Vissza a TUDOMÁNY-hoz

  

Dr. habil Staller Tamás Ph.D., egyetemi tanár:
Egy filozófiai találkozás: Rosenzweig és Buber


Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VI. Nemzetközi Tanácskozásán, melynek címe: "Találkozások..." volt. (Debrecen, 2004. május 7-9.)

1928-at írnak, amikor a német szellemi világ Martin Buber ötvenedik születésnapját ünnepli. A zsidóként német és németként zsidó egzisztencialista filozófust a barát Franz Rosenzweig egy, Buber doktori disszertációjából vett rész megjelentetésével ünnepli.
Nemcsak méltó módon, hanem mert ebben az idézethelyben megtalálható Buber gondolkodói életének legfontosabb üzenete: a Mindenhatóhoz való emberi viszony definíciója.
Ez a következőképpen foglalható össze: Emberi létünk, azaz emberként való létezésünk az Abszolút léte bennünk. A Mindenható a "sekinah" által van jelen a Világban. Mert Önmaga egységében a Világ fölött uralkodik. Az emberi létezés tehát a "sekinah" által valósul meg. A Szentek Szentjének szelleme tesz bennünket emberré.
- De, ezzel még nincs vége. Buber gondolatmenetének csattanója ez: - A Kimondhatatlan Név a Törvény - újra meg újra - kimondása által válik a Világ Igazságának emberi igazságává. A Mindenható és az Ember - elválaszthatatlanok.
- Rosenzweig egyáltalán nem véletlenül idézte az evvel összefüggő passzust. Ott és akkor. Németországban. Nos, nem a német politika elaljasulásáról volt szó ebben. Hanem, egészen másról. Ha mégis, valaki összefüggést vélne fölfedezni a kettő között, teológia és politika között, annak minden bizonnyal a zsidóságból kitagadott tizenhatodik századi géniusz Baruch Spinoza "Teológiai-politikai tanulmánya" jár a fejében. És valószínűleg, nem véletlenül. Az "Utam a hászidizmushoz" lapjain 1923-ban, Buber arról beszél, hogy a századfordulótól egyfolytában a német misztikusok hatása alatt áll. Hogy a Meister Eckhardttól Angelus Silesiusig tartó misztikus folyamatban keresi a "lét elsődleges alapjának", az "Urgrund"nak, a megnevezhetetlen és személytelen Istennek az eredetét a német kultúrában.
Mindezeket azért hozzuk szóba, mert a filozófiai - in mente, az individuális gondolati - történések és a történelem sokszor vérbő történései között, sokszor hallhatóak ki hátborzongató összefüggések. Amit a filozófia ezoterikus nyelve még fel is fokoz. Egyszóval, Buber zsidósághoz tapadt, de német filozófiai elméjében a létalapjától megszabadulni készülő világ és benne az Egyetlen Istent őrző zsidóság egyre megrendültebb helyzete látszik ki a sokszorosan összekuszálódott absztrakciók mögül.
Franz Rosenzweig vajon, miért éppen erre - ahogy említettük - a túlságosan is világtól elvont teológiai tételre reflektál 1928-ban? Miért nem Buber sokkalta érthetőbb és megérthetőbb haszid írásaira? Az azokban foglalt idillre egy ellenséges világban? Ahová menekülnie érdemes a zsidónak. Ha intellektuálisan is. Ha ezzel nem is letudva az európai kultúra nagyon is empirikus antiszemitizmusát. Lehet, hogy azért, mert Rosenzweig számára ez a probléma úgy volt teológiai, hogy egyúttal személyes is volt? Az történt ugyanis, hogy 1913 nyarán, a kereszténnyé és lutheránus lelkésszé lett zsidó filozopter Rosenstock-Huessy hatására Rosenzweig áttért. Vagyis: kikeresztelkedett. Hogy azután, néhány hét múlva, az őszi zsidó nagyünnepekkor - nem törődve a helyzet, meglehetősen groteszk, sőt: komikus jellegével - a szó szoros értelmében visszakérezkedjen - ahogy később írja - az ő zsidó testvérei közé. Rosenzweignek meg kellett élnie azt a transzcendens pillanatot, ami a zsidóságot jelenti. Ő ugyanis, Bubertől eltérően, aki nagyapja lembergi házában valósággal belenőtt a haszidizmus mesékbe röpítő Elizeumába, az emancipáció eufóriájától az asszimilációs lerészegedésig terjedő de mindenképpen német-zsidó identitás-krízisben el akarja veszteni zsidóságát. Persze, úgy, hogy közben azért a kulturális hovatartozás büszkeségét a világért se veszítse el.

Így volt ezzel akkoriban a német-zsidóknak a középosztály felé fölkapaszkodó része. Vallásilag, ami akkor a nemzeti hovatartozást is jelentette - semmi esetre sem fölvállalni kétezer év gyűlöletét. Amikor a zsidók ősi (a könyv népének leginkább kifejezhető attribútumaként) kultúrájával végre európai németnek érezhette magát. Mert a német zsidókat, ahogy Európában sehol sem emancipálta a nemzetállam közösségileg. Csakis vallásilag. És ez a féloldalas emancipáció éppen a judaizmus lényegét hagyta érintetlenül, legalábbis a környezet recepciója felől. Meghagyta ugyanis a zsidókat, a vallás kialakította kultúra gettójában, és a vallásukhoz tartozó kultúra, ami a népi és nemzeti genezisüket is jelentette, továbbra is a vallás elválaszthatatlan része maradt.

A judaizmus mint az egyistenhívő vallások egyike emancipálódott, ám a judaizmus zsidói csak vallásuk és kulturálisan nemzeti hovatartozásuk elhagyásával, talán inkább: megtagadásával válhattak németté és kereszténnyé egyszerre.
A Rosenzweig és Buber közti korkülönbség is tette, és az is, hogy merőben másként kulturálódtak, hogy amikor a huszadik század beköszöntött, Buber a cionista mozgalom orgánumának főszerkesztője. Rosenzweig csak kilenc évvel később, 1909-ben, a "Hegel és az állam" című doktori disszertációját éppen megvédve, tombolja ki magát keresztény barátaival, harsányan búcsúztatva a tizenkilencedik századot. Azt a filozófiai jövendölést fogalmazva meg, hogy a huszadik században már nem lesz uralkodó a történelem kontemplatív szemlélete.
Az ember (és ismerve Rosenzweig ekkori gondolkodását, szinte biztosan a németekre gondol) urává válik saját történetének. Méghozzá: aktív urává. Aki képessé válik arra, hogy saját boldogulása auktora legyen. Ez a történelem nem lesz személytelen. Ez a történelem a személyektől kiinduló akciók, a személyek közti kapcsolatok és a személyes találkozások világtörténete lesz. Ebből a történelemből már hiányozni fog Isten, de csak azért - gondolja Rosenzweig - mert eddig Istent csak belemagyaráztuk. Mert Isten és az ember önrendelkezése, más dolgok.
A kontemplatív történetfölfogás csakis az embernek egyfajta önállótlanságból és politikai éretlenségből következő történelem-imágója. A huszadik századi embernek éppen ebben, imágójának radikális megfordításában jöhet meg az aktivitása, vagyis a saját sorsának alakításába beleszólás merészsége. És így tovább... Mit is tehetnénk ehhez hozzá?! Talán azt, hogy a zsidók - nemcsak - németországi asszimilációja a zsidó származáson úgy tesz erőszakot (mondjuk, pszichologizáló nyelvezettel: az individuumok tudatalattijában), hogy a nemzetállami politika gyermekbetegségeinek egyikébe, a politika mindenek felettiségébe, az ultrapolitikai sovinizmusba, a hiper-aktivitásban önmagát igazoló nemzeti látszat-egységbe rángatja bele a zsidókat. Ezek az asszimilálódott zsidók, akik túlnyomó többségükben középosztálybeliek, abba az ön-félreértésbe estek ugyanis, hogy a saját három és félezer éves történetüknek bármiféle tanulságát valamennyire is integrálhatják a keresztény-lutheránus Németföld nemzetállami politikájának önképébe.

A zsidók és keresztények együttélése ezen a kontinensen az utóbbi kettőezer esztendőben, azt mutatja, hogy a zsidó történeti tanulságok, egy, most már valószínűleg örökké tartó istengyilkosság-vád, és annak verdiktje miatt, nem kívánatosak a világnak ezen a fertályán. Mind a vád, mind az ítélet az európai keresztények vallás-kulturális zsigereibe mentek át, nem sokkal a kihirdetésüket követően. A német zsidók, de bárhol Európában a zsidók, a társadalom politikai modernizációjának éllovasai lehettek volna a nemzetállami romantikus kapitalizmus időszakától, ha ez az időszámítás kezdeti affér nem hozza be ezt az apró hendikepet. De behozta az európai kereszténységbe, ami aztán sajátosan groteszk kinövésbe ment át a modern nemzetállamok liberális kapitalizmusában.
A nagyipari munkás fejében például, aki Németországban mást se lát az első világháborút megelőző évtizedekben, mint azt, hogy nemrégen még a felvilágosult hercegek udvarában viszonylagos szabadságot élvező zsidók már a Ruhr vidéki ipari kolosszusok mindenható urai.
- Ebben az időben Martin Buber a cionizmus szküllái és karübdiszei között kísérli meg a zsidó értelmiségi lehetséges német és európai útját járni. Jiszráél Bál-Sém-Tov, a tizennyolcadik századi cadik, "aki - Gershom Scholem a jeruzsálemi Héber Egyetem első Kabbala tanszékvezető professzora szerint - a siloah-i Ahijah prófétával állt állandó és látomásszerű kapcsolatban", volt számára az egyik modell. A másik: Ahad Ha'am. Aki költő, publicista és a későbbi nevén "Gegenwartsarbeit" megalapítója. "Menjetek a zsidó emberek közé, és vigyétek el nekik a zsidó nép sok ezer éves kultúráját. Hogy visszaemlékezzenek önmagukra, és megtérjenek Izrael népébe" - tanította.

Már a századfordulós londoni cionista kongresszus idején alakul egy frakció, a "demokratikus-cionista frakció", amiben Buber Motzkin, Weizmann, Jacobson, Frei, Lilien és Trietsch társaságában (hogy csak azokat említsük, akik később is szerepet játszanak a mozgalomban) egy határozottan intellektuális ellenzék születik a Herzl vezette politikai vonallal szemben. Nem mellette tehát, hanem szemben azzal.
Mert ez lesz az egyetlen olyan cionista vonal, ami nem akarta visszavinni a zsidókat Erec Jiszráélbe. Mindenesetre, Buber két inspirálója kettős életre predesztinálja a filozófust. Lassanként, Ahad Ha'am oldalán a kulturális cionizmus aktivistája lesz. A tízes évek elején a prágai ifjú-cionisták szellemi mentora. A Bar Kochbáról elnevezett szervezetben tart számos gyújtó hangú előadást, amikben az alaphangot mindig a judaizmusnak az európai kultúrában betöltött - meghatározó - szerepe adja. Ami pedig a hászidizmus misztikus-kabbalista bölcsét, a "Név Urát", a Törvény-adta világot szelíden áhító zsidó közösségek megálmodóját illeti, Buber számára ő adja azt a modellt, ami a zsidókban az univerzális emberi összetartozás szeretet-egzisztenciájával egyenlő.
Az 1923-ra befejezett, de csak 37-ben kiadott "Ich und Du", ami Buber egyik legjelentősebb életrajzírója, Martin Friedmann szerint nem más, mint tudáselmélet és művészetelmélet, voltaképpen az 1906-os és 1908-as haszid meseinterpretációkon keresztül fogalmazódik meg. Buber számára a bratslavi Nachman rabbi történetein és a Balsém katartikusan mitikus legendáján keresztül vezetett az út a Berit ihlette zsidó egzisztencializmusig. Az ember és a másik ember közti kapcsolatig, amiben az ember az Örökkévalóra ismer. Az Isten és az ember közti hitbeli viszonyig, amiben az ember önmaga igazi világát leli meg. Buber cionizmusában, akárcsak a középkori Jehuda Halévi Cion-ról szóló versciklusában, a "cionidákban", Ciont hordozzák magukban a zsidók, bármerre is vesse őket a sors.

1934-ben, amikor elhagyja Németországot, és Erecbe alijázik, még akkor se költözik ki végleg abból a kultúrából, amiben - ezt hiszi még akkor is - nagyon jól megférnek egymással, a stetl jiddis világa és a Hochdeutsch-ban írt filozófiai, politikai és irodalmi remekművek.
Csak a Soá fogja végleg felnyitni a szemeit. És a modern zsidó állam, tudományos és művészeti akadémiája első elnökeként, 1965-ben bekövetkezett haláláig, egy nemzetközileg elismert izraeli tudományosságért dolgozik.

- Franz Rosenzweig és Martin Buber életútja 1920-ban keresztezi egymást. Ekkor kezdődik el a két filozófus közti barátság, ami az akkor már halálos beteg Rosenzweignek csak néhány évig fogja meghosszabbítani az életét.
Rosenzweig ekkor jut el odáig, hogy iskolát alapít a Majna-menti Frankfurtban. Ez lesz a híres Freies Jüdisches Lehrhaus. Egy "modern béth ha-midrásh" - írja később.
Zsidó felnőttoktatási központ - ez jár a fejében már az önmaga számára is tragikomikus konverziós kísérlete óta. Amikor végleg kiderült számára, hogy a zsidó csak zsidóként, csakis a maga judaizmusában élhet teljes életet. Hogy a zsidónak születettek számára ez a kultúrálódás útja is. A politika, az teljesen más. A zsidók - európai polgárok. Éppenséggel, német polgárok. A német hazában zsidó öntudattal - ez lenne a kompromisszumoktól mentes egzisztenciális lehetőség. Az egyetlen.
A tízes években a Das aelteste Systemprogramm des deutschen Idealismus-ban a német liberális államról értekezik úgy, mint egy "echte" német filozófus. De már mint zsidó érzésű és gondolkodású német filozófus. Hermann Cohent hallgatja megbűvölten ekkoriban Berlinben, a konzervatív rabbiképző szemináriumban, ahova a neokantiánus filozófus professzor heti rendszerességgel tanítani jár. Méghozzá, zsidó filozófiát. Pontosabban: filozófiát zsidó szemlélettel.
A frankfurti tanházba meghívja Buber mellett még - többek között - Erich Frommot, Gershom Scholemet, Eduard Strausst, - és azt a Nathaniel Anton Nobel (mellesleg, a magyarországi Nagyméden született) ortodox rabbit is, aki már Cohennel együtt szervezte a berlini rabbiképző nevezetes szemináriumait, és tartotta briliáns, egyetemes műveltségről és filozófiai kultúráltságról egyaránt tanúskodó előadásait.

A huszadik század talán legnevezetesebb társadalomtudományi köre, majd az Egyetem mellett működő intézete, a híres Frankfurti Iskola számos képviselője itt tanult judaizmust és zsidó kultúrtörténetet. Talán nem véletlen, hogy Németország legzsidóbb városában született a Lehrhaus. 1899-ig, amikor a Frankfurti Egyetem megalakult, még az egyik kart "zsidó tudományok fakultásának" tervezték nevezni. Aztán, az utolsó pillanatban a város katolikus ellenzéke megvétózza.

Németország antiszemitizmustól penetráns légköre 1879-ben kezdett kialakulni. Egy Treitschke nevű történész és publicista tollából megjelent egy írás, "Ein Wort über unser Judentums" címmel. Ebben a szerző eléggé félre nem érthetően arról ír, hogy a zsidó vallás nem európai vallás. A zsidók Európában idegenek, mert ahelyett, hogy fölvennék az európai kereszténységet, a saját törzsi vallásukat gyakorolják. A német keresztény számára teljességgel érthetetlen a judaizmus - írja. Hermann Cohen válaszol a cikkre "Ein Bekenntniss zur Judenfrage" című írásában. Imigyen: "Újra szükségessé válik, hogy hitünkről a széles nyilvánosság előtt beszéljünk. Mi, a fiatalabb generáció őszintén reméltük, hogy előbb-utóbb Immanuel Kant nemzetébe fogunk integrálódni, hogy azok a különbözőségek, amelyek még megvannak, rövidesen eltűnnek egy olyan atmoszférában, amelyben az erkölcsiség és politika összetalálkozik a történelem iránti tiszteletben...".

Rosenzweig és Buber még a húszas években megterveztek egy közös német Biblia-fordítást. A német Luther és a zsidó-német Mendelssohn után. A modernizálódó német nyelv és a zsidó-német kulturális együttélés irodalmi emlékműveként.
A két filozófus csak remélhette: a zsidók a Szentírásukkal valaha majd befogadtatnak abba az emberiségbe, akihez az Írás valójában szól.

Vissza a TUDOMÁNY-hoz