Ungvári Tamás professor emeritus:
„Mózes helyett Danton”
A Messiás hit változásai a XIX. Századi Magyarországon


Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából szervezett rendezvénysorozat második tagjaként,
Találkozások – a Szentírás érintkezési pontjai címmel megrendezett tudományos ülésszakon (Budapest, 2008. november 13.)

 

A zsidó történelemírás egyik legnagyobb húszadik századi alakja Jacob Katz, a magyar származású izraeli professzor hajlott korában kezdett foglalkozni a magyar történelem problémáival. Egy máig irányadó tanulmánya, "A magyar zsidóság egyedisége". 1 Ebben Katz a történelmi elkésettségben fedezi fel a magyarországi zsidóság asszimilációjának különösségét. A zsidók egyenjogúsításának eszméjét egy még kialakulatlan nemzeti mozgalom tűzte napirendjére. Itt és úgy rémlik egyedül itt merült fel egy közös alkotás lehetősége. A zsidók befogadása és betagozódása különösen kedvező körülmények között ment végbe. A magyar nacionalizmus befogadó készsége, mondja Katz, „kétségtelenül liberális és csaknem korlátozottságtól mentes volt. Németországban a nacionalizmust megelőző racionalizmus korszakában a zsidók csatlakozhattak az értelmiséghez, a nacionalizmus és a romanticizmus felemelkedése után azonban csaknem kirekesztették őket. Magyarországon ezzel szemben a nacionalizmus liberalizmussal ötvöződött s a zsidók irányában nyitottá vált”.

Hasonlóképpen vélekedett, Katztól függetlenül Komlós Aladár.”Tudnunk kell azt is, hogy a magyar-zsidó asszimiláció a negyvenes években kezd kibontakozni, a magyar nacionalizmus legszebb korszakában: ez a magyarázata, hogy míg a felvilágosodás légkörében meginduló mendelssohni mozgalom zsidó világpolgárokat, a hazai asszimiláció már zsidó magyarokat akart nevelni.” 2

A magyar út egyediségét hangsúlyozza Walter Pietsch is, a német és magyar összehasonlító történelem kutatója. Szerinte Magyarország Kelet és Nyugat határán mintegy egyesíthette a Kelet-Európai és a nyugati asszimilációs modellt. „Az integrálódási lehetőségekre való tekintettel ezért a magyarországi zsidók helyzete egyedülálló volt: egyetlen más országban sem járultak más európai országban sem azonosultak a zsidók olyan nagymértékben a befogadó országgal, mint Magyarországon.

A magyar út különlegessége a magyar zsidó történelem különböző szempontokkal megtámasztott toposza. Nagy valószínűséggel ez az önünneplés még utólagos kifejezésében is az asszimiláció sikertelenségének jele. Ha ugyanis bárminő sajátosságot találunk a magyar asszimilációban, úgy azt a bizonytalanságot, hogy a zsidóságot egyáltalán bármikor is befogadhatja a rendi nemesség, vagy az alig polgárosult közélet. Nem szabad elfelejtenünk, hogyan és miképpen igazolta a reformlelkű zsidó fiatalság az egybeolvadás szükségét. Elsőnek azzal, hogy Ábrahám és Árpád földiek voltak „s miért nem egyesülhetnének utódaik egy eszmében: a nemzetiségben?” 3

A magyar-zsidó közösség mintegy az előre elrendelés látszatát vette fel. A magyar zsidóság asszimilációs történetírása Büchlertől Venetiáner Lajosig meglebegtették azt, hogy a magyarok a zsidókkal együtt jöttek be a Kárpát medencébe, meglehet, hogy már Levédiában találkoztak. A kabarok valójában a zsidó hitre tért kazárok voltak.

A sajátos magyar út elve tehát megalapozatlan, illetve mitologikus érveket sorakoztatott fel a politikai és emberjogi szükség igazolására. A „magyar út” megszépítése az a gyötrelmet takarta el, hogy a jobbágyfelszabadítás és a jogmegajánlások Magyarországa megőrizte a rendi szerkezetet, a nagybirtok és az egyház privilégiumait. Ebben a szerkezetben az egyenjogúsítás ajánlata csak felemás lehetett. Az 1848 márciusában kiadott Der ungarische Israelit szerkesztője, Einhorn Ignác felvillantja a különbséget Magyarország és a külföld között. Míg a forradalmak által felszabadított Bécsben és vagy a Frankfurti össznémet parlament tagjai között vannak zsidók, a francia ideiglenes kormányban két miniszter is az – Magyarországon a politikai egyenjogúsítás várat magára. Sőt, amiképpen a lap második számában Gans Mór (a későbbiekben Ludassy) be számot róla, Pesten már nem adnak ki lakást zsidónak. Április végén már a zsidó nemzetőrök leszereléséért tüntet a tömeg. 1848 májusában a Der ungarische Israelit-ben Ullmann Frigyes arra kényszerül, hogy Vörösmarty Mihállyal vitatkozzék. A nagy költő a emancipációért érvelve megjegyzi, hogy a vén Európa elöregedett népei már nem képesek a mindenütt gyűlölt zsidóság befogadására.4

A zsidóságnak megajánlott emancipációnak mind a „nép között”, mind pedig a rendi nemesség sorában ezernyi gyanúval és előítélettel kezdett megküzdenie. A szellemi áramlatokban kevés nyomát látjuk annak, hogy a hazát közös alkotásnak fogta volna fel a jogegyenlőség kiterjesztésére vállalkozó rendi nemességre és a betagozódásra váró zsidóság. Helyében kölcsönös gyanakvásra és bizalmatlanságra lelünk. A zsidóság képviselői valaminő közös gyökér bizonyítékával próbálkoznak. Einhorn Ignác rabbinusjelölt a magyar és a héber nyelv rokonságát leli fel. Egy másik, s a jövendőre végzetesebb gondolat ama kölcsönös dekadenciáé és hanyatlásé, amely a hajdan erős magyar és a házalóvá lett zsidó nép hasonló sorsát idézi fel. Lőw Lipót akkoriban pápai rabbi V. Ferdinánd születésnapjára mondott beszédében rövid zsidó történelmi kivonatot kínál. „A nemzeti szentség Jeruzsálemben Titus által leromboltatott”. Innen a hontalanság sorscsapása alatt szenvedett a zsidóság, s ennek következtében „az erőteljes nép elgyengült kalmárnéppé vált.” 5

A magyar és a zsidó nép először a gyengeség és hanyatlás pillanatában találkozik. Széchenyi azzal érvelt az emancipáció ellen, hogy a kis nép nem fogadhatja be az idegen elemet, amelyiknek ráadásul több a szorgalma és intelligenciája (1844.okt 1). Valljuk meg, hirdette meg Széchényi a városok rendezéséről szóló törvényjavaslat vitájában, „hogy itt minden democratia egyenesen csorbát üt a nemzetiségen” (1844. okt. 3.).

Ez a gyanakvás még Kossuth „Zsidó emancipáció” cikkében is felmerül. (Pesti Hírlap 1844. május 5.) A zsidók vallása theokrácia, érvelt Kossuth, Mózes államalapító volt, így a zsidóság megőrizte a politikai nemzet számos jegyét. A Mózes-vallás ilyen értelmezésével kellett tehát megvívnia a jogokat követelő zsidóságnak.

A beolvadásnak tehát nemcsak olyan triviális feltételei voltak, mint a zsidóság különleges diétája. Az asszimilációs követelésben a zsidóság, mint nemzet, mint különálló nép nyilvános megtagadása állott, mint elsődleges feltétel.

Ezt a feladatot az esők között Lőw Lipót vállalta Kossuthnak adott válaszában. Minden rendelkezés, hangsúlyozta a rabbi, amelyik Mózes státuszalkotmányára vonatkozott már régen eltöröltetett. Lőw még azt is megjegyzi, hogy az étkezési előírások csak Palesztina klímájára vonatkoztak, így természetesen elavultak.
Az emancipációs küzdelemben a megosztott rendi társadalom kemény feltétel rendszerére a zsidó közösségek határozottan vonultak vissza egy megreformált vallási közösség sáncai mögé. Csereajánlatuk egy domináns politikai jelképrendszerben szólalt meg, nevezetesen a Palesztina, azaz a Cion gondolat átértelmezésében.

Lőw Lipót még a hatvanas években is visszautasítja azt, hogy a diaszpóra zsidóságát nemzetnek tartsák. „Igen nagy megtiszteltetés ugyan reánk, zsidókra nézve, hogy miután már közel két évezrede, hogy Jeruzsálem falai romba dőltek s mi az egész világba szerte szórattunk, még mindig külön nemzetnek tartatunk, de én az igazság érdekében e megtiszteltetés ellen tiltakozom. „6

Amiképpen Palesztina, az ígéret földje átalakul Magyarországgá, ugyanúgy a zsidóság törvény előtti egyenlőségét egy aktuális Messiás hozhatja el. Jókai Mór emlékezik meg, hogy „egy rabbi arról prédikált hitfeleinek: hogy Kossuth az a Messiás, akire eddig vártak” 7

Palesztina, amelyet most Magyarországon fedezett fel a zsidóság, a Messiás, akit Kossuthban pillantott meg az emancipáció érdekes, metaforikus toposz lett. Különösképpen azért, mert a jogegyenlősítés ellenfelei azzal utasították vissza a törvényjavaslatok nagy részét, mert a zsidóság helyét a Jordán folyónál jelölték ki. Bloch Móricnak "A zsidókról" írott művéhez írott előszavában a Messiás jövetele az igazság és boldogság korát hozná el. A Messiás túlvilági képe helyet az evilági valósulna meg. Hasonlóképpen egy elvilágiasodott, mondhatni politikai Messiás képét rajzolta meg Ponori Thewrewk József. „A zsidók a Messiást várják. Ennek nincs, nem lehet más értelme, mint az, hogy ők, a hontalanok, a jogtalanok, a gyűlöltek, az elnyomottak, az üldözöttek ama felvilágosultabb, igazságos korszaknak valahárai feltünendését áhítják, melyben világi szerencséjük és földi boldogságuk a szó teljes erejében megnyerve, biztosítva, örökítve legyen.” 8

A zsidóság emancipációs átértelmezése a Messiást, mint a szabadság és az egyenlőség megváltóját értelmezte. Eötvös József 184o-ben a Zsidók emancipációjáról szerkesztett röpiratában bizonyos dr. Jacobit idézi. „Messiásunk az igazság, mely mindig hatalmasabban emelkedik elavult előítéletek s középkori szokások ellen s később, vagy előbb szabadságunkat ki fogja vívni. Palesztinába nem akarunk vissza menni, csak emberi és polgári jogaink visszanyerését kívánjuk.”9

Az emancipációs szellem jelképrendszere a Palesztina-Mózes allegóriák körül mozgott. A negyvenes évek egyik legérdekesebb kiadványa, Rosenthal Móricz rabbi A zsidó és a korszellem Európában című munkája. A század, fogalmazta meg Rosenthal, az emberiség és a zsidóság aranykora, Európa bölcs kormányai pedig a Messiásaink lettek és lehetnek, feltéve, ha a vallásunkban megszabadulunk mindenféle babonától. „Ahelyett, hogy a Messiást várnám, inkább azon hont, melly engem s gyermekeimet kebelében ápol, szeretett hazámnak nevezem. A mi engem illet, én azon hont, hol lakok, élek…dicső országomnak s kanaánomnak , - s ezen ország felséges fejedelmét…Messiásomnak, fölkentemnek ismerem és nevezem.”

A racionalitás szelleme az, amelyik a képzelgések Messiását a politikai magváltás hírnökévé alakítja át. Az istenség a szabadság szellemében nyilatkozik meg. Ahogyan Einhorn Ignác hirdette: a szabadságeszme Isten legfőbb megnyilatkozása. Következésképpen Mózes helyett Kossuthot és Dantont kell mintegy Messiásul elfogadni. Palesztina s az önálló zsidó állam csak előkészület volt arra, ami Izrael „igazi és örök hatásköre” lesz, a népek között szétszóratásban élni, s ott az igét hirdetni. 10

Az 1848-ban kiadott Első magyar zsidó naptár és évkönyv szerkesztője, siratja az elveszett hazát. Diósy Márton azt ígéri, hogy a zsidóság lassan magára veszi a magyar nemzetiség jeleit, s nem álmodozik más nemzetségről. Hazug a vád, hogy a zsidó csak a Messiás kürtszavára vár, hogy visszatérjen Jeruzsálembe. Az igazság az, hogy a magyarhoni zsidók már nem értik héber imakönyvüket, azt régen a molyoknak adták. A zsidó a Messiást már csak „képlegesen” értelmezi. „Messiás és emancipáció ez és ugyanaz.” 11

A Mózes, vagy a Palesztina retorika akár eltúlzottnak is mondható, de mindezt aligha kell névértéken vennünk. Ha történetesen a magyar zsidó történelem egyediségét keressük, úgy abban a kérlelhetetlen rendi követelésben, amely a bizonyítás terhét a zsidóságra hárította. A zsidó egyenjogúsítást ugyanis rendkívüli feltételekhez kötötte az az elit, amelyik erről dönthetett. Az első emancipációs törvényt két héttel a világosi fegyverletétel előtt szavazták meg, végrehajtása születése pillanatában lehetetlen volt.12 A Palesztina-Mózes gondolat a túlbizonyítás gyanújába csak akkor kerülhetne, ha racionálisabb esély nyílott volna a zsidók emancipációjára. A törvény szelleme azonban nem enyhítette a közvéleményben megjelenő zsidó képét. Eötvös irányregényein kívül alig van könyörülettel megrajzolt zsidó alakja a nemzeti emlékezetnek. Törvényjavaslatokon és vezércikkeken kívül az emancipáció eljutott az akkulturációig, de a társadalmi integrációnak kevés nyoma van. A magyar társadalomtörténet az alkalmi disszimilációk tektonikus rezgéseiről adott hírt. S a tizenkilencedik század végére, a húszadik század elejére egy új, Cion utáni sóvárgás szólal meg magyar zsidó költők lírájában. „Mióta Cion a vadak tanyája, Óh Jeruzsálem téged gyászolunk.” – írta Makai Emil 1891-ben.

Az ősi héber imát a Jeruzsálem nosztalgiával ötvözte magyar versben Ignotus, 1895-ben. „öntudatlan, /Titokban, álmainkban /Az elveszett hazába/ Még visszasír a lelkem. / Bénuljon meg jobbom, / Tikkadjon el nyelvem, / Ha Téged Jeruzsálem, Valaha elfeledlek.” 13

A reformláz elhaltával, s fél évszázad tapasztalatai nyomán ismét két kultúra találkozott a modern társadalmi tudatban. A rendies liberalizmus a századfordulóra kiürült, a zsidóság pedig meghallotta a régi dallamokat is a modernségért vívott küzdelemben.


1 Katz, Jakov, “A Magyar zsidóság egyedisége” Múlt és Jövő, 2oo1-3, 3o-35. – “The Uniqueness of Hungarian Jewry”, Forum, 1977, 45-53
2 Komlós Aladár, Magyar-zsidószellemtörténet a reformkortól a Holocaustig, Budapest, Múlt és Jövó, 1997, I.29.
3 Komlós, i.h. 35.
4 Idézi Fenyő István, „Der ungarische Israelit – a magyar zsidók első hetilapja 1848-ban.” Élet és Irodalom, 1998. Ápr. 3.8.
5 Kőbányai János (szerk.) Zsidó reformkor. Budapest, Múlt és Jövő, 99.
6 Magyar Izraelita, 1862, 278. Idézi Zsoldos Jenő:”A Palesztina-gondolat magyar irodalmi múltjához”. IMIT évkönyv..
7 Jókai Mór, Emléksorok, Naplö 1848-1849-ből. Szerk Nemeskéri Erika, Bp. 198ö. 134. Idézi Miskolczy Ambrus, A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben, Budapest, Múlt s Jövő, 1999, 98.
8 Zsoldos Jenő, „Emancipációs motívumok lírai költészetünkben. Imit évkönyv, 1943, 286-3o4.
9 A Messiásgondolatról ld. Simon László, Zsidókérdés a reformkorban (179o-1848). Különös tekintettel a nemzetiségre. Debrecen, Dr. Bertók Lajos kiadása, 1936, 28-29.
10 Komlós, i.h. I. 45-47.
11 Idézi Szalai Anne bevezető, Házalók, Árendások, Kocsmárosok, Uzsorások, Zsidóábrázolás a reformkri prózáben. Budapest, Osiris, 2oo2, 63
12 V.ö. Miskolczy Ambrus, „A zsidók polgárosításáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott.” Mult és Jövő, 1998. 1.8-45.
13 Imit Évkönyv 1895. Idézi Komlós Aladár, „Költőink és a zsidóság”, IMIT évkönv, 1942, 31o és321.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz