Tuvia Tenenbom:
Hitler szobájában alszom. Egy amerikai zsidó Németországban
Fordította: Friedmann Sándor

Bevezető

Ennek a könyvnek terv szerint 2011 áprilisában a német könyvüzletekben kellett lennie. Soha sem került oda. A Rowohlt, egyike a legnagyobb kiadóknak Németországban, vállalta a kiadást és az ezzel járó promóciókat és reklámot. Bestsellerként harangozták be. Még a kiadó közelébe sem került. Alexander Fest, a Rowohlt vezére tett róla, hogy így legyen.

Ez a könyv, mondta, csak akkor kerül kiadásra, ha beleegyezem, hogy kissé "konfliktus mentesítsük." Meg volt rá a terve, egy elég egyszerű terv. "Vágja ki, vagy írja át a leginkább "irritáló" részeket. Hogy miért? Nos, vannak dolgok, melyek jobb, ha nem kerülnek napvilágra. Hát nem egészen így mondta. Sokkal durvábban fogalmazott. "A maga könyve sajnálatosan primitív és félreinformáló."

Mi is volt a baj a könyvvel?

Hamarosan megtudtam a választ. Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy csak a "megszerkesztett" (húzott, vágott) változatot hajlandók kiadni. A "szerkesztett" részek nagytöbbsége a német antiszemitizmus látható jeleivel volt kapcsolatos, amiket feltárni szándékoztam. Ezeket szándékuk szerint, mind ki kellett volna hagynom. Meg azokat az interjúkat is, melyek elárulják a nyilatkozó, akár csak látens antiszemitizmusát is. Egy tollvonással alakítsam át a nyilatkozók jellemét. Egyéb téren is komoly innovatív érzékről tett tanúbizonyságot Fest Úr. Arra kért, hogy ahol a zsidó szót használom, ott írjam át Izraelre, mert nem igazán vet jó fényt a németekre, ha a zsidógyűlöletük felszínre kerül, de Izrael az egészen más. Az politikai kérdés és az izraeliek köztudomásúlag rossz emberek.

Amit Fest Úr a könyvemmel csinálni akart az sem értelmet sem jól informáltságot nem kölcsönzött a könyvnek, hanem azt úgy hívják, hogy cenzúra. Egy olyan cenzúra, ami egy iráni kiadónál semmi meglepetést nem okozott volna. Fest Úr kissé bedühödött, amikor ezt közöltem vele, de nem változtatott.

Ez így ment hónapokig, vele vagy az általa megbízott tárgyaló felekkel egy cseppet sem jutottunk előre. A vitáink, melyek nem voltak mentesek durva szóbeli bántalmazástól, sőt nem egyszer részükről még az antiszemitizmus határát is átlépte, nem vezettek eredményre. Mindennek elmondtak engem, csak jó fiúnak nem, voltam még "hisztérikus zsidó" is, pont mintha a "minden hisztérikus zsidók védőszentjének, Woody Allennek" lennék édestestvére.

Hát igen, a zsidók "hisztérikusak."

Hogy beleférjünk az adott keretbe, a fordító itt elveszi a szót a szerzőtől és inkább elmeséli, hogy a következő 4-5 oldalon miről is ír Tenenbom.

Ügyvédek, újságírók, barátok próbáltak a továbbiakban besegíteni, főleg az íróra akartak hatást gyakorolni, hogy változtasson, de hiába. Még azt is megmondták privátim Tuvja Tenenbomnak, hogy így, amíg ilyen kvázi antiszemita képet fest a németekről, egyetlen német kiadó sem fogja a könyvét kiadni. A dolognak semmi köze sincs az igazsághoz –mondták - a németekről festett igaz képhez. A németek egy törzs, mondták, és egy törzs megvédi önmagát.

Ez egy olyan dolog, amihez amerikai íróként, Tuvia nem szokott hozzá. Amerikában a könyvespolcok tele vannak Amerika-ellenes könyvekkel és senki sem tiltakozik. Mert ez valahol a szabad véleményalkotás alapelve. Na, de Németország nem Amerika, mondja Tuvia Tenenbom.

Az író, akinek művészettörténetből és társadalomtudományokból van tudományos fokozata, alapítója és művészeti igazgatója a new-yorki Zsidó Színháznak, nem feltétlenül a "mindenek feletti" igazságot keresi és nem feltétlenül annak érdekében akarná könyvét kiadni. Nem. Saját elmondása szerint egyetlen szóba sűríthető minden indoka: Amerika. Azt írja, hogy a jelenlegi politikai atmoszférában, ahol sokaknak szinte a vallásukká vált az  emberi jogok területén elért eredmények szinten tartása, jól jöhet egy "reality check," egy reális helyzetkép.

Mint mondja, Németország ma a világ egyik legerősebb gazdasága. Olyan ország, ahonnan sok érték származik, mint például a legtöbb amerikai kiadó vállalat. Olyan ország, mely óriási hatással van Amerikára (és a világra), olyan ország, amely a legfejlettebb emberjogi jogvédelemmel rendelkezik, olyan ország, mely az egyik legélhetőbb demokráciának tartja önmagát, olyan ország, amelyet nagyon sokan nagyra és követendőnek tartanak Amerikában, olyan ország, amely a különböző országok egymásra hatását kutató 2011-es BBC körkérdés során a Legpozitívabb Hatású Ország címet nyerte el. Mégis olyan ország, amely nem változott azóta, hogy Hitler hatalomra került ebben az országban.

Nem,- kapja ismét vissza a szót egy kis ideig Tuvia Tenenbom,- természetesen Hitler ma nem uralkodik az országban, ma a Náci párt jogfosztott, társadalmon kívüli és a németek nem semmisítenek meg zsidókat és melegeket többé. De, egyvalamit ne feledjünk: nem Hitler alkotta meg a Holokausztot, ő csupán egy olyan társadalomban működött, amelynek zsigereibe már régebben beivódott a gondolat. Az emberek készen álltak. Hitler, egy osztrák senki, csak felkavarta a gyűlölet fortyogó üstjét, amit már előtte jól megtöltöttek, és ő csak hozzátette, ami benne is munkálkodott. Az emberek szívük szerint álltak mögéje, ahogyan állnának ma is. Az akkori zsidógyűlölet és a mai zsidók iránti "averzió," amit ebben a könyvben szeretnék reálisan visszaadni, egyazon tőből fakadó ellenérzés.

A továbbiakban a szerző röviden ismerteti a kiadó főszerkesztőjének, Herr Festnek az életrajzát, kiemelve azt, hogy a család erősen náci szimpatizáns volt a régi időkben. Fest apja Joachim, a náci építész Albert Speer írott munkáinak volt a szerkesztője és úgy irt egy Hitler életrajzott, hogy a Holokausztot meg sem említette. A kor (60-as, 70-es évek) zsidó prominensei bojkottáltak mindennemű találkozást az idősebb Festtel.

A fordító itt ismét átadja a szót Tuvja Tenenbomnak:

A következő oldalakon megszólalnak azok az emberek, akikkel találkoztam, és olvasható mindaz, amiket nekem mondtak. Nem minden szól a zsidókról. Lesz szó szállókról, autókról, tetoválásról, éttermekről, templomokról, sörről, heroinról, fociról, melegekről, pénzpiaci helyzetről és hot-dogról. De a zsidó bekúszik, beszivárog minden nyilatkozatba és ott van minden oldalon. Ha létezik olyan fogalom, hogy német kényszerképzet, akkor azt úgy hívják, hogy a Zsidók.

Köszönettel tartozom mindannyiuknak, hogy beengedtek szívükbe, lelkükbe és hogy betekinthettem életükbe. A foci vb lázában sokkal szívélyesebbek voltak, a világbajnoki cím elérésének reményében és izgalmában sokkal nyíltabban viselkedtek velem és mutatták meg belső énjüket, a bennük rejlő gondolatokat. Nem én vagyok az üzenet és nem is akarok az lenni. Ez a könyv nem rólam szól, hanem az emberekről. Ez a könyv nem a múltról szól, hanem inkább a jövőről, Amerika és a Nyugat jövőjéről.

Szóljon az igazság.

5. fejezet. Találkozás Németország elitjével. Beszélgetés Helmut Schmidt, volt kancellárral, és egy a magas kultúrát képviselő újság főszerkesztőjével.

Járom Hamburg utcáit és kérdezgetem az embereket, hogy büszkék e arra, hogy németek. Mintha egy próféta, egy forradalmár, netán egy filozófus vagy valami hasonló gyógyíthatatlan betegség járkálna köztük két lábon. "Büszke vagy e arra, hogy német vagy?" Nem, nem, nem és nem, jönnek a válaszok. Nincs egyetlen igen sem.

Beszédbe elegyedem egy fiatal nővel, aki hozzáment egy férfihez, aki a nagyapja lehetne. Régebben a professzora volt, mondja a hölgy. Nagy gondolkodó lehet, az öreg, hogy magába bolondította a hölgyet. A proffal beszélgetek. "Büszke, hogy német lehet?"- kérdezem. "Nem, természetesen, nem"- válaszolja. Tovább beszélgetünk. Ő pár korsó sör mögül mondja, az én múltam pár lájt Kóla, amit errefelé "Dáet Kólának" hívnak. Egyszer csak közel hajolok hozzá és a fülébe súgom: "Sötét szobában van egyedül, anyaszült meztelenül. Egy angyal ereszkedik le a mennyből. Gyönyörű, elégedett este. Aztán az angyal megkérdezi: "Büszke vagy, hogy német lehetsz?" Mi a válasz?

"Hát igen, persze." Válaszol a professzor jó hangosan. No, igen. Nem véletlen, hogy ez a csinos ifjú hölgy beleszeretett ebbe a "klasszikus" gondolkodóba.

Kik is azok a Németek? Fogalmam sincs. Van egyáltalán valami, ami német az útlevélen és a nemzetközileg (jelenleg) elismert határokon kivűl? Hát igen, van. De tegyenek nekem egy szívességet, ne kérdezzék meg, hogy mi az. Mert nem tudom. Csak azt tudom erre mondani, hogy nyakig vagyok benne. Rajta vagyok. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy találjak egy embert, aki büszke arra, hogy német. Azt még nem tudom, hogy mit fogok csinálni, ha találok egyet, megpofozom vagy megcsókolom, de mindenképp jól jönne pszichém karbantartása okán.

Másnap találkoztam Mathiasszal. Azt mondja ő büszke kelet-német, de nem igazán büszke a németségére. Semmi estre sem a németségére. Azt mondja, a nyugat-németek sokkal kevesebb alkoholt isznak, mint a keletiek. Próbálom ezt felfogni. Mit ért az alatt, hogy kevesebb? Mi a frász történik ott keleten, te jó ég? Ezek ott sör folyókban fürdenek, vagy mi? Miközben ő és barátnője Evelin sörüket kortyolgatják, megosztják velem a német karakterről és jellemző tulajdonságokról kialakított véleményüket; komolyság, rend, barátságtalanság, tisztaság. Ezért van aztán az, hogy a radikális baloldal annyira mocskos. Hogy ne látszódjanak németnek, mondják.

Most már tényleg találnom kéne egy tisztafejű, okos emberi teremtést, hogy ebből a magam teremtette káoszból kivezessen. Ha nem, hát fogom magam és az első géppel itt hagyom ezt az országot. Akár hamufelhő, akár nem. Akár egy milkát is adnék a Lufthansának csakhogy vigyen innét minél messzebbre. Izlandra mondjuk. Nem érdekel.

Sikerült létrehozni egy találkozót a legidősebb egykori német kancellárral, Ő Exellenciája, Helmut Schmidt Úrral. Ez az ember egy ikon ebben az országban, mondják. Ez kell nekem. Minimum egy ikon kell ahhoz, hogy visszatérjenek eredeti gondolataim, szándékaim.

Szólásra nyitom a számat, veszem a levegőt, amikor az Ikon megszólal:

"Engedjen meg egy technikai megjegyzést: én 91 éves vagyok, viszont füleim már 101 évesek. A felét meg is értem annak, amit mond, a másik felét meg ezzel itt fönt, ezzel a kis komputerrel, ami nem Apple sem HP gyártmány, hanem egyenesen Istentől való, ezért kissé lassan dolgozik. Ehhez képest ön nagyon gyorsan beszél, kérem, beszéljen lassabban."

Nagyon lassan, épp, hogy még ne legyen nevetséges, felteszem az első kérdésemet: "Egy korábbi Francia miniszterelnök, Valéry Giscard d’Estaing azt mondta annak idején, hogy az ön édesapjának a papája zsidó volt. Ez igaz?" Az ördög tudja, hogy miért éppen ez jutott eszembe első kérdésként? Mintha tényleg rám tartozna. Vagy, hogy egyáltalán számítana valamit. De hát az ember nehezen állja útját a nyelvének, ha az egyszer elindul...

Hát a válasz? "Igen"

Én meg folytatom, mint valami született idióta: "Eddig Ön ezt senkinek sem nyilatkozta. Miért?"

"Nem volt rá ok, hogy erről beszéljek." Hát innentől kezdve, hívhatjátok Schmidt urat akár ikonnak is, de számomra, ne nevessenek ki, ő egy zsidó. Igazoltan. Tehát ez az interjú, akármilyen idegenül is hangozzék bárki fülének, szépen átalakul két zsidó közti beszélgetéssé.

Két zsidó beszélget... Az első zsidó, aki csekélységem, megkérdezi a második zsidót, Őikonságát: "Vajon létezik valamiféle nemzeti karakter jelleg, amitől egy német német lesz?"

Második zsidó gondolkodik. Egy zsidó válasz mindig sok időt vesz igénybe. Kétezer éves száműzetés alatt megtanultak türelmesnek lenni. Tehát türelmesen várok, míg zsidó társam válaszol. Kiszámíthatóan, mint maga a száműzetés, meg is jön a válasz. "Egy egész könyvet írhatna erről." Hát ez briliáns. A pontos válasz, amire vártam. Mi zsidók igazán megértjük egymást. Türelmesen vártam tovább, hogy kibontakozzon. Adj időt egy zsidónak a kibontakozásra, fogadj rá, hogy ki is használja.

Másodikzsidó Úr beszél nekem nemzeti nyelvről. Beszél irodalomról, kollektív emlékezetről. Elmondja, hogy bizony a nemzetek büszkék történelmük jó eseményeire, ez igaz a németekre is. "De a németeknek van egy csomó esemény a történelmükben, amit szégyellhetnek. Itt van mindjárt a Holokauszt, ugye ez az egy szó értelmezi az egész esemény-sorozatot." Igen, máig is eszerint élnek.

"A németek, mondja, nagyon óvatosan fogalmazzák meg véleményüket az Arab-Izraeli konfliktusról, mert attól félnek, hogy antiszemitának tarthatják őket."  Egyszerűen, tisztán összefoglalja a dolgot az Első zsidó számára: "A Holokauszt a németek kulturális öröksége, és az is fog maradni." Hát, ha valaha is kétséges volt, hogy ez az ember zsidó, most megbizonyosodhatunk erről. Egy igazolt zsidó. Ahogy az már lenni szokott, mikor két zsidó beszélget, a másik jogán, megkérdezem tőle: "Meddig lesz ez a német örökség része?"

Zsidók, ha még eddig nem derült volna ki, kérdéssel felelnek egy feltett kérdésre. Ezért, hogy hű legyen ezen tradícióhoz, a másik zsidó megkérdezi: Mondok egy példát: milyen rég volt az amikor Jeruzsálemet elfoglalta Nebukadnecár és lakóit száműzetésbe vetette? Kétezer évvel ezelőtt, mondom. Még nem fordult elő, hogy egy zsidó korrekció nélkül fogadta volna el egy másik zsidó válaszát. Rabbi Helmut se lépte át az árnyékát: "Kétezer ötszáz évvel ezelőtt. Több, mint kétezer ötszáz évvel ezelőtt." Á, most már értem: ha mi zsidók, tudunk kétezer ötszáz éven keresztül gyászolni, akkor a németek is gyászolhatnak ennyi ideig. És, hogy még bizonyosabb legyek az előző gondolatom helyességében, Rabbi Helmut hozzáteszi: "A németek legalább ennyi ideig fognak emlékezni a Holokausztra." Ha kell több száz, több ezer éven keresztül. Remélem, hogy ez a beláthatatlan jövőjű tény, arra készteti a németeket, hogy szerfelett óvatosak legyenek, nehogy még egyszer a közelébe kerüljenek hasonló bűnöknek."

Egy másik zsidó szokás, ha még eddig nem hallottak volna róla, hogy történelmi eseményeket a jelennel kötnek össze, és összekevernek múltbéli gondokat a mostaniakkal. Így hát megkérem a Rabbimat, hogy magyarázza, értelmezze nekem azt a mostani tüntetés és erőszakhullámot, ami itt Hamburgban zajlik az utcákon. A Rabbi, ahogy azt a rabbinikus tradíció megköveteli, először is kinyilvánítja elhatárolódását. Azt mondja: "Nem az én feladatom erről beszélni, s mert nem voltam ott, nem tudom." És most, hogy a "felülemelkedés" megtörtént, a Rabbi hűen a tradícióhoz, közelít a válaszhoz és beavat. Azt mondja: "Azért persze olvastam az újságokban, hogy ezek az Interneten keresztül megszervezték, hogy emberek mindenhonnan jöjjenek Hamburgba, pusztán az erőszak öröméért. Sokan közülük nem is németek. Sokan közülük Török háttérrel rendelkeznek. Sokan közülük, ahogyan ezt régen mondták, anarchisták. Csak néhány fiatalról van szó, akik nem akarják elfogadni a rendet és a hatóság felügyeletét. Láthatja ugyan ezt Párizs külvárosaiban és London bizonyos negyedeiben. Nem hiszem, hogy ez tipikusan Német jelenség lenne. Nagy hatása van erre a dologra az elektronikus médiának. "Ha nincs televízió, ha nincs internet, sokkal nehezebb lenne egy ilyen zavargást megszervezni."

Nem tudom, hogy mondtam-e már, de úgy a "másik zsidó" is, mint én is nagyban füstöltünk az egész beszélgetés alatt. Egyikről a másikra. Két lánc-füstölő. Nem vagyok biztos benne, hogy itt mi a törvény, hogy szabad e dohányozni vagy sem, de egy dolgot már most ki lehet jelenteni: Hamburgban senki sem fog rászólni két dohányzó zsidóra, hogy hagyják abba. Nem. Felejtős a dolog. Ha bárki megpróbálná, azonnal rásütnék a bélyeget: antiszemita. Nincs olyan német, aki jó néven venné rezüméjén ezt a kis piszkot...

Ezért, a sűrű füstfelhőben megkérdezem: büszke Ön arra, hogy Német? "Soha sem hangsúlyoztam büszkeségemet a kultúrám okán" Soha? "Nem, soha." "Jobban szeretne egy más kultúra részese lenni?" "Nem, azt sem." Aztán, két cigaretta között, amint éppen a szájában lógó, még meg nem gyújtott fehér rudacska izgatottan várja a kezében lévő tettre kész öngyújtóval való találkozást, a lánc-füstölő Rabbi elmereng ifjúi évein: "A háború után gondolkoztam a kivándorláson az Egyesült Államokba. Nagybátyám felajánlott egy állást a gyárában és egy lakást, ami az övé volt. Ez tényleg komoly kihívás volt,"- mereng az idősb füstölgő zsidó. Nem fogadtam el az ajánlatot. Miért, nem? "Mert német vagyok." Hát elég fura ez a német Rabbi, azt meg kell hagyni. Erre rá kell gyújtani. Ha egy zsidó rágyújt egy új cigarettára, nagyon fontos, hogy új témába is kezdjen, egyúttal.

"Mi a véleménye Angela Merkelről"- kérdezem füstölő partneremet. Partner vagy sem, rabbi Schmidt, elutasít mindenféle megjegyzést mondván, már harminc éve nincs a politikában. De kis idő múlva, amikor arról faggatom, hogy milyen érzés ikonnak lenni a ma Németországában, azt mondja, hogy az igazi ok, amiért ő egy ikon azzal függ össze, hogy a jelenlegi kormányzat már nem olyan meggyőző, mint régebben, az ő idejében volt. No, kérem, ez tipikus rabbinusi gondolkodás. Helmut egy igen ritka keveréke egy elmélkedő tudósnak és egy politikusnak, noha nem tudom eldönteni, hogy melyik része hat inkább a másikra, melyik az erősebb. Nehéz eldönteni.

Egyezségünk szerint, ha készen vagyok, joga van, hogy a kész írást elolvassa és hogy bármit, ami nem tetszik, kihúzzon. Ez nekem tágabb lehetőséget ad arra, hogy jobban, mélyebben megismerjem ezt az embert. Vajon, hozzányúl- e később, saját gondolataihoz? Vajon, visszatér e saját mondataihoz, hogy javítson vagy meggondolva magát, kihúzzon szavakat? De bármit is fog tenni utólag a szöveggel, egy dolog teljesen világos a számomra: Ő az az ember, aki éli a történelmet és egyúttal szereti is a történelmet. A történelem bukfenceit és apró, nüánsznyi fordulatait tökéletesen ismerő és azokat élvezettel összerakó ember képe bontakozik ki előttem. Ahogy itt ül kerekesszékében, persze az idő múlásának nyomai látszanak testén, de agya, mint a kés éles és ugrásra, azonnali riposztra kész. Élvezi munkáját a Die Zeitnél és büszkén beszél róla. Azt mondja az újságjáról, hogy "teljes mértékben függetlenek vagyunk. Senki sem mondja meg nekünk, hogy mint nyomtassunk ki vagy mit nem." Szavaiból süt a büszkeség.

Beszélgetésünk befejező mondatán, kérdésén gondolkodom éppen, mikor a Bölcs visszatér az arab-izraeli konfliktushoz. Közli, hogy minden elismerése Anwar Sadaté és hogy Menachem Begint nem értékeli sokra. Meg is magyarázza:

"Ha Mose Dajan (Izrael védelmi minisztere abban az időben) írta volna alá a béke egyezményt Sadattal, akkor ma már tartós béke lenne a Közel-Keleten. Azok, akik megölték Sadatot és Rabint, tudták, hogy mit csinálnak." Helmut a történész, ami valójában, egy eléggé figyelemre méltó előrejelzéssel fejezi be az interjút: "A háború a Közel-Keleten nagyon könnyen válhat a Nyugat és az Iszlám világ közti háborúvá. Aminek a során Izrael végső soron igen kis szereplővé válik. Szereplővé, ha egyáltalán."

Valahogy úgy érzem, ne kérdezzék miért, hogy ez az ember fiatalabb éveiben nem igen ment ki az utcára, hogy üres üvegekkel dobálja meg az embereket csak úgy pusztán szórakozásból.

Miután elbúcsúzom, és magam mögött tudom a Második Zsidót, lenyugszom és kezdem visszanyerni higgadtságomat. Nem, dehogy megyek Izlandra. Nem. Még nem. Van a dologban némi logika. Van valami rendszer itt Németországban. Nem mindenki bunkó. Némi történelmi érzék is van a levegőben nem csak sörszag.

Lehet, de csak lehet, hogy azért iszik mindenki ennyi sok sört, hogy feledjék a Holokausztot. Hát, lehet. Minden lehetséges. Talán én is azért füstölök el ennyi cigarettát, mert el akarom felejteni Auschwitzot. Az ember sose tudhatja.

Valami azért kissé zavar. Amit a "Füstölgő Zsidó" mondott, hogy "jó részük török eredetű volt," és ezt tényszerűen tudom igazolni, teljességgel hamis. Vele ellentétben, én részt vettem a tüntetésekben, és egyetlen török férfit vagy nőt sem láttam a tömegben. Azt is mondta, hogy ezt a kis infót a médiából szerezte. Mivel időmilliomos vagyok, elhatározom, hogy utánanézek a dolognak. 

Hogyan jusson információhoz az ember, ha a Médiáról van szó? Jó ötletnek látszik, ha az ember látogatóba megy és bekopog. Kérdés: Bekopog, de kihez?

Hallottam, és el ne mondják senkinek, hogy én elmondtam, hogy itt fenn Északon van egy nagyon okos média ember félig olasz, félig német, aki amúgy a Giovanni de Lorenzo névre hallgat. Ő a Die Zeit főszerkesztője. Találkám van vele.

"Már 11 éves kora óta él Németországban"- mondja nekem. "Olaszországban én vagyok a Német, Németországban meg az Olasz."

Rabbi Schmidttel ellentétben, ez az ember nem zsidó. "Tehát, akkor Ön micsoda, német vagy olasz"- kérdezem. "Erre nem tudok válaszolni"- jön a válasz.

Tényleg nem zsidó. Nem tud válaszolni egy feltett kérdésre, vagy egy másik kérdést feltenni a válasz helyett. Ő egy fél ilyen, fél olyan. Milyen érzés fél ilyennek és fél olyannak lenni? Hallgassuk a válaszát:

"Az olaszokhoz való viszonyom főleg emocionális, míg a németekhez olyan házasságféle kapcsolat fűz. Túl sok emóció a házasságban nem vezet jóra."

Hát ez egy igen magasröptű filozófiai megnyilvánulás és egy igen mély pszichológiai megfigyelés. Idő kell, hogy megemésszem. Úgy döntök, hogy némi csevej nem árthat meg, hát megkérdezem:

"Milyen a német karakter?" Abban reménykedem, hogy legalább egy fél óráig fogja csűrni, csavarni ezt a témát, bőven hagyva időt előző kijelentésének feldolgozására. De nem. Ó nem. Ez a Félilyen Félolyan Fő-fő vezető még feljebb emeli a lécet és a gondolatok még mélyebb rétegeibe merészkedik amivel, teljességgel összezavar engem.

Először a német fele nyilvánul meg, azzal a már megszokott általánossággal, hogy mi mind egyenlők vagyunk, azonos színűek és azonos magasságúak. Miután ezzel teljességgel kielégítette a benne lévő németet, a benne lévő jobbik fél, az olasz szólal meg. "A német lét"- mondja- "azt az állandó félelmet jelenti, hogy a mosodába adott hibátlan ruhák, valamiféle káros alak vagy érték változtatással jutnak vissza." Imádom. Kezdem megkedvelni ezt az embert.

Hadd mondjam el, és ez maradjon köztünk, letagadom, ha valaki idézni meri: ez annyira én vagyok. Ez az egyik legbensőbb félelmem: a Mosoda. Nem csoda, hogy ha némely embereknél kihúzom a gyufát, ezek a népek simán lenémeteznek. Egy német veszett el bennem. Hogy kerülhetett egyáltalán belém? Lehet, hogy születésemnél elcseréltek a kórházban? Igen, tessék nevetni, ha jól esik, de történnek ilyesféle dolgok. Képzeljék csak el, hogy zsidó barátaim kiderítik, hogy valójában én német vagyok. Más se kéne nekem. Te jó ég, nem. Inkább ki se lépek a klotyóból. Egy életre bent maradok, esküszöm. Annyira megdöbbenek saját gondolatomtól, hogy megkérem a Fő-főt, hogy precízen járja körül a témát, világítsa meg számomra a lényeget. És ő megteszi. Hál’ Istennek, hogy a Die Zeit főszerkesztőjének nincs jobb dolga, minthogy engem, a "klotyóba zárkózott" németet eligazítson legbensőbb félelmeinek útvesztőjében. "Ez egy patologikus félelem a lerakódott Patinától meg a Piszoktól,"- mondja. Ez tipikus német.

Rólam beszél, de milyen alapon, semmi bizonyítéka sincs. Ó Istenem, fut végig rajtam: tényleg német lennék? Pont ez kell nekem most. Miután eddig egy zsidó életét éltem, hirtelen, brutálisan kiderül, hogy német lennék. Nem lehetnék valami más? Ölni tudnék azért, hogy olasz lehessek. Vagy akár albán. De német? Pont német, ennyi év zsidó lét után. Hát ez pokol. De senkit sem okolhatok ezért. Ha az ember úgy dönt, hogy meglátogat egy fél olasz/fél németet csak magát hibáztathatja. Mi jó sülhet ki ebből? Csak egy olyan bolond, mint én, az előre látható jövőre vak és érzéketlen ember merészkedik ilyen veszélyes vizekre.

És ekkor Félilyen Félolyan Úr aki, ebben biztos vagyok, tisztán belelát az én belső nyomorúságomba, hirtelen élvezkedni kezd ezen a buta és kényes témán. "Évekkel ezelőtt"- mondja Félilyen Félolyan Úr, "egy német miniszternek le kellett mondania, mert ajánló levelet irt a sógorának. Mint fél olasz, azt mondom Önnek: egy olasz miniszternek akkor kellett volna lemondania, ha nem ír ilyen levelet egy rokona számára. Németországban meg a levél megírásáért kell lemondania."

Keblemre, Mister! Mit gondol, én nem szívesen lennék olasz, egy ízig-vérig itáliai? Ölni tudnék azért, hogy Berlusconi lehessek. Miért cseszegetsz Te engem?

Mindezeket természetesen magamban gondolom, szó nem hagyja el ajkaimat. Helyette, ahogy az egy átlagos idegbeteg zsidótól elvárható, ezt mondom: "Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen felvilágosodott ország ilyen mélyre süllyedt a Második Világháborúban?" Nem vagyok biztos benne, hogy a Die Zeit tiszteletreméltó szerkesztői irodájában fennállása óta valaha is feltettek ilyen vagy ehhez hasonló buta kérdést. Ha eljön majd az idő, midőn belőlem a Die Zeit főszerkesztője válik, egy dolgot garantálhatok: kihajítok mindenkit, aki ilyen kérdést tesz fel nekem. Milyen szerencse, hogy a főszerkesztő még mindig Félilyen Fél- olyan és nem én.

"Helmut Schmidttel beszélgettem a minap erről. Azt mondta, hogy nem igazán bízik a Németekben. És Ő egy volt Kancellár!" Fogalmam sincs, hogy ez miképpen illik ide, mennyiben válasz a feltett kérdésemre, de Rabbi Helmutnak, ennek a Másik Zsidónak a puszta említésére is teljesen lehiggadok, megnyugszanak az idegeim.

És most, miután megnyugodtam, hirtelen ismét megéreztem a zsidót magamban, folytatom a kérdezősködést Giovanninál, történetesen, most az anarchistákról. A zsidók imádnak beszélgetni mindenféle elhajlókról. Ezért vagy azért, de ez a téma nagyon érdekli őket, azóta amióta csak elhagyták Egyiptomot.

"Az anarchisták egyre inkább azokra az emberekre hasonlítanak, akik ellen harcolnak" – mondja. "Ez folyamatosan jellemző minden radikális politikai mozgalomra. Nem igazán hiszek egyes népek egymással kibékíthetetlen örökletes tulajdonságaiban."

Nem vagyok egészen biztos abban, hogy egyetértek vele, de ugyanakkor abban sem vagyok biztos, hogy nem értek egyet vele. Egyszerű tényt közölt és legnagyobb sajnálatomra be kell látnom, hogy nem vagyon genetikus, bármiféle génekkel foglalkozó tudós. Igaz, lehettem volna doktor, vagy legalább is biológus, de nem lettem. Pusztán csak annyit tudok, hogy hogyan kell leírni: g. e. n. e. t. i. k. a. Ennyi. De ugyan akkor nem igazán tartom helyénvalónak, hogy tüntessek genetikával kapcsolatos hiányosságaimmal pont most. Ezért témát váltok.

Elmesélem Félilyen Félolyannak, hogy hogyan üdvözöltek engem az új-nácik. Ne kérdezzék, miért ugrott elő ez a kérdés a közelmúltam emlékei közül. Pszichiáter sem vagyok.

Félilyen Félolyan meglepettnek tűnik. Erre utaló reakciója csupán egy szó: "Valóban?"

És akkor, mivel tisztában vagyok vele, hogy Félilyen Félolyan Úrhoz beszélek, hirtelen átváltok a radikális jobb oldalról a radikális balra. Miért is ne? Elmondom neki a megfigyeléseimet, hogy a radikális baloldal piszkos, koszos ellentétben Tiszta Úr radikális jobbjától. Így válaszol. "Igen, ez igaz. No, de egy baloldali (ez természetesen nem én vagyok) szemszögéből nézve, szeretném megjegyezni, hogy senki sem lehet tökéletes."

Egy Német Olasz öltönyben, villan belém a gondolat Giovannival kapcsolatban. Más szóval, Német lélek, Olasz testben. Karizmatikus egyéniség, magát és a dolgokat uraló teljes kontroll birtokában, aki egész újságírói birodalmát folyamatos mosoly kíséretében irányítja. Ha klisékben vagy sztereotípiákban gondolkoznék, akkor azt mondanám, hogy gondolatainak tartalma strikt német, de a csomagolása olasz dizájn. Ennek az embernek van stílusa. De van egy másik, egy mélyebb szintje karakterének is, ahova csak akkor engedd betekintést, ha biztonságban és kényelmesen érzi magát társaságodban. Ha ez megtörténik, lelke legmélyebb kútjában is biztonsággal kapsz levegőt, mint hal a vízben. Tökéletes vendéglátó. Barátságos, kellemes, vidám és nagyszerű mesélő. Ha eléred, hogy levetkőzzön minden tartózkodást, gátlást, kivirul és sziporkázik.

"Ha érzékelni akarod a Németország és Olaszország közötti különbséget, akkor itt egy válasz: az én három éves kislányom, ha azt akarja mondani, hogy Igen, mindig olaszul mondja, hogy Si, még a németeknek is. De ha azt karja mondani, hogy Nem, mindig azt mondja, hogy Nein, csakis Nein, soha azt, hogy No. Még az olaszoknak is."

Hát, ezt meg mivel magyarázod?

Giovanni nevetésben tör ki: "A nyelv hangja!" Van a németekkel kapcsolatos sztereotípiák között egy, ami úgy hangzik, hogy a legtöbbet használt német szó a verboten. Igaz ez? Azt mondja dehogy, ez is csak a kerengő hamis sztereotípiák egyike.

Olyan újságokat olvas, mint a New-York Times, vagy az International Herald Tribune és mint mondja: "azt írják, hogy Németország el akar különülni Európától, az Oroszokhoz vonzódik, hogy újra létrehozzák az Apollót,[1] de ez egy nagy marhaság. Ezek mind Németországon kívül élnek, imádják a saját sztereotípiáikat."

Miután a Times és Tribune szóba került, megérkeztünk Giovanni birodalmába, a Média területére. "A Die Zeit a legnagyobb napilap, a Bild Zeitung után!"

Mi jellemző a Die Zeitre?

"Legelsősorban a Tradíció; komoly és már tradícióvá érett múltunk van itt. Unser Heiligen[2] Öt és fél éve vagyok már itt. Úgy próbáljuk megújítani az újságot, hogy két dolgon még véletlenül se változtassunk. Az egyik, hogy nem akarunk kioktatók lenni, mi nem mondjuk meg az embereknek, hogy mit gondoljanak, csak megteremtjük annak a lehetőségét és körülményeit, hogy kialakíthassák saját véleményüket. Semmi ideológiai nyomás. A másik: igyekszünk elkerülni, hogy a pillanatnyi divat követői, korszellemesek legyünk. He he, ez egy egészen jó szó vicc, nem? Korszellemesek."

Kívülről harangszó hallatszik be az irodába. A megfelelő pillanat, hogy Giovanni előálljon egy történettel: "Néhány héttel ezelőtt, itt járt egy zsidó barátom Tel-Avivból és amikor meghallotta a harangszót azt mondta: A harangozó biztosan látja, hogy egy zsidó ül itt. Ez szabotázs.

Giovanni hisztérikus felhangokkal kevert nevetése közben, keresztül megy a szobán és becsukja az ablakot. Az ablaktól visszajőve, azt mondja:

"Amikor kezdtem itt, azt mondtam, hogy teljes mértékben elfogadom a ház tradícióit, kivéve egyet. Abban az időben a vezérelv az volt, hogy ’ olyan újságot csinálunk, amilyent mi szeretünk.’ Ezt folytatni saját halálunkat jelentette volna, mondtam. Szem előtt tartva, hogy a szemét attól még nem biztos, hogy jóízű, hogy a legyek milliárdjai azt szeretik, úgy hiszem, azt mondtam, hogy olyan újságot kell csinálnunk, amelyik figyel az olvasói igényeire, hogy mit és miről akarnak olvasni. Nem tehetjük azt, amit akarunk, pusztán azért, mert mi úgy gondoljuk jónak. Hat év alatt 60 százalékkal növekedett az eladás."

Melyek az újság erős részlegei és melyek a gyengébbek?

"Politika és művészet a legerősebb részlegünk." És a gazdaság, teszi hozzá később.

De nagyvonalúan nem beszél arról, hogy melyek az újság gyengéi. Ahogy egy régi zsidó mondás tartja:

"Csak a bolondok mondanak el mindent."  Giovanni Lorenzo teljes mértékben tisztában van azzal, hogy hosszú út áll még előttem a "megismerésig," ezért segíteni akar. Megosztja velem, Németországgal kapcsolatos őszinte érzéseit:

"Itt az emberek úgy gondolják, hogy olyan országban élnek, ami nem igazán működik jól. De mindazon országok közül, amelyeket láttam, meglátogattam, azt mondhatom: Ez az ország egy kivételes ország. Ez az ország az emberiség történelmének legborzasztóbb országa romjain épült fel. Munkálkodjunk együtt azon, hogy ez a csodálatos alkotás, ami itt fekszik előttünk, megmaradjon. Nagyapámat elvitték koncentrációs táborba, amikor a nagyanyám erről beszélt, mindig lehalkította a hangját, mert félt, hogy a szomszédok, valaha nácik, meghallják. Hála Istennek, AZ a Németország a múlté, azok az emberek már nem élnek. Ismerem ezt az országot. Én házasságot kötöttem Németországgal. Vannak örömök és élvezetek, amik frenetikusabbak, de a jó házassághoz a meglévők ideálisak."

Viszlátot bólintottam Félilyen Félolyannak s csak amikor már messze jártam Tőle, jutott eszembe, hogy elfelejtettem érdeklődni nála a tüntető törökök felől. Amiért jöttem. De bolond vagyok.