56 oldal !!!

Mose Golan

A Kasztner-ügy történelmi torzításainak a jelentőségei

(Szerkesztette: Haraszti György)

"Zsidónak lenni annyi, mint hordozni a múlt súlyát,
és ezt a jelenért és a jövőért való aggódásunkba beilleszteni
"

Éli Wiesel[1]

MELLÉKLET A KASZTNER ÜGYHÖZ

A Kasztner-ügy erkölcsi és történelmi háttere[2] - avagy, ahogyan ma állunk (történelmi szemszögből nézve)

Érthető okoknál fogva Izraeltől eltérően Magyarországon csak az utóbbi másfél évtizedben került sor a cionista politikus és publicista, dr. Kasztner Rezső tevékenységének részletesebb megismerésére, és a holokauszt kontextusában való szabadabb megtárgyalására. Az elmúlt hat évtized sem homályosíthatta el a kívánkozó tanulságok levonásának szükségességét. A Kasztner-ügy körüli polémia évtizedek óta tart, nem apad és feltehetőleg továbbra is hevesen fog folytatódni. A hálás megmentetteken kívül - akik Kasztner igazolásával és dicsőítésével (is) szeretnének erkölcsi támpontot adni saját megmentésüknek - történészek és történelemkedvelők is résztvevői az időnként újra meg újra fellángoló heves vitáknak.

E sorok írója nem céhbeli történész. Mégis úgy hiszem kötelességem a hozzáférhető anyagot az olvasó elé tárni, mivel a magyar olvasóközönség ezirányú ismerete korlátozott: számos anyag hibásan került lefordításra vagy ezideig egyenesen lefordítatlan, és így nem juthatott a publikum tudomására.[3] Sőt, a további megtévesztések folytatódnak, népszerű, könnyen felfogható, kiszínezett, de történelmietlen kiadványokkal.

Előre kell bocsátanom, hogy e tanulmányban felsorolt tények, adatok többnyire nem újdonságok, korábban már mások is megírták, de tudtommal nem tömörítették, és nem publikálták ezeket megfelelő összefüggésben. Célom nem a téveszmék terjesztőinek megbélyegzése és a velük való vita, hanem a tévedések eloszlatása. Tudatosan kimutatom, hogy az alábbiakban taglalt tények kompromittálják Kasztner háború utáni tevékenységét, és árnyékot vetnek a háborúalattira is, és éppen ebben rejlik az az akadály, amely gátja erkölcsi elismerésének, ismert és elismert érdemei ellenére. Dávid Goitein bíró, az izraeli Legfelsőbb Bíróság tanácstagja, a Kasztner-üggyel kapcsolatos fellebbezési ítéletében ezt a következőképp fogalmazta meg: „/…/ Kasztner és Becher háború utáni kapcsolatának bemutatásra került vitán felül álló bizonyítékai és Kasztner tevékenysége Bechernek a bitótól való megmentése érdekében nem illenek dr. Kasztner zsidóként, cionistaként, nemzeti személyiségként történő beállításához. Egybevágnak az alsó fokú bíróság azon megállapításaival, miszerint a háborúban (a Kasztner által) elkövetett cselekedetek a nácikkal való kollaborációnak tekinthetők.[4] Az alábbiakban felsorolom a legjellegzetesebb - háború alatti és utáni -, ritkán említett, vagy egyenesen eltussolt történteket és tényeket. Megpróbálom cáfolni a széles körben elterjedt és rögzült hamis nézeteket.

Szerencsére a történelmi igazság végül többnyire felszínre kerül, mint a vízbe vetett tetem. Csupán az a kérdés hol, mikor és nem túl későn-e. A mai, holokausztot immár nem személyesen túlélő, de azt elkötelezetten átélő generációt, bűnös dolog volna megfosztani azoktól a történelmi igazságoktól, amelyek segítségével talán megelőzhetők a zsidóságra leselkedő veszélyek, akkor is, ha ez még mindig gennyező sebek feltépésével jár. Rá kell mutatni, hogy milyen szerepe volt a katasztrófában - a korábban használt, de a holokausztnál találóbb kifejezéssel vészkorszaknak nevezett időszakban - a zsidó gyökerektől való eltávolodásnak, a szolidaritás hiányának, a széthúzásnak, a szervezetlenségnek, és a volt nácikkal ápolt háború utáni - erkölcsileg teljességgel elfogadhatatlan - meddő kapcsolatoknak. A Kasztner-vita fontosságát és lényegét ezek a pontok szolgáltatják, nem pedig az, hogy mennyire lehetünk nagylelkűek egy imponálóan vagány, betegesen nagyravágyó, gyakran csalárd politikussal szemben, akit jelleme száműzött az örökké vitatható megemlékezés infernójába. Az alábbi aprólékos, talán kicsinyesnek és szőrszálhasogatásnak tűnhető írásomnak csak egy célja van: a Kasztnerrel történtek tanulságos megvilágítása.

A történelmi tények feltárásával, elemzésével és a szélesebb közönséghez való eljuttatásával, megnő a közvélemény szerepe. Mivel a közvélemény már ma is fokozódó mértékben kontrolálhatatlan, egyre újabb kérdések és kételyek zúdulnak a hivatásos történészek fejére. Ez az egészséges folyamat – bízzunk benne – meggátolja a "kitalált" történelem ferdítéseit politikusok, szponzorok és tájékozatlan jóakarók által. Tabuk, dogmák fokozatos érvénytelenítése, és az időbeli távolság semlegesítik azt a befolyást, amit Kasztner életében és még napjainkban is, az Izraelben politikailag azonosuló körök és az erkölcsileg pártolók szorgalmaznak világszerte.

A kérdőjelek, bármennyire is helyénvalók, sok túlélő szemében könnyűnek találtatnak a korabeli veszélyek súlyához képest. Ezért háttérbe szorulnak, ahelyett, hogy tárgyilagosan, fölösleges személyeskedés nélkül, okulnánk belőlük. Vannak, akik a háború alatti de facto magyarországi zsidó vezetőség - Kasztnert és körét is beleértve – kritizálásában boszorkányüldözést, post factum okoskodást látnak, ami az antiszemiták és a holokauszt-tagadók malmára hajtja a vizet. A komolyabb veszély abban áll, hogy az igazság eltorzítása ebben az esetben is akadályozza a megfelelő történelmi tanulság levonását. Ez különösen veszélyes olyan időkben, mint a mostani, amikor a szólásszabadsággal visszaélve (és permanens jogsértéssel álcázva) a legádázabb zsidóellenes vádak, uszítások ütik fel fejüket. Ebben a küzdelemben csak egy olyan erkölcsiségében és zsidóságában rendíthetetlen vezetőség győzhet, amely mellőzi a félrevezető, hitegető, hamis ígéretekre támaszkodó eszközöket. Jellemző, hogy ma, a Kasztner-ügy, akár pro vagy kontra szemszögből nézzük - olyan narratívává válhat, amely figyelmen kívül hagyja azokat a háború alatti megnyilvánulásokat, samelyek fokozhatják a jövőbeli veszélyeket, ha nem történik meg a velük való őszinte szembenézés. Randolph Braham szavaival élve: „Még ma sem lebecsülendő veszély, hogy a mentőakciók mítoszai, ha nem vonjuk kérdőre őket, önálló életre kelnek, és felforgatják a Holokauszt egész történelemtudományi tanúságának integritását.[5]

A holokauszttal összefüggésben, a Kasztner-ügy történelmi fontosságának legfőképp a kor tükrözésében kellene kifejezésre jutnia. Az a csoport, amelyhez Kasztner tartozott, és amelynek domináns tagja volt, a Segély- és Mentőbizottság (továbbiakban Mentőbizottság), illetve a Cionista Szövetség, egy magyar-zsidó vezetőségi vakumba tört be. A két világháború között a magyar zsidóságnak nem volt olyan horderejű vezetősége és szervezete, amely a veszélyeket felismerő és azokat megelőző lépéseket képes lett volna foganatosítani. Ez alkalommal nem elemezzük az okokat, de rá kell mutatnunk a végső eredményre: a németek 1944. március 19-i bevonulásakor, a hagyományos zsidó vezetőség, országos (és helyi) viszonylatban tehetetlen volt, és az események forgatagában gyakorlatilag rákényszerült, hogy átadja a kezdeményezést, illetve a de facto vezetést, minden olyan tényezőnek, amelyik eredményeket tudott felmutatni, vagy sikerült elhitetni másokkal, hogy erre képes. Kasztner és segítőtársai pont ezt tették. Dr. Munkácsi Ernő, a pesti neológ hitközség háború alatti főtitkára, ezt a jelenséget a következőképp jellemezte: Március 19-én a cionista vezetők bizalmatlanságot szavaztak a hitközség elöljáróságának. De már néhány nap múlva, Komoly Kasztner Rezsővel együtt belépett a tanács elnökének kipárnázott szobájába, és titokzatos tárgyalások kezdődtek meg. Igen diszkrétek voltak, mégis már ez első napokban kiszivárgott, hogy a németek hajlandók bizonyos számú zsidót, esetleg az egész magyar zsidóságot a semleges külföldre kiengedni, ha meghatározott mennyiségű amerikai szállítmányt kapnak. Ezek a megbeszélések szinte naponta folytak. Kasztner misztikus lénnyé kezdett átalakulni, aki körül homályos és végtelenül nagynak látszó dolgok keringtek. Valami hasonlatosságot fedeztünk fel közte és a zsidó történelem fantasztikus kalandorszerű bajnokai között...”.[6]

Mivel a cionisták általában önként és saját kezdeményezésükből cselekedtek, felelősségük jogilag és erkölcsileg korlátozott volt, mind akkor, mind a háború után. Tulajdonképpen a hivatalos vezetőség sem járt el a teljes erkölcsi felelősségétől elvárható módon, amikor a szőnyeg alá seperte a szerinte elképzelhetetlen fejlemények felvetette kérdéseket, illetve amikor nem vette számba Magyarország német megszállásának reális következményeit, mely megszállásban állítólag senki sem hitt, dacára a Kállay-kormánynak a német vonaltól való egyre erősödő távolodásának. Megrázó Kállay Stern Samuval való 1944. március eleji találkozásáról írott visszaemlékezése: „A zsidóság képviselői nyíltan megmondották, hogy nekik egyetlen kötelességük felhívni a figyelmemet rá, hogy az ország, az alkotmányosság, a gazdasági és társadalmi berendezkedésünk mind-mind kibírhat és kiheverhet egy német megszállást, őket azonban, zsidókat, mind egy szálig kiirtanák. /.../ Zokogva ment el tőlem Stern Samu.”[7] Elképzelhető-e, hogy a vezetői kötelesség csupán a figyelemre való felhívásban merüljön ki? Már 1941 szeptemberében, tis’á be’ávkor,[8] Munkácsi ezt írta: „… ahhoz, hogy jövőnk legyen, több kell, mint hit és szent akarat: cselekvés. A történelem azt tanítja, hogy csak olyan közösség állja ki a századok viharait, amely az általános erkölcsi elvek mellett megérti jelenének vezéreszméit, korának parancsszavát is. De megérti ezt a magyar zsidóság? Van-e egyáltalán "magyar zsidóság"? Jelent-e ez a szó többet merő hangnál, elnevezésnél, szervezet-e, megfogható valami?[9]

1943 végén a cionista vezetők egy, a Segély- és Mentőbizottság isztambuli kirendeltségéhez küldött héber nyelvű kiáltványban a következőket írják: „Az alulírottak, mint a megsemmisítés veszélyének kitett és a koncentrációs táborokban sanyargatott testvéreink képviselői, ezennel az országukban és a diaszpórában élő zsidó néphez fordulunk. /.../ A frontvonalak közelednek, és lelkünk megtelik félelemmel, hogy kapcsolataink a zsidó néppel netán megszakadhatnak /…/ Úgy tűnik, az itteni zsidóság végre mégiscsak kezdi megérteni feladatát ezekben a történelmi órákban, de nincs ereje megbirkózni a rárótt feladatokkal /.../ A múltban nehézségekbe ütköztünk, mert a szükség első óráiban felkészületlenül cselekedtünk. Most az a feladatunk, hogy megjelöljük a mentési akciók eszközeit /.../ Zsidó testvéreink! Nem tudhatjátok, hogy gyermekeitek vagy testvéreitek nem fognak-e segítségre és mentésre szorulni. Nem tudhatjátok, hogy késedelem esetén szenvedésüket nem hosszabbítjátok-e meg. Nehogy felelősségre vonjanak benneteket fiaink, fivéreink, nővéreink megsemmisítése, kínzása, elgázosítása, tűzhalála, megfojtása miatt...”.[10] Végül is sem az intézményesített magyar zsidó vezetőség, sem a cionisták nem vették figyelembe – lényeges cselekvési szinten – a fizikai megsemmisítés lehetőségét.

Kasztner pályafutása

Dr. Kasztner Rezső (Rudolf, Jiszráél ben Jichák) Kolozsvárott született 1906. április 14-én. Fiatal korától vezető szerepet töltött be az észak-erdélyi cionista mozgalomban. Keresett előadó volt, publicisztikai tevékenysége a kolozsvári Új Kelet hasábjain megalapozta újságírói hírnevét. Jogi tanulmányainak befejezése után a Zsidó Politikai Párt[11] frakciójának titkáraként a bukaresti parlamentben bontakozott ki politikai tevékenysége. Az emberi kapcsolatok menedzselésében nagy tapasztalatra tett szert. Tekintélyét növelte, és kapcsolatait bővítette együttműködése a kolozsvári neológ hitközség cionista vezetőségével és ennek elnökével, későbbi apósával - a román parlament képviselőjével – dr. Fischer Józseffel.

Észak-Erdély visszacsatolása után Kasztner működése színhelyét Budapestre tette át. Főleg a Keren há’Jeszod[12] és a különböző mentőakciók javára gyűjtött adományok jutalékából tartotta fenn magát. Állandó pénzhiányban szenvedett, szerény körülmények között lakott, de kifelé mindez nem mutatkozott sem megjelenésében, sem társadalmi viselkedésében. Fortélyossága, rámenőssége, Magyarországon kevésbé ismert és gyakorolt, de a hatóságoknál sikeres eljárásai többek megsegítése során bizonyos dicsfényt vont alakja köré.[13] Ugyanakkor voltak, akik kritizálták, és homályos pénzügyei miatt távol tartották magukat tőle.

A már előbb említett - közvetlen a világháború után megjelent könyvében - Munkácsi találóan jellemzi a Magyarországhoz visszacsatolt területekből származó cionista fiatalok eljárását és mentalitását - szemben az "anyaországiakkal": „A Szlovákiából, valamint a Kárpátaljáról idekerült cionista fiatalemberek új vérkeringést indítottak meg. Hasonló folyamatot idézett elő Észak-Erdély visszacsatolása is. Ott egészen más zsidó és cionista vezetőréteg volt, mint az anyaországban /.../ a politikai érettség és államférfiúi tapasztalatok jellemezték [őket]. Közülük többen a román országgyűlés zsidópártjának voltak tagjai, tehát megszokták, hogy zsidó érdekeket politikai síkon, politikai eszközökkel érvényesítsenek, ami nálunk majdnem teljesen ismeretlen volt. Ezért nem egyszer fordult elő, hogy olyan javaslatokkal álltak elő, amelyek bámulatba ejtették a régieket és az ún. magyar zsidó «ancien regimben» elképzelhetetlenek voltak. Ők tapasztalatból tudták, hogy zsidó érdekeket lehet nemzetközi politikai úton érvényesíteni, és a zsidó kérdéseket ilyen szemüvegen keresztül nézték.[14]

Miután visszatért munkaszolgálatból (1942. július-december), Kasztner még tevékenyebben kapcsolódott a cionista Mentőbizottság munkájába. Az 1942-től a német megszállásig terjedő időszak volt a legdicsőbb szakaszaz életében: Lengyelországból és Szlovákiából menekültek, valamint magyar-állampolgárság nélküli zsidóknak a bujtatása és ellátása (a Mentőbizottság többi tagjaival együtt) megcáfolhatatlan érdemeket szereztek Kasztnernek. A Mentőbizottság tevékenységéhez tartozott a hírszerző és pénzcsempészést szolgáló hálózat kiépítése[15] a németek által megszállt kelet európai országok, Magyarország, Törökország (Isztambul) és Svájc (Genf) között, a Mentőbizottság isztambuli vezetősége[16] segítségével és utasításai alapján. A magyarországi Mentőbizottság tevékenységének kiépítése vezetett - pár évnyi háttérbe szoruló, kevés elismertségben részesülő szereplés után - 1943. januárban Kasztnernek a Mentőbizottság helyettes elnökévé történő megválasztásához.[17]

Wesselényi Miklós újságíró,[18] 1967-ben írt cikkében[19] leírja Kasztner 1943-as - alábbiakban vázolt - mentő tevékenységét. Wesselényi és Kasztner szoros kapcsolatban álltak egymással, mivel Kasztner, kitűnő kapcsolatainak alapján rendkívül értékes tájékoztatással szolgált a magyar "ellenállási mozgalomnak"[20] a nácik által elfoglalt lengyel és orosz területekről. Wesselényi és mások 1943 nyarán kaptak először hírt megbízható forrásból a náci haláltáborok igazi céljáról - Kasztneren keresztül. Kasztner felkereste Wesselényit szerkesztőségi irodájában és elmondta neki, hogy a magyar kormány egy titkosan megszervezett művelet keretében átsegíti a volt jugoszláv, illetve partizánok uralta területre azokat a szövetséges hadifoglyokat, akiknek sikerült Magyarországra szökni. Kasztner arra kérte Wesselényit, hogy az olyan zsidókat, akiknek nincs más lehetőségük, kivételesen szintén menekítsenek ezen a módon. Wesselényi találkozott Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel, akinek hallgatólagos belegyezésével bonyolódtak le ezek az embercsempészeti akciók,  és akinek beleegyezésétől függött Kasztner kérelmének végrehajtása. A találkozón Keresztes-Fischer Wesselényi tudtára hozta, hogy nem hisz Németország győzelmében, és egyben utasítást adott egyeszsidók átcsempészésére bizonyos feltételek betartásával a háború előtti jugoszláv területre.[21] Kasztner időnként értesítette Wesselényit a menekültek megérkezéséről Palesztinába.

A magyarországi Mentőbizottság lett az embermentés és pénzcsempészés legfőbb közvetítője Közép-Európában. Így a palesztinai politikai pártokkal azonosulva rétegeződő magyarországi cionista fiatalok (hálucok = pionírok) mozgalmai, a Mentőbizottság Ihud-Mápáj párttal[22] affiliáló vezetőségétől váltak függővé, legalábbis anyagi vonatkozásban. Ennek a fejleménynek voltak bizonyos pozitívumai, amelyek szorosabb együttműködésben nyilvánultak meg az 1943 elejétől 1944. március 19-ig terjedő időszakban.

A német megszállás után, legfőképp Joél (Jenő, Eugen) Brand[23] isztambuli sikertelen küldetésének folyamodványaképp, Kasztner vált a németekkel való mentőtárgyalások, az úgynevezett "vért áruért" ügylet[24] központi alakjává. Előre sejthető módon ezek a tárgyalások végül eredménytelenül záródtak. Kasztner és hívei számos későbbi fejleményt, így 15 000 zsidó Strasshofba[25] küldését, Himmler 1944. augusztus 25-én érkezett parancsát a magyarországi deportálások leállítására, a budapesti gettó megmenekülését és a koncentrációs táborokban felszabadult zsidó foglyok túlélését ezen alkudozások eredményének próbálják beállítani. Véleményem szerint - ezeket az alábbiakban részletesebben is megtárgyalt eseményeket - nem a "vért áruért" tárgyalások eredményezték. (Ezeket a "mentési" akciókat és ilyenformán a Kasztner által elért "eredményeket" más szempontok alapján kell mérlegelni.)

A tárgyalások komolyságának bizonyítékául a németek beleegyeztek első lépésként 600,[26] majd később 1300 zsidó mentesítésébe az Auschwitzba történő deportálás alól. Az egymillió "eladó" zsidó számához viszonyítva e csekély számú növekedés a korábbi német ámításokat hivatott volt ellensúlyozni a gettósítás, illetve a deportáció kezdetével. Az ellenértéket valutában, aranyban és ékszerekben adták át a németeknek. Az összértékről nem maradt pontos kimutatás, de nagyságrendje két és félmillió dollár lehetett. A kivételezett zsidók csoportja, az úgynevezett Kasztner-vonatra utolsó percben fellopakodott menekültekkel[27] együtt összesen 1684[28] emberrel,  1944. június 30-án hagyta el Budapestet. A vonat végállomása (a korábbi ígéretek ellenére) a bergen-belseni koncentrációs tábor volt. A csoport tagjai közül - a tárgyalások előmozdításának további biztosítékaként - 1944. augusztus 21-én a németek először 318 embert engedtek ki Svájcba, míg a többiek december 7-én léphették át a svájci határt.

A Kasztner és a földalatti cionista szervezetek között már említett együttműködés fokozatosan elhidegült, mivel Kasztner szerint a cionista fiatalok mentési módszerei veszélyeztették a németekkel folyó mentőtárgyalások kimenetelét, vagyis az úgynevezett "nagy vonal"-at, amely a zsidók nagyszámban való mentésére irányult. Többek között ezért is el kell választani a Kasztner által kezdeményezett lépéseket azoktól, amelyeket a Mentőbizottság más tagjai Kasztnerrel ellenkezve továbbra is foganatosítottak, a cionista ifjúsági mozgalmak segítésére. Ez utóbbiak, a korábbi időkhöz hasonlóan, a hangsúlyt az individuális embermentésre fektették, tehát kisebb számú, de gyakoribb mentési akciókra. Történelmi távlatból ez az út bizonyosodott eredményesebbnek. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a "kis vonal": a magyar határon túlra való menekítés, és a hamis papírokkal való bujtatás több ezer embert mentett meg, többet, mint a németekkel folytatott tárgyalások.

A tárgyalások Becher, Saly Mayer - mint a Joint[29] svájci képviselője -, és Kasztner részvételével 1944. augusztus 21. és 1945. február 12. között zajlottak le. Mindkét fél időhúzásra és messzemenő taktikázásra rendezkedett be. A németek számára kilátásba helyezett pénzátutalások amerikai jóváhagyástól függtek, ezek viszont huzavonán és rászedésen alapultak. A németeknek, mármint Himmlernek, fontos volt az amerikaiakkal fenntartott kapcsolat. December elején a tárgyalások eredményei Bechernek az amerikai War Refugee Board (Háborús Menekültügyi Bizottság) svájci képviselőjével, Rosswell McClelland-dal való találkozásával és a Kasztner-vonat még Bergen-Belsenben maradt utasainak svájci kiutazásával összegeződtek.[30]

Kasztner 1944. november 28-án hagyta el Budapestet, ahova soha többé nem tért vissza. December végétől 1945 március végéig - utazásai megszakításával - Bécsben élt, és dr. Adolf Ebner, a bécsi Gestapo helyettes főnöke intézkedésére az ottani Grand Hotel-ben lakott. Habár 1945 telén több kísérletet tett a még megmaradt szlovákiai zsidóság megmentésére, valamint a strasshofi és a magyar-német (volt osztrák) határ környékén robotoló zsidók megsegítésére, erőfeszítéseinek kétes, csupán a Berichtben[31] elnagyzolt nyomai maradtak.[32] Kapcsolatai Becherrel, Krumey-jel és Wislicenyvel - akik ebben az időben (1945. január-március) próbálták elmélyíteni háború utánra szánt alibijük megalapozását - szorosabbak lettek. Ezek vezettek 68 szlovákiai és magyar zsidó, közöttük Weissmandel rabbi,[33] megmentésére és Kasztner állítólagos fogolymentés céljából Becherrel történt látogatásaira Bergen-Belsenben (1945. április 10-11.), Neuengamme-ben (április 12.) majd Krumey-jel Theresienstadtban (április 16.). Kasztner április 15-én vált el Bechertől. Krumey vezette Kasztnert Svájcba 1945. április 19-én.

A második világháború után Kasztner a nürnbergi nemzetközi bíróságnál jelentkezett szakértőként. E minőségben több tanúvallomást és hitelesített nyilatkozatott tett, amelyek tartalma és körülményei részletezésre kerülnek a továbbiakban. Első nürnbergi meghívását (1947 elején) Joél Brand unokahúga, Salgó (Fendrich) Margit közbenjárásának (is) köszönhette, aki a Háborús Bűnök Főügyészségénél a bizonyítási osztály egyik igazgatóhelyettesénél, dr. Robert Kempner ügyésznél volt alkalmazva, mint asszisztens és tolmács.[34]

Kasztner 1947 decemberében alijázott Palesztinába. Eleinte megélhetési nehézségekkel küzdött,[35] majd egy új bevándorlókat, kisiparosokat, kereskedőket, kölcsönnel segítő hitelbank Romániából származókkal foglalkozó osztályának igazgatójaként kezdett dolgozni.[36] Anyagi nehézségei ellenére, ismert embernek számított. Az akkori baloldali erec-jiszráéli sajtó több cikkben és interjúban foglalkozott jövetelével. Személyét már 1947. december 29-én ajánlották Ben-Gurionnak a Szohnut akkor létesítés alatt álló tájékoztatási osztályának potenciális koordinátoraként. Izrael állam létrejötte és 1948. májusi Nürnbergből való másodszori visszatéréseután,[37] Kasztner beilleszkedett a politikai, kormányzati és média apparátusba. Az első parlamenti választásokon (1949. január 25.), a Mápáj párt listáján, az 59-ik helyen indult, miután Joszéf Sprincák pártfunkcionárus (későbbi házelnök) és Jámbor József újságíró javaslatára a veterán cionista és újságíró Hillél Danzig-nak[38] korábban megígért helyet kapta meg. Az 1951 nyarán tartott knesszet-választásokon az 53-ik helyezetként indították, de ekkor sem került be a parlamentbe. Hermann Cvi (a Szohnut vezetőségi tagja, dr. Hermann Dezső kolozsvári cionista ügyvéd fivére) ajánlatára Dov Joszéf – akkori közadagolási és közellátási miniszter - bizalmi körébe került (1949 március), annak szóvivőjeként tevékenykedett, és 1953 májusáig követte főnökét a különböző minisztériumokba. A médiában az állami rádió magyar adásának, a Mápáj-párt magyar nyelvű orgánumának (Az Idő), és miután kivált az állami szolgálatból a későbbiekben Kasztner-per-ként elhíresült bírósági processzus miatt, az Új Kelet napilap éjjeli szerkesztőjeként szerepelt. Emellett több újság és folyóirat külső munkatársaként, írójaként tevékenykedett.

Annak ellenére, hogy Kasztner élete immár beérkezettnek, sikeresnek tűnt, továbbra is felhánytorgatták 1944/45-ös szerepét, és a háború alatti különböző pénzügyletek miatt zaklatták. Enemű nehézségeihez az is hozzájárult, hogy számos egyén olyan pénzösszegek és más értékek visszatérítése iránt nyújtott be igényt, amelyeket 1944-ben a Mentőbizottságnak bizományi letétként vagy kölcsönként adtak. A Szohnut Kasztnerhez fordult elszámolásért és tanácsért. Különösen Springmann Samu volt Mentőbizottság-i tag követelései álltak előtérben, amely követeléseket Schweiger Miklós[39] is támogatta, mint egy olyan erkölcsileg kényes kérdést, amely elkerülhetetlenül megoldást kíván. Kasztner rendezetlen és zavaros ügyei állandó szóbeszéd tárgyát képezték.

Ebben a légkörben jelent meg 1952 augusztusában Málkiél Grünwald erdélyi származású jeruzsálemi panzió tulajdonos és szenzáció hajhász újságíró Barátaimnak a Mizráhiban című füzet-sorozatának 17-ik száma, amelyben Kasztnert nyomdafestéket nem tűrő módon megvádolta a magyar zsidóság kiszolgáltatásával, kifosztásával és megsemmisítésével, saját családja, baráti köre és több prominens zsidó megmentése ellenében. Az akkor ideiglenesen igazságügyi miniszterként is működő Hájim Kohén kormány jogtanácsos[40] - Ervin Simron állami főügyész véleménye ellenére - szerencsétlen választás elé állította Kasztnert: állami főtisztviselőként, vagy beleegyezik a kormány által indított perbe Grünwald ellen, vagy lemond. A kilenc hónapig tartó pro- és kontra huzakodás 1953 májusában ért véget a Grünwald elleni vádirat benyújtásával. A Kasztner-per-ként ismert bírósági eljárás 1954 januárjában kezdődött. A köztudatban a per rövid időn belül Kasztner, a második világháború alatti zsidó vezetőség, és ennek utódja, az akkori kormányzat ellen fordult. Ez Smuel Támir védőügyvéd által vezetett, jól felkészült védelem munkájának eredménye volt. Ugyanakkor a vádat elbizakodott, renyhe és felkészületlen vezetés jellemezte. Kezdetben egy hajdan Kolozsvárott, Kasztner apósának ügyvédi irodájában alkalmazott jogász volt az ügyész, de később, Mose Sárét akkori miniszterelnök követelésére Kohén vette át a vád vezetését. 1955 júniusában a jeruzsálemi körzeti bíróság[41] három vádpontban a négy közül felmentette Málkiél Grünwaldot Kasztner megrágalmazásának vádja alól. (A körzeti bíróság 1 izraeli font jelképes büntetésre ítélte Grünwaldot, és a vádhatóságot 200 izraeli font perköltség megtérítésére kötelezte.)

Az ítélet folyamodványaként - az Új Kommunista Lista és a Hérut pártok külön-külön terjesztették a parlament elé bizalmatlansági indítványukat. Tárgyuk a Kasztner-per folyamán feltárt eseményekért felelős személyek voltak, akik az akkori kormányzatban is kulcspozíciókat töltöttek be. Ugyancsak közrejátszottak a közelgő általános választások. Választási számítások vezethettek a kormánykoalícióban résztvevő Klál-Cionista párt tartózkodásához a kormány ellen kezdeményezett bizalmatlansági indítványok leszavazásakor. Sárét miniszterelnök azon nyomban új kormányt alakított a Klál-Cionisták nélkül. Az állami vádhatóság fellebbezett az igazságügy-miniszterrel összhangban. A fellebbezés tárgyalása elhúzódott. Közben 1957. március 3-án - másfél évvel az első ítélet után - Kasztner merénylet áldozata lett. A gyilkosok, bevallásuk szerint, tettüket az izraeli közvélemény felrázása érdekében követték el, mivel ellenezték az újból miniszterelnökké választott Ben-Gurion akkori politikai irányvonalát, amely szerintük megsemmisítette az 1956-os győzelmes Színáj-hadjárat által elért eredményeket. A gyilkosság pár nappal az utolsó izraeli visszavonulás előtt történt. A merénylők Kasztnert szemelték ki, mint egy akkor közgyűlöletnek örvendő, kormánykörökkel azonosuló-azonosítható személyiséget. 1958. január 18-án a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta a körzeti bíróság ítéletét, és elítélte Grünwaldot, mivel a három megfellebbezett vádpontból kettőben elmarasztalták. A bíróság egy év felfüggesztett szabadságvesztést rótt ki rá, és 500 izraeli font perköltség megtérítésére kötelezte.

Kasztner "rehabilitációja"

Az ismételten felparázsló vitának nyilván vannak társadalmi, politikai, gazdasági és nem utolsósorban konjunkturális okai, amelyek kutatása igencsak tanulságos lehet. Jóllehet ez a cikk elsődlegesen nem erre irányul, érdemes felhívni az olvasó figyelmét, hogy a Kasztner-vitát szorgalmazók többnyire Kasztner erkölcsi rehabilitációjának szélesebb elismertetésére törekednek. Nem érik be az általuk hangsúlyozott szlogennel, miszerint az izraeli Legfelsőbb Bíróság felmentette Kasztnert, hanem minden jel szerint "hősük" intézményi és széleskörű társadalmi felmagasztalását igyekeznek megvalósítani. Más szóval a zsidó nemzeti hősiesség piedesztáljára akarják Kasztnert emelni. Ehhez viszont - véleményem szerint - Kasztner alakja túlságosan sok ellentmondást rejt magában, legalábbis így tűnik ez a mostani nemzedék életében és kétséges, hogy valamikor is sor kerülne ennek a helyzetnek megváltozására.

Az úgynevezett Kasztner-perben, formailag és jogilag, Kasztner nem volt sem kezdeményező, sem felperes, sem vádlott. Státusza tanú volt. Izraelben az akkori bűnvádi-rágalmazási perrendtartás szerint az alperesnek kellett bizonyítania, hogy "igazat állít". Ennek megfelelően, ha állítása – a "rágalom" – nem bizonyul igaznak, a rágalmazó, ez esetben az alperes, a beperelt fél – büntethető. Az állítások igazolásán kívül az alperes védelmének nem kevésbé fontos eleme a jóhiszeműség (bona fide) bizonyítása. Amennyiben a deklarált vádak, esetünkben Málkiél Grünwald vádjai, a bíróság megállapítása szerint szándékos rágalmak, szintén a büntethetőség esete áll fenn.

A jeruzsálemi körzeti bíróság elnöke, Benjámin Hálévi bíró megfogalmazása szerint Grünwald négy állítása kapcsán volt felvethető a rágalmazás vádja:

a/ Nácikkal való kollaboráció;

b/A magyar zsidóság "közvetett" megsemmisítése, illetve ennek "előkészítésében" való részvétel;

c/ Zsidók kifosztásában való bűnrészesedés;

d/ Egy náci háborús bűnös büntetés alóli megmentése a háború után.

Ítéletében, Hálévi bíró, csupán a harmadik vádpontot nyilvánította rágalomnak, és ebben elmarasztalta Grünwaldot.

Az izraeli Legfelsőbb Bíróság feladata nem Kasztner rehabilitációja vagy elítélése volt, hanem (Grünwald felmentését követően) az izraeli kormány jogtanácsosa, Hájim Kohén által beterjesztetett fellebbezés elbírálása. Ugyanis, mint említettük, az alsó fokú bíróság a Grünwald ellen indított bűnügyi, rágalmazási perben, a vádlottat a négy vádpontból csak egyben, a harmadikban, marasztalta el. Olsán felsőbíró, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mint tanácselnök, ítéletében[42] a következőket írta: „…ne felejtsük, hogy ennek a bíróságnak nem feladata becsületigazolványt adni Kasztnernek, vagy tevékenységét stratégiai és nemzeti szempontból igazolni. Egy nyilvános vizsgáló bizottság – amely előtt Kasztner meghallgatottként és nem csupán tanúként védekezhetett volna – megfelelőbb lett volna ezeknek a kérdéseknek a megvitatására. Ebben egyetértek Támir ügyvéddel, az alperes képviselőjével, aki ezt ajánlotta a per folyamán, az alsó fokú bíróságon. Ennek a megállapításnak margóján említendő, hogy a Kasztner-hívők és a velük egyetértő történészek még manapság is nem csupán Támirt, de Hálévi bírót is a per politizálásával vádolják. "Elfelejtik", hogy nem Támir és Hálévi kezdeményezték a pert, hanem a kormánykörökhöz tartozó Hájim Kohén, olyan időkben, amikor az izraeli közvéleményben ismételten megkérdőjelezték az akkori kormánykörök világháború alatti európai zsidómentő tevékenységét. Elbizakodva azt hitték, hogy a Kasztner-per pont megfelelő eszköz a közvéleményben gomolygó kényelmetlen kérdések elhessegetésére (ami ma is meghatározó teret tölt be), de mindez bumeránggá fajult. Továbbá megjegyzendő, hogy az ítéletben, ennek a fent idézett ítéleti szándék ellenére, több erkölcsi szempont is mérlegelésre került (Kasztner esetén túlmenően, általánosan), legfőképp a létveszély kendőzetlen feltárása a kulcstisztséget betöltő vezetők kötelességeként és büntetőjogi felelősségeként.[43]

A negyedik vádpont alól (háborús bűnös mentése…) a Legfelsőbb Bíróság egyhangúlag felmentette Grünwaldot, vagyis ezen állítását bizonyítottnak fogadta el.

A többi vádpontban a Legfelsőbb Bíróság öt bírájának ítélete megoszlott. Ugyan, Olsán, Hesin, Ágránát és Goitein főbírók elmarasztalták Grünwaldot az első és második vádpontban (nácikkal való kollaboráció; a magyar zsidóság "közvetett" megsemmisítése, illetve ennek "előkészítésében" való részvétel), de különböző okok miatt. Ezen okok elemzése pont ahhoz a ponthoz jutnak, ahol Kasztner állítólagos felmentése megállapítható nemcsak jogilag, hanem az áhított erkölcsi szempontból is. Természetes, hogy a Kasztnert pártolók tábora szeretné megnemtörténtté tenni, a továbbiakban részletelt, és a bíróság ítéletében foglalt érveléseket.

Goitein főbíró nem fogadta el a rágalmat testesítő kiadvány felosztását Hálévi bíró által, és ennek különböző cikkelyeit elválaszthatatlannak ítélte. Mivel Kasztner Grünwald általi megbélyegzését - mint egy saját meggazdagodását szolgáló, zsidók kifosztására irányuló cselekedeteket elkövető személyét - bizonyítatlannak és így rágalomnak minősítette - elmarasztalta az alperest. Ugyanakkor, elismerte, hogy a többi három vádpontban Grünwald megfelelő bizonyítékkal szolgált, és szerinte ezt alátámasztotta Kasztner elfogadhatatlan és hamis tanúskodása: „Még a főügyész sem kérte, hogy bizalommal viszonyuljunk [Kasztner] tanúvallomásához, és mindennek jellemezte hazugságon kívül, ami végül is meghiúsította, hogy bizalommal viseltessünk iránta.[44]

Hesin főbíró, nem ismerte el a A magyar zsidóság "közvetett" megsemmisítése, illetve ennek előkészítésében való részvétel vádpont elválaszthatóságát a "kollaboráció" vádponttól, és ennek bona fide voltát. Ezért - saját megfogalmazásában „habozva” - nem a kisebbségben maradt Silberg főbíróval szavazott.

Kisebbségi ítéletében Silberg főbíró, a „A magyar zsidóság "közvetett" megsemmisítése, illetve ennek előkészítésében való részvétel”-t minősítette rágalomnak (és ebben ő sem fogadta el Hálévi bíró döntését), viszont a "kollaboráció"-val kapcsolatban elutasította a fellebbezést. Ezért lett Silber főbíró ítélete elkönyvelve, mint a "kisebbségi" - ebben a vádpontban Hálévi bíróval egyező - ítélet.

Megjegyzendő, hogy Ágránát bíró ítélete foglalkozott a leghosszabban és legrészletesebben Hálévi bíró ítéletével. Olsán elnök osztotta Ágránát következtetéseit. Azonban a Legfelsőbb Bíróság többségi ítélete nem bizonyult helytállónak, és az évek múlásával egyre több kritikával illették, főleg az események hibás értékelése miatt. Ebben az esetben a bíróság történelmietlen hozzáállása igazságtalansághoz vezetett. Ágránát - a bírósági tanácselnök intencióinak semmibevételével - igyekezett erkölcsi vonatkozásban menteni Kasztnert. Az Olsán által már említett cél, ami pont ezt a történelmi fogyatékosságot igyekezett elkerülni, figyelmen kívül maradt Ágránát ítéletében. Ágránát az események helytelen interpretációjával vádolta Hálévi bírót, és ennek alapján téves feltevésekkel. Ugyanakkor ő ugyanazokkal az eszközökkel operált, de sokkal kevésbé felkészülten, figyelmen kívül hagyva bizonyos, szembeötlő tényeket.[45] Ágránát bíró több oldalon keresztül indokolta Kasztnernek a háború utáni 22. Cionista Kongresszus számára fogalmazott beszámolója[46] jogi bizonyítékként való elfogadhatóságát, ami ma – az időközben feltárt dokumentumok nyomán – többszörösen megkérdőjelezhető. Habár a Kasztner beszámoló minden vitát kizáróan a holokauszt egyik legfontosabb fennmaradt dokumentuma, teljességében bizonyítékként való, megfelelő disztinkció nélküli[47]  elfogadása – egyszerűen történelmietlen. (E cikkben Kasztner beszámolójának torzításait – a teljesség igénye nélkül – számos összefüggésben mutatom majd ki.)

A fentiekkel kapcsolatban érdemes idézni az izraeli parlament (Knesszet) honlapján olvasható ismertetésből: „/…/ mindazonáltal, mind az öt bíró döntése szerint, Kasztner hamis tanúvallomást tett 1947-ben, és ezzel egy SS főtisztet megmentett büntetéstől. E szövegben Kasztner 1947. augusztus 4-én, Nürnbergben tett, aláírásával hitelesített nyilatkozatáról van szó,[48] amely Kasztner szerint kiegészíti az 1945. szeptember 13-án Londonban tett nyilatkozatát a nürnbergi pereket előkészítő bizottságnak.[49] A két vallomás közötti lényeges eltérések fontos szerephez jutnak Kasztner jellemzésében, és a háború utáni cselekedetei elemzésekor. Ezek az eltérések további magyarázatra szorulnak, amelyre az alábbiakban még sort kerítünk.

Összegezve, Grünwald elmarasztalása Goitein és Hesin bírók által jogi megfontolásokkal és Kasztner büntetőjogi felelősségével is kapcsolatosak. Megállapítható tehát, hogy Kasztner állítólagos erkölcsi rehabilitációját, az ötből csak két bíró hagyta jóvá. A Legfelsőbb Bíróság ítélete nem több mint a Grünwald felmentése elleni fellebbezés bizonyos mérvadó pontokban történő jóváhagyása, de messze nem azonos Kasztner bármely rehabilitációjával, formailag, jogilag, és legfőképp erkölcsileg.

Kasztner kiállása Becher és más nácik mellett

Kasztner többszöri vallomásával, eskü alatt adott írásos nyilatkozataival és folyamodványaival négy ismert, notórius náci ügyét próbálta egyengetni:

a/ Kurt Becher SS-Standartenführer (ezredes),[50] a magyarországi zsidóság és a magyar gazdaság kifosztója, a "vért árúért" (Blut für Ware) ügylet SS közvetítője;

b/Hans Jüttner SS-Obergruppenführer (altábornagy és vezérezredes közötti SS rang), az SS Vezető Főirodájának vezetője, a Waffen-SS tábornoka (Jüttner 1944 novemberben felügyelő körúton volt Magyarországon),  akinek  Becher a zsidó "vért áruért" váltságdíjból 163 000 svájci frankot adott át;

c/Hermann Krumey, SS-Obersturmbannführer (alezredes), Eichmann helyetteseként a magyar zsidóság egyik főhóhérja, valamint

d/Dieter Wisliceny SS-Haupsturmführer (százados), a görög, szlovák és magyar zsidóság megsemmisítésének egyik főkivitelezője.

Kasztner nem kevesebb, mint hét nyilatkozatott tett a fenti személyekkel kapcsolatosan. Három nyilatkozata Becherrel foglalkozik, kettő Krumey-jel (beleértve egy alábbiakban részletezett, Krumeynek küldött perdöntő fontosságú levelét), egy Jüttnerrel és egy Wislicenyvel.[51]

Kasztner álláspontja szerint neki, a nürnbergi perek szakértő tanújaként, az igazságot kellett vallania, még akkor is, ha tanúvallomása enyhítően hathatott az elvetemült gyilkosok és rablók sorsára. Vitán felül áll, hogy Kasztner nürnbergi fellépésekor elvileg bírta az akkori hivatalos, zsidó mentéssel foglalkozó vezetőség (Bárlász, Dobkin, Báder, Káplán, Sárét, Ben-Gurion) felhatalmazását. Ezt tudjuk a korabeli levelezés, a fennmaradt naplóbejegyzésekben található egyeztetések, a Szohnut és más zsidó intézmények finanszírozását igazoló dokumentumok, valamint Telford Taylor Brigadier General (dandártábornok), amerikai főügyész fölkérése alapján.[52] Ugyanakkor Kasztner pontosan tudta, hogy a fent említett nácik milyen szerepet töltöttek be a zsidóság és a németek által megszállt országok rendszeres pusztításában a háború különböző fázisaiban. Ennek ellenére Kasztner és megbízói (akik ezt soha nem ismerték be) mégis találtak okokat mentésükre. Ezen okok között szerepel: az ígéretbetartás a hajdani segítség és mentés ellenszolgáltatásaként, zsidóktól elrabolt pénzek visszatérítése, Eichmann elfogására vezető nyomok felderítése és átadása, valamint további magyarázatok, amelyekkel Kasztner lelki beállítottságát magyarázzák, háború utáni el nem ismertsége és megvádolása miatt. Ezeket az érveket több történész elfogadja, illetve, megértéssel napirendre tér felettük. Szerintük mindez nem homályosíthatja el az életmentés érdemét. (A Kasztnernek tulajdonított életmentés elemzésére még visszatérünk).

Általánosságban megjegyzendő, hogy a gyilkosok alibi-biztosításból eredő háború végi "jótétemény"-einek ellentételezése által kiváltott erkölcsi fertőből más pragmatikus, prominens politikusok sem kerültek ki szárazon. Különösen akkor, amikor e kettős erkölcsöt álcázni is próbálták (mint Kasztner a Grünwald elleni úgynevezett Kasztner-perben).

Kurt Becher

Becher mentéséhez Kasztner többek között azzal járult hozzá, hogy a fent említett, 1947-es eskü alatt tett tanúskodásán túlmenően, Becher szájába rágta, és javára írta a budapesti zsidóság megmentését. Ez Becher 1947. július 7-i és 10-i nürnbergi kihallgatása alkalmából történt,[53] amelyen Kasztner tanácsadóként vett részt. A két kihallgatási nap között Kasztner a kihallgatással és nyomozással polgári megbízott osztrák származású zsidó Curt (Kurt) Ponger[54] engedélyével meglátogatta Bechert. Kasztner és Ponger kapcsolata idővel elmélyült, ami későbbi személyes levelezésükben is kifejezésre jutott. Ponger külön nyilatkozatban emlegette fel Becher érdemeit, úgyszintén Beno Selcke kihallgató, aki 1948. július 26-i igazolásában többek közt ezt írta: Kurt Becher úr itt becsületes, egyenes jellemű és megbízható emberként nagyon jól és kedvezően ismert /…/ Előéletének, tapasztalatainak és tetteinek tüzetes átvizsgálása bebizonyította, hogy nincs semmilyen alapja elmarasztalásának vagy az ellene szóló vádaknak. Ellenkezőleg, bizonyítottan, különleges hősiességgel, szabotálva a Gestapo tervezett intézkedéseit többtízezer, üldöztetésnek és a megsemmisítés veszélyének kitett zsidót és nem-zsidót sikerült megmentenie.” [Nürnbergi tartózkodása alatt Becher úr] „…maradéktalanul együttműködött [a hatóságokkal], nagy segítséget nyújtott a nyomozóknak, és minden kételyt kizárólag bebizonyította tisztességes és becsületes karakterét”.[55]

Walter Rapp alezredes - Ponger és Selcke felettese a Háborús Bűnök Főügyészségében, a Bizonyítási Osztály vezetője (Evidence Division Office, Chief of Counsel for War Crimes - OCCWC) és Telford Taylor dandártábornok-főügyész egyik helyettese - Grünwald védőügyvédje, Smuel Támir felkérésére, 1957. február 2-án Tel Avivban, Cvi Klementinovszki közjegyző előtt eskü alatt - többek között - a következőket nyilatkozta:[56]

a/ A Bizonyítási Osztály igazgatójaként hivatali teendői során találkozott dr. Kasztner Rezsővel Magyarországról;

b/ Kasztner hozzá és Beno Selckéhez, mint az ügyészség tagjaihoz fordult hivatalos beosztásuk keretében, és a fontosabb nemzetközi zsidó intézmények hivatalos képviselőjeként mutatkozott be előttük [abban az időben Kasztner nem volt akármilyen zsidó intézmény képviselője, önhatalmúlag ismételten rekvirált címeket, hivatali titulusokat];

c/ Rapp egyéb elfoglaltsága miatt Kasztnert Selckéhez irányította, akit utasított, hogy szenteljen figyelmet a Becherre vonatkozó, Kasztnertől kapható információknak Becher kihallgatásáról. Mint minden más vizsgálatról, Becher kihallgatásairól is napi beszámolót kapott;

d/ Kasztner fellépéséig Becher őrizettben volt, és perbe fogása bizonyosnak tűnt. Kasztner beavatkozása, és Becher szabadon bocsátására irányuló ismételt kérelmei nyomán Becher megkülönböztetett bánásmódban részesült;

e/ A Becherrel kapcsolatos erőfeszítések kifejezésre jutottak Kasztner 1947. augusztus 4-i nyilatkozatában;

f/ Rapp észrevette, hogy csoportjából többen szélsőséges szimpátiával viszonyulnak Becherhez, akinek kihallgatásai meleg, baráti légkörben zajlanak le, ellentétben az SS tisztek kihallgatására vonatkozó rendszabályokkal. Ezirányú kérdésére beosztottai azt válaszolták, hogy ez egy egyedi eset, amiben egy központi szerepet játszó, magas beosztású zsidó képviselő - mármint Kasztner - bizonyítékkal szolgált nem csupán egy magas rangú SS tiszt által megmentett több ezer zsidóról, hanem arról is, hogy ez a tiszt személyi biztonságának veszélyeztetésével szabotálta a zsidók megsemmisítésére vonatkozó náci parancsokat [sic!];

g/ Rapp tudtán kívül és a szabályok ellenére Ponger levelet intézett Becher érdekében a német nácitalanító bírósághoz. Selcke fent említett bizonyítványa Rapp jóváhagyásával történt - Kasztner folyamodványa alapján – egy különleges, rendhagyó esetként. Eszerint Becher szabadon bocsátása a zsidó nép egy fontos szerepet betöltő fiának kérelmére történt, miután a zsidó nép volt a nácik fő áldozata, és Kasztner úgy jelentkezett, mint Becher huzamosabb időn keresztüli cselekedetei közvetlen és perdöntő tanúja.

Rapp affidavitjének különleges fontossága van: a körzeti bíróság tárgyalása után került elő, és így perrendtartási okok miatt nem kerülhetett bizonyítékként a fellebbezést tárgyaló Legfelsőbb Bíróság elé, pedig közvetlen bizonyítékkal szolgál Kasztner szerepéről és befolyásáról, nem csak Becher szabadon bocsátása érdekében, hanem a németekkel való "közvetett" együttműködéséről is.[57] Ez az okmány volt egyik legfontosabb pillére Támir védőügyvéd per-újrafelvételi kérelmének a Grünwald ügyben, mint más, egyéb, az Eichmann-per folyamán felszínre került több bizonyíték. (Keresetét a Legfelsőbb Bíróság elnöke 1962-ban elutasította az indokok közzététele nélkülözésével…)

A Kasztner-per során a Becher megsegítésére vonatkozó adatok Kasztnernek Káplán pénzügyminiszterhez írott 1948. július 26-i levele[58] nyomán láttak napvilágot. E levélben Kasztner azt állította, hogy az ő közbenjárására engedték szabadon Bechert. A levél témája az úgynevezett Kasztner-vonat utasaiért Bechernek átadott váltságdíj volt (Becher-letét, vagy más néven Becher-kincs). A per során bemutatott bizonyítékok alapján világos, hogy Káplán, aki előzőleg a Szohnut pénzügyi felelőse volt, már jóval korábban (1946 december végén) tudott a Bechernek átadott értékekről, de ugyanakkor nincs bizonyíték arra, hogy ő vagy mások Kasztnert messzemenő hamistanúzásra ösztönözték volna Becher ügyében.

A per folyamán Támir védőügyvéd keresztkérdéseire és Hálévi bíró kérdésére válaszolva Kasztner ezt vallotta (megcáfolva ezzel Becher egyik nürnbergi nyilatkozatát miszerint ő az értékeket csak megőrzésre vette át azzal a céllal, hogy a háború után visszatéríti azokat): „Minden német rabló volt, és Becher ebből a szempontból nem volt kivétel /…/ Sohasem beszéltünk a németekkel a pénzek visszaadásáról, és amit visszaadtak, az tiszta haszon volt.[59] Ellentétben evvel, Kasztner a genfi, 1946. január 20-án közjegyző előtt tett nyilatkozatában, pont az ellenkezőjét állítja: „Amikor Becher 1944. június 15-e és 20-a között átvette az értékeket és megkértem, hogy letétként tekintse, és ne adja át ezeket magasabb hatóságnak, nehogy felhasználják az értékeket német háborús célokra, és amennyiben ez lehetséges visszatérítésre kerüljenek a háború után. Becher megígérte, hogy így fog cselekedni.[60] Ugyanazon lélegzettel azt is elmondta, hogy a Becherhez való viszonyulásában a változás, amint kifejezésre jut a fent említett 1947. augusztus 4-i nyilatkozatában, nürnbergi tartózkodása alatt történt, mivel ott azelőtt nem ismert részletek jutottak tudomására Becher tevékenységéről. Csakhogy ez a Becherrel kapcsolatos "változás" jóval Kasztner nürnbergi tevékenysége előtt állt be, és abból a felismerésből eredt, miszerint Becher mentő tevékenységének elismerése, tulajdonképpen Kasztner elismerését is szolgálja. Más szóval, Becher eszköz és egyben bizonyíték volt Kasztner kezében a háború alatt és után.

Időrendben Bechert a már említett, 1945 szeptemberi Londonban tett nyilatkozata után Kasztner újra szóbahozza a Schweiger Miklóst is belevonó beszámolójában, amelyet Genfben 1945. október 21-én írt Sárét, Grünbaum és Ben-Gurion részére.[61] Ebben kiemeli, hogy „Azt is tudjátok, hogy ugyanezen Kurt Becher segítségével menekült meg a budapesti gettó, került két további transzport Schweizba [az eredeti, magyar nyelvű változat szövegét idézem] és adatott át harc nélkül a bergen-belseni, mauthauseni, neuengammei és theresienstadti koncentrációs tábor a szövetségeseknek. Az Ausztriában található zsidóknak a szövetségeseknek történt átadása ugyanilyen módon történt. Különös örömünkre és elégtételünkre szolgál, hogy közölhetjük Veletek, hogy a budapesti Waada részéről átadott értékeket a németek soha sem használták fel, tehát ezek soha sem állítattak a német háborús gépezet szolgálatába.

1945. október 29-én Saly Mayernek címzett reagálásában a Joint által kiadott, és Mayert dicsőítő kommünikére, Kasztner így ír Becherről: „Vitathatatlan, hogy a Becherrel folytatott tárgyalások folyamán [Becher] szigorúan és lelkiismeretesen szem előtt tartotta az amerikai hatóságok korlátozó utasításait és kiérdemelte az ő bizalmukat és megbecsülésüket. /…/ Ami speciálisan a Becherrel folytatott tárgyalásokat illet[i], én voltam az, aki a Jewish Agency által alapított Hazala élén álltam, és nagyon nagy kockázattal 1942 óta végeztem az illegális mentési és szabadítási munkát, aki ragaszkodtam és kiviteleztem ezeket a tárgyalásokat. Jó az, hogy fennállott egy Joint Distribution Committee, amelyre hivatkozni lehetett, amikor Becherrel tárgyaltunk, és aminek a kilátásai és anyagi eszközei, valamint befolyása által rá lehetett őt beszélni arra, hogy befolyásolja Himmlert és találkozzék Önnel annak ellenére, hogy az eredetileg Brand által időnyerés végett benyújtott propositiónkat [ajánlatunkat] a szövetséges államok formálisan visszautasították.[62]

Az előbb említett 1946. januári 20-i genfi nyilatkozatában Kasztner a következőképpen nyilatkozik Becherről: „A német delegátus ezekben a tárgyalásokban, Kurt Becher Waffen-SS ezredes volt, akinek sikerült kieszközölni Himmlertől több zsidó-csoport távozását Németországból, és megakadályozta majdnem 100 000 magyar zsidó kivégzését a budapesti gettóban.

Ehhez képest kritikusan ábrázolja a Berichtben[63] Becher hozzáállását a budapesti zsidók esetleges deportálásához: „Lehetetlen volt Becher eltökéltségét enyhíteni a budapesti zsidóság deportálása felfüggesztését illetőleg. Különösen szilárdan ragaszkodott ahhoz, hogy a katonai szolgálatra alkalmasak ne maradjanak ott”, mivel úgy vélte, hogy a katonai szolgálatra alkalmasak hátba támadnák a németeket az ostrom alatt. Ez - a Berichtben leírt párbeszéd - 1944. november 4-én zajlott le, az úton Zürichből visszafelé Budapestre. Megjegyzendő, hogy Jüttner alábbiakban említendő magyarországi felügyelő látogatása, amikor is tanúja volt a halálmenetekben elhulló zsidóknak, Kasztner szerint rövid idővel e diskurzus után, november 16-án történt. A Berichtben ennek a fejezetnek a címe egy fontos eredményre utal: „Nincs totális deportálás Budapestről… A továbbiakban felsorolt események között Kasztner megemlíti, hogy Becher rábeszélte (mint állítólag többen) Himmlert, hogy csak a „megállapodás szerinti” korhatárú zsidókat vigyék, de ezt sem a magyarok, sem a németek nem tartották be. Az itt vázolt leírás mozzanatjellemzően egy kasztneri torzítás: a fejezet címe nem egyezik a tartalmával és a történelmi igazsággal. Hiszen Budapest zsidóktól való kiürítése nem a németek vagy a magyarok tervezett és beharangozott szándékaitól függött, hanem a rendelkezésükre álló eszközöktől.

Hans Jüttner

A már említett Hans Jüttner SS-Obergruppenführer egyik főalakja volt a Weisz Manfréd művek német kézre történő átjátszásának. Az ipari felszerelés kitelepítésének gyorsabb folytatásával és a Magyarországon állomásozó német alakulatok ellátási felügyeletével kapcsolatosan 1944. novemberben Becher kíséretében Magyarországra látogatott. Ennek a látogatásnak a leírása több, messzemenően ellentmondásos változatban olvasható.[64] Minket most csak a Kasztnerrel kapcsolatos rész érdekel. Mivel a látogatás időben egybeesett a budapesti zsidóknak az osztrák határ felé történő kényszermeneteivel, és a deportáltak borzalmas állapota, valamint a magyar közegek kegyetlensége köztudott és széles körben elterjedt tény volt, a német tényezők minden humánus közbelépésének felemlítése jó pontnak ígérkezett a nürnbergi perek előkészítése során. Emellett Kasztner tudott arról, hogy Becher Jüttner magyarországi látogatásakor átadott annak 163000 svájci frankot. Kasztner erről az Új Becher tulajdonok kapcsán részletesen beszámolt Káplánnak a fentebb már említett levelében:

/.../ nem lehetetlen, hogy még van lehetőség jelentős részét visszaszerezni azoknak az összegeknek, amelyeket átadtunk Bechernek, a már említett bőröndön kívül, ha megfelelő erőfeszítést és figyelmet szentelünk az ügynek.

Következők a részletek:

163000 svájci frank

1944. novemberben Jüttner SS tábornok meglátogatta Bechert. Ez alkalommal Jüttner Becher tudomására hozta, hogy a svájci hatóságok kicserélik a bankjegyeket. Ezért, kérte [Jüttner Bechert], hogy adja át neki a nála levő svájci pénzt. /.../ Mivel Jüttner most őrizetben van Nürnbergben, kieszközöltettem egy hatszemközti találkozást vele és Becherrel, amelynek során Jüttner beismerte az említett összeg átvételét...”.

Ez volt tehát az oka Kasztner 1948. április 30-án Jüttner javára tett nyilatkozatának, amelyben részletezte Jüttner állítólagos beavatkozását a nyugat-magyarországi halálmenetek leállítása érdekében.[65] A nyilatkozat hitelesítésére május 5-én került sor, talán nem nehéz kitalálni, hogy Beno Selcke által. Közben, május 3-án, Jüttner is nyilatkozott,[66] és leírta Winkelmannál[67] tett interveniálását, a halálmenetek miatti tiltakozását, miután megérkezett Budapestre. Winkelmann Jüttnert Eichmannhoz irányította, aki figyelmen kívül hagyta Jüttner fellépését. E történet folytatása szinte kibogozhatatlan. Az említett résztvevők vallomásai (Jüttner, Becher, Winkelmann) lényeges részletekben különböznek egymástól, és ugyancsak más verzió olvasható az 1946-ban kelt Kasztner-Berichtben, amelyben ráadásul Krumey és Rudolf Höss (a volt auschwitzi haláltábor parancsnok, az SS embererő szakértője) is bele vannak keverve a történetbe.

Ennél jóval fontosabb, hogy Jüttner az Eichmann per során tett tanúvallomásában[68] a következőket mondotta az izraeli főügyész képviselőjének: „Amikor 1948. május 3-án dr. Kasztner jelenlétében vallottam, ő, akit abban az időben nem ismertem, [Kasztner] félbeszakított és támogatta szavaimat. Megkérdeztem ki ő, és milyen szerepet játszik? Elmondta, hogy azon a napon, amikor felkerestem Winkelmannt a zsidó transzportok miatt, és hívattam Eichmannt, akkor ő éppen jelen volt [mármint Eichmannál], de Eichmann nem volt hajlandó beszélni velem. Egy alantasabb rangú tisztet küldött.” Kasztnernek a kihallgatások alatti jelenlétét és beavatkozását már észleltük Becher vallomásai alkalmával. Kasztner így igyekezett érvényesíteni érdekeit, fellépése lényegesen hozzájárult prominens nácik menekítéséhez. Érdekes, hogy a Bericht szerint Eichmann pillanatnyilag távolt volt,[69] ugyanakkor nem volt elérthetetlen, hiszen Kasztner nála volt, Jüttner tanúsága szerint, ami feltehetően egyeztetve volt Kasztnerrel. A Grünwald elleni perben Kasztner ezt vallotta: „A gyalogos deportációt ideiglenesen megszakították körülbelül november 17-én Jüttner tábornok beavatkozása nyomán. Ezt még Jüttner sem állította fent idézett nyilatkozataiban, hanem azt, hogy Himmlerhez fordult.Winkelmann, ugyanebben az ügyben, az Eichmann-per során, egyáltalán nem emlékezett arra, hogy Eichmann érintve lett volna, és saját szerepét emelte ki, amikor elmondta, hogy miképpen interveniált Himmlernél a halálmenetek beszüntetése érdekében.[70] Ezt a mesét megtalálhatjuk Krumeynek az Eichmann-perben tett vallomásában is, mármint azt, hogy mi volt az ő "része" a halálmenetek leállításában.

Hermann Krumey

Hermann Krumey SS alezredesnek, Eichmann helyettesének sokoldalú, intenzív és folyamatos kapcsolata volt a zsidósággal, Kasztnerrel és a hitközség képviselőivel 1944. március 20-án történt találkozásuktól, az Ausztriában felügyelt zsidókon keresztül, egészen 1945. április 19-ig, amikor átkísérte Kasztnert a svájci határon. Ennek előtte - alibije biztosításául, és nem a foglyok megmentése céljából - egy jól megrendezett látogatást szervezett Kasztnernek Theresienstadtban. Közvetlenül a háború után Kasztner gyilkost látott Krumeyben, és 1945. szeptember 13-án Londonban tett tanúvallomásában a nürnbergi pereket előkészítő nyomozóbizottság előtt[71] részletezte, hogy 1945 telén Wisliceny és Krumey elárulták neki, miszerint Eichmann 1942 tavaszán megbeszélést hívott össze Berlinben az általa vezetett IV.B osztály tisztjei részvételével. Ezen a találkozón Eichmann részletezte az Endlösung kivitelezését. Kasztner tanúvallomása szerint: „A művelet terve csaknem azonos volt minden országban: előbb a zsidók megkülönböztetésre kerültek, aztán elkülönítették őket, majd elkobozták tulajdonukat, ezt követően deportálták őket, és végül el lettek gázosítva. A IV.B tisztjei országról országra mentek. Bevallása szerint, Wisliceny volt a vezetője a szlovákiai és görögországi deportálásoknak /..../ Krumey és Seidl vezette a munkát Magyarországon, Ausztriában és Lengyelországban...”.

Fenti, egyértelmű nyilatkozata ellenére, 1948. május 5-i Nürnbergben adott affidavitjében Kasztner azt állította, hogy „Krumey /.../ feladatát figyelemre méltó jóakarattal látta el, olyan időkben, amikor sokak élete és halála függött a végrehajtás módjától. /…/ A háború utolsó három hónapját Bécsben töltöttem, és képes voltam meggyőződni a fent említett tényekről. Több ajánlatot terjesztettem elő, amelyek célja ennek a speciális csoport [a strasshofi zsidók csoportja] helyzetének a megkönnyítése volt, és ezeket mindig teljes megértéssel és szimpátiával fogadta./.../ Krumey - Becher SS-ezredes feletteseinek zavaros körülmények között kiadott parancsait végrehajtva - elkísért Theresienstadtba, és az előző, illetve az utolsó percben kiadott parancsokkal ellentétesen cselekedett.  Ezen parancsok a tábor 30 000[72]  foglyának legyilkolására irányultak, a szövetséges csapatok megérkezése előtt.”[73]

Korábban, 1946 végétől, meleg hangú levélváltásra került sor Kasztner és Krumey, illetve Kasztner és Krumeyné között.[74] Az 1947. február 5-én kelt levélben[75] a következő olvasható:

Mélyen tisztelt Krumey Úr!

Családjával felvettem a kapcsolatot, de levelemre, amelyben megkérdeztem miben lehetek segítségükre, még nem kaptam választ. Átfogó beszámolómban, amelyet Bázelben előterjesztettem, kidomborodóan és világosan leírtam, hogy milyen szerepet játszottak azok, akik segítettek nekünk. Remélem, hogy az ezidáig foganatosított lépések megkönnyítik szabadsága visszaszerzését, és élete új alapon történő újrakezdését. Amennyiben a körülmények lehetővé teszik, igyekszem segíteni magának. Bizonyos, hogy ezt nem lesz könnyű keresztülvinni, de nem könnyen felejtem el azokat, akik bizonyos időkben megértéssel viszonyultak hozzánk.

Krumeyt több alkalommal kihallgatták Nürnbergben. 1947. szeptember 23-án Kasztner február 5-i levelét idézte…

Miután a Kasztner-per folyamán felvetődött Krumey központi szerepe a magyar zsidóság deportálásában, Támir idevonatkozó kérdésére Kasztner azt válaszolta, hogy „Krumey a szövetségesek fogságában volt. Nürnbergben bíróság elé állították. Amennyire tudom, több éves börtönbüntetésre ítélték. Csak több év után találták meg, és akkor folytatták le az eljárást”. Ez merő hazugság volt. Megjegyzendő, hogy a Krumey-családdal említett levelezés időszakának nagy részét Krumey olaszországi fogolytáborban töltötte. A Kasztner-per idején Krumey szabad polgárként élt, miután Kasztner vallomása alapján nem indították eljárást ellene. Sőt, a nácitalanító bíróságot is megúszta. Hálévi kérdéseire válaszolva Kasztner továbbra is eltitkolta a valóságot:

„Hálévi: Beszéltek Wislicenyről?

Kasztner: Igen.

Hálévi: És Krumeyról?

Kasztner: Igen. Arra a következtetésre jutottunk /…/, hogy a mérlegük felettébb negatív volt.

Hálévi: Mi volt a mérlege Kurt Bechernek?

Kasztner: Wisliceny és Krumey a[z Eichmann-]kommandóban szolgáltak, tehát olyan nácik voltak, akik éveken keresztül a népirtás tényleges résztvevői voltak, több minőségben [is]. Ők közvetlen kapcsolatban álltak a népirtással.[76]

A fenti párbeszéd idején Kasztner még nem tudta, hogy a Krumeynek küldött levele egy nap eljut Támirhoz. Ez a levél nem volt ismeretes a per idején és ezért nem jutott a Legfelsőbb Bíróság elé, mint bizonyíték. Persze, azt sem szabad elfejtenünk, hogy Krumey volt az, aki átvitte Kasztnert a svájci határon, két héttel Németország kapitulációja előtt.

1957. február 17-én - két héttel mielőtt lelőtték - ezt írta Kasztner válaszként Joél Brandnak:

„Drága Joél!

Február 11-i leveledet megkaptam, és sietek megjegyzéseimet elküldeni:

1/ Nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha tanúvallomást tettem volna Krumey javára. Amikor felkértek, hogy erősítsem meg, hogy Krumey véghezvitt valami jótéteményt irántunk, ilyesmit nem tagadtam meg.

2/ Londoni nyilatkozatomban Krumeyt mint háborús bűnöst tüntettem föl. Beszámolómban leírtam cinikus félrevezetéseit tárgyalásaink idején.

3/ Ebből érthető, hogy ha valamilyen nyilatkozattal szolgáltam, azt a londoni nyilatkozat kiegészítésének kell tekinteni.

4/ Én voltam az első, aki átadta a nürnbergi hatóságoknak Krumey címét. Mikor továbbra is olasz[országi] fogolytáborban tartották erélyesen tiltakoztam, addig, míg végtére letartóztatták és átvitték Nürnbergbe. Mindez írásban, vagy más úton is bizonyítható.

5/ /…/ Nem támogatom Krumey felmentését. Ellenkezőleg. Csupán azt akarom elérni, hogy bűnei és jótettei egyaránt számításba jöjjenek. Sokat tud. Ő sokkal hozzájárulhat ennek a tragikus fejezetnek a megvilágításához. A háború utolsó évében alibistává vált. Akkor minél több alibistát óhajtottunk. Javunkra elkövetett cselekedeteinek igazolását követelte tőlünk.”[77]

Először, csak 1960-ban állították bíróság elé Krumeyt. 1961-ben, Támir találkozott Fritz Bauer hesseni főügyésszel, és betekintést nyert Krumey dossziéjába. Ott rábukkant a védelem által előterjesztett két dokumentumra. Az egyik Kasztner 1947. február 5-i levele volt, a másik Bechertől származott. 1963-ban, miután a Krumey elleni eljárás akadozott, Támir újra találkozott a Krumey-ügy kinevezett vádlójával. Látván a per nehézségeit, Támir kifejezte csalódását, mire a vádló rámutatott Kasztner 1948-ból származó affidavitjére.[78] Ebben a perben Krumeyt csupán 5 évi fegyházbüntetést kapott. Az ügyészség fellebbezése után Krumeyt 1969-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, amelyet 1973-ban a karlsruhei szövetségi bíróság jóváhagyott. Krumey nem nyerte el méltó büntetését, sem a zsidók ellen elkövetett bűntetteiért, sem más bűneiért, például a lidicei megtorlásban való részvételéért és lengyelországi tetteiért.

Dieter Wisliceny

Kasztner kétkulacsos viselkedésére jellemző egy aláíratlan és megszólítás nélküli, 1947. július 22-én kelt jegyzéke,[79] amely Sosánná Isoni-Barri történész szerint a Szohnut tudtával készült. A jegyzék témája az „RSHA IV(B) [osztálya] elleni vádirat lehetősége”. E jegyzék szerint - Kasztner feltevése alapján - egy lehetséges nürnbergi per során, olyan adatok kerülhetnek elő, amelyeket később fel lehetne használni Eichmann perében, elfogatása után. Kasztner Eichmann mellett a lehetséges főbűnösök között említi Krumeyt és Wislicenyt: „Őrizetben lévő potenciális vádlott Wisliceny százados, aki Eichmann emberei közé tartozott Szlovákiában és Görögországban, és úgyszintén aktívan vett részt a magyar zsidók ellen foganatosított cselekedetekben. A pozsonyi szlovák hatóságok hajlandók kiadni Wislicenyt az amerikaiaknak, és ha ez megtörténik, átadni a releváns dokumentumokat. Egy másik potenciális vádlott Hermann Krumey, aki most az angolok őrizetében van /…/ Több, mint valószínű, hogy Wislicenyt felakasztják a szlovákok, ha nem kerül sor a kiadatására. Ebben az esetben elvesznek azok a bizonyítékok, amelyeket várhatóan meg lehetne kapni tőle. Krumey esetében ez a beállítás homlokegyenest ellenkezik az előbbiekben felsorolt tényekkel. Mivel ebben az időben az amerikaiak már kihallgatták Wislicenyt, sőt megkapták Wisliceny megjegyzéseit Kasztner Berichtjével kapcsolatban, a fenti ötletnek nem volt realitása, annak ellenére, hogy nürnbergi vallomása alkalmával Wisliceny felajánlotta segítségét egy esetleges Eichmann elleni eljárásban. Mellesleg a Bericht szerint és a körülmények részletezése nélkül, Wisliceny Kasztnernek azt mondta, hogy Eichmann öngyilkos lett.[80] Egy másik Bericht-kitétel Wisliceny beszámolóit Kasztner derogálóan "meséknek" titulálja.[81] Kasztner Eichmannal kapcsolatos céljai Wislicenyvel, és ennek megbízhatatlansága – áthidalhatatlanok.

Strasshof

A strasshofi transzportok vonatkozásában egyes szaktörténészek általában abban látják Kasztner sikerét, hogy Strasshofba öregeket és gyerekeket is deportáltak, annak ellenére, hogy a németeknek munkaképes embererőre volt szükségük. E nézet szerint, mivel nem a németek és a zsidókat bevagonírozó magyar közegek szelektálták a deportálásra szánt zsidókat, hanem többnyire a zsidókat bízták meg a Strasshofba szállítandó zsidók kiválasztásával[82] olyan kritériumok alapján, amelyek között praktikusan a munkabírásnak nem volt kiváltságos szerepe, Kasztnernek és munkatársainak tulajdonítják a Strasshofba került zsidók többségének az életben maradását. További bizonyító érvet látnak nők, gyerekek is idősek, illetve családok szállítását Strasshofba. Azonban az alábbi körülményeket is figyelembe kell venni, és meg kell határozni, mi az (esetleges) ellensúlyuk azzal az állítólagos "eredménnyel" szemben, miszerint a németek magyar zsidókat a "vért áruért" ügylet keretében küldték Ausztriába:

a/ Az esetleges lázadás vagy fizikai ellenállás diskurzusában sokszor említett (munkaszolgálat miatti) férfihiány ebben az esetben is gátja volt az igazi munkaerő összegyűjtésének, különösen ebben az időszakban. Ezért figyelmeztette válaszában (1944. június 30.) Kaltenbrunner Blaschkét (a hozzáfolyamodó, munkásokat igénylő bécsi polgármestert), hogy csak 30%-nyi munkaképes zsidó van a transzportokban.[83] Úgy látszik, e hátrány ellenére a zsidó transzportok gazdaságosnak tűntek az SS és az osztrákok számára. (Eichmann egy jelentős összeggel megzsarolta Kasztnert, zsidó pénzből finanszírozott ellátást csatoltak egyes vonatokhoz - amely nem jutott el a deportáltakhoz -, az osztrákok fizettek a munkaerőért, a Nemzetközi Vöröskereszt ellátással segítette az Ausztriában dolgozó zsidókat, és valószínűleg a kényszerhelyzetbe került Blaschkének sem volt jobb megoldása, mint ezeknek a zsidóknak az elfogadása.);

b/ 1944. június második felében, a strasshofi transzportok időpontjában, a németek és magyar segítőik helyzete problematikusabb volt, mint ennek előtte. A deportálást még gyorsabban és akadálymentesebben kellett lebonyolítani: a semleges országok nyomást gyakoroltak Horthyra, a szövetségesek partra szálltak Normandiában, a magyar egyházi vezetők megkérdőjelezték adott formájában a deportálásokat[84] - ebben az auschwitzi táborról érkező hírek is meghatározó szerepet játszottak[85] -, ugyanakkor a magyar és a német végrehajtók száma korlátozott volt, a családok esetleges szétválasztásának veszélyes, rendfelbontó megnyilvánulásai, és logisztikai megoldása további forrásokat és eszközöket követelhetett;

c/ Az Ausztriában dolgozó zsidók általában nem tipikus koncentrációs táborbeli körülmények között dolgoztak, hanem romeltakarításban, gyárakban, mezőgazdasági birtokokon, osztrák polgárok között, ahol robotolni és termelni kellett. Ez az SS számára nem elhanyagolható jövedelmet is jelentett. Szétszakított családok, még ha a redukált lélekszámot és kiadást is figyelembe vesszük, nem számíthattak megfelelő munkaképességűnek. A 15 000 főnyi Strasshofba szállított alföldi zsidó kétötöde Bécsben és környékén robotolt. Az akkori SS nyilvántartás szerint 5972 magyar fogolyból 4055 (68%) volt munkaképes, mivel a 10-12 éves gyerekeket is dolgoztattak.[86] A többi 9000-nyi magyar zsidó falusi környezetben, kis családi csoportokban lett elhelyezve. Száz főn felüli táborok ritkák voltak. Őrség általában nem volt. Több esetben korabeli beszámolók a helyi lakosság sajnálkozását emelik ki.[87] Ezek a körülmények csökkentették az atrocitások számát, és hozzájárultak a túlélők viszonylagosan magasabb számához;

d/ Kaltenbrunner a strasshofi zsidókat csak átmenetileg küldte munkára. Blaschkének küldött, fentebb idézett levelében leszögezte, hogy a zsidók, főleg a munkára nem alkalmas nők és gyermekek esetében készen kell állni az esetleges Sonderaktionra (szó szerint különleges akció, értsd: megsemmisítés, megölés). Tehát ezen zsidók megsemmisítésének tervét, még ilyen körülmények között sem adták fel. 1944 végén és 1945 elején, amikor a zsidók jelentős részét már nem tudták dolgoztatni - a tél, a bombázások és a készülő visszavonulás miatt - körülbelül 25%-ukat legyilkolták,[88] a többieket elvitték különböző táborokba. Jutottak csoportok Bergen-Belsenbe, a Kasztner-csoport által elhagyott Ungarlagerba, Theresienstadtba és még Auschwitzba is[89] (ebben az időben, tulajdonképpen 1944 novemberétől, már nem volt elgázosítás Auschwitzban);

e/ A fentiekkel összefüggésben, fontos megemlíteni az események elemzését az Eichmann-per bírái által: „A vádlott felhasználta ezt a Kaltenbrunner által adott parancsot - amelynek engedelmeskednie kellett - a magyar-zsidó vezetőség félrevezetésére és pénzbeli zsarolására.  A budapesti Segély- és Mentőbizottságnak a néhai dr. Kasztner írt által beszámolójából világosan kitűnik, hogy a vádlott [Eichmann] látszólag belegyezett a zsidó közösség vezetőinek abba a követelésébe, hogy életeket mentsenek 15 000 zsidó Ausztriába történő szállításával és ottani "jégre tevésükkel”. A főügyész keresztkérdéseire a vádlott nem tagadta le a megtévesztést. Azt mondta: lehet, hogy túl pozitív képet festettem Kasztnernek.[90] Tehát a strasshofi művelet, nem tárgyalások eredménye volt, hanem német érdek, amelynek mellékterméke a Kasztner által elhitt rutinos félrevezetés.[91]

Ide kapcsolódik az Eichmannal való "tárgyalás" leírása a Berichtben. Kasztner, híven stílusához és beállítottságához, saját beszámolójában a fent említett tényektől eltérően tünteti föl (mellesleg, Eichmann 100 000 fős zsidó "előleget" ígért a tárgyalások kezdetén), hogy milyen engedményeket ért el Eichmannál. Ezek közé tartozott a családok együttes deportálása, beleértve nőket és gyerekeket, a "fejár" leszállítása 200 dollárról 100-ra, „mint minimumként amennyiben a zsidók életben maradnak”, és az 5 millió svájci frank váltságdíj megfizetésének elodázása.[92]

Kasztnerrel kapcsolatos további észrevételek:

a/ A Berichtben téves az alföldi zsidóknak Strasshofba szállításának az időpontja,[93] illetve Eichmann bejelentése Kasztnernek a strasshofi transzportok szervezéséről. Ez egyszerű elírás is lehet. A helyes keltezés nem július 14. hanem június 14.

b/ A Berichtben leírt és nyomatékosan kihangsúlyozott történet, miszerint a győri deportáltakat szállító vonatot tévedésből irányították Auschwitzba, nem helytálló. A feltüntetett időpont (június 14.) körül érkezett a győri vonat Auschwitzba,[94] de semmiképpen sem a strasshofi szerelvények Ausztriába érkezésének idején.[95] Nehezen hihető, hogy ez pusztán egyszerű hiba lenne. Genfben lévén, pontosított értesülés hiányában, Kasztner valótlan, nagyzolt adatokat közölt beszámolójában. Kellő dokumentáció hiányában, lehetetlen megvizsgálni, és komolyan venni egyes túlélők azon vélekedését, hogy Kasztner lelkiismeretét terhelte dr. Róth Emil - az általa is kiváló embernek tartott - győri rabbi, pusztulása.

c/ A Bericht szerint, Kasztner előzetes tájékoztatást kapott Wislicenytől a strasshofi transzportokról, de nem részletezi, hogy Wisliceny tudta-e, hogy az utasítás Kaltenbrunnertől jött.[96] Kasztner akkor még hihette – nem tudván Kaltenbrunner utasításáról –, hogy Eichmann bejelentése, miszerint "elfogadta" az ajánlatát, és összesen 30 000 zsidót "jégre tesz" Ausztriában, az ő nyomásának az eredménye. Később e hiedelem alaptalanságának fel kellett volna merülnie Kaltenbrunner nürnbergi pertárgyalása nyomán, amelyben a Blaschkének írt levélnek beható figyelmet szenteltek a Sonderaktion kifejezés jelentősége miatt. Erre már 1946 áprilisában sor került,[97] jóval a Bericht kiadása előtt. Még akkor is, ha nem lehet összehasonlítani a mai információs hozzáférési lehetőségeket a második világháború utániakkal, föltehető, hogy Kasztner Nürnbergbe készülő szakértőként nyomon követte az akkori nürnbergi fejlemények magyar-zsidó aspektusait, vagy legalább is ez lett volna a feladata.

A magyarországi deportálás ideiglenes leállítása Himmler által

   Horthy 1944. július 6-i határozatát - miszerint megszüntetik a zsidók deportálását – a németek semmibe vették, és Eichmann tovább mesterkedett a budapesti zsidóság deportálásának folytatásán.[98] Ugyan a németek nem tudták véghezvinni terveiket magyar csendőrségi karhatalom nélkül (amelynek alakulatait Horthy visszarendelte Budapestről állomáshelyeikre.[99] Ez a tény is bizonyítja az előző idők deportálásában a magyar szervek meghatározó szerepét és felelősségét), és ezért politikai ostrom alá vették a vergődő Sztójay-kormányt a további deportálás előmozdítása érdekében. Ezen törekvések közepette érkezett táviratilag 1944. augusztus 25-én Himmler parancsa Winkelmannhoz a deportálások leállítására. Mivel a már említett első találkozó Becher és Saly Mayer között augusztus 21-én történt, vannak, akik a tárgyalások kezdetének tulajdonítják a fent említett táviratot, más szóval a Becher-Kasztner kapcsolat érdemének. Természetesen evvel a feltevéssel együtt kell járnia egy továbbinak, mely szerint Himmler tudott a találkozásról és annak kimeneteléről mielőtt letiltotta a deportálást. Találkozás éppen volt, de érdemleges tárgyalások nem, mert Bechernek nem volt beutazási engedélye Svájcba, és Mayer nem volt hajlandó tárgyalni német földön. Így csak egy rövid megbeszélésre került sor a német-svájci határt képző hídon ülve, Höchst és St. Margarethen között.[100] A Kasztner-vonat 318 utasának Bergen-Belsenből éppen ezen a napon Svájcba történő érkezése bizonyára evvel a találkozással volt összefüggésben, de a deportáció leállításának más, nyomósabb okai voltak.

1944. augusztus 20-án a szovjet haderő (2. és 3. Ukrán Front) megsemmisítő csapást mért Romániában, Iaşi-Kisinyov körzetében, a német Heeresgruppe Südukraine-ra (Dél-Ukrajna Hadseregcsoport) és az akkor még velük harcoló román seregre. E vereség egyenes következménye volt a románok augusztus 23-i átállása a szövetséges hatalmak oldalára. A német katonai veszteséget betetőzte a stratégiai fontosságú román nyersolaj lelőhelyek elvesztése.[101] A németek romániai kudarcától kifolyólag új katonai helyzet alakult ki, amelyben a németek számára Magyarország katonai-logisztikai fontossága sorsdöntővé vált. Nemcsak a zalai olajmezők váltak nélkülözhetetlenné, hanem Himmler is rákényszerült a deportálások felfüggesztésére, hogy biztosítsa a német erők utánpótlási, visszavonulási útvonalait és a balkáni német erők fennmaradását.[102] Kasztner sem Bechernek sem magának nem tulajdonítja Himmler parancsát. A Berichtben található a fentiekhez közelálló véleménye: „Himmler részben megfontolta a magyar kormány jegyzékét.[103] Románia átállása után tanácsosabbnak vélte nem ingerelni tovább a magyar érzelmeket.[104] Tehát a deportálások leállítása Himmler taktikai megfontolásaiból eredt.

Vizsgáljuk tovább a fejleményeket Himmler parancsának megérkezése után, és értékeljük ki az augusztus 21-i tárgyalás kimenetelét, mint Himmler parancsának lehetséges okozóját. Miután Veesenmayer értesült Himmler táviratáról Winkelmannak, még aznap, augusztus 25-én 11.15-kor táviratot küldött Ribbentropnak, amelyben értesíti külügyminiszterét, hogy Winkelmann telefonon közölte vele, előzőleg, éjjel 3-kor megkapta Himmler távirati parancsát a deportálások leállításáról, és további utasításokat kért (tulajdonképpen megpróbálta aláásni Himmler határozatát). Felbátorodottan a parancs érkezésétől Becher aznap 18.00-kor egy beszámolót küldött Himmlernek az augusztus 21-i svájci találkozásról, és egyben kérte Himmler felhatalmazását további tárgyalások folytatására. Ebben a beszámolóban, a 9-ik cikkelyben, ezt jelenti: „A másik fél kijelentette, ha a birodalomba való deportálás továbbra is folytatódik, számottevő helyen a tárgyalást komolytalannak tekintik és eredménytelen lesz. Időközben ide érkezett Reichsführer erre vonatkozó parancsa.[105] Ezt az utolsó mondatot csak egyféleképpen lehet értelmezni: az augusztus 21-i svájci találkozó és Himmler 25-i parancsa között nem volt kapcsolat Himmler és Becher között a tárgyalással vagy a deportációval kapcsolatban, és Himmler parancsa a találkozás kimenetelétől függetlenül került kiadásra.[106] Messzemenően az is kiérthető, hogy a 318 Kasztner-utas 21-i elengedésére vonatkozó parancs a találkozást megelőző időben lett kiadva, mint egy német biztosíték (vagy félrevezetés) a tárgyalások komolyságát illetően. Ezen csoport Bázelba érkezésének keltezése augusztus 21-e, a Berichtben is. Kasztner beszámolója szerint Becher múlt időben mondta Mayernak a tárgyalás folyamán, hogy a németek már bebizonyították jóakaratukat a 318 zsidó elengedésével.[107] Tehát német szemszögből a 21-i tárgyalásig, és ezt beleértve, csak adtak, és nem kaptak ellenértéket a deportálás megszüntetésére (az 1684 Kasztner-zsidóért, amelyeknek egy része még túsz volt Bergen-Belsenben ebben az időben, a németek már kaptak két és fél millió dollár értékű vagyont). Kasztner élethűen számol be Becher szemrehányásáról, aki Kasztnert a találkozás elégtelen előkészítésével vádolta. Ez is megmagyarázza Becher elodázott beszámolóját Himmlernek, amit ugyan elküldött a lefújt deportálás biztonságában. A fenti következtetés értelmében az addigi tárgyalásból kifolyólag Himmlernek nem volt oka a deportálás leállítására, csupán Bechernek a tárgyalások folytatására való felhatalmazása látszott célszerűnek, amit Himmler táviratilag meg is adott augusztus 26-án, válaszként Becher fent említett 25-i beszámolójára.

A budapesti gettó megmentése

A budapesti gettó megmentésének közkeletű története, patetikus mellékterméke a holokauszt kutatásnak. Ebben az esetben is - a fent említett halálmenetekhez hasonlóan - annyi mentő volt, hogy nehéz megérteni egyáltalán miért volt szükség a mentésre. Ebben a mentőakcióban a sok "résztvevő" közül német oldalról Himmler, Becher, Karl Pfeffer-Wildenbruch, Waffen SS-Obergruppenführer, a budapesti német védelmi erők főparancsnoka, és Gerhard Schmidhuber,[108] Wehrmacht Generalmajor (vezérőrnagy), a 13. páncélos hadosztály és a pesti német erők parancsnoka nevét szokás említeni. Egyes elméletek szerint Kasztner és Becher közbenjárása győzte meg Himmlert, hogy javaslatára Hitler Pfeffer-Wildenbruchot nevezze ki budapesti feladatára. Ezzel akarták biztosítani a budapesti zsidók életben maradását. E verzió szerint Pfeffer-Wildenbruchnak az volt a szerepe a gettó mentésében, hogy a rendőrség és a nyilasok között összekötőtisztként működő Szalai Pál ismert "beavatkozása" nyomán,[109] jóváhagyja Schmidhubernek a gettó megvédését célzó intézkedését, a pogromot tervező nyilasok ellen.

Az alábbiakban a budapesti gettóval kapcsolatos részletek csak Kasztner és Becher ekkori tevékenységével összefüggésben kerülnek tárgyalásra. E vonatkozásban, háború utáni jelentéseiben és nyilatkozataiban, Kasztner gyakran említi Bechert, mint azt a kulcsbeosztásban lévő magas rangú német tisztet, aki főszerepet játszott a budapesti gettó megmentésében. Persze ezen ábrázolás szerint az irányító kéz Kasztnerré volt.

A korabeli katonai helyzet puszta fölvázolásából is jól kitűnik, hogy január 15-e táján már mennyire bezárult a kör a Nyugati tér[110]-Erzsébet körút-Rákóczi út-Baross utca-Kálvin tér által határolt térségben küzdő német és magyar egységek körül. Az első vonal, tehát a front meghatározása a következő volt: „Cuczor utca, Lónyay utca, Török Pál utca, Kálvin tér, Üllői út, Szentkirályi utca, Mária utca, Rákóczi tér, Déry utca, Nagyfuvaros utca, Tisza Kálmán tér kizárva, Bezerédy utca, Baross tér, Rottenbiller utca, Király utca, Rózsa utca, Andrássy út, Szív utca, Szondy utca, Izabella utca, Ferdinánd híd, Csanády utca”.[111] Ugyanezen a napon a Nyugati teret a szovjet erők elfoglalták. Január 16-án „Az Erzsébet körútra betört ellenséget súlyos harcokban megállítottuk... jelenti a 13.  páncélos hadosztály (Schmidhuber hadosztálya).[112] Tehát január 15/16-án,[113] román és szovjet egységek már a Rákóczi út és az Erzsébet körút környékén voltak. E szerint kétséges a pogrom terve, legfőképp annak az erőnek a nagyságrendje, amelyet Royal-szálló épületében, majdnem az Erzsébet és Teréz körút sarkánál állítólag felvonultattak,[114] ha céljuk tényleg a gettó elleni bevetés volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1945 január közepén a gettóban megközelítően 70 000 zsidó élet-halál  között tengődött.  Ezek elpusztításához, agyonlövetéséhez, vagy akárcsak nagyszámú legyilkolásához, jelentős számú katonaságra és karhatalomra volt szükség.  Ezeknek ebből a célból való felvonultatása több mint kétséges az akkori katonai helyzetet, lehetőségeket és kihívásokat mérlegelve.

Azt is megjegyezném, hogy Pfeffer-Wildenbruch harcászati parancsnoksága alatt (1944. december 12-i kinevezése után), a szovjet ostrom alatt a nyilasok zavartalanul ölték orra előtt halomra (meg a Dunába) Budapest zsidóságának egy részét. Az esetek listája hosszú és ismeretes. A Waffen-SS tábornokának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a szovjet erők elleni kilátástalan küzdelmében - a külvilágtól elvágva - erőket biztosítson a zsidók megvédésére a nyilasoktól, akik még bőrük mentésének rovására is az utolsó pillanatig megszállottan gyilkolták a zsidókat. Persze Pfeffer-Wildenbruch a háború után, miután hazatért a fogságból (1955), fűnek-fának mesélte hősi tetteit, de Schmidhuber nevének említése nélkül.[115] Nemcsak, hogy semmilyen korabeli dokumentum nem tárult fel, amely a budapesti gettó valamilyen német vagy magyar beavatkozással járó megmentését bizonyítaná, hanem a későbben idézett tanúvallomások és visszaemlékezések[116] annyira ellentmondásosak meghatározó részleteikben, hogy ezeknek a mélyebb vizsgálata hihetetlenné teszi a sajnálatosan és alaptalanul elterjedt tévhiteket a gettó "csodálatos megmentésével" kapcsolatban. A gyorsan pergő katonai események, a németek ádáz ellenállása, a német és magyar alakulatok rohamosan rosszabbodó helyzete 1945 januárjában, és a teljesen felbomlott közfelügyeleti körülmények, kizártak akármilyen behatást a budapesti zsidók sorsára Himmler, Becher, nemhogy Kasztner által.

Nem véletlen, hogy Becher 1947. július 7-i és 10-i nürnbergi kihallgatásán Kasztner vaskos célzásai ellenére sem értette a budapesti zsidóság megmentésének összefüggéseit saját személyével. Pedig Kasztner még arra is emlékeztette Bechert, hogy 1945. január 9-én, amikor Himmler előléptette ezredessé, éppen akkor kérdezte meg táviratában Pfeffer-Wildenbruch Himmlert, hogy mit tegyen a budapesti zsidókkal. Ezt honnan tudhatta Kasztner? Becher elmondta neki, de Becher nem emlékezett rá nürnbergi vallomásai alkalmával…

A koncentrációs táborok átadása a szövetséges hatalmaknak

Kasztner 1945. április 10. és 15. között - a fent említett 1947. augusztus 4-i nyilatkozatával és a Bericht-ben leírtakkal összhangban - utazott körútjára Becherrel. A körút állítólagos célja a táborokban lévő foglyok megmentése az esetleges náci öldökléstől, mielőtt a táborok szövetséges erők kezébe kerültek volna. A holokauszt irodalom behatóan tárgyalja Hitler kifejezett parancsát, amely megtiltotta élő foglyok átadását az ellenségnek. Himmler egy álkinevezést adott Bechernek, mint a táborok főfelügyelőjének. Ennek célja csupán további alibi szerzés volt. Ha bizonyos táborokban meg is sikerült győzni a parancsnokokat a foglyok élve hagyásáról, Kasztner nem volt több mint egy látszat tanú, aki azt a célt szolgálta, hogy a végítélet napján alibivel szolgáljon,[117] de ne feledjük: a németeknek szánt alibi az övé is volt.

Kasztner alibije

Az ez idáig bemutatott tények és dokumentumok alapján azt hiszem, sikerült az olvasót meggyőznöm, alig hihető, hogy Kasztner, aki zsidóság egyik képviselőjének adta ki magát Nürnbergben, olyan messzemenő felhatalmazást kaphatott volna a Szohnut, vagy a Zsidó Világkongresszus vezetőitől, mint amely kifejezésre jutott nürnbergi viselkedésében és írásos, eskü alatt tett affidavitjeiben. Ha Becher, Jüttner és Wisliceny esetében még találnánk is valamilyen okot megsegítésükre, Krumey esetében ez kizárt. Ha Kasztner személyes vagy közösségi hálájával próbálnánk magyarázni a náci bűnösök mentését, annak ellenére, hogy a háború végi cselekedeteik nyilvánvalóan alibi szerzésre irányultak, akkor is figyelembe kellett volna venni korábbi, számos országban elkövetett bűneiket, pont úgy, ahogy Kasztner is felsorolta ezeket 1945. szeptember 13-i nyilatkozatában. Ha háború idején, a kitűnően informált Kasztner nem is ismerte az egyes részleteket, megismerhette ezeket két hosszú, több hónapos nürnbergi tartózkodása alkalmával. Közéleti személyiségként Kasztner nem lehetett felhatalmazva ezen bűnök eltussolására, még akkor sem, ha a "másodrangú" bűnösökben és a zsidó holokausztban a szövetségesek nem voltak elsődlegesen érdekelve.

Kasztner háború utáni tetteinek és nyilatkozatainak magyarázata máshol keresendő. Különösen kirívó a Becherrel kapcsolatos nyilatkozatainak átalakulása és variálása:

a/A Berichtben még így jellemzi az SS-t: „Az SS egyes részlegei között mintaszerű volt az együttműködés. A Judenkommando 'likvidált', a gazdasági stáb meg 'kasszírozott.'[118]

b/Az FBI (ez nem tévedés, az alábbiakban részletezett okmány megtalálható az amerikai állami levéltárban, az FBI okmányai között: RG65-47826-249 jelzet alatt) által 1945. május 17-én készült jelentésben, Kasztner kihallgatója jelenti a hallottakat: „…Eichmanntól eltérően, Becher nem volt érdekelve a zsidók kiirtásában. Becherrel való későbbi ügyletekkel a jelentő [mármint Kasztner] állítása szerint többszázezer zsidót sikerült megmenteni.

c/ Térjünk vissza az 1947. augusztus 4-i nürnbergi nyilatkozatra. Kasztner a következőket emeli ki ebben:

I/ A Joint képviselőjeként és az illegális Zsidó Mentőbizottság vezetőjeként gazdasági alapon tárgyalt Becherrel,[119] és az alábbiakban felsorolt eredményeket sikerült elérni.

II/1684 magyar zsidó megmentése Bergen-Belsenen és Svájcon keresztül;

III/Becher közbenjárására, 1944 őszén Himmler utasítást adott a zsidóság megsemmisítésének leállítására. Jóllehet Kaltenbrunner és Eichmann megpróbálták elszabotálni ezt az utasítást, de sok zsidó mégis ennek a parancsnak köszönheti életben maradását;

IV/ A Becherrel történt megállapodás alapján 1945. áprilisban, 75 pozsonyi zsidót sikerült Svájcba menteni;

V/Becher közbenjárására 85 000 pesti zsidót nem deportáltak és nem gyilkoltak meg 1944/45 november, december és január hónapjaiban;

VI/ A háború utolsó szakaszában Becher és Himmler erőfeszítéseinek eredményeként - több magas rangú radikális SS-vezető ellenzése közepette - sikerült meghiúsítani a még életben lévő zsidó foglyok elpusztítását, és sikeresen átadták őket a győztes szövetséges erőknek. Állítása szerint Kasztner tanúja volt hasonló parancsok kiadásának,  amelyek  eredményeképp  Neuengammeban  12 000, Theresienstadtban pedig 30 000 embert sikerült megmenteni;

VII/A fennmaradt dokumentumok és tanúvallomások alapján igazolható, hogy Becher beavatkozása hiúsította meg Kaltenbrunnernek az utolsó percekben kiadott parancsát a mauthauseni és flossenbürgi[120] táborok foglyainak legyilkolására. „1944 júniustól 1945 április közepéig személyes kapcsolatban lévén Becherrel, és tapasztalataim alapján megerősítem, hogy Becher saját hatáskörében minden tőle telhetőt megtett, hogy ártatlan emberek életét megmentse a nácik vak gyilkolásának tombolásától. Ezért még akkor is, ha a tárgyalásaink alapja erősen kifogásolható, egy pillanatra sem vonom kétségbe Kurt Becher jóindulatát, és véleményem szerint ügye, amikor a szövetséges vagy német hatóságok elbírálására kerül, a lehető legteljesebb mértékben megfontolásra érdemes.”

A fenti nyilatkozat nagy port vert föl a Kasztner-perben, mert Kasztner, mindaddig, amíg Támir nem hangsúlyozta ezt a nyilatkozatot, állhatatosan tagadta, hogy bármely esetben tanúskodott volna Becher javára, és kinyilvánította, hogy Bechert náci bűnösként kellett volna elítélni. Sőt még ebben az időpontban is, félévvel a per kezdete után, tagadta, hogy ezen a nyilatkozaton kívül egyéb nyilatkozatokat adott a nácik javára. Ebben a pontban még Kohén főügyész kérdéseire is állhatatosan valótlanságokat állított.[121]

A Londonban tett 1945. szeptember 13-i nyilatkozatában - ellentétben az 1947. augusztus 4-vel - még nincs ennyire nyomatékosan kihangsúlyozva Becher zsidók melletti határozott állásfoglalása: „Az SS és a Gestapo kiváltképpen elszántságot mutatott azoknak a likvidálásában, akik közvetlen ismereteket szereztek módszereikről és cselekedeteikről. Én megmenekültem más zsidó vezetők sorsától, mert a magyar zsidóság teljes likvidálása kudarcba fulladt, és Becher SS-ezredes szárnyai alá vett, hogy biztosítsa saját későbbi alibijét. 1944 ősze után, sorsáért aggódva, meg akarta mutatni, hogy ő nem azonosult a deportálásokkal és a népirtással, és következetesen bizonyítékokat igyekezett szolgáltatni nekem, hogy zsidókat próbált menteni. Wisliceny SS-százados ismételten biztosított, hogy szerinte Németország nem képes megnyerni a háborút. Abban bízott, hogy élve tartásom és némely engedmény, amit a zsidók elleni kampányban adott, védőtanút szerezhet számára, amikor - az elkövetett atrocitásaik miatt - majd sor kerül az ő és szervezete felelősségre vonására. Furcsa, hogy ő volt az, aki a magyar zsidósághoz fordult szlovák zsidók ajánlásával. Azok [egy részét] ugyanis nem deportálták 1942-ben, és viszonylagos védettségben éltek 1944 végéig.[122]

A különbség az 1947-ben tett tanúvallomás azon kijelentése, hogy „Becher saját hatáskörében minden tőle lehetőt megtett, hogy ártatlan emberek életét megmentse a nácik általi vak gyilkolás tombolásától”, és a fentiek között (az alibi biztosítás) artikulálja, méghozzá Kasztner szájából, a különbséget az önmentésből eredő alibit kereső Becher, és a meggyőződésből, humánumból zsidó mentő Becher között. Kasztner nem érte be Becher valódi cselekedetei leírásával, hanem Becher indítékait is megpróbálta kifehéríteni - híven valamiféle betyárbecsülethez.

Figyelemre méltók a háború utáni vádaskodások, pénzügyi követelések és nyomozások Kasztner ellen. Az észrevétel, amely szerint a háború után Kasztner meg akarta alapozni - mi több ki akarta csikarni - a szerinte neki járó méltánylást, tekintélyt és státuszt, pontosan beleillik abba a képbe, amelyet közeli barátai is festenek róla. Feltűnő hogy az 1946. decemberben megtartott bázeli cionista kongresszuson Kasztner semmilyen hivatalos pozícióban vagy delegációban nem szerepelt.

Természetes, hogy az olyan estekben, amelyekben valaki nem tud minden elvárásnak megfelelni, mint Kasztner esetében is, ellenségek léphetnek föl. Ugyanakkor, az iránt sem lehetünk közömbösek, hogy milyen elvárással viszonyultak a németek a cionistákhoz általában, és különösen Kasztnerhez. A zsidók elleni, hagyományos német taktikához, tudniillik a zsidók felhasználásához saját megsemmisítésükhöz, további sátáni csel párosult. A Bericht több alkalommal bemutatja Eichmann csalárd, megtévesztő hitegetéseit, ígéretei következetes megszegését. Ugyanezt vallotta Hansi Brand az Eichmann-perben. A hitegetés a német megszállás első fázisában azzal kezdődött, hogy előbb a gettósítás, majd a deportálás lehetőségét - ahogy más országokban is eljártak - cáfolták. A kolozsvári zsidók elszállításának híre a nem létező kenyérmezői táborba, a Waldseeből "küldött" levelezőlapok, amelyeket Krausz Miklós szerint Krumey megbízásából Kasztner adott át a Zsidó Tanácsnak a címzettekhez való továbbításra, mind ugyanezt a célt szolgálták. Ehhez kapcsolódik, a sátáni Eichmann elgondolkoztató jellemzése Kasztnerről, amely Eichmann elrablása után a Sternben és Life Magazineban (1960. november 28-án és december 5-én) Willem Sassen holland náci újságíró által készült interjúban volt olvasható[123]: „Ez a fiatalember, dr. Kasztner korombeli jéghideg ügyvéd és fanatikus cionista volt. Belegyezett a zsidók visszatartásába a deportálásokkal való szembeszegüléstől, sőt még a rend fenntartásába is a gyűjtőtáborokban, ha hajlandó leszek szemet hunyni és elősegíteni pár száz, vagy pár ezer cionista kivándorlását Palesztinába. Ez jó alku volt. A táborokbeli rendfenntartásért 15 000-20  000 fő, ez a szám, még ha valamivel több is lett volna, nem volt túl magas ár nekem. A továbbiakban Eichmann leírja, hogy Kasztner egyenrangú tárgyalópartnerként viselkedett, és „csiszoltsága, hidegvérűsége ideális SS tisztté tehette volna”. Még akkor is, ha szentséggyalázás számba menne ennek az Eichmann-idézetnek szószerinti elfogadása, a német célok világosak, és a következő meggondolásokra vezetnek:

a/ Már Brand elutazása előtt Isztambulba világos volt, hogy az „auschwitzi malmok” működése, amit Eichmann előszeretettel említett, már nem csak fenyegetés;

b/ A vidéki zsidóság deportálásának befejeztével ugyan megkezdődtek az érdemi tárgyalások Becher és Saly Mayer (Kasztner) között (1944. augusztus 21.), de ezek nem eredményeztek egyebet, mint a Kasztner-vonat megmentését. Ezt, bármilyen fontos is volt, arányosan kell nézni, különös tekintettel arra az 1210 fős theresienstadti zsidónak az 1945 februárjában Svájcba történő átengedésére, amit Musy volt svájci elnök ért el Himmlernél minden pénzbeli ellenérték nélkül. Sőt 1944. október végétől a deportálások folytatódtak, más nem kevésbé kegyetlen körülmények között, a németek és magyar bűntársaik ütemezése és lehetőségei szerint, miközben a tárgyalások tovább folytak Mayer és Becher között.

c/ Később az eredményesebb mentési akciók, amelyek összegségükben jóval felülmúlták a Kasztner által megmentettek számát,[124] már nem a Kasztner által képviselt német vonal (más néven nagy vonal), medrében működtek. Az 1944 közepétől folytatódó önfeláldozó és fortélyos mentésben, amely ebben a korszakban kiforrottabb volt, találhatjuk meg a magyar zsidóság igazi hőseit, akik a holokauszt eddigi narratívájában Kasztnerhez képest háttérbe szorultak. Ezek közé tartoznak az áldott emlékű, mártírhalált halt Komoly Ottó, a hálucok, a mentesítettsége[125] ellenére szolidaritásból sárga csillagot kitűző Stöckler Lajos (a Zsidó Tanács tényleges elnöke a bujdosó Stern Samu helyett) és a gettót igazgató Domonkos Miksa.

d/ A mából visszatekintve igencsak méltányoljuk a Kasztner-vonat 1684 zsidójának megmentését. Ha nem lett volna Kasztner lehet, hogy a Kasztner-vonat utasai is elpusztultak volna.

e/ Ugyanakkor, a háború utáni mérleg[126] kevésbé tűnt ígéretesnek Kasztner számára. Amit 1955-ben Eichmann Kasztnerről mondott a Sassen-féle interjúban, már közvetlenül a háború után is említették rosszakarói. Egyéni és kollektív vádakkal illették. Egyik legelső vádlója, Joél Pálgi (Nussbecher Emil) Palesztinából küldött ejtőernyős volt,[127] aki Palesztinába való visszatérése után vizsgálatot követelt Kasztner ellen, mivel azt gyanította, hogy őt és Perec Goldsteint Kasztner adta fel Budapesten a németeknek és a magyar hatóságoknak.[128]

A Kasztner által ténylegesen megmentettek száma - ami viszonylag csekély volt a háború utáni, Kasztner által idézett számokhoz képest - bizonyítja, hogy a németek alaposan becsapták és kihasználták. Ez még jellegzetesebb, ha például figyelembe vesszük, a Kolozsvárott történteket (a Kasztner-perben bevallotta, hogy 1944. május 3-i ottlétekor, és később sem értesítette az ottaniakat a megsemmisítés veszélyéről. Sőt, apósát - a hitközség és a gettó vezetőjét - is tehetetlenséggel vádolta).

Persze ha egy százezres fős tömeg sikeres megmentéséről lett volna szó, akkor bármely vádat sokkal egyszerűbb lett volna kivédeni. Itt kapcsolódik Kasztner személyes érdeke azokéval, akik alibit akartak maguk számára biztosítani, no meg azokéval, akik úgy gondolták, hogy ilyen alibi ellenében a korábban átadott, átengedett javakat vissza lehet kapni. Kasztner számítása rossznak bizonyult, mert azt hitte, hogy megbízói ki fognak mellette állni, azok viszont nem számítottak Kasztner túl messzemenő, valótlan állításaival.

Felvetődik a kérdés, hogy Kasztner miért nem érte be 1684 zsidó megmentésének nimbuszával. A náci bűnösök mentési kísérlete saját céljait is szolgálta, megalapozva azt a tévhitet, hogy kapcsolatainak és befolyásának felhasználásával tízezreket, esetleg százezreket mentett meg. Egy ilyen arányú embermentés természetesen sokkal hatásosabban glorifikálta volna Kasztnert. Tény hogy vannak történészek, akik továbbra is a Strasshofba szállított, illetve a Budapesten maradt zsidók és több koncentrációs tábor foglyainak megmentőjét látják Kasztnerben.

Összegezés

Kasztner kétes vallomásai váltották ki Kohén kormány jogtanácsos következő kijelentéseit a Legfelsőbb Bíróságon elhangzott összefoglaló vádbeszédében: „Nem vagyok sem ügyvédje, sem védőügyvédje Kasztnernek, és nem vagyok hajlandó megvédeni mindazt, amit Kasztner cselekedett /…/ Tényleg vannak olyan események, amelyekkel kapcsolatban igaza volt Hálévi bírónak. Ellentmondások, pontatlanságok, és hazugságok, amelyeket Kasztner vallott tetteivel kapcsolatban. De ezek között és azon megállapítás között, miszerint Kasztner eladta lelkét a Sátánnak, és céltudatosan együtt működött a nácikkal a zsidó nép kiirtása érdekében, mély szakadék tátong.” Sem Hálévi bíró, sem Támir védőügyvéd, (sem pedig e sorok írója) nem állította/állítja Kasztnerről, hogy „céltudatosan együtt működött a nácikkal a zsidó nép kiirtása érdekében”, hanem "közvetett" együttműködést, hihetetlenséget és megbízhatatlanságot vet a szemére. Akármennyire magasztos volt a cél - megbirkózásaz útban levő, a világégés után születendő Izrael Államának megalapítási nehézségeivel - ez nem szentesíthette a holokauszt áldozatainak erkölcsi kiárusításával egyenlő hamistanúzást Kasztner által Nürnbergben, és később a Grünwald elleni per során, Jeruzsálemben.

Kasztner sorsa sok tekintetben saját jellemének következménye. Képtelen volt árnyékban maradni, és így elkerülni a veszélyt, ha az ár – akár csak átmenetileg is - a szürkébb, hétköznapi élet lett volna. Meggyilkolása nem csak személyes tragédiáját, hanem a magyar-zsidó vészkorszak egyik különleges reprezentánsának földi pályafutását tetőzte be. Kasztner jó és rossz tetteiben egyaránt tükröződik mindaz, amit abban a korszakban megtehettek a hozzá hasonló emberek. Kasztnernek és társainak nem (lett volna) szabad olyan szerepet juttatni, ami érvényesülést nyert a felelőtlen és önkényes vezetésnek, a különbségtevésnek vér és vér között, az ígéretek semmibevevésének, a könyörtelen hitegetésnek, a fejetlen rögtönzésnek, és annak a hitnek, miszerint furfanggal és áltatással mindent meg lehet oldani.

Megértéssel viszonyulhatunk mindazokhoz, és méltányolhatjuk hálájukat, akik okkal, ok nélkül úgy hiszik, hogy Kasztner megmentette őket. Ezzel ellentétben, nem engedhető meg, dacára Kasztner messzemenő vakmerőségének, hogy tettei önzésmentesként és hősiesen önfeláldozóként kerüljenek megörökítésre. A Kasztnerrel történtek igazi tanulsága: a megtévesztés elkerülésének, a gátlástalan manőverezés eliminálásának, elementáris erkölcsi elvek érvényre juttatásának és nem a mindenáron elérendő cél szentesítésének szükségessége. Ez legfőképp a közéleti feladatokat - akár önkéntesen, megválasztva, vagy kinevezve - elvállalókra vonatkozik. Ne kövessék Kasztner példáját, aki fortélyossága, bátorsága és a sok túlélő hálája dacára, sokak szemében nem hősként, hanem bukott politikusként távozott a holtak birodalmába.


[1] A Passover Haggadah  As Commented Upon By Elie Wiesel and Illustrated by Mark Podwal (New York: Touchstone, 1993); Az előszó Lévai Éva fordítása in: Szombat (2003 április).

[2] További részletek és tájékoztatás olvasható Jehudá Láháv cikkében: „Eichmann, Becher, Kasztner” in: Beszélő, 6. évfolyam (2001. május 4.) 5. szám, 110-115 (internetes változat: http://www.c3.hu/scripta/beszelo/01/05/04.htm). Vö. Randolph Braham: Mentőakciók Magyarországon, Mítoszok és a valóság” (továbbiakban Braham: Mentőakciók) in: Századok, 138. évfolyam (2004. év) 6. szám, 1393 (internetes változat: http://www.szazadok.hu/archiv/pdf/0406rb.pdf). A Kasztner-ügy részletesebb ismertetését lásd: Szita Szabolcs: Aki egy embert megment – a világot menti meg, Mentőbizottság, Kasztner Rezső, SS-embervásár (Budapest: Corvina, 2005) (továbbiakban Szita: Mentőbizottság); Kádár Gábor – Vági Zoltán: Aranyvonat, Fejezetek a zsidó vagyon történetéből (Budapest: Osiris, 2001) (továbbiakban Kádár-Vági), III. Legenda és valóság: Kurt Becher története, 133-222.

[3]Mivel a hozzáférhető magyar szövegekben számos alkalommal téves idézetekkel találkoztam, e tanulmányban az idegen nyelvű forrásokból a következőkben saját fordításomban idézek.

[4] 232/55 sz. Bűnvádi Fellebbezés, Legfelsőbb Bírósági Ítéletek, XII. kötet, 1958. január 17, 2314 (Jeruzsálem: A Legfelsőbb Bíróság Ítéletei, héberül: Piszké Din sel Béjt há’Mispát há’Eljon).

[5] Braham: Mentőakciók, 1415 (23).

[6] Dr. Munkácsi Ernő: Hogyan Történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához (Budapest: Renaissance Kiadás, 1947) (továbbiakban Munkácsi: Hogyan történt?), 56.

[7] Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942-1944 (Budapest: Európa - História, 1991), 2. k., 170.

[8] A zsidó naptár áv havának 9. napja. Magyarországon "tisebov"-ként ejtik ki. Zsidó hagyomány szerint mindkét szentély pusztulásának gyásznapja, amikor böjtölnek, és Jeremiás profétának tulajdonított "siralmakat" recitálnak. E nap jentősége mélyebb dimenziót, értelmet ad Munkácsi írásának.

[9] Dr. Munkácsi Ernő: Küzdelmes évek... Cikkek és tanulmányok a magyar zsidóság elmúlt évtizedéből, A magyar zsidóság jövője (Budapest: Libanon, 1943), 137.

[10] A kiáltvány keltezés nélküli, de az aláírással hitelesített nevek (dr. Mose Schweiger, Smuel Springmann, Joél Brand, Simon Jiszráeli, Cvi Goldfarb, Elijáhu Sajó, Hillél Danzig) szerint biztonsággal megállapítható, hogy 1943 november – 1944 január között készült, mivel ezek a személyek, csak ekkor voltak együtt Magyarországon. A héber nyelvű eredeti szöveg a Hágáná levéltárában (Árhijon Toldot há’Hágáná), Tel-Avivban található (80/187/26).

[11] Az erdélyi, és specifikusan a kolozsvári cionista mozgalom sikeres társadalomszervezési akciói általában tükrözték azt a húszas évek elején beindult disszimilációs folyamatot, amely az 1930-ban alapított Zsidó Politikai Pártban testesült meg. A párt, amelynek elnöke Fischer József volt, 1931-1937 között 4-5 képviselővel volt jelen a román parlamentben. Az erdélyi cionisták társadalmi, kulturális, egyházi és nemzeti identitásukat kifejező intézményeikben tömörítették a Palesztinába készülőket. Politikai érdekképviseletük későbben az úgynevezett Romániai Zsidó Párt volt.

[12] Cionista Pénzügyi Alap (szó szerint Alap[ítási] tőke). A második világháborút megelőzően a Magyar Zsidók Pro Palesztina szakosztályaként működött a Keren Kájemet mellett. Célja: az álijá (a Palesztinába történő bevándorlás) elősegítése és a mezőgazdasági települések létrejöttének támogatása. Részletesebben lásd Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon (Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2000) (továbbiakban Novák), 192-193.

[13] Kasztner szokatlan és merész eljárásaira jellemzők az alább említendő események – amelyek bár több független forrás által nem bizonyíthatók - mégis plasztikusan tükrözik a Kasztnernek tulajdonított (és elhitt) viselkedésmódot. Joél Brand ezt írja Kasztnerről: „Kasztner és a tevékenység szinonimák voltak /…/ Gondoskodott útlevelekről, vízumokról és tartózkodási engedélyekről. Kasztner szeretett az embereken segíteni. Nem volt olyan, akit visszautasított volna. Az emberek megsegítése kiemelte alakját, és különleges méltóság sugárzott belőle. Jótéteményeit nem pénzért tette, és gyakran a felajánlott fizetséget sem fogadta el. Sőt, a másoknak nyújtott segítség nem vált mindig javára /…/ Tetteit csak az tudja értékelni, aki ismerte az akkori román viszonyokat. Kasztner közeli viszonyban volt a román titkosrendőrséggel, és ezt felhasználta mások megsegítésére.” Kasztner fortélyosságának példája a román miniszterelnökkel folyatatott telefonbeszélgetés Észak-Erdély visszacsatolása után, amikor a román hatóságok hírzárlatot rendeltek el, és az Új Kelet működését a magyar hatóságok megszüntették. Kasztner újságíróként fontos és kizárólagos scoopot szerzett. Egy további példaként megemlítendő, hogy Kasztnernek sikerült elintézni, hogy munkaszolgálatos alakulatát leszereljék, és ne küldjék Ukrajnába. Joél és Hansi Brand: A sátán és a lélek (továbbiakban Brand) – héberül: há’Szátán ve’há’Nefes, Benjámin Gepner szerkesztésében (Izrael: Ladori kiadó, 1960), 24, 27.

[14] Munkácsi: Hogyan történt?, 55.

[15] Asher Cohen: A háluc ellenállás Magyarországon 1942-1944 (Budapest: Balassi kiadó, 2002), 36-50; Livia Rothkirchen: Magyarország – Európai menekültek menedékhelye (Hungary – an Asylum for the Refugees of Europe) in: Yad Vashem Studies, 7. sz. (Jeruzsálem: 1968), 127-142.

[16] A világháború alatt a Zsidó Világkongresszus és a Szohnut (szó szerint ügynökség, a XVI. Cionista Kongresszus által 1929-ben alapított testület, a Palesztinába való bevándorlás, az álijá, elősegítése érdekében) küldöttségeket tartott fent a semleges országokban – így Svájcban és Törökországban - az üldözött zsidók megsegítésére. Az isztambuli Segítő- és Mentőbizottságnak, amely 1942 november és 1943 március között került megszervezésre a már Isztambulban levő, Palesztinából küldött Szohnut, pártok és mozgalmak képviselőiből, meghatározó szerepe volt a helyi, így például a szlovákiai és magyarországi hasonló szervezetekkel szemben, mint az egyik fontosabb pénzforrás, és a palesztinai zsidó vezetőség képviselője. 1940-től, a világháború alatt, a cionista ifjúsági mozgalmak csúcsszervezetének, a he’Háluc-nak, és a Zsidó Világkongresszusnak szintén szoros és gyakori pénzügyi és tájékoztatási kapcsolata volt a magyarországi Mentőbizottsággal, de politikailag az isztambuli kapcsolat volt mérvadó. Ennek a kapcsolatnak a következtében lett a Mentőbizottság vezetősége Ihud-Mápáj párti (további részletek az alábbiakban). Vö. Asher Cohen: i. m. 36-40.

[17] Későbbi nyilatkozatai szerint, szerepe ügyvezető elnök volt, ami egyezett valóságos ténykedésével.

[18] Az "árvízi hajós" dédunokája, antifasiszta aktivista, Fedor Ágnes írónő férje, Faludy György barátja.

[19] Lásd a 15. lábjegyzetben említett Rotkirchen tanulmány mellékletét.

[20] A cikk megírásának korához, illetve az akkori rezsimhez mérten kell értelmezni az "ellenállási mozgalom" kifejezést.

[21] Vö. Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam, 1942-1944 (Budapest: Európa - História, 1991), 2. k., 85-88.

[22] Az Ihud, a Mápáj (Mifleget Poálé Erec Jiszráél = Izraelföldi Munkások Pártja) Palesztinán kívüli szervezete volt. A Szohnutba tömörült palesztinai politikai pártok között a legnagyobb. A Szohnut legprominensebb vezetői, így Dávid Ben-Gurion és MoseSárét (Sertok), a Mápájhoz tartoztak. Magyarországon az Ihudnak jóval kevesebb tagja volt, mint például a Mizráhinak és a Somér há’Cáirnak. Ennek ellenére, a Mentőbizottság legtöbb vezető tagja (Kasztner, Brand, Springmann, Schweiger) tapasztalatuk, jártasságuk, és az isztambuli Mentőbizottság sugallata alapján - Komoly Ottó és Szilágyi Ernő kivételével – Ihud-párti volt. Lásd Novák: i. m. 192.

[23] Joél Brand (Naszód, 1906. április 25. - Bad Kissingen, 1964. július 13.) nagyapja a munkácsi postaszolgáltatás üzemeltetője volt, és nagy adakozó hírében állt. Joél Erfurtban nevelkedett és érettségizett, miután családja odaköltözött 1910-ben. A reálgimnáziumi tanulmányok befejeztével, 19 évesen világkörüli utazásra indult, amelyről 1930-ban tért vissza időközben elhunyt apja helyettesítése céljából a család tulajdonában levő telefon társaságban. 1933-ban, Hitler uralomra jutása és a Reichstag fölgyújtása után letartóztatták, ismerve baloldaliakkal és kommunistákkal szimpatizáló tevékenységét. Két évre rá kitiltották Németországból. Ezután visszatért Erdélybe, Kolozsvárra, majd 1936-ban áttelepült Budapestre, és az apja által alapított telefon társaságban kapott állást. Mivel fiatalkori inspirációiból kiábrándult, cionistává vált és palesztinai kivándorlásra készült. A Gordoni cionista ifjúsági mozgalomhoz csatlakozott, és mezőgazdasági felkészítésre jelentkezett. Ekkor ismerkedett meg leendő feleségével, Hartmann Hajnalkával (Hasi), akivel 1935-ben összeházasodott. Édesanyja és három lánytestvére Magyarországra érkezése, és a család növekvő kiadásai egy kötöde létesítésére késztették feleségével együtt, ami a későbbi háborús időkben sikeresen bevált. Cionista tevékenysége intenzívebb lett politikai síkon, és beválasztották több cionista szervezet vezetőségébe. A negyvenes évek elejétől pénzgyűjtéssel és a Magyarországra menekültek megsegítésével tűnt ki. Sikeresen járt el felesége leánytestvére, ennek férje, és több más személy, akiket a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) utasítására hurcoltak el 1941 nyarán, felkutatásában és vissza hozatalában. Brand mentő tevekénysége 1942 tavaszától kiterjedt több ezer szlovákiai menekült magyarországi menhelyének megszervezésére. Ebben az időken bizonyos pesti körökben ismertebb és befolyásosabb volt Kasztnernél, főleg magyar és német kémelhárítókkal, valamint félvilági körökkel fenntartott eredményes kapcsolatai miatt. Lásd Szita: Mentőbizottság, 10-13; Fenti és további életrajzi adatokra lásd Alex Weissberg: A halottak szószólója, Joél Brand története (angolul: Advocate for the Dead, the Story of Joel Brand) (London: Andre Deutsch Limited, 1958), 13-25; Jehiám WeitzA kétszer meggyilkolt ember (héberül: há’Is se’nircáh páámájim) (Izrael, Keter kiadó, 1995).

[24] Az 1944. évi magyarországi deportálások kezdetekor Himmler, előbb Eichmannon majd Becheren keresztül, egymillió zsidó élet megkímélését ajánlotta fel tízezer teherautóért és más áruért cserébe. Német szemszögből az ajánlatnak több célja volt: ha az alku megvalósul, a németek jelentős stratégiai fontosságú anyagokhoz juthatnak, és felveszik a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel előkészületként a háború utáni időkre; ha a tárgyalás eredménytelen, a zsidóirtás és a zsidó vagyon elrablása zavartalanul folytatódik, de az alkudozás puszta tényével éket vernek a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió közé. A tárgyalások a német oldalról előbb Krumey-jel, Eichmannal és később Becherrel, a zsidó oldalról Branddal, Kasztnerrel és Saly Mayerrel (a Joint svájci képviselőjével) zajlottak 1944. április 5. és 1945. február 12. között, előbb Budapesten, majd 1944. augusztus 21. után Svájcban.

[25] Teljes nevén Strasshof an der Nordbahn. Külvárosi jellegű község Bécstől 25 km-re, keleti irányban. Fontos vasúti gócpont, ahol a "keleti munkások" szétosztására létesítettek a nácik Durchgangslagert, vagyis átmenőtábort.

[26] A "vért áruért" ügylet kiinduló pontja a már az angolok által jóváhagyott 600 certifikát, vagyis Palesztinába szóló bevándorlási engedély volt. Ezeknek az engedélyeknek a szétosztása a Cionista Szövetség Palesztina Hivatalának és ennek az erre a célra megválasztatott tanácsának kezeiben volt. A Palesztina Hivatal ügyvezető titkára Krausz Mose (Miklós) volt, mint a legnagyobb cionista mozgalom, a Mizráhi képviselője. Krausz és az Ihud-Mápáj által dominált Mentőbizottság vezetői között hosszantartó, visszatérő összeütközések voltak az adományok, certifikátok elosztása, és egyéni vetélkedés miatt.

[27] Mielőtt a Kasztner-vonat elhagyta Budapestet többen, eltérő adatok szerint pár tucatnyian, vagy több százan lopakodtak fel a légiriadó és a sötétség leple alatt a vonatra, miközben a szerelvény a rákosrendezői, ferencvárosi és kelenföldi pályaudvarokon vesztegelt. (Lásd Szita: Mentőbizottság, 75). Kasztnernek a 22. Cionista Kongresszus (Basel, 1946. december 9-24.) számára fogalmazott beszámolója (Der Bericht des jüdischen Rettungskomitees aus Budapest 1942-1945, vorgelegt von: Dr. Rezső Kasztner (továbbiakban Bericht) szerint (62. o.), a Bocskai úti táborból 450-en szálltak a vonatra, az előlegesen kialkudott 150 helyett. (A további hivatkozások az itt említett beszámoló eredeti kiadásának az oldalszámaira történnek.)

[28] Vannak, akik 1685 utasról számolnak be. A továbbiakban, a következetesség kedvéért is, a Berichtben több helyen feltüntetett 1684-es számot használjuk, ami Kasztner szerint a németekkel való "elszámolás" alapjául szolgált.

[29] Teljes nevén: American Joint Distribution Committee (AJDC), vagyis: Amerikai Egyesített Kiosztó (vagy Szétosztó) Bizottság. Az amerikai zsidó vezetők 1914-ben alakították az akkori török fennhatóság alatt éhínséget szenvedő palesztinai zsidóság megsegítésére. Az első világháború után a Joint tevékenysége kiterjedt több európai ország üldözött és sanyargatott zsidóságának megmentésére, antiszemita üldözéstől való védelmére és gazdasági, társadalmi helyzetük javítására. 1921-től helyi irodáin keresztül egyre hatékonyabban kezdett működni gazdasági, szakmai és a szociális jóléti területeken. A Joint mindmáig inkább jótékonysági mintsem politikai szervezet.

[30] Joél Brand nővéreit és édesanyját a németek visszatartották. Említett, Hansi feleségével közösen írt könyvében Brand megrázóan ecseteli későbbi találkozásukat Kasztnerrel Bergen-Belsenben 1945. április elején (Brand: i. m. 82); Salgó (Fendrich) Margit (Joél Brand unokahúga) visszaemlékezése szerint, Joél Brand Hanna nevű nővére beszélt az SS-tisztek társaságában levő Kasztnerrel, aki közölte velük, hogy Theresienstadtba szállítják őket (Salgó Margit közlése e sorok írójának, Tel-Aviv, 2007. november 26.); Kasztner is megemlékszik erről a mozzanatról, mármint hogy Begen-Belsenben látta a „Brand-család tagjait” (Kasztner 1945. június 30-án írt levele, amelyet Zsolt Bélával küldött Hansi Brand, Szulem (Solem, Sándor) Offenbach, Perec Révész és Cvi Goldfarb részére. Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár: XXXIII-4-a 3. d.)

[31] Lásd a fenti 27. lábjegyzetet Kasztner beszámolójával kapcsolatban.

[32] Lásd Szita: Mentőbizottság, 153-156.

[33] Hájim Miháél Dov Weissmandel rabbi (1903-1957), a nyitrai rabbi veje, a Wislicenyt megvesztegető pozsonyi Munkabizottság vezető tagja. Az ő ajánló levelével fordult 1944. március 26-án Wisliceny óbudai Freudiger Fülöphöz, a pesti Ortodox Hitközség elnökéhez és a Zsidó Tanács tagjához. Ez volt a nyitánya a későbbi "vért áruért" ügyletnek. 1944 októberben az őt és családját Auschwitzba szállító vonatból kiugorva menekült meg.

[34] Salgó (Fendrich) Margit szíves közlése szerint Kasztner lépett kapcsolatba vele, és közbenjárását kérte nürnbergi meghívása érdekében.

[35] Első lakását, egy másfélszobás, áporodott levegőjű szuterént a sógorától kapott kölcsönből vette. Később a hálás megmentettek segítségével jutott egy kulcspénzes lakáshoz.

[36] Brand: i. m., 111.

[37] Telford Taylor dandártábornok, amerikai főügyész fölkérésére Kasztner 1948 márciusától május közepéig tartózkodott, immár másodszor, szakértő tanúként Nürnbergben.

[38] Kasztner és Danzig, még közös kolozsvári cionista tevékenységükből ismerték egymást. Danzig szintén a kolozsvári megmentettek és a "Kasztner vonat" utasai közé tartozott. 1945-ben alijázott. Az első parlamenti választások idején, az izraeli magyar-zsidó körökben, a Mápáj megtestesítőjeként, szószólójaként volt ismeretes.

[39] Dr. Schweiger Miklós (Mose Bár Cvi nevet vette fel Izraelben) jogász, a két világháború közötti jugoszláviai cionizmus kiemelkedő alakja. Zentai születésű, a helyi ortodox rabbi fia. 1941 és 1942-ben többször letartóztatták magyarellenes tevékenység gyanújával. A Mentőbizottság tagja, rövid idővel az 1944. márciusi német megszállás előtt az isztambuli Mentőbizottság utasítására kinevezték a Védelmi Bizottság (Hágáná) magyarországi vezetőjévé. Schweiger e kinevezésében szerepet játszott, hogy fennállt a megalapozott veszély, hogy hamarosan Magyarországon is bekövetkezhet mindaz, ami a zsidókkal a környező, német megszállás alatt levő országokban történt, beleértve a fizikai megsemmisítést. A Mentőbizottság más tagjai nem fogadták el az isztambuli utasítást, és Mose Rosenberg lett a Védelmi Bizottság tényleges vezetője. 1944. április 4-én, Szabadkán, a németek letartóztatták Schweigert, és július 14-én Mauthausenbe deportálták.  Kasztner kérésére Becher szabadította ki 1945. április 20-án. Becher a "vért áruért" ügylet keretében kapott váltságdíj, mindmáig tisztázatlan értékű töredékét "visszaszármaztatta" Schweigernek.

[40] Izraelben a kormány jogtanácsosának kettős szerepe van: mint jogszakértő a kormány jogi, igazságügyi tanácsadója, és képviselője a kormány ellen benyújtott jogi eljárásokban. Ugyanakkor, a kormánytól függetlenítve, az állami vádhatóság vezetője és így az állami főügyész feljebbvalója. Amennyiben a kormány jogtanácsosa törvénybe ütközőnek találja a kormány lépéseit, és ezért megtagadja a kormány képviseletét bírósági eljárás esetében, a kormányt egy külső jogász képviselheti. Csak a kormány jogtanácsosának döntése alapján vádolhatnak meg egy kormánytagot. Amennyiben a megvádolt miniszter a parlament tagja, mentelmi jogának felfüggesztésétől függ bíróság elé állítása.

[41] Az izraeli bírósági rangsorban közvetlenül a Legfelsőbb Bíróság alatt álló testület. Mivel Izraelben nincsenek ítélőtáblák, az itt használt "Körzeti Bíróság" a magyar Megyei Bírósághoz hasonlítható.

[42] 232/55 sz. Bűnvádi Fellebbezés, Legfelsőbb Bírósági Ítéletek, XII. kötet, 1958. január 17., 2269.

[43] Habár az európai zsidóság kiirtásának magyarországi ismerete 1944 elején, ennek elhíresztelése és helyi kivitelezésének lehetőségével való vezetőségi számítás, e tanulmány céljait és határait túlhaladják, a látókör kiszélesítése kedvéért megemlítjük, hogy ez a téma ma is egy további polémia tárgya a holokauszt kutatók körében. Főképp, a magyarországi zsidóság megsemmisítésének előkészítésével összefüggésben levő Auschwitzi jegyzőkönyvnek (e néven ismert beszámoló számít a legfontosabbnak a hasonló más beszámolók között), a hatása, terjesztése és cselekvésre való ösztönzése szerepelnek vitatárgyként. (Walter Rosenberg - később Rudolf Vrba felvett álnéven vált híressé - és Alfred Wetzler - álnevén Jozef Lánik - közös és sikeres auschwitzi szökése után vették fel a jegyzőkönyvet, 1944. április 25/26-án a szlovákiai Zsolnán.) Ma már vitathatatlan, hogy az Auschwitzi jegyzőkönyv tartalmát és jelentőségét a magyar zsidóságra vonatkozólag nem csak a cionista körök - Kasztner körét beleértve - hanem a zsidóság más, széles vezető rétegei is részletesen megismerték legkésőbb 1944. május elején. Az általában fölvetett történelmi vitatémák között szerepelnek a kihasználatlan mentési lehetőségek és az ismeretek célzatos elhallgatása. A jegyzőkönyv részletes ismertetését lásd: Haraszti György, Auschwitzi jegyzőkönyv, (Budapest: Múlt és Jövő, 2005).

[44] Uo. (Bűnvádi Fellebbezés), 2314.

[45] Vö. Mihál Sákéd: Történelem a bíróságon és bíróság a történelemben: az ítéletek a Kasztner-perben, és az emlékezet narratívái (héberül: há’Hisztorijá be’Véjt há’Mispát u’Véjt há’Mispát bá’Hisztorijá – Piszké há’Din be’Mispát Kasztner ve’há’Nárátivim sel há’Zikáron), in: Álpájim, Ám-Ovéd, Tel-Aviv: 2000, 20 sz.; Lásd még Braham: Mentőakciók, 1411 (19).

[46] Lásd a 27. lábjegyzetet.

[47] Ágránát főbíró így jellemzi a Berichttet: „Csakugyan szem előtt tartottam azt az elbírálást, hogy Kasztner beszámolója nem egy naiv ember leírása, hanem egy tapasztalt újságíróé, aki jártas a szövegezésben és a fogalmazásban, és az okmány több részében felismerhető a szerkesztés apologetikus célzatossága. /…/ Bizonyára ezeket a megfontolásokat figyelembe kell venni, amikor felmérjük mi igaz a beszámoló egyik vágy másik részében. - Uo. (Felsőbírósági Ítéletek), 2088.

Mindmáig a Bericht nem került alaposan elemzésre. Szövegében tévedések, torzítások, tendenciózus beállítások keverednek az elfogadható tényekkel. (Lásd továbbá Szita: Mentőbizottság, 156-158).

Kasztner beszámolója keserű visszhangra talált a Mentőbizottság több tagjainak körében. Említett, feleségével írt közös könyvében, Brand részletezi Springmann, Biss, Dénes és Révész Perec reagálásait. 1947. június 10-én Brandnak írt levelében Révész fölveti azt a lehetőséget, hogy Kasztnert egy neki írandó levélben megfenyegessék, amennyiben (Kasztner) nem javít a beszámolón, helyzetét elviselhetetlenné teszik: „…amit ajánlok nagyon alantas, de amikor egy lelkiismeretlen emberrel van dolgunk csak ilyen úton érhetünk el valamit.” (Brand: i. m. 104-105). Később a Kasztner-per idején, Révész lett a Kasztnert támogató közéleti, a Mápáj által támogatott és finanszírozott bizottság koordinátora. A volt Mentőbizottság tagjai, így Brand is, kiálltak Kasztner mellett amiatti aggodalmuktól vezetve, hogy a per ő ellenük is fordulhat(ott volna).

[48] A Beno Selcke, a nürnbergi Háborús Bűnök Főügyészsége-Bizonyíték Osztályának kihallgatója előtt aláírt és 1947. augusztus 4-én hitelesített affidavit, teljességében Kurt Becher mentését szolgálta.

[49] International Military Tribunal, Nürnberg, Germany, USA Exhibit 242, 2605-PS (PS = Paris Storey – egy időben, Párizsban gyűjtötték a nürnbergi per anyagát, és Storey ezredes volt a felelős tiszt neve. Innen az okmány jelölése). A dokumentumot Warren F. Farr őrnagy hitelesítette, 1945. szeptember 13-án, Londonban.

[50] Becher 1944-ben, Magyarország német megszállása idején Obersturmbannführer (alezredes) volt. 1945. január 9-én léptette elő Himmler ezredessé, magyarországi tevékenysége elismeréséül.

[51] Sosánná Isoni-Barri (továbbiakban Barri) izraeli történész, behatóan foglalkozik Kasztner háborús bűnösök javára tett tanúságaival, lásd: Kasztner náci háborús bűnösök javára tett tanúvallomásainak kérdése [okai] (angolul: The Question of Kasztner's Testimonies on Behalf of Nazi War Criminals), in: The Journal of Israeli History, Vol. 18, Nos. 2 and 3, Summer and Autumn 1997 (University of Tel-Aviv, The Chaim Weizmann Institute for the Study of Zionism and Israel), 139.

Barri szerint a Szohnut vezetősége előre tudott Kasztner közbelépéséről Becher, Jüttner és Wisliceny érdekében, de ennek ellenére nem álltak ki Kasztner mellett a per folyamán. Ennek hiányában Kasztner önfeláldozóan nem vallott ellenük, illetve nem fordult hozzájuk támogatásért.

[52] Kasztner erről így vallott a Grünwald elleni perben: „Táviratot kaptam Taylor tábornoktól. A költségeket és a honoráriumot a Nemzetközi Bíróság fedezte. /…/ Kihallgatást kértem Dávid Ben-Gurion úrtól, megmutattam a táviratot, és megkérdeztem mi tévő legyek. Azt ajánlotta, hogy utazzak. Találkoztam a politikai osztály és más Szohnut intézmények képviselőivel, hogy megbeszéljem az utazás politikai célokra való felhasználásával kapcsolatos teendőket. A Szohnut folyósított nekem pénzt a költségek fedezésére. - Izrael Államának Levéltára (Jeruzsálem): A Kasztner-per okmányai (jegyzőkönyvei).

[53] Office of U.S. Chief of Counsel for War Crimes, APO 696 A, Evidence Division, Interrogation Branch, Interrogation, nr. 929, July 7, 1947: „…durch Mr. Curt Ponger in Anwesenheit von Dr. Rudolf Kasztner....” és ezen kihallgatásnak a folytatása 1947. július 10-én (Nr. 929-B); Vö. Kádár-Vági: i. m., 198-200.

[54] A kihallgató Ponger későbbi viselkedése és "pályafutása" megkérdőjelezi a kihallgatás anyagának megbízhatóságát. Kasztnert megkérte, hogy utaljon át pénzt részére Svájcba állítólagos tanulmányi kiadások fedezésére és Palesztinában élő édesanyja részére. Posner (Páznér) svájci Szohnut képviselőnek felajánlotta, hogy segít a Becher által rekvirált pénzek felkutatásában. Az amerikaiak 1953-ban letartóztatták és sógorával együtt elítélték a Szovjetunió javára való kémkedés miatt. Lásd: http://foia.fbi.gov/foiaindex/ponger_verber_espionage_case.htm

[55] Izrael Államának Levéltára (Jeruzsálem): A Kasztner-per okmányai, a vád 121. sz. bizonyítéka.

[56] Az okmány terjedelme miatt, a továbbiakban egy lerövidített összefoglalás szerepel.

[57] A már említett dr. Robert Kempner, Walter Rapp egyik helyettese a nürnbergi Bizonyítási Osztályon, Brand kérdéseire Kasztner nürnbergi szerepével kapcsolatosan így válaszolt: „Igen, én hívtam meg Kasztnert Tel-Avivból Nürnbergbe a vád tanújaként [Kasztner első, 1947-es nürnbergi tartózkodásáról van szó]. Megérkezése után rögtön megbántam meghívását. Azon kívül, hogy nagyon drága tanú volt, és a meghívásával kapcsolatos kiadások nagyon magasak voltak, csakhamar furcsa helyzet állt elő. Elvégre mi voltunk a vád hatósága. Kötelességemnek látom részletezve feltüntetni, hogy Kasztner a letartóztatott náci tisztek táborában sürgött-forgott, és kereste azokat, akiknek segítségére lehetett nyilatkozattal vagy beleavatkozással ügyükbe.” Brand tovább kérdezett: „Van-e igazság abban, hogy Kasztner megmentette Bechert vagy egyéb nácikat a büntetéstől?” Kempner válaszában kifejtette, hogy a győztes hatalmak megegyeztek, hogy a nürnbergi perek során nem indítanak eljárást tábornoki rang alatti katonák és nem miniszteri állást betöltő polgárok ellen. Ilyenek Becherhez hasonlóan ezrével voltak. „…miután [azonban] nem volt tovább szükségünk bizonyos tisztekre, átadtuk őket a nácitalanító bíróságoknak. Ezeknél lehetett érvénye és értéke Kasztner nyilatkozatainak.Brand: i. m., 107-108.

[58] Ezt a védelem 22. sz. bizonyítékaként terjesztették elő (Izrael Államának Levéltára (Jeruzsálem): A Kasztner-per okmányai).

[59] Sálom Rosenfeld (továbbiakban Rosenfeld): 124. sz. Bűnvádi akta (héberül: Tik Plili 124), (Izrael: Karni Kiadó, 1955), 187;

[60] Jeruzsálemi Központi Cionista Levéltár (Central Zionist Archives – CZA), Eliézer Káplán okmányai: S53/2128; Barri: i. m., 87.

[61] Jeruzsálemi Központi Cionista Levéltár (Central Zionist Archives – CZA): S 26/1251; Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár: XXX-4-a 3. d.

[62] Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár: „A svájci emigráció (Saly Mayer) és Kasztner Rudolf vitája a háború alatti mentőakciókról, 1945, Svájcban élő személyek magánlevelei, 1945-1947.

[63] Bericht, 115.

[64] Vö. Kádár-Vági: i. m., 185.

[65] Támir per-újrafelvételi kérelme, Tel-Aviv, 1962. július 22., 18-ik melléklet.

[66] NG-5216 (NG – Nazi Government; a nürnbergi Nemzetközi Katonai Bíróság által csoportosított okmányok egyik csoportjának megjelölése).

[67] Otto Winkelmann – SS-Obergruppenführer, a magyarországi német rendőri és SS erők parancsnoka. Nem volt hadműveleti felhatalmazása.

[69]Eichmann war momentan abwesend - Bericht, 126.

[70] http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Testimony-Abroad/Otto_Winkelmann-02.html.

Komoly Ottó naplója szerint 1944. november 15-én (eltérően a Bericht-től) Kasztner tájékoztatta, hogy Winkelmann parancsot adott Eichmannak a menetekben deportáltak korhatárának betartására. Amennyiben Komoly feljegyzése pontos, ebben az esetben Kasztner szépítette a helyzetet Komoly előtt, főleg azért, mert tudta, hogy Eichmann nem tartozott Winkelmann parancsnoksági hatáskörébe, és nem uralta.

[71] A már említett „Sworn Affidavit by Rudolph (Rezső) Kasztner, Former Head of the Budapest Rescue Committee, 2605-PS, IMT, USA Exhibit 242, London, 1945. September 13.”

[72] Akkor is, ha beleszámítjuk a más táborokból Theresienstadtba szállított zsidókat 1945 áprilisának második felében, 1945.  május  3-án, a tábor átadásakor a Nemzetközi Vörökeresztnek, nem lehetett több mint 17 500 nagyságrendű túlélő azokból a zsidókból, akiket Theresienstadtba szállítottak a tábor fennállása óta. A Kasztner által idézett szám drasztikusan eltúlzott, főleg 45’ április közepére vonatkozólag, Krumey és Kasztner theresienstadti alibi-látogatásának idejére. Lásd: A holokauszt enciklopédiája (héberül: Enciklopédiá sel há’Soá), főszerkesztő: Israel Gutmann (Jeruzsálem: Yad Vashem, Szifriját Poálim - há’Kibbuc há’Árci kiadója, 1990), 3. k. 529.

[73] Támir per-újrafelvételi kérelme, Tel-Aviv, 1962. július 22., 9-ik melléklet; Randolph L. Braham: A népirtás politikája (Budapest: Belvárosi Könyvkiadó, 1997), (továbbiakban Braham: Népirtás), 1061.

[74] Az itt felsorolt levelek egy magát megnevezni nem kívánó személy magángyűjteményéből származnak. Sosánná Isoni-Barri fent említett tanulmányában általánosan vannak megemlítve. Az 1947. február 5-én kelt levél közismert.

a/ 1946. október 1., 4. - Krumey levelei Kasztnernek;

b/ 1946. november 10. - Kasztner válasza Krumeynek;

c/ 1946. december 26. - Margarete Krumey levele Kasztnernek, amelyben férje ügyében segítségét kéri;

d/ 1947. január 16. - Kasztner válasza, amelyben segítségét ígéri, legközelebbi nürnbergi utazása alkalmával, és „…ez alkalommal sem lehet kihagyni, és nem említeni, férjének az ügyben fennálló mentő cselekedeteit”;

e/ 1947. február 5. - Kasztner fent közölt levele Krumeynek;

f/ 1947. március 13. - Kasztner levele Krumeynek, amelyben megígéri az angol fogságból való kiadatásának a szorgalmazását;

g/ 1947. szeptember 29. - Margarete Krumey levele Kasztnernek;

h/ 1947. október 6. - Kasztner válasza Krumey feleségének.

[75] Krumey 1947. szeptember 23-i kihallgatásának jegyzőkönyve, 2010 sz. dosszié, Amerikai Nemzeti Levéltár és Okmány Adminisztráció (National Archives and Records Administration).

[76] Smuel Támir: Ennek az országnak a fia vagyok (héberül: Ben há’Árec há’Zot) (továbbiakban Támir) (Or-Jehudá: Zmorá-Bitán, 2002), 903-904.

[77] Részleges fordítás Kasztner Brandnak írt leveléből, Brand: i. m. 8-9.

[78] Támir: i.m., 1078.

[79] Támir: i. m., 1084; Barri: i. m., 88-89, 99.

[80] Bericht, 184.

[81] Uo., 161-162. Például Kasztner beszámolója szerint Wisliceny 1945 februárjában, Bécsben, tájékoztatta Eichmann lemondásáról és az ő kinevezéséről a theresienstadti tábor parancsnokának.

[82]15 000 magyar zsidót Auschwitz megkerülésével a mi utasításunk szerint összeállítva Ausztriába vittek, ahol aránylag jó elbánásban részesültek, és nagyrészt megmenekültek.” Kasztner 1945. okt. 21-i jegyzéke (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár: XXX-4-a 3. d.). Ez alkalommal is, ezt a 15 000 fős kitételt mindazoknak a figyelmébe ajánlom, akik lényegesen nagyobb számokat tüntetnek föl.

[83] 3803-PS, Kaltenbrunner levele Blaschkéhoz (1944. június 30.), amelyben egy 12 000 fős zsidó szállítmány kezelésével, felhasználásával kapcsolatban ad utasításokat.

[84] Bericht, 57.

[85] Vö. Bericht, 57-58.

[86] Szita: Mentőbizottság, 91.

[87] Szita: Mentőbizottság, 95-96.

[88] Általában ez az elfogadott szám a strasshofi transzportok halottjairól. Vö. Braham: Népirtás, 700.

[89] Az O.S.S. (Office of Strategic Services = Stratégiai Szolgáltatások Irodája, a C.I.A. elődje), 1945. május 22-i jelentésében (a magyar zsidók üldözéséről a háború alatt) Kasztner kihallgatását idézve, 800 magyar zsidó szállításáról számol be Bécsből Auschwitzba. Lásd:

http://library2.lawschool.cornell.edu/donovan/pdf/Persecution%20of%20Jews.pdf.

[91] Braham: Népirtás, 698; Karsai László: Holokauszt (Budapest: Pannonica Kiadó, 2001), 267-268.

[92] Bericht, 50.

[93] Bericht, 49.  Hozzáfűzendő, hogy Lévai Jenő állításának (lásd Lévai: Eichmann in Hungary, [Budapest: Pannonia, 1961], 195), amit többen átvettek - mintha az általa javított dátumkor Kasztner informálta volna a Zsidó Tanácsot Eichmann ajánlatáról - nincs dokumentált, vagy egyéb módon igazolt alapja. Habár feltehető, hogy a strasshofi zsidókért lefizetett pénzt a Zsidó Tanács nélkül Kasztnerék nem tudták volna előteremteni, maga Kasztner sem említ (a Berichtben) egy Zsidó Tanácshoz tett bejelentést ebben az ügyben.

[94] Uo. 55; Szita Szabolcs: Utak a pokolból, Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-1945 (Budapest: Metálon Manager Iroda Kft. 1991), 39; Komoly Ottó naplója szerint a győri deportálás 1944. június 13-án kezdődött.

[95] A Strasshofba szállítás 1944. június 25. és 28. között zajlott le Szolnokból, Debrecenből, Szegedből és állítólag Bajáról (az innen való elszállítás adatai tisztázatlanok). Bővebben lásd Szita Szabolcs: Utak a pokolból …, 31-37.

[96] Bericht, 49.

[97] Lásd Kaltenbrunner nürnbergi tárgyalásának jegyzőkönyvét (1946. április 12. 308-314) a Sonderaktion és Sonderbehandlung kifejezések értelmével kapcsolatban. A Blaschkénak írott levél, mint bizonyíték, pont ezt a témát nyomatékosítja: http://www.nizkor.org/hweb/imt/tgmwc/tgmwc-11/tgmwc-11-106-08.shtml

[98] A német tervek a deportálások folytatására részben megvalósultak. Békásmegyerről és Monorról július 8-án, Kistarcsáról július 19-én és Sárvárról augusztus 2-án deportáltak zsidókat.

[99] A csendőrségi egységek Horthy általi visszarendelésének okait itt nem vizsgáljuk. Vannak, akik egy Baky által sugalmazott Horthy-ellenes puccs meghiúsításában, mások a deportálás leállításában látják a Budapestre felrendelt csendőrök visszavezénylésének okát. Tény, hogy a Horthy által "leállított" deportálások Budapest környékén tovább folytatódtak. Az is kérdéses, hogy ha tényleg a deportálás leállítása vezérelte Horthyt, mennyire játszott ebben közbe a németek (és evvel együtt a magyar hadsereg) rosszabbodó katonai helyzete, és ez erősödő külföldi tiltakozás. Mindenestre, nézetünk szerint a deportálások hátráltatásának, illetve későbbi leállításának okait Horthy pragmatikus politikájában és nem a zsidókkal szemben tanúsított humánumában kell keresnünk.

[100] Bericht, 91.

[101] Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban (Budapest: Osiris Kiadó, 2005), 307.

[102] Braham: Mentőakciók, 1399 (7); Winkelmann tanúvallomása az Endre-Baky-Jaross perben: „...Himmler több ízben mondta nekem, hogy Magyarország végtelenül fontos terület az átvonulás szempontjából, különös tekintettel a román olajra, továbbá, hogy összeomlana a román vonal, valamint a dél orosz vonal is, ha Magyarország, mint hátsó terület kiesnék” in: Karsai László – Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross Per, (Budapest: Cserépfalvi kiadása, 1994), 242.

[103] Lásd Veesenmayer magyarországi német "teljhatalmú" megbízott augusztus 24-i jelentéseit aznapi találkozásáról Horthyval (aki magához kérette) és Bonczos Miklós belügyminiszter Eichmannak címezett bejelentéséről a zsidókkal való további bánásmóddal kapcsolatban, illetve a külföldre való deportálások megszüntetéséről. Ránki György et al: A Wilhelmstrasse és Magyarország, Német diplomáciai íratok Magyarországról 1933-1944 (Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1968), 898-900.

[104] Bericht, 92.

[105] Karsai Elek: Vádirat a nácizmus ellen, (Budapest: A magyar izraeliták országos képviseletének kiadása, 1967), 3. köt., 480.

[106] Vö. Kádár-Vági: i. m. 181-182.

[107] Bericht, 90.

[108] Legtöbb publikációban, e német tiszt neve, rangja és hovatartozása téves. Schmidhuber("t" nélkül) nem tartozott az SS-hez, Wehrmacht tiszt volt. Szerepéről a gettó megmentésében csak közvetve tudunk, mivel az ostrom során elesett Budapesten. Vö. Ungváry Krisztián: Budapest Ostroma (továbbiakban Ungváry: Budapest Ostroma), ötödik, átdolgozott kiadás (Budapest: Corvina, 2005), 253.

[109] Hangsúlyozzuk, hogy az itt leírtakkal nem vonjuk kétségbe Szalai más esetekben nyújtott segítségét a pesti zsidóságnak.

[110] A mai Nyugati térnek akkor "Berlini tér" volt a neve.

[111] 1945. január 15. a budapesti I. hadtest napi helyzetjelentése a Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Főparancsnokság számára. HL VKF Budapesti helyzetjelentések gyűjtője, 1090./I.hdt.I/a. Rádiótávirat; 141. sz. : http://mek.oszk.hu/02200/02235/html/iratok-4.htm.

[112] Ungváry: Budapest Ostroma, 134.

[113] A nyilasok készülő pogromjának a napja sem egyértelmű. Például Lévai Jenő is eltérő időpontokat ír különböző könyveiben.

[114]...500 német katona, 22 pártszolgálatos és be akarnak vonni 200 rendőrt még aznap éjjel elkövetendő géppisztolyos tömeggyilkosságra- írja Lévai Szalai Pál a népbíróságnak tett vallomásából idézve. Lásd Lévai Jenő: A pesti gettó története (Budapest: Officina, én.), 133.

[115] Lásd például Gosztonyi Péter: „Budapest Ostroma” in: Nyugati Magyar Tanulmányírók Antológiája, 1987, Válogatta és Szerkesztette: Borbándi Gyula (Bern: Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, kiadó: Mikes International, [Hága: 2005]), 42-43; Pfeffer-Wildenbruch levele Lutznak a budapesti gettóval kapcsolatos eseményekről, amiben Wallenberg szerepét kívánja ellensúlyozni, 1957. március 31. (N 370/6, Pfeffer-Wildenbruch hagyatéka, Das Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg); Vö. Ungváry: Budapest Ostroma, 310, 764. lábjegyzet.

[116] Vö. Ember Mária: Ránk akarták kenni (h. n.: Héttorony Könyvkiadó, 1992), 33; Szekeres József: A pesti gettók 1945 januári megmentése (Budapest: k. n., 1997), 116-117; Sípos Péter: Egy régi legenda "újrafelfedezése" in: História, 2006/03, 32.

[117] Lásd: Kádár-Vági: i. m., 201-205.

[118] Bericht, 62.

[119] Formailag mindkét funkció pontatlan és nagyzoló.  Kasztner nem volt a Joint képviselője, a Segély- és Mentőbizottságnak pedig az alelnöke volt. Ez a torzítás az affidavit aláírásában is fellelhető.

[120] A flossenbürgi koncentrációs lágerkomplexum megemlítése Kasztner által ebben az összefüggésben elámítóan félrevezető. Az amerikai erők közeledtével, az SS 1945. április 20-án 22 000 foglyot kényszermenetben hajtott Dachau felé, közöttük 1700 zsidót. A menetelők közül 7000-en haltak meg az úton végkimerültségben és az SS-kísérők gyilkosságai következtében. A flossenbürgi náci pribékek pere 1947 januárjában fejeződött be. Tehát Kasztnernek mint "szakértő tanúnak" illett volna tudni az ott történtekről 8 hónappal később, augusztus 4-én. Forrás: U.S. Holocaust Memorial Museum(USHMM):

http://www.ushmm.org/wlc/article.php?lang=en&ModuleId=10005537

[121] Kasztner 1954. február 24. és június 4. válaszai Támir keresztkérdéseire (Izrael Állam Levéltára (Jeruzsálem) a Kasztner-per okmányai, 513/1); Rosenfeld: i. m., 252-259.

[122] A szlovákiai deportálás leállításának Wisliceny megvesztegetése eredményeként való feltüntetése nem csupán a holokauszt egyik kirívó mítosza, hanem, napjainkra már szinte érthetetlen hiedelme. Csak a nagyon kétségbeesett, össze-vissza kapkodó, mindennel próbálkozó emberek hihették, hogy egy SS százados közvetítésével le lehetett állítani a deportálást. A szlovákiai deportálások leállításának, pontosabban szüneteltetésének alapjául a politikai és katonai körülményekből származó német megfontolásokszolgáltak. Lásd Braham: Mentőakciók, 1405, 34. jegyzet. Ugyanakkor, tanúvallomásaik szerint, Freudiger Fülöp és Brand Hansi pontosan tudták mit várhatnak el Wislicenytől, és ekképpen viszonyultak hozzá.

[123] Az interjúk keletkezésének pontos időpontja ismeretlen. Különböző források szerint 1955/56-ban Argentínában kerültek magnetofon-rögzítésre. A későbbi, Sassen által írott anyagnak egy részét Eichmann kéziratos jegyzetekkel látta el. Ezt a részt elfogadták bizonyítékként az Eichmann-perben. Vö. Hannah Arendt: Eichmann Jeruzsálemben, Tudósítás a gonosz banalitásáról, (Budapest: Osiris Kiadó, 2001), 262-263.

[124] Itt a hálucok által szervezett embercsempészésre, a hamisított igazolványok mentetteire, a Vadász utcai "Üvegház", az úgynevezett "védett házak" nyújtotta menedékre, a semleges államok képviseleteinek beavatkozására és a magyar zsidómentő keresztényekre ("a világ népeinek jámboraira") utalunk. Ebben a tanulmányban nem térhetünk ki például a híresebb Wallenberg, Lutz, Perlasca, Rotta, Mantello, és több (habár az öldöklés méreteihez képest nagyon kevés) magyar zsidómentő katonatiszt, lelkész (apáca) és nemes lelkű polgár tevékenységeinek az ismertetésére, sem pontosabb számbeli kimutatására.

[125] A Zsidó Tanács tagjai mentesítve voltak a sárga csillag viselése alól.

[126] A Berichtben található (73. oldal), 1944. júniusra vonatkozó "mérleg" több részlete történelmileg kifogásolható. Főleg a Segély- és Mentőbizottságnak tulajdonított tijul-ok (szó szerint séta, értelmileg embercsempészés), amely a hálucok érdeme volt. A megmentettek száma nem összemérhető az elpusztítottakéval, amit Kasztner a következőképp magyaráz: „A magyar zsidóság kevés alkalommal tanúsított aktivitást. Passzív maradt. Viselkedése letargiával volt határos. A negatív eredmények ellenére van pár pozitív tényező: 17 000 vidéki zsidó menekítése Ausztriába; Az ’álijá-csoport’ kiutazása. Ennek politikai fontosságát nem az aránylag kis létszám szerint kell figyelembevenni, hanem a minőségi szemponttal…”. Kasztner érzéketlensége felháborító.

[127] Pálgit Goldstein Perec (Ferenc) és Szenes Hanna (Anikó) ejtőernyősökkel együtt küldték a britek és a Szohnut mentési és hírszerzési feladatokkal Magyarországra. 1944. március 13-án dobták le őket partizánok által uralt területre.

[128] Palesztinába való visszatérése után Pálgi az illegális álijá szervezésével és a felszabadító háború alatt kifejtett tevékenységével (külföldi pilóták beszervezésével és dél-afrikai repülőgépek beszerzésével) tűnt ki. Hősöknek kijáró fogadtatásban részesült az új államban. Az izraeli hadsereg keretében szerveződő ejtőernyős-alakulat első parancsnoka lett. Leszerelése után kilátása volt parlamenti képviselőségre, de a választások előtt visszalépett. Ezután gazdasági kulcspozíciókat töltött be. Izrael követe volt Tanzániában. A Kasztner-perben tett tanúvallomásában többször ellentmondásba keveredett. Ekkor már összhangba került a Mápáj-vonallal, olyannyira, hogy ő is gyászbeszédet mondott Kasztner temetésén. Emlékeit több eltérő kiadású könyvében (magyarul is: És jön a fergeteg) örökítette meg.