DR. GERGELY ANNA, Szent István Múzeum (Székesfehérvár):
SZÉKESFEHÉRVÁRI GYÖKERŰ ZSIDÓ MŰVÉSZEK I.

 

Előadásomban két székesfehérvári művész életpályájáról szeretnék vázlatot adni. Barta Ernő és Lakos Alfréd, művészi oveure-je egészen eltér egymástól, mégis a székesfehérváriságuk, zsidóságuk, összeköti őket. Közös bennük, hogy ugyanannak a kornak, az 1870-es éveknek, a dualizmus korának a gyermekei. Akkor születtek és nevelkedtek, amit „asszimilációs aranykornak” neveznek.

 

Alba, Schtuhlweissenburg, Székesfehérvár szabad királyi város a magyar keresztény államiság jelképe, spirituális helye évszázadok óta. E tradíciók meghatározzák a város szellemiségét, lelkiségét, az itt élők mentalitását. A zsidók Fehérvárra való beköltözését a városi magisztrátus 1837 évi határozata, majd az 1840. XXXIX. tc. szentesítette. [1]

 

Székesfehérvár lakossága az 1880-as népszámlálási adatok szerint mintegy 25 és félezer volt [2], ebből a zsidó lakosság aránya 10, 5 %. Ez utóbbi adat legalább két megjegyzést igényel. Az 1840-es városokba való betelepülés óta a zsidó lakosság jelenléte közel 10és félszereére növekedett, másrészt a város története során ekkor lakott itt a legtöbb izraelita felekezetű, vagy ahogyan e kor hivatalos nomenklatúrája jelölte: mózeshitű. 1880 után ugyanis a székesfehérvári zsidóság lélekszáma, aránya tendenciózusan csökkent, mindez megfelelt; az országos trendeknek.

Az 1860-as-70-es évekre kialakult a hitközség teljes intézményi hálózata, beleértve az egyesületeket is. Sőt, Székesfehérvár pulzáló zsidó élete zajos, olykor botrányos hitvitáktól volt hangos, amelyeknek eredője az asszimilációs folyamat megítélése, elutasítása, vagy befogadása volt. Ez az évekig húzódó heves csatározás megelőzte az országos ortodox- neológ szétválást, és némelykor feszült zsinagógai jelenetekkel, utcai botrányokkal fűszerezte a város életét.

Végül 1861-ben az anyahitközségből kivált az ortodoxia és hivatalosan 1863-ban külön hitközséget hozott létre.

A neológ hitközség reprezenteív zsinagógája 1864-ben készült el, melyet Zipser Mayer, egykori fehérvári rabbi és a legendás hírű szegedi főrabbi, Lőw Lipót avatott fel.

Az ortodoxok zsinagógája 1870-ban épült fel. A neológokéhoz hasonlóan szintén a történelmi városfalakon kívül, - ahogyan ez lenni szokott -, de a történelmi belvároshoz, a nagy kereskedelmi utak mentén hirdette a zsidóság tehetségét, erejét, a hit méltóságát. Meg kell jegyezni, hogy mindkét zsinagóga a II. világháborúban találatot kapott. A romajaikban is monumentális építészeti remekeket lebontották- részben a zsidó közösség elárvulása, drámai vérvesztesége miatt; - másrészt. a levéltári adatok alapján ma már nyilvánvaló: a zsidó kultúra, a vallás eltüntetésének politikai akarata érvényesült.

 

Visszatérve az 1860-as 70-es évekre, művészeink világára:

A neológ hitközség belső életét, rangját jelzik azok a kiváló, nemzetközi hírű rabbi egyéniségek, akik ezekben az évtizedekben a vallási, szellemi vezetői voltak a közösségnek: Natonek József (1813-1892), aki az első politikai cionista volt. 1861-ben kiadta Messiás című röpiratát, mellyel megelőzte és megalapozta Herzl Tivadar és Max Nordau munkásságát. Székesfehérvárott 1861-től 1867-ig látta el főrabbi hivatalt.

Őt követte a rabbi székben a hitközség büszkesége, a világhírűvé lett, zseniális tudós- rabbi, Kohut Sándor 1867-től 1874-ig.[3]

Tehát ebbe hitközségbe, közösségbe, városba születtek e művészek.

 

Barta Ernő

festő, grafikusművész (Székesfehérvár, 1878. február 14.-Budapest, 1956. október 6.)

 

Braun Ernest Disraeli néven született Székesfehérvárott Braun Ignátz és Neumann Eszti gyermekeként.[4]Tanulmányait 1894-1899 között díszfestő szakon folytatta az Iparművészeti iskolán Budapesten. Ezt követően Münchenben Anton Ashbe és Hugo Wolf magániskolájában képezte magát.

1900-ban részt vett a müncheni Képzőművészeti Egyesület és a Secessio kiállításán, ugyanekkor a budapesti Műcsarnok kiállításán is szerepelt. E műveit az Országos Képtár megvásárolta.

Tehetségének és szorgalmának köszönhetően számos művészeti elismerésben volt része. 1904-ben a Nemzeti Szalon grafikai kiállításán a „Bűnbánó Magdolna” című grafikájával az első állami grafikai díjat nyerte el, rajzát a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg.

Ezt követően a szolnoki művésztelepnek lett a tagja, ahol Bihari Sándor, Deák- Ébner Lajos, Fényes Adolf alkotó, szellemi közössége alakította, formálta művészetét.

 

1906-ban a milánói világkiállításon rézkarcaival ezüstérmet nyert, miközben plakátjai feltűntek Pest utcáin, terein, hirdetve például az Országos Gyermekvédő Liga rendezvényeit, az Operaház, vagy a Magyar Színház, a Népszínház egy-egy előadását.

 

1907-ben állami ösztöndíjat nyert Berlinbe, ahol részt vett a Secessio 1907 évi tárlatán. Öt évi berlini tartózkodás után hazatérve gyűjteményes kiállításon mutatta be munkáit a Könyves Kálmán Szalonban. Az itt kiállított művei közül 11 darabot, Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója grafikai gyűjteményük számára .

 

1914-ben a San-Francisco-i világkiállításon a „Koldusok” című festményével ezüstérmet nyert. A szociális érzékenység, a kiszolgáltatottak és a kiszolgáltatottság iránti mély empátiája végig kíséri alkotói pályáját.

Az I. világháború rettenete inspirálta az „Elnémult csataterek” című litográfiai sorozatának megalkotására. A tíz darabból álló sorozatáról Lyka Károly az alábbiakat írta:

”Csatatereket rajzolt Barta Ernő, nem fegyveres összecsapásokat, mint ahogy régi csataképeken megszoktuk, s mégis kifejezi vele a háborút. Ez a hangulat, amely oly egyenest hat hangulatunkra, átitatja a rajzlapokat és különleges melankolikus érdekességet kölcsönöz nekik. Hatalmas érzéseket kellett Barta Ernőnek megszólaltatnia és ezt el tudta érni szűkre szorított eszközökkel. Ez rávall, az igazi grafikusra.”[5]

 

Jelenleg nincsenek adataink arra, hogy az I világháború követő időszakban milyen műveket alkotott, csupán a „Dolgozzatok, mert fogy a kenyér! „ című expresszionista plakátját emeljük ki e korszakból.

Az 1920- as évek konszolidációs időszakában két jelentősebb sorozata is napvilágot látott. 1923-ban jelent meg a „Kenyér” című drámai hangulatú, neorealista elemeket ötvöző grafikai sorozata, amelynek egy példányát a British Múzeum megvásárolta.

1927-ben nyomták derűsebb rézkarc-sorozatát a magyar népszokásokról, néptáncokról, népviseletekről. 1928-ban pedig egy Budapestet, Aquincumot reprezentáló sorozata jelent meg.

 

1932-től Hollandiában élt és dolgozott. Kiállítói, kiállítás-szervezői tehetsége folytán 1933-ban megnyílhatott az amszterdami városi múzeumban az első magyar grafikai kiállítás. A sikersorozat Hágában, majd Norvégiában, Dániában folytatódott.

1935-ben Svédországban, Malmőben rendezte meg a Rézkarcoló Művészek Egyesületének kiállítását. A nagy sikert arató grafikai bemutatkozások után a magyar festőművészek legkiválóbbjaival is megismertette Amszterdam közönségét.

Csók, Szőnyi, Iványi-Grünwald, Aba-Novák, Fényes, Perlmutter, Barta műveit megcsodálhatták az amszterdami művészetrajongók és ezen alkotók művei jelentős számban gazdagítják ma a hágai és amszterdami gyűjteményeket.

A magyar grafikus művészek európai megismertetésében és elismertetésében fáradhatatlanul munkáló és alkotó Barta Ernőt a holland kormány az Oránia-Nessau rend lovagkeresztjével tüntette ki.

 

1938-39-ben hazatért Magyarországra, e vészterhes időkben. Hogy a II. világháborút és az azt követő politikailag és morálisan nehéz, zűrzavaros időket hogyan élte át, hogyan hatott mindez művészetére, életére további kutatást igényel. Leánya, Barta Éva (Bp. 1918- ) grafikus, festő, ötvösművész[6] édesapja szárnyai alatt nevelkedett, majd Fényes Adolf tanítványa volt.

Barta Ernő gazdag művészi hagyatékának nagy része a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiben található, amely anyag jelentős részét a művész leánya adta az intézménynek.

 

 

Lakos Alfréd

(Székesfehérvár, 1870. október 20.- Budapest, 1961. április 15.)

 

Az anyakönyvi bejegyzések szerint.[7] Levi (!) Adolf és Hoffmann Betti fia, Lewi (!) Adolf 1870. október 20-án született Székesfehérvárott. (Az eltérő írásmódok a különböző anyakönyvi bejegyzéseket tükrözik.) Az életéről nem szívesen nyilatkozó, zárkózott művész egy 1954-ben vele készült interjúban [8] elmondta, hogy atyja szerény jövedelmű ügynök volt, korán megözvegyült. Új családot alapított, és a két asszonytól 12 gyermeke született, ebből 11 fiú volt.

 

Lakos néhány székesfehérvári reáliskolai osztály elvégzése után a fővárosba költözött. Nehéz anyagi körülmények között élt, s egy műszaki irodában rajzolóként dolgozott.

Képzőművészeti tanulmányit Székely Bertalan tanítványaként végezte, aki Lakos munkáit több pályadíjjal is elismerte. Erről így ír Lakos. „Másodéves növendékségem első hónapjában a Mintaiskola növendékei kiállításán 1890. szeptemberében, októberében Székely Bertalan nekem ítélte a figurális díjat. Két darab öt forintos aranyat, és előadást tartott az emberi mozdulatokat ábrázoló rajzaimról.”[9]

Már művésznövendék korában gyakran közölte rajzait, karikatúráit a Magyar Szalon, az Ország Világ, s számos élclap, de ő a rajzokat pénzkereső munkának tekintette, nem valódi hivatásának.

„Ifjú művész- növendékségem idején az illusztrálás volt kenyerem itthon és külföldön is. A jó Benedek Elek szerkesztetette Ország Világban az 1892-93. évfolyamokban Gárdonyi Gézának két humoros regényét illusztráltam és számtalan más illusztrációm jelent meg egyéb újságokban és folyóiratokban Münchenben és Párizsban. Egy rajzom közel féloldalnyi terjedelemben a Le Figaroban is napvilágot látott. Erről Harsányi Zsolt is említést tesz Munkácsyról írott életrajzi művében. Rajzaimat mindenütt elismerték. Az a vágyam, hogy még életemben kiállíthassam figurális kompozíció tollvázlataimat, mellyeket rögtön tollal rajzoltam. Úgy vélem tanulságos lehet a művészifjúság számára. A rajzban dől el a festmény sorsa,(Eredeti kéziratban aláhúzva.) mondanivalójának világossága, vagy homálya- a figurális kompozícióban. Kézdi Kovách László, az ismert festő és kritikus, az egyik lexikonnak is művésze és művészi rovatának szerkesztője, valaha tízezerre becsülte itthon megjelent rajzaim számát. ”[10]

 

Az idézett részlet az idős, pályakezdő éveire visszatekintő mester gondolatait tükrözi,- de miképp cseppben a tenger, visszaadja alkotói világának alapjait.

Tehát a rendkívüli rajztehetséggel megáldott Lakos a festő- akadémia elvégzése után meghívást kapott a bécsi Fliegende Blätter című laphoz. Ezt követően két évet töltött Münchenben, miközben illusztrációit, karikatúráit továbbra is küldte a magyar, német, bécsi és párizsi lapoknak.

A Nemzeti Szalonban 1897-ben, - Lakos kézzel írt vázlatkönyve szerint 1898-ban.[11] - sikeres zsáner képét mutatták be, amely azonban a művész szerint az akkori művészeti csoportosulások, klikkek miatt nem talált kedvező fogadtatásra.

Ez az időszak pályájának fordulópontját is jelenti, hiszen felhagy az illusztrációk, karikaturák készítésének robotos munkájával és egész további életét a zsidó témáknak szenteli. Ebben az elhatározásban, küldetésben közrejátszott a tiszaeszlári vérvád, a Dreyfus- per, a formálódó, forrongó millenáris közélete, és nem utolsó sorban gyermekévei. Erről így ír:

„Legelső zsidó tárgyú munkám egy allegorikus illusztráció volt, amely pontosan harminc év előtt jelent meg a mainzi „Israelit” műmellékleteként e lap fennállásának jubileuma alakalmából. Egy zsidó aggastyánt ábrázol, aki egy ifjúnak a Tórára mutat. A címe: ”Izrael pajzsa”.

Akkor e munkámat „S. Halevy”. héber nevemmel láttam el. Ifjú voltam még és telve a szülői házból magammal hozott kulturális és zsidó vallásos emlékekkel, azokkal a szép, meleg és bensőséges, székesfehérvári, a szülői házban látott tiszta zsidó emlékekkel, amelyekből egész életemen át meríthetnék gyönyörű, zsidó tárgyú kompozíciókat”.[12]

Lakos elutasította a modern művészet izmusait minden tekintetben: szellemiségében, tematikájában, technikájában, témaválasztásaiban, ugyanakkor az elavult akadémikus irányzattal sem azonosult. Ellenkezőleg: az elcsépelt, kiürült festészeti műfajokat új, zsidó tartalommal akarta tudatosan megújítani.

Művészetének visszatérő témái közé tartoznak könyv-kompozíciós csendéletei. A csendéletkép- kultusz újraértelmezésével új irányt szabott e műfajnak.

„Ezeket a könyvcsendéleteimet a közönség is, a műgyűjtők is sokkal rohamosabban fogadták be, mint a kifejezetten zsidó témáimat. Pedig többnyire ezek is zsidó, régi, rongyos, szakadozott zsidó könyvek voltak, amelyeknél az elsárgult papírlapok lapozó mozgása volt az a festői elem, amely az újszerűség erejével hatott, mint a könyv festői kiaknázása. A kritika mindenkor melegen felkarolta ezeket a csendéleteimet.

Pedig ezt is zsidó témáimnak köszönhetem. Akkor jöttem rá erre a csendélet műfajra, midőn talmudistáimat, vitába merült öregeket és ifjakat festettem és észrevettem, mennyi festőiség árad ki e könyvekből, ha azokat, kellően csoportosítom önálló festményekké.”[13]

Lakos visszatérő témái közé tartozik a gyászoló zsidó és a menekülő zsidó. E témákat többször, többféle kompozíciós elrendezésben is vászonra vitte, amely jelzi e témák kiemelkedő szerepét művészetében.

A „Gyászoló zsidók” című képével a művész nagy sikert aratott, melyet az Új Idők 1900 márciusában és az Egyenlőség is leközölt. Az Új Idők e számát Artur Ziegler, Lakos egyik amerikai gyűjtője- az 1920-as évek elején magával vitte-, amely nemzetközi hírnevét a kontinensen túl megalapozta. Ez időtől kezdve vált emblematikussá külföldön Ziegler mondása: Lakos a magyar zsidóság Rembrandtja.[14]

A magyar művészeti élet azonban egészen más mederben folyt. Lakost gyermekkora, a tiszeszlári per rémsége óta foglalkoztatta egy monumentális kép elkészítése, amely Mordechaj diadalmenetét ábrázolja. 1902-ben a Magyar Zsidó Közalap pályázatára nyújtotta be munkáját, amelyet nem nyert meg. Pedig a „Gyászoló zsidók”sikere után joggal remélhette műve kedvező fogadtatását. Ezt az időszakot (is) nagy nélkülözések közepette, méltatlanul háttérbe szorítva élte meg családjával együtt,- életrajzi feljegyzései szerint.

„Kis képügynökök vettek körül tíz éven át, lelketlenül és hozzáértés nélkül. Nekik csak a kitüntetés, vagy a perzsaszőnyeges műterem, hencegő fellépés imponált, s az árakat is ehhez szabták.”[15]

Mordeháj diadalmenete című képét „modellek és kosztümök nélkül” később 1912-ben festette meg, amelynek első darabját a Műcsarnokban kiállították.

E küzdelmes évek kiemelkedő eseménye volt, mikor 1925-ben a Pesti Izraelita Hitközség műveiből gyűjteményes kiállítást rendezett.

 

A II. világháború, a deportálás, a munkaszolgálat végleg beteljesítette azt a fátumot, zsidó sorsot, amely vásznaiból sugárzott.

Az Új Élet 1947. évi szeptemberi száma[16] beszámol arról, hogy hogy Lakos Alfréd nagy energiával, alkotói invencióval dolgozik az elmúlt tragikus időszak képi megjelenítésén. Két fia tűnt el Voronyezsnél. „Tűnt el”- fájdalmas eufémizmus: megölték őket.

Egyéb személyes tragédiáról, történetről nem szól. Fest munkaszolgálatosokat eröltett menetben, a varsói gettó felkelőit, az auschwitzi mártíriumot. Igyekszik felfogni a felfoghatatlant, érteni az érthetetlent, megörökíteni a megélt valóságot a maga saját szín és formavilágával, elkötelezettségével.

Ekkor is, mint egész pályája során monumentális alkotásokban gondolkodott.

 

Életére vonatkozó adataink meglehetősen hiányosak, további kutatást igényelnek. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a Lakos képei a legfontosabb források egy magányos, megkeseredett, zárvány- világban élő művész megismeréséhez. Maga Lakos Alfréd írásaiban, a vele készült beszélgetésekben is ifjúsága harcos időszakáról beszél többnyire, amikor a zsidó művészet emancipálásáért folytatott harcait vívta, szemben a pozíciókat elfoglaló szalon- zsidó művészekkel, vagy éppen az általa semmibe vett modern irányzatokba bekapcsolódó, gyökértelen pályatársaival.

 

Nem könnyíti meg a dolgunkat, hiszen ő maga vetette papírra 90 éves korában, hogy a megélt közel egy évszázad megírása fájdalommal töltené el:

„Nem írhatom meg visszaemlékezéseimet. Rosszul leszek az emlékezéstől. Nagyon sok adat közül ez a néhány elegendő. Gyakori szívgörcsök bántalmaznak. Vajon fogok legalább egy nagy kompozíciót megfesteni a mai időkből?”[17]

 

Összgezve:

Az alkotói életművek és sorsok átfogják a XIX. század második felétől a XX. század közepéig terjedő időszakot: az asszimilációs aranykortól a deportálásokon át a Rákosi,- illetve a Kádár korszakot. Mindezt még történelmi eseményekben, évszámokban is végiggondolni nagy kihívást jelent.

 

A XIX. század utolsó harmadában kettéválik a magyar zsidó képzőművészet: zsidó vallásos művészetre és a zsidó származású művészek világi tárgyú festészetére.[18] Ebben az értelemben Lakos Alfréd a zsidó vallásos művészet kitűnő tehetségű képviselője, Barta Ernő pedig a világi, modern irányzatokat, művészi attitűdöt képviselő, européer,a zsidó származású művészekhez tartozik.

 

E két művész életpályája, alkotói világa teljesen eltér. Egy előadás keretében való vázlatos bemutatásuk több szempontból mégis indokolt. A székesfehérvári neológ hitközségbe tartozó szüleik a második, a város falai közé betelepülő generáció tagjai. Gyermekeiket e közösséghez, a zsidósághoz való tartozásukképpen itt anyakönyvezték,magától értetődő módon. Identitásukat szilárdan és biztosan fejezték ki e ténnyel.

Barta és Lakos tanulmányaikat Székesfehérváron kezdték, s mint e kor tipikus jelensége: Budapesten és a bécsi, párizsi képzőművészeti iskolákban, alkotói műhelyekben folytatták.

Tehetségük, szorgalmuk révén maradandó életműveket hagytak ránk örökségül. Barta hazai és nemzetközi elismertsége jelzi a hazai pálya zártságát, egyben a tehetség, a művészet határokat nem ismerő erejét.

Lakos Alfréd, a magyar zsidóság Rembrandtja akkor fordult tematikailag a zsidóság felé, mikor arra sem igény, sem közösség, sem alkotói, szellemi közeg nem volt. Ebből következően magányos, elszigetelt, sértődött művésszé vált. Az önmaga számára kijelölt úton következetesen haladva teljesítette küldetését, s képeinek reneszánszát napjainkban éljük.


Képek:

 

[j1] Székesfehérvár szabad királyi város tanácsának jegyzőkönyvei, 1837. október 9. 1959. sz.

Magyar Törvény Tár, 1836-1868. Bp. Franklin, 1896. 175-176. p.

[j2]Dr. Kepecs József (szerk): A zsidó népesség száma településenként (1840-1941). Központi Statisztikai Hívatal. Bp. 1993. 146. p.Pontosan: 25 612 lakója volt a városnak.

[j3]Dr. Steinherz Jakab: A székesfehérvári zsidók története visszaköltözésöktől a jelenig. Bp. 1895. 16-81. p.

Gergely Anna. Zsidó kultúrtörténeti emlékek Fejér megyében. Relics of Jewish Cultural History in County Fejér. Szent Itsván Király Múzeum Közleményei, D. sor. 295. sz. Székesfehérvár, 2004. 44-45. , 52-53. pp.

[j4] Székesfehérvári Hitközség születési anyakönyve, helyi I. Folio 108.-1768 sz. A Barta névmagyarosítást a m. kir. Belügyminisztérium 4399/896/V, 10. engedélye alapján bejegyezte és szignálta dr. Steinherz főrabbi.

[j5]Idézi: Zádor István: Barta Ernő festőművész kiállítása. Kiállítási vezető. Fényes Adolf Terem, Budapesrt, 1955. november 4 -. november 27.

[j6]Seregélyi György: Magyar festők és grafikusk adattára. Életrajzi lexikon az 1800-1988 között alkotó festő és grafikus művészekről. Seregélyi Görgy, Szeged, 1988. 47. p.

[j7] Székesfehérvári Izraelita Hitközség születési anyakönyve, helyi I., köt. Folio 76. 1206. sz.

[j8]Szekula Jenő: Egy torzképrajzoló a múlt századból. Látogatás a 84 esztendős Lakos Alfrédnál. Béke és Szabadság, 1954. június 9.

[j9]Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai Gyűjtemény, kézirat (a továbbiakban: MNG. G. Gy.) F. 72. 176. Ajándék a művész lányától, 1. p.

Lakos Alfréd: Visszaemlékezések. Múlt és Jövő, 1922. 31. p.

[j10]Lakos Alfréd: Alany és állítmány a festőművészetben. A mozdulat a festészetben. Kézirat. MNG. Adattár. 13. p.

[j11]MNG. G. GY. F. 72. 176. 2. p”Pályám elején 1898-ban nagyon feltűnt a Nemzeti Szalon évi tárlatán a Huncut gyermekem”(Hallod - e Böske?) című zsánerképem.”

[j12]Lakos Alfréd: Visszaemlékezések. Múlt és Jövő, 1922. 132. p,

[j13]Lakos Alfréd: Visszaemlékezések. Múlt és Jövő, 1922. 132. p.

[j14]MNG, G. Gy. Vázlatkönyv. F. 72. 176. 5. p.

[j15]MNG. G. Gy. Vázlatkönyv. F. 72. 176. 6-7. p.

[j16]Új Élet, 1947. szeptember 24. 14. p,

[j17]MNG. G. Gy. Vázlatkönyv. F. 72. 176. 6. p. E sorokat halála előtt egy évvel vetette papírra, 1960. november 21- én.

[j18]S. Nagy Katalin: Van-e magyar zsidó képzőművészet? Múlt és Jövő, 1996. 79. p.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz