Áv hónap kilencedike: tisá beáv
Részlet Dr. Oláh János: Judaisztika1
c. tankönyvéből
Áv hónap kilencedike (tisá
beáv) a zsidóság legnagyobb gyásznapja.
A hagyomány szerint e nap mindig is szerencsétlen nap volt az idők
folyamán, sok tragikus esemény történt áv kilencedikén.
Bölcseink szerint ekkor határozta el az Ö.való, hogy nem mehetnek be
Kánaán földjére az Egyiptomból kivonult zsidó törzsek, hanem negyven
évig kell a sivatagban bolyonganiuk míg megszületik és felnő az új
generáció, akik elfoglalhatják már az országot. Ez volt a büntetésük,
mert kételkedtek az Ö.való ígéretében, hittek a kémek jelentésének és:
"...az egész közösség fölkelt, jajveszékelt, sírt azon az éjszakán" (M.IV.
XIV,1). A Talmud írja: "Ti most ok nélkül sírtok; de eljön az idő amidőn
majd lesz okotok sírni e napon! Akkor határoztatott el, hogy a Szentély
ugyanazon a napon, áv hónap kilencedikén fog elpusztulni, hogy az a nap
örök időkre a sírás napja legyen" (Talmud, Táánit 29a).
Ezen a napon gyújtották fel a jeruzsálemi első Szentélyt ante 586-ban, a
város elfogla-lása után a babilóniai seregek - tartja a hagyomány. (A
Királyok II. XXV,8-9 mondata ezt áv hetedikére; Jirmejá LII,12, Josephus
Flavius: Zsidó háború VI. könyv IV,5 és a Talmud, Táánit 29a is áv hónap
tizedik napjára datálja, de a Misna /Toszefta/, Táánit IV,10 szerint
azonban ez nem ellentmondás, mert az időpontot a szerencsétlenség
kezdetére kell rögzíteni.)
Szintén e napon gyújtották fel a babilóniai fogságból hazatértek által
felépített és Hordosz/Heródes uralkodása alatt átépített második
Szentélyt, a Jeruzsálemet elfoglaló Titus vezette római légiók 70-ben
(Misna, Táánit IV,6).
A Bár Kohbá/Bár Koszibá felkelés végén (135-ben) e napon foglalták el
Betér (Bétár, Bét-Ter) várát, a felkelők utolsó erősségét a rómaiak
(Misna, Táánit IV,6).
E napon rombolták le a földig Jeruzsálem városát és szántották fel
helyét Turnus (Tineius) Rufus, Júdea tartomány római helytartójának
utasítására a Bár Kohbá/Bár Koszibá felkelés leverése után (Misna,
Táánit IV,6). A város új neve: Aelia Capitolina lett és zsidók nem
lakhattak, nem költözhettek Jeruzsálem városába.
1242-ben e napon égettek el 24 szekérnyi Talmud kötetet Párizsban; és
1290-ben ekkor űzték ki a zsidókat Angliából I. Edward király
parancsára.
1492-ben ekkor űzték ki a zsidókat Spanyolországból, Aragóniai Ferdinánd
és Kasztíliai Izabella uralkodása alatt és parancsára, Torquemada
főinkvizítor sugalmazására.
Századunkhoz is kötődik két szomorú évforduló, mert 1914-ben ekkor
kezdődött tény-legesen az I. világháború, ekkor hangzottak el a
hadüzenetek.
A II. világháború alatt 1942-ben ekkor kezdődött a varsói gettó lakóinak
folyamatos deportációja Treblinkába, elpusztításuk helyszínére.
Áv hó kilencedike úgymint jom kipur teljes böjtnap, napnyugtától, a
másnapi csillagok feljöveteléig (kb. 25 óra) tart és a szombati
munkatilalmak (lásd ott!) érvényesek, valamint:
- Tilos az étkezés és az italfogyasztás.
- Nem viselünk bőrcipőt, mely a régi időkben a kényelem és gazdagság
ismérve volt.
- A tisztasági mosdáson kívül tilos fürödni, mosakodni.
- Nem használunk semmilyen testápolószert.
- Tilalmas a házastársi érintkezés is.
A böjt előtti utolsó étkezésnél (áruhát máfszeket) szokás gyümölcsöket
és hamuval meghintett tojást enni. A tojás a gyász jelképe, a néma
fájdalomé, a sors forgandóságáé. A zsinagógába vászoncipőben, papucsban
megyünk, ahol csak egy gyertya ég az előimádkozói asztalon; félhomály
van; a frigyszekrényen nincs már a díszes kárpit (párohet); mindenki
megfordított széken, padon vagy a földön ül és fojtott, kántáló hangon,
a hagyományos dallamon, olvassuk a Siralmak könyvét (Megilát éhá). A
felolvasás után gyászénekeket (kinot) olvasunk, majd köszönés nélkül
halkan távozunk. A reggeli imához nem öltjük fel az tálitot mert gyász
van, nem rakunk (légolunk) tfilint sem, mert ez dísz és ezen a napon a
zsidóság dísze, ékessége a Szentély elpusztult. A Tórából Mózes
figyelmeztetéseit, feddő szavait olvassuk, hogy milyen csapások is
várnak a népre ha elfordulnak az Ö.valótól (M.V. IV,25-40). A háftárá:
Jirmejá VIII,13-IX,23 mondatai a Szentély pusztulásáról szólnak.
Vannak helyek, hol továbbra is a zsinagógában maradnak és kinotokat
olvasnak. (A gyászénekeket (kinot) tartalmazó könyvecskét, füzetet
általában egyszerű, olcsó kivitelben készítik, mert ha eljő a Másiáh
(Messiás), akkor úgyis felépül a Szentély és nem lesz ezekre a
továbbiakban szükség.) Sok közösségben ilyenkor kimennek a temetőbe és
felkeresik az igaz emberek (cádikim) sírjait. E napon nem szokás
dolgozni, kezet fogni, egymást üdvözölni.
Tórát sem tanulunk, mert az megörvendezteti az ember szívét, hanem Jób
könyvét és a Talmud gyászolóknak, böjtölőknek szóló fejezeteit olvassuk.
Délután, a böjtnél szokásos részeket olvassuk a Tórából: M.II. XXXII,11-14
és XXXIV,1-10 mondatait, Mózes könyörgését és az új kőtáblák adását. A
háftárá szintén a böjtöknél szokásos: Jesájá LV,6-LVI,8 mondatai,
melyek a megtérésről szólnak. Ekkor már tálitban imádkozunk, tfilint
légolunk és pótoljuk az elmaradt imákat, imabetoldásokat. Volt oly
szokás néhol, hogy a gyerekek a Siralmak könyvének olvasása és a kinotok
mondása közben bogáncsot, szamártövist dobálnak a kegyelettevők közé. A
szomorú nap után, áv hónap tizedikén délig szokás még, hogy nem eszünk
húst és nem iszunk bort mert a hagyomány szerint a Szentély egészen
addig égett. Tisá beáv után megváltozik a hónap elnevezése: menáhem áv,
vagyis vigasztaló áv lesz a neve.
Egy régi legenda szerint Napóleon éppen tisá beáv napján ment el egy
zsúfolásig megtelt zsinagóga előtt és elcsodálkozott, hogy milyen
hangosan kiabálnak, jajveszékelnek odabenn a zsidók. Megkérdezte tőlük,
mi ennek az oka. Elmondták, hogy az országukat, Jeruzsálemet és a
Szentélyt siratják, melyet 1800 évvel ezelőtt romboltak le. Napóleon
mélyen megindulva mondotta: "Az a nép, amely hazájának elvesztését még
1800 év elteltével is siratja, és nem felejti el, az a nép soha nem
pusztul el. Az a nép biztos lehet abban, hogy egyszer vissza fog térni
hazájába."
|