Marjanucz László (Szegedi Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar)
FERENC
JÓZSEF URALKODÁSÁNAK TÖRTÉNELMI MÉRLEGE
Ferenc József az a Habsburg uralkodó, aki a magyar ügyek
terén több tapasztalatot szerzett, mint elődeinek bármelyike.
Ő volt a leghosszabb ideig, 68 éven át trónón ülő királyunk,
aki országlása alatt a magyar ügyek kezelésére a legszélesebb
körű módszereket alkalmazta.
„Bemutatkozása” nem sikerült igazán, hisz a Pragmatica
Sanctio megsértésével, a magyar országgyűlés megkerülésével
foglalta el trónt 1848 december 2-án. A bécsi forradalom
Schwechat utáni kapitulációja, Radetzky fényes győzelme a
szárd király felett, a császári főparancsnokot (Windischgrätz)
és az új osztrák kormányt vezető Félix Schwarzenberg herceg
miniszterelnököt a magyar „lázadók” leverésére képesítette.
Ferdinándot és öccsét, Ferenc Károlyt, ennek fia, Ferenc
József javára lemondatták, hogy az új uralkodó menten a
koronázási eskü kötelékétől, az áprilisi törvényekre tekintet
nélkül végrehajthassa az összmonarchia átalakítását és új
életre keltését. A magyar polgári átalakulást levezénylő
liberális vezető réteg „puccsnak” tartotta a „házon belüli”
cserét, s amikor Ferenc József 1861-ben elfogadta az
alkotmányos nyitást, engedélyezte a magyar országgyűlés
megtartását, Deák Ferenc többek között e közjogi hiátussal
magyarázta a szükséges tiszteletet megadó, egyben az
alkotmányos fölfogással is összeegyeztethető semleges
megszólítást: felséges úr. Királynak nem nevezhette a Habsburg
Ház fejedelmét, mert a magyar jogrendszer szerint nem volt az.
1848-ban az öröklési rendnél és a magyar közjognál fontosabb
volt a politikai, és ez olyan uralkodót kívánt, akit nem
gátolt semmiféle alkotmányos kötelezettség. Zsófia hercegnő
egész életében arra várt, hogy császárt csináljon a fiából, s
ez, ha erőfeszítések árán is, de sikerült.
A nemzet és uralkodója közötti kölcsönös bizalmatlanság
egyik forrása az 1849. április 14-én Debrecenben elfogadott
„Függetlenségi Nyilatkozat”. Ezt Ausztriában az uralkodó
háztól való teljes elszakadás dokumentumaként értékelték,
egyben alkalmat adott Ferenc Józsefnek, hogy megismerhesse
annak az ellenállásnak legélesebb formáit, amelyre
Magyarország képes volt, és megismerhesse azokat a határokat
is, amelyeken túl ez az ellenállás eredményesen nem
folytatható.
A következő években viszont – az ún. Bach-korszakban-
Ferenc Józsefnek nyílt alkalma arra, hogy alkalmazza az ország
beolvasztására irányuló legkülönbözőbb módszereket, különösen
az osztrák tartományok mintájára való kormányzást. De meg
kellett győződnie arról, hogy az ő hatalma Magyarország felett
szintén nem korlátlan, és hogy a nyílt küzdelemben levert
magyar nép még mindig elég erős arra, hogy teljesen megbénítsa
a monarchia erejét. Az olaszországi vereség után nyilvánvalóvá
vált az abszolutisztikus és centralisztikus rendszer
gyengesége, s kialakult benne a felismerés, hogy a
Magyarországgal való kiegyezés nélkül Ausztria sohasem lesz
stabil nagyhatalmi helyzetben. Ezért az 1860-i októberi
diplomával új útra lépett: a centralizmust fenn akarta
tartani, de az abszolutizmust parlamenti formákkal akarta
helyettesíteni. Az egységes birodalmi parlament által
intézendő közös ügyek, s a birodalmi szint alá helyezett
tartományi alkotmányosság Magyarország számára nem volt
elfogadható út. Ferenc Józsefnek meg kellett győződnie arról,
hogy Magyarország törekvése nem valaminő alkotmányos jogok és
szabadság visszaszerzése, hanem, hogy visszanyerje saját régi
alkotmányát (1848), és biztosítva lássa saját belső
függetlenségét és önállóságát. Ferenc Józsefben főként az
európai helyzetben bekövetkezett változások érlelték meg a
kiegyezés gondolatát. Hosszas tanácskozásuk után elfogadta
Deák azon érvelését, hogy a monarchia csak dualisztikus
alkotmányformával, azaz mindkét rész önállósága révén juthat
nyugalomhoz. A kiegyezés, és az ezen alapuló osztrák-magyar
dualizmus nagymértékben Ferenc József személyes műve volt. Sem
az udvari körök előtt, sem a hadseregben, sem az osztrák
politikai tényezők szemében ez a gondolat akkoriban nem volt
rokonszenves. E körökben a magyarokat régóta „rebellis
népnek” tartották, a velük való kibékülés megalkuvásnak
számított.
Ferenc Józsefnek a kiegyezés megkötésekor sok keserű
emlékre kellett fátylat borítani, nem kevésbé a magyar a
nemzetnek. Szakítania kellett az uralkodó ház hagyományaival,
és egy eddig ki nem próbált útra tért. Emiatt nem tagadható
bátorsága, férfias elhatározása, de ezen kívül szüksége volt
szilárd bizalomra saját ítéletében, hogy a Magyarországgal
szemben követett és új alapokra fektetett politika az egyedül
helyes. A kiegyezés megkötésénél Ferenc Józsefet csupán az
államrezon vezette, és hosszú uralkodása alatt is mindig ez
volt a vezércsillaga. A döntése alá kerülő kérdéseket nagy
komolysággal kezelte, politikai ideológiáktól távol állt, ami
gyakran a legellentétesebb politikai eszmékkel való
szövetkezést is józan politikának tekintette. Hogy az
államrezon mit követel tőle, azt megmutatták neki családjának
hagyományai. E hagyományban egyre kisebb súllyal volt jelen az
uralkodó család európai tekintélyének, fényének és hatalmának
növelése, a gyakran emlegetett „Hausmacht”. Ferenc József a
sors által rá rótt feladata magaslatán állt, másként és
mélyebben fogta fel a dinasztia hivatását. Ezt úgy
összegezhetjük: az uralkodó család feladata az, hogy együtt
tartsa a birodalomhoz tartozó különböző népeket, közös munkára
egyesítse őket, és megszerezze nekik a békés munka számára azt
a biztonságot, amelyet csak az összes nép együttmaradásán
alapuló nagyhatalmi állás adhatott meg. Ez volt Ferenc József
jelmondatának: „viribus unitis” („mindannyiunk egysége”)
mélyebb értelme. A monarchia népei között az uralkodó ház
közössége volt a leghatalmasabb összekötő kapocs, s szemében
mindig az volt az államrezon, a helyes, ami ezen népek
együttműködését és összetartozását erősítette. Az ilyen
értelemben fölfogott realitásnak engedett az 1867-i kiegyezés
megkötésével, amely uralkodói pályájának talán legnagyobb és
legtermékenyebb cselekedete volt.
A kiegyezés fontos határkő, mind magyar nemzeti mozgalom,
mind a soknemzetiségű államalakulat történetében. A magyar
nemzeti mozgalom céljainak megvalósítását a soknemzetiségű
állam kereti között érte el: törvény biztosította Magyarország
birodalmon belüli alkotmányos különállását és a magyar
területi integritást. Ez azonban nem elégíthette ki egyszerre
valamennyi nemzeti törekvést. A berendezkedés csakis
valamelyik nemzeti igény teljesítése és a többi törekvés
elutasítása révén jöhetett létre. A nemzetközi és az
összmonarchiai erőviszonyok 1867-ben a magyar törekvéseket
minősítették lehetségesnek- ezt ismerte föl Ferenc József a
kiegyezésben.
A rendszer első próbáját az 1871-i cseh követelések (Fundamentalarticel)
jelentették, amely a Monarchia dualisztikus alapját a
föderalizmus irányába kívánta változtatni, a magyarhoz hasonló
státusba juttatni a cseh tartományt. Az azonban a magyar
államférfiak számára elfogadhatatlan volt, mert koncepciójuk
szerint, a monarchiának német vezetés alatt álló Ausztria és
magyar hegemónia alatt álló Magyarország paritásos
összekapcsolásából kell állnia. Ferenc József kezdetben
ingadozott a kérdés megítélésében, amikor azonban Andrássy
megvilágította számára, hogy a dualizmus fölcserélése a
föderalizmussal előbb Ausztria, majd ennek nyomán Magyarország
fölbomlásához vezet, Ferenc József ejtette Hohenwart
javaslatait.
A ’90-es évek egyházpolitikai vitája a közjogi
szembenállást világnézeti, társadalomfelfogási értékek mentén
szabta át. Ferenc József mint jó katolikus, és egyházának
rendíthetetlen híve idegenkedett az egyházpolitikai
reformoktól. Mégis, látva a közjogi kérdések előtérbe
nyomulását, a függetlenségi ügyek feszegetésétől akarta az
érdeklődést elterelni azzal, hogy belső érzései ellenére
megadta hozzájárulását az egyházpolitikai reformok
beterjesztéséhez, amelyek ellen korábban éveken át hadakozott
és vétót emelt. Az, az önmegtagadás, amelyet az
egyházpolitikai törvények szentesítésével tanúsított, azonban
nem csak „elterelési” akció volt a közjogi problémák felől,
hanem a polgárosodás ügyével való azonosulás kifejeződése is.
Az 1905-ben kialakult alkotmányos válság idején, amikor
kénytelen volt parlamenten kívül álló kormányt kinevezni,
belügyminisztere, Kristóffy József a királyhoz intézett
memorandumban fontos eszmét vetett föl: a közjogi kérdésekről
folyó harcnak az általános titkos választójog kérdésének
napirendre tűzésével kellene véget vetni. Memorandumában utal
arra, hogy a királlyal szemben áll az egész magyar történelmi
osztály, a főnemesség, a főpapság, a középnemesség, sőt még a
polgári osztálynak is a kiegyezés előnyei révén jóléthez és
vagyonhoz jutott része. Mivel a korona e társadalmi osztályok
támogatására többé nem számíthat, másutt kell támaszokat és
szövetségeseket keresnie, mégpedig az alsóbb néposztályokban.
Ezeknek segítségével olyan parlamentet lehetne összehozni,
amely az ország politikai törekvéseit új irányba terelhetné. A
király helyeselte Kristóffy gondolatát és megadta az engedélyt
a nyilvánosság elé lépésre, bár azt egyelőre csak mint
magánvéleményt hirdethette. Valószínű, hogy a király ekkor még
csak taktikai célokat követett, s még korántsem volt
elhatározva az általános választójog bevezetésére. Azt
egyelőre inkább a többségbe jutott ellenzéki koalíció
megbontására alkalmas eszköznek tekintette. Ausztriában meg is
rökönyödtek Kristóffyn – mindenki úgy tudta, hogy ez az ő
magánvéleménye-, hogy olyan mozgalomnak ad lökést, amelynek
végét előre látni nem lehet.
Mivel a koalíciós többség nem mutatott hajlandóságot a
király álláspontja szerinti kormányalakításra, Kristóffy
kihallgatáson ismertette a választójogi reform várható
kihatásait, majd föltette a kérdést: az alkotmányos válság
megoldására csak két út kínálkozik a magyar vezényszó vagy az
általános választójog. Melyikhez akar nyúlni a király? A
válasz: Gewiss zur Wahlreform („bizonyos, hogy a
választójoghoz”). Ezzel a kérdés eldőlt. Ferenc József
elhatározta, hogy a történelmi osztályok belpolitikai
szupremáciáját, a szélesebb néprétegek politikai
kvalifikálásával váltja föl a monarchia stabilitása érdekében.
Míg ezt, és a többi, Kristóffy által javasolt elképzelést
(progresszív adó behozatala, kizárólagos állami ingyenes
népoktatás bevezetése, egyházi és alapítványi földbirtokok
megváltása és kiparcellázása, hitbizományok megszüntetése, a
közigazgatás teljes államosítása) a parlamenti pártok
egységesen az alkotmányra tett királyi eskü megszegésének
tekintették, a darabont kormány úgy érvelt: a király esküjét
valójában éppen akkor tartja be, ha a koalíció által földúlt
alkotmányos életet királyi hatalmának eszközeivel
helyreállítja”. Kétségtelen e reformok a nép széles rétegeire
nézve hasznot jelentettek volna, ám a király az alkotmányosság
talaján maradva, a törvényes kibontakozás lehetőségeit
kereste. Ez 1906 áprilisában eredményre vezetett, mert a
koalíció paktumot kötött a királlyal, s kormányra jutott.
Ezzel befejeződött az a hosszú parlamenti harc, mely három
éven át fölforgatta az országot, s amelyben a király
monarchikus álláspontja – minden áron védeni a Monarchia
egységét- győzött, hisz a hatalomra jutott 48-sok 67-es
politikát valósítottak meg, teljes kapitulációjuk után.
Ez a küzdelem azonban rossz színben tüntette fel az egész
dualizmust nemcsak a hazai elégedetlenek, hanem a külföld
szemében is, nem sokkal az első világháború kirobbanása előtt.
A világháborúval megakadt az organikus fejlődés, a társadalom
polgárosodása, a gazdaság növekedése ígéretes fölzárkózási
eredmények közben – elakadt. A háború, amit formálisan Ferenc
József üzent meg, nemcsak Ferenc József életének vetett véget,
de de amire igazán a szomszédjaink vártak, a „viribus unitis”
jelmondata is a történelem süllyesztőjébe került.
Nagy utat tett meg 1848. december másodikától, amikor a
hivatalos indoklás szerint „ifjabb erőt” kívánt az új
államforma sikeres vezetése, 1916. november 21-ig, halálának
napjáig, amikor a nép ajkán emlegetett „Ferenc Jóskaként”
szállt sírba. A sors kegyes volt hozzá, hogy megkímélte
legnagyobb alkotása, az Osztrák-Magyar Monarchia általa soha
el nem képzelt széthullásának átélésétől. Személyében
Magyarország, elsősorban 1867-től, az alkotmány neki szabta
szerepet tudomásul vevő, országát a korona kívánta
kötelességtudattal, és a tisztviselő fegyelmezettségével
vezető királyát vesztette el. Emléke a „boldog békeidőket”
hozó, és a királyságot emberi hivatásként kezelő uralkodóként
maradt fenn.
IRODALOM
PERLAKY Lajos
1938 I. Ferenc József. Budapest, Kir. Magy Egyetemi
Nyomda. DIÓSZEGI István
1999 A Ferenc József-i kor 1849-1918. Budapest,
Vince Kiadó.
GALÁNTAI József
1985 A Habsburg Monarchia alkonya, Budapest,
Kossuth.
SOMOGYI Éva.
1989 Ferenc József. Budapest, Gondolat.
GRATZ Gusztáv
1934 A dualizmus kora I., II. Budapest, A Magyar
Szemle Társaság.
SASHEGYI Oszkár
1965 Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest,
Akadémiai Kiadó.
Bilanz der Herrschaft des Franz Josef I.
(Zusammenfassung)
Die
Herrschaft des Königs Franz Josef I. umfängt eine breite
Periode der Ungarischen Geschichte. Er hat auf den Thron durch
Streich als den Freiheitskrieg in Blut erstickter Herrscher
gelangt. Zu dieser Zeit wurde er in Ungarn unter breiten
Kreisen als Henker der Arader Dreizehner betrachtet, ist doch
nach 68 jähriger Regierungszeit als „Jóska Ferenc” der Ungar
gestorben. Warum hat sich der Haß in einen Maliz umgewandelt,
der einerseits vergebend hat sein können, anderseits hat die
Meinung ausgedrückt: Franz Josef sei wahrhaftig kein grosser
Herrscher. Weswegen die damalige ungarische Nation ihm
besonders dankbar war, können die „schönen alten Zeiten”
erwähnt werden, der allmählich steigende Lebensstand, das
bessere Gesundheitswesen, Schaffung des inneren
gesellschaftlichen und äusseren politischen Friedens. Um diese
Ergebnisse erreicht haben zu können, sollte er durch 50 Jahre
seine Machtausübung verfassungsmäßig fortgesetzt, sich über
auch seiner Weltanschauung widersprechende Dinge hinweggesetzt
haben.
Wenn wir seine Regierung vom Standpunkt der Eigenschaften des
unpersönlichen, das heißt: neutralen Staatsoberhauptes
bewerten, kann sie – auch im heutigen Vergleich - weit über
das Maß gestellt werden.
2018.06.26 |