Kárpáti Judit:
"A nagy vizek zúgásainál"
- A lélek és a test megtisztulása a zsidó hagyományok tükrében


Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VIII. Nemzetközi Tanácskozásán, melynek címe: "Hineni..." volt. (Debrecen, 2006. május 26 - 28.)

1. "A tisztaság egyenlő az istenfélelemmel" (Misna Szóta 9,15)

1.1. Tisztaság és Istenszolgálat


"Hineni", azaz "Itt vagyok! - válaszol az Örökkévaló hívására a találkozásra felkészült ember.

Amikor a hűvös alkonyatkor felhangzott az Örökkévaló kérdése, "Ájékhá?", azaz "Hol vagy?", Ádám, helyesebben adam, az ember prototípusa, a kígyó közvetítésével nyert megvilágosodás következtében, nyomban bonyolult magyarázkodással igyekezett kimenteni magát és társát felfedezett rejtőzködésük miatt: "Hallottam hangodat a kertben és féltem, mert meztelen vagyok; azért rejtőztem el." (Gen 3, 9-10)

A Tóra itt arról tanúskodik, hogy már az első ember is teljes tudatában volt annak, hogy a Teremtő I-ten előtt nem lehet akármilyen módon megjelenni.

Ez a fajta ősistenfélelem jelenik meg a különféle bálványimádó vallási szertartások megtisztulási előírásaiban és gyakorlatában. Helytől és néptől függetlenül, az istenséggel való találkozáskor a fizikai és lelki szentség elérésének állapotára törekedtek, melynek gyakorlati kifejezésére a testi tisztulási eljárások szolgáltak. A különféle szentélyeknek még a megközelítése sem volt lehetséges a rituális tisztaság adott fokának elérése nélkül.

Az egyiptomi papoknak, például nappal és éjjel egyaránt két alkalommal kellett megmosakodniuk hideg, azaz valószínűleg folyó vízben.1
Hasonlóképpen a görögök is előírták, hogy csak tiszta kezekkel lehet áldozatot bemutatni Zeusznak és a "többi halhatatlannak".2. Ilyen hagyományok alapján alakult ki a "tiszta kezek" szimbóluma több kultúrában is, a bűntelenség, az ártatlanság kifejezésére.

A judaizmus születésének már az első pillanataiban a fizikai és a lelki tisztaság elválaszthatatlanná vált mindazok számára, akik részesülni kívántak az Örökkévaló áldásaiban. A zsidó vallást gyakorlók számára sok esetben a fizikai tisztulás a lelki - szellemi megtisztulás anyagi megjelenítése, ábrázolása.


A zsoltárköltő Dávid király így könyörög az Örökkévalóhoz a Batsévával történt vétke után:

"Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál. ... Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten." (Zsoltár 51)

Az utóbbi mondatban a "tiszta" szó héber megfelelője a "táhor", azaz rituálisan tiszta: a megbocsátásért könyörgő ember a lelki értelemben vett rituális tisztaságra vágyik.

A Talmud szerint "a tisztaság egyenlő az istenfélelemmel" (Misna Szóta 9,15) Ez a szemlélet fokozottan jelent meg a Második Szentély fennállásakor létrejövő, különféle zsidó vallási irányzatokban.

A rituális tisztulás fizikai ábrázolásának legmagasabb fokára talán a Holt-tenger melletti esszénus szekta tagjai jutottak el a történelem során (i.sz. I. század), s valószínűleg az ő szertartásaik hatottak leginkább a többi monoteista vallás tisztulási rituáléjára is.

A Tórában számos olyan esetet találunk, amikor az azzal kapcsolatos tisztulási eljárások praktikus (higiéniai) okokból adódnak, ugyanakkor vannak a józan ésszel nem magyarázható, hitbeli odaadást igénylő rituális tisztulási követelmények is.

A zsidó vallásba a következő rituális tisztulási módok váltak kötelezővé bizonyos helyzetekben már a kezdetektől fogva:

kézmosás - netilát jádjim
kéz- és lábmosás
az egész test alámerülése - tvilá

Noha a kézmosás szertartásának kifejtését nem találjuk meg a Tórában, Bölcseink a Vájikrá 11,15 szakaszból e gyakorlat jelentőségét vezették le. A Tóra szerint ugyanis a folyásos ember érintése fertőző, amennyiben nem mossa meg a kezét.

Más helyen, például a 26. zsoltár 6. szakasza arról tanúskodik, hogy az Istenszolgálat egyik feltétele a tiszta kéz: "Ártatlanságban mosom kezemet, és oltárodat gyakorlom."

Ez a rituális megtisztulási forma mind a mai napig teljesen fennmaradt, és a hagyományőrző zsidóság mindennapos gyakorlata modern korunkban is. A kézmosás tiszta vízzel történik, a kezek leöntésével, melyet a Szentírás szerint a tanítványok gyakorolnak a mesterük iránt érzett tisztelet jeléül, mint például Elisa és Elijáhu próféták esetében.

Az ünnepeken mondott papi áldás előtt a kohaniták kezét hagyományosan a leviták öntik le. Innen ered az a szokás, hogy a leviták sírkövén kézmosóedény-ábrázolások hirdetik az ott nyugvó személy levita származását.

A megtisztulás második módozata, a kéz- és lábmosás kötelezettsége a Szentélybeli szolgálatot végző kohanitákra vonatkozott. (Smot 30,19 és 11, 31)

Az egész test alámerítése, a tvilá szertartása a Tóra által leggyakrabban elrendelt tisztulási eljárás, amely egymástól jelentős mértékben különböző esetekben volt előírva.

A következőkben érdemes áttekinteni, milyen gyakorlati vonatkozásokat találunk az alámerülést illetően a különböző hagyományos zsidó forrásokban.


1.2. Az alámerülés (tvilá) szertartása a Biblia korában

A bibliai korban a tisztátalanság értelmezése a Szentély fennállásával volt szoros kapcsolatban. A halandó ember csakis egyfajta szellemileg átlényegültebb, azaz rituálisan tiszta állapotban közeledhetett az Örökkévalóhoz, léphette át az abszolút tisztának tartott Szentély küszöbét, érinthette meg az I-ten számára elkülönített, azaz szent objektumokat, élőlényeket. Ily módon minden olyan testi megnyilvánulás, amely a múlandóságra emlékeztetett, tisztátalanná minősítette az embert.3

Kaplan szerint "minden tisztátalanság Ádám bűnére vezethető vissza. A halál és minden tökéletlenség innen származik. Ha az ember megmaradt volna abban a magas szintű állapotban, ami az Édenkertben jellemezte, akkor nem lenne semmi, ami tisztátalanságot okozhatna." 4

A tisztátalanságtól eltávolodni a mikvében való alámerüléssel lehetséges. A Talmud szerint minden víz forrása az Éden folyója (Bekhorot 55,a), így a természetes vízben történő megmerüléssel újra kapcsolatba lehet lépni az ideális, édeni állapottal.

A Tanakh szerint az alábbi esetekben kötelező a test teljes alámerülése rituális megtisztulás illetve felszentelés céljából:

a. kohaniták:
- beavatási szertartásukkor (Smot 29,4 és 11,12)
- áldozati hús fogyasztása előtt (Vájikrá 22, 4-6)
- vörös tehén (para aduma) előkészítése után (Bámidbár 19, 7-8)

b. minden izraelita (férfi és nő egyaránt):
- leprából való felgyógyulást követően (Vájikrá 14, 8-9)
- folyásból történő gyógyulás után (Vájikrá 16, 16-18)
- folyásos ember testével, használati tárgyaival való érintkezést követően (Vájikrá 15, 5-10)
- menstruáló nőt illetve használati tárgyainak megérintését követően (Vájikrá 15,19-27)
- tisztátalan hús (tamé) evését követően (Vájikrá 17,15)
- a holttesttel illetve sírhellyel érintkező személy hét tisztulási napot követően (Bámidbár 19, 19)
- Jom Kippurkor az Azazelnek küldött bűnbakkal érintkező minden személy (Vájikrá 16, 24-28)

c. nem izraeliták:
a vallásba történő betéréskor

Az izraelita szó használata azt a tényt hangsúlyozza, hogy a felsorolás tisztán csak a rabbinikus zsidó vallás megjelenése előtti időkre vonatkozik.

A mikve, azaz vízgyűjtőhely három helyen található a Tórában:

1. Brésit 1,10
"... az összegyűlt vizeket (mikve) pedig nevezte tengernek."


2. Smot 7,19
" ... Vedd botodat és nyújtsd ki kezedet Egyiptom vizei fölé. folyóik, folyamaik, tavaik és összes vízmedencéik (mikve) fölé ...."


3. Vájikrá 11,36
"Azonban a forrás és a kút, amelyben víz gyűl össze (mikve), tiszta marad."


Az utolsó szakasz olyan rendkívüli esetre vonatkozik, amikor a hulla nem okoz tisztátalanságot, azaz, ha beleesik egy forrásba vagy olyan kút vizébe, amelybe a víz természetes módon és nem emberi közvetítéssel gyűlik össze, akkor a tetem nem teszi a vizet tisztátalanná. Ebből a bibliai paszukból vezetik le azt a halakhát, hogy csakis ilyen természetes vizet szabad használni rituális fürdőként. 5


1.3. Az alámerülés szertartása a misnai - talmudi korban

A Szentély fennállásáig mindazok a tisztulási előírások érvényben voltak, amelyeket a Tórában megtalálunk. A zsidó hagyományos irodalom fontos forrásként szolgál annak megismerésére, hogy a gyakorlatban hogyan történt ezeknek a parancsoknak a végrehajtása, kiegészítve további figyelemre méltó szokások leírásával.

A Misna részletesen beszámol a kötelező tisztulási rituáléról a jom kippuri szentélyszolgálat (Ávodá) előtt: a Jómá III,3 szerint a főpapnak öt alkalommal kellett alámerülnie és tíz alkalommal kellett elvégeznie a láb- és kézmosás szertartását. Erről a szentélybeli szokásról mintegy kétezer éve folyamatosan a jom kippuri muszaf imában évről évre újra megemlékezik a világ minden zsidó közössége, ébren tartva a hagyományt.

A bibliai alámerülési kötelezettségek között nem találjuk a női havi vérzéssel kapcsolatos előírásokat. A Szentély fennállásának idején a nőknek hét napot kellett várniuk a rituális tisztaság állapotáig, mely idő alatt elkülönítve éltek. A Tóra azonban nem rendelkezik a hetedik napot követő rituális fürdőben való alámerítkezésről. (Vájikrá 15, 19 - Mecora hetiszakasz)

A Második Szentély idejéből ismerünk olyan szokásokat, miszerint a nőknek a havi vérzés ideje alatt el kellett különülniük és az ún. "tisztátalanság házában" kellett lakniuk. Ekkor nem ékszerezhették fel magukat, egyedül kellett étkezniük és nem láthatták el háztartási teendőiket. Ezek a szokások később elhaltak, pusztán az etióp zsidó közösségben voltak fellelhetőek Izraelbe történt kivándorlásukig. 6

A nagy változás a Szentély pusztulását követően történt ebben a kérdésben. A misnai bölcsek, a tannaim illetve a későbbi talmudi bölcsek, az amoraim "kerítéseket" húztak a Tóra köré, hogy a parancsolatok véletlenszerű áthágását kiküszöböljék. Ilymódon nem tettek különbséget a zává (folyásos nő) és a niddá (havi vérzés állapotában lévő nő) között, mert nem mindig volt egyértelműen megállapítható a vérzés típusa. A tórai hét naphoz még hozzáadtak újabb hét, ún. tisztulási napot és a napok leteltével illetve alapos önvizsgálatot követően a mikvében való alámerülést kötelezővé tették. Érdekes megjegyezni, hogy míg a Szentély idején a havi vérzés szabályai minden nőre vonatkoztak, a fenti új talmudi előírások már csak a férjes nőket érintették. A korábbi, a Szentélyre vonatkozó tiszta és tisztátalan fogalmak áttolódtak a házastársi kapcsolat területére.

Fontos megjegyezni, hogy a tisztasági törvények ilyen nagymértékű, az egész populációt érintő változása olyan történelmi korban történt, amikor az egész Közel-Kelet jelentős görög-római befolyás alatt állott.
A menstruáló nőkkel kapcsolatos, meglehetősen babonás jellegű nézetek intenzíven jelen voltak a görög és a római gondolkodásmódban. Az idősebb Plinius például i. sz. 70 körül így ír a havi vérzéses nők által kisugárzott negatív erőkről:

"Az ebben az állapotban (havi vérzés) lévő nő közeledtére a must megsavanyodik, a magok terméketlenné válnak, a kerti növények hirtelen elszáradnak, a gyümölcs lehull a fáról... Puszta nézésére a tükrök elhomályosodnak, az acélpenge életlenné válik. ... Ha a havi vérzés hold- vagy napfogyatkozáskor kezdődik, a kár végzetessé válik, ... a nemi aktus fatális lehet a férfi számára." 7

Ezek a hiedelmek a kevésbé tanult, a rabbinikus irodalomban nem járatos, egyszerű zsidó emberek körében is ismertek voltak. 8

Egyes kutatók a mikve elterjedését a hellenista fürdőkultúra hatásának is tulajdonítják. 9 Mindenesetre tény az, hogy a régészeti feltárások során, a Szentélyhez kapcsolódó mikve kivételével, mindezidáig nem találtak sem magán jellegű, sem nyilvános zsidó rituális fürdőt a hellenizmus korát megelőző időszakokból. A régészek az első, halakhikus szempontból is megfelelő mikvét a i.e. 2. századbeli, jerikói Hasmóneus - palotában tárták fel.

A Talmud számos helyen meghatározza a rituális fürdőre vonatkozó vallási előírásokat. Az alámerülésre szolgáló medencét olyan vízzel kellett feltölteni, amelyet természetes módon gyűjtöttek, azaz nem volt lehetséges a víz máshonnan történő merítése vagy csőrendszeren való medencébe juttatása. Ezért olyan medencéket kellett építeni, melyekben össze lehetett gyűjteni az esővizet, a forrásvizet vagy egy folyó vizét. A Misna egy teljes traktátusa, a Tohorot szidrában található Mikvaot foglalkozik a mikvék részletes szabályaival, beleértve a felhasználható víz fajtáját (ciszternában összegyűjtött víz, forrásvíz, stb.), a medencék kialakításának, az esővíz medencébe juttatásának módját. Voltak épített medencék, de más helyeken, pl. barlangokban, ciszternákban kialakított, természetes vízgyűjtőket is használtak mikveként. Bizonyos helyzetekben a tenger is betöltheti a mikve funkcióját, erről olvashatunk a 4. ill 6. fejezetekben.

/MIKVE KUMRÁN, GUSECION/


Mivel az egész testnek teljesen alá kellett merülnie, ezért nem volt elhanyagolható a minimális vízmennyiség meghatározása. Ez a Talmud szerint 40 sza'a, amely kb. 480 liternek felel meg. 10 (Eruszin. 4b; Jómá 31a)



2. A mikve jelentősége a zsidó közösségek életében a Szétszóratás után

2.1. A zsidó rituális fürdővel kapcsolatos előírások a rabbinikus judaizmusban

Jóllehet számos csoport szokása eltérhet a tisztasági előírások gyakorlása terén, a Szentély pusztulását követően az alámerülésre, a tvilára vonatkozó tórai parancsolatok közül csak néhány maradt fenn eredeti formájában, kiegészülve a nidda nők tisztulását követő mikvehasználat rabbinikus elrendelésével.

A mikvére vonatkozó talmudi szabályokat a középkor tudós rabbijai továbbfinomították, pontosan kidolgozták. Igy vált a mikve fokozatosan a zsidó vallási élet láthatatlanul szerves részévé, amely rejtettségében is a közösség egyik identitást megőrző, jelentős összetartó erejévé lett.

A halakha a következőképpen határozza meg a mikve kötelező alkalmazásának területeit:

a. A nő havi ciklusát követően. Csak a mikvében történő alámerülés után élhet ismét házaséletet.
b. A zsidóságba történő betérés alapvető fontosságú része a tvilá szertartása férfi és nő számára egyaránt; enélkül a betérés érvénytelen.
c. Nem zsidók által készített konyhai eszközök (edények, evőeszközök, stb.) alámerítése használatbavétel előtt. 11

A különféle közösségekben azonban más és más szokással egészülnek ki ezek az alapvető jelentőségű szabályok. Például jom kippur előtt sok közösségben a mai napig hagyomány a tisztaság és bűnbánat jeleként az alámerítkezés. A haszid közösségek pedig igen nagy hangsúlyt fektetnek a sabbat előtti mikvébe járásra, a spirituális megtisztulás kifejezéseképpen.
Idekívánkozik egy modern kori, a budapesti orthodox hitközségről szóló tudósítás, amely a Zsidó Újságban 1928-ban jelent meg, s amely szerint Jehiél Herskovits, a budapesti Vasvári Pál utcai zsinagóga rabbijának temetésén csak mikvében járt férfiak vettek részt. 12

/MIKVE BUDAPEST1/


A Szétszóratás után is folyamatosan, történelmi korszaktól és földrajzi helytől függetlenül minden egyes közösségnek volt saját mikvéje. Bár szóban nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak a mikve építésére vonatkozó szabályok, mégis tudósaink szükségesnek tartották, hogy pontosan írásban is rögzítsék az erre vonatkozó, legalapvetőbb előírásokat. Igy számos halakhikus mű foglalkozik a szabályos, azaz a kóser mikve meghatározásával.


Hat alapvető feltételnek kell teljesülnie, hogy egy tározóban összegyűjtött víz mikve statust nyerjen el:

1. A mikvében csak víz lehet, semmilyen más folyadék nem használható. (Joré déá 201,23)
2. Mikvét vagy földben vagy földön álló építmény részeként lehet csak építeni. Nem használható elmozdítható gyűjtőedény, mint pl. hordó, kád, stb. (Joré déá 201,6; Pesahim 16b)
3. Mikve nem lehet folyóvíz. Ez alól csak természetes források a kivételek. (Joré déá 201,2)
4. A mikve vizét nem szabad a mikvébe juttatni emberi erővel, pl. máshonnan meríteni. (Joré déá 201,3)
5. A víz nem vezethető a mikvébe fém-, agyag-, facsövön keresztül, azaz olyan csövön, amely tisztátalanná (tume) válhat. (Joré déá 201,34)
6. A mikve minimális térfogata több, mint 40 sza'a kell, hogy legyen. (Joré déá 201,1) 13

A mikve általános tulajdonságai igen egyszerűnek tűnnek, azonban megépítésének törvényei olyan bonyolultak, hogy kizárólag csak rabbinikus szakértők kaphatnak felhatalmazást mikvék tervezésére és építésének kivitelezésére. A mikvék megtervezésének módja a közösségek életében nagy jelentősséggel bírt: az alábbiakban majd látni fogjuk, hogyan vált a mikve építése körüli vita az adott közösség kettészakadásának egyik okozójává.


2.2. Polémiák az alámerülés rituáléja és a mikve körül a közép- és az új korban

Az egyes közösségekben a mikve mint egy láthatatlan kohéziós erő mindig jelen volt. Szemérmesen hallgattak róla, s csak akkor vált beszéd és vita tárgyává, ha valamely vele kapcsolatos jelenség megütközést, egyet nem értést váltott ki a csoport valamelyik részéből. Ekkor azonban olyan heves indulatok törhettek elő, amelyek akár a közösségek egységét is fenyegethették. Ez a magyarázata annak, hogy a zsidó reszponzorikus irodalom illetve a közösségi rendeletek (tákánot káhál) irodalma jónéhány ilyen esetet őrzött meg a kései utódok okulására.



2.2.1. Egyiptom - 12. század
   

Az Európában Maimonidészként ismert, korának legnagyobb tudósa, rabbinikus tekintélye a Kairó melletti Fosztátban élő és tevékenykedő Rabbi Mose ben Maimon (1135-1204) a következőképpen rótta meg az egyiptomi zsidó közösség nő tagjait egy judeo - arab nyelven írott reszponzumában: 14

"Felfedeztünk egy nagy bűnt, amely igen széles körben terjedt el a közösségben, s csak kevesen maradtak távol tőle, és ez a következő: a zsidók egész Egyiptom földjén nem törődnek a nidda alámerülésével a mikvében és nem számolják a hét tiszta napot. Ehelyett eretnek szokást követnek. ... egyes nők arra vetemednek, hogy teljes egészében eme bűnös gyakorlat szerint élnek, melyet nem az Örökkévaló parancsolt meg: a nidda egy másik, nem nidda nőt megkér arra, hogy hintse meg vízzel, amelyről feltételezik, hogy rituálisan tiszta. ... Ezt maguk között "meghintésnek" nevezik (arabul szakh, héberül jeciká, a ford.). Egyesek még tovább mennek az eretnekségben és az alkonyat idejére halasztják ezt a cselekedetet.
... Ezért mi, alulírott tudósok és bírók egyhangúlag egyetértettünk a következő rendelet kiadásának szükségességében: bármely zsidó nőre vonatkozóan kihirdetjük, hogy aki a hét kötelező tisztulási napot követően, nem merül alá a mikvében, vagy a fent említett "meghintés" szokását gyakorolja, az ilyen nőtől el kell válni, megfosztva minden anyagi jóvátételtől, amely a házassági szerződésben (ktuba) bennefoglaltatik. ...
Ezt a rendelkezést elfogadtuk, ennek alapján kötelessége minden rabbinikus bíróságnak eljárni a 4927.
( i.sz. 1167 vagy 1176) év Sziván hónapjától fogva.
Mi, akik ezt aláírtuk, valamennyien teljesen egyetértünk e dologban: Mose ben Maimon
(és még kilenc név)"

Más forrásokból tudjuk, hogy az egyiptomi zsidó nők a karaiták eretneknek tartott gyakorlatát követték, amelyet ők az írott Tórából vezettek le. Ez a szokás annyira népszerű volt, hogy Maimonidész több éven keresztül próbálkozott a "meghintés" gyakorlatának megszűntetésével, eredménytelenül. Mígnem 1167/1176 15 - ban kilenc tudós rabbi kollégájával együtt összefogtak, hogy az eretnekséghez ragaszkodó, a rabbinikus előírásokat elutasító nőkkel szemben radikálisan fellépjenek és válással illetve a ktubában foglalt anyagi kompenzáció elvesztésével kényszerítsék őket a helyes útra. Ennek a szigorú rendeletnek azonnali hatásáról a kairói gnizában talált, az adott rendelet után íródott házassági szerződések tanúskodnak, melyek már tartalmaznak olyan kitételeket, hogy a házasfelek betartják a szexuális tisztaságra vonatkozó rabbinikus előírásokat.

Felvetődik a kérdés, mi tette annyira vonzóvá a nők számára a "meghintés" gyakorlatát. Shaya Cohen szerint a jelenség elterjedése annak köszönhető, hogy a meghintés végeredményben egy társadalmi alkalom, olyan rituálé, amely elősegítette a barátságok megszilárdulását. Az egyik héten az egyik nő segítette a barátnőjét a megtisztulásban, aki ezt néhány hét múlva viszonozhatta. Ez a gyakorlat szemben állt a mikvében való alámerülés privát magányával.

Másfelől, az alexandrai Philon (zsidó filozófus és exegéta az 1. századból) írásaiból ismeretes, hogy a görög-római időkben az egyiptomi zsidóságban elterjedt gyakorlat volt a "meghintés általi rituális megtisztulás", amelyet férfiak és nők egyaránt követtek, különféle alkalmakkor. Egy, a 3. századból való szíriai keresztény írás, a Didascalia is tudósít közvetve egy, a szír zsidók körében bevett "meghintéssel" való tisztulási eljárásról. 16 Mindezek alapján könnyen elképzelhető, hogy az egyiptomi zsidó nők nem egy új szokást honosítottak meg, hanem inkább egy régi, jól ismert tisztulási formulához tértek vissza, amely persze ellentétben állott a rabbinikus előírásokkal. Ezt az a figyelemreméltó tény is alátámasztja, melyet Goiten is megemlít a Kairói Gniza kutatása alapján írott művében 17: "Bármily furcsának is tűnhet a hagyományos zsidó vallási gyakorlatban jártas emberek számára, mindezidáig nem találtunk Egyiptomban működő rituális fürdő létezésére vonatkozó feljegyzést a gniza dokumentumok között az 1200 előtti időkből. Ha létezett volna ilyen fürdő, bizonyára valahol említést tettek volna róla, főként a közösségi épületek javítására vonatkozó számos feljegyzés valamelyikében."

2.2.2. Bizánc - 13. század

Láthattuk az imént, hogy olyan helyeken, ahol a rituális megtisztulás valamilyen formáját már gyakorolták az ott élő zsidó közösségek a mikve rabbinikus előírása előtt is, a korábbi szokások mint zavaró tényezők jelentek meg a pontos halakhikus követelmények betartásában. Hasonló jelenséget lehet észlelni azokban a zsidó közösségekben is, amelyek olyan befogadó közegben éltek, ahol a fürdőzés kultúrája igen magas szintre jutott, mint például a görög-római kultúra örökösének tartott Bizánci Birodalomban.

/MIKVE FONTANA ARETUSA - SZICILIA/


A dél-itáliai születésű Rabbi Jésájá ben Máli vagy más néven Rabbi Jésájá di Trani, azaz Rid (kb. 1200 - 1260) bejárta az egész Bizánci Birodalmat, amely akkor magában foglalta szülővárosát, Apuliát is. A számos rabbinikus mű szerzője meglehetősen sokat foglalkozott a mikve kérdésével. Egyik leírásában 18 arról tudósít, hogy a görög és a kis-ázsiai zsidó nők fürdőkben végzik el a tisztulási szertartást a nidda állapotot követően és nem a mikvében.


Módszerük helyességéről annyira meg voltak győződve, hogy amikor egy Krétáról érkező, a rabbinikus szabályokat követő férfi a helybéliek közül való feleségét megpróbálta a helyes útra téríteni, a közösség nő tagjai csatasorba álltak, hogy meggyőzzék a hölgyet a helyi szokás érvényességéről, egy bizonyos Rabbi Hillélre hivatkozva. Rabbi Jésája azonban nem adta fel egykönnyen és hosszas meggyőző erejű tanítás után végül is a közösség áttért a mikve használatára. Sajnos Rabbi Jésájá nem számol be az esemény pontos helyéről, viszont megjegyzi, hogy jóllehet itt eredményes volt rabbinikus működése, de számos más bizánci közösségben süket fülekre talált, s ott továbbfolytatták a helytelen gyakorlatot, azaz fürdőkbe jártak megtisztulni a mikve helyett.



2.2.3. Kréta - 13. század


Az imént szó volt egy Krétáról Bizánc területére érkező férfiről, aki jobban ragaszkodott a rabbinikus előírásokhoz, mint a helybéliek. Látszólag ez a tény furcsa ellentmondásokat takar, hiszen ha a krétaiak is ahhoz a görög kultúrkörhöz tartoznak, mint a bizánci területeken élők, akkor mint a Földközi-tenger térségében élőkre általában, nem volt rájuk sem jellemző a rigorózus életmód. Milyen tényezők játszottak mégis akkor szerepet abban, hogy a krétai zsidó közösség tagjai szigorúbban ragaszkodtak a halakha előírásaihoz?

A mai nagy krétai kikötőváros, Héraklion a 13. században, amikor a sziget velencei uralom alatt állt, Candia néven az Égei tartomány fővárosa volt, jelentős létszámú zsidó közösséggel. Ebben az időben, a keresztes háborúk alatti üldöztetések, tömegmészárlások következtében felélénkült a Szentföld iránti érdeklődés a nyugat-európai zsidóság körében. Számos kiemelkedő rabbiegyéniség, köztük a híres sens-i Rabbi Samson határozta el magát - több, mint háromszáz francia és angol kollégájával - az Erec Izraelbe történő veszélyes utazásra. Példájukra tömeges kivándorlás indult el Németországból és Franciaország területéről. Sokan, azonban nem jutottak el a Szentföldig, hanem útközben Dél-Európa nagyobb közösségeiben telepedtek le, így többek között a krétai Candia kikötővárosában. Az addigi, meglehetősen könnyedebb felfogású zsidó vallási szemlélet, az új bevándorlók hatására, halakhikussabbá vált, a közösségi élet megélénkült és számos rabbinikus rendelet segítségével sokkal szabályozottabb lett. Az új korszakot végül az 1238-ban, a bevándorolt rabbik kezdeményezésére tartott szinódus pecsételte meg Krétán. 19



Az egyik közösségi rendelet éppen a mikvék tisztaságát hivatott volt visszaállítani, megőrizni.

"...néhányan közölünk áthágják a törvényt és mindenféle tisztítást a zsidó rituális fürdőben végeznek, azt gondolván, hogy azt különféle, ide nem illő szükségleteik kielégítésére is alkalmas, ezzel beszennyezve és megszentségtelenítve a mikve vizét, amely megzöldül és eliszaposodik tevékenységük következtében. Ezért ettől a naptól fogva, kiközösítés terhe mellett, tilos a mikvében ruhát mosni, bőröket áztatni vagy különféle edényeket, beleértve palackokat mosogatni, vagy hasonló munkát folytatni." 20

Ebből a példából is láthatjuk, hogy a mediterrán fürdőkultúra országaiban a mikve statusa a középkor idején egészen más volt, mint az északibb közösségekben.


2.2.4. Szombathely - 19. század

A következőkben, egy térbeli és időbeli nagy ugrással, annak lehetünk tanúi, hogyan vált a mikve vize a 19. századi szombathelyi zsidó hitközségben választóvízzé, Bernstein Béla főrabbi szavaival élve, a "szigorúan conservativek" és a közösség többi tagja között.

Ahogyan Bernstein tudósításából 21 megtudhatjuk, a szombathelyi közösségben már az 1850-es évektől fogva feszültségek támadtak a szigorúan hagyományőrzők illetve a modernizálásra hajlamos irányzatok képviselői között. A hitközség 1838-ban megválasztott, inkább konzervatívnak tartott, de az újítások iránt is nyitottnak mutatkozó Königsberger Lajos rabbi első összeütközése az orthodoxokkal a mikve kérdésében volt. Történt ugyanis, hogy 1840-ben a rabbi leleményes terve alapján, a medence mélyen fekvő vizét a talaj szintjére lehetett emelni szivattyúk segítségével, így nem kellett húsz lépcsőfokot megtenniük az alámerülőknek. 1850-ig nem volt ez ellen kifogás, ekkor azonban kezdték kétségbe vonni, hogy a mikve megfelel a halakhikus előírásoknak. Noha Bernstein szerint, számos talmudikus tekintély is megvizsgálta és jóváhagyta a Königsberger rabbi által készített fürdő tervrajzát és az ahhoz fűződő magyarázatokat, ennek ellenére az orthodoxok nem fogadták el az átalakított fürdőt mikvének, és másikat építettek saját maguk számára. "Ezzel be volt verve az ék és az elöbb egységes község pártokra szakadt, hogy többé össze ne forrjon." - jegyzi meg Bernstein Béla a történet lezárásaképpen.

/SZOMBATHELYI KÉT TERVRAJZ/





3. Összefoglalás

A lelki megtisztulás és a fizikai tisztaság összekapcsolását a zsidó tanítások talaján kifejlődött monoteista vallások is magukba olvasztották, olyannyira, hogy az adott valláson belüli szakadások nem egyszer, éppen ennek a lelki folyamatnak a fizikai kiábrázolása körül indultak el, mint ahogyan a középkori kereszténységben, ún. újrakeresztelők, azaz anabaptisták (alámerítkezők) mozgalmának megjelenésénél tapasztalhatjuk.

Az iszlám vallási liturgiának szintén szerves részét képezik az imádságot megelőző, nagyon részletesen meghatározott tisztulási előírások. Közismert tény, hogy nem épülhetnek mecsetek az udvarukon kialakított, a rituális tisztasági törvények betartását biztosító, sokszor művészi remekműként kialakított kutak nélkül.

Noha a zsidóságon belül létrejött különböző vallási irányzatok más és más jelentőséget tulajdonítanak a mikvének, korunk nagy információs bázisán, az Interneten tallózva számtalan említést találhatunk a modern kori mikvékről.

Különösen a kabbalista tanokon nyugvó hászid tanítások hangsúlyozzák a zsidó rituális fürdők használatának eszkatológikus jelentőségét, így biztatva a zsidó népet az ősi szokáshoz való visszatéréshez.

Az eljövendő világot, az Olám Hábát, a édeni állapothoz való visszatéréssel azonosítja a Kábbálá, amely egyben az emberi létezés eredeti, azaz bűntelen állapotának a helyreállítását is jelenti. Jelenlegi világunkban a mikvében való alámerülés állítja helyre, időlegesen, az ember édeni állapotát, az eljövendő világban azonban, a tanítás szerint a tisztátalanság megszűnik, ahogyan olvashatjuk Zekhárjá próféta könyvében: "a tisztátalanság szellemét elmozdítom a földről." (Zekh. 13,2) Ekkor így szól az Örökkévaló "Nem ártanak és nem rontanak egész szent hegyemen, mert megtelt az ország az Örökkévaló megismerésével, mint vizekkel, melyek a tengert borítják". (Jesájá 11,9)

Isten ismerete olyan lesz, mint a tenger, azaz, írja Arje Kaplan, így válik a "mikve az egész emberiséget átölelő "tudás vizei" kifejezés metaforájává." 22


IRODALOMJEGYZÉK



* Bernstein B., 1912. A zsidók története Vas megyében, MZsSz, , in Bernstein Béla emlékkönyv, Szombathely, 1998, ed. Mózer Ibolya (Partes Populorum Minores Alienigenae, Történelmi és nemzetiségi folyóirat, 1998/4)

* Cohen, S.J.D., 1999. Purity, Piety, Polemic in Women and Water, ed. R.Wasserfall, Brandeis University Press

* Elon, M., 1994. Jewish Law, Vol. II. Jerusalem

* Finkelstein,L., 1924 Jewish Self-Government in the Middle Ages, New York,

* Goiten, S.D., 1999 A Mediterranean Society, Vol. II, The Community, University of California Press

* Meacham,T. 1999. An Abbreviated History of the Development of the Jewish Menstrual Laws in Women and Water, ed. R. Wasserfall, Brandeis University Press

* Kaplan, A., 2004. Éden vizei - A mikve rejtett értelme, Magánkiadás Budapest, (Eredeti kiadás: Kaplan, A. Waters of Eden, New York, NCSY/Orthodox Union, 1976)

* Wasserfall, R., 1999. Introduction - Menstrual Blood into Jewish Blood in Women and Water, ed. Rahel R. Wasserfall, Brandeis University Press

* Zsidó Biblia - Mózes öt könyve és a haftarák - szerk. J.H.Hertz, Budapest, 1996


web-helyek

www.jewishencyclopedia.com
http://mikvah.org
http://web.tiscali.it/miqwe
www.come-and-hear.com


Hivatkozások

1 Herod. ii. 37

2 Hésziodosz: "Opera et Dies," 722. vers ill. Homérosz , "Iliász," VI. 266; "Odüsszeia," IV. 759

3 Wasserfall, R.,1999. Introduction - Menstrual Blood into Jewish Blood in Women and Water, ed. Rahel R. Wasserfall, Brandeis University Press, p. 5

4 Kaplan, A. 2004. Éden vizei - A mikve rejtett értelme, Magánkiadás Bp., p. 39 (Eredeti kiadás: Kaplan, A. Waters of Eden, New York, NCSY/Orthodox Union, 1976)

5 Zsidó Biblia - Mózes öt könyve és a haftarák - III. Leviticus/Vájikrá, szerk. J.H.Hertz, Budapest, 1996, p. 104

6 Wasserfall, p. 5

7 Wasserfall p. 32

8 Plinius Maior, Historia Naturalis 28.23, exc. L

9 Meacham,T. 1999. An Abbreviated History of the Development of the Jewish Menstrual Laws in Women and Water, ed. R.Wasserfall, Brandeis U.P., p. 28

10 1 sza'a = 12 log = kb. 480 liter (1 log = 0.5 liter), Haenciklopedia Haivrit - Encyclopaedia Hebraica, Vol. 21, Jerusalajim 5729. Más meghatározás szerint 40 sza'a = kb. 760 liter, ld. Kaplan

11 Kaplan, p.12

12 hálás köszönet az információért Deutsch Gábornak, az OR-ZSE adjunktusának

13 Kaplan, pp. 57-58

14 Rambam, No. 242, pp. 436,439-440, 443 cited by Cohen,S.J.D., 1999. Purity, Piety, Polemic in Women and Water, ed. R.Wasserfall, Brandeis University Press, p. 91-92

15 a két eltérőévszám két különböző számításból adódik, Goiten, S.D. az utóbbit fogadja el (Goiten, S.D., A Mediterranean Society, Vol. II, The Community, University of California Press, pp. 154-155)

16 Cohen,nS.J.D. p. 94-95

17 Goiten, S.D., 1999 A Mediterranean Society, Vol. II, The Community, University of California Press, pp. 154-155

18 Jesája di Trani No.62, p. 319 in Cohen, S.J.D. p. 89

19 Finkelstein,L., 1924 Jewish Self-Government in the Middle Ages, New York, pp. 82-84 és Elon, M., 1994 Jewish Law, Jerusalem, Vol. II. pp. 811-813

20 Finkelstein, pp. 266-267, 276

21 Bernstein B. 1912 A zsidók története Vas megyében, MZsSz, pp. 272-274 in Bernstein Béla emlékkönyv, Szombathely, 1998, ed. Mózer Ibolya (Partes Populorum Minores Alienigenae, Történelmi és nemzetiségi folyóirat, 1998/4)

22 Kaplan pp. 44-45


"A nagy vizek zúgásainál"
- A lélek és a test megtisztulása a zsidó hagyományok tükrében

Kárpáti Judit
OR-ZSE Doktori Iskola, III. évf.
2006.május 2
6
.

 

   Vissza a TUDOMÁNY-hoz