Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe 2010 rendezvénysorozat,
Brésit - kezdetben... konferenciáján a Szentírás- és Talmudtudományi
Tanszék rendezésében. (Budapest, 2010 november 23)
RaMBaM nézetei a világ teremtéséről
Dobos Károly Dániel
Maimonidesznek A tévelygők útmutatójában kifejtett nézetei a
teremtésről több szempontból is centrális jelentőségűek.
Előadásomban az alapprobléma elemzése kapcsán három pontot szeretnék
megvilágítani:
-
A világ teremtésének vagy örökkévalóságának kérdése Maimonidesz
számára a korszak minden nagy gondolkodóját élénken foglalkoztató
"fides et ratio" konfliktus paradigmatikus érvényű megfogalmazása.
A kérdésre adott válasszal egyúttal a hagyomány és az értelem vélt
vagy valós konfliktusában is állást kell foglalni a szerzőnek.
-
A teremtés kontra örökkévalóság kérdésére adott maimonideszi
válasz A tévelygők útmutatója egészének értelmezése
szempontjából is paradigmatikus. Véleményem szerint a válasz segít
eligazodni a maimonideszi rendszer kulcsfogalmai (prófétaság,
gondviselés stb.) között.
-
Végül a válasz továbbvisz minket az egész maimonideszi életmű két
részletének - a haláchikus és a filozofikus komponensnek az -
összetartozását vagy egymással való szembenállását vizsgáló
kérdésfelvetés adekvátabb megválaszolása irányában is.
Először azonban térjünk vissza az alapproblémához! Hogy a világ
teremtésének problémája Maimonidesz számára centrális jelentőségű
volt, azt elég két rövid idézettel érzékeltetném. Maimonidesz A
tévelygők útmutatójában több helyén is a következőképpen
nyilatkozik: "Már megmagyaráztam neked, hogy az egész Törvény alapja
az a nézet, hogy az Örökkévaló hozta létre a világot a semmiből…"
Hasonlóan kategorikus kijelentést tesz szerzőnk a Misna-kommentár
Szanhedrin traktátusának 10. fejezetében, az ún. Tizenhárom
hittétel 4. pontjával kapcsolatban is: "Tudd meg, hogy Mózes
rabbink Tórájának legfontosabb alapja, hogy a világ a semmiből
teremtetett; az Örökkévaló formálta és teremtette a nemlét után..."
De mi is volt a világ örökkévalósága vagy teremtettsége körüli
konfliktus valódi tétje? A korszak görög-arab filozófiai hagyománya
által meghatározott zsidó gondolkodásában a világ létrejöttét
illetően két,
markánsan szembenálló nézet élt egymás mellet. Mindkét modell helyt
adott egy feltételezett isteni lénynek, s a rajta kívül álló létezők
mindkét esetben ezen első okként elképzelt, legmagasabb rendű létező
következményeiként írhatók le. Ám amíg az Arisztotelész nevével
fémjelzett, valójában az újplatonikus emanáció-elméletből
eredeztethető, első modell esetén a létezők létrejötte
megkerülhetetlenül és szükségszerű módon következik az első létező
kiáradásából, addig a tradicionálisan teremtés névvel illetett
elgondolás szerint az első létező kivételével minden egy öntudattal
és akarattal bíró létadó alap tudatosan vállalt "aktusának"
eredménye.
A
kérdés persze nem pusztán teoretikus érvényű. Mindkét elképzelés
tovagyűrűző teológiai következményekkel jár. Az "arisztoteliánus
modell" érvényessége esetén a teljes világmindenséget, beleértve
Istent is, kizárólag a fizikai világ empirikusan megismerhető és
törvényszerűségekkel leírható szabályai mozgatnák. Egy ilyen fajta
rendszer fennállása - s ezt Maimonidesz azonnal realizálja - nemcsak
értelmetlenné, de egyenesen lehetetlenné tenne bármiféle isteni
megnyilvánulást.[5]
Egy emanációs lánc legelső láncszemeként elképzelt, s világunktól
kvantitatívé ugyan eltérő, de mégis csak valamifajta "fizikai"
kényszer alatt álló istenség, aki nem képes a "zéró pillanatban" sem
egy önmagától különböző kozmoszt akaratlagosan létrehozni, a
továbbiakban sem lehet képes e kozmosz fenntartására és
irányítására.[6]
Továbbá, egy ekképpen elképzelt istenség esetén értelmetlen törekvés
lenne ennek a lénynek bármiféle akaratlagos megnyilvánulásával -
mint például Izrael kiválasztásával vagy a Tóraadással - számolni.[7]
E rendszer keretei között a legtöbb, ami fenntartható: egy a
világtól különböző, ugyanakkor annak végső okaként definiálható, az
arisztotelészi deista séma szerint elképzelt mozdulatlan mozgató
képzete.[8]
Más szóval, ha az arisztotelészi tétel igazolható, akkor az egész
zsidó hagyomány: - ha "politikailag korrekten" akarnám megfogalmazni
- fikció, ha durvábban: kegyes csalás.
Látjuk tehát, hogy a világ örökkévalóságának állítása igen
veszedelmes következményekkel járó állítás. Nézzük azonban, mit is
tesz Maimonidesz ebben a szorítóban! Egy ilyen súlyos állítás esetén
mi sem tűnne könnyebb megoldásnak, mint egy "megkérdőjelezhetetlen
érvényű" kinyilatkoztatott szövegre hivatkozva érvelni e nézet
ellenében. Maimonidesz azonban jól látja ennek az útnak a
veszélyeit. Éppen ezért a nehezebb, de becsületesebb utat választva
a filozófus érveivel szemben a filozófia kínálta páston veszi fel a
küzdelmet.
1. Első lépésként megállapítja, hogy a korszak par excellence
filozófiai tekintélye, maga Arisztotelész sem fogadta el a világ
örökkévalóságának tételét egzakt filozófiai bizonyítékként.[9]
Érvei nem többek valószínűsíthető állítások laza halmazánál, és csak
a későbbi - s mesterüknél jóval gyengébb szellemi képességgel
rendelkező - peripatetikus kommentátorok révén elterjedt felfogás
tulajdonít a Mesternek filozófiai bizonyítást.[10]
2. Másodsorban Maimonidesz mérlegre teszi a filozófiailag
elfogadhatónak tartott pro és kontra érveket, s arra a
megállapításra jut, hogy pusztán spekulatív úton egyik modell sem
igazolható. Érvelésében arra a premisszára hivatkozik, mely szerint
egy már létező rendszerből kiindulva nem vonhatunk le elégséges
következtetést a rendszer létrejötte előtti állapotra vonatkozóan.[11]
Ezzel az érveléssel képes felmutatni, hogy a világ teremtettsége
vagy "örökkévalósága" észérvekkel igazolhatatlan probléma, melynek
elfogadása előzetes elköteleződést, személyes állásfoglalást, ha
tetszik, hitet követel. A világ létrejöttének kérdésében nincs demonstratíve bizonyítható igazság
- zárja fejtegetését Maimonidesz.
Így ebben, s az ehhez hasonló kérdésekben a legtöbb, amit tehetünk,
ha a próféciára (vagyis a kinyilatkoztatásra) hagyatkozunk. Ez okból
válik a teremtés kérdése Maimonidesz számára a "hit paradigmatikus
érvényű" alapkérdésévé. Akiben elégséges a belső elköteleződés
ahhoz, hogy ezt az egzisztenciális jelentőségű lépést meglépje, azt
szívesen "kézen fogja" s tovább vezeti újabb és újabb kérdések felé.
Aki viszont ebben a számára bevezető jellegűnek tekintett kérdésben
sem csatlakozik hozzá, annak nem marad más választása, mint a
filozófusok "minden reményt nélkülöző bizonyosságai". Ő maga -
világosan reflektálva választása filozófiát transzcendáló voltára -
egyértelműen az első megoldás mellett foglalt állást.
Most gondoljuk végig még egyszer, hogy mit is állít Maimonidesz a
teremtés melletti elköteleződés gondolatával!
-
Egyrészről
korlátozza a ráció mozgásterét, azáltal, hogy kijelöli a
határpontokat, ameddig tiszta ész elhatolhat és ahová már nem. Más
szóval: rögzíti a racionálisan megismerhető realitás és a lét e
pontokon túlmutató valósága közti határvonalat.
-
Másrészről azonban teret nyit az Istenre vonatkozó hagyományos
elképzelés néhány pontja előtt is, azáltal, hogy elkezdi
megváltoztatni az arab filozófiai istentanból örökölt istenképet.
Ha azt állítjuk, hogy Isten a kezdet kezdetén, "az abszolút zéró
pontban", képes volt a semmiből egy létező világot teremteni - más
szóval: beavatkozni az univerzum menetébe -, akkor ezzel az
állításunkkal legalább elméletileg elfogadhatónak tekintjük, hogy
máskor is tehet ilyet. Ezzel a lépéssel tehát megnyitottuk az utat
Isten akaratlagos megnyilvánulásai (mint pl. Izrael kiválasztása,
a matan Tora vagy egy prófétai hivatására felkészült
személy prófétává válása) előtt. Ezeket, a természet normális
rendjét transzcendáló határpontokat nem tudjuk bizonyítani -
ugyanúgy, ahogyan a teremtés tényét sem vagyunk képesek igazolni
-, csak egy egzisztenciális érvényű "fejesugrással" elfogadni vagy
elutasítani. Ugyanakkor e határpontok kijelölésével mégis némi
mozgásteret biztosítunk a vallási hagyomány transzcendens
Istenének a filozófiai istentan absztrakciói fölött…
S
azt gondolom e két állítás eredőjében ragadható meg A tévelygők
útmutatójának valódi üzenete is. A hagyomány és az értelem -
mivel közös a forrásuk: az isteni létező - nem mondhatnak ellent
egymásnak. Ugyanakkor a megismerés e két forrását folyamatosan
szembesíteni kell egymással, ahhoz hogy helyes képet alkothassunk
magunknak a valóságról, különösen a vallási gondolkodás számára
nélkülözhetetlen transzcendens realitásról. Mit jelent ez a
gyakorlatban? Egyrészről a hagyományt állandóan ki kell tenni a
ráció kontrolljának, hogy elkerüljük a szó szerinti értelmezés naiv
antropomorfizmusait vagy a mutakallimok (az iszlám
racionalista teológiai gondolkodás képviselőinek) létidegen
elképzeléseit. Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy az emberi nem
legtökéletesebb képessége, az értelem sem határtalan. Gondolkodásunk
során észre kell vennünk a ráció határait, s e pontokon nincs más
választásunk, mint a hagyomány alapállításainak végső igenlése vagy
teljes elvetése…
S
e felismerés továbbvezethet minket a bevezetőben vázolt másik két
kérdés megválaszolásához is. Egyrészről a fent vázolt módszer
adhatja meg a kulcsot az Útmutató kulcsfogalmainak (úgymint a
prófétaság[12]
vagy a gondviselés[13])
helyes értelmezéshez. Maga Maimonidesz állítja, hogy a világ
teremtésére és a próféciára vonatkozó elméletek hasonlóak.
Jó okkal feltételezhetjük tehát, hogy értelmezésüknek is hasonló
mederben kell haladnia. Ezek a fogalmak ugyanis a humán szféra és a
transzcendens valóság együttműködéseként írhatók le, s mint ilyenek
- a világ teremtéséhez hasonlóan - határterületek. A folyamat emberi
oldala a korabeli lélektan vagy episztemológia fogalmaival
feltárható, de van egy pont - ott, ahol a transzcendencia belép -,
ahol a racionális érvelés saját határaival szembesül, s megtorpanni
kényszerül…
Végezetül mit mondhatunk a bevezetőben felvetett harmadik kérdéssel
kapcsolatban? Vajon a maimonideszi életmű két részlete valóban
negálja-e egymást, ahogyan ezt Leo Strauss óta többen állították.
Véleményem szerint a válasz egyértelmű: nem. Maimonideszt a fenti
vitában nem kizárólag a filozófus elfogulatlan megismerési
szenvedélye hajtja. Ő racionálisan igenelhető választ keres egy
számára és tévelygő kortársai számára súlyos egzisztenciális
kérdésre. "A valóság igazi természetének megismerésére eljutott és a
Törvényhez hű személy legfőbb feladata a filozófusoknak a világ
örökkévalóságát állító érveinek cáfolata - vallja Maimonidesz az
Útmutató I. könyvének 71. fejezetében,
s - amint láttuk - maga is követi a fenti maximát. Ha a tétel nem is
cáfolható egyértelműen, legalább nem is igazolható minden kétséget
kizáró módon. Miért lenne fontos ez a végkövetkeztetés egy olyan
személy számára, akinek a tórai hagyomány magyarázata - Slomo Pines
szavaival élve
- nem több egyszerű "mellékfoglalkozásnál", kegyes hobbinál? Miért
próbálná meg valaki a tórai kinyilatkoztatásnak legalább a
lehetőségi feltételét minden körülmények között fenntartani, ha nem
lenne fontos számára, hogy olvasóit - a hagyományos olvasatnál
magasabb fokon - újra elvezesse az eleven tórai hagyományhoz?
Véleményem szerint az egész maimonideszi életmű - a világ
teremtésének problémájához hasonlóan - kizárólag a ráció és a
hagyomány dinamikus együttműködéseként, egymást folyamatosan
kontrolláló és kiegészítő két diszciplína szintéziseként
értelmezhető.
|