SZLICHOT
avagy a kopogó ember

Klöpfler Samu bácsi Kelet-Magyarország valamelyik községében szeptember első napjaiban hajnali három órakor járta az utcákat, egyik kezében bot, másikban lámpás. Jól tudta, melyik ház előtt kell megállni. Büszke volt a nevére, melynek jelentése: kopogó.

A falu zsinagógájának mindenese samesza volt, de a Ros Hasono előtti vasárnap megkopogtatta a település zsidóinak ablakát és kiáltotta: „Aufstén zum szlichesz”. Felkelni a szlicheszhez, amelyet egyes helyeken szlichotnak neveznek.

Bocsánatkérő ima. Azon évben, mivel hétfőre esett Ros Hasono első napja, egy héttel korábban az ünnepet megelőző hajnalon kezdte kötelességét teljesíteni, mert legalább négyszer kell az imát elmondani. Nem bánta, szerette az őszi szellőt. Büszke volt hivatására, hogy kopogására gyülekeznek a hívek, mert még négy óra előtt felhangoztatott a nyitó zsoltár, a 145-ik Ásré Jajsvé.

Ez így ment az Engesztelés Napjáig, Jom Kipurig. Csak mosolygott azon, hogy a fránya pestiek, a beretvált ortodoxok, a Kazinczy és a Király utca környékén lagymatagon reggel fél hatkor, sőt egyes helyeken hat órakor kezdik a fohászkodást. Amikor ők már befejezik és nem Jom Kipurig mondják a pestiek, hanem csak Ros Hasonoig.

Bár a községben volt kántor, a szép hangú sajhet látta el a feladatot, de ezúttal tiszteletből Samu bácsi állhatott a pulpitus elé és nagy ünnepi dallamon ő recitálta a szlicheszt, az Örökkévaló (Áldassék a neve) tizenhárom tulajdonságát áhítattal többször is ismételték.

Mivel az imakendőt, a táliszt csak akkor lehet áldással felölteni, ha a rojtok színét, a fehéret és a kéket természetes világosságon meg lehet különböztetni. A hajnal még alig derengett, ez nem sikerülhetett, és társaitól kérte kölcsön az imakendőt, mert kölcsönkért táliszra nem mondanak áldást. De előbb magára öltött egy fehér köntöst, a kitlit, fejére fehér kipát tett a fekete helyett. Mint egy herceg, délcegen lépett az előimádkozó asztala, az omed elé. Maga elé tette a machzort, az ünnepi imakönyvet és nagy átéléssel zengett a hangja.

A jelenlévők úgy érezték, hogy megbocsájtást nyernek minden akaratlan kihágásért, amelyet nem csak ők, hanem hittestvéreik az egész világon talán elkövettek. Meghatottság szállta meg őket. Többen a könnyeiket törölték. Egymástól is bocsánatot kértek, hátha véletlenül megbántottak valakit akár a községben, a megyében, az országban.

Így zajlott le ez a szertartás évről-évre, egészen 1944-ig. Azon az őszön már nem világítottak a gyertyák az imaházban.

Klöpfler bácsi is eltűnt valahol. A zsinagógát lebontották, iskola nyílt helyette. Egy táblát helyeztek el a falára, hirdetve, hogy a településen egykor szorgalmas, dolgos emberek, akik ki tudja miért, de nem önszántukból elhagyták a számukra oly kedves helységet.

Klöpfler bácsi, a kopogó ember lenézett a magasságokból a fránya Pestre, mert még ott mozgolódást tapasztalt és egy új szokáson csodálkozott.

Mondták neki angyaltársai, hogy ez csak Európában új, máshol már régen gyakorolták. Ugyanis az ünnepet megelőző vasárnap nem is hajnalban, hanem éjfél körül gyülekeztek a hívek. Néhány perccel éjfél előtt kezdték el és majdnem éjjel egy órakor fejezték be, így összekötötték a világi szombati nappal a napot a világi vasárnappal.

Tetszett neki az ötlet. Életben maradt unokája, amint föntről látta, az új szokás szerint csinálta. Neki és társainak könnybe lábadt a szemük. A könnyek enyhén szitáló eső formájában hullottak a földre. Odalent az imaházban nem láthatják, de mi úgy sejtjük, hogy Klöpfler bácsi és társai velük együtt fohászkodtak.

Deutsch  Gábor

Vissza