Elhangzott a Magyar Tudomány napja 2005 rendezvénysorozat, Méltatlanul elfeledve című
előadásán a Szentírás- és Talmudtudományi Tanszék rendezésében. (Budapest,
2005. november 29.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszöntöm Önöket abból az alkalomból, hogy együtt emlékezhetünk a magyarországi
zsidó történelem egy fontos eseményére és ezen keresztül egy nagy jelentőségű
társadalmi képződményére, a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyletre.
A feledés homályából kíséreljük meg előhozni a 107 esztendőt megélt, és a
magyarországi zsidóság érdekében oly lelkesen, nagy ügybuzgalommal és sok
leleménnyel tevékenykedő Egyletet. Azt az Egyletet, amelynek a gyakorlati eredményeken
túl még az is érdeméül tudható, hogy nagymértékben hozzájárult a zsidóságról
Magyarországon néhány évszázada meggyökeresedett hamis, torzképnek legalább a
magyar társadalom egy részében végbement megváltozásához. Nevezetesen ahhoz, hogy
az Egyletet alapításától kezdve támogató magasabb társadalmi rétegek, valamint a
működését érdeklődéssel figyelő jóhiszemű, de kétkedő középrétegek tagjai
meggyőződhettek arról, hogy a zsidók nemcsak kereskedni tudnak és akarnak, hanem a
kézműiparban, de még a mezőgazdaságban is megállják a helyüket.
S meggyőződéssel állíthatjuk, hogy a MIKÉFE iskoláiban, műhelyeiben és gyakorló
telepein képzett szakemberek közül többen elkerültek a XIX. és a XX. századi
álijákkal Erec Jiszráélbe és ott már a világ számára is megmutathatták, hogy az
évezredes nyomorgatások és üldözések ellenére a zsidó ember képes arra, - sőt
még sokkal többre is - amire az őket becsmérlő hajdani szomszédaik. Eredményesen
művelték a termőföldet, termőföldet varázsoltak a sivatagból, s megművelt
földjüket fegyverrel védték meg az ellenséggel szemben.
Amikor úgy véljük, vagy feltételezzük, hogy a MIKÉFE neveltjei jelen voltak az
izraeli országépítés kezdeteinél, egyáltalán nem állítjuk, hogy a MIKÉFE
cionista szervezetként alakult volna meg, vagy hogy létrejöttében, tevékenységében
cionista célok, vagy cionista gondolatok is nyomon követhetők.
A MIKÉFE a sajátos, és kimondhatjuk: a párja nélkül álló magyar zsidóság
szülötte, ennek a zsidóságnak arra irányuló erős törekvését testesítette meg,
azt akarta szolgálni, hogy hazát találjon abban az országban, amelyben érzése és
vágyai szerint meg kellett találnia.
A XIX. század 30-as 40-es éveiben a Magyarországon élő zsidók tekintélyes hányada
- és nemcsak a reformok iránt fogékony, haladó szellemű már-már polgárokra
gondolok - magyarnak érezte magát, - zsidóságát főleg vallási téren élte meg.
Ízlelgette és tanulta a magyar nyelvet, családi körben is megszólalt ezen a nyelven,
amely lassan, de egyre szélesedő körben elfoglalta a jiddis, vagy a német helyét, és
1845-ben Lőw Lipót szájából a nagykanizsai zsinagógában elhangzott az első magyar
nyelvű prédikáció.
Nem akarom a lokálpatriotizmus, még kevésbé valamiféle "hungaro-judaeo"
sovinizmus vádját magamra vonni, - de meg kell állapítanom, hogy a magyarországi
zsidóság története a XIX. század első évtizedeitől a Holokausztot megelőző,
illetve azt bevezető évekig egy rendkívüli, a világ egyéb tájain élt zsidóság
történetétől lényegesen különböző korszak volt. Különlegessége,
egyedülállósága abban mutatkozik meg, hogy a Magyarországon élő zsidóság attól
kezdve, hogy a lehetőség megnyílt előtte, egyedülálló módon viszonyult a
többségi társadalomhoz, vagyis a magyarsághoz, annak kultúrájához, nyelvéhez, és
ami még fontosabb: szinte a lehetőségek megnyíltától rögtön a nagyszabású
alkotó munka útjára lépett. A kor magyar társadalmának többsége, legalábbis
mérvadó részének többsége, zömében nyilvánvalóan nem érzelmi okokból, hanem
józan, praktikus megfontolásból, pozitívan fogadta a zsidóság szinte fenntartás
nélküli közeledését, majd azonosulási törekvését. És a két fél - a befogadást
igénylő és a befogadó - közös produktuma, a társadalmi egyenjogúsítást
megelőző évtizedek, majd az 1867-es egyenjogúsítást követő idők csodálatra
méltó és valóban egyedülálló társadalmi, gazdasági és kulturális pezsgése és
virágzása, az a máshol nem tapasztalható és máshol meg nem ismételt jelenség, ami
miatt a magyarországi zsidóság történetét és azt, amit szellemi és materiális
téren létrehozott, a világ- és a zsidóság történetének különleges és egyedi
csodájának tekintem. És ennek a csodálatraméltó kor történetének egyik ragyogó
fejezete, egy kiemelkedő jelensége, hatását tekintve óriási eredménye volt az a
"siker-story", amit a Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egylet, a
MIKÉFE elnevezés jelképez, és munkásságának 107 éve illusztrál, bizonyít.
A MIKÉFE létrehívása egyszerre fejezte ki mindazt, ami a magyarországi zsidóság
jelentős hányadának vágya és szilárd elhatározása volt. A történelem szeszélyes
alakulása, szomorú és tragikus eseményei folytán Európába száműzött nép
pragmatikus módon, a realitásokat nagyon helyesen felismerve, valóban európaivá, az
európai nemzetek nagy családjának egyenjogú tagjává kívánt válni. Az
egyenjogúsításra áhítozó zsidóság nemcsak egyenlő jogokat, hanem ezekből
következően egyenlő kötelességeket is akart. Az egyenlő jogok és egyenlő
kötelességek velejárója a helytállás az élet minden területén: az életet
fenntartó tevékenységekben, a különféle hasznos és szükséges foglalkozási
ágakban, a művelődésben, a honvédelemben, a közigazgatásban, és mindenütt, ahová
az ország és a társadalom állítja egyenjogú polgárait.
A MIKÉFE ezt az összetett, magasrendű célt szolgálta. Le akarta bontani és a maga
lehetőségeivel és eszközeivel le is bontotta azokat a korlátokat, amelyeket korábban
a törvények, később a megcsontosodott szokások és nézetek állítottak a
magyarországi zsidóság polgári léte, boldogulása elé. Megnyitotta azoknak a
foglalkozási ágaknak a gyakorlati és elméleti oktatását a zsidók előtt, amelyek
korábban távol állottak a zsidó élettől. Földműveseket, asztalosokat, lakatosokat,
és a különféle iparágak ismerőit, mestereit képezte magas szinten a magyarországi
zsidóság, - végső fokon Magyarország számára. Így nemcsak mesterséget,
megélhetést adott a korábban kirekesztettek kezébe, hanem hozzájárult az évezredes
tévhit-néphit eloszlatásához, ahhoz, hogy a zsidó csak a kereskedéshez, csak a
pénzügyletekhez, illetve csak az ilyen jellegű foglalkozásokhoz ért, csak ezekhez van
kedve, hajlandósága.
A MIKÉFE és a két évvel később alakult Magyarító Egylet, hivatalos nevén "A
honi izraeliták közt magyar nyelvet terjesztő pesti egylet" felbecsülhetetlen
eredményeket ért el a magyarországi zsidóság kulturális és egzisztenciális
felemelkedésében, a magyar társadalomban a zsidóságot megillető hely
kijelölésében és e hely elfoglalásában. Ugyancsak jelentősek az érdemei a
többségi társadalomban a zsidóságról alkotott, illetve évszázadok során táplált
hamis, torzkép valamelyes megváltoztatásában.
Akkor, amikor elismerjük és értékeljük a MIKÉFE és a Magyarító Egylet
jelentőségét a magyarországi zsidóság emancipálásában, egyáltalán nem
glorifikáljuk a szóban forgó korban erőteljesen megindult asszimilációs
törekvéseket, illetve magát az asszimilációt. A korlátokat nem ismerő
asszimiláció az I. világháborút követő években, majd az Anschluss után, a
zsidó-törvények és a Holokauszt idején túlméretezett légvárnak, rejtett
zsákutcának bizonyult. A MIKÉFE azonban nem az asszimilációt, a hagyományainktól
való parttalan eltávolodást tűzte ki céljául, s nem ezekért munkálkodott. A
MIKÉFE kitűzött célja, létrejöttének legfőbb indítéka az előnytelen
életkörülmények között élő zsidóság gazdasági-egzisztenciális felemelése, és
életlehetőségeinek biztos alapra helyezése, valamint a társadalmi elfogadottság, a
bizonyítékokkal alátámasztható és indokolt emancipáció kivívása volt.
Ezeket a célkitűzéseket - és talán még többet is - a MIKÉFE sikerrel
teljesítette.
Hölgyeim és Uraim!
Engedjék meg, hogy röviden felvázoljam Önök előtt a MIKÉFE létrehívását és
áttekintsük működésének 107 esztendejét.
Mindenek előtt, fel szeretném hívni figyelmüket arra, hogy a MIKÉFE elnevezésében
az "Egylet" szót nem pontatlanságból, vagy tévedésből használom, hanem
abban az időszakban, amelyről most beszélni fogok az "Egylet" szóalakot
használták, és később változtatták Egyesületre.
A XIX. század közepéig a zsidó kereső lakosságnak több mint a fele önálló
kereskedő volt, vagy valamilyen formában a kereskedelemből élt. Ennek ellenére
szembetűnő, hogy a XVIII. század végétől az 1840-es évekig számottevő emelkedést
mutat a kézművesek száma, azonban a kereső zsidó összlakossághoz viszonyítva
arányuk alig haladta meg a 10 %-ot.
A zsidó kézművesek 1833-ban 33 különféle mesterséget űztek. Ezek között olyan
kevésbé gyakori, és többségében városi érdeklődésre alapozott szakmákat
találunk, mint az esernyőkészítő, optikus, rézmetsző, sírkőfaragó- és vésnök
stb. A leggyakrabban előforduló szakma a szabó-ipar volt. Az említett évben 54 mester
45 inassal, illetve segéddel dolgozott. Bácskai Vera kutatásai szerint akadtak olyan
szabóműhelyek, amelyekben akár kilenc alkalmazott is dolgozott, - közéjük számítva
az inasokat is. Ezek az iparosok már szinte ruha előállító kisüzemként, mintegy
konfekciós cégként működtek. Eredményes tevékenységük nagymértékben
hozzájárult a szabó céhek tagjainak ellenséges reakciójához, ahhoz a
vádaskodásához - ezt szintén Bácskai Verától tudjuk - hogy az ócskaruhákkal
kereskedő zsidók zömében a zsidó és más kontár - ( itt főleg a zsidó és a
kontár fogalmak társításáról volt szó!) szabók által készített új ruhákkal
kereskedtek.
Az elmondott és a hasonló vádak is illusztrálják, hogy a MIKÉFE megalakulása
előtt, de egy ideig még utána is, a zsidó iparosok, kézművesek képzését és
boldogulását nem annyira a még meglévő néhány korlátozó törvény és a
hivatalok, a hivatalnokok, hanem a privilégiumaikhoz görcsösen ragaszkodó, a
konkurenciától félő, rettegő, és éppen ezért a zsidók felvételét elutasító, -
még tanoncképzésüket sem vállaló céhek - a tagságukat alkotó keresztény
mesteremberek akadályozták és sokáig sikerrel meg is hiúsították.
Az 1839-1840-es országgyűlés, bár még nem valósította meg a zsidóság polgári
egyenjogúsítását, mégis jelentős lépéseket tett, komoly eredményeket ért el a
század első évtizedeiben még mindig jelen lévő, de mindenképpen érzékelhető, a
középkorra emlékeztető jogfosztó törvények, rendeletek felszámolása érdekében.
A zsidóság egyenjogúsításának eszméjét a magyar országgyűlésben báró Eötvös
József képviselte a legkövetkezetesebben. Eötvös nemcsak az országgyűlésen
elmondott, rendkívül határozott hangú beszédeiben, hanem írásaiban is - közöttük
a Budapesti Szemlében 1840-ben közölt írásában - mélyrehatóan tekinti át a
zsidóság helyzetét. Eötvös szenvedélyesen cáfolja a zsidókkal szemben hangoztatott
vádakat, a zsidóság "másságának", elkülönülésének okát a többségi
társadalom előítéleteivel és a zsidók irányában alkalmazott bánásmóddal,
illetve a zsidókat sújtó korlátozásokkal magyarázza: "...nem csudálatos, ha
az, kit földön csúszni kényszerítünk, végre kígyó természetét vevé
magára."
Eötvös minden fórumon hirdeti és követeli a zsidó feltétel nélküli
egyenjogúsítását. Indokolásában kiemeli, hogy az emancipáció egyrészről az
egyetemes emberi értékek, jogok és az emberiséggel egyidős törvények szerves
része, elválaszthatatlan velejárója, másrészről a nemzet - esetünkben a magyar
nemzet és Magyarország - valamint a zsidóság közös érdeke, mindkettejük javát
szolgálja - szolgálná! - egyaránt. A zsidókat ért évezredes vádakat,
gyanúsításokat elveti; a babona, az alaptalan mítoszok - legendák körébe utalja.
Írásaiban és parlamenti beszédeiben javasolja, sőt követeli a zsidók jogokkal, a
többségi társadalommal azonos jogokkal való felruházását, valamint a velük
kapcsolatos előítéletek felszámolását.
Eötvös állásfoglalása döntő befolyást gyakorolt az országgyűlésre. Az
általános hangulat pozitív alakulását jelezte Vas vármegye követe, aki javasolta,
"hogy az izraelitáknak a Magyar Hazában szabad lakás és azon polgári jussok,
melyekkel egy nemtelen bír [itt természetesen a nemesség előjogaira utal!]
megadassanak."
Az alsó-és felsőtábla az egyenjogúsítás szükségességében egyetértett, csak az
idő alkalmasságában, illetve a feltételek meglétében volt nézetkülönbség. Az
azonnali és teljes körű emancipációt sürgető alsótáblával szemben a főrendiház
a fokozatos jogkiterjesztést javasolta, és ennek megfelelően a következő
enyhítéseket látta időszerűnek:
1.) A türelmi adó megszüntetése;
2.) A zsidók az országban bárhol lakhassanak;
3.) Szabadon űzhessenek ipart;
4.) Jobbágy- és városi telket vásárolhassanak;
5.) Bevándorlási engedélyt azonban csak azok a külföldi zsidók kaphassanak, akik
vagyonnal rendelkeznek, iparuk, vagy tudományuk által az ország hasznára lesznek.
Az emancipáció szükségességének megítélésében tapasztalható fejlődésnek,
valamint az ügyben elért, az országgyűlés által szentesített eredményeknek nagy
részük volt abban, hogy 1842-ben, a Pesti Izraelita Hitközség kezdeményezésére, dr.
Jakobovics Fülöp, nagytekintélyű orvos, tanár, mint elnök-igazgató és Kern Jakab
alelnök vezetésével megalakult "A nehéz kézműveket és a földművelést az
izraeliták közt terjesztő pesti egylet". Kimondott és meghirdetett célja, hogy
"zsidó ifjakat neveljenek nehéz kézimunkára és a magyar ipar
fejlesztésére." Meg nem fogalmazott, de nyilvánvaló vezérgondolata, fő
indítéka az volt megálmodóinak és létrehozóinak, hogy átalakítsák a
magyarországi zsidóság társadalmi struktúráját, rétegeződését, hogy "a
mérleget átbillentsék", de legalábbis egyensúlyba hozzák: ne a kereskedelem, a
pénzügyletek, és két-három értelmiségi foglalkozás uralja a magyarországi zsidó
társadalom képét. Az egylet létrehívóinak elképzeléseiben, vágyaiban egy erős,
tevékeny és életrevaló zsidó iparos és földműves, gazdálkodó réteg oktatással
történő toborzása, kellő szakmai ismeretekkel való felvértezése, és megfelelő
támogatással munkába állítása rajzolódott ki. Ennek megvalósulása - mint
korábban utaltunk rá - kettős eredménnyel kecsegtetett: biztos keresetet,
perspektívával járó egzisztenciát juttatni a szinte tengődő zsidók ezreinek,
valamint a magyar társadalom előtt bebizonyítani, hogy a zsidóság alkalmas arra, és
kellő akarattal és tehetséggel rendelkezik ahhoz, hogy az ország társadalmában szükséges,
és nemcsak a korábban számára "kijelölt"- engedélyezett helyeket
betöltse. Jakobovics elnök kezdeményezésére az Egylet rögtön megalakulása után
jelentkezett az Országos Iparegyesület alapító tagjainak sorába. A jól
megszerkesztett, a célokat részleteiben megvilágító folyamodvány eredményeképpen
1843. januárjában, a gróf Batthyány Lajos elnökletével tartott ülésen a
fiókegyesületek sorába iktatták az Egyletet, amely később a "Magyar Izraelita
Kézmű- és Földművelési Egylet" nevet vette fel.
A hatósági elismertetéshez még szükség volt az alapszabályok jóváhagyására.
Ehhez több magas állású támogatót kellett megnyerni, hiszen az Egylet létrejötte
nem minden fórumon, nem minden szinten váltott ki örömet. A zsidóság arra irányuló
törekvését, hogy a produktív foglalkozási ágakban fokozottabban képviseltesse
magát, széles körökben ellenérzéssel, legjobb esetben tartózkodással fogadták.
Szimpátiában és támogató szavakban, sőt tettekben sem volt hiány. Kossuth Lajos
úgy nyilatkozott a Pesti Hírlapban, hogy helyesli a zsidóság ilyen irányú
törekvéseit. József nádor, amikor bemutatták előtte az alapszabályokat, elismerő
szavakkal fejezte ki tetszését, és támogatásáról biztosította a küldötteket.
Gróf Török Bálint, a Helytartó Tanács tagja dícsérőleg nyilatkozott, és
kijelentette, hogy javasolni fogja az alapszabályok elfogadását. Még hozzáfűzte,
hogy kívánatosnak tartaná a mesterségeket tanuló gyermekek számának növelését,
valamint az Egylet működésének nagyobb arányú kiterjesztését a vidékre.
Mindezen valóban tekintélyes és az ügyben véleményadási, sőt javaslattételi
joggal bíró személyiségek támogató hozzáállása mellett, helyesebben ennek
ellenére, elsősorban a céhek fellépése, mondhatni támadó akciói következtében
sokáig húzódott a legfelsőbb szentesítés. Az Egylet ellenzőinek, főleg a céheknek
az érvei, a "fegyvertáruk" kimeríthetetlennek tűnt, ha figyelembe vesszük,
hogy annak ellenére késett oly sokáig a döntés, hogy a Helytartó Tanács már
megadta az alapításhoz szükséges engedélyt. Végül a Pesti Izraelita Hitközség
közbenjárására 1847-ben kézbe vehette az Egylet a Királyi Helytartó Tanács
jóváhagyó végzését.
Annak érzékeltetésére, hogy a nemrégiben megalakult, és minden előzmény - tehát
tapasztalatok híján - született vállalkozás milyen sikeresen kezdte meg
tevékenységét, álljon itt egy rövid részlet a Budán, 1844. április 15-én tartott
tanácsülés jegyzőkönyvéből: "... mostanában tanításban vagyon: 3 kádár, 5
sütő, 1 képfaragó, 1 fazekas, 2 szíjgyártó, 7 nyerges, 8 lakatos, 2 varga, 11
csizmadia, 3 kovács, 14 asztalos, 6 kerék gyártó, 2 szerkovács, 1 esztergályos, 1
erőművész, 1 szappanyos, 1 aranymíves, 1 selyemszövő, 1 bádogos, 1 órás, 1
üveges, 1 sipkás. - Felszabadítatott mindeddig: 1 kádár, 3 sütő, 1 képfaragó, 3
lakatos, 2 kovács, 2 nyerges, 1 varga, 2 csizmadia, 4 asztalos, 4 kerékgyártó, 2
erőművész, 1 szappanyos, 1 fazekas, 2 szijgyártó. Még a folyó évben fel fognak
szabadulni: 1 sütő, 1 kádár, 1 csizmadia, 1 asztalos."
Ugyancsak ebben a jelentésben áll a következő mondat:
"Még említenünk kell, hogy több politikai okoknál fogvást az Egylet'
hatásköre mindeddig csak a nehéz mesterségek' terjesztésére szorítkozott; azonban a
választmány azon van, hogy a földművelésnek elterjesztését is a magyar izraeliták
között minden módon előmozdítsa."
Szólnunk kell arról is, hogy hasonló egyletek - természetesen jóval csekélyebb
méretekkel - már korábban, az 1820-as években, léteztek Nagykanizsán, Aradon,
Nagyváradon, Pozsonyban, Kassán és Miskolcon.
Sok akadállyal kellett az Egyletnek megküzdenie, és csak a támogatóitól nyert nagy
pénzáldozatok árán sikerült a keresztény mestereket rábírni arra, hogy zsidó
tanoncokat felvegyenek.
A zsidó iparos-mesterek, akik József nádor közbenjárása folytán, 1843-tól kezdve,
hatósági intézkedésre és helytartótanácsi végzéssel szabadultak fel, nagyon sok
nehézséggel és akadállyal találták magukat szemben, mert a céhek elzárkózása,
visszautasító, ellenséges magatartása nem enyhült. Ennek ellenére a zsidó kisipar
nagyon lassan, a kitartó, céltudatos munka és következetes törekvések, gyakran
küzdelmek eredményeképpen fejlődésnek indult.
Az 1840-es évek általános, Nyugat- és Közép-Európában is tapasztalható ipari
fellendülése, és a kedvező körülmények hatására az addig sikeres üzleti
tevékenysége révén meggazdagodott néhány zsidó polgárnak megerősödött a
vállalkozási kedve, - és megfelelő anyagi háttérrel is rendelkezett hozzá - minek
következtében felgyorsultak és megszaporodtak a gyáralapítások.
Az ekkoriban alapított gyárak már nemcsak a hazai igényeket szándékoztak
kielégíteni, hanem rendszeres külföldi megrendelésekre is számítottak és kaptak
is, ami hozzájárult ahhoz, hogy a magyar ipar termékei ismertebbé és népszerűbbé
válhattak a határokon kívül. Nem mulaszthatjuk el, hogy e gyárak és gyárosok
között megemlítsük az óbudai Goldberger Sámuel és fiai kékfestő gyárát, amelyet
bár nem ekkor, hanem vagy 60 évvel korábban, 1785-ben alapítottak, de csak az 1840-es
évek derekán érte el termelékenységének azt a szintjét, amely már alkalmassá
tette arra, hogy helytálljon a külföldi piacokon, tevékeny részese lehessen a
kapitalista versenynek. A Goldberger-gyár és a hamarosan létrejövő többi zsidó
alapítású nagyüzem azután kivehette részét a szárnyait bontogató MIKÉFE
támogatásában, vagyis részben a tanoncképzésben, részben pedig a már felszabadult
ifjú mesterek önállósodás előtti gyakorlat szerzésében.
Amikor bepillantást nyerünk a MIKÉFE struktúrájába, működésébe és
széleskörű, sokrétű tevékenységébe, önkéntelenül felötlik bennünk, hogy
bármiféle elismerés, vagy dicséret csak halvány tükröződése annak, ami
valójában megilleti a magyarországi zsidóság e csodálatos alkotását. Nézzünk
körül a kor magyar, vagy Európa egyéb tájain létező oktatási rendszerében, vagy
vizsgáljuk meg az 50, 100 évvel későbbi helyzetet, és hasonlítsuk össze a MIKÉFE
különböző korszakaival! Büszkeséggel fogjuk nyugtázni a MIKÉFE esetében észlelt
sajátosságokat.
Vegyük például a szociális és a kulturális körülményeket!
A MIKÉFE megalakulását követő negyedik-ötödik évben a kézműves növendékek
esetében már természetes juttatásnak tekintették a következők biztosítását:
1.) Mesternél való elhelyezés 3-4 évnyi tanulmányi időre; lakás és élelmezés a
szerződésben kikötve, a részletek meghatározva.
2.) Teljes ruházat a tanulmányi időre.
3.) Vasárnapi iskola és rajziskola fenntartása; ennek biztosítása a tanuló
számára.
4.) Anyagi, illetve más természetű támogatás.
5.) A szerződtetés és a felszabadítás költségeinek, valamint a tandíjnak
vállalása.
6.) A tanulmányok, vagyis a tanoncidő leteltével a kötelező "vándorlásra"
ruhával és költségekkel való ellátás.
A vezetőség szociális érzékét dicséri az az elhatározás, hogy a felvételeknél
előnyben részesítik a Hitközség árváit. Ugyancsak figyelemre méltó az a
gyakorlat, hogy a segélyezést a tanulmányok végeztével, a felszabadulás utáni
időre is kiterjesztették.
A szociális intézkedések és az anyagi jellegű támogatások mellett a vallásos
nevelés és a kulturális képzés, a szellemiek oktatása is fontos szempont volt. A
hitoktatás már 1843-ban megkezdődött. A Hitközség vallásoktatói díjazás nélkül
vállalkoztak a nemes feladatra.
Az egymást követő tanévek tapasztalata alapján többször szabályozták,
szigorították a felvételi követelményeket. A felvételt nyertek között
tapasztalható elmaradottság az általános ismeretekben 1843-ban arra késztette a
vezetőséget, hogy iskolát létesítsen, amelyben a vallástanon kívül az elemi
ismereteket, a szükséges tantárgyakat is oktatták a növendékeknek.
Az Egylet megalakulásakor természetesen szem előtt tartotta az alapítók egyik
hangsúlyozott célkitűzését, ami az Egylet nevében is megtalálható: vagyis a
földműves-képzést. A kezdeti néhány évben ez a nagyon jelentős program csak a
tervek és törekvések szintjén jelentkezett, ugyanis a tanulókat oktató mestereket
és az oktatásnak helyet adó műhelyeket könnyebb volt megtalálni, mint a földműves
képzéshez szükséges kellékeket, - nem utolsó sorban magát a földet és a képzést
biztosító gazdákat. Az Egylet igyekezete nem volt eredménytelen, és 1844-ben már
jelentkeztek zsidó gazdálkodók, akik vállalták a képzésben való tevékeny
részvételt. Ugyanebben az évben a Pesti Izraelita Hitközség létrehozott egy
földművelési alapot, ami a kezdeti költségek nagy részét fedezte.
1847-ben öt gazdálkodó - természetesen bérelt birtokon - jelezte szándékát
földműves-növendékek oktatására és a szükséges feltételek biztosítására. 1848
elején nyolc pesti és két vidéki tanuló nyert az említett bérlőknél elhelyezést.
A tanulók szinte kivétel nélkül árvák voltak.
Az 1848-as forradalmi hangulat és az azt követő események nem kedveztek az Egylet
lendületes munkájának és a néhány éve elindult folyamatos fejlődésnek. A
jegyzőkönyv március 25.-i bejegyzése arról tudósít, hogy a közgyűlés során az
elnök foglalkozott a bekövetkezett politikai eseményekkel, de ennek részleteit a
jegyzőkönyv nem örökítette meg.
A tényeket ismerjük. A zsidók hittek a március 15.-i békés körülmények között
indult forradalom jelszavainak, fogadalmainak és ígéreteinek őszinteségében; a 12
pont 4. követelésének, amely "a törvény előtti egyenlőséget, polgári és
vallási tekintetben" fogalmazta meg. A zsidók lelkesedésének és a forradalommal
való azonosulásának adott hangot a "Magyarországi és Erdélyhoni Zsidók
Képviseletének" március 17-i kiáltványa, amely a magyar zsidókhoz intézte
szózatát: "Tisztelt Honfiak! Nagy esemény ment véghez; ami csaknem mindenütt
véres áldozatokba került, a két testvér és szomszéd fővárosaink dicsőségére
legyen mondva, itt a lakosok [...] által békés és törvényes úton vívatott ki; és
a hasonló siker fog, mint reméljük, a magyarok józan és erélyes szabadságszeretete
által az egész országban eléretni. [...] Ezen nagyszerű mozgalomban semmiféle
személy-, rang-, vagy valláskülönbség nem volt és nem is észrevehető; mind a
bátor izraelita tanuló ifjúság, mind a városok egyéb izraelita lakosai; első
pillanattól fogva egybeforradtak az összes népességgel [...] ők magyarok és
nem zsidók, mint külön nemzetbeliek, mert ők, és mi mindnyájan csak akkor
leszünk külön vallásfelekezet gyanánt tekintendők, midőn imaházainkban
köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz [...] és mi csak
honfiak, csak magyarok vagyunk, miután hazánk már minket is kebelébe fogad, és egyéb
lakosaival egyenlősít; [...] .
A kiáltvány hasonló fennkölt gondolatokkal folytatódik, amelyeket azonban néhány
nap múlva, március 20-án a rideg valóság kijózanító lehelete árnyékolt be.
Pozsony lakossága már március 20-án bemutatta, hogy a zsidóságnak nem sok oka volt a
lelkesedésre és reménykedésre. Az éppen ülésező országgyűlés szeme láttára
valóságos zsidóüldözést rendeztek!
A pozsonyiak különösen durva és ellenséges, mondhatjuk vérszomjas fellépésének
fő motivációját a korabeli vélemények részben annak tulajdonították, hogy a
pozsonyi polgárok képtelenek voltak elfogadni azt az 1840-ben hozott törvényt, amely
engedélyezte a zsidóknak, hogy a város egész területén lakhassanak, s ami még
inkább ingerelte a polgárokat: a város egész területén nyithattak és
működtethettek üzletet, műhelyt. A törvény életbelépte napjaitól minden
törvényes lehetőséget igénybe vettek a törvény visszavonása érdekében, -
sikertelenül. Most a forrongó néphangulatban, a szabadságjogokat sürgető
követelések közepette alkalmasnak látták a helyzetet törekvéseik erőszakos
érvényesítéséhez.
A zsidók ellen felkelt polgárság március 20-án nagygyűlést tartott, amelyen négy
pontban fogalmazták meg követeléseiket:
1.) A helybeli napilap Neustadt nevű zsidó szerkesztője azonnal távozzon a laptól;
2.) A városi "serház" zsidó üzletvezetője úgyszintén hagyja el
hivatalát;
3.) A városban lakó zsidók (akkori szóhasználattal: izraeliták)
"kiűzessenek";
4.) A házaló kereskedelmet (amelyet főleg zsidók gyakoroltak!) többé ne
engedélyezzék.
A pozsonyi pogrom és velejárói nem voltak egyedi események, elszigetelt jelenségek.
Az általános helyzetet, a forradalom lángjától szabadjára engedett közhangulatot
legjobban jellemzi Kossuth Lajos reakciója, amellyel a március 31-i országgyűlési
ülésen elutasítja Schnée Lajos képviselő indítványát a zsidók
egyenjogúsítására: "Most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e
népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségeik dühének."
Bár a zsidók nem nyerték el az ország többi polgárával egyenlő jogaikat, mégis
bekövetkezett az, amit Kossuth meg akart akadályozni. A zsidók az ország különböző
pontjain, egymástól távol eső vidékein ellenségeik pusztító dühének váltak
áldozataivá, és 1848-49 nagy zsidó történetírójának szavaival (aki maga is
mártír-halált szenvedett 1944-ben), tehát Bernstein Béla főrabbi szavaival:
"[...] oly üldöztetéseket szenvedtek el, amilyenek a középkor kellő közepébe
beillettek volna."
Mindezek ellenére a zsidók - bár megkeseredett gondolatokkal - de szívvel-lélekkel,
fizikai és anyagi részvételükkel, munkálkodásukkal a forradalom mellé álltak, és
ahol környezetük nem gátolta, ahol lehetővé tette, ott tevékenyen részt vettek a
forradalmi küzdelmekben, a fegyveres harcokban. A bukás utáni bírósági ítéletek
és Haynau táborszernagy az egész magyarországi zsidóságot sújtó hihetetlen mérvű
hadisarca kellőképpen jellemzi a zsidóság részvételét az 1848-49-es forradalomban
és szabadságharcban.
Illusztrációként ragadjunk ki kettőt a zsidókat sújtó ítéletek közül. Azért
ezt a kettőt - (bár ezeknél súlyosabb ítéleteket is hoztak zsidók esetében is ) -
tehát azért ezt a kettőt, mert iparosokról lévén szó, talán valamiféle
kapcsolatban voltak a MIKÉFE-vel.
Az Esti Lapok 1848. április 5.-i száma, a 4. oldalon tartalmazza a következő rövid
közleményt:
"Grüneck és Kohn, kik a magyar kormánynak sapkát és zsinórt szállítottak, az
első 10, a második pedig 8 évre vári munkára nehéz vasba ítéltetett; - a pesti
zsidó községnek 40 ezer pengő forintot kellett fizetni, mert Grüneck és Kohn pesti
zsidók."
1849-ben, a fegyverletétel, a szabadságharc bukása után az egyesületek, az egyletek
többségének működését tiltották, nem engedélyezték. Az ezt követő néhány
évből az Egyletről, az Egylet működéséről kevés adatunk van. Azt tudjuk,
híradások is szólnak róla, hogy az oly eredményesen munkálkodó, mindenki által
tisztelt alapító elnök, dr. Jakobovics Fülöp, 1850-ben Pestről Bécsbe költözött,
tehát megvált tisztségétől; új elnök választását a rendőrhatóság nem
engedélyezte, sőt utasította az Egyletet, hogy ha működését folytatni
szándékozik, akkor az alapszabályokat - a kívánalmaknak megfelelően - módosítsa,
dolgozza át. Az Egylet az új alapszabályokat 1853-ban benyújtotta, ám az 5-6.
paragrafusra hivatkozva, a jóváhagyást megtagadták. E paragrafusok feltételként
szabják meg a magyar nyelvtudást, s az iskolai oktatás kötelező tárgyává teszik.
1858-ban, már kedvezőbb körülmények között, a rendőr-igazgatóság jóváhagyta a
változatlanul maradt alapszabályokat, s az Egylet engedélyt kapott a közgyűlés
megtartására.
Érdekes és érdemes megjegyezni, hogy az Egylet a nehezebb időkben, az alapszabály
körüli huzavona idején is tevékenykedett, végezte a létrejöttekor
vállalt munkát. Az 1853-ban közreadott beszámoló szerint az elmúlt tíz év során
az Egylet 159 növendéket oktatott, akik közül 92 szabadult fel, s kapott
mesterlevelet. Ugyancsak a korlátozások idejéből, 1855-ből van az adatunk, amely
szerint abban az évben 3. 300 forintot fordított az Egylet szociális és kulturális
célokra. A következő években a taglétszám és a növendékek létszámának
örvendetes és jelentős emelkedését regisztrálják, és említés történik a
bevételek, közöttük az adományok gyarapodásáról is.
A választmány 1860-ban elhatározta, hogy a tanoncok felvételekor nagyobb
körültekintéssel és szigorral fog eljárni, hogy így is elejét vegye annak, - amit
addig több esetben tapasztaltak - hogy a tanulók egy része már az első évben
elhagyja helyét, illetve megszakítja a tanulást. Az ilyen esetek hátráltatták az
Egylet törekvéseit és rossz visszhangot keltettek a környezetben, vagyis azt, hogy
"lám a zsidók iparosnak, kézművesnek nem valók; nem alkalmasak az ilyen
munkára!"
Ugyanebben a határozatban kimondták, hogy " [...] a vezetőség a mesterek közül
azokat tartja a legalkalmasabbaknak, akik ebből az egyletből nőttek ki." Ez a
megállapítás egy újabb szociális lépést vont magával: felemelték az
önállósítási kölcsön összegét. - Ne feledjük: 1860-ban!
A választmányi jegyzőkönyvben meg is örökítették a kitűzött célt: " [...]
hogy az egylet inasaiból vált mestereket első elrendezkedésökben kamatozástól ment
kölcsönökkel segítse, hogy iparukat tisztességesen űzhessék, az egylet inasait
fölfogadhassák, kik mestereik példája által feltüzeltetve, derék iparosokká fognak
válni."
Nézzük ugyanennek az évnek két kulturális - művelődési intézkedését:
Létrehozták a korábban már elhatározott rajziskolát, minthogy a megfelelő
rajzkészséget a korabeli iparos képzésben alapvető fontosságúnak tartották, és
hiányát a jó mesteremberré válás akadályának tekintették. Olyan jól működött
ez a rajziskola, hogy rövid idő múltán, a hatósági jogosítás birtokában, az
egyleti növendékeken kívül, mások számára is hozzáférhetővé tették.
A korábban ugyancsak említett "vasárnapi iskola" is komoly sikereket ért el.
Itt a növendékek - akkor használt megfogalmazásban - "a héber vallástanban és
más szükséges elemi tárgyakban nyernek oktatást."
A birodalmi - tehát nemcsak Magyarországot érintő - törvénykezés két
eseményéről is meg kell emlékeznünk, hiszen ezek rendkívüli mértékben
befolyásolták, méghozzá jó irányban, a magyarországi zsidóság életét,
gazdasági, illetve megélhetési viszonyait. E törvények természetesen a MIKÉFE
fejlődését, tevékenységi lehetőségeit is előrelendítették.
Új ipartörvényt hoztak az Osztrák Birodalomban, amely 1860-ban életbe is lépett. Ez
az ipartörvény teljesen összhangban volt az Európa fejlett iparral rendelkező
országaiban már legalább egy évtizede alkalmazott gyakorlattal, vagyis megszüntetett
minden korlátozást az iparűzés-, a kis- és nagyipar terén. Jótékony hatásaiból a
MIKÉFÉT az érintette leginkább, hogy megszűntek azok a korlátok, amelyek a tanoncok
szerződtetését, valamint a végzettek felszabadítását akadályozták.
A másik törvényi rendelkezés eltörölte a magyarországi zsidóságot addig sújtó
birtokszerzési tilalmat, és feljogosította az ország zsidó polgárait ingatlan és
földbirtok szerzésére. Ez a változás lehetővé tette az Egylet számára a
földvásárlást, tehát a mezőgazdasági képzéshez szükséges önálló
tangazdaságok létrehozatalát.
1863-ban érdekes eseménynek volt tanúja a főváros közönsége, különösen pedig a
pesti zsidóság. A Szentföldre, a mai Izraelbe utazván Magyarországon töltött
néhány napot Sir Moses Montefiore, a nagy angliai zsidó emberbarát, gyülekezeti
vezető, pénzügyi személyiség, minden zsidó ügy lelkes támogatója, a korai izraeli
telepítések, létesítmények megálmodója és pénzügyi megvalósítója. Pesten
meglátogatta az Egyletet, megismerkedett vezetőivel és az ott folyó sokrétű, magas
színvonalú oktató-szervező munkával, ami láthatóan nagy hatással volt rá.
Megállapította, hogy az Egylet céljai szinte azonosak az övéivel, s a megvalósítás
is hasonló módon történik. Csak annyi a különbség, hogy a MIKÉFE Magyarországon
munkálkodik a zsidó kézművesség és földművelés fellendítésén, - Montefiore
pedig ugyanazt a Szentföldön teszi. A nagy filantróp nemrégiben elhunyt hitvese
emlékére létre hozta a "Montefiore Mózes és Judit alapítványt" 500 forint
alaptőkével. Ekkoriban csatlakozott az Egylet támogatói sorába Wechselmann Ignác, a
később lovagi rangra emelt nagyvállalkozó, oly sok zsidó jótékonysági és
szociális intézmény létrehozója, aki vállalta, hogy az Egylet növendékeit
elhelyezi nagyszámú munkahelyein és egyéb építkezéssel kapcsolatos szakmákban.
1866-ban bővültek a MIKÉFE külföldi kapcsolatai. A párizsi Alliance Israelite
Universelle felkéréssel fordult az Egylethez az ügyben, hogy vállalja szerbiai zsidó
fiúk kiképzését különféle ipari szakmákra. Az Egylet öt fiú képzésére
vállalkozott.
A MIKÉFE 1867-et, mint a magyarországi zsidóság törvényben kimondott
egyenjogúsításának esztendejét köszöntötte. Az egyenlő polgári jogok
biztosítása minden korábbi akadályt és nehézséget elhárított az Egylet
eredményes működése elől. Végleg megszűntek a műhelyi elhelyezés és a külső
mesternél történő szerződtetés korlátozásai, valamint a végzett növendékek
felszabadítását nehezítő, késleltető körülmények. A felszabaduló tanoncokból
mesterek lettek, a következő iparos nemzedék tanítói.
1865-től szembetűnő az Egylet jelentőségének, fontosságának, távolabbra mutató
értékeinek egyre szélesebb körű, mondhatjuk: általános, -tehát nemcsak zsidó
körökben tapasztalható - elismertsége. Ezzel együtt pozíciója, tevékenységi köre
és ilyen irányú képessége gyors iramban fejlődik, erősödik. Mindezek természetes
velejárója, hogy az Egylet alaptőkéje, és általában véve az anyagi-pénzügyi
lehetőségei is látványosan növekednek, erősödnek. Ez természetesen megmutatkozik a
növendékek számának emelkedésében is. Az Egylet a különféle szakmák,
mesterségek oktatásához kiemelkedő szakembereket szerződtetett; ennek, valamint a
gyakorlatban megmutatkozó eredményeknek gyorsan híre ment, amit fényesen bizonyít az
a tény, hogy a hetvenes-nyolcvanas években már nem-zsidó tanoncok is gyakran
jelentkeztek felvételüket kérve.
A MIKÉFE 43 esztendős működés után, 1885-ben kulturális tevékenységéért
elnyerte a vallás- és közoktatási miniszter, Trefort Ágoston, hivatalos
elismerését. A MIKÉFE volt az a szervezet, amely 1892-ben, Magyarországon elsőként
létesített tanoncotthont. A MIKÉFE fennállásának félszázados évfordulójára, -
1891/1892 folyamán - az Egylet növendékeinek létszáma a korábbi három esztendőhöz
viszonyítva majdnem 50 százalékkal emelkedett, vagyis 299-ről elérte a 410-es
létszámot.
1908-ban, a kor és a környező államok viszonylatában magas színvonalú
kertészképző telepet hozott létre, amelyhez megfelelő nagyságú területen hamarosan
virágzó tangazdaságot szervezett. A kertészképzés céljára a főváros akkori
határában, Kőbányán, a X. kerület Keresztúri út 130-134. számú telken 25 hold
jó minőségű, de elhanyagolt állapotú földterületet vásárolt, amit rendkívül
gyorsan alkalmassá tett a termelésre. Az itt felállított gazdaságot ellátták a
szükséges épületekkel és üvegházakkal.
Az Egyesület 1910-ben kelt jelentéséből tudjuk, hogy 1909-ben "490 kézműves
inas, 51 ösztöndijas ipariskolai tanuló és 30 földműves növendék állott az
Egyesület pártfogása alatt."
1929-ben közzétett adat szerint addig az esztendőig "több, mint 7000 ifjut nevelt
fel becsületes iparossá, földművessé, kertésszé."
Az Egyesület eredményeinek sorra vételekor mindenképpen említenünk kell, hogy nem
szűkölködött tehetős támogatókban. A MIKÉFE munkáját és céljai
megvalósítását zökkenőmentessé tették a folyamatosan érkező adományok és az
időről-időre létrehozott alapítványok.
A MIKÉFE "siker-story"-ját az 1930-as évek végén és a 40-es években, az
ismert történelmi okok és körülmények folytán egyre sötétedő fellegek
környékezték. A magyarországi zsidóság helyzetének és életkörülményeinek
bizonytalanná válása természetesen az Egyesület életében is megmutatkozott. A
MIKÉFE addig megszokott, "olajozott" működését akkor torpantották
lekűzdhetetlen akadályok, amikor a legnagyobb szükség lett volna a centenáriuma felé
közeledő, az oktatás és nevelés mellett egyre inkább szociális intézményként is
tevékenykedő Egyesület munkájára.
Korábban említettem, hogy 1842-ben az alapítási szándékot a szociális célok és
gazdasági meggondolások mellett legalább olyan mértékben befolyásolta a
magyarosodás eszméje, az egyenjogúsítás és a magyarrá válás vágya,
- vagyis az asszimiláció felé vezető út megrövidítőjét, egyik állomását
álmodták meg a MIKÉFÉ-ben. Ez az eszmeiség a zsidóságot sújtó törvények idején
is élt. Az Egyesület évi jelentéseiben és egyéb kiadványaiban a magyar zsidóságot
ért méltánytalanságok egészen 1940-ig még említésre sem kerültek, ezzel szemben
felhőtlen örömmel köszöntötték a Bécsi döntések révén visszanyert területeket
és az "országgyarapító" kormányzót.
Az 1940/41. évről szóló jelentés hasonló hangnemben kezdődik, de ebben már az új
területgyarapodás felett érzett öröm kifejezése mellett a honi zsidóság sorsa
iránti aggodalom is hangot kapott:
[idézem] "Nagyobb és nagyobb lett két évtized előtt megcsonkított hazánk, és
e felemelő valóságban elfojtjuk keservünket zsidó sorsunkért, mint ahogy a
gyermek nem fordulhat el édesanyjától, még ha az ütlegeli is."
A MIKÉFE tagjait sem kímélő, sok áldozatot szedő munkaszolgálat, a német
megszállás és az azt követő megsemmisítő táborokba hurcolás, a nyilas hordák
öldöklő örjöngése, a budapesti gettó és a csillagos házak elleni támadások,
mind arra ösztönözték számos életben maradt MIKÉF-isták fiatalt és a középkorú
volt növendékek között is többet, hogy a megtanult mesterségeket és a tanulmányaik
alatt beléjük oltott munkaszeretetet most már ne az asszimiláció árnyképének
oltárán hamvasszák el, hanem az öntudatos zsidó élet és az erre épülő zsidó
jövő építésére fordítsák.
A haláltáborokból, a munkaszolgálat poklából visszatérők, és a szenvedéseket
itthon túlélők közül sokan megtalálták az utat az 1945 után szerveződő és
bíztató távlatokat mutató cionista szervezetekbe. A múlt század végi, és a
századunk elején megindult kisebb létszámú aliják útvonalán ismét MIKÉF-isták
indultak a szabadságáért harcoló, majd 1948-ban a függetlenséget megszerző
Izraelbe, ahol az országépítés és a honvédelem szaktudásuknak megfelelő helyet
biztosított számukra. De a világ más tájaira is jutott hajdani MIKÉFE-neveltek is
rétermettségükkel és az anyaintézményben nyert szakértelmükkel elismerést és
becsülést szereztek a nagy vérveszteséget szenvedett magyar zsidóságnak és emléket
állítva csodálatra méltó alkotásának, a Magyar Izraelita Kézmű- és
Földművelési Egyesületnek, az újabb diktatúra szorításában, 1949-ben, végleg
elhervasztott MIKÉFÉ-nek.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egylet alapításának és további
történetének - e valódi siker-sorozatnak - áttekintése, a bepillantás mozgalmas
eseményeibe és sikerekben gazdag működésébe valamelyes magyarázatot ad arra, hogy
107 éves fennállása alatt miért övezte oly ragyogó dicsfény az Egylet létét és
sokrétű eredményekkel teli tevékenységét. Azt is megértjük, hogy ma, 56
esztendővel erőszakos, a hatalom által elrendelt megszüntetése után a közelünkben,
vagy távoli országokban, de egyaránt velünk élő volt MIKÉFISTÁK miért érzik
életük talán legszebb időszakának az ott töltött éveket, és miért ragaszkodnak
oly nagyon a mára csupán az emlékezetben és a fennmaradt dokumentumokban élő
"siker-story", a MIKÉFE emlékéhez.
A MIKÉFE fennállásának legutolsó öt esztendeje egy újabb "siker-story".
Az legutóbbi éveket megelőző korszak nehézségek tömkelegével, az életet szinte
elviselhetetlenné tévő törvények, rendszabályok terhével nyomta, nyomasztotta a
magyarországi zsidóságot. Mindezeket, a munkaszolgálat szörnyűségeit és a
Holocaustot túlélők új reményekkel és küzdeni akarással felélesztették a
MIKÉFÉ-t. Dolgoztak és tanítottak, harcoltak a megmaradásért és tenni akartak az
oly sokat szenvedett, maradék zsidóságért. -
A MIKÉFE történetének ez a korszaka, az 1945-től 1949-ig tartó újjáéledése és
küzdelmei, tagjainak felkészítése az ereci munkára, - már egy másik előadás
körébe tartoznak.
Hölgyeim és Uraim, - köszönöm
megtisztelő figyelmüket!
|