Elhangzott a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából szervezett
rendezvénysorozat második tagjaként,
Találkozások – a Szentírás
érintkezési pontjai címmel
megrendezett tudományos ülésszakon (Budapest, 2008.
november 13.)
A zsidó
történelemírás egyik legnagyobb húszadik századi alakja Jacob
Katz, a magyar származású izraeli professzor hajlott korában
kezdett foglalkozni a magyar történelem problémáival. Egy máig
irányadó tanulmánya, "A magyar zsidóság egyedisége".
1 Ebben Katz a történelmi
elkésettségben fedezi fel a magyarországi zsidóság
asszimilációjának különösségét. A zsidók egyenjogúsításának
eszméjét egy még kialakulatlan nemzeti mozgalom tűzte
napirendjére. Itt és úgy rémlik egyedül itt merült fel egy közös
alkotás lehetősége. A zsidók befogadása és betagozódása
különösen kedvező körülmények között ment végbe. A magyar
nacionalizmus befogadó készsége, mondja Katz, „kétségtelenül
liberális és csaknem korlátozottságtól mentes volt.
Németországban a nacionalizmust megelőző racionalizmus
korszakában a zsidók csatlakozhattak az értelmiséghez, a
nacionalizmus és a romanticizmus felemelkedése után azonban
csaknem kirekesztették őket. Magyarországon ezzel szemben a
nacionalizmus liberalizmussal ötvöződött s a zsidók irányában
nyitottá vált”.
Hasonlóképpen vélekedett, Katztól függetlenül Komlós
Aladár.”Tudnunk kell azt is, hogy a magyar-zsidó asszimiláció a
negyvenes években kezd kibontakozni, a magyar nacionalizmus
legszebb korszakában: ez a magyarázata, hogy míg a
felvilágosodás légkörében meginduló mendelssohni mozgalom zsidó
világpolgárokat, a hazai asszimiláció már zsidó magyarokat akart
nevelni.” 2
A magyar út egyediségét hangsúlyozza Walter Pietsch is, a német
és magyar összehasonlító történelem kutatója. Szerinte
Magyarország Kelet és Nyugat határán mintegy egyesíthette a
Kelet-Európai és a nyugati asszimilációs modellt. „Az
integrálódási lehetőségekre való tekintettel ezért a
magyarországi zsidók helyzete egyedülálló volt: egyetlen más
országban sem járultak más európai országban sem azonosultak a
zsidók olyan nagymértékben a befogadó országgal, mint
Magyarországon.
A magyar út különlegessége a magyar zsidó történelem különböző
szempontokkal megtámasztott toposza. Nagy valószínűséggel ez az
önünneplés még utólagos kifejezésében is az asszimiláció
sikertelenségének jele. Ha ugyanis bárminő sajátosságot találunk
a magyar asszimilációban, úgy azt a bizonytalanságot, hogy a
zsidóságot egyáltalán bármikor is befogadhatja a rendi nemesség,
vagy az alig polgárosult közélet. Nem szabad elfelejtenünk,
hogyan és miképpen igazolta a reformlelkű zsidó fiatalság az
egybeolvadás szükségét. Elsőnek azzal, hogy Ábrahám és Árpád
földiek voltak „s miért nem egyesülhetnének utódaik egy
eszmében: a nemzetiségben?” 3
A magyar-zsidó közösség mintegy az előre elrendelés látszatát
vette fel. A magyar zsidóság asszimilációs történetírása
Büchlertől Venetiáner Lajosig meglebegtették azt, hogy a
magyarok a zsidókkal együtt jöttek be a Kárpát medencébe,
meglehet, hogy már Levédiában találkoztak. A kabarok valójában a
zsidó hitre tért kazárok voltak.
A sajátos magyar út elve tehát megalapozatlan, illetve
mitologikus érveket sorakoztatott fel a politikai és emberjogi
szükség igazolására. A „magyar út” megszépítése az a gyötrelmet
takarta el, hogy a jobbágyfelszabadítás és a jogmegajánlások
Magyarországa megőrizte a rendi szerkezetet, a nagybirtok és az
egyház privilégiumait. Ebben a szerkezetben az egyenjogúsítás
ajánlata csak felemás lehetett. Az 1848 márciusában kiadott Der
ungarische Israelit szerkesztője, Einhorn Ignác felvillantja a
különbséget Magyarország és a külföld között. Míg a forradalmak
által felszabadított Bécsben és vagy a Frankfurti össznémet
parlament tagjai között vannak zsidók, a francia ideiglenes
kormányban két miniszter is az – Magyarországon a politikai
egyenjogúsítás várat magára. Sőt, amiképpen a lap második
számában Gans Mór (a későbbiekben Ludassy) be számot róla,
Pesten már nem adnak ki lakást zsidónak. Április végén már a
zsidó nemzetőrök leszereléséért tüntet a tömeg. 1848 májusában a
Der ungarische Israelit-ben Ullmann Frigyes arra kényszerül,
hogy Vörösmarty Mihállyal vitatkozzék. A nagy költő a
emancipációért érvelve megjegyzi, hogy a vén Európa elöregedett
népei már nem képesek a mindenütt gyűlölt zsidóság befogadására.4
A zsidóságnak megajánlott emancipációnak mind a „nép között”,
mind pedig a rendi nemesség sorában ezernyi gyanúval és
előítélettel kezdett megküzdenie. A szellemi áramlatokban kevés
nyomát látjuk annak, hogy a hazát közös alkotásnak fogta volna
fel a jogegyenlőség kiterjesztésére vállalkozó rendi nemességre
és a betagozódásra váró zsidóság. Helyében kölcsönös gyanakvásra
és bizalmatlanságra lelünk. A zsidóság képviselői valaminő közös
gyökér bizonyítékával próbálkoznak. Einhorn Ignác rabbinusjelölt
a magyar és a héber nyelv rokonságát leli fel. Egy másik, s a
jövendőre végzetesebb gondolat ama kölcsönös dekadenciáé és
hanyatlásé, amely a hajdan erős magyar és a házalóvá lett zsidó
nép hasonló sorsát idézi fel. Lőw Lipót akkoriban pápai rabbi V.
Ferdinánd születésnapjára mondott beszédében rövid zsidó
történelmi kivonatot kínál. „A nemzeti szentség Jeruzsálemben
Titus által leromboltatott”. Innen a hontalanság sorscsapása
alatt szenvedett a zsidóság, s ennek következtében „az erőteljes
nép elgyengült kalmárnéppé vált.” 5
A magyar és a zsidó nép először a gyengeség és hanyatlás
pillanatában találkozik. Széchenyi azzal érvelt az emancipáció
ellen, hogy a kis nép nem fogadhatja be az idegen elemet,
amelyiknek ráadásul több a szorgalma és intelligenciája
(1844.okt 1). Valljuk meg, hirdette meg Széchényi a városok
rendezéséről szóló törvényjavaslat vitájában, „hogy itt minden
democratia egyenesen csorbát üt a nemzetiségen” (1844. okt. 3.).
Ez a gyanakvás még Kossuth „Zsidó emancipáció” cikkében is
felmerül. (Pesti Hírlap 1844. május 5.) A zsidók vallása
theokrácia, érvelt Kossuth, Mózes államalapító volt, így a
zsidóság megőrizte a politikai nemzet számos jegyét. A
Mózes-vallás ilyen értelmezésével kellett tehát megvívnia a
jogokat követelő zsidóságnak.
A beolvadásnak tehát nemcsak olyan triviális feltételei voltak,
mint a zsidóság különleges diétája. Az asszimilációs
követelésben a zsidóság, mint nemzet, mint különálló nép
nyilvános megtagadása állott, mint elsődleges feltétel.
Ezt a feladatot az esők között Lőw Lipót vállalta Kossuthnak
adott válaszában. Minden rendelkezés, hangsúlyozta a rabbi,
amelyik Mózes státuszalkotmányára vonatkozott már régen
eltöröltetett. Lőw még azt is megjegyzi, hogy az étkezési
előírások csak Palesztina klímájára vonatkoztak, így
természetesen elavultak.
Az emancipációs küzdelemben a megosztott rendi társadalom kemény
feltétel rendszerére a zsidó közösségek határozottan vonultak
vissza egy megreformált vallási közösség sáncai mögé.
Csereajánlatuk egy domináns politikai jelképrendszerben szólalt
meg, nevezetesen a Palesztina, azaz a Cion gondolat
átértelmezésében.
Lőw Lipót még a hatvanas években is visszautasítja azt, hogy a
diaszpóra zsidóságát nemzetnek tartsák. „Igen nagy
megtiszteltetés ugyan reánk, zsidókra nézve, hogy miután már
közel két évezrede, hogy Jeruzsálem falai romba dőltek s mi az
egész világba szerte szórattunk, még mindig külön nemzetnek
tartatunk, de én az igazság érdekében e megtiszteltetés ellen
tiltakozom. „6
Amiképpen Palesztina, az ígéret földje átalakul Magyarországgá,
ugyanúgy a zsidóság törvény előtti egyenlőségét egy aktuális
Messiás hozhatja el. Jókai Mór emlékezik meg, hogy „egy rabbi
arról prédikált hitfeleinek: hogy Kossuth az a Messiás, akire
eddig vártak” 7
Palesztina, amelyet most Magyarországon fedezett fel a zsidóság,
a Messiás, akit Kossuthban pillantott meg az emancipáció
érdekes, metaforikus toposz lett. Különösképpen azért, mert a
jogegyenlősítés ellenfelei azzal utasították vissza a
törvényjavaslatok nagy részét, mert a zsidóság helyét a Jordán
folyónál jelölték ki. Bloch Móricnak "A zsidókról" írott művéhez
írott előszavában a Messiás jövetele az igazság és boldogság
korát hozná el. A Messiás túlvilági képe helyet az evilági
valósulna meg. Hasonlóképpen egy elvilágiasodott, mondhatni
politikai Messiás képét rajzolta meg Ponori Thewrewk József. „A
zsidók a Messiást várják. Ennek nincs, nem lehet más értelme,
mint az, hogy ők, a hontalanok, a jogtalanok, a gyűlöltek, az
elnyomottak, az üldözöttek ama felvilágosultabb, igazságos
korszaknak valahárai feltünendését áhítják, melyben világi
szerencséjük és földi boldogságuk a szó teljes erejében
megnyerve, biztosítva, örökítve legyen.” 8
A zsidóság emancipációs átértelmezése a Messiást, mint a
szabadság és az egyenlőség megváltóját értelmezte. Eötvös József
184o-ben a Zsidók emancipációjáról szerkesztett röpiratában
bizonyos dr. Jacobit idézi. „Messiásunk az igazság, mely mindig
hatalmasabban emelkedik elavult előítéletek s középkori szokások
ellen s később, vagy előbb szabadságunkat ki fogja vívni.
Palesztinába nem akarunk vissza menni, csak emberi és polgári
jogaink visszanyerését kívánjuk.”9
Az emancipációs szellem jelképrendszere a Palesztina-Mózes
allegóriák körül mozgott. A negyvenes évek egyik legérdekesebb
kiadványa, Rosenthal Móricz rabbi A zsidó és a korszellem
Európában című munkája. A század, fogalmazta meg Rosenthal, az
emberiség és a zsidóság aranykora, Európa bölcs kormányai pedig
a Messiásaink lettek és lehetnek, feltéve, ha a vallásunkban
megszabadulunk mindenféle babonától. „Ahelyett, hogy a Messiást
várnám, inkább azon hont, melly engem s gyermekeimet kebelében
ápol, szeretett hazámnak nevezem. A mi engem illet, én azon
hont, hol lakok, élek…dicső országomnak s kanaánomnak , - s ezen
ország felséges fejedelmét…Messiásomnak, fölkentemnek ismerem és
nevezem.”
A racionalitás szelleme az, amelyik a képzelgések Messiását a
politikai magváltás hírnökévé alakítja át. Az istenség a
szabadság szellemében nyilatkozik meg. Ahogyan Einhorn Ignác
hirdette: a szabadságeszme Isten legfőbb megnyilatkozása.
Következésképpen Mózes helyett Kossuthot és Dantont kell mintegy
Messiásul elfogadni. Palesztina s az önálló zsidó állam csak
előkészület volt arra, ami Izrael „igazi és örök hatásköre”
lesz, a népek között szétszóratásban élni, s ott az igét
hirdetni. 10
Az 1848-ban kiadott Első magyar zsidó naptár és évkönyv
szerkesztője, siratja az elveszett hazát. Diósy Márton azt
ígéri, hogy a zsidóság lassan magára veszi a magyar nemzetiség
jeleit, s nem álmodozik más nemzetségről. Hazug a vád, hogy a
zsidó csak a Messiás kürtszavára vár, hogy visszatérjen
Jeruzsálembe. Az igazság az, hogy a magyarhoni zsidók már nem
értik héber imakönyvüket, azt régen a molyoknak adták. A zsidó a
Messiást már csak „képlegesen” értelmezi. „Messiás és
emancipáció ez és ugyanaz.” 11
A Mózes, vagy a Palesztina retorika akár eltúlzottnak is
mondható, de mindezt aligha kell névértéken vennünk. Ha
történetesen a magyar zsidó történelem egyediségét keressük, úgy
abban a kérlelhetetlen rendi követelésben, amely a bizonyítás
terhét a zsidóságra hárította. A zsidó egyenjogúsítást ugyanis
rendkívüli feltételekhez kötötte az az elit, amelyik erről
dönthetett. Az első emancipációs törvényt két héttel a világosi
fegyverletétel előtt szavazták meg, végrehajtása születése
pillanatában lehetetlen volt.12 A Palesztina-Mózes gondolat a
túlbizonyítás gyanújába csak akkor kerülhetne, ha racionálisabb
esély nyílott volna a zsidók emancipációjára. A törvény szelleme
azonban nem enyhítette a közvéleményben megjelenő zsidó képét.
Eötvös irányregényein kívül alig van könyörülettel megrajzolt
zsidó alakja a nemzeti emlékezetnek. Törvényjavaslatokon és
vezércikkeken kívül az emancipáció eljutott az akkulturációig,
de a társadalmi integrációnak kevés nyoma van. A magyar
társadalomtörténet az alkalmi disszimilációk tektonikus
rezgéseiről adott hírt. S a tizenkilencedik század végére, a
húszadik század elejére egy új, Cion utáni sóvárgás szólal meg
magyar zsidó költők lírájában. „Mióta Cion a vadak tanyája, Óh
Jeruzsálem téged gyászolunk.” – írta Makai Emil 1891-ben.
Az ősi héber imát a Jeruzsálem nosztalgiával ötvözte magyar
versben Ignotus, 1895-ben. „öntudatlan, /Titokban, álmainkban
/Az elveszett hazába/ Még visszasír a lelkem. / Bénuljon meg
jobbom, / Tikkadjon el nyelvem, / Ha Téged Jeruzsálem, Valaha
elfeledlek.” 13
A reformláz elhaltával, s fél évszázad tapasztalatai nyomán
ismét két kultúra találkozott a modern társadalmi tudatban. A
rendies liberalizmus a századfordulóra kiürült, a zsidóság pedig
meghallotta a régi dallamokat is a modernségért vívott
küzdelemben.
1 Katz, Jakov, “A
Magyar zsidóság egyedisége” Múlt és Jövő, 2oo1-3, 3o-35. – “The
Uniqueness of Hungarian Jewry”, Forum, 1977, 45-53
2 Komlós Aladár, Magyar-zsidószellemtörténet a reformkortól a
Holocaustig, Budapest, Múlt és Jövó, 1997, I.29.
3 Komlós, i.h. 35.
4 Idézi Fenyő István, „Der ungarische Israelit – a magyar zsidók
első hetilapja 1848-ban.” Élet és Irodalom, 1998. Ápr. 3.8.
5 Kőbányai János (szerk.) Zsidó reformkor. Budapest, Múlt és Jövő,
99.
6 Magyar Izraelita, 1862, 278. Idézi Zsoldos Jenő:”A
Palesztina-gondolat magyar irodalmi múltjához”. IMIT évkönyv..
7 Jókai Mór, Emléksorok, Naplö 1848-1849-ből. Szerk Nemeskéri Erika,
Bp. 198ö. 134. Idézi Miskolczy Ambrus, A zsidóemancipáció
Magyarországon 1849-ben, Budapest, Múlt s Jövő, 1999, 98.
8 Zsoldos Jenő, „Emancipációs motívumok lírai költészetünkben. Imit
évkönyv, 1943, 286-3o4.
9 A Messiásgondolatról ld. Simon László, Zsidókérdés a reformkorban
(179o-1848). Különös tekintettel a nemzetiségre. Debrecen, Dr.
Bertók Lajos kiadása, 1936, 28-29.
10 Komlós, i.h. I. 45-47.
11 Idézi Szalai Anne bevezető, Házalók, Árendások, Kocsmárosok,
Uzsorások, Zsidóábrázolás a reformkri prózáben. Budapest, Osiris,
2oo2, 63
12 V.ö. Miskolczy Ambrus, „A zsidók polgárosításáról a nemzetgyűlés
által törvény alkottatott.” Mult és Jövő, 1998. 1.8-45.
13 Imit Évkönyv 1895. Idézi Komlós Aladár, „Költőink és a zsidóság”,
IMIT évkönv, 1942, 31o és321.
|