|
„Arany sorokat
(Tóra) készítünk számodra, ezüst pontokkal (betűk).”1
(Énekek Éneke 1:11)2
Efrájim Mose Lilien
(1874-1925)3 a cionizmus kezdeti
időszakának egyik legjelentősebb zsidó képzőművésze volt, aki többek
közt Herzl Tivadar, Max Nordau és Martin Buber4
barátságát is magáénak tudhatta.
A Szentíráshoz készített „fekete-fehér” illusztrációi máig
gyöngyszemeit képezik a zsidó képzőművészetnek. Mint mélyen
gondolkodó elme fontos volt számára az elvi kérdések tisztázása is,
melyről többek közt így vall: „örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy
azzal az igen elterjedt nézettel szálljak szembe, amely szerint az
ókori zsidóknak nem volt művészetük, sőt mi több, nem volt művészi
érzékük.
Azt a parancsolatot,
hogy «ne alkoss magadnak képmásokat», a száműzetésben félreértették,
és minden művészi alkotás ellenségévé torzították. De az előtt,
amikor a törvény igazi szelleme még közkincs volt, őseinknél is
virágzásukat élték a művészetek… A mi művészetünk az életet
szolgálta és a vágyódást Isten után. A könyvek könyvének a glóriás
Bibliának majdnem minden egyes lapja a művészet szeretetét hirdeti.
Az Úr agyagból alkotja meg az embert, akárcsak egy földi szobrász. A
frigysátor építéséhez és díszítéséhez művészeket hív meg «és eltölti
isteni szellemmel, művészi tudással, belátással». «Isten árnyékában
nyugvó» - Becal-él.”5 Így neveztetik a
Szentírásban a művészek ősatyja.6
A fentiek alapját a Vájjákhél heti-szakaszban olvashatjuk: „…az
Örökkévaló elhívta7 nevén Becálélt,8
Úri fiát. Húr9 unokáját, Jehuda
törzséből. És eltöltötte őt isteni szellemmel,10
bölcsességgel, értelemmel és tudással minden munkára, hogy terveljen
terveket és alkosson aranyban, ezüstben és rézben, és foglalásra
való kövek metszésében, hogy alkosson minden tervező munkában.11
És szívébe adta, hogy másokat is tanítson,12
ő és Oholiáb…”13 (2Móz 35:30-34).
„És munkába fogott Becálél…, hogy legyen tudásuk elkészíteni14
a szent szolgálat minden művét teljesen úgy, ahogyan az Örökkévaló
megparancsolta.” (2 Mózes 36:1)
Lilien és a „modern
Becálél”
E. M. Lilien
A cionizmus kezdeti
időszakának egyik jellegzetességeként említhetjük a Keren Kájemet
Le Jiszráél15 földvásárlásait
Palesztinában, valamint azt a sajátos körülményt, hogy Hertz Tivadar
hatására két fiatal képzőművész 1906-ban megalapítja Jeruzsálemben a
Becálél iskolát16, amely azóta a
modernkori Izrael képzőművészeti fellegvárának tekinthető. Lilien és
Boris Schatz a kelet- európai menekülteknek Becálél szellemében a
különféle kézműves mesterségek alapjait oktatták Palesztinában.
Lilien közel hét hónapot töltött itt, majd amikor megromlott Schatz
és közte a korábbi baráti viszony, visszatért Európába.
A Múlt és Jövő c. zsidó művészeti folyóirat korabeli
szerkesztője, Patai József „A föltámadó Szentföld”17
c. könyvében személyes hangú beszámolót közöl „A jeruzsálemi
Becalélban” c. fejezetben: „Több mint egy hetet töltöttem a
Becalélban, Boris Schatz professzorék felejthetetlen
vendégszeretetét élvezve. Így volt alkalmam töviről-hegyire
megtekinteni ennek a történeti hívatású jeruzsálemi iskolának minden
egyes osztályát, sokoldalú munkájának minden ágát-bogát.
Az új Jeruzsálem legstílusosabb zsidó épülete ez. Tetejéről és
teraszairól nagyszerű kilátás nyílik az egész ó- és újvárosra. A
körülötte lévő negyed az iskola nevét viseli:
Ennek a bibliai ezermesterségnek a jelképei domborodnak ki az ajtó
reliefjeiből: cajaruth: festészet, paszaluth:
szobrászat, ariga: szövészet, hadpasza: grafika stb.
Oldalt egymás fölött, színes majolikába égetve Izrael tizenkét
törzsének címerei és szemközt a tizenkét planéta, ahogy a régi
illusztrált machzorokban látható. Az előcsarnok, amelybe a
díszes rézajtó nyílik, internacionális társaságok sűrű
találkozóhelye. Turisták és zarándokok a világ minden tájáról jönnek
megnézni az állandó Becalél-kiállítást.”
„Aki pedig Boris Schatz oeuvrejét akarja megismerni, átmegy a
szomszéd villába, a Becalél-kert mellé épített Schatz galériába.”
18
Amint Ben Jehudának sikerült újraélesztenie a héber nyelvet19
és hebraizálnia a Szentföldet, éppen úgy sikerült a zsidó
képzőművészet újraélesztése Liliennek és Schatznak Palesztinában.
A zsidó
képzőművészet
rabbinikus és esztétikai szempontjai
Peszáh
„Nem közölhetünk
másokkal egyebet, csak azt: merre keressék a titkot, magának a
titoknak pontos meghatározását adni azonban sohasem tudjuk.”
Gaston Bachelard
Megítélésünk szerint lehetséges a képzőművészet zsidó aspektusairól
beszélnünk, ha előzetesen tisztázzuk a vonatkozó diszciplínákat!
Elsősorban a rabbinikus20 törvényekre
gondolunk, amelyek tiltják a képi ábrázolások egyes fajtáit, különös
tekintettel a bálványimádás elkerülésére.
A képtilalom, komoly problémák elé állította a talmudi mestereket.
Az alábbiakban felsoroljuk a legjellemzőbb véleményeket:
- az Örökkévaló látása21…
- a bálványképek kerülése…
- félelem, hogy az alkotás önálló életre kelhet (pl. gólem).22
- talmudi szempontok: a kép témája, minősége, funkciója, arányai,
értéke, teljes volta, viszonya, elhelyezése, készítőjének
származása, a szemünk hozzá van-e szokva, kultikus23
jellege. Ezek a legfontosabbak!
- Gamaliél: a közhasznú tárgyak esetében, mint amilyen a pénz,
elfogadottnak tartja
- Joszéf Káró: az ilyen adományok elfogadását a nem zsidó hatalommal
való jó kapcsolatok miatt engedélyezi.24
- RaMBaM: csak a domború ábrázolást tiltja
- ROS: csak az egészalakos ábrázolást tiltja
- Nahmanidész: az egészalakos ábrázolást is tiltja
- Napjaink kihívásai: fényképezés, film, internet stb.
- Modernitás: a híres haszid rabbik portréja – lépten-nyomon!? –
lásd a Lubavicsiek szokását – erősen vitatható, sőt KERÜLENDŐ!
Másodsorban gondolnunk kell azokra a sajátos zsidó szimbólumokra,
amelyek a Szentírás történeteiből merítenek.
Analóg módon azt mondhatjuk, hogy attól lesz egy zsidó filozófus
zsidóvá, hogy a kiindulási pontja és a végkövetkeztetés összhangban
marad a Szentírás tanításával. Ezzel ellentétben, filozófiai
értelemben még nem zsidó egy gondolkodó, ha a vérszerinti
zsidóságára hivatkoznánk. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a zsidó
képzőművészetnek is van létjogosultsága, amint a zsidó esztétikának
is, ha az ábrázolt tárgy összhangban marad a Szentírás törvényeivel.
Bár a művek „megismerésének” módját illetően erősen megoszlanak a
vélemények, sőt gyakran az előítéletek is torzítják, és végső soron
megakadályozzák azt, hogy egy alkotáshoz „reálisan” közelíthessünk.
Ha az örök szépség meg is szökik mindenfajta meghatározás elől, maga
a megismerés és befogadás mégis lehetséges. Tévednek azok is, akik
naivul úgy vélik, hogy a művészi alkotás első pillantásra
feltárulkozik előttük. Egy kvalitásos festmény például -
valahányszor ránézünk - mindig újabb és újabb oldaláról mutatkozik
meg. Megértési vágyunkat ezen a téren, csak komoly
előtanulmányokkal, szakmai felkészültséggel és legfőképpen teljes
nyitottsággal elégíthetjük ki. Egy műalkotással való szorosabb
kapcsolatunk kialakításához rendszerint, az alábbi három szempontot
kell figyelembe vennünk:
1. Az esztétikai magatartásnak feltétele minden olyan megközelítés,
amely valódi esztétikai értéken alapul, s így tud kiteljesedni a
szemünk előtt a műalkotás értéke és szépsége.
2. A gyakorlati megismerés biztos ismérve az a ráeszmélés, amely
egész lényünket áthatja.
3. A helyes ítéletalkotásra jellemző az is, hogy a megismerést csak
olyan gondolkodási forma teszi lehetővé, amely egy neki megfelelő,
maga kialakította módszert követ.
Tehát őrizkedvén minden előzetes doktrínától, azt kell mondanunk,
hogy a művészethez utat keresők számára az egyik legfontosabb
szentencia az adott művel, művésszel és a korával kapcsolatos átfogó
ismeretekben és az abszolút nyitottságban keresendő!
A művészet tehát sajátos jelrendszer! Amint a beszéd is az, mert
egyedi kommunikációt biztosít. Ez a jelrendszer, a maga egyedi
szimbolikus nyelvén közöl olyan metafizikus élményeket, melyek nem
közölhetőek, csupán körülírhatóak. Tehát a szépség élménye nem
átadható, de újra és újra megtapasztalható. Ennek a
megtapasztalásnak általában három előfeltétele van:
1. Az alkotó helyének megkeresése a művészettörténetben.
2. Az adott mű szellemi és kortörténeti hátterének feltérképezése.
3. Ezt követheti a tulajdonképpeni esztétikai elemzés, amelynek
talán legfontosabb eleme, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljünk a
műalkotással.
Másképpen fogalmazva, a műalkotás befogadásának az előfeltételei:
1. A művész és korának megismerése: megközelítés.
2. A mű témájának tanulmányozása: megismerés.
3. Szubjektív ítéletalkotás: ráeszmélés.
Persze e három előfeltételből még nem következik szorosan, hogy
Gauguin örök kérdésére reális választ kaphassunk: „Honnan jövünk?
Mik vagyunk? Hová megyünk?” - hogy képesek legyünk megközelítőleg
kielégítő választ adni erre, ahhoz további elmélyülésre van szükség.
Hiszen a művészet is sajátos jelrendszer, mint például a Szentírás
allegorikus magyarázatai.
Az esztétika
misztikus25 vonása
A reneszánszkori
művészetben éppúgy, mint a modern művészet nagy alkotásaiban
megtalálható az esztétikai élvezet egy bizonyos nehezen körülírható
vonása. A művészet gyakran átcsap vallási területre és az
megtermékenyíti a művészetet. Ez a misztikus vonás megérteti velünk
azt a sajátos kapcsolatot, amely a vallási élet és a művészet között
fennáll. A történelemben mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a vallásos
hit a legnagyobb művészetteremtő tényező. A vallásos hit által jött
létre szinte az összes nagy korszaka a művészettörténetnek. Rodin
találóan írja, hogy hit nélkül nincs művészet, s az elfelejtett
szépség valójában az elveszett hit újbóli megjelenése. Ezzel
tulajdonképpen azt mondja, hogy minden művészi szépségben van valami
misztikus vonás, azaz bizonyos végtelenség, sejtelme az
örökkévalóságnak. Ezek az érzelmek hajtják az embert a végtelenség
és az örökkévalóság felé, amely a miszticizmusban ölt formát, s így
a vallási érzések fogják a legkedvezőbb talajt adni a művészeti
alkotások számára. Természetesen ezt nem úgy kell érteni, hogy csak
ezen az alapon jöhet létre művészet.
Az esztétikai tárgyban megsejtjük az igazságot, de nem ismerjük azt
fel. Az esztétikai szemléletnek éppen ez a sejtelmes volta és az a
karakterisztikus vonása, amely megkülönbözteti őt a megismeréstől.
Platón ezt úgy fejezi ki, hogy minden szép dologban van valami
örökkévaló mozzanat.26 Az örök emberi
nyilvánul meg ezekben a művészi alkotásokban, s olyasmit sejtünk
meg, ami nem múlik el az időben, ami változatlan és örökkévaló
érték. Ezeket nem lehet megunni, mindig találunk bennük újabb és
újabb szépségeket, mert olyas valamit sikerült kifejezniük, ami már
nincs alávetve a divatnak, amelyben nincs idő és tér, mert minden
kor megláthatja benne az örök értékeket.
Schopenhauer azt mondja, hogy a művészet értéke éppen abban áll,
hogy megállítja a pillanatot, s kiemeli a művész a múlandóságból
azt, ami szép, ami leginkább kifejező, azáltal, hogy azt ábrázolja.
Az esztéták és a filozófusok gyakran fogalmazták meg, hogy a
szépségben mindig van valami maradandó értékesség, mert valami
örökkévaló mozzanatot sejtünk meg abban, amely kívül áll az időn,
amely nincs alávetve az idő változásának. Mindezt Platón a
következőképpen fejezte ki: mindenben, ami szép, van bizonyos
végtelenség. Hegel is ezt mondja: a végtelenség a végesben – ez a
szépség.27 Azt is tanítja Hegel, hogy „a
szépség az eszmének az átsugárzása az anyagon, eszme alatt értve
éppen az igazságot, amelynek az érzéki megjelenése az, amit
szépségnek nevezünk.” Tehát szépnek nevezzük azt az igazságot, amely
érzékileg megjelenik. Ez a végső alap, ahova eljuthatunk.28
A kérdés most már az, hogy miért alkotja a művész az alkotásokat?
Voltaképpen mi a célja és jelentősége a művészetnek? Miért alkot
csak némely ember művészi alkotásokat? Bár minden ember „művész”,
mégis fokozati különbség van, mert a művészet az által jön létre,
hogy a szemlélők/befogadók ugyanazt „alkotják” meg magukban lelkileg
a művek szemlélésekor, amit a művész alkotása során létrehozott.
Hiszen csak ezáltal értjük meg a művészi intuíciót, hogy újra éljük
az alkotást és az intuíció folyamatát. A művészi tevékenységnek
tehát az a célja, hogy az emberekben kifejlessze a „társalkotói”
készséget. Végső soron a művészeti alkotások útmutatóul szolgálnak
ahhoz, hogy mások is felfedezzék a világ szépségeit.
Az esztétika része a filozófiának, mert az emberiségnek bizonyos
eszményeivel foglalkozik.29 Filozófia
alatt tulajdonképpen most a világnézet tudományát értjük.
Világnézete pedig annak lehet, aki a tudás egyes adatai fölött egy
bizonyos egységes koncepcióval bír, egységes felfogással a világról
és az életről. Például, világnézete annak van, akinek van nézete
arról, hogy mi is az, amit világnak nevezünk és ez a világ véges-e
vagy nem, örökkévaló-e vagy sem. Természetesen a világnézet nemcsak
filozófián alapul, mert alapja lehet a vallás is. Lehet valakinek
világnézete a világ keletkezéséről, elmúlásáról, végességéről, vagy
arról, hogy mi a jó és a rossz, mi a helyes és a helytelen
cselekedet, anélkül, hogy filozófus lenne. Ezért nem annak van
világnézete, akinek filozófiai álláspontja van, hanem akinek olyan
világnézete van, amelyet logikusan indokolni tud, - t.i. olyan,
amely nem pusztán hiten vagy hagyományon, hanem belátáson épül fel.
A világnézetnek ez az általános jellemzője mutatja, hogy két
aspektusa van: az egyik, hogy bizonyos álláspontja van a világról, a
másik, hogy nézete van a dolgok értékeiről. Végső soron annak van
világnézete, akinek vannak határozott ideáljai, vagyis akinek
cselekvésében és tevékenységében bizonyos határozott eszményei
vannak, s ez, az ítéleteiben30 is
megnyilvánul.. Ennek az ideálnak nézete van arról, hogy milyen
alkotásokra31 kell törekednünk, melyeket
kell értékelnünk, hiszen ez a tárgya az igazi esztétikának.
A tetszés lélektani magyarázatát adja az esztétika. Hogy miért
tetszik jobban a harmonikus dolog, mint a diszharmonikus?
Természetesen azért, mert a harmonikus tárgy megnyugtató hatással
van ránk, könnyíti a befogadást és maga a lelki élet is harmóniára
törekszik. Egész életünk során arra vágyakozunk, hogy önmagunkkal és
a világgal harmóniára jussunk. A boldogtalan ember a vágyai és az
élete külső körülményei között lévő diszharmóniát próbálja
harmóniává változtatni. Amint a könnyen befogadható jellegzetes is
azért kellemes, mert könnyíti a szemléletet, úgy a harmonikus dolog
is azért kellemes, mert könnyebbé teszi a befogadást és a dolog
felfogását.
Röviden azt mondhatjuk, hogy az esztétikus műtárgy három kritériuma
a következők: a jellegzetesség, a harmónia és az átszellemültség.
Ezek azért gyönyörködtetnek, mert általuk önmagunkat találjuk meg a
művészeti alkotásokban. Azaz a művészet megőrzi a legjobb emberek
legnemesebb pillanatait...
Arisztotelész azt mondja, hogy a művészetben több igazság van, mint
a történetírásban, mert a történetírás csak azt mondja el, ami
mulandó, míg a művészet azt, ami benne nem mulandó.32
„Néha oly erővel
tőr elő az igazság fénye, hogy azt gondolnánk,
hogy hírtelen nappal lett.”33
Lilien
szimbolikájának háttere
Mózes
Lilien
legmeghatározóbb és legjellegzetesebb alkotói periódusának
tekinthetjük a héber Szentíráshoz készített illusztrációit.
Fekete-fehér tollrajzai nemes egyszerűséggel elevenítik meg a zsidó
történelem több ezer éves tradícióit. Martin Buber találóan írja
róla, hogy „Lilien egy közülünk, belőlünk van”. Ezzel a látszólag
egyszerű technikával csalja elő a zsidó művészet lényegét. A fény és
a sötétség kontrasztjai, nála egyetemes távlatokat és mélységeket
jelölnek. Stefan Zweig szerint ő teremti meg a cionizmus és a modern
zsidó művészet számára az új kulturális öntudatot, amely
emblemetikus alakjává avatja őt a saját korában.
Az egyik korabeli kritikus, Bálint Aladár34
a következőképpen mutatja be Lilient a hazai közönségnek:
„Kétszáznegyven tollrajz, rézkarc, litográfia, a Könyves Kálmán
kiállítási helyiségében, Morris Rosenfeld illusztrál verseskönyvére
és egy Lilien-albumra való emlékezés - ebbe körülbelül bele is
foglalható Liliennek, a rajzoló művésznek kifelé, a közönségre
tartozó életmunkássága. Lilien zsidó. Ez nála nemcsak anyakönyvi
rubrikaadatot, társadalmi vonatkozást jelent, hanem művészi, sőt
majdnem életcélt. Motívumait a zsidóság történelmi múltjában keresi
és abban a geográfiai környezetben, ahol ez a múlt lejátszódott. A
világ teremtésének ábrázolásától, a vízözönön, Ábrahámhoz, Mózesen,
Sámsonon keresztül eljut az Amerikába vándorló zsidónak, a viharban
hánykolódó hajón való vergődéséig. A prágai zsidótemető, vagy a
lembergi gettó utcájának, Jeruzsálem panorámájának papíron való
megrögzítése természetesen szorosan a programjához tartozó valami.
Az, hogy Lilien teljesen a zsidóság szolgálatába állította
művészetét, ha alapjában egyoldalúságot is jelent, nem volna baj,
mert motívumot éppen eleget talál magában a Bibliában is. A
klasszikus művészet több százesztendős története ugyancsak alapos
bizonyítékot szolgáltat erre nézve. (Igaz, hogy ez nem annyira a
művészet, mint inkább az egyház ügye, de a művészet mégsem kopott el
a motívumok folytonos ismétlésében, sőt talán ezen próbálták ki az
újabb és újabb feltörő energiák a maguk életrevalóságát.)
Igen. Az még az egyoldalúsága mellett sem róható fel Liliennek, mert
a művészet, mint minden magasabb rendű emberi erőkifejtés vakon
átsuhan fajok, osztályok, korok különbözőségein, ma igazán mindegy,
hogy Rembrandt zsidó rabbinust, hollandus csavargót, Greco
inkvizítor főnököt, toledói sikátort festett-e, vagy pedig egy
táncoló paraszt csoportot, vagy lovon vágtató hadvezért. A művészet
látószögéből nézve teljesen közömbös, hogy Lilien zsidó művészetet
akar-e csinálni vagy sem? Az a fontos, hogy miképpen közli azokat az
érzéseket, amelyekhez őt a motívumok vezették. A válasz nagyon
könnyű lenne, ha Liliennek mindenre egyformán reagáló rutinos
kifejezési módja nem takarná el az érzéseit. Az első fogalmazás
izgalmából mi sem látszik a gondosan kivonalazott, körzővel, mértani
szerszámokkal kicirkalmazott rajzain. Toulouse Lautrec három-négy
vonalában benne van a teremtő munka izzó perceinek keserű íze,
minden rezdülése és Lilien, aki a világ teremtését akarja
megmutatni, kínos pontossággal kirajzolt fehér lapok üres kongású
fekete vonalait bírja csak kiizzadni.
Lilien zárt és kész technikával áll előttünk; az megállapítható,
hogy micsoda az, ami őt érdekli, de hogy az mennyiben érinti a
mélységeket, arról nem ad számot. Felületek, felület-emóciók. Amit
csinál, az irodalmi értelemben vett témát tekintve érdekes, (kit ne
érdekelne a kelet) de az ő hangszerén hideg, érdektelen monoton
muzsikává kövesedik. Regisztere is olyan szegény, hogy ennek a
muzsikának harmóniái csak a külső jeleket kereső vagy faji
rokonérzésben egyesülő embereknek adnak gyorsan múló gyönyörűséget.”
Bálint Aladár fenti megállapításai35 csak
töredékesen36 helytállóak, hiszen
időközben Lilien művészete klasszikussá vált! Időtlen képei, és
egyéni szimbolikája mára szerves részét képezi a zsidó képzőművészet
történetének!
Szubjektív37 megközelítések - „fehéren - feketén”
Lilien Szentíráshoz készített illusztrációinál, csupán az „ősi” két
ünnepi alapszínt, a fehéret és a feketét használja, ezzel is utalva
arra, hogy a leglényegesebb dolgokat nagyon egyszerűen ki lehet
fejezni.
Sábát
Sábát c. képe a
legnagyobb és leggyakoribb zsidó ünnepet, a szombatot - a nyugalom
és a pihenés napja a teremtést követően - rajzolja meg a maga
sajátos és egyedi szimbolikájával.
Az ábrázolásban jól megfigyelhető a kozmikus teremtés eszméjének
jellegzetessége, amint az égi és földi világ mikro- és makrokozmosza
adja a keretet, amelyben az Isten képmásának az eszméje domborodik
ki az első emberpár alakjában. A felső részen a Teremtő szférája és
alakja látható, viszont az arcát a lesütött szemű angyalok szárnyai
eltakarják, hogy az ősi törvénnyel összhangban ne követhessenek el
bálványimádásra motiváló cselekedetet. Jellegzetes zsidó motívum
ismerhető fel38 a Teremtő kéztartásában,
amelyben kohanita áldásra emlékeztető utalást vélünk
felfedezni, csak éppen felülről, az Alkotótól kiindulva látható
„negatív” tükörképként. Az angyalok egyúttal keretet is adnak a
világnak, hogy ezzel is kifejezzék az isteni szféra birodalmának
kozmikus határait. Az égi lények vertikális és horizontális síkon is
közvetítő funkciót töltenek be a képen, hiszen a lábaik alatt lévő
felhőkön állnak, amelyek már az emberi szféra tetején helyezkednek
el, s így üzenik közvetítő pozíciójukat ég és föld között, vagyis,
az isteni és az emberi találkozás hírnökei ők. Lilien üzenetét
kutatva39 jól illeszkedik
jelképrendszerébe Ádám és Éva alakja, akiknek a feje mögött „isteni
koronaként” látható az édenkert fájának koronája.
Jesája
Jesája c. képén a
profétizmus univerzális jellege domborodik ki. A mű tüzetes
szemlélésekor szinte szóra bírhatjuk40 a
főhőst. Az időtlenség és kortalanság eszméje ismerhető itt fel,
amely minden korszak igazi prófétájára jellemző. Szinte
„alkotótársnak” hívja Lilien, művének szemlélőjét, hogy mindenki a
maga éppen aktuális próféciájának közvetítőjét lássa a képben, amely
legjobban foglalkoztatja. Felismerhető az a szerzői szándék is, hogy
a valódi próféta legfontosabb ismertetőjegye a komoly elmélyülés és
istenkeresés, amely minden istenes ember számára előfeltétel az
égiekre figyeléskor. Az isteni üzenet közvetítője jelenik meg a
próféta „néma”41 testtartásában is, mivel
a külvilág zajától elzárkózva, a „belső hangra” figyelve önmagába
burkolózva42 készül az égi üzenet
átvételére. A körülötte tekergő áldozati füst egyszerre jelképezi a
Teremtő felé irányuló fohászt, valamint az áldozathozatal
fontosságát, hogy a végső remények beteljesülhessenek. Továbbá a
gondolatátvitel szerepét és jelentőségét is hivatott megjeleníteni a
gomolygó füstfelhő, mivel szellemi síkon kell eljutni a kellő
belátásig és a dolgok helyes felismeréséig – „Jeruzsálemet nem a
fegyverek mentik meg, hanem az Örökkévalóhoz való hűség.” A
háttér látszólag „ingerszegény” környezete is azt sugallja, hogy
csak a világ zajától független állapot képes arra, hogy valaki az
Örökkévaló meghallója és ez által „szócsöve” legyen. A kép jobb
oldalán táncoló párok optimista üzenetet hordoznak: az eljövendő
messiási béke megvalósul…
Jób
Aki Lilien Jób c.
képét ismeri, annak a tökéletes magányosság és mélységes fájdalom is
ismerősévé válik. Bár a nyelv nem képes megragadni43
egy kép lényegét, mi mégis kísérletet teszünk erre. A keret most is
hihetetlen egyszerűséggel jeleníti meg azt a szituációt, amelyben
Isten szenvedő szolgájának története megelevenedik előttünk. A
kozmikus, időtlen háttér ebben az esetben boltíves égi kupolát
rajzol a főhős feje fölé. Ez a kupola bármelyik zsinagóga vagy
tanház mennyezete is lehetne, hiszen térben és időben minden korszak
zsidósága a szenvedések házában él. A színvilág most is fehér és
fekete tónusban mutatja az ábrázolt történetet. Így még inkább
hangsúlyossá válik Jób fekete-fehér - lilieni – imaköpenye (talit),
amely a maga „rabcsíkjaival” erőteljesebbé teszi a művészi
mondanivalót. Így ölt a szemünk láttára önként viselt imádkozó
rabruhát Jób, akinek testtartása csak fokozza a drámai hatást. A
kalászok között földön ülve, kitárt karokkal tekint az ég felé,
keresvén a magyarázatot súlyos megpróbáltatásaira. A meztelen
felsőtest még inkább fokozza a kiszolgáltatottság érzését, amelyet a
tragikus arcvonások tovább erősítenek. A Dávid-csillag alsó
háromszögének felfelé csúcsosodó mértani alakját jeleníti meg Jób
felsőtestének alakja, míg csípőjétől lefelé a felülről lefelé
irányuló háromszög rajzolódik ki – tehát az emberi és az isteni
irányultság halad egymás felé. Így tekint a szenvedő az ég felé,
ezzel is kifejezve az egyetemes emberi szándékot, amely a Gondviselő
könyörületéért kiállt, hogy az égi akaratot még jobban képes legyen
befogadni. A teljes megadást a kinyújtott kezek végén a nyitott
tenyerek fokozzák, mintha a gyötrődő ember esdeklő kérdését
jelenítenék meg: MIÉRT…? Lilien ebben a tipikus pozícióban mutatja
be a szenvedő ember archetípusát, aki az őszinte Isten felé
fordulásban látja szenvedései megszűnésének lehetőségét. Ebben a
művészi látásban így válik Jób példája az önmegváltás „ki-nem-mondott”44
cselekedetévé.
Zsoltár
A Zsoltár c. kép,
talán a legrégebbi zsidó szimbólumok egyikét, a Dávid-csillagot
idézi akképpen, hogy csak a felülről lefelé nyúló háromszöget
használja keretként. Vagyis az isteni szféra behatolását láthatjuk
az emberibe a zsoltáros alakjaként, aki az égi hangokat közvetíti
hallgatóságának. Ebből következik Lilien teológiai álláspontja,
amely szerint a prófétákhoz hasonlóan a zsoltáros is az isteni
gondolatok dalnoka. Visszatérő motívumként üdvözölhetjük az
imádságos lelkület ruházatára emlékeztető imaköpenyt (tálit),
amely fekete – fehér csíkjaival egyszerre jelenti az Örökkévalóhoz
való kötözöttséget a szövetség által, s a zsidó történelemre oly
jellemző rabságra való utalást is felismerhetjük benne. További
aspektusként értékelhetjük a húros hangszer (kinor) öt
húrját, amely ősi „jelként”45 utalást
tesz a tórai szövegre, azaz Mózes öt könyvére. Persze az ötös
számnak más értelme is kibontakozhat a figyelmes szemlélő számára,
hiszen a zenész fejénél elhelyezkedő húrok, az öt emberi
érzékelésnek46 és tapasztalásnak adnak
keretet, vagyis egyszerre kell a zsoltároshoz hasonlóan szemünkkel,
fülünkkel, szaglásunkkal és ízlelésünkkel, valamint az isteni
muzsika húrjain játszó ujjaink érintésével megtapasztalnunk az
Örökkévaló égi közléseit. Ez a komplex isteni érzékelés a képen
párosul azzal a zseniális szimbolikus47
ábrázolással, hogy mindez csak teljes misztikus átlényegüléssel
lehetséges, amelynek a legfőbb testrésze maga az emberi fej. Így
olvad egybe az isteni és az emberi találkozás Lilien zsoltárosánál,
s az égi és földi szférának a hangszer adja meg a harmóniát a héber
instrumentum húrjai által. Az átlényegült zenész játéka jól
példázza, hogy a művész által közvetített művészet végső soron az
Alkotó ajándéka számunkra.
Isten szeme
Az Isten szeme c.
alkotása, már első látásra is az átszellemültség mély benyomását
kelti. Aki valaha is az Örökkévaló felé tekintett, annak ismerős
érzések juthatnak eszébe e kép láttán. A tipikus zsidó arc örök
tekintete és vágyakozása fejeződik ki a megrajzolt alak szeméből,
amelyben egyszerre tükröződik a találkozás élménye az égiekkel,
valamint az ihletett pillanat vissza nem térő csodájának lenyomata,
mely rögzül arcvonásain.
Lilien alakjainak talán „legdinamikusabb” ábrázolási módját
ismerhetjük fel itt, vagyis a végtelen semmiből, azaz, az időtlen
térből szinte szemünk láttára „kilép” a főhős a kép markánsan
megrajzolt keretéből, amely azt az érzést közvetíti, hogy éppen most
lép át az isteni dimenzióba. Azt gondolhatnánk, ha még egy kicsit
elidőznénk a kép előtt, hogy meg is fog történni a csoda, s csak
azért nem következik be mindez, mert nem vagyunk elég állhatatosak.
Persze az is lehet, hogy ehhez a dologhoz csupán a szemünket kellene
egy pillanatra becsukni, és akkor együtt álmodhatnánk a művésszel.48
Azt is egyre erősebben sejthetjük, hogy ő is csak azért képes ezeket
a pillanatokat megragadni, mert ébren álmodik helyettünk is.
Lilien jól megválasztott kereteiről talán egy külön „kritikát”49
is kellene írni egyszer, mert éppen ezek foglalják magukba azt a
sajátos üzenetet, amely az ő művészetére oly jellemző. Nála a keret
és a benne foglalt képi világ arányai talán úgy fejezhetőek ki a
legjobban, ahogy a forma és a stílus együttes hatása alakítja ki a
dolgok végső üzenetét. Ebben az esetben az üzenet döbbenetes erővel
ejti rabságba a kép szemlélőjét, mivel az egész zsidó történelmet
egyetlen jelenetbe sűrítve ábrázolja. Az Örökkévaló könnyező szemét
(a kép jobb felső sarkában) mikro-keretbe ágyazva teszi a művész
hangsúlyossá. Szinte siratja a választott népet, és az Őt képviselő
fiát, aki még nem képes sikeres prófétája lenni a zsidóságnak, s
csak egymaga vágyódik követők nélkül az égi találkozásra…
Aki Lilien képeit „fehéren – feketén”50 megismeri, annak mély
benyomásai lehetnek arról, hogy a zsidó képzőművészet modernkori
prófétája miképpen vált látóvá és láttatóvá.
Babits Antal egyetemi oktató
2008. szeptember 12.
IRODALOM
Jeruzsálem, 1989.
- ARISZTOTELÉSZ: Hermeneutika. 1994.
- ARISZTOTELÉSZ: Poétika. 1963.
- BÁLINT Aladár: kritika Lilien budapesti kiállításáról.
Nyugat, 1912. március
- BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a
művészettörténet hermeneutikába. Corvina, 1998.
- BENJAMIN Walter: Angelus Novus. 1980.
- DILTHEY: A hermeneutika keletkezése. 1990.
- Encyclopaedia Judaica, Jerusalem, I.-XVI. 1972.
- GADAMER, Hans-Georg: Igazság és módszer. Gondolat, 1984.
- GILBERT, Martin: Cion felé. Merton College Oxford, 1997.
- GOMBRICH, Ernst: Aims and Limits of Iconology. London, 1972.
- HEGEL: Esztétikai előadások. 1952-1956.
- HEIDEGGER, Martin: Kant und das Problem der
Mataphhysik. 1929.
- KANDINSZKIJ, Vaszilij: A szellemiség a művészetben. 1987.
- KANT: Az ítéleterő kritikája. 1966.
- KAPLAN, Aryeh: Az Alkotás könyve. Stratégiakutató, 2006.
- KAUFMANN Dávid: Az érzékek. Budapest, 1884.
- LILIEN, E. M.: Volt-e művészetük az ókori zsidóknak? Múlt és
Jövő, 1919.
- MAIMONIDÉSZ: A tévelygők útmutatója. Logos, 1997.
- PAKUDA ibn Bachja: Hovot haLevavot. X. fej.
(ed. J. Kafih, Jerusalem, 1973.)
- PATAI József:: A föltámadó Szentföld. Múlt és Jövő, 1911.
- PAULER Ákos: Művészetfilozófiai írások. Kairosz, 2002.
- PLATÓN: Phaidros. Budapest, 1984.
- ROSKÓ Gábor - TURÁN Tamás: Képfogyatkozás.
c. kötete. Akadémiai Kiadó, 2004.
- SEDLMAYER, Hans: Kunst und Wahrheit. Hamburg, 1978.
- SCHÖNER Alfréd: Te érted. Budapest, 2006.
- WITTGENSTEIN, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. 1992.
- WITTGENSTEIN, Ludwig: Remarks on Colour. 1977.
1
 Énekek
Éneke 1:11
2 Az aggáda azt tanítja, hogy a Tóra őspéldánya: „Fekete tűzzel
fehér alapon volt írva.” Ennek a rabbinikus magyarázata: a „fekete”
(ezüst) szín jelenti a sötét tintával írt betűket, míg a „fehér”
(arany) szín a világos alapú bőrt, amelyre a szöveg rögzítésre
került. (Sír háSirim Rabba 22b)
3 Encyclopaedia Judaica, Jerusalem, 1972. Vol. XI. 239. p.
4 Buber szerint: „Lilien megjelenítette a zsidó művészet lelkét és
misztériumát.”
5 LILIEN, E. M.: Volt-e művészetük az ókori zsidóknak? Múlt és Jövő,
1919.
6 „Már az ószövetség utal az első művészre, Becálélre.” SCHÖNER
Alfréd: Te érted. Budapest, 2006. 69. p.
7 Az „elhívás” itt kettős értelmet nyer, hiszen az isteni elhívás
párosul a művészi elhívatottsággal. Sőt, rabbinikus értelemben a
közösség meghívása és jóváhagyása is szükséges volt, mert nem lehet
a közösség fölé vezetőt rendelni a beleegyezésük nélkül. (bT Berák.
55a)
8 Becálél nevének jelentése: Isten védelmében/árnyékában. Gemátriai
magyarázat: nevének számértéke 153, amely azonos a „hűséges Ő” és a
„hagyományban nagy” héber kifejezések számértékével. (forrás:
Jeruzsálem, 1989., 91.p.)
9 Bölcseink szerint Húr azonos azzal, akit a nép meggyilkolt, mert
ellenszegült az aranyborjú készítésénél. (bT Szanh. 69b)
10 A Szentírás szerint ez minden emberi tehetség forrása, mivel
isteni sugallatra történik a művészi ihlet!
11 A Szentírás szerint, aki anyagot formál és művészi munkát készít,
s az Örökkévalótól ihletett művet hoz létre.
12 Mivel a művészet feladata „tanító” és nemesítő hatású is, ezért
egyetemes értelemben az egész emberiségre kell, hogy hasson. Ezáltal
mások művészi ösztönét is kell, hogy fejlessze a következők szerint:
a világosság, amely nem tud világosságot gyújtani, csak gyenge fényű
mécses!
13 A Midrás szerint a nagynak és a kicsinek együtt kell dolgoznia
Isten művén. Mivel Becálél a vezető törzshöz Júdához tartozott, míg
Oholiáb egy kisebb törzshöz, ezért az ő példájuk jól jellemzi a
fenti szentenciát. (Rási: Tanch. 4.)
14 A művészet isteni ajándék és isteni értelemben kell vele bánni.
Akiben meg volt a művészi tehetség, annak az Örökkévaló megadta a
hozzá való ügyességet. (bT Berák. 55a)
15 1901. december 29-én Bázelben az V. Cionista Kongresszus
különleges alapítványt hozott létre, a Zsidó Nemzeti Alapítványt,
hogy földet vásároljon Palesztinában. A héber elnevezés: Keren
Kájemet Le Jiszráél az egyik, a jó cselekedetekről szóló talmudi
szállóigéből származott: „melynek gyümölcseit az ember ezen a
világon élvezi, míg ez a tőke fennmarad (hákeren kájemet) neki az
eljövendő világban." Az alapítványi pénzt a diaszpórában élő
zsidóktól kívánták összegyűjteni. „A Zsidó Nemzeti Alapítvány
mindörökre a zsidó nép tulajdona marad" -jelentette ki a
Kongresszus. „Az alapítvány pénzét semmi másra nem lehet használni
csak föld vásárlására Palesztinában és Szíriában." Akkoriban
Palesztina Szíriához tartozott; az elkövetkező években megvásárolt
földek egy része a Damaszkusztól nyugatra fekvő magaslaton terült
el, ma ezt a részt nevezik Golán-fennsíknak. A Zsidó Nemzeti
Alapítvány munkája a diaszpórára kiterjedő türelmes pénzgyűjtéssel
valósult meg. Különösen hatékony volt ez Nagy-Britanniában,
Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és az Egyesült
Államokban. Központja Bécsben működött, legjellemzőbb adománygyűjtő
szimbóluma és gyakorlati eszköze a kék doboz volt, egy kis persely,
melyet zsinagógák bejáratánál, hivatalokban, boltokban és
magánlakásokban helyeztek el. Nemcsak tehetős zsidók adakoztak,
hanem sok százezer szegény is, közöttük sok gyerek. Az alapítványnak
volt egy aranykönyve is, melybe a jelentősebb adományozók nevét
beírták. Három év alatt elegendő pénz gyűlt össze ahhoz, hogy
megvegyék az első földdarabot - Kfár-Hittimet (gabonafalu)
Galileában. Az első telepesek lengyel zsidók voltak Lodzból, mely
akkor Oroszországhoz tartozott. GILBERT, Martin: Cion felé. Merton
College Oxford, 1997.
16 A jótékonyság minden tekintetben meghatározó volt a palesztinai
zsidó közösség kialakításában. A Becálél művészeti iskolát egy német
filantróp, Ottó Warburg alapította, egy német cionista csoport pedig
segített abban, hogy az iskolában készült műveket el tudják adni: ma
ezek műgyűjtői ritkaságok. GILBERT, Martin: Cion felé. Merton
College Oxford, 1997.
17 PATAI József:: A föltámadó Szentföld. Múlt és Jövő, 1911. 86. p
18 Uo. 98. p
19 A héber nyelv nemzeti nyelvvé fejlesztése a cionista tevékenység
központi eleme volt Palesztinában. Több nyelvvel kellett felvennie a
versenyt: a német és a jiddis messze a legelterjedtebb volt a
bevándorlók körében, az orosz szorosan a nyomukban volt, míg az arab
területekről, főképpen Észak-Afrikából érkezett zsidók arabul és
franciául beszéltek. Ugyancsak a franciát használta a világszerte
működő Alliance Israelite Universelle iskolahálózat - melyet
1860-ban alapítottak Párizsban - amely főképpen Palesztinában
tevékenykedett francia-zsidó jótékonysági alapokon az 1870-es
évektől kezdve. De a hangadó cionisták kitartottak amellett, hogy a
héberé a jövő: a palesztinai zsidók körében élő, modern nyelvvé
fejlődött. 1906-ban egy orosz származású zsidó, Borisz Schatz
Jeruzsálemben megalapította a Becalél művészeti iskolát, ahol az
oktatás nyelve az első perctől kezdve a héber volt. GILBERT, Martin:
Cion felé. Merton College Oxford, 1997.
20 A témáról átfogó képet ad ROSKÓ Gábor - TURÁN Tamás:
Képfogyatkozás. c. kötete. Akadémiai Kiadó, 2004.
21 Bahja ibn Pakuda régi hagyományra hivatkozva tanította: „Ha egy
spirituális dolog létéről meg vagyunk győződve, azt nem jó nagyon
tüzetes vizsgálatnak alávetni, mert akkor azt is elveszítjük, amit
már tudunk róla.” – amint a napba nézéskor a látásunkat. Mindezt
Maimonidész A tévelygők útmutatójában is kifejti. I. 59., és PAKUDA
ibn Bachja: Hovot haLevavot. X. fej. (ed. J. Kafih, Jerusalem, 1973.
88-90. p.)
22 Pirké de R. Eliézer 44, Zóhár „Ki tissza” (2Mózes 32:4), II.
kötet 192a
23 „Testi és szellemi életünkre való nagyjelentőségű befolyásukat
tekintve, a mikrokozmos magja gyanánt tündökölnek a Szentély
bejáratának oszlopaiként, ők képezik testünk Jáchin.- és Boázát….
Melyeken keresztűl belép a fény az intellektusba.” KAUFMANN Dávid:
Az érzékek. Budapest, 1884. 117. p.
24 Sulhan Aruch: Joré dea 254,2
25 A zsidóság misztikus magyarázatában a Zóhárban, az alábbi
értelmezést olvashatjuk Becáléllel kapcsolatban: „Ez a nem fénylő
tükör titka, mely minden képet önmagában megmutat; ebben látott
Mózes minden egyes képet tisztán és pontosan, mint egy
üvegharangban, mely minden képet láthatóvá tesz. Mikor elkészült a
Szövetség Sátorának műve, felállott ama „másik oldal”, és
hűtlenségre csábított, de nem talált kifogást a művészek hűsége
ellen. S a Szent, áldott legyen, meghajlásra kényszeríttette a
„másik oldalt” Mózes előtt, mert akarata ellenére tanúságot tett a
(mesteremberek) hűsége mellett, s így a mesteremberek hűsége és
tisztessége nyilvánvalóvá lett mindenki előtt... „Ímé, én neve
szerint hívtam Becalélt, a Hur fiának, Urinak a fiát, Júda
nemzetségéből” (2 Móz. 31:2). Szólott Jehuda rabbi: „Mondja az Írás,
hogy Becalél a »jobb oldaltól« való volt, ezért volt képes a Sátor
egész művének az elkészítésére. S továbbá: Júda királyi törzs volt,
uralkodott az összes többi törzs fölött, ezért történhetett, hogy
ebből a törzsből támadt, aki berendezte az egész hajlékot. A Becalél
név pedig ezt jelenti: »Él árnyékában«. S ki az, aki Él árnyékában
áll? A »jobb oldal«. Ettől örökölte Becalél a bölcsességet, mellyel
képes volt mindent elkészíteni, az egész művet megalkotni. »S vele
Oholiab, Ahisamák fia, Dán nemzetségéből«. Ez a »bal oldaltól«, a
szigorú ítélet oldalától való. Ahogyan tanultuk: e két oldal által
alkották meg a Sátrat és rendezték be annak belsejét, hogy az
mindkettővel összeköttetésben legyen, a »jobb« és »bal oldal«
között.” Zóhár II 220b-221a, 222a-b
26 PLATÓN: Lakoma c. dialógusának Diotima-beszédében a partikuláris
szépségektől „a szépség roppant tengeréhez” jutunk el. 210 A-211 C.
27 HEGEL: Esztétikai előadások első része, 1. fejezet, 3. pont.
Budapest, 1952 - 1956.
28 Ez a végső alap nem lehet ontológiai, ez az, amit Kant a tiszta
ész, és a gyakorlati ész és az ítéleterő autonómiájának tanaival
megalapozott.
29 „Az esztétika az emberi tevékenység azon eszményeivel
foglalkozik, amely tevékenységet éppen művészetnek nevezünk.” PAULER
Ákos: Művészetfilozófiai írások. Kairosz, 2002., 75. p.
30 KANT: Az ítéleterő kritikája c. művének első részében többek közt
kifejti, hogy az ízlésítéletek harmadik mozzanata: a cél nélküli
célszerűség. Budapest, 1966.
31 Benedetto Croce érdeme, hogy kimutatta, miszerint minden művészet
kifejezés, viszont tévedett, midőn nem ismerte fel, hogy nem minden
kifejezés művészet, hanem csak az, amelynek bizonyos sajátosságai és
ismérvei vannak az alkotás tekintetében.
32 ARISZTOTELÉSZ: Poétika. „A történetíró és a költő … abban
különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgot mond el, a másik pedig
olyanokat, amilyenek megtörténhetnek. Ezért a filozófiához közelebb
álló és magasabb rendű a költészet, mint a történetírás, mert a
költészet inkább az általánosat, a történetírás pedig az egyedit
mondja.” Budapest, 1963. 1451 b 1-8.
33 MAIMONIDÉSZ: A tévelygők útmutatója. Logos, 1997. Bevezetés, 14.
p.
34 BÁLINT Aladár műkritikája Lilien budapesti kiállításáról. Nyugat,
1912. március.
35 Dilthey szerint: „a megértés célja nem abban rejlik, amit egy
szöveg mond, vagy amit egy kép mutat, hanem abban, amit az mond, aki
bennük kifejezi magát.” DILTHEY: A hermeneutika keletkezése. 1990.
474.
36 Gadamer szerint a hermeneutikának nem a megértés módszerének
kidolgozása a feladata, „hanem azokat a feltételeket kell feltárnia,
amelyek közt a megértés történik”. GADAMER, Hans-Georg: Igazság és
módszer. Gondolat, 1984. 210. p. – megítélésünk szerint, Bálint
Aladárnak éppen ez a megértés nem sikerült.
37 „A művészettörténeti hermeneutika eltér a képzőművészeti
alkotások hagyományos értelmezésétől. Vele ellentétben ugyanis
tárgya nem a mű értelme, hanem a mű maga.” BÄTSCHMANN, Oskar:
Bevezetés a művészettörténeti hermeneutikába. Corvina, 1998. 18. p.
38 „A nézőt a megértés emeli a művész nézőpontjáig.” – a szubjektív
megértés által lehetséges a műélvezet. KANDINSZKIJ, Vaszilij: A
szellemiség a művészetben. 1987. 12. p.
39 Az efféle kutatáshoz fogalmazta meg Gombrich az alábbiakat: „Az
ikonográfusnak mindenekelőtt intenciókkal van dolga. Az intenciók
olyan tudattartalmak, amelyek megragadhatók. Szó szerinti
értelemben, az ikonológus a képek kutatója.” GOMBRICH, Ernst: Aims
and Limits of Iconology. London, 1972. 25. p.
40 „Gadamer meghatározása szerint a hermeneutikának a művészete,
hogy valamit szóra bírjunk.” BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a
művészettörténeti hermeneutikába. Corvina, 1998. 39. p.
41 Platón és Szokratész erről így vall: „A képek némák és
kétértelműek. Szokratész ugyanezt tartotta az írott beszédről is.”
PLATÓN: Phaidros. Budapest, 1984. II. köt. 796-801. p.
42 „Az apjától származó tradicióra hivatkozva: szeme nézzen lefelé,
szíve pedig felfelé.”
ROSKÓ Gábor - TURÁN Tamás: Képfogyatkozás. c. kötete. Akadémiai
Kiadó, 2004. 87. p. – a kabbalisták is nagy súlyt fektetnek arra,
hogy a főimádságot (Ámidá) csukott szemmel kell elmondani, mert az
ellenkezője sérti az isteni jelenlétet (Sekhiná).
43 „Bellori a 17. századi művészetelmélet vezéralakja azt a
megállapítást tette, hogy a nyelv nem képes megragadni a képeket.
Alighanem ő volt az első, aki tudatosította a nyelv és a kép
távolságát” - megítélésünk szerint ennél árnyaltabb a kérdés, mivel
a töredékes verbális reflexiók is a megragadás minőségének
értelmezhetők. BÄTSCHMANN, Oskar: Bevezetés a művészettörténeti
hermeneutikába. Corvina, 1998. 53. p.
44 Heidegger szerint: „az interpretáció feladata nem annak
visszaadása és megismétlése, amit már világosan elmondottak, hanem
olyasvalaminek az előhívása, ami a kimondottak révén,
ki-nem-mondottként tárul elénk.” HEIDEGGER, Martin: Kant und das
Problem der Mataphhysik. 1929. 192. p.
45 Wittgensteinre utalva, csak feltételesen értékelhetjük a művészi
jelek jelentéseit: „Honnét tudjam, hogy mire gondol, hiszen csak az
általa adott jeleket látom.” – ezzel szemben: „honnét tudja ő, hogy
mire gondol, hiszen ő is csak ezekkel a jelekkel rendelkezik.”
WITTGENSTEIN, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások. 1992. 204. p.
46 Szaadjá gáon is említi régi hagyományra hivatkozva az érzékelés
fontosságát. (Kommentár a Széfer Jecírához 1:3) KAPLAN, Aryeh: Az
Alkotás könyve. Stratégiakutató, 2006. 277. p.
47 Walter Benjamin következő jellemzését kiegészíthetjük még a
struktúra fogalmával is: „A szimbólum olyan bitorló, amely a
romantika zűrzavarában jutott hatalomra.” BENJAMIN Walter: Angelus
Novus. 1980. 358. p.
48 Sedlmayer tényként hivatkozik arra, hogy: „A művel szembeni
számtalan beállítódás közül csak egyetlen lehet helyes, nevezetesen
a művészé.” – megítélésünk szerint érvényben kell hagynunk a
vélemények pluralitását, mert az értelmezés is szubjektív
megnyilatkozás. SEDLMAYER, Hans: Kunst und Wahrheit. Hamburg, 1978.
188. p.
49 Bár a kritikai konstellációban megszakad a történelem
folytonossága, mert: „A műben benne van az életmű, az életműben
benne van a korszak, a korszakban benne van a történelem egész
lefolyása.” BENJAMIN, Walter: Angelus Novus. 1980. 972. p.
50 A színelemzés leginkább a színeknek az ábrázolás egyéb elemeivel
való összefüggése tekintetében valósítható meg. Jóval kevésbé a
színeknek, illetve egy adott kép specifikus színösszefüggésének, a
koloritnak valamiféle közvetlen megragadásaként. – Wittgenstein
szerint: „A szín ellenáll a nyelvnek. Kitalálásokra, metaforák
kiötlésére vagyunk utalva.” WITTGENSTEIN, Ludwig: Remarks on Colour.
1977. 187. p.
 |
