Paradox módon bár a kései bibliai könyvek közül az Ezra és Nehemjá nevét és munkásságát megörökítő mű mellett a Dániel[1] "próféta"[2] neve alatt fennmaradt könyv látszik a legtöbb konkrét történelmi eseményt megörökíteni, közelebbről megvizsgálva ezek a történelmi adatok - nem utolsósorban a prófétai látomások univerzális jellege miatt - mindmáig meglehetősen problematikusnak bizonyulnak az értelmezők egymást követő nemzedékei számára.

A Táná'h négy Dániel nevű embert említ,[3] köztük legrészletesebben könyvünk főhősét. Ennek ellenére ez utóbbi életéről - ha eltekintünk a kései ággádától[4] - csak annyit tudunk, amennyit a Dániel cselekedeteit, látomásait megörökítő könyv érdemesnek talál róla elmondani. Eszerint a "királyi vérből vagy előkelő családból" származó Dániel mintegy tíz esztendős éves korában Jojákim júdai király (i. e. 608 - 598) harmadik esztendejében (i. e. 606/605) a Jeruzsálemet megsarcoló (utóbb a várost és az első Szentélyt leromboló [i. e. 586] II. Nabukodonozor (Nabú-kudurri-uszur, Nebuhadneccár, Nebúk[o/a]d[n/r]ec[c]ár) uralkodásának (i. e. 605 - 562) legelején került más foglyokkal együtt Babilon (Bábel, Babylon, Bábili) városába. Őt és három társát a király elkülönítette a többi deportált zsidótól, udvarába vette, s különleges neveltetésben részesítette, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megbízható és a helyi viszonyokban jártas birodalmi tisztségviselővé neveltesse őket. A Szent Szellem (ruáh há-kodes) inspirálta[5] Dániel kimagasló képességei jóvoltából hamarosan Nabukodonozor közvetlen környezetébe került.

Az újkor elején a 17. század egyik legjelentősebb filozófusa, Baruch Spinoza (1632-1677), aki egy 1670-ben kiadott híres értekezésében (Tractatus theologico-politicus) megpróbálta a Bibliát (irodalom)történeti szempontból vizsgálni, azt állítja, hogy Dániel, Ezra, Eszter és Nehemjá könyvét egy és ugyanaz a történetíró írta. Spinoza kortársa, Sir Isaac Newton (1643-1727), a híres angol természettudós (s egyben radikális protestáns teológus) szerint csak a 7-12. fejezeteket vizionálta és írta Dániel, míg az első hat fejezet különböző szerzők írásaiból összeállított gyűjtemény, melynek szerinte valószínűleg Ezra volt az összegyűjtője. A 18. század végétől a modern racionalizmus következményeként az ószövetségi tudomány kutatói körében Porphürioszhoz visszakanyarodva megerősödött az a nézet, hogy a könyv írója nem lehet Dániel, mivel a mű számos helyen a második Templom IV. Antiokhosz alatti megszentségtelenítésre, a jámborok (hászidim) üldöztetésére utal: őket biztatja kitartásra és állhatatosságra.  A mű szerzője kényszerítve érezte magát, hogy a király politikájával minden tőle telhető eszközzel szembeszálljon. Zsidó honfitársait akarta bátorítani, hogy ők is ellenálljanak, s ragaszkodjanak a Törvényhez, zsidó voltukhoz, hitükhöz, bízva abban, hogy Isten bizonyosan közbelép, és megmenti őket.

Az ószövetségi kutatók a könyvben számos történeti hibát vélnek/véltek felfedezni, és a benne leírtakat - nyelvileg és irodalomtörténetileg is - több ponton összeegyezhetetlennek tartják az i. e. 6. századi körülményekkel. Úgy gondolták/gondolják, hogy a mű az i. e. második század első harmadának viszonyait, IV. Antiokhosz korát tükrözi és szerzője éppen a könyv késői keletkezése miatt nem számít(ódott) a próféták közé.

Tudós körökben ma (is) általánosan elfogadott vélemény, hogy Dániel könyve jelenlegi alakjában a makkabeusi korban keletkezett, szerzője/szerkesztője csaknem biztosan az említett hászidok közül való, az igazán vitás kérdés inkább csak az írás előtörténete. A széles körben elterjedt nézet szerint a mű írója egy vagy több[8] - régebbi anyagot felhasználó - ismeretlen szerző, aki a makkabeusi szabadságharc alatt élt, mivel a könyvnek több részlete - különösen a IV. Antiokhosz "Epiphanész" alakját megrajzoló tizenegyedik fejezet jövendölés-formájú történetírása nevezetes ebből a szempontból - a szír-görög uralkodó korára vonatkozik. Úgy gondolják, Dániel könyvének mai formája i. e. 168 és 164 között alakult ki, amikor kibontakozott a Makkabeus felkelés a pogány uralom ellen.

Ez a szemlélet leginkább azért alakult ki, mert számos kritikus - ellentétben a hagyományos zsidó felfogással, amely szerint, ha itt-ott találunk is utalásokat Antiokhosz korára és a velük együttműködő zsidókra vonatkozóan - ezt Dániel látomásaiban az angyal(ok)tól hallotta, és így ennek látomásos-próféciai jellege van - elképzelhetetlennek tartotta és tartja ma is  hogy bizonyos jövőbeli eseményeket ilyen tévedhetetlen pontossággal meg lehet jövendölni,[9] és ebből arra következtetnek, hogy a könyvet bizonyára ezen események beteljesedése utáni időben (vaticinia ex eventu) írták, valamivel IV. Antiokhosz halála előtt.[10] A tradicionalista tudósok a mű keletkezését mindenképp korábbra teszik hivatkozva Josephusnak egy megjegyzésére, miszerint Nagy Sándornak megmutatták Dániel rá vonatkozó jóslatát. Ezt a történetet azonban számosan nem tartják igazán hitelesnek. Ugyanakkor azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy a holt-tengeri tekercsek (i. e. második század közepe - i. sz. 70) között Dániel könyvének nyolc kézirat (töredékét) találták meg, amelyek korát a tudósok i. e. 125 (4QDanc) és körülbelül i. sz. 50 (4QDanb) közé teszik. Jogos a feltételezés, hogy jelentős időnek kellett eltelnie az eredeti mű megalkotása és a Kumránban talált kéziratmásolatok között, mivel a könyv elfogadtatása és elterjedése nyilván hosszabb időszakot igényelt.

Tartalom és irodalmi jellege alapján Dániel könyve két közel egyenlő részből áll: az első szakasz (1-6. fejezet) a történeti, a második (7-12. fejezet) pedig a prófétai részeket foglalja magába. A történelmi szakasznak a legfőbb mondanivalója: hogyan tekint Isten az emberi uralomra. A könyvnek az 1. fejezet 1. versétől a 6. fejezet 28. verséig terjedő - egyes szám harmadik személyben előadott - első (történeti) része végigkíséri Dániel életét Babilonba kerülésétől egészen a méd Dáriusz uralkodásának végéig. Hat történetet mesél el a babilóniai fogságba hurcolt Dániel és három társa megpróbáltatásairól, diadaláról és Dániel álomfejtéseiről. Az elbeszélések a babilóniai birodalom fénykorában, majd ezt követően a méd-perzsa uralom kezdeti időszakában játszódnak.  A második rész látomásokat, és szimbolikus nevekkel előadott történeti áttekintéseket tartalmaz. Ebben - első személyben - maga Dániel mondja el négy apokaliptikus látomását, amelyek jelentését egy angyal magyarázza neki. A 7-12. fejezet gondolatvilága, jelképei és szóhasználata alapján arra lehet következtetni, hogy Dániel könyvének ezt a részét egy, a hászidok közösségéhez tartozó szerző írhatta, az i. e. 2. sz. első felében.

Dániel könyvének keletkezéséről a tudományos szakirodalomban megoszlanak a vélemények. Néhányan egységes műnek, egyetlen szerző alkotásának tartják.  A szövegelemzés alapján kikövetkeztethető keltezési időpont azonban csak a szöveg egészére vonatkozik, ami nem zárja ki az egyes darabok, vagy akár egy nagyobb rész korábbi keletkezésének lehetőségét. Mint már említettük Dániel könyve ugyanis két nagy részből, két különböző időben összeállítottnak tűnő gyűjteményből áll. Az első gyűjtemény darabjait a népszerű történeteket tartalmazó 2-6. fejezetek alkotják, a második rész tagjai a 7-12. fejezetek, valamint a bevezető fejezet. Az első gyűjtemény elbeszélő műveket tartalmaz. Ennek a résznek a szerzője/szerkesztője az elbeszélések állandó szereplőjének és a könyv címadójának a nevét következetesen kettős formában (Dániel-Béltsácár) használja. A második részben a hőst Dánielnek nevezik, kivéve a 10:1-et, ahol az első részre jellemző kettős névforma szerepel. Feltűnő a könyvben nagyjából a két résszel egybeeső nyelvi változás. A mű eleje héber nyelvű (1:1-2:4a), majd arameusra vált át (2:4b-7:28), de ez nem egységes, a 7. fejezet nyelvi formájáról a tudósok azt állítják, hogy nem lehet régebbi az i. e. 3-2. századnál. A hátramaradó részben a textus ismét visszatér a héberre (8-12). A héber részek erős arámi hatást mutatnak. Az a tény, hogy a szövegben olyan passzusok találhatók, amelyet csak félreértett arameus fordításaként értelmezhetők, feljogosít arra a következtetésre, hogy arameusból fordították őket, de legalábbis arameus nyelvi közegben keletkeztek, mivel legkésőbb az i. e. hatodik századtól ez volt a zsidók többségének nyelve.  A nyelv kettőssége a könyv összetettségére és kialakulására enged következtetni. Annak ellenére, hogy a mű első részének irodalmi nyersanyaga jelentős részben mezopotámiai eredetű, Dániel könyvének első hat fejezete jellegzetesen zsidó szerző alkotása, olyan szerzőé, aki a babilóniai fogság után, a perzsa korban, a mezopotámiai diaszpórában élve alkotta művét. Meglepő azonban, hogy a könyv adatai (erről részletesen lásd később!) mennyire pontatlanok és hiányosak erről a történeti időszakról. Ezzel szemben a második rész adatai a hellenista kor viszonyainak alapos tájékozottságáról tanúskodnak. A látomások egy pontosan körülírható és viszonylag rövid periódusra összpontosítanak, ezért a kutatók többségének álláspontja szerint a második rész későbbi időszakban, közelebbről a korai makkabeusi korban keletkezett. A mű adottságai azonban felvetik a kérdést, hogy Dániel könyve jelenlegi formájában egységes terv alapján szerkesztett, részben ősibb hagyományokat is tartalmazó kései irodalmi alkotás vagy bonyolultabb folyamat során alakult ki és a műnek hosszabb előtörténete van.

Az egyik - a többségi - vélemény szerint a könyvet két különböző korú írásból szerkesztették egybe. Az 1-6 fejezetek legendás történetei lényegesen régebbiek,[11] mint a 7-12-es fejezetek látomásai. Az elbeszélő rész korábbi eredetű az apokaliptikus résznél, ez legkésőbb az i. e. 5.-3. század közötti időszakból (késő perzsa, korai makedón kor) ered. A 4-6. fejezetek legrégibb kéziratainak eltérései azt mutatják, hogy ezek a fejezetek a könyv többi részétől elkülönülten cirkuláltak, hosszabb ideig szóbelileg hagyományozódtak, és nagyon valószínűnek tűnik, hogy azok a történetek és látomások, amelyek most a könyvet alkotják, egy sokkal bővebb, a könyv szerző(i) rendelkezésére álló Dániel irodalom korpuszából lettek kiválasztva.[12] Erősen feltételezhető, hogy a makkabeusi korban élő szerkesztő(k) a második részt javarészt maga/maguk írtá(k), míg a könyv első részének egy korábban keletkezett írást használt(ak) fel. A részletekben az egyes kutatók különböző megoldásokat javasolnak, amelyek a könyv ellentétes elemeire támaszkodnak. A két rész műfaja - mint már többször hangsúlyoztuk - különbözik: az 1-6 fejezet elbeszélésekből, míg a 7-12. fejezet víziókból áll. A Dánielről és társairól szóló történetek a midrás irodalmi eszközeivel szerkesztett didaktikus elbeszélések, a látomások viszont az apokaliptikához tartoznak. Az utóbbiakban számos közvetlen utalás van a makkabeusi kor eseményeire, míg az elbeszélésekből ezek hiányoznak. Az első rész hangneme barátságosabb s pogányok iránt, a második rész, amelyet egyes kutatók akár több szerzőnek is tulajdonítanak, inkább a makkabeusi kor ellenségesebb beállítottságát tükrözi.

Más sajátosságok is Dániel könyve jelenlegi formájának késői keletkezése felé mutatnak. A mű nyelvezete kétségtelen fogság utáni, nemcsak perzsa, hanem görög kifejezéseket is tartalmaz. Emellett bizonyos szokások, mint az ételtörvények betartásának kiemelt jelentősége, a Jeruzsálem felé fordulva mondott imádság (Dán 6:11), a mű tanítása az angyalokról, akik közvetítők Isten és ember között, népek védnökei, vagy akár Miháél és Gábriel neve, (7-12. fejezet), a feltámadás ígérete, a túlvilági számonkérés és visszafizetés szintén a késő fogság utáni kor jellemzői.

Dániel könyvének keletkezési idejével szorosan összefügg az arám és héber nyelvű egységek fentebb már említett eredetének problémája, amelyre mind ez ideig nincs megnyugtató magyarázat. Egyes feltevések szerint a/ a könyvet eredetileg héber nyelven írták, de elveszett belőle a 2:4b-7:28. Volt azonban egy arám fordítása, és az elveszett héber nyelvű részeket ebből pótolták. b/ A könyv egészében (a Dán 9:4-20 kivételével) arameus nyelven íródott, amelyből később egyes részleteket héberre fordítottak. Mindkét vélemény problémája az, hogy Dániel könyvéből nem lehet egyértelműen következtetni, hogy a megfelelő részeket eredeti héberből fordították arámra, vagy eredeti arámból fordították héberre.[13] c/ Eredetileg párhuzamosan létezett egy héber és arameus nyelvű Dániel könyv, s a két szöveget utólag egybedolgozták. Az 1-6 fejezetet arameus nyelven, a 7-12 fejezeteket viszont héberül írták. Amikor a két részt egyesítettél kiegyenlítésként az arám rész elején az első fejezetet héberre, a héber rész elejét, a 7. fejezetet arameusra fordították. Többen úgy vélik, hogy az arám nyelvű könyvhöz még a 7. fejezet is hozzátartozott. Azokat a részleteket, amelyek miatt a 7. fejezetet a makkabeusi korból valónak tekintik (Dán 7: 7b-8: 10-11,.20-22 és 24 skk.) a 12. fejezet szerzőjének kell tulajdonítani, aki ezeket oda beillesztette.[14] d/ Az előzőekkel szemben a könyv egységét védi az a vélemény, amely szerint a nyelvi váltás magától a szerzőtől származik, aki a 2-6 fejezetekhez valószínűleg arám nyelvű anyagot használt, amelyhez később hozzákapcsolta a szintén arám nyelven írt 7. fejezetet is. Az arameus nyelvű részek a szélesebb körökhöz (is) szóltak, míg a héber nyelvű apokaliptikus látomások a 8-12 fejezetekben a szűkebb, műveltebb réteghez. Van olyan vélemény is, amely a nyelvi váltást tartalmi okkal magyarázza. Arám nyelvűek azok a részek, amelyekben az idegen uralkodók előtt beszélnek a bölcsek. Az idegen környezetben játszódó cselekmény a 6. fejezetben lezárul, de a 7. fejezetben azért megmarad az arameus nyelv, mert szoros összefüggésben áll s 2. fejezettel. A 8-12. fejezetekben a szerző egyetemesen Izraelhez fordul, ezért a héber nyelvet használja.[15]

Ami vitathatatlan tény, a könyvben nyelvi kettősség van: a mű héber nyelven kezdődik, majd a 2. fejezet 4. versében átvált arám nyelvre, mely egészen a 7. fejezet 28. verséig tart. Babilóniában az uralkodó osztály tagjai arameus nyelvet beszélő, Dél-Mezopotámiából származó kaldeusok voltak. Ez a magyarázata annak, hogy a király udvari emberei arámul beszéltek vele, és nem babiloni nyelven. Ez alapján logikusan azt is feltételezhetjük, hogy a könyv szerzője arám nyelven kezdte meg mondanivalójának feljegyzését, majd amikor újabb feljegyzéseket készített, azt már héber nyelven írta le. A könyv egyes részei, így más-más időpontban íródhattak: az első fejezet héberül, valószínűleg Kürosz uralkodásának idején. A második fejezetet héberül kezdte, majd azon a ponton, ahol a kaldeusok megszólalnak, átváltott arameusra. A 3-6 fejezetek arámi nyelven íródtak különböző időpontokban, a 7. fejezet látomása szintén arámul van lejegyezve. A 8-12 fejezeteket pedig héberül jegyezte le Dániel. Ez a nyelvi jelenség arra az időre jellemző, amikor héberről arameusra tért át a zsidó nép, vagyis az i. e. 6-5. századra, ahogyan ez a nyelvi kettősség Ezra és Nehemjá könyvében is fellelhető.

A könyv héber nyelve szabályos, szép, de aramizáló héber, a legkésőbbi próféták nyelvével rokon.[16] Dániel könyvének arameus nyelvezete ugyanabból a periódusból, ha nem egy századdal korábbi időszakból való, mint az elephantinéi (Jeb) papiruszok és Ezra könyvének szövege, amelyek köztudottan az i. e. 5. századból származnak.[17] Ugyanakkor a Dániel könyvében használt arámi nyelv helyesírási sajátosságai igen közeli kapcsolatot mutatnak az i. e. 4-3. századi nyugat-ázsiai arameus nyelv helyesírásával, ami valószínűleg annak tulajdonítható, hogy könyv későbbi másolói modernizálni igyekeztek a könyv nyelvezetét. A nyelvi vizsgálatok babiloni nyelvi hatásokat mutattak ki az arám részekben, körülbelül 50 helyen. Ezek elsősorban a szórendben, vagy mondatfűzési módban jelentkeztek, de az arameus szöveg 20 akkád jövevényszava is babiloni környezetről árulkodik, ami ellentmond a makkabeusi kor nyelvi környezetének. A héber és arameus szöveg alapján a könyv leginkább az i. e. ötödik vagy negyedik századból származhat, és nem kíván meg egy második századi eredeztetést. Világos eltérések állnak fenn a kumráni szövegek későbbi hébersége és Dániel könyvének nyelve között.

A könyvben 19 perzsa eredetű szó van. Ezeknek a perzsa jövevényszavaknak a jelenléte egyáltalán nem különös, ha figyelembe vesszük, hogy legtöbbjük kormányzati pozíciókkal kapcsolatos[18] és Dániel élete végén kapott parancsra állította össze könyvét, amikor már perzsa környezetben élt.

A legérdekesebbek a görög jövevényszavak. Mind a négy szó a Dán 3:5-ben fordul elő, és mind a négy hangszert jelöl. A zenei téren kiemelkedő tehetségű kisázsiai görögök, akiket Mezopotámiában is szívesen alkalmaztak, ismertetették meg a görög hangszereket legkésőbb a perzsa korban Babilonban, ahol a hangszerrel együtt a nevüket is könnyen átvehették. A görög szavak előfordulása azért sem meglepő, mivel más babilóniai szövegekben is találunk görög utalásokat. Ugyanakkor feltűnő, más görög szavak (például adminisztratív kifejezések) hiánya, ami egy i. e. második században keletkezett arameus szövegnél alig elképzelhető. Mindez nyelvi szempontból erős érv a mű kései, hellenisztikus kori datálása ellen, hiszen a héber-arámi nyelvi kettősség és a babilóniai nyelvi hatások megmagyarázhatatlanok a makkabeusi környezetben.

A többszakaszos keletkezéstörténeti elmélettel szemben ráadásul a könyv irodalmi egysége olyannyira szembetűnő, hogy azt számos kutató, bibliamagyarázó is egyértelműen elismerni kényszerül. A szerkesztés, a szerkezet és a könyv gondolatmenete olyan világosan és harmonikusan összefüggő, hogy szinte megszégyeníti a kritikusok más irányú feltevéseit. A prófétai részek szervesen építenek a történeti leírásokra. A 2. fejezet például szerves része a könyv történeti szakaszának, nélküle a könyv történeti része érthetetlen, viszont benne találjuk meg a könyv alap-látomását, ami meghatározza a könyv többi profetikus képsorát is. A 7. fejezet egészen nyilvánvalóan a 2. fejezetre épül, viszont a többi profetikus képhez is nagyon szoros szálakkal kapcsolódik. A könyv fejezetei harmonikusan összefüggnek egymással. Az idegen királyok sora mindkét esetben majdnem ugyanaz. Nabukodonozor csak az első részben (1-4. fejezet), de Bélsáccár (5., 7. fejezet), Dáriusz (6., 9. fejezet) és Kürosz (6:29: 10-12. fejezet) már a könyv mindkét részében szerepelnek. Az álmok és látomások Nabukodonozor és Dániel között megosztva az 1-6 és a 7-12 fejezetekben egyaránt megtalálhatók. Ráadásul az egymást követő világbirodalmak sorsáról és a végkifejletéről szóló 2. és 7. fejezetek szoros összefüggésben állnak. Mindez tervszerű szerkesztésre vall, s a mű egységéről tanúskodik, mégha a szerző a munkájához a könyv keletkezése előtt létező korábbi anyagot is felhasznált.[19]

A könyv figyelmesebb elemzése ugyanis rávilágít arra, hogy az 1-6 fejezetek elbeszéléseinek hosszabb előéletük van, és tartalmuk elárulja, hogy eredetileg önálló egységek voltak.[20] Az egyes elbeszélések között egyenetlenségek és következetlenségek vannak, amelyek nem lennének, ha eleve folyamatos cselekményt alkottak volna. Az 1. és a 12. fejezet időbelileg nincs egyeztetve. Figyelmesebben olvasva meglepő a király udvartartásának változása az egymást követő epizódokban (Dán 2:47: 3:13-24, 24-30: 4:34). Nabukodonozor elismeri "igaz Isten"-nek Dániel Istenét, majd bálványszobrot állítva minden további nélkül tűzhalálra ítéli Dániel társait, akik csak az igaz Istennek hajlandók hódolni. Csodálatos szabadulásuk után ismét elismeri a három ifjú Istenét. Nabukodonozor a 2. fejezetben a bölcsek fejévé teszi Dánielt, mert csak ő volt képes megfejteni álmát, a 4. fejezetben viszont újabb álmot látva elsőre ismét a babiloni bölcsekhez fordul s csak utána Dánielhez. Feltűnő az egyes témák ismétlődése is a 2. és 4. a 3. és 6. fejezetekben. A 3. fejezetben nincs szó Dánielről csak a három társáról, míg ugyanakkor a 2:17, 49 vele együtt említi őket.  Az 1. fejezet viszont már a többi fejezetet is tekintetbe veszi, s bevezeti Dániel történetét három társával együtt. Felismerhetők az egységeket összefüggésbe hozó szerkesztés nyomai is (Dán 1.21: 2:1: 6:1). Az elbeszélések a keleti diaszpórából erednek, és a szerző felhasználja munkájához a részben már feldolgozott hagyományhoz tartozó forrásokat.

Ha a Dániel könyvében található történeti elemek hitelességét vizsgáljuk számunkra végső soron érdektelen a mű pontos keletkezési időpontja, vélt vagy valós egységének és szerzőségének kérdése.[21] A mi szempontunkból csupán az lényeg, hogy a megvizsgálandó látomások és próféciák két történelmi korra összpontosulnak. Az egyik Dániel próféta "saját" kora, azaz az újbabilóniai birodalom története Nabukodonozortól a korai perzsa időszakig (Küroszig) kitekintéssel Xerxész uralkodásáig. A másik pedig (és ehhez kellett a prófétai előrelátás az évszázadokkal korábban élt látnoknak!) Nagy Sándor birodalmának és utódállamainak, a ptolemaida és szeleukida királyságoknak a históriája különös tekintettel IV. Antiokhosz "Epiphánész" uralkodására és erőszakos hellenizálási törekvéseire. A továbbiakban ennek a két korszaknak az eseményeit vesszük közelebbi vizsgálat alá Dániel könyvének visszatükröződésében.

Nyilvánvaló, hogy ennek a történelmet szabadon, pusztán illusztrációul használó - vallási-etikai tanításokban gazdag, az idők végét vizionáló - műnek a szerzője nem kívánta hallgatóságát, olvasóját szaktudományos történeti értekezésben részesíteni.[22] A perzsa uralmat megelőző időszakból csak néhány a Dániel próféciái szempontjából fontos "történeti" eseményről, az isteni bosszút kihívó gonosz királyok bűnhődéséről értesülünk, így Nabukodonozor rejtélyes hétéves pusztai száműzetéséről, a bűnös Babilon közvetlen pusztulását meghirdető "írás a falon" megjelenéséről, és "az utolsó babiloni király", Bélsáccár (Bél-sar-uszur, Belsazár, Baltazár) erőszakos haláláról.  Az izgalmas történetek és még figyelemreméltóbb álomfejtések által lenyűgözött, az vallásetikai konzekvenciák által hitükben megerősített/megerősödött olvasók könnyen megfeledkezhetnek róla, hogy itt - az emberi történelem végkifejletét sejtető látomások mellett - közel négy konkrét évtized komprimált eseménysorozata kerül bemutatásra: egy gyűlöletes elnyomó hatalom áhított bukási folyamata, s egy, a régi rendet felváltó új birodalom felemelkedése,[23] amely egy rövid pillanatra csalóka módon a messiási ígéretek közeli beteljesülésével is kecsegtetett.

A mű hátterének jobb megértéséhez - az egyes utalások értelmezési kísérlete előtt - talán nem felesleges az újbabilóniai birodalom feloszlásához és az új, perzsa "világrend" születéséhez vezető politikai-katonai folyamatok néhány fontosabb eseményét, valamint a látomások értelmezéséhez a Makkabeusok szabadságharcához vezető eseménysor néhány mozzanatát a szekuláris történetírás megállapításaira támaszkodva röviden összefoglalni.

II. Nabukodonozor - és apja, Nabupolasszár (Nabú-apla-uszur, i. e. 626/625-605) - teremtették meg az újbabilóniai birodalmat, amely alig több mint hat évtizedig állott fenn. Nabukodonozor elég erős volt az apjától örökölt birodalom fenntartásához, sőt növeléséhez. Bekebelezte az asszír örökség java részét: Észak-Mezopotámiát, Szíriát és Palesztinát. Legveszélyesebb külföldi vetélytársa Küaxarész (i. e. 623 körül - 585/84) méd uralkodó volt, aki Asszíria elpusztításában az újbabilóniai birodalom szövetségese volt. Küaxarész szilárd államot épített ki Ekbatana fővárossal, és miután hatalma alá hajtotta Irán népeit nyugat felé fordult, s Örményországon (Arménia) keresztül betört Kis-Ázsiába, ahol Alüttésszel, Lídia (Lüdia) királyával (i. e. 619-560) került szembe. Nabukodonozor nem akarta a hatalmi egyensúly felborulását, ezért i. e. 585-ben közvetítésre vállalkozott, és elérte, hogy a méd-líd határt a Halüsz folyónál állapították meg. Ő maga sértetlenül megtartotta az uralma alatt álló területeket, sőt később még Kilikiát is elfoglalta. Annak ellenére, hogy az asszírokat nem volt képes felülmúlni, a babilóniai királyság Nabukodonozor uralkodása alatt gyarapodásnak és jólétnek örvendett. Halála (i. e. 562) - huszonöt évvel Jeruzsálem elpusztítása után - a fegyveres erőszakon alapuló újbabilóniai birodalom végének kezdetét jelentette. Sokasodtak a Babilóniára rövidesen beköszöntő súlyos válság előjelei. Ezek közé tartozott a nagymértékű gazdasági infláció az országban, amelyet részben a nagyszabású királyi építkezések idéztek elő: a Mezopotámiába vezető kereskedelmi utakra gyakorolt egyiptomi, méd és lídiai nyomás, valamint a hatékony vezetés, a belső szilárdság hiánya a királyi családon belül.

Hét éven belül - leginkább erőszakos úton - háromszor került sor trónváltozásra. Nabukodonozor fia Amel-Marduk (i. e. 562-560) - a 2Kir 25:27-ből és a Jer 52:31-ből ismert Evil-Merodáh, aki több évtizedes fogságából szabadon engedte Jojákint, a trónfosztott júdai királyt (i. e. 598 - 597) - mindössze két évig uralkodott, majd egy lázadásban életét vesztette. Őt sógora, Nabukodonozor egyik lányának férje, Nergal-sar-uszur (Nergalisszar) követte, aki valószínűleg azonos a Jer 39:3-ban említett Nergal-szareccer babiloni vezérrel. Nergalisszar erélyes uralkodó volt (i. e. 560-556), aki 557/56-ban a nyugatra, a Kis-Ázsia délkeleti területén fekvő Kilikiába vezetett büntető hadjáratot, mivel annak önállósuló királya megtámadta Babilónia egyik szíriai vazallus államát. Nergalisszar rejtélyes körülmények közt halt meg, hadjáratáról visszatérve, és kiskorú fia, Labasi-Marduk lett az új király (i. e. 556) - "egy gyermek, aki még nem tanult meg viselkedni". Ő kilenc hónapig sem uralkodhatott, mivel egy - a királyi tisztviselők által szervetett - összeesküvésben megfosztották hatalmától és Nabú-naid (Nabonid), az észak-szíriai Hárránból származó katonai parancsnok - feltehetőleg Nabukodonozor egy másik veje vagy más módon személyes lekötelezettje - lett a király, az egyetlen, aki a nagy király után hosszabb ideig ülhetett Babilónia trónján.

Az új uralkodó (i. e. 556-539) Szín holdisten hárráni főpapnője és egy ottani nemesember gyermeke volt. Noha Nabú-naid uralma fémjelzi a babilóniai birodalom összeomlását, és őt magát az őrült uralkodó[24] ékes példájaként tartotta számon a népi hagyomány, jelentős erőfeszítéseket tett a birodalom hanyatlásának megakadályozására. Tetteit (és annak magyarázatát, hogy idővel miért hagyta el Babilont), Nabú-naid több feliratban is megörökítette.

Legelőször a birodalmat egyesítő erőként az állami kultusz megreformálásához fogott hozzá: a babilóniai panteon főhelyére (Bél-)Marduk helyére Szín istent akarta állítani, a holdat. (A holdistent ugyanis, abban a formában, ahogy kultusza a birodalom nyugati térségében élt Mardukkal ellentétben a birodalom területén számos népcsoport, többek között az arabok és arameusok is tisztelték.) Nabú-naid vallásreformja során azokra az elégedetlen elemekre támaszkodott, akik megkérdőjelezték a babiloni napisten, Marduk papjainak anyagi kiváltságait és szellemi befolyását. A király vallási kötelességének tekintette a hárráni Szín-szentély helyreállítását, amelyet 610-ben a médek romboltak le, és ahol édesanyja, a főpapnő száznégy éves koráig (+ i. e. 547) élt.  Emellett Úr városában külön Szín-szentélyt építtetett, ahová lányát nevezte ki főpapnőnek.  Sok régi elhanyagolt szertartást is felelevenített. A király szemmel láthatóan azon volt, hogy Szín kultuszát államvallássá tegye Marduk tisztelete helyett. Uralma meghasonlást idézett elő Babilóniában, újításaival kihívta maga ellen a befolyásos Marduk papság haragját és ellenállását.  Amíg a király Babilontól távol az Arab-sivatagban tartózkodott a városban az újévkor (Marduk trónra lépési ünnepén), a babilóniai év legnagyobb kultuszi ünnepén, a kultikus ünnepségeket nem tartották meg, s az egyéb vallásos ünnepek is megfogyatkoztak, ami mélyen sértette a babilóniai lakosság vallási érzületét.[25] 

Nabú-naid kezdeti katonai tevékenységének és gazdasági érdekeltségeinek nagy része a birodalom nyugati részéhez kötődött. Uralkodása első éveiben Kis-Ázsia területein és Szíriában: a kilikiai Huméban és a szíriai Hamátban tevékenykedett. Egy rövid antilibanoni tartózkodás és betegeskedés időszakát követően aztán a Marduk-papsággal meghasonlott Nabú-naid az Arab-félsziget felé fordította figyelmét. Külpolitikája hosszabb távon kifejezetten végzetesnek bizonyult mivel Babilónia délfelé növelését erőltette a keletről fenyegető veszély hatékony elhárítása helyett. Székhelyét Téma (Teima, Taima, Taimán, Témán) oázisba, az Edómtól délkeletre fekvő Arab-sivatagba tette át, és ott is maradt több mint tíz évig, anélkül, hogy közben akár csak egyszer is visszatért volna a birodalom fővárosába. Témai tevékenységét és tartózkodását valószínűleg gazdasági és kereskedelmi megfontolások indokolták, nem szólva arról, hogy a királyi udvart ki akarta vonni a növekvő hatalmú perzsákhoz (Kürosz) húzó Marduk-papság befolyása alól. Az Arab-sivatagi tartózkodása alatt minden bizonnyal a térség szárazföldi kereskedelmi útvonalai feletti ellenőrzést próbálta megszerezni és gyakorolni. Ez idő alatt (i. e. 550/549 - 540) úgy tűnik Nabú-naid a birodalom közigazgatásával alig törődött, a babiloni kormányzást uralkodása harmadik évében (i. e. 553) elsőszülött fiára, a trónörökösre, Bélsáccárra (Bél-sar-uszur, i. e. 585 körül - 539) bízta, akit a Dán 5:1 tévesen bár, de helyes tendenciával a birodalom királyának tart: a tényleges uralkodás az ő kezében volt.

Babilónia legveszélyesebb versenytársa hosszú ideig a szomszédos keleti nagyhatalom, a méd királyság volt, amelynek királya Küaxarész halála után fia, Asztüagész (Istumegu, i. e. 585/84 - 550) lett. Mivel a médek Babilóniára nyílt fenyegetést jelentettek Nabú-naid érthetően örömmel fogadta, mikor a méd birodalomban lázadás tört ki. Ennek vezetője a perzsa II. Kürosz (i. e. 558 - 530), az akhaimenida családból való I. Kambü(s)zésznek (Kambüdzsija), a kis dél-iráni hűbéres ansáni királyság uralkodójának és Mandanénak, Asztüagész leányának fia volt. Úgy tűnik Nabú-naid először növekvő hatalmú Küroszt támogatta a médekkel szemben, de csakhamar rá kellett ébrednie, hogy végzetes hibát követett el. 550-ben Kürosz elfoglalta Ekbatanát, megfosztotta trónjától Asztüagészt és a hatalmas méd birodalom legfőbb ura lett. Utána csakhamar egész sor győzelmes hadjáratott vezetett, mellyel mindenütt félelmet keltett.

Nabú-naid ekkorra már jobban félt Kürosztól, mint korábban a médektől, ezért védszövetséget kötött ellene Amaszisz egyiptomi fáraóval (i. e. 570-526) és Kroiszosz-szal (Krőzus), a legendás lídiai királlyal (i. e. 560 körül -547/6). Azonban már ez sem segített! Igaz i. e. 547/6-ban Kürosz ahelyett, hogy Babilónia ellen indult volna - a nagyravágyó (és személyében érintett[26]) Kroiszosz megelőző támadását elhárítandó - először nyugat felé fordult. Feltehetőleg Felső-Mezopotámián át vonult keresztül, és eközben Észak-Szíriát, Örményországot, Kappadókiát és Kilikiát is érdekkörébe vonta. Feltehetőleg Kürosz nyugat-kisázsiai hadjárata során történt, hogy Ciprus is önként behódolt a perzsa uralomnak. Kroiszosz lídiai zsoldosaival vívott nem döntő erejű győzelmét követően Kürosz a legnagyobb télben váratlanul átkelt a Halüszon, megtámadta és elfoglalta Szárd(e)iszt, Kroiszosz fővárosát. Lídia és Lükia mellett a kis-ázsiai görög államokat is hozzácsatolta birodalmához.  (Kroiszosz bukásával az Egyiptommal kötött perzsaellenes védszövetség kétfelé szakadt, Babilónia magára maradt.)

A következő években Kürosz mielőtt Babilóniára végső csapást mérte volna - hátterét biztosítandó -, kiterjesztette fennhatóságát kelet felé és megszerezte az Iráni-fennsík egészét, valamint az Északnyugat-Indiáig terjedő területeket is. Néhány gyors rajtaütő hadjárattal óriási birodalmat hozott létre, jóval nagyobbat, mint bármely eddig ismert birodalom. A gondolkodó emberek előtt nyilvánvaló volt, hogy közel az (új)babilóniai birodalom végórája. Az elkerülhetetlen perzsa támadást elhárítandó az idős Nabú-naid, aki talán már hetven éves is elmúlt, végül - feltehetőleg i. e. 540 végén - visszatért Arábiából. Nekilátott Babilon és a környező területek megerősítésének, és részt vett a tavaszi újévi ünnepen, amelyet távolléte miatt egy évtizeden át nem tartottak meg. Bár a nép állítólag örömmel fogadta, a korábbi politikája miatt támadt ellentétek továbbra is fennállottak. Nabú-naid vallási újításaival eljátszotta népe bizalmát, s sokan már szabadulni szerettek volna tőle.[27] A külkereskedelemmel és a lehetséges külső katonai segítséggel minden kapcsolat megszűnt, a védelmet elsősorban félnomád zsoldosok látták el, közben pusztított az éhínség és az infláció. Ilyen körülmények között az újbabilóniai birodalom bukását már semmi sem tudta feltartóztatni. Az 540-es évek végére Felső-Babilónia már ellenséges megszállás alatt volt, a babilóniai katonai vezetés egy része a perzsákhoz csatlakozott, s elveszett Élám (Gutium) tartománya is, amelynek kormányzója, Gobrüász (Gubaru, Ugbaru) babilóniai hadvezér ugyancsak Küroszhoz pártolt, és az anyaországot kezdte fosztogatni. A fővárosban vakrémület (Jes 41:1-7: 46:1 skk.) és fenyegető elégedetlenség lett úrrá. Bár a király, hogy helyzetét megszilárdítsa, a hagyományos újévünnepet is visszaállította, de már ezzel is elkésett.

I. e. 539 nyarán megindult a perzsa támadás. Nabú-naid minden katonai és vallási erőt a főváros védelmére akart összpontosítani, ezért a vidéki városok istenbálványait Babilonba hozatta - de ezzel az intézkedésével csak demoralizálta azoknak a városoknak a lakosságát, amelyeknek isteneit elvette. A döntő összecsapás i. e. 539 szeptemberében a Tigris (Hiddekel, Idiglat) melletti Opisznál (Upe) a babiloniak megsemmisítő vereségével végződött.

Nabú-naidnak sikerült ugyan elmenekülnie, de rövidesen fogságba esett. Minden ellenállás megtört, s 539. október 16-án Babilon harc nélkül került a gutik kormányzója, Gobrüász és a bevonuló perzsák kezére.  Maga Kürosz csak október 29-én vonult be - a fogoly király kíséretében - a városba és mondta el üdvözlő beszédét a város népe előtt. Saját felirata szerint a lakosok, akikkel szemben a legnagyobb megértést tanúsította, szabadítóként[28] üdvözölték. Ez nem pusztán propaganda, mivel a kortárs babilóniai források, így "Nabú-naid Krónikája" és az úgynevezett. "Nabú-naid verses elbeszélése" ugyanerről tudósít. Minden jel szerint a türelem Kürosz politikájának egyik alapvonása volt.

A háború során sem főváros, sem a vidéki városok többsége nem szenvedett komoly kárt. A perzsa és szövetséges katonák parancsot kaptak, hogy legyenek tekintettel a lakosság vallásos érzéseire, s tartózkodjanak az erőszaktól. A Nabú-naid parancsára Babilonba hurcolt istenszobrokat visszaadták a vidéki templomoknak, a bukott uralkodó kifogásolt újításait eltörölték. Kürosz a Marduk-papság kívánságának eleget téve visszaállította Marduk főisten kultuszát, és nyilvánosan hódolt neki. Ugyan eltörölte a kötelező Szín-kultuszt, de sem a holdisten, sem más istenek tiszteletét sem tiltotta meg, sőt azon volt, hogy a helyi kultuszok helyreállításával, támogatásával minél inkább megnyerje alattvalói szimpátiáját.

Az asszírokkal (és babilóniaiakkal) ellentétben Kürosz arra törekedett, hogy a meghódított népeknek a lehető legnagyobb vallási-kulturális önállóságot biztosítsa a birodalom keretén belül. Marduk tiszteletével Kürosz kifejezte azt az igényét, hogy isteni elhívás alapján lett Babilónia törvényes uralkodója. Fiát Kambüszészt személyes képviselőjeként installáltatta Babilon királyaként i. e. 538 márciusában a jelenlétében megtartott újévünnepen. Kürosz ezen vallási intézkedése csak egyik példája meglepően mérsékelt általános politikájának, amit utódai közül is sokan folytattak. Bár ő és utódai erélyes felügyeletet gyakoroltak a közigazgatás hálózata - főhivatalnokai túlnyomórészt perzsák és médek voltak - a hadsereg és a jól szervezett hírközlési rendszer révén, uralmuk többnyire mérsékelt volt. Pártolták és támogatták alattvalóik vallási kultuszát, tiszteletben tartották szokásait, és gyakran (leginkább a központtól távolabb) hazai fejedelmek útján kormányoztak.

A főváros elestével Babilónia - a hatodik század harmadik közel-keleti nagyhatalma is - Kürosz hatalmába került. Az (új)babilóniai királyok által korábban uralt terület egésze - maga Babilónia, Arábia, Transzjordánia és a Földközi-tenger keleti partvidéke - a Perzsa Birodalom részévé vált. Nem ismeretes, hogy Dél-Szíriát és Kánaán országát (benne a júdai tartományt) Kürosz milyen módon és vajon Babilon legyőzése előtt vagy után hódította meg,[29] de az biztos, hogy i. e. 538-ban már egész Nyugat-Ázsia - Egyiptom határáig - uralma alá tartozott. A későbbi fejlemények szempontjából döntő fontosságú, hogy a "királyok királya" már babiloni uralkodásának első évében (i. e. 538) rendeletet adott ki, a zsidó gyülekezet helyreállítására és a kultusz jeruzsálemi/júdai felújítására (Ezra 1:2-4: 6:3-5).

Az Újbabilóniai Birodalom romjain létrejövő új perzsa nagyhatalom kétszáz éves története, így Kürosz további sorsa, fiának, Egyiptom meghódítójának II. Kambüszésznek uralkodása és rejtélyes halála, az azt követő zavargások, a harmadik király, a "perzsa" Dáriusz hatalomátvétele és az őt követő perzsa királyok históriája,[30] nem része sem Dániel történetének. Amiképp Nagy Sándor hódításairól és utódainak történetéről egészen IV. Antiokhosz (Epiphánész) szír-makedón uralkodó koráig is csak kisebb-nagyobb, helyenként homályos utalások találhatók a könyvben, hogy aztán az i. e. 168-164 közötti események eszkatológikus interpretációja váljon Dániel látomásainak, a könyv második részének fő témájává.

Ezen utóbbi történeti események ismertetését érdemes egy kicsit régebbről kezdeni. Mint ismeretes a görög műveltség hatása Nyugat-Ázsia népei között a politikai eseményekkel elválaszthatatlanul egybe olvadva már a perzsa korszakban is érvényesült, és Nagy Sándor (III. Alexandrosz, i. e. 336-323) győzelmes hadjáratai, bár nem tudott egységes birodalmat hátrahagyni, a régi politikai és műveltségi határok eltörlésével ezt a folyamatot szédületesen meggyorsították. A hellén kultúra (beleértve a római kort is) mintegy négyszáz évig meghatározó volt Palesztina területén is. Nagy Sándor hadvezérei (diadokhoszok) és azok utódai (epigonok) megegyeztek ugyan a birodalom területi fölosztásában, ám az egymás közti csatározások sok feszültséget eredményeztek a korabeli zsidóság történetében is. I. Ptolemaiosz ("Szótér", i. e. 305-282) győzelmeivel a palesztinai-föníciai térséget tartósan megszerezte maga és utódai számára: a hajdani Kánaán területe több mint száz évre a ptolemaida Egyiptom fennhatósága alá került. Izrael hajdani országát több tartomány között osztották fel: Júda és Jeruzsálem), Szamária (Somron), Galilea, Idumea (Edom), Asdód és a filiszteus partvidék (Jamnia - Javne fővárossal) lettek a közigazgatási egységek (hüparkhia) A ptolemaidák alatt egy sor régi várost újjáépítettek - immár hellenista szempontok szerint -  így az új elnevezésük is görög lett: Akkó (Ptolemaisz), Bét-Seán (Szkütopolisz), Rabbat Ammon (Philadelphia), Szamária (Szebasztie). A kizárólag zsidók által lakott, elzárt Jeruzsálemet (egyelőre) nem érintette erősen a hellenizálás, a görög szellem alig befolyásolta az életet, a papi vezetés dominált a városban, és a főpap szerepe a hellenisztikus egyiptomi uralkodók alatt is egyre nőtt.

A szeleukidák, a sándori örökség másik nagyhatalmának uralkodói is magukénak óhajtották ezt a területet, de hosszú ideig nem állt módjukban a kialakult status quon változtatni. Birodalmuk hatalmának csökkenése miatt[31] ismételt próbálkozásaik (az úgynevezett 1-4. szír háború) eredménytelenek maradtak. A térség hatalmi viszonyai III. (Nagy) Antiokhosz ("Megasz", i. e. 223-187) trónra lépésével azonban gyökeresen megváltoztak. Ez az erőskezű uralkodó győzelmes hadjáratok egész sorával a szeleukida hatalmat újra kiterjesztette: Kis-Ázsiától egészen az indiai határig. Le kívánt számolni Egyiptommal is, amelynek ekkor IV. Ptolemaiosz ("Philopatór", i. e. 221-203) volt az uralkodója. III. Antiokhosz már a győzelem küszöbén állott, amikor Palesztina déli szögletében, Raphiánál (i. e. 217) súlyos vereséget szenvedett. A küzdelem azonban kiújult, amikor a gyermek V. Ptolemaiosz ("Epiphanész", i. e. 204-180) került az egyiptomi trónra. A küzdelem - váltakozó hadiszerencse után - végül az ötödik szír háborúban i. e. 198-ban Paniumnál (Banijas), a Jordán forrásvidékénél dőlt el, amikor is III. Antiokhosz az egyiptomi hadsereget döntően legyőzte és maradékát kiűzte Ázsiából. A szeleukida birodalom ezután tartósan bekebelezte az egész palesztinai térséget.

Josephus hitelesnek tűnő tudósítása szerint a zsidók örömmel fogadták a változást. (Más meghódított népekhez hasonlóan a fordulattól ők is sorsuk jobbra fordulását várták.) Úgy tűnik III. Antiokhosz valóban nagy megértést tanúsított irántuk. Amnesztiát hirdetett: elrendelte, hogy a zsidó menekültek térjenek haza, és bocsássák szabadon a fogságba esett zsidókat. Jeruzsálem gazdasági megerősödése érdekében háromévi adómentességet adott, és minden illetéket egyharmadával csökkentett. Ezen felül megerősítette a zsidóknak azokat az előjogait, amelyeket a perzsák alatt és feltehetően a Ptolemaidák alatt élveztek. Biztosította, hogy zaklatás nélkül, törvényeik szerint élhessenek, megígérte, hogy a szentélybeli kultuszt meghatározott összegű állami segéllyel támogatja, és a kultusz személyzete adómentességben részesül. Az adómentességet a vének tanácsára (gerousia) és az írástudókra is kiterjesztette. Az áldozathoz szükséges fát is, melyről régebbi rendelkezés alapján a közösség gondoskodott (Neh 10:34: 13:31) a szeleukida hatóságok adómentessé tették. Állami segítséget is ígértek a szentély szükségessé vált javítására (nyilván a háborús sérülések miatt). Az ígéretes kezdet azonban néhány évtized múlva a visszájára fordult.

A zsidóság és a Szeleukida Birodalom szembekerülését III. Antiokhosz fiának, IV. Antiokhosz ("Epiphanész") szeleukida királynak (i. e. 175-163) új politikája váltotta ki. Ezt a politikát viszont a szeleukida állam állandósuló kényszerhelyzete eredményezte, amelyből az képtelen volt szabadulni. III. Antiokhosz ugyanis röviddel azután, hogy a szeleukida állam tekintélyét újra magasra emelte, erőit túlbecsülve elhatározta, hogy megmérkőzik Rómával, amely pár évvel korábban a második pun háborúban (i. e. 218 - 202) aratott győzelmével megszerezte a Földközi-tenger nyugati része feletti uralmat. Hannibál (i. e. 247 - 183), a bukott karthágói hadvezér és politikus a szeleukida udvarhoz menekült, készen arra, hogy a Róma-ellenes küzdelmet teljes erejével tovább folytassa. III. Antiokhosz, részben Hannibál biztatására, részben saját becsvágyától indíttatva - a görög ügyek döntőbírájának gondolva magát mind Ázsiában, mind Európában - bevonult Görögországba. Róma válaszképp hadat üzent (i. e. 192), és III. Antiokhoszt rövid idő alatt kiűzte Európából, és tovább üldözte Ázsiában. I. e. 190-ben Lídiában, Magnéziánál (vö. Dán 11:18) Scipio ("Asiaticus", i. e. 2 század - 183 után) döntő vereséget mért a szeleukida uralkodóra. A verség után III. Antiokhosz a megalázó apameai békében (i.e. 188) kötelezte magát, hogy Kilikia kivételével kivonul egész Kis-Ázsiából, átadja harci elefántjait és hajóhadát. Hannibált s a többi menekültet húsz tússzal - köztük saját fiával (a későbbi IV. Antiokhosszal) - együtt kiszolgáltatja a rómaiaknak és hatalmas összegű kártalanítást fizet. Hannibál ugyan elmenekült, a többi békefeltételeket azonban pontosan teljesítenie kellett. A szeleukida király a megaláztatás után már nem sokáig élt: i. e. 187-ben egy élámi templom kifosztása[32] közben megölték (vö. Dán 11:19).

III. Antiokhosz halálával megkezdődött a Szeleukida Birodalom lassú hanyatlása. Mivel a rómaiak folyamatosan fenyegetőztek és tartozásaik miatt állandóan zaklatták a szeleukida királyokat, a kormányzat mind súlyosabb - gyakran egészen önkényes - terheket rótt ki alattvalóira. III. Antiokhoszt IV. Szeleukosz (i. e. 187-175) követte. IV. Szeleukosz ugyan megerősítette a zsidók előjogait, melyeket apja adományozott nekik (2Mak 3:3), de azt is tudjuk (2Mak 3:4-40), hogy minisztere, Héliodórosz segítségével és a III. Oniász (Honi, Honijá) főpappal viszályban álló néhány zsidó hallgatólagos hozzájárulásával megkísérelte megszerezni a Szentélyben letétbe helyezett magánkincseket. A kísérletről szóló elbeszélésnek sok legendás részlete van, de semmi okunk kételkedni az alapjául szolgáló tényekben (vö. Dán 11:20). A megrágalmazott Oniásznak jelentéstételre a királyi udvarba kellett utaznia. Időközben IV. Szeleukosz orgyilkosságnak esett áldozatul, a trónon testvére, IV. Antiokhosz ("Epiphanész") követte, akinek uralkodása alatt végül kenyértörésre került sor.

A leendő király éppen úton volt Rómából hazafelé, amikor testvére haláláról értesült. Trónra lépése után olyan politikát kezdeményezett, amely a zsidókat csakhamar nyílt lázadásra késztette. Erre a politikára minden bizonnyal az a válságos helyzet kényszerítette, amelybe a birodalom került. A belsőleg ingatag, soketnikumú népessége miatt igazi belső kohézió híjával levő országát minden oldalról szorongatták.  A pártusok fenyegették a keleti tartományokat, míg délen az ellenséges érzületű egyiptomi király, VI. Ptolemaiosz ("Philometór", i. e. 181-146) állt revánsra készen, hogy érvényesítse hatalmi igényeit Palesztinában és Föníciában. A legveszélyesebb ellenfél persze Róma volt, amely egyre növekvő érdeklődést tanúsított a Földközi-tenger keleti országai iránt, csak alkalmat keresve a beavatkozásra, ami hamarosan be is következett.

IV. Antiokhosz - személyes tapasztalata alapján józan tiszteletet és félelmet érezve Róma hatalma iránt - égető szükségletét érezte, hogy birodalmát megerősítse. Szorult pénzügyi helyzete miatt - testvéréhez hasonlóan - trónra lépésétől kezdve mohón kutatott minden új jövedelmi forrás után. Elődeihez hasonlóan ő is szemet vetett a birodalma területén levő különböző templomok kincseire, és tudott, hogy uralkodása alatt néhányat ezek közül ki is fosztott. A jeruzsálemi templom sem kerülte el figyelmét. Ez aztán állandó ellenségeskedés tárgyává lett a zsidók és a makedón-szír vezetés között.[33]

A vágyott politikai egység érdekében görög polisz jogot adományozott különböző városoknak, és előszeretettel, hogy ne mondjuk vakbuzgósággal, viseltetett minden iránt, ami hellén.[34] Bár IV. Antiokhosznak nem állt szándékában kiirtani birodalmának bármely helyi vallását, nem is ő volt az első hellenista uralkodó, aki isteni előjogokat követelt magának,[35] merev ridegséggel gyakorolt "egyházpolitikája" elkeseredett, általa nem várt ellenállást váltott ki az őseik vallásához ragaszkodó zsidók között. A zsidó kultusz érintésével végképp megromlott a helyzet júdai zsidó alattvalók és az uralkodóház között.

Az események ilyen alakulását elősegítette a zsidók egy részének magatartása is. A közösségen belül éles ellentétek alakultak ki azon kérdés körül, hogy elfogadhatja-e valaki a görög műveltséget és milyen mértékben, ha zsidó akar maradni. Jeruzsálemben egymást érték a személyes hatalmi versengések, beleértve a főpapi tisztet is. Antiokhosz mindig arra hallgatott, aki a legtöbb pénzt ígérte és a legnagyobb hajlandóságot mutatott kívánságai teljesítésére. Ez indította arra, hogy úgy avatkozzék be a zsidók vallási ügyeibe, ahogy egy király sem tette előtte.

Mint már említettük IV. Antiokhosz trónra lépésekor a konzervatív-cádokita III. Oniász volt a főpap, aki a mérsékeltebb párthoz tartozott, és egy vádaskodás elhárítása kapcsán éppen Antiokhiában (Antiocheia) tartózkodott, hogy a békesség érdekében elnyerje a szeleukida uralkodók jóindulatát. (2Mak 4:1-6). Mialatt Jeruzsálemtől távol volt, testvére Józsua (aki a hellén szellem rabja volt és a görög Jázon nevet vette fel) i. e. 174-ben nagyobb összeget ajánlott fel a főpapi tisztségért, és megígérte a királyi politika feltétel nélküli támogatását (2Makk 4:7-9). IV. Antiokhosz elfogadta ezt az ajánlatot, örvendve azon, hogy olyan (ön)jelöltet talált, aki kívánságai teljesítésén túl még fizet is hivatalért. Jázon így magához ragadta a főpapi hivatalt, és erőteljes hellenizáló politikát kezdeményezett (1Makk 1:11-15: 2Makk 4:9-15). Többek között fáklyás körmenetet rendezett a király tiszteletére, és minden módon propagálta IV. Antiokhosz ("Epiphanész") uralmát. Jeruzsálemben gümnasziont, vagyis testgyakorló csarnokot építettek, ahová fiatal embereket vettek fel: zenei, s katonai gyakorlatokat tartottak és mindenféle görög sportot űztek. Fiatal papok is elhanyagolták szolgálatukat, hogy a versenyeken részt vehessenek. A versenyzők egészen meztelenek voltak és mivel sok zsidó szégyellte körülmetélt voltának közszemlére tételét, a circumcisio eltüntetésére műtétnek vetette magát alá. Mindez a hagyományos zsidóság számára megbotránkoztató volt, nyílt hitehagyásnak tekintették, ugyanakkor elég látványos dolognak tűnt ahhoz, hogy sokak számára vonzó legyen. Az is elismerést, illetve rosszallást válthatott ki a zsidóság köréből, hogy Jázon közbenjárt: kapják meg a jeruzsálemiek az antiókhiai polgárjogot. A hellenisták és a hagyományokhoz ragaszkodók közötti konfliktus elkerülhetetlen volt. A gümnaszion ugyanis nemcsak sportcsarnok volt, s ellenségei nem csak azt kifogásolták, amit szemérmetlen és illetlen magatartásnak tartottak. A zsidó vallás léte forgott kockán. A gümnaszion ugyanis a hellenizálódott zsidók elkülönült testületévé vált, melynek megállapított törvényi és polgári előjogai voltak Jeruzsálem kellős közepén. Mivel a görög sporthoz elválaszthatatlanul hozzátartozott Héraklész (2Makk 4:18-20), Hermész, vagy a királyi ház kultusza, a günmaszioni tagság elkerülhetetlenül magába foglalta a védnök istenek bizonyos fokú elismerését is. Egy ilyen intézmény fennállása Jeruzsálemben azt jelentette, hogy III. Antiokhosz korábbi rendelete, amely szerint a zsidóknak joguk van saját törvényeik szerint élni, érvényét vesztette - hallgatólagos zsidó hozzájárulással.

I. e. 170 és 168 között IV. Antiokhosz Egyiptom ellen viselt hadat.[36] Kezdetben nagy sikereket ért el: meghódította Egyiptom nagy részét, magát a fővárost, Memphiszt is elfoglalta, és VI. Ptolemaioszt ("Philométor", i. e. 180-164, 163-145) vazallusává degradálta.  Idővel azonban az uralkodó saját sikerei foglyává lett. Mikor sikeres hadjárata után visszatért Ázsiába az egyiptomiak ellenfővárost és ellenkirályt kiáltottak ki (Alexandriát, illetve VIII. Ptolemaioszt ["Euergetész" [II.], i. e. 164-163, 144-116]). Ez IV, Antiokhoszt arra kényszerítette, hogy ismét Egyiptomba siessen.  A király második egyiptomi hadjárata során is sikereket ért el, ám ezzel csak felhívta magára a rómaiak figyelmét. I. e. 168-ban Alexandria mellett Marcus Popilius Laenas római legátus átadta neki a római Szenátus ultimátumát, amely Egyiptom feladására és a hadjárat befejezésére szólította fel őt (vö. Dán 11:30). A túszként nevelkedett IV. Antiokhosz nagyon jól tudta, hogy a rómaiak ultimátumával nem lehet játszani. Megalázva és tehetetlenül vonult vissza.

Júdában a helyzet az előző években tovább romlott. IV. Antiokhosznak adósságán túlmenően katonai terveihez is sok pénzre volt szüksége. Immár eljött az az idő, hogy a főpapi tisztet pénzért nyíltan is meg lehetett vásárolni. A szervilis Jázon alig három esztendeig örvendhetett csalárd módon szerzett hivatalának, amikor egy bizonyos Menelaosz, aki neve alapján biztosan a hellenista párthoz tartozott, ráígért a Jázon általa fizetett összegre. I. e. 171-ben Jázon tisztségéből elűzve kénytelen volt Transzjordániába menekülni (2Makk 4:23-26). Menelaosz személyéről semmi bizonyos sem ismert:[37] néhányan azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán áronida volt, de olyan anyagi előnyökhöz jutatta IV. Antiokhoszt, hogy az még a lehetetlent is megtette számára.[38]  Csakhamar bizonyítékát adta, hogy még elődjénél is kevesebb aggályoskodás él benne: amikor nem tudta előteremteni a királynak megígért vesztegetési összeget, lopni kezdte a templomi szent edényeket és eladogatta (2Makk 4:27-32). Amikor III. Oniász, a törvényes főpap, aki még mindig Antiokhiában tartózkodott, ez ellen tiltakozni merészelt, állítólag maga Menelaosz rendelte el meggyilkoltatását (2Makk 433-38).

IV. Antiokhosz - megmutatva, hogy mennyire nem törődik a zsidók jogaival és vallási érzékenységével - az első sikeres egyiptomi hadjáratból visszatérve, i. e. 169-ben Menelaosz hallgatólagos hozzájárulásával kifosztotta a templomot: elvitte a szakrális berendezést és a szent edényeket, sőt még a homlokzat aranylemez borítását is leszedette (1Makk 1: 17-24: 2Makk 5:15-21). Az uralkodó tettére csak állandó pénzhiányát hozhatta fel mentségül, de a hellenista zsidók gondoskodtak más igazolásról is. Mivel lázongások híre érkezett és azt is rebesgették, hogy Jázon ismét főpap akar lenni, IV. Antiokhosz Menelaosz megsegítésére katonákat hagyott hátra Jeruzsálemben és a Garizim hegyén (2Mak 5:22-23). Második hadjárata alatt híre járt Júdában (2Makk 5:5-10), hogy a király Egyiptomban meghalt. Az álhíren felbátorodva Jázon visszatért, fegyveres követőivel elfoglalta Jeruzsálemet, és Menelaosz kénytelen volt a fellegvárban menedéket keresni. Bár a nép nagy része valószínűleg elfogadhatóbbnak tekintette Jázont, mint Menelaoszt, Jázon egy esztelen mészárlás elkövetésével rövidesen mindenkit elidegenített magától, és másodszor is kiűzték Jeruzsálemből.[39]

Az Egyiptomból visszatérő - katonailag győztes, ám politikailag megalázott - király mindezt természetesen uralma ellen irányuló lázadásként fogta fel. Korábbi szerencsétlen politikája mellett a zsidóknak további megaláztatásokat kellett elszenvedniük: i. e. 167-ben egy szombati napon a király katonai parádét tartott Jeruzsálem északi falánál. Ennek több szempontból is provokatív hatása volt: a szombat megsértése mellett a királyi sereg katonai jelvényei sértették a zsidók önérzetét. IV. Antiokhosz bérencét, Menelaoszt is visszahelyezte tisztébe, és a Szentélyt újból - jogos megtorlás címén - kirabolta. A hithű zsidók arra a végső következtetésre kényszerültek, hogy Antiokhosz vallásuk ellensége és semmitől sem riad vissza. A közrend - a növekvő ellenállás miatt - katonaság nélkül többé már nem volt fenntartható.  Ezért Antiokhosz Apolloniust, egy zsoldos parancsnokát nagyobb katonai erővel elküldte Jeruzsálembe (1Makk 1:29-35: 2Makk 5: 23-26). Apollonius Jeruzsálemet ellenséges városként kezelte. Békés szándékot színlelve vonult be, majd katonáival rátámadt a gyanútlan lakosságra: közülük sokat lemészárolt, másokat rabszolgának hurcolt el. A szír-makedón zsoldosok a várost kirabolták, részben lerombolták, a városfalakat ledöntötték. Ezután vagy a Templomtól délre, a régi dávidi palota helyén, vagy a szemben levő nyugati hegyen fellegvárat építettek, az úgynevezett Akrát, ahova szeleukida helyőrséget szállásoltak be, amely ott is maradt - az idegen uralom gyűlölt jelképeként - mintegy 25 évig.

Az Akra nemcsak katonai helyőrségi fellegvár volt, hanem a hellenizálódott pogányok (1Makk 3:45: 14:36) és a hitehagyott zsidók (1Makk 6: 21-24: 11:21) települése -külön alkotmánnyal bíró görög polisz, védőfallal körülvéve az újra védtelenné tett Jeruzsálem kellős közepén. Magát Jeruzsálemet is valószínűleg a polisz terület egy részének tartották. Ebből következően a Templom immár nem a zsidó nép tulajdona volt,[40] hanem a polisz szentélye lett, ami viszont azt jelentette - és ebben az áruló Menelaosznak s magas tisztségre jutó társainak is jelentős része volt -, hogy a zsidó hit hellenizálásának legnagyobb akadálya leomlott. A hitehagyott papok célja nyilvánvalóan az volt, hogy a zsidó vallás kultuszát szír-hellén kultusszá változtassák, amelyben az Örökkévalót Zeusszal azonosítva tisztelik, és királyi kultuszt gyakorolnak Zeusz "Epiphanész" király tiszteletére.

A megdöbbenés és borzalom, amit ezek az események az igazhitű zsidókból kiváltottak, világosan tükröződik a Makkabeusok és Dániel könyvéből. Feltehető, hogy az ő ellenállásuk indította Antiokhoszt az utolsó kétségbeesett intézkedéseire. Mivel látta, hogy a zsidók ellenállása a hitükből fakad, rendeletileg eltörölte az apja által nyújtott kedvezményeket, és ultraradikális vallásreformra, a zsidóságot létében fenyegető lépésekre szánta el magát. (1Makk 1:41-64: 6:1-11). A rendszeres áldozatok bemutatását eltörölték, a szombat és a hagyományos ünnepek megtartását megtiltották. Megparancsolták a megtalálható Tóra-tekercsek megsemmisítését, eltiltották a körülmetélést. Ezeknek a rendelkezéseknek a megszegéséért minden esetben halálbüntetés járt. Pogány oltárokat állítottak fel az egész országban, és tisztátlannak tekintett állatokat áldoztak fel rajtuk: a zsidókat halálbüntetés terhe mellett a tréfli disznóhús evésére kényszerítették (vö. 2Makk 6:18-31). A palesztinai pogány lakosságot arra biztatták, hogy a zsidókat rákényszerítsék a bálványimádó szertartásokon való részvételre. Mindezek betetőzéséül i. e. 167 decemberében az egyetlen zsidó áldozati helyen, a jeruzsálemi Szentélyben megkezdték az olimposzi Zeusz kultuszát (2Makk 6:2). Zeusz Olümpiosznak oltárt emeltek (valószínűleg képmással) és sertés áldozatot mutattak be rajta. A kutatók úgy vélik, ez volt az az "iszonyatos bálvány"/"pusztító utálatosság" (a sikkuc somém[41]), amiről Dániel könyve a 11:31-ben beszél.  A zsidókat arra kényszerítették, hogy részt vegyenek Dionüszosz (Bacchus) ünnepségén és a király születésnapjának tiszteletére bemutatott havi áldozaton[42] is (2Makk 6:3-7). A felügyelők (episzkopoi) állandóan ellenőrizték, hogy a zsidók megtartják-e a király előírásait.

IV. Antiokhosz azonban tévedett, amikor arra számított, hogy a zsidókat intézkedéseivel engedelmességre tudja kényszeríteni: valláspolitikai türelmetlenségével maga destabilizálta birodalmát. Az ellenállásra az uralkodónak csak egyetlen válasza volt - kegyetlen megtorlás, amire Júda fegyveresen fellázadt.[43] A zsidó ellenállás mindazonáltal nem volt egységes. Hellenizálódott zsidók örömmel vették a királyi rendeletet, és hajlandók voltak alkalmazkodni: mások önszántukból vagy félelemből engedelmeskedtek, és megtagadták atyáik vallását (1Makk 1:43,52). Sokan azonban minden behódolást elutasítottak, és olyannyira passzív ellenállást tanúsítottak, hogy inkább hajlandóak voltak meghalni,[44] mintsem a törvény legkisebb parancsát is megszegni. Antiokhosz az ilyeneket kegyetlenül üldözte. Közülük sokakat kivégeztek - a róluk keletkezett legendák szerint ördögi kínzások között (2Mak 6:18 - 7:42: 4Makk) -, mert megtagadták, hogy tisztátlannak tartott eledelhez nyúljanak (1Makk 1:62 skk). A király azokat az anyákat, akik gyermekeiket körülmetéltették, családjukkal együtt megöletett (1Makk 1:60 skk.: 2Makk 6:10). A szombat megünneplésére titokban összegyűlteket, akik a szent napon nem fogtak fegyvert önvédelmükre, a katonák lekaszabolták (1Makk 2:29.38: 2Makk 6:1). A királyi politikával szembeni ellenállás magvát a hászdim (kegyesek, hűségesek) elnevezésű csoport alkotta: valószínűleg tőlük származnak a későbbi farizeusok és esszénusok. A gyötrelmes üldözéseknek számosan áldozatul estek, elkerülhetetlenné vált a nyílt ellenállás.

A végsőkig elgyötört zsidók fegyvert fogtak, és hogy ezt sikerrel tehették, azt éppúgy köszönhették elkeseredett bátorságuknak, kiváló vezetőiknek, mint annak a ténynek, hogy IV. Antiokhosz folyamatosan más nehézségekkel volt elfoglalva, és nem tudott[45] elegendő katonai erőt küldeni Júdába. A felkelés nem sokkal Antiokhosz hírhedt rendeletének kihirdetése után (1Makk 2:1-28) egy Modein nevű faluban, a Liddától (Lod) keletre eső hegyvidéken tört ki (i. e. 167). Itt lakott az egyik papi nemzettségből származó Mattatiás (Mattatjá[hu]) nevű ember, akinek öt rátermett és hitbuzgó fia volt: János, Simon, Júdás (Júda), Eleázár és Jonatán. Amikor egy királyi tisztviselő Modeinbe érkezett, hogy a királyi rendeletnek érvényt szerezzen, és Matthatiást felszólította, hogy mutasson be áldozatot a pogány istennek. Mattatiás ezt kereken visszautasította. Amikor aztán egy másik zsidó vállalkozott erre, a tradicionális hithez ragaszkodó Matthatiás az aposztatát a királyi tisztviselővel együtt lemészárolta az oltár előtt. Utána csatlakozásra hívta mindazokat az embereket, akik a Törvény és a szövetség hű és buzgó hívei voltak, és fiaival együtt a hegyekbe menekült.

A köréjük gyűlt szabadcsapat tagjai, az üldözések elől elmenekült zsidók, közöttük sok hászid (1Makk 2:42 skk.) - bár bizalmukat nem emberi erőfeszítésbe, hanem Istenbe (Dán 11:34) vetették - úgy érezték, most elkövetkezett a fegyveres harc ideje. Mattatiás és követői gerillaháborúba kezdtek a szeleukida hatóságok és a velük tartó, vagy kényszerből behódolt zsidók ellen (1Makk 2:44-48): zaklatták pusztították őket, lerombolták a pogány oltárokat, és erővel körülmetélt(ett)ék a kisgyermekeket a hellenista lakosság körében.  Bár továbbra is törekedtek a Törvény betűszerinti betartására, mérlegelték a helyzetüket, s miután belátták, hogy biztosan megsemmisítik őket, ha szombaton nem fognak fegyvert, elhatározták, hogy az önvédelem szükségessége esetén "egy időre" (1Makk 2:29-41) felfüggesztik ezt a tilalmat..

Mattatiás már idős ember volt (1Makk 2:69 skk.), néhány hónap múlva meg is halt (i. e. 166), fiai folytatták munkáját. Apjuk rendelkezéseinek megfelelően Simon lett a politikai, Júdás pedig a katonai vezető (1Makk 3:1) Júdás, akit Makkabeusnak ("pöröly") hívtak, rettenthetetlenül bátor, vezető egyéniség volt, aki a fegyveres ellenállást szabályszerű szabadságharccá tette - olyan eredményesen, hogy végül az egész felkelést az ő mellékneve után "makkabeusi háború"-nak nevezték. IV. Antiokhosz azon reménye, hogy Palesztinában állomásozó csapatai rövidesen elfojtják a zendülést, hamar illúziónak bizonyult. Először egy Apollonius nevű hadvezér - valószínűleg ugyanaz, aki egy-két évvel korábban Jeruzsálem kirablása miatt vált hírhedté - nyomult be Szamáriából Júdába, de Júdás egy név szerint nem ismert helyen legyőzte és megölte (1Makk 3:10-12). Később a makkabeus sereg egy bizonyos Szerón vezetette másik katonai erővel a Bét-Horon hágónál ütközött meg. Júdás ezt a sereget is szétszórta, és fejvesztett menekülésre kényszerítette a síkság felé (1Makk 3:13-26.)

Júda Makkabi és társai szerencséjére IV. Antiokhoszt ebben az időben (i. e.166) a pártusok elleni hadjárat foglalta el, nem küldhette fő erőit a növekvő ellenállás leverésére (1Makk 3:27-37). Megbízta azonban helyettesét, Lü(s)ziászt a szükséges intézkedések megtételére. Lüsziász tekintélyes számú haderőt küldött a lázadók ellen (1Makk 38-41) Ptolemaiosz, Nikanór és Gorgiász vezérek vezetésével - akik Emmaus(z) mezején vertek tábort. Júda azonban a sokszoros túlerővel szemben is magához ragadta a kezdeményezést, s míg a haderő egy része őt hajszolta, megtámadta az ellenség táborát és nagy győzelmet aratott (1Makk 3:42 - 4:25). A következő esztendőben (i. e. 164) maga Lüsziász vonult fel még nagyobb haderővel (1Makk 4:26-34) Edomon keresztül, hogy délről támadja meg Júdást. De Júdás Bét-Curnál, a határ közelében megütközött vele, és rá is súlyos vereséget mért.

Mivel a szír-makedón sereg nem volt abban a helyzetben, hogy azonnal újabb támadást indítson a zsidó szabadságharcosok ellen, Júdásnak pillanatnyilag szabad keze volt. Győztesként bevonult Jeruzsálembe, beszorította az ottani szeleukida helyőrséget a fellegvárba, és megtisztította a megszentségtelenített Templomot (1Makk 4:36-59). A győztes zsidók az olümposzi Zeusz kultuszának minden berendezését eltávolították. A beszennyezett oltárt ledöntötték, köveit elraktározták "míg jön egy próféta s megmondja, mi legyen vele" (1Makk 4:46), és helyén új oltárt emeltek. A papi szolgálatba a Törvényhez hű papokat iktattak be, és új szent edényekről is gondoskodtak. I. e. 164 decemberében, három évvel a megszentségtelenítést követően, a Templomot ünnepélyesen és nagy örömmel újra felszentelték. A zsidóság ennek az örvendetes eseménynek az emlékére mindmáig évente megünnepli a Hanukká (templomszentelés) ünnepét. Júdás a Szentély megtisztítása után megerősítette Jeruzsálemet, és helyőrséget helyezett benne (1Makk 4:60 skk.).

A történelmi háttér felvázolása után - a szakirodalom alapján[46] - immár megkísérelhetjük a mű néhány direkt/indirekt utalása, rejtélyesnek tűnő állítása közelebbi megvilágítását, történeti kontextusba helyezését. A perzsa hódítókra utaló híres "írás a falon" történettel (Dán 5:5-28), illetve a mű második részének a történelem "napi" eseményein túlmutató  nagy apokaliptikus-eszkatológikus[47] látomásaival - így Jeremiás prófétának a fogság hetven évéről (Jer 25:11: 29:10) szóló jövendölése évhetekre való átértelmezésével (Dániel harmadik jelképes látomása, Dán 9: 20-27), a Messiás eljövetelével, a csodálatos vég, az örök birodalom bekövetkezési ideje kiszámításával (Dán 12: 11-12), a holtaknak az örök életre vagy az örök gyalázatra való feltámadásával[48] (Dán 12:2), vagy az amúgy csak mellékesen érintett angeológiával stb. természetesen nem foglalkozunk, hiszen ezeknek a kérdéseknek részletesebb bemutatása külön könyvterjedelmű tanulmányt igényelne.  Terjedelmi okokból a "történelmi" problémák közül is csupán nyolc kérdéskört vizsgálunk meg közelebbről, jóllehet Dániel könyvének szinte minden sorához készült bőséges kommentár, értelmező magyarázat.

1/ Dániel fogságba vitelének időpontja

Nincs megbízható adat arról, hogy Nabukodonozor i. e. 606-ban, Jojákim király harmadik esztendejében, ostrom alá fogta, kifosztotta Jeruzsálemet, és Júdából foglyokat deportált volna Babilonba. Mint ismeretes Jeruzsálem babilóniaiak általi első ostromára, Jojákim (Jehojákim) uralkodásának tizenegyedik, utolsó évében került sor (2Kir 24: 2Krón 36). A várost már utóda - fia, a tizennyolc esztendős Jojákin (Jehojáhin) adta fel uralkodása harmadik hónapja végén, ekkor történt a Szentély kincseinek elvitele is.   Ha a Dániel könyvében a Jojákim harmadik "királyi" évére tett kronológiai hivatkozás mégis helyes, akkor Dániel fogságba vitelére i.e. 606/5 körül került sor. Ekkor Nabukodonozor még nem volt király, csak az újbabilóniai birodalom trónörököse. De i. e. 606/605-ben apja helyett már ténylegesen ő irányította a szíriai-kánaáni térségben a Júda felett is főhatalmat gyakorló Egyiptom ellenes babilóniai hadműveleteket. Nabukodonozor i. e. 605-ben, Jojákim negyedik évében Karkemisnél (Észak-Szíria) döntő győzelmet aratott az egyiptomiak (és júdai vazallusaik) felett, és a térséget megsarcolva ejthetett foglyokat, zsákmányt[49] magában Júdában, illetve Jeruzsálemben is. A babilóniai trónt is ebben az évben foglalta el (Jer 25:1).

Rási a kérdéses helyet értelmezve idézi a 2Kir 24:1-et, mely szerint az egyiptomiak által királlyá tett Jojákim miután meghódolt a babilóniai királynak, három évig hűséggel szolgálta Nabukodonozort, majd fellázadt ellene. Szerinte a Dán 1:1-ben említett harmadik év a lázadás harmadik éve, amely megegyezik Jojákim uralkodásának utolsó évével. Eszerint Dániel fogságba vitele csak i. e. 597-ben[50] történt volna. A kiválasztás, illetve a szolgálatba lépés időpontja mindenképp problematikus.

2/ Hánánjá, Misáél és Ázárjá

Dániel 1:6-7-ben olvashatunk először név szerint Dániel három másik - királyi szolgálatra kiválasztott[51] - előkelő származású társáról Nabukodonozor udvarában: Hánánjáról, Misáélről és Ázárjáról. A főudvarmester (az "udvari emberek főnöke") új babilóniai nevet adott nekik: Sádráhnak, Mésáhnak, és Ábed-Ngónak (Abednegó) nevezte el őket, Dániel a Béltsácár nevet kapta. Az ifjak a királyi udvarban is megtartották a kósersági törvényeket. Isten kegyelméből testi külsejükben és tudásban egyaránt messze kiemelkedtek többi társaik közül. A második fejezet végéből megtudjuk, hogy Dániel érdeméért és kérésére a király babilóniai tartománykormányzóknak nevezte ki őket. A mű harmadik fejezete tartalmazza az alakjukat örök időkre megőrző híres történetet: Nabukodonozor arany bálványszobrot állíttatott, és mindenkit felszólított, hogy hódoljon előtte. Sádráh, Mesáh és Ábed-Ngó nem volt hajlandó eleget tenni a királyi parancsnak, ezért büntetésül tüzes kemencébe vetették őket. A kemencéből kicsapó lángok a körülálló káldeusokat elpusztították, de a három ifjút Isten csodálatos módon megmentette.. Ennek láttán Nabukodonozor elismerte Istenüket és újból magas pozícióba, királyi pártfogásba kerültek.

Bár a Táná'h szerint Józseffel (és Mózessel) kezdve több zsidó is magas állásba került a különböző királyi udvarokban (Dániel közel-korszakunkból elegendő csak Mordehájra és Nehemjára gondolni!) a három ifjúról (vagy legalábbis hasonló nevű személyekről) Dániel könyvének tanúságán kívül hosszú ideig semmilyen ismeretünk nem volt. Egy időközben előkerült ékírásos babilóniai agyag prizma számos királyi tisztviselő nevét sorolja fel, köztük Mushallim-Mardukot, a rablányok egyik felügyelőjét, Ardi-Nabut, a trónörökös hivatalnokát, Hanunut,[52] a királyi kereskedők főnökét. Bár az utóbbi neve még csak nem is utal Hánánjá babilóniai nevére, Sádráhra, talán az első két név hasonlatossága, több mint puszta véletlen.

3/ Nabukodonozor szobor-látomása

Nabukodonozor babilóniai király látomása az "agyaglábú óriás" összeomlásáról és a látomáshoz kapcsolódó jóslat a négy, egymást követő királyságról Dániel könyvének második fejezetében mindig is a mű legnépszerűbb része volt. A Dániel és az őt oltalmazó Isten magasabbrendűségét bizonyító elbeszélés szerint a király, uralkodásának második évében[53] egy éjszaka valami olyan megdöbbentőt álmodott, hogy "lelke felkavarodott és az álom elhagyta"[54] (Dán 2:1). A király által "elfeledett" álom[55] kitalálására és megfejtésére hívott babilóniai bölcsek: varázslók, csillagjósok és jövendőmondók kudarcot vallottak, egyedül csak Dániel tudta az "el nem mesélt álmot" megfejteni a következőképpen: a király egy hatalmas szobrot látott, amelynek feje aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és csípői bronzból, combjai vasból, míg lábszárai részben vasból, részben agyagból voltak (Dán 2:31-33). Dániel magyarázata szerint (Dán 2:37-45) a szobrot alkotó elemek négy, egymást követő, a világot uraló birodalmat jelképeznek. Dániel a négy "királyság" közül csupán az elsőt, az újbabilóniait nevezi meg (Dán 2:38), de a későbbi zsidó hagyomány - egészen a római korig - a látomásban említett négy királyságot az újbabilóniai, a méd, a perzsa, valamint a "görög" királysággal - azaz Nagy Sándor birodalmával és az annak örökébe lépő szeleukida és ptolemaida királyságokkal - azonosította.[56]

Dániel könyvének első hat fejezete a mű "történeti" elbeszéléseit foglalja magában. Ezek a történetek a babilóniai királyi udvar és az azt követő korai perzsa éra miliőjét idézik:[57] az elbeszélések, legalábbis eredetüket tekintve, bizonyosan abból a korból származnak, amikor a babilóniai fogságba hurcolt zsidók "testközel"-ből ismerked(het)tek meg a mezopotámiai világgal és az ottani irodalmi, vallási hagyománnyal. Ebben a fejezetben nagy valószínűséggel egy mezopotámiai eredetű (dinasztikus) jóslat kombinálódik össze a négy birodalom perzsa eredetű gondolatával[58] és a prófétai hagyományból származó elemekkel. Magának Nabukodonozor álmának azonban nincs igazán történeti vonatkozása, és miként sokan gondolják, - különböző korszakokból származó más korábbi anyagokhoz hasonlóan - feltehetően ez is egy régebbi dokumentumból került át Dániel könyvébe.[59] 

Mindazonáltal úgy tűnik, hogy a második fejezet, mai formájában, hellenisztikus-kori betoldásokat, bővítéseket is tartalmaz.  

Elképzelhető, hogy az álombeli szobor egyes testrészeinél felsorolt ötféle anyag (arany, ezüst, bronz, vas, agyag) közül a legutolsó, az agyag egy későbbi betoldás eredményeképp került a szövegbe. Az első három királyságot a jóslat megfejtésének szövege gyakorlatilag nem jellemzi, a negyediket viszont (Dán 2:40-43) aránylag hosszan és részletesen. Számos kutató szerint a negyedikkel kapcsolatban a szöveg konkrét történelmi eseményekre is utal, így a jóslat elhangzásának körülményeit figyelembe véve feltehető, hogy a negyedik királyság jellemzése a szövegben utólagos kiegészítés eredménye. A történet régibb változatában talán csak egy negyedik, osztatlan királyságról esett szó, amely eredetileg nem volt azonos a Nagy Sándor birodalmából létrejött két utódállammal. A most olvasható magyarázat szerint az utolsó királyság egy idő után megosztott lesz: egy része erős, mint a vas, másik része törékeny, mint az agyag. Ez a mából visszanézve valamiféle utalásnak tűnik a szeleukida s ptolemaida birodalmak i. e. harmadik és második századi váltakozó erőviszonyaira, és az utóbbi (agyagcserép!) hanyatlására.[60]

A szövegben szereplő, a királyságot jelentő malku szó (Dán 2:39-41) a Táná'h-ban egyébként nemcsak "királyság", "birodalom", hanem "uralom", "egy uralkodó hatalma" jelentésben is használatos. A második fejezet szövegkörnyezete is a szónak ezt az utóbbi értelmezését erősíti meg: Dániel nem Nabukodonozor királyságát, hanem az uralkodó személyét azonosítja a szobor aranyból készült fejével: "Te vagy az arany fej, király!" (Dán 2:38). A jóslat szöveget elemzők közül többen úgy vélik, hogy a második fejezetben található jóslat valójában egy olyan négy újbabilóniai uralkodóról szóló dinasztikus jóslat átdolgozása, amely eredetileg Nabukodonozor és közvetlen utódai (fia Avél-Marduk: veje, Nergál-sár-uszur és ennek fia, Labasi-Marduk) uralmára vonatkozott, akik Nabukodonozor dinasztiájának tagjai voltak, és egymással családi kapcsolatban állottak. Az őket követő utolsó újbabilóniai uralkodó, Nabú-naid és a régensi hatalmat gyakorló Bél-sar-uszur, (keveredő vas és cserép = megosztott hatalom) egyikükkel sem állt közvetlen rokoni kapcsolatban, de a házassági célzás akár rájuk is vonatkozhat.[61]

A második fejezetben leírt látomás másik fontos eleme a különböző anyagok alkotta szobor összedőlése[62] egy kődarab lökésétől. Feltételezhető, hogy "a kő, amely a hegyről elszakad" és darabokra töri a szobrot, majd "nagy heggyé válik és betölti az egész földet" (Dán 2:34-36) eredetileg konkrét jelentéssel bírt: Kürosz és a perzsa királyság szimbóluma volt, csak utóbb vált a messianisztikus reménységek általános[63] jelképévé. A jóslatban név szerint említett uralkodó - Nabukodonozor - a Szentély lerombolójaként és a nép jelentős részének elhurcolójaként a zsidó hagyományban rövidesen szimbolikus jelentőségűvé emelkedett. Személye már a perzsa kor legelején az egész újbabilóniai birodalom reprezentánsává válhatott - erre utal az a tény, hogy a bábeli királyság végéről szóló zsidó jóslatok, történetek összekapcsolják Nabukodonozor személyét a bukásról szóló jóslattal.[64]

4/ Nabukodonozor "hét időszakos" őrültsége

Dániel könyvének olvasói mindig hajlottak arra, hogy Nabukodonozornak a mű negyedik fejezetében leírt álmát, és az annak beteljesüléséről szóló történetet[65] az eszét vesztett babilóniai király hét időszakig tartó pusztai számkivetettségéről, bűnbánatáról inkább szimbolikus, mint szószerinti, történeti eseményekkel kapcsolatba hozható értelemben fogják fel. A holttengeri tekercsek első darabjainak megtalálása után felélénkült kutatás során a kumráni IV. számú barlangban lelt töredékek között azonban előkerült egy olyan arameus nyelvű, eredetileg biztosan nem a kumráni közösségben született kézirat másolatának három fragmentuma, amely párhuzamot mutat s egyben új fényt vett a Nabukodonozor pusztai bűnhődésével kapcsolatos elbeszélésre. A Kumránban talált töredékes szöveg, amely néhány hiányossága miatt a kontextus alapján került értelmezésre, felismerhetően tartalmazza a negyedik fejezet történetének számos mozzanatát, jóllehet a tudósoktól "Nabúnáj imája" nevet kapott töredék és a Nabukodonozor "őrültségé"-ról szóló beszámoló között több lényeges eltérés is található.[66]

A "Nabúnáj imája"[67] elbeszélése szerint Nabúnáj (N-b-n-j), Bábel királya hét évet töltött számkivetésben az arábiai sivatagban[68] - Témában - mivel az isteni büntetés hét évig tartó súlyos betegséggel valamiféle "bőrkiütéssel" sújtotta. A király egy zsidó száműzött, egy Júdából való jövendőmondó[69] közbenjárásra gyógyul meg, aki bűnei megvallására és a (Legfelsőbb) Isten előtti hódolásra szólítja fel. Az uralkodó hallgat a jövendőmondóra, fohászára az Isten megbocsájtja bűneit. A király gyógyulásának történetét a jövendőmondó felszólítására - írásban - első személyben hirdeti ki. Elmondja, hogy bűne, amelyet "Isten rendeletére" a bőrkiütés és a számkivetés követett, az volt, hogy az ezüst, arany, érc [= bronz], vas, fa és kő "istenek" - istenszobrok - előtt imádkozott: és gyógyulását a Legfelsőbb Istennek köszönheti.

A töredék jól összevág Nabú-naid király (a történelemben ilyen néven szerepel) más forrásokból ismert történetével. Mivel Nabú-naidnak a babilóniai Marduk-papsággal feloldhatatlan ellentéte támadt, székhelyét i. e. 550-ben áthelyezte Dél-Arábiába - a témai oázisba -, ahol mintegy tíz évig maradt. A Marduk-papság vádiratot fogalmazott meg Nabú-naidot ellen, bolondnak állította be ország-világ előtt. Kigúnyolták Szín iránti elkötelezettsége miatt, és támadták "sivatagi" elvonulása miatt. Kollaboránsként a király ellenfelét - Küroszt - támogatták, és amikor a perzsa uralkodó - miután legyőzte Nabú-naidot - bevonult Babilonba Marduk isten szolgájaként és felszabadítóként üdvözölték.

A Babilóniában akkor már legalább félévszázada élő zsidó száműzöttek és leszármazottaik, akik a mindennapi életben a babilóniaiakhoz hasonlóan az arámi nyelvet használták - ha más okból is - ugyancsak magukévá tették a vallási elit Nabú-naid-ellenes nézeteit. Közülük sokan Küroszra, mint felszabadítóra, az Örökkévaló szolgájára tekintettek. (V. ö. Jes 41:1-2: 44:28: 45:1).   Nabú-naid/Nabúnáj király nevét a Táná'h könyveiben többször is tetten érhető sűrítő emlékezet később felcserélte az ismertebb és a zsidók számára még inkább gyűlöletes Nabukodonozor nevére.

5/ Bélsáccár

Egészen a 19. század utolsó évtizedeiig, a vonatkozó ékírásos szövegek megfejtéséig és közzétételéig, Bélsáccár (akkádul Bél-sar-uszur) személye rejtély volt a történészek számára. Csak annyi volt ismeretes,[70] amennyi Dániel könyvében (5. fejezet) olvasható róla: Nabukodonozor fia, az utolsó babilóniai király, aki kevélységében nyíltan Isten ellen lázadt, amikor a város eleste[71] előtti éjszakán tartott hírhedt lakomáján[72] megszentségtelenítette a jeruzsálemi templom szent edényeit.[73] Bábelnek Kürosz általi elfoglalását leíró, pár generációval később élt görög történetírók, Hérodotosz (i. e. > 484-425) és Xenophón (i. e. 431-355) (Kürosz nevelkedése, VII. 5:28-30) nem adják meg a regnáló babilóniai király nevét, míg Bérosszosz (az i. e. 3. század közepén) és Klaudiosz Ptolemaiosz (i. sz. 87-165) későbbi királylistái szerint az utolsó király neve Nabonid (akkádul Nabú-naid) volt, nem említik Bélsáccárt.

Az ékírásos dokumentumokból - így például az úgynevezett Nabú-naid hengerből vagy a "Nabú-naid verses elbeszélésé"-ből - fény derült Bélsáccár személyére és a Közel-Keleten nem ismeretlen társ-uralkodói szerepére is apja, Nabú-naid témai tartózkodása idején. Nabú-naid ugyanis távollétében megbízta legidősebb fiát, kijelölt örökösét az uralkodás gyakorlásával: Bélsáccár nevét apjáéval együtt említették az eskü formulákban, rendeleteket adhatott ki, rendelkezett a földekkel és abban a "királyi privilégium"-ban is részesült, hogy ehetett az isteneknek felajánlott áldozati ételekből ránk maradt forrásokból nem állapítható meg, hogy mi történt Bélsáccár régensi megbízatásával apja Babilonba való visszaköltözése után. "Nabú-naid Krónikája" szerint az idős király trónra lépése tizenhetedik évében visszatért Témából a fővárosba és részt vett az újévi ünnepségeken (akitu), amelyet távollétében már hosszú évek óta nem tartottak meg. Mivel az újévi ünnepségek ismétlődő meg nem tartását korábban Nabú-naid rendelte el, e rendelet betartása azt mutatja, hogy az egész időszakban Nabú-naid maradt Babilónia hivatalos (és részben tényleges) királya. Arra sincs dokumentáris kortársi bizonyíték, hogy Bélsáccár hivatalosan viselte volna a királyi címet. A Dániel könyvében rá használt arameus mlk szót ugyan többnyire "király"-nak fordítják, de különböző szintű magas rangú hivatalnokot is jelenthet, például "kormányzó"-t. A lényeg mindenképpen az, hogy Nabú-naid életben volt, amikor Kürosz csapatai elfoglalták Babilont, formálisan ő volt a király.  Bélsáccár, aki apja idős kora miatt valószínűleg a hadsereg és az államügyek tényleges legfőbb intézője volt, nem váltotta fel Nabú-naidot hivatalosan.[74]

Bár Dániel Bélsáccárt Nabukodonozor fiának[75] nevezi nincs semmiféle Biblián kívüli bizonyítékunk a két uralkodó között fennálló esetleges (vér)rokonságra.  Nabukodonozort Nabú-naid (és Bélsáccár) hatalomra jutásáig három király is követte. Néhányan úgy gondolják, hogy a könyv szerzője - akinek egyáltalán nem állt szándékában az események, rangok stb. hivatali pontosságú megörökítése - tudatosan tekintett el ezektől a kevésé jelentős, rövid ideig uralkodó "köztes" királyoktól. Mások viszont úgy vélik a mű végső írásba foglalásáig eltelt ismeretetlen hosszúságú idő alatt ezen uralkodók neve kitörlődött az emlékezetből és a perzsák előtti utolsó királyt egyszerűen csak a jól ismert Nabukodonozor utódjának tekintették, (amiképpen az is volt). Nabukodonozor személye a zsidó hagyományban már a perzsa korban szimbolikus jelentőségűvé emelkedett. A Szentély és Jeruzsálem lerombolójaként, a júdaiak jelentős részének elhurcolójaként már közvetlenül a "babiloni fogság" után az egész újbabilóniai birodalom szimbólumává válhatott. Dániel hallgatói, olvasói számára a(z új)babilóniai birodalom bukásáról szóló elbeszélés az isteni büntetés teljesedését jelentette a babilóniai uralkodókon.  A fogságban élők szabadulását Isten kegyelmének bizonyítékaként, korábbi próféciák teljesedéseként fogták fel. Nabukodonozor neve nyilván azért került a történetbe, hogy a szerző ily módon kapcsolja össze a Jeruzsálemet elpusztító és a perzsák által megbuktatott utolsó babilóniai uralkodó személyét: a "fiú" Bélsáccár bűnhődik (saját rossz-cselekedetein túlmenően) az "apa" Nabukodonozor bűnéért.

6/ A méd Dáriusz

Dániel könyve szerint az utolsó babilóniai uralkodót a trónon a mintegy hatvankét esztendős "méd[76] Dáriusz" követte.[77] (Dán 5:31). Az uralkodó származásának kihangsúlyozása nyilván tudatos utalás (és szembeállítás) az Ezra-Nehemjá történetben többször feltűnő azonos nevű perzsa nagykirály jelzőjével, a "perzsá"-val. Ugyanakkor a ránk maradt korbeli babilóniai és perzsa dokumentumokból ("Babiloni Krónika", "Nabú-naid verses elbeszélése", Kürosz-agyaghenger stb.) jól ismert, hogy Bélsáccár (és Nabú-naid) bukása és a perzsák hatalomátvétele között nem létezett Babilóniában egy önálló méd uralom, vagy pláne egy független méd uralkodó, ilyet a csaknem kortárs görög történetírók sem említenek.  

Egyes kutatók véleménye szerint Dániel és Dáriusz egyidejű szerepeltetése a (babiloni) királyi udvarban egyszerűen csak egy, a Dániel könyvének végső formába öntésekor elkövetett tárgyi tévedés, esetleg valamilyen ma már nem ismert okból történt csúsztatás: eszerint a méd Dáriusz azonos lenne a köztörténetből jól ismert I. Dáriusz perzsa királlyal,[78] csak az utóbbi uralkodásának kezdete a valóságosnál mintegy 20 évvel korábbra lett datálva. Ennek az azonosításnak azonban ellentmond Dániel könyvének az az állítása, hogy az idős király csak rövid ideig (maximum két évig) uralkodott - Dániel mindig csak az uralkodásának első esztendejét említi -, és a birodalom trónján II. Kürosz (a tényleges első perzsa király) követte.

Mivel a történelmi emlékezet egyetlen uralkodót sem jegyzett fel ilyen néven más kutatók megkísérelték a méd Dáriuszt egyik vagy másik korabeli történelmi szereplővel azonosítani. Öt - többé-kevésbé - számba vehető javaslat született. A legegyszerűbb magyarázat szerint a méd Dáriusz Asztüagésszel,[79] az utolsó méd királlyal lenne azonos. Őt azonban Kürosz, bár életét - Kroiszoszhoz és Nabú-naidhoz hasonlóan - megkímélte, már jó tíz évvel Babilon eleste előtt megfosztotta hatalmától és birodalmát uralma alá vetette.

Hasonlóképp logikus elgondolás, hogy a méd Dáriusz magával Kürosszal azonos. Kürosznak méd anyja és méd felesége volt, nagyapja, Asztüagész volt a méd birodalom utolsó királya. A zsidók a perzsákat a velük fajrokon médek közé valóknak tekinthették, arról nem is szólva, hogy Kürosz méd alattvalóként kezdte pályafutását, és a főhatalom megszerzése (i. e. 550) után minden bizonnyal felvette a médek királya címet. A Dáriusz Kürosz azonosítást azonban hitetlenné teszi a két uralkodó már említett világos megkülönböztetése Dániel könyvében. Akadnak olyan kutatók is, akik Kürosz fiában, a későbbi II. Kambüszészben vélik a rejtélyes méd Dáriuszt fellelni, hiszen Kürosz fiát Babilon elfoglalása után személyes képviselőjeként iktatta be Babilon királyaként i. e. 538 újévi ünnepségén. Azonban ezt az azonosítást Dáriusz hangsúlyozott idős kora, rövid uralkodási ideje és az uralkodók tényleges sorrendje (Kürosz-Kambüszész Dáriusz-Kürosz helyett) száműzi a fantázia birodalmába.

A két leghihetőbb jelölt a Babilonban különben sem szokatlan ideiglenes király szerepére a méd II. Küaxarész és Gobrüász, az élámi kormányzó. II. Küaxarész Xenophón (i. e. 427 - 355) görög történetíró Kürosz nevelkedése című műve szerint[80] Asztüagész fia, a médek királya, II. Kürosz nagybátyja és apósa volt.  Xenophon szerint II. Kürosz nagy tisztelettel adózott anyja, Mandane édestestvérének, akit lehet, hogy formálisan a méd királyi címmel is felruházott. Együttműködtek a Babilóniai Birodalom elleni küzdelemben is. Elképzelhető, hogy az idős Küaxarész i. e. 539 októbere után mintegy két évig, haláláig (i. e. 537/36 körül), a megtiszteltetés jeléül a babilóniai királyi vagy alkirályi címet is megkapta, de persze a tényleges hatalom már ekkor is II. Kürosz kezében volt, aki a hódítással megszerzett méd királyságot - ha csak formálisan is - anyja és unokahúga, egyben felesége, II. Küaxarész lánya, hozományának tekintette.

Az ugyancsak komolyan számba veendő Gobrüász[81] (az ékírásos szövegekben Gubaru/Ugbaru[82]) Gutium II. Küroszhoz átállt tartománykormányzója volt, ténylegesen ő vezette a Babilont elfoglaló perzsa sereget és gyakorolta a hatalmat[83] Kürosz két héttel későbbi diadalmas bevonulásáig. Elképzelhető, hogy a győztes hadvezért Kürosz az alkirályi méltósággal jutalmazta, aki Kürosz távollétében ténylegesen is regnált. Mivel ekkor már idős ember volt, igen valószínű, hogy nem ő, hanem hasonnevű fia vagy (más rokona) volt az a Gobrüász,[84] aki II. Kambüszész uralkodása idején Babilónia (!) és Abar Nahara (Mezopotámiából nézve "folyón túli", vagyis az Eufráteszen túli) [Szíria, Fönícia, Palesztina, Ciprus] satrapájaként tevékenykedett, később segített I. Dareiosz hatalomra kerülésében[85] és az új uralkodó apósa (és felesége, Dareiosz nővére révén) sógora lett!

7/ A "négy" perzsa király

A tizenegyedik fejezet elején (Dán 11:2-3) Gábriel angyal Dánielnek - a "hatalmas király" [= Nagy Sándor] fellépése előtt - az elsőt követő további három perzsa királyról tesz említést, akik közül az utolsó, "a negyedik nagyobb gazdagságra tesz szert, mint az összes többi. Amikor gazdagsága által hatalmassá lesz, harcba száll Jáván [= Hellász, Görögország] minden országa ellen. Mivel Dániel látomása (II.) Kürosz babilóniai királysága harmadik évében (i. e. 534/53 körül) történt - Kürosz az uralkodó perzsa király. Így a (méd-)perzsa birodalom első három királya Dániel szerzője szerint: Kürosz (i. e. 550/549-530) - Kambüszész (i. e. 530-522) és I. Dáriusz (i. e. 522-486).[86] A gazdag és hatalmas negyedik perzsa uralkodó, akinek i. e. 480/479-es európai hadjárata a megszakításokkal közel százötven éves görög-perzsa háborúk demonstratív nyitánya, nyilván (I) Xerxész (Hsajarsa, i. e. 486-465), Eszter könyvének Ahasvéros királya. A Xerxész után Nagy Sándor színrelépésig uralkodó perzsa királyokat[87] Dániel könyve még csak áttételesen sem említi. Számunkra különösen feltűnő, az Ezra-Nehemjá elbeszéléseiben fontos szerepet játszó, hosszú évtizedekig uralkodó, többször említett, Artaxerxész (Ártáhsásztá) - akikből három is ült a trónon! - hiánya. Ez talán Dániel már többször megfigyelt "tömörítés"-ének eredménye. Ami a zsidók számra a perzsa történelemből igazán fontos volt - visszatérés Bábelből, a Szentély újraépítése, a diaszpórában élő nép csodálatos megmenekülése ellenségei (Hámán!) kezéből az Kürosz, Dáriusz, Xerxész uralkodásához fűződik - a többi perzsa királyok voltak és elmúltak.

8/ A négy birodalom és az ötödik

Köztudottan Dániel jelképes birodalmi látomásainak annyi történeti megfejtése van, ahány kommentátor vagy történetíró, akik az uralom-váltás lineáris sémáját az ókor és középkor folyamán, de akár az újabb időkben is, igénybe vették.[88] 

A könyv 7. fejezetének víziójában (első jelképes látomás) "Bélsáccár király uralkodásának első esztendejében" a tengerből a négy világbirodalmat jelképező állatok - oroszlánhoz, medvéhez, párduchoz hasonlatos szörnyeteg és egy tízszarvú[89] rettenetes vadállat[90] - emelkednek ki. Ezt utóbbi bestiát a tüzes trónján megjelenő Ősöreg (az Örökkévaló egyik apokaliptikus elnevezése) ítélete után megsemmisítik és a többi ideig-óráig életben hagyott állatot is megfosztják hatalmától. Az összes nép feletti hatalmat az ég felhőin az Ősöreg elé érkező Emberfiának adják át.[91] Ezután egy angyal megmagyarázza Dánielnek a látomás értelmét. Ez a jelképes látomás szervesen épül az első prófétai kinyilatkoztatásra, amelyet a második fejezetben olvashattunk, a hetedik fejezetében azonban a birodalmakat (Babilónia, Média, Perzsia és a görög-makedón[92] világbirodalom, illetve ptolemaida és szeleukida utódállamai) négy vadállat jelképezi.

A "Bélsáccár király uralkodásának harmadik esztendejére" datált újabb vízióban (8. fejezet, második jelképes látomás) Dániel két vadállat, a két iráni birodalom (Média valamint az annál erősebb Perzsia) és Makedónia-Görögország (Jáván) királyait jelképező kos és kecskebak küzdelmét látja, amely a kecskebak győzelmével végződik. A négy vadállat, meg a kos és a kecskebak harca látomások értelmezéséhez a Nabukodonozor álmában látott négy különböző anyagból álló szobor adja meg a kulcsot.

A látomás értelmét magában a 8. fejezetben Gábriel angyal magyarázza meg Dánielnek. A 10-12. fejezetekben ("Kürosznak a perzsák királyának harmadik esztendejében", negyedik jelképes látomás) további magyarázat található: Gábriel angyal felfedi Dánielnek a végidő eseményeit. Ezzel összefüggésben főbb vonalaiban bemutatja a perzsa korszakot Kürosz uralkodásától kezdve, aztán Nagy Sándor győzelmeit, majd halála után a Ptolemaida és Szeleukida uralkodók háborúit egészen a IV. Antiokhosz uralkodása alatt kitört súlyos vallásüldözésig bezárólag. A mű konkrét neveket ugyan nem említ, de a leírásosokból nagyjából azonosítani lehet a szereplőket és eseményeket.

Küroszt három további perzsa király követi, utánuk azonban a hatalom a görögökre száll. Először egy hatalmas görög király támad (nyilvánvalóan Nagy Sándor), de halála után családja kihal,[93] birodalma a négy égtájnak megfelelően négy külön utódállamra válik szét. A ptolemaidák és szeleukidák történetének burkolt leírása szerint először dél királya (I. Ptolemaiosz) erősödik meg, de az egykori vezérek közül egy másik, észak királya (I. Szeleukosz) még nála is erősebb lesz, s hatalmasabb birodalmat szerez, mint a többi ország (Dán 11:2-5).  A tizenegyedik fejezet következő látomásértelmező versei (Dán 6-29) meglepően pontosan tudósítanak az északi és déli dinasztiák közötti háborúkról, házassági kapcsolatról egészen IV. Antiokhosz koráig és ennek az uralkodónak a VI. és VII. Ptolemaiosz elleni hadjárataiig, illetve a győzelmes egyiptomi hadmenetét megszakító i. e. 168-as római intervencióig[94] (Dán 11:30).  Innen kezdve a leírás drámai fordulatot ölt. A negyedik vadállat utolsó szarvával jelképezett ravasz, cselszövő, felfuvalkodott szívű északi király káromolja a Magasságost, üldözi szentjeit (a hívőket) és eltörli a Törvényt.(Dán 7:21, 25: 8:9-13: 9:27). Szörnyű cselekedetek egész sorát követi el, amelyek az Örökkévaló ("az égi sereg fejedelme") Szentélyének kirablásában és meggyalázásában, a napi állandó áldozat (támid) a megszüntetésében és egy förtelmes bálványszobor Templom-béli fölállításában kulminálódnak[95] (Dán 8:11-12: 11:31-39).  A szerző megemlíti a hellenizmushoz pártolt hűtlen zsidókat és a (makkabeus) ellenállás kezdeteit is, de az utóbbiban csak "kevés segítséget" (Dán 11:34-35) lát, a döntő lépést Istentől várja. A gonosz királynak van még egy kis ideje (Dán 7:25: 11:36: 12:11), de megítéltetése biztos és közeli (Dán 8:23-25: 11:40-45).  A fogság "hetven éve" (Jer 25:12: 29:10), amelyet Dániel ő 70 évhétnek értelmez (490 év) már csaknem eltelt (Dán 9:24-27), és az Isten közbelépésének órája közel van. A könyv hátralévő része a gonoszra váró közelgő isteni ítélet várható időpontjának kiszámításával,[96] s a végítéletben való bizakodással zárul.

Dániel könyvének későbbi olvasóiban a négy birodalom képe rögzült, ha azonban kisé alaposabban megnézzük Dánielnek a birodalmakról szóló próféciáját, azt találjuk, hogy a mű szerint négy, illetve négy + egy pogány birodalom váltja majd egymást az Ígéret Földje és a szent nép feletti uralkodásban. Az utolsó[97] birodalmat aztán széjjelzúzza Isten Királysága. A négy + egy birodalomról két, egymással kompatibilis leírást olvashatunk: az egyik Nabukodonozor álma a második fejezetben (Dán 2:31-45), a másik magának Dánielnek látomása a hetedikben (Dán 7: 1-27). A szoborlátomás arany fejét maga Dániel azonosította Nabukodonozor babilóniai királyságával (Dán 2:38). A további birodalmak egymást követő - spirituális szempontból egyre silányuló - sorát Dániel könyvén belül is nyomon tudjuk követni. A világbirodalmak harmadik tagja is világos, a műben három ízben is szerepel utalás a méd-perzsa uralmat felváltó harmadik királyságra, Görögországra (Jáván). A folyam mellett összecsapó kétszarvú kos és a szőrös kecskebak (Dán 8:4-7) jelentését is megkapjuk: "A kétszarvú kos, amit láttál - a médek és a perzsák királya. A kecskebak, amit láttál - a görögök királya, és a szeme között lévő nagy szarv az első király" (Dán 8:20-21).

Dániel könyve a négy birodalom örökösét más jellegű szimbólummal írja le, aminek az az oka, hogy a négy birodalom elgondolása addigra már teljesen kialakult, és számukon már nem lehetett változtatni. Való igaz, hogy a negyedik birodalom utóda[98] szintén egy királyság lesz, de más jellegű: nemcsak elfoglalja majd az egész földet, hanem soha el nem pusztul: véget vet a korábbi királyságoknak, és soha nem száll át más népre.[99] Ez a birodalom a tulajdonképpeni eszkatológikus hatalom, amely meghaladja a négy birodalom sémáját, és Dániel sohasem nevezi ezt az "ötödik királyságnak".

A kutatók között közkeletű elképzelés, hogy a dánieli próféciák négy birodalmát a római kor előtt valószínűleg úgy értelmezték, hogy a méd és perzsa királyságot különvéve a negyedik birodalom szerepét a görögökre osztották. Csak miután i. e. 63-ban Pompeius ("Magnus", i. e. 106-48) elfoglalta Jeruzsálemet, válhatott a zsidók előtt világossá, hogy az utolsó a "vas birodalom" nem más, mint Róma. A zsidó írástudók magából Dániel könyvéből is gyaníthatták volna, hogy nem Makedónia/Görögország (illetve egyik örököse a szeleukida királyság) lesz az utolsó a birodalmak sorában. Dán 9:26-ban ugyanis ez áll: "hatvankétszer hét (év) után megölnek egy Felkentet (Messiást), aki nem lesz többé. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe, és (annak is) vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás."

A "következő fejedelem" nem földi királyt, hanem a tízedik fejezetben szereplő perzsa és görög fejedelmekhez hasonlóan egy birodalom fölött álló angyali lényt jelent. Ennek a "plusz" birodalomnak Dánielnél nincs neve, aminek valószínűleg az az oka, hogy a mű végső megfogalmazásakor (nem is szólva az újbabilóniai és perzsa korról!) ez a királyság még nem volt ismert Keleten. A "fejedelem népe" (ám mágid) "elpusztítja" (jásit) a várost (Jeruzsálemet) és a Szentélyt. Ezt IV. Antiokhosz kortársai számára aligha lehetett volna a szeleukida uralkodóra érteni, hiszen ő "csak" rituálisan tisztátalanná tette a Szentélyt, de nem rombolta le! Így hát a Dán 9:26-ban szereplő fejedelem csakis egy a makedónok/görögök után következő második birodalom angyali fejedelemsége lehetett, amely "erős lesz, mint a vas, mert ahogy a vas összetör és szétzúz mindent, úgy fogja ez pörölyként szétverni azokat a királyságokat" (Dán 2:40). Vagy ugyanez Dániel látomásában: "a negyedik állat nagyon nagy, rémületes és nagyon erős volt /…/ és ez egészen más volt, mint az (előző) többi vadállat, és tíz szarva volt neki" (Dán 7:7).

Már a makedón/görög iga alatt általánossá vált a közel-keleti népek között az a meggyőződés, hogy a Kelet végül majd visszanyeri egykori hatalmát, és ismét uralkodni fog a világon. Hasonló elgondolás rejlik Dániel könyvében a négy birodalomra vonatkozó zsidó elgondolás mögött. is. A szerző szerint a negyedik birodalom vége egyszersmind az eszkaton kezdete lesz, és akkor jön majd el az örökké tartó királyság: de ez nem valamiféle ötödik birodalom[100] lesz, hanem az új korszak királysága.

Ugyanakkor rabbinikus és hasonló források, a zsidó írástudók, akik a kezdetektől fogva jól ismerték Dániel könyvéből a négy királyság koncepcióját, később sem adták fel a négy (elnyomó) birodalom sémáját és Rómát[101] tartották meg a negyedik és utolsó monarchiaként. Amikor a negyedik királyságot azonosították Rómával, a görög birodalom a harmadik lett, Médiát pedig egyesíteni kellett Perzsiával egy királysággá. Így létrejött egy négy birodalomból álló Róma-ellenes jegyzék, és ebben a megvilágításban értelmezték Dánielt.

Ezt az új sémát[102] legkorábbról a bibliai Józsefet és Dánielt a saját előképének tartó Josephus[103] tanúsítja, amikor arról ír (Zsidók története X. 276-277), hogy Dániel beszélt a makedónok perzsák feletti győzelméről és Antiokhosz "Epiphanész"-ről,[104] valamint ugyanő írt a rómaiak birodalmáról is."[105]  Persze Flavius nem beszélhetett nyíltan a Dánielben olvasható négy birodalom közkeletű értelmezéséről annak Róma-ellenes jellege miatt, de amikor Nabukodonozor - Dániel által megfejtett - álmát ismerteti (Zsidók története X, 209-210), akkor szándéka világos lehetett minden (keleti) olvasója számára, aki kész volt megérteni.[106]