Szécsi József, katolikus teológus
OR-ZSE-MTA Zsidó Vallástudományi Kutatócsoport
A megtérés fogalma a zsidó gondolkodásban


Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi Tanácskozásán, melynek címe: "TE ÉRTED..." volt. (Debrecen, 2005. május 27 - 29.)

A Tánách

A bűnbánatnak, az isteni megbocsátásnak az előfeltétele az, hogy az Isten nem fog az embernek feltétel nélkül megbocsátani, hanem várja megtérését. A bűnbánatban az embernek igaz lelkifurdalást kell tapasztalnia vétkei miatt, amit elkövetett, és a megbánás energiáit konkrét cselekedetekké kell változtatnia. Az utóbbi folyamatban két szakaszt különböztethetünk meg. Először egy negatív megközelítést, azaz nem elkövetni újabb rossz cselekedetet(1), és a másodikat, pozitív lépést, tenni a jót(2).

Izaiás 33,15: "Aki igazságban jár, és igazat beszél, aki megveti a zsarolással szerzett nyereséget, és legyint a kezével, mert nem kell neki az ajándék, aki bedugja fülét, hogy ne halljon vérontásról, és bezárja szemét, hogy ne lásson rosszat." Jeremiás 26,13: "Most azért jobbítsátok meg útjaitokat és tetteiteket, s hallgassatok az Úrnak, a ti Isteneteknek szavára! Akkor megbánja az Úr azt a rosszat, amelyet kimondott rólatok."

A Biblia gazdag idiómákban, melyek leírják az ember aktív szerepét a bűnbánat folyamatában: "szíveteket az Úrhoz fordítsátok"(3), "szerezzetek új szívet magatoknak"(4), "körülmetélni a szívet"(5), "megmosni a szívet"(6), "szántsátok fel a töretlen földet"(7). Az ember bűnbánati cselekedeteinek kifejezéseit felöleli, és magában foglalja egy ige, mely uralja a Bibliát, a "suv" (visszatérni), és amely végül a tesuvá, a korai zsidóság megtérés fogalmává fejlődik ki. A szó gyökere magában foglalja a bűnbánat mindkét előfeltételét: a gonoszságtól való elfordulást, és a jó felé való fordulást. A fordulat mozdulata jelzi, hogy a bűn nem egy kitörölhetetlen folt, hanem a helyes útról való letérés, és hogy a fordulat erőfeszítéssel, azzal az erővel, melyet Isten minden embernek megadott, a bűnös átformálhatja sorsát. A visszafordulás koncepciója az ÚRhoz nem prófétai alkotás, hanem Izrael ősi tradíciójához nyúlik vissza. Ámosz anélkül használja a fogalmat, hogy törődne értelmének magyarázatával (Ámosz 4,6-11). Úgy tűnik, mintha sem Ámosz, sem Izaiás nem beszélnek a bűnbánatról, kivéve legkorábbi próféciáiban (Izaiás 1,16-18: "Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől ! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni ! Keressétek a jogot, siessetek segítségére az elnyomottnak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet !"), nem azért, mert úgy gondolják, hogy jelentéktelen, hanem mert az ő idejükben a nép oly mértékben vétkezett, hogy már átlépték az isteni tűrőképesség határát, és a megtérés kapui bezárultak(8). Izaiás számára a megtérés fontossága továbbra is jelen van, de csak azon kevesek számára, akik túlélik Isten tisztító tettét. Ez a túlélő maradék aktívan elkötelezi magát a megtérés programjában annak érdekében, hogy méltók legyenek lakóhelyet venni az Új Cionon(9). A próféta elsőszülöttjét ezzel az üzenettel jelölték meg: (Csak) a maradék fog visszatérni ! (Seár-Jásub; Izaiás 7,3).

Másrészről viszont Ozeás és Jeremiás tanításában a felhívás a megtérésre soha nem marad el. Amikor Jeremiás kétségbeesik az ember önmegújító képességét illetően, felteszi hogy az Isten "új szívet" fog adni, mely legyőzi a bűnt, és örök bocsánatot fog kiérdemelni(10).

Jeremiás: 31,31-33: "Íme, jönnek napok, - mondja az Úr, - amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet atyáikkal kötöttem azon a napon, amikor megfogtam kezüket, hogy kihozzam őket Egyiptom földjéről; azt a szövetségemet ők bontották fel, pedig én voltam az Uruk, mondja az Úr. Hanem ez lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával kötök azok után a napok után, mondja az Úr: Törvényemet a bensőjükbe adom és a szívükre írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek." Ezekiel 36,26-27: "Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek."

A korai zsidó irodalom

A rabbik ékesszólóak a bűnbánat leírásában. A bűnbánat egyike azoknak a dolgoknak, ami a világ teremtése előtt teremtetett(11); egészen a Dicsőség Trónjáig ér el(12). Isten sürgeti Izraelt, hogy végezzen bűnbánatot, és ne szégyellje azt, hiszen a fiú nem szégyell visszatérni az atyához, aki szereti őt(13). Isten azt mondja Izraelnek: Fiaim, nyissátok meg nekem a megbánásnak egy olyan szűk nyílását, amilyen a tű hegye, és én kinyitok számotokra kapukat, melyeken vagonok és kocsik járhatnak keresztül(14). Nyílt böjtnapokon a közösség elöljárója kijelenti: "Testvéreim! Ninive lakóiról nem azt mondják "Isten látta zsákruhájukat és böjtjüket", hanem, hogy "Isten látta tetteiket, és hogy elfordultak gonosz útjukról."(15).

A rabbik, a bölcsek tudatában voltak a bűnbánat egész koncepciójában rejlő teológiai nehézségeknek. Ha egyszer a rosszat elkövették, hogyan lehet azt helyrehozni ? Az általános válasz erre az volt, hogy ez az isteni kegyelem dolga. Ebben felhasználják azt a gondolatot is, hogy a tesuvá teljes jelentőségét csak a bibliai időktől kezdődő hosszú fejlődés eredményeként nyerte el.

A zsidó hagyomány ezt így fogalmazta meg: Megkérdezték a bölcsességet: "Mi a bűnösök büntetése?" A Bölcsesség válaszolt: "Aki bölcsekkel jár, maga is bölcs lesz, aki balgákkal barátkozik, hasonló lesz hozzájuk. A bűnösöket balsors üldözi, az igazaknak pedig jóval fizetnek."(Példabeszédek 13,20-21). Megkérdezték a próféciát ? "Mi a bűnösök büntetése ?" A prófécia válaszolt: "Íme, minden lélek az enyém; miként az apa lelke, úgy a fiú lelke is az enyém; amely lélek vétkezett, az hal meg." (Ezekiel 18,4). Ezután megkérdezték a Szentet, áldott legyen !, "Mi a bűnösök büntetése ?", és Ő válaszolt: "Tartsatok bűnbánatot, és engesztelésre találtok." (Jeruzsálemi Talmud, Mákkót 2:7, 31d).

A harmadik századi palesztin tanítók vitatják, hogy vajon a bűneit megbánó bűnös különb-e az igaz embernél, aki nem vétkezett(16). Rabbi Simeon ben Lákis azt mondta az egyik változat szerint, hogy amikor a bűnös megbánja bűneit, bűnei úgy számítanak ezután, mintha akaratlanul követte volna el őket, egy másik verzió szerint, bűnei erényeknek számítanak. A két szöveg talmudi összeegyeztetése szerint az első eset akkor következik be, ha a megbánás félelemből történik, a második, ha az szeretetből történik(17). Az ember, még ha élete minden napján gonosz is volt, ha élete végén megtér, minden bűne megbocsáttatik(18). Az ideális az, ha az ember minden napján bűnbánatot tart. Amikor Rabbi Eliezer azt mondta "Bánd meg bűneidet egy nappal a halálod előtt !", elmagyarázta, hogy mivel senki nem tudja mikor fog meghalni, minden napját bűnbánatban kell töltenie(19).

Az Engesztelőnap akkor hoz bocsánatot a bűnökre, ha van megtérés(20). Azonban Júda há-Nászi úgy tartja, hogy az Engesztelőnap bűnbánat nélkül is bocsánatot hoz, kivéve a nagyon komoly bűn eseteit(21). Az Engesztelőnap hatástalan lesz, ha az ember azt mondja: "Vétkezem, és az Engesztelőnap majd hatással lesz a büntetésre." Amennyiben az ember azt mondja: "Vétkezem és megbánom, és megint vétkezem, és megint megbánom", nem adatik alkalom számára a megbánásra(22). Úgy tartják, hogy a második századi tanító Rabbi Izmáel azt mondta(23), hogy "Ha valaki egy pozitív szabályt szegett meg, és megbánta, azonnal bocsánatot nyer. Ha negatív parancsolatot hágott át és megbánta, a bűnbánat felfüggesztette a büntetést, és az Engesztelőnap hoz vezeklést. Ha olyan bűnt követett el, melynek büntetése a kiirtás (karet), vagy halál a bíróság kezétől, és megbánta, akkor a bűnbánat és az Engesztelőnap felfüggeszti a büntetést, és a szenvedés megtisztítja őt a bűntől. Ha azonban a Név (Isten nevének) megszentségtelenítésében bűnös, akkor a bűnbánatnak nincs hatalma felfüggeszteni a büntetést, az Engesztelőnap sem hozhat vezeklést, a szenvedés nem szüntetheti meg a bűnt, hanem csak mind együtt függeszthetik fel a büntetést, és a halál fejezi be azt." Ez a séma mindazt a feszültséget magában foglalja, mely az ítélet különböző aspektusainak bibliai elemeit tartalmazza.

A bűnbánat komoly lelkiismeret furdalást feltételez arról, hogy elkövették a bűnt. A harmadik századi babiloni tanító Rabbi Júda úgy definiálta az igaz megbánót, mint aki még kétszer már találkozott a tárggyal (céllal), ami az eredeti törvényszegést okozta, és távol maradt tőle. Rabbi Júda rámutatott: "Ugyanazzal a nővel, ugyanakkor, ugyanott."(24). A vezeklő bűnösnek be kell vallania bűneit. Rabbi Júda ben Bává szerint egy általános megbánás elégtelen, minden bűn minden részletét részletesen fel kell tárni. Rabbi Ákivá azonban úgy tartja, hogy elégséges egy általános megbánás, beismerés(25). A bűnök nyilvános megvallása rosszallást váltott ki, mint olyan ami a szégyen hiányát mutatja, kivéve azokat az eseteket, amikor a törvényszegés nyilvánosan történt, vagy egyéb vélemény szerint, amikor a többi ember ellen követték el a vétket(26). A megbánás vezeklés nélkül érvénytelen. A Talmud beszél egy emberről, aki belemerül a tisztító vízbe (mikve), miközben kezében még mindig ott tartja a tisztátalan hüllőt(27).

A bűnösnek meg kell adni minden bátorítást, hogy megtérjen. Tilos azt mondani egy vezeklőnek, hogy "Emlékezz előző tetteidre !"(28). Ha egy ember ellopott egy gerendát, és beépítette a házába, fel volt mentve attól a kötelezettségtől, hogy lebontsa a házát, és megengedték számára, hogy készpénzzel fizessen a lopásért annak érdekében, hogy bátorítsák a megtérésre(29). Azt is mondták, hogy amikor a rablók és uzsorások megtérnek, és vissza kívánják adni a vétkesen szerzett javakat, a bölcsek szíve nem hajlik az áldozatok felé, ha azok elfogadják az elégtételt, mert ez elbátortalaníthatja a potenciális megtérőt attól, hogy elhagyja gonosz életmódját(30).

A középkori zsidó filozófia

A bűnbánat rendes kérdésköre volt a középkori zsidó etikai és filozófiai irodalomnak. Száádjá ben Jószéf gáon(31) az Emunót ve-Déót c. munkájának ötödik részében tárgyalja a bűnbánatot. Báchjá ben Jószéf ibn Pákudá, spanyol moralista (11.sz.) a hetedik "kaput" szenteli neki az "Az igaz vezérfonal a szívek kötelességeihez" (Kitáb al-Hiddája ilá fará'id algulúb) c. munkájában, Májmonidész(32) pedig a Széfer há-Máddá utolsó részét, a "Hilchot Tesuvá"-t.

Száádjá, Báchjá és Májmonidész egyetértenek abban, hogy a megbánás alapvető összetevői az elkövetett bűn miatt érzett bánat és lelkiismeret furdalás, a bűn elutasítása, a bevallás, beismerés és bocsánatkérés, és a fogadalom, hogy a kihágás nem ismétlődik meg(33). A másik ember ellen elkövetett bűnök esetén bocsánatot kell kérni attól, aki ellen cselekedtünk, mielőtt isteni bocsánatot nyerhetünk(34). Májmonidész különösen hangsúlyozza a szóbeli bevallás, vagy viddúj (bűnvalló ima) fontosságát(35), fenntartva, hogy nyilvánosan kell megvallani a bűnöket, melyeket a felebarátok ellen követtünk el. Természetesen a szóbeli megvallás belső meggyőződés nélkül értéktelen(36).

A bűnbánat szükséges feltételei Báchjá ben Jószéf ibn Pákudá szerint:

1, Bűnünk gonoszságának elismerése.
2, Annak felismerése, hogy a bűn büntetése elkerülhetetlen, és hogy a bűnbánat az egyetlen módja annak, hogy a büntetés elkerülhető lehessen.
3, Az Isten által nyújtott előző ajándékokon való elmélkedés.
4, A gonosz tett elutasítása.

A bűnbánatnak különböző fokai vannak. A bűnbánat legmagasabb foka Száádjá gáon szerint az a bánat, mely közvetlenül a bűn elkövetése után jelentkezik, amikor az elkövetett bűn részletei még ott állnak az ember előtt. Alacsonyabb foka a bűnbánatnak, amikor valakit már katasztrófa fenyeget, és a legalacsonyabb foka a halál előtti megbánás. Báchjá szerint a legmagasabb fokozat az, amikor az ember bár még képes vétkezni, de teljesen uralja bűnre hajló természetét. A bűnbánat második szintje, amikor az ember vissza tudja tartani ugyan magát a bűntől, mindazonáltal rossz hajlamai miatt állandóan vonzódik a bűnhöz. A legalacsonyabb foka a megtérésnek, amikor az embernek már nincs ereje vagy alkalma vétkezni. Májmonidész úgy tartja, hogy az érte el a megtérés tökéletes fokát (tesuvá gemurá), aki, miután olyan helyzetben találja magát, hogy megismételhetné bűnét, tartózkodik attól(37).

A megtéréssel foglalkozó számos középkori munka között szerepel az Iggeret há-Tesuvá ("Levél a Bűnbánatról" - Konstantinápoly, 1548), Jóná ben Ábrahám Geroditól (13.sz. eslő fele)(38) a Sáárej Tesuvá ("A bűnbánat kapui" - Fano, 1583), és Izsák Áboábtól (14. század) a Menorát há-Máor ("A Fény gyertyatartója" - Konstantinápoly, 1514).

Az újkor

A bűnbánat gondolata a középkort követő időszakban is központi szerepet játszott a zsidó életében, amit megerősített a bűnbánati liturgia és a nagy ünnepek rituáléja. A külső stressz, a pogromok, a kiűzetések a zsidót önmagába, befelé fordították, és arra késztették, hogy bocsánatot kérjen Istentől bűneiért, melyeket szenvedései gyökerének tartott. A messianisztikus mozgalmak, gyakran a zsidó közösségeket ért megpróbáltatások következményeként, további ösztönzést adtak a megújuló vallásos buzgalomnak, és az "Istenhez való megtérésnek". Jámbor mozgalmak, mint amilyen a hászidé askenáz (13.századi "német pietisták"), aszketikus bűnbánati technikákat gyakoroltak annak érdekében, hogy büntessék a bűnös testet.

Ezzel a háttérrel nyert teret a kabbalisztikus gondolkodás, mely a megtérést nem pusztán az egyén lelkének üdvözítésével, hanem a megváltás kozmikus drámájával hozta összefüggésbe. A tanítás a luriai kábbálában (Jichák Luriá Áskenázi - 16.sz. elején) érte el csúcspontját, ahol a bűnbánat egy lépés volt ugyan, de alapvetően fontos lépés a "tikkun" (egy kezdeti kozmogóniai szerencsétlenség által okozott kár "helyreállítása", amelynek művében Izrael tevékenyen részt vesz, és amely elvezet a megváltáshoz), vagyis a megigazulás folyamatában. A bűnbánaton keresztül a zsidó képes Istennel közreműködni a bezárt szent szikra felemelésében ("sevirát kelim": a vázák széttörése; amikor a kiáradási folyamat során széttörnek az isteni fényt tartalmazó edények) így hozva el a messiási korszak beköszöntét - a teremtés művének beteljesedésével és tökéletesítésével.

A 18. és 19. század a Kelet-Európai zsidóság két fontos mozgalmának felemelkedését látta, melyekben a megtérés gondolata bizonyos mértékben más-más teológiai szerepet játszott. A hászidizmusban,(39) ahol a hászid, vagy legalábbis a cádik, nagyon személyes és antropomorf kapcsolata az Istenhez nagy hangsúlyt kapott, a bűnbánati tanítás szigorúsága miatt visszafogott lett. Az Isten szerető válaszába, és megbocsátásába vetett bizalom segítette csökkenteni a bűn túlzott terhének érzését. Ezzel ellentétben a muszár mozgalom(40), melyet úgy tekinthetünk, mint a mitnággeddim(41) válaszát a kihívásra, melyet a hászidizmus a tradicionális judaizmus számára jelentett, felerősítette a bűn szerepét, így a megtérés a zsidó ember állandóan jelenlévő, kitartó feladata lett, nap nap után, és évről évre. A befelé fordulás, a cselekedetek és szándékok vizsgálata - mely lényegében a muszár mozgalom velejét jelenti - olyan képességet kölcsönzött a bűntudatban a mozgalom tagjai számára, melyről az átlag zsidó, vagy a hászid teljesen megfeledkezett. Az önvizsgálatnak és bűnbánatnak ez a folyamata a muszár mozgalom követője számára Elul hónapban, a Főünnepek előtt érte el csúcspontját. Ezt a hónapot teljes egészében a lelkiismeretvizsgálatnak szentelték, és ismerünk különböző eseteket, amikor a muszár mozgalom képviselői kényelmetlenségeket és szenvedéseket is okoztak önmaguknak, mint önbüntetést, egy igazi megtérés részeként.

A modern kor

A modern korszakban, melyet a zsidóknak a tradicionális vallási formáktól és Istenbe vetett hittől való elfordulása is jellemzett, a megtérés fogalma két köntösben jelentkezett. Az egyik, a tradicionalista interpretáció, mely szerint a megtérés valami olyasmi, melyre a nem hívő és a hívő zsidónak egyaránt szüksége van. A másikban a megtérés fogalmának újraértelmezéséről, mint az Istenhez való visszatérésről van szó azok számára, akik gyenge gyökerekkel rendelkeznek a judaizmusban, vagy valamely fázisban elhagyták azt.

A tradicionalista felfogás legeredetibb formáját Ábrahám Jichák Kook(42) írásaiban találjuk, aki egész művét a megtérés témájának szentelte(43). Kook három témát fon össze a megtérésről vallott felfogásában: a kabbalista felfogást, mely szerint a bűnbánat nem pusztán valami a személyes szinten, hanem ami kozmikus arányokat ölt, a messianisztikus cionizmust, és az egyén visszatérését Istenhez. A bűn által az ember elszigeteli magát az Istenségtől, és megzavarja a teljes létezés potenciális harmóniáját. A bűnbánat túljutás ezen az elszigeteltségen, és Istennel való közösség, ami az ember legjobb törekvése. A megtérésben a világ harmóniája helyreáll, mivel egy ember megtérése visszasegíti az egész világot Istenhez. Izrael visszatérése ősei földjére Kook szerint nemzeti szintű megtérés (visszafordulás), és újabb lépés a teremtő folyamat egységének helyreállításában. A zsidó egyén megtérése erősíti a nemzeti megtérést és visszatérést, mivel a megtérés valóban Izrael lelke, szelleme.

Franz Rosenzweig(44) fontossága a megtérés modern újraértelmezésében elsősorban saját életének példájában rejlik. Rosenzweig személyes tapasztalata, ahogy megtalálta útját vissza a judaizmushoz, a modern báál tesuvá(45) paradigmájává vált. 1913-ban már a kereszténységbe való betérés szélén állt. Amikor azonban egy ortodox zsinagóga Engesztelőnapi szertartásán vett részt, megváltoztatta véleményét, és végül is egész életét. Ettől kezdve életmódja és írásai a judaizmusba való megtérő (visszatérő) ember küzdelmeit és gondolatait tükrözte. Rosenzweig fokozatosan magára vette a micvák(46) igáját, és megpróbált eszközöket - főképp oktatási eszközöket - találni arra, hogy felhívja a többi asszimilált zsidó figyelmét "a megváltás zsidó csillagának belső tüzére". Rosenzweig megtérés-felfogása az Isten előtt álló ember portréja, és annak a dialektikus feszültségnek az ábrázolása, mely az ember Isten hívásával szembeni elvárásai, és Isten szeretete között feszül, mely szeretet a hívás mögött rejlik. Miután az Isten hívta, a hit embere dialógusba lép az Istennel. Az Istenhez fordulás nem pusztán ez a dialogikus nyitottság az Isten irányába, hanem magában foglalja azt a szándékot is, hogy az ember teljesíti a micvát, amennyire tudja, abban a reményben és hitben, hogy az ember képességei a micvák betartására szélesedni fognak. Rosenzweig hozzáállása azokat a törvényeket illetően, melyeket nem tartott be, a "még nem" volt, azaz, bár az adott pillanatban még nem volt kész ezen parancsok betartására, remélte, hogy a jövőben készen lesz rá.

Kookkal ellentétben, aki a megtérés témájával Izraelnek Istenhez, és a nemzeti léthez való visszatérése vonatkozásában foglalkozott, Rosenzweiget az individuum nyugati kultúrától, különösen a kereszténységtől való elfordulása, és a judaizmushoz való visszatérése érdekelte. Gondolkodásmódjának ez a sajátossága, tipikusan egzisztencialista gondolkodásmódja, ahol életrajzi tapasztalat és filozófia találkozott, színesíti nála a téma egész tárgyalását. Míg Kook a zsidó (ortodox vagy más zsidók) megtérésével foglalkozik, Rosenzweig csak a "zárójelbe tett" zsidóhoz szól, azaz ahhoz, akit erősen befolyásoltak már a nem zsidó kulturális értékek.

Martin Buber(47) gondolatvilágában a megtérés gondolata alapvetően az egész ember Istenhez, az Örök Tehez való fordulását jelenti. Bár Isten az ember számára a többi emberrel és a természet világával folytatott dialogikus kapcsolatban nyilatkozik meg, ezek a kapcsolatok mégis folyamatosan az "Én-Te" síkjáról az "Én-Az" szintjére terelődnek. Az Istennel való kapcsolat szükségszerűen, és mindig az "Én-Te" kapcsolat lehet csupán, mivel Isten maga az Örök Te, aki soha nem lehet Az. Mégis, annak érdekében, hogy ezt a kapcsolatot fenntarthassa Istennel, az embernek teljes választ kell adnia, olyan választ, ami gyakran csak részben valósul meg. A megtérés, "visszatérés" az Istenhez, így az "Én-Te" megújult teljes válaszát jelenti. A hásszid gondolkodásmód hatása Buberre nyilvánvalóan megmutatkozik, mind az Istenség erőteljesen személyes megközelítésmódjában, mind abban a felfogásban, hogy az Istenhez fordulás nem pusztán a vallásos szempontból elkülönített helyeken és időben történő kapcsolatot jelenti, hanem még a leginkább evilági pillanatokban is léteznie kell. Kookkal és Rosenzweiggel ellentétben Buber az embert emberként fogja fel, nem, mint elítélt vagy el nem ítélt zsidót, hanem, mint "Én"-t. Buber saját filozófiáját kifejezetten zsidó keretek közé kívánta helyezni, visszautasítva a már elérkezett megváltás keresztény felfogásának kereteit.


Bibliográfia
S.H.BERGMAN: Faith and Reason.1961.55-141.
M.BUBER: I and Thou.1958(2 .
A.BUECHLER: Studies in Sin and Atonement.1928.
A.COHEN: Everyman's Talmud.1949.104-110.
W.EICHROTT: Theology of the Old Testament.2.1967.380-495.
Encyclopaedia Judaica.1972.(J.MILGROM: Teshuvah; L.JACOBS: Rabbinic Views; S.ROSENBLATT: In Jewish Philosophy; A.UNTERMAN: Post-Medival Period, Modern Developments.)
C.G.MONTEFIORE-H.LOEWE: Rabbinic Authority.1938.315-333.
G.F.MOORE: Judaism.1958.507-552.
C.NUSSBAUM: The Essence of Teshuvah: a Path to Repetance.1933.
F.ROSENZWEIG: Star of Redemption.1971.
N.ROTENSTREICH: Jewish Philosophy in Modern Times.1968.175-238.
S.SCHECHTER: Aspects of Rabbinic Theology.1909.293-343.
S.SCHWARZSCHILD: Franz Rosenzweig, Guide of Reversioners.1960.
C.R.SMITH: The Biblical Doctrine of Sin.1953.
E.F.SUTCLIFFE: Providence and Sufferingin the Old and New Testaments. 1955.


Hivatkozások
1 Izaiás 33,15; Zsoltár 15.fej.; 24,4
2 Izaiás 1,17; 58,5; Jeremiás 7,3; 26,13; Ámosz 5,14-15; Zsoltár 34,15-16; 37,27
3 Józsue 24,23
4 Ezekiel 18,31
5 Jeremiás 4,4
6 Jeremiás 4,14
7 Ozeás 10,12
8 Ámosz 7.fej.; Izaiás 6.fej.
9 Izsiás 10,20-23; 17,7-8; 27,9; 29,18; 30,18-26; 31,6-7; 32,1-8.15.; 33,5-6
10 Jeremiás 31,31-33; 32,39-40; 5Mózes 30,6; Ezekiel 36,26-27
11 Peszáchim 54a
12 Jómá 86b
13 Deuteronomium Rabba 2:24
14 Sir Hásírím Rabba 5:2 no.2
15 Jómá 3:10; Táánit 2:1
16 Beráchót 34b
17 Jómá 86b
18 Kiddusin 40b
19 Sábbát 153a
20 Jómá 8:8
21 Jómá 85b
22 Jómá 8:9
23 Jómá 86a
24 Jómá 86b
25 Jómá 86b
26 Jómá 86b
27 Táánit 16a
28 Bává Meciá 4:10
29 Gittin 5:5
30 Bává Kámmá 94b
31 Száádjá ben Jószéf (882-942)
32 Májmonidész (1138-1204)
33 Emunót ve-Déót 5:5; Chovot há-Levávot 7:4; Májmonidész: Jád, Tesuvá 2:2
34 Emunót ve-Déót 5:6; Chovot há-Levávot 7:9; Májmonidész: Jád, Tesuva 2:9
35 Májmonidész: Jád, Tesuvá 1:1
36 Májmonidész: Jád, Tesuvá 13:3
37 Májmonidész : Jád, Tesuvá 2:1
38 Jóná ben Ábrahám Gerodi (1200-1263)
39 hászid mozgalom: Jiszráél Baál Sém Tóv tanításaira épülő megújulási mozgalom, amely a 18. századi Lengyelországban Mezsiricsi Dov Báer vezetésével indult el
40 a mitnággedim körében Jiszráél Lipkin Szálánter által a 19.sz. végén alapított mozgalom, mely a judaizmus etikai oldalát hangsúlyozta
41 mitnágegedim (szembenállók): elsősorban litván és fehérorosz ortodox zsidók, akik szemben álltak a hászid mozgalommal
42 Jichák Kook (1865-1935)
43 Orot há-Tesuvá
44 Franz Rosenzweig (1886-1929)
45 báál tesuvá (aki megtér)
46 micvák (parancsolatok)
47 Martin Buber (1878-1965)

Vissza a TUDOMÁNY-hoz