Staller Tamás:
Filozófia a Zsidó Államban
A "Tisztelgés a 100 éves Tel-Aviv előtt", című, a Magyar Tudomány Ünnepe
előadássorozatban 2009.november 24-én elhangzott előadás rövid tartalma.
Ezerkilencszázhetvenhárom, április
tizennyolcadikát írtak, amikor – „Rationality and Irrationality”
címmel – filozófiai konferenciát tartottak a Negev-i Ben-Gurion
Egyetemen, Beér Sévában. A kétnapos konferencia a „First National
Congress of Philosophy of Israel” fejléccel hirdette magát. Az első
volt tehát a nemzeti filozófia helyzetével foglalkozó és majd’
minden országban a legfontosabb tudományos összejövetelek közé
számítók közül. Hogy a filozófiai – és pláne a „nemzeti” filozófiai
– konferenciák miért számítanak különlegesnek saját hazájukban?!
Nos, nagy valószínűséggel azért, mert a leginkább plasztikus
(jóllehet, hihetetlenül elvont) tükröződései ezek mind a hazai
tudományos törekvéseknek mind az értelmiségi elit és a társadalom
viszonyának. Az ominózus esztendőben még előtte vagyunk az október
hatodikától huszonhatodikáig tartó „yomkippuri” háborúnak. Mégis, az
áprilisi konferencia már ennek az újabb háborúnak a vészt jósló
légkörében ült össze. Legalábbis, a memorandum és a korabeli
nyilatkozatok alapján következtethetünk erre. Talán a cím is magában
hordozza az akkori légkört. A filozófiai fejcímek sajátos
kifejezésmódjával vagy inkább valamiféle rejtőzködő és ugyanakkor
túlzottan elvont intellektualizmusával. De a valóságnak valamiféle
transzcendens iróniája is megjelent az akkori konferencia címében:
„Ésszerűség és ésszerűtlenség” (Rationality and Irrationality).
Lehet, hogy a konferencia filozófus szervezői ebben a szarkasztikus
címben az eddigi háborúkban rendre önmagát túlgyőző politikai elitet
akarták figyelmeztetni? Vagy a Zsidó Állam politikai és katonai
vezetésének akartak jelezni? Hogy noha távolról sem tették őket
elbizakodottá a katonai sikerek, ám a túlzottan magabiztos
magatartás is önveszélyessé válhat? Vagy arra utalt a cím, - arra az
előző állításokkal korántsem ellentétes tendenciára, - ami
összejönni látszott a Zsidó Államra jószerivel kialakulása
pillanatától meghatározóan jellemző ellentmondásra. Azaz, arra, ami
Izrael zsidó lakosságának kiemelten preferált védelme és a Zsidó
Állam mindenáron garantált demokratikus állami élete közti
feszültségben volt jelen. És jelen van egyébként, mind a mai napig.
Amikor tehát be akarjuk mutatni a filozófiát a modern Izraelben, két
fontos körülményt kell számításba vennünk. Először is azt a
szociológiai faktumot, hogy a második világháború után megalakult
állam – menekült-ország volt a szó leginkább konzekvens értelmében.
Ezért a fiatal cionista államnak demokráciát kellett teremtenie,
mert ez lehetett csak a közege annak a szabadság-filozófiának, ami
után a szétszóródott zsidók kétezer éven keresztül vágyakoztak.
Másodszor, tekintetbe kell vennünk a modern Izraelnek azt a
beállítódását, ami ezt az országot a judaizmushoz köti. És amit a
zsidók országának ellenségei úgy állítanak be, mintha Izrael
valamiféle teokratikus ország lenne. Ez a konnotáció természetesen
következhetne abból is, hogy más kultúrák felől értelmezési
zavarokat okoz az egyistenhit népének ennyire erős történelmi
összefonódása háromezer éves vallásával.
A filozófiának – tehát - keletkezése pillanatától kezdve, azaz az
i.e. hetedik századi klasszikus görögségtől életfönntartó közege
volt a demokrácia, Izraelben az autentikus filozófiai gondolkodást
az ezerkilencszázhuszonkettőtől működő Héber Egyetem és az Erecbe
alijázott néhány nyugati extra-értelmiségi – jelentették. Például, a
zsidó egzisztencialista Martin Buber vagy a szekuláris kabbalista
Gershom Scholem. De itt van mindjárt Smuel Bergman, aki iskolatársa
volt Prágában Franz Kafkának és akit Max Brod – később a Tel Aviv-i
Habima színház dramaturgja – vezetett be a cionizmusba. Bergman a
Héber Egyetemen a két-államiság, a zsidó és arab „társ-államiság”
megrögzött jogfilozófusa volt. Amiért csak egy valóban demokratikus
állam, mint Izrael részesíthette „Izrael Díjban”
ezerkilencszázötvennégyben. Izrael Nemzeti Könyvtárának igazgatója
ezerkilencszázhuszonkilences könyvében még a kvantummechanika
individuális lélektani problémáiról értekezett.
Ebbe a filozófus-generációba tartozott a legendás Yeshayahu
Leibowitz. Az orvosnak és biokémikusnak indult és a Bázeli egyetemen
doktorált Leibowitz 1936-ban alijázik, és azonnal a jeruzsálemi
kampuszon kezd tanítani. Többek között filozófiát. Igazi
szobordöntögető és tekintélyromboló volt. Amolyan „khünikos”, mint
amilyen Diogenész lehetett az antik Görögországban… Egy ortodox
zsidó! Amikor meghalt, a The New York Times-ban ezt írták róla: „…an
iconoclastic philosopher, scientist and social critic who outraged
Israelis with lacerating commentary on their country’s political,
military and religious practices, died today in Jerusalem. He was
91”
A hetvenhármas konferencia elnöki titulusát Marcelo Dascal
professzor töltötte be. Az akkor mindössze harminchárom esztendős
brazil-zsidó Dascal a „sivatagi” egyetemen nem sokkal korábban
alapítja meg a filozófia tanszéket. Dascal addigra már túl volt
néhány „diplomán”. Villamosmérnöki és filozófiai tanulmányait San
Paulóban végezte, ahol majd tanítani is fogja mindkét
tudományterületet. Nyelvészetet és ismeretelméletet Aix en
Province-ban (Franciaországban) hallgatott. Doktori fokozatát pedig
a Héber Egyetemen szerezte meg. Itt történetesen az a Jehosua
Bar-Hillel professzor volt a konzulense, aki esetünkben a szóban
forgó konferencián az „A” szekciót elnököli, és aki a modern
matematikai logikai kutatások nemzetközi szaktekintélye volt
akkoriban. A konferencián már érezhetőek előrehaladott betegségének
jelei, ami két évvel később el is viszi. Dascal
ezerkilencszázhatvanhéttől jószerivel napjainkig a Tel Aviv-i
Egyetem filozófia tanszékét fogja vezetni, kilencvenötben pedig a
humántudományi kar dékánjává választják. Innen járja a világ
egyetemeit, tudományos meetingjeit, és vesz részt irányítóként
megszámlálhatatlan nemzetközi projektben. Dascalt egész életében
tulajdonképpen a tizenhatodik-tizenhetedik század szász-német
zsenije, Gottfried Wilhelm von Leibniz érdekli igazán. Leibniz
iránti érdeklődése a „szociopragmatika” és a „pszichopragmatika” –
általa konstruált – kifejezéseiben ölt testet. Azaz, Dascal
Leibnizből a „nyelvhasználat” lelki és csoport-kommunikációs
trendjeit érzi ki. Csak föltevéseink lehetnek arról, hogy az izraeli
filozófust vajon nem az a tendencia hajtja-e a koraújkori német
filozófushoz, hogy amíg Leibniz a tudomány új matematikai-logikai
nyelvét kereste, addig Dascal a régi-új „zsidó-ország” új-héber
nyelve által generálódó új zsidó-izraeli társadalom szellemi
fölhajtóerőit akarja kitapogatni? A Leibniz Gesellschaft és az
Agudat Leibniz Israel, a Leibniz Association of America és az
International Leibniz Congress – egyidejűleg sorolja tagjai közé azt
a filozófust, aki huszonöt éves kora óta egyfolytában izraeli
zsidónak és egyetemes tudományos kutatónak vallja önmagát.
Elkötelezett cionista volt és világpolgár – egyszerre és egy időben.
Jehosua Bar-Hillel volt tehát Dascal doktori témavezetője. Az Oscar
Westreich néven a huszadik század elején Bécsben született
filozófust a világ, mint a nyelvi fordítógép-program ötletadóját és
kidolgozóját, valamint a matematikai nyelvészet egyik modern
klasszikusát tartja számon. Klasszikusnak számít az információk
visszanyeréséről szóló elméletével az informatikában is. Berlinben
jár iskolába. Tizennyolc éves, amikor Hitler hatalomra kerül. A „Bnei
Akiva” (Akiba gyermekei) cionista ifjúsági szervezet segítségével
azonnal alijázik. Egy kibucba kerül, majd kisvártatva jelentkezik a
Brit Hadsereg „zsidó brigádjába”. A háborút követően már a Hágána
harcosaként részt vesz Izrael függetlenségi háborújában. A Héber
Egyetemen doktorál filozófiából, közben matematikát Abraham
Fraenkelnél a Németországból elüldözött jeruzsálemi
matematikaprofesszornál hallgat. Nem véletlen, hogy a kettős -
filozófiai és matematikai – tudományos identitású Bar-Hillél végül a
matematikai nyelvelmélet és a logika egyik huszadik századi
továbbfejlesztője lett. Fraenkellel együtt írják a „Foundations of
Set Theory” című, az ötvenes évektől a filozófia logikai műhelyeiben
folyamatosan nagy port kavart könyvüket. Bar-Hillélt
ezerkilencszázötvenháromban meghívják a Massachusetts Institute of
Technology-ra (a híres bostoni MIT-re), hogy egy „univerzális
hasznosítású” fordítóprogramot készítsen. Kétségei támadnak azonban
az „univerzális” lehetőségeket illetően. Vagyis, képtelen elfogadni
azt a kutatási előfeltevést, hogy lehetséges lenne egységes
fordítóprogram – hacsak elvileg is – a világ több ezer nyelvére…
Lemond a kutatásvezetésről és még abban az évben visszatér a Héber
Egyetemre. Megalapítja a tudományfilozófiai tanszéket és életét
ezentúl, a fiatal izraeli értelmiség nevelésének szenteli… Nála
doktorál többek között, Asa Kasher és Avishai Margalit, az izraeli
filozófia két kortárs reprezentánsa is.
A kétezerben filozófiai munkásságáért „Izrael Díjat” kapott Asa
Kashert Uri Avneri, Izrael baloldali békeaktivista írója és
publicistája – a „GUSH SHALOM” (BÉKE BLOKK) 1993-as megalapítója és
a Knesszet tagja – egy ízben azért bírálta, mert Kasher védelmébe
vette Izrael Véderejét, a „Tzva HaHagana LeYisra’el”-t, azaz a „Tzahal”-t.
A helyzet kétségtelenül pikáns volt. Kasher, aki a Tel Aviv-i
Egyetem Etika Tanszékének professzora volt akkor, 2004-ben egy –
jogászokból, katonákból, írókból, és filozófusokból álló – teamet
vezetett. A csoport föladata az volt, hogy (1) az Izraeli Véderő
által (2) a Palesztin Hatóság által felügyelt területeken, (3)
irreguláris harci cselekmények közben, (4) az ellenséges érzületű
polgári lakossággal szemben tanúsítandó magatartást szabályozó (5)
etikai kódexet – angolul: „Code of Conduct” - alkosson. A megbízatás
a hadsereg vezetésétől, kormányköröktől és civil szervezetektől
érkezett. Az akkor már jó ideje tartó és nem okvetlenül anticionista
vagy Izraellel ellenséges bírálatok nyomán kialakult politikai
válság-szituáció kellős közepében vagyunk akkortájt. Kasher a
nagytekintélyű izraeli folyóiratnak, a „Philosophia”-nak a
főszerkesztője és szűkebb szakterülete - az emberi jogok etikai
vetületei. A „jobboldali” megjelölést tehát megkapja Avneritől,
ahogy a „radikális cionista és hazaáruló” minősítést pedig a Ha’arec
publicistájától, Gideon Lévytől. Lévy szerint Kasher hosszú utat
járt be az 1982-es „YESH GVUL”-tól máig. Hajdanában, állította Lévy,
az ifjú etikaprofesszor még leszerelést és tárgyalásokat követelt a
palesztinokkal. Tüntetett azért, hogy a megszállt területeken a
katonák megtagadják a tűzparancsot. Kasher professzornak tehát
hosszú volt az útja. Békeaktivista múltjától jutott el egészen
addig, hogy Izrael védelmi erejét etikai megtámogatásban és morális
fölmentésben részesítette.
Húszéves korában a „Noar Halutzi Lohem”-ben, rövidítve a „NAHAL”-ban,
vagyis a „Harcoló Pionír Ifjúság” elnevezéssel fordítható gyalogos
dandárban harcolt egy Avishai Margalit nevű filozófiaprofesszor.
Státusát tekintve jelenleg a Héber Egyetem professzor emeritusa és a
Princeton-i „Institute for Advanced Studies” örökös tagja. A
diplomamunkáját még Marx „munkaérték-elméletéből” védő Margalit,
doktoriját már Bar-Hillél irányításával írta nyelvfilozófiai
témában. „The Cognitive Status of Methafores” – címmel. A
Harvard-tól a Berlini Egyetemen át Oxfordig, számos egyetemen
vendégprofesszorként tanító és kutatásokat vezető Margalit életében
három olyan helyet találunk, amelyek számunkra, itt
Közép-Kelet-Európában szignifikánsan jellemzik a filozófust. Az
egyik Budapest. A Közép-Európa Egyetemen vezetett politikai
filozófiai kurzusai főleg azokból a témákból táplálkoznak, amelyeket
tanulmányok és polemikus cikkek formájában publikál – 1984 óta – a
világ jelenleg legfontosabb angol nyelvű értelmiségi lapjában, a The
New York Review of Books”-ban. A másik hely a világban, ami a
jeruzsálemi filozófiaprofesszort közép-európai fénykörbe vonják:
Frankfurt. 2001-2002-ben Németország – zsidó szempontból
legfontosabb egyetemén „The Ethics of Memory” címmel tartott
kurzust. A harmadik hely – voltaképpen virtuális. Tudniillik, egy
díjra vonatkoztatható, amit Margalitnak adományoztak 2001-ben, és
amelynek elnevezése: „Spinoza Lens Prize” és a Nemzetközi Spinoza
Alapítvány által évente adományozott. Részlet az angol nyelvű
indoklásból: „a significant contribution to the normative debate on
society” (azért a jelentős hozzájárulásért, amelyet a társadalmi
problémákról szóló tudományos eszmecserék érdekében folytatott).
A Tel Aviv-i Egyetemen tanít Joseph Agassi is. A Jeruzsálemben
ezerkilencszázhuszonhétben született, tehát a tüskés bokorról az itt
születettek érdes természetére utaló kifejezéssel „szabrénak”
nevezhető Agassi – Karl Popper tanítvány volt. Hogy ki volt Karl
Popper?! Popper a huszadik század egyik legjelentősebb – nem
mellesleg: zsidó – filozófusa a „tudományelméletnek” nevezett
diszciplína megteremtője volt. „Demokrácia-elmélete”, amelyet az „Open
Society and Its Ennemies” című – a második világháború után írt –
könyvében fejtett ki, jelentős mértékben járult hozzá ahhoz, hogy
érthetővé váljanak azok a náci, fasiszta, és kommunista társadalmak,
amelyek éppenséggel a kapitalista fejlődés zárványaiként működtek.
És nem pedig attól különböző modellekként. Agassi Poppert a London
School of Economics-en ismerte meg, ahol izraeli ösztöndíjasként
tanult. (Akárcsak, a magyar zsidó George Soros, aki közgazdasági
tanulmányai mellé vette föl Popper kurzusát, és aki a Budapesten –
általa - alapított Közép-Európai Egyetemen Karl Popper hagyatékát
kutató intézetet is létrehívott.) Agassi saját, úgynevezett kritikai
racionalizmus elméletét is Popper ihlette.) A – főképpen – politikai
filozófiai megoldásokra alkalmazott – önmaga által „Bootstrapping”
(„cipőhúzó”) -nek is titulált – elmélet a technológiai és tudományos
módszerek kiválasztásának morális és etikai hátterére koncentrál.
Valahogyan, arról van szó itt, hogy Agassi számára még a legkevésbé
szociális meggondolásokat érvényesítő természettudós is – tudatosan
vagy tudattalanul, ez voltaképpen mindegy – erkölcsi elvekkel a
fejében lát neki a kutatásainak. Lehet, hogy Agassi , persze nagyon
populárisan értelmezve, azt a judaista fölfogást exponálja
filozófiájában, ami az etika „világot fönntartó” voltáról szólna?
És akikről szólni lenne érdemes még:
Pinhas Lapid
Adi Ophir
Tamar Ross
Éliane Amado Levy-Valensi
Avshalom Elitzur |