhőkarcolók árnyékában

Tehát a fenti leírás alapján látjuk, hogy a Land Art művész, nem azzal a szándékkal nyúlt bele az environba, vagyis a környezetbe, más szóval a természetbe, hogy azzal ő, vagy az alkotása konfrontálódjon, hogy azzal szembeszálljon, hanem a meglévő konfrontációkra, az ember és a természet már meglévő ellentmondásaira felhívja a figyelmet.

Már a történelem előtti időkben az ember beavatkozott a környezetébe, kőszerszámai, barlangrajzai, megalitjai és kőkörei révén, azért, hogy kapcsolatba kerüljön a természet erőivel.

Azóta a művészek, a tervezők a legteljesebb mértékben veszik igénybe a körülöttük lévő természet formáit, színeit, mintáit, szerkezeteit és rendszerét alkotásaikban.

A változásokat hozó történelmi időkre, mint a hellén kultúra alkonya, vagy az ipari és a politikai forradalmak Európája többek között az is jellemző volt, hogy a társadalmi megújulások mellett, új művészeti formák is kialakultak, melyek segítettek (vagy nem, de akartak) a társadalom és a természet megváltozott természetű kapcsolatainak kezelésében.

Az 1960-as zűrzavaros társadalmi és politikai nyugtalansággal terhes években, Európában és az Egyesült Államokban művészek egy csoportja megkérdőjelezte a festészet addigi lényegét és radikálisan új utakat keresve próbáltak válaszokat találni az akkori környezeti és ökológiai kérdésekre. A táj megfestése helyett, a táj manipulálását, alakítását tűzték ki célul, különböző természeti formák és természetes anyagok természetbe történő szerves beillesztésével.

Létrehozták az u.n. Lehetetlen művészetet (Impossible Art), mely összefoglaló név volt, s mely a legösszetettebb, a legfilozofikusabb volt a maga korában a 60-as, 70-es években. Ebbe az áramlatba tartozott bele a Minimal Art, a Conceptual Art és a Land Art is. Az elnevezések és a meghatározások területenként változtak, vagy fedték egymást. Az elmélkedésre hajlamos franciák szívesen beszélnek Conceptual Art-ról. Olaszországban dramatizálnak, s ott ez szegény művészet (ars povera). Az Egyesült Államokban gyakorlatiasan gondolkodnak, és azt mondják: földművek (earth work).42

És mindez miért lehetetlen művészet? Mert nincs többé művészet. Miért nincs? Mert lehetetlen művészetet csinálni. …ezek után a művészetnek lehetetlenné kell válnia.43 Mert a hagyományos művészetbe vetett hit megrendült, a művészet klasszikus kifejező eszközei elvesztették hatékonyságukat, ezért a hagyományos értelembe vett festészet, szobrászat megszűnt. Új utakat kerestek a Lehetetlen művészek. Utoljára még a háború után, a Pop art próbált meg új értelmezésben, de hagyományos technikával megnyilvánulni. Ha ezt meg akarták haladni, újat hozni, új kifejezésmódot keresni, akkor nem volt más hátra, mint megtagadni önmagukat, vagyis magát a Művészetet. Legalább is, ami eddig megjelenő formáit illeti. Tehát létrehozták azt, ami nincs, a lehetetlent. A Nem Művészetet. Minden eddigi művészeti technika és látásmód elvetését.44

A tájművészet alkotói úgy érezték, hogy elveszett a XX. század városi emberének kapcsolata a természettel. A természetet az iparosítás, az elvárosiasodás lassan, de biztosan igyekszik bekebelezni. A Land Art egyik ága némi rokonságot mutat a tudatos környezetvédelemmel, annyiban, amennyiben igyekszik visszaállítani az ember és a természet közötti elveszett harmóniát.

A század végétől a világ egyre több figyelmet fordít a környezetében jelentkező problémákra, mint a globális felmelegedés, a környezeti ártalmak, fajok kipusztulása, stb. A művészek ezekre a jelenségekre igyekeznek a kollektív kulturális szükség tudat fejlesztésével és a környezeti és társadalmi kérdésekre adott praktikus válaszaikkal reagálni.

Térjünk vissza a mi Olajfáinkhoz, és most már műértő bennfentesként vegyük szemügyre ezt a tájalakítási, környezetépítési műalkotást. Ran Morinnak, ellentétben Agnes Denessel, nem az ellentétekre, nem a konfrontációra kellett mondanivalóját fókuszálni, nem figyelmeztetnie kellett, hanem véglegeset alkotni és harmóniára törekedni. Itt a megrendelők már ráébredtek történelmi felelősségükre és igyekeztek visszaadni a természetnek, történelemnek és az embereknek azt, ami nekik jár, függetlenül (s ez Morin legnagyobb érdeme) attól, melyik csoportnak milyen a történelem szemlélete, a kollektív emlékezete, vagy mit gondol a múltról és mik a preferenciái a jelen eseményeiről.

Az Olajfák Emlékműve az egyetemes és a zsidó kultúrtörténet egy jelentős tárgyának és a köréje fonódott eszmeiségnek állit emléket. Figyelmeztet, hogy a jövőben ne csak eseményekre, történelmi személyekre, tragédiáinkra, hanem kultúránk alapvető eszmei értékeire is emlékezzünk gyakrabban, azért is, hogy az ne váljon emlékké.

Az emlékoszlopok és a negyedik dimenzió

Az avató ünnepség

Jegyzetek
1 Hivatkozás egy korábbi munkára: Életfa I. A háromdimenziós Kádis.

2 Pótó János, tudományos főmunkatárs, kandidátusi disszertáció/ PhD cím: Rendszerváltások és emlékművek, 1945–1990, 2002. Művei: Könyvek: Emlékművek, politika, közgondolkodás. MTA TTI, Budapest,1989 [1990]. 164 old. /Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Az emlékeztetés helyei. Emlékművek és politika. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 310 old.
Legenda és valóság egy emlékmű körül. [A Gellért-hegyi szovjet emlékmű.] História, 1982, 6. sz. 30–31. old.
A Wallenberg-emlékmű. História, 1984, 1. sz. 17–19. old.
A szabadságharc hadinépe. Interjú Varga Jánossal. História, 1984, 5–6. sz. 31–33. old.
Magyarország igazsága – szobrokon. [A lord Rothermere nevéhez fűződő szobrokról.] História, 1985, 3. sz.

3 in Pótó János: Az emlékeztetés helyei. Budapest, Osiris, 2003, 18. old.

4 Wehner Tibor művészettörténész, író, Sopron, 1948. szeptember 9.
1977-1982: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, művészettörténet szak. 1993: Munkácsy-díj. 1971-1983 között a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága muzeológusa Tatán; 1986-1992-ben a szentendrei Art'éria Galéria művészeti vezetője; 1993-1998 között a Képző- és Iparművészeti Lektorátus művészeti főtanácsadója volt. 1988-tól az Új Forrás szerkesztője. 1998-2000: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) főosztályvezetője; 2000-től a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársa. Kutatási területe a XX. századi, ill. a kortárs művészet, különös tekintettel a szobrászatra. Tanulmányai, cikkei hazai és külföldi szakfolyóiratokban jelennek meg. Szépíróként prózai műveket és drámákat ad közre: A japán tűzoltók (Budapest, 1980); A babaszemfestő pillantása (Tatabánya, 1991); Szigorúan tilos a fűre líz (Tatabánya, 1996).
Főbb művei
• Tatai szobrok, emlékművek, emléktáblák, Tata, 1981
• Zilahy György, Tatabánya, 1985
• Köztéri szobraink, Budapest, 1986
• Szentendrei Vajda Lajos Stúdió, szerk.: Novotny Tihamérral, Szentendre, 2000
• A hazugság és a hiány emlékművei, Budapest, 2001.

5 Wehner Tibor: A hiány emlékművei. Folyam, 1989 1. szám 109. old.

6 Dame Frances Amelia Yates (1899–1981), a Brit Birodalomért Rend kitüntetettje, történész. Okkultizmussal, a reneszánsz kor neoplatonikus filozófusaival, az emlékezettel, a hermetikával, Giordano Brunó életével foglakozott, többek között.

7 Frances Yates: The Art of Memory, London, 1966, Routledge and Kegan Paul. Yates ebben a művében a memória, a mnemotechnika rendszereket vizsgálja a klasszikus, az ókori görög kultúrától a reneszánszon keresztül egészen Leibnitzig, vagyis a téma tudományos vizsgálatának megjelenéséig.

8 Eddig is, de csak irásban, vagyis nyomtatásban. A technika előrehaladtával, a film, a videó, a digitális hang és képrögzitések, már adatbázisszerűen dokumentálják és raktározzák, katalogizálják az egyéni emlékezést.

9 James E. Young az angol nyelv és irodalom valamint a zsidó tudományok professzora a Massachusetts-i Amhurst Egyetemen, ahol 1988-óta tanit és jelenleg a Judaizmus és a Közel-Kelet tudományok karának a vezetője. 1997-ben a Berlini Szenátus felkérte, az öttagú zsűri egyetlen külföldi és zsidó tagjaként, hogy vegyen részt a Német Nemzeti Emlékhely, a Meggyilkolt Európai Zsidók berlini emlékművének létrehozásában. Különböző országok és városok kérték fel emlékművek zsűrizésére, elemzésére, legújabban tagja a World Trade Center Emlékhely pályázatot elbíráló zsűrinek. Munkái: At Memory's Edge: After-images of the Holocaust in Contemporary Art and Architecture (Yale University Press, 2000), The Texture of Memory (Yale University Press, 1993), Writing and Rewriting the Holocaust (Indiana University Press, 1988)

10James E. Young: At Memory’s Edge, After-Images of the Holocaust in Contemporary Art and Architecture Yale University Press, 2000

11 Wehner Tibor: Köztéri szobraink Budapest, Gondolat

12 A próféta látomásának idején- kb. 2600 évvel ezelőtt- Jeruzsálem kelet felé a Templom fensik körüli pár házból állt, inkább nyugatra terjeszkedett, mert a Templom hegyet az Olajfák hegyétől egy mély és széles völgy a Kidron-patak völgye választotta el.

13 Jesájá,1.6

14 Josephus Flavius: A zsidó háború I. 33,5

15 Az Örökkévalóval

16 A földet ne vesd be és a termést ne szedd le

17 Áront

18 Dávidot

19 Jóáb csele, hogy Dávid visszafogadja fiát Absalomot

20 A hagyomány rész Naftali Krausz: Mózes öt könyve alapján, a Tecávé hetiszakasz kommentárja

21 Zsidó törvények az élet mindennapjaira. Szó szerint: útak

22 TB Gittin 68,b 30 in Blau Lajos: Ózsidó bűvészet (Das Altjüdische Zauberwesen) in Az Országos Rabbiképző Intézet értesítője az 1879/8 tanévről; Budapest 1898., p. 143

23 Ponticulus Hungaricus ? XI. évfolyam 5. szám ? 2007. május copyright © Surányi Dezső, 1974 ? © Agrártörténeti Szemle, 1974

24 Erről a történetről a krónikát a Babilóniai Talmud Sábát traktátusának 21, b fóliánsán találjuk.

25 Bar Kochba lázadás, i.sz. 135

26 TJ, Pe’ah 7.1 20a. in Encyklopedia Judaica

27 A Kairói Genizában talált levelek, iratok alapján

28 Encyklopedia Judaica, The economy of Erez Israel

29 A Mameluk periódus 1250-től 1517-ig tartott Izrael földjén. A Mamelukok Egyiptomba hurcolt, az egyiptomi uralkodó tulajdonában levő közép-ázsiai hadifoglyok voltak, akik hithű moszlimok lettek, majd idővel átvették a hatalmat Egyiptomban kiterjesztették fennhatóságukat a környező területekre is.

30 Encyklopedia Judaica, The economy of Erez Israel

31 Az 1880-as években Oroszország déli részéről mintegy 15 000 zsidó vándorolt ki Palesztina területére. Ez volt az Első Alija. Szó szerint, első felmenetel, a modern kor első nagy bevándorlási hulláma.

32 Semen=olaj héberül

33 Sir Moses Montefiore, (1784-1885) az első brit állampolgárságú zsidó, aki nemesi címet kapott Viktória királynőtől a zsidó közösségért végzett hatékony és önzetlen munkájáért. Gazdag üzletemberként 40 évesen visszavonult az üzleti tevékenységtől és csak a társadalmi tevékenységeknek élt. többször járt a Szentföldön és segítségével indult meg a modernkori Jeruzsálem felépülése. Területeket vett, lakásokat építetett, ipart telepített az Ó-városon kívülre: Yemin Mose, Szélmalom stb. Születésének 100. évfordulója Britanniában ünnepelt esemény volt és a világ zsidósága közös ünnepnapként ünnepelte meg az eseményt.

34 Olyan közösségi település, melyben a tulajdon közös, a döntéshozás közös, a vezetést választják egy bizonyos időre, a gyerekek közösségi nevelést kapnak, a tagoknak jövedelmük nincs, a közös beszerzésből közösségi elosztás van. Ma már a klasszikus (eredeti) változat ritka.

35 Az alkotóról bővebbet a Megdőlt fa jegyzeteiben.

36 Jeruzsálemtől 12 kilométerre, délre található archeológiai park, a nagy építő Heródes egyik különleges palotájának a feltárása. „Később győzelme emlékére itt várost építtetett, pompás palotákkal ékesítette, hatalmas várral erősítette meg, és a maga nevéről Herodeionnak nevezte”- mondja Josepfus Flavius, A Zsidó Háború 13. fejezetében Heródesről.

37 Sechemtől délre a Negevbe vezető út, Jeruzsálemen keresztül. Ez az a Kánaáni terület melyen Ábrahám életének nagy részét töltötte és vándorolt ezen az útvonalon, az „Ősatyák Útján”. Sekhemben (1M 12.6), Bét Él és Áj mellett (1M 12.8), Hebronban (1M 13.18), és a Negevbe, (Gerarba 1M 20.1)

39 A Megdőlt Fa. 8-9. oldal

40 Agnes Denes: Budapesten született a háború előtti években. Családja a háború után Stockholmba emigrált, ahol középiskoláit elvégezte, majd New-Yorkba ment, ahol 1964-1968 között tanult és festett. 1968-ban abba hagyta a festészetet és azóta életét a művészet és a természet, a kultúra és tudományok kapcsolatának szenteli. Alkotásaival az ember legfontosabb filozófiai természetű kérdéseit feszegeti. Egész munkássága a lehetőségek, a határok tágításának, a konvenciók átlépésének a kísérletéről és megvalósításáról szól. Világszerte 320 szabadban álló alkotását és számtalan beltéri installációit tartja számon a műtörténet. Négy könyvet irt, a művészettudományok tiszteletbeli doktora, állandó meghívott egyetemi előadó szerte a világban.

41 Kb. 500kg.

42 Catherine Millet: Contemporary art in France, 1987, Flammarion

43 Primitivism and Impossible Art, Baruch D. Kirschenbaum, Art Journal, Vol. 31, No. 2 pp. 168-172

44 Később még lesz szó, egy önálló fejezetben a Lehetetlen Képekről, (Impossible Images) a Bűn és Bűnhődés. Feloldozás? című részben. Természetesen a gondolat azonos: Eljutott-e a művészet a kiábrázolási képességének határaira? (A háború, a Holokauszt után és az atomháború előtt)