Előadásomban két székesfehérvári művész
életpályájáról szeretnék vázlatot adni. Barta Ernő és Lakos Alfréd, művészi
oveure-je egészen eltér egymástól, mégis a székesfehérváriságuk, zsidóságuk,
összeköti őket. Közös bennük, hogy ugyanannak a kornak, az 1870-es éveknek, a
dualizmus korának a gyermekei. Akkor születtek és nevelkedtek, amit
„asszimilációs aranykornak” neveznek.
Alba, Schtuhlweissenburg,
Székesfehérvár szabad királyi város a magyar keresztény államiság jelképe,
spirituális helye évszázadok óta. E tradíciók meghatározzák a város
szellemiségét, lelkiségét, az itt élők mentalitását. A zsidók Fehérvárra való
beköltözését a városi magisztrátus 1837 évi határozata, majd az 1840. XXXIX.
tc. szentesítette. [1]
Székesfehérvár lakossága az 1880-as népszámlálási adatok szerint mintegy 25 és félezer volt [2], ebből a zsidó lakosság aránya 10, 5 %. Ez utóbbi adat legalább két megjegyzést
igényel. Az 1840-es városokba való betelepülés óta a zsidó lakosság jelenléte
közel 10és félszereére növekedett, másrészt a város története során ekkor
lakott itt a legtöbb izraelita felekezetű, vagy ahogyan e kor hivatalos
nomenklatúrája jelölte: mózeshitű. 1880 után ugyanis a székesfehérvári zsidóság
lélekszáma, aránya tendenciózusan csökkent, mindez megfelelt; az országos
trendeknek.
Az 1860-as-70-es évekre kialakult a
hitközség teljes intézményi hálózata, beleértve az egyesületeket is. Sőt,
Székesfehérvár pulzáló zsidó élete zajos, olykor botrányos hitvitáktól volt
hangos, amelyeknek eredője az asszimilációs folyamat megítélése, elutasítása,
vagy befogadása volt. Ez az évekig húzódó heves csatározás megelőzte az
országos ortodox- neológ szétválást, és némelykor feszült zsinagógai
jelenetekkel, utcai botrányokkal fűszerezte a város életét.
Végül 1861-ben az anyahitközségből
kivált az ortodoxia és hivatalosan 1863-ban külön hitközséget hozott létre.
A neológ hitközség reprezenteív
zsinagógája 1864-ben készült el, melyet Zipser Mayer, egykori fehérvári rabbi
és a legendás hírű szegedi főrabbi, Lőw Lipót avatott fel.
Az ortodoxok zsinagógája 1870-ban épült
fel. A neológokéhoz hasonlóan szintén a történelmi városfalakon kívül, - ahogyan
ez lenni szokott -, de a történelmi belvároshoz, a nagy kereskedelmi utak mentén
hirdette a zsidóság tehetségét, erejét, a hit méltóságát. Meg kell jegyezni,
hogy mindkét zsinagóga a II. világháborúban találatot kapott. A romajaikban is
monumentális építészeti remekeket lebontották- részben a zsidó közösség
elárvulása, drámai vérvesztesége miatt; - másrészt. a levéltári adatok alapján ma
már nyilvánvaló: a zsidó kultúra, a vallás eltüntetésének politikai akarata
érvényesült.
Visszatérve az 1860-as 70-es évekre,
művészeink világára:
A neológ hitközség belső életét,
rangját jelzik azok a kiváló, nemzetközi hírű rabbi egyéniségek, akik ezekben
az évtizedekben a vallási, szellemi vezetői voltak a közösségnek: Natonek
József (1813-1892), aki az első politikai cionista volt. 1861-ben kiadta
Messiás című röpiratát, mellyel megelőzte és megalapozta Herzl Tivadar és Max
Nordau munkásságát. Székesfehérvárott 1861-től 1867-ig látta el főrabbi
hivatalt.
Őt követte a rabbi székben a hitközség
büszkesége, a világhírűvé lett, zseniális tudós- rabbi, Kohut Sándor
1867-től 1874-ig.[3]
Tehát ebbe hitközségbe, közösségbe,
városba születtek e művészek.
Barta Ernő
festő, grafikusművész (Székesfehérvár,
1878. február 14.-Budapest, 1956. október 6.)
Braun Ernest Disraeli néven született
Székesfehérvárott Braun Ignátz és Neumann Eszti gyermekeként.[4]Tanulmányait
1894-1899 között díszfestő szakon folytatta az Iparművészeti iskolán
Budapesten. Ezt követően Münchenben Anton Ashbe és Hugo Wolf magániskolájában
képezte magát.
1900-ban részt vett a müncheni
Képzőművészeti Egyesület és a Secessio kiállításán, ugyanekkor a budapesti
Műcsarnok kiállításán is szerepelt. E műveit az Országos Képtár megvásárolta.
Tehetségének és szorgalmának
köszönhetően számos művészeti elismerésben volt része. 1904-ben a Nemzeti
Szalon grafikai kiállításán a „Bűnbánó Magdolna” című grafikájával az első
állami grafikai díjat nyerte el, rajzát a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg.
Ezt követően a szolnoki művésztelepnek
lett a tagja, ahol Bihari Sándor, Deák- Ébner Lajos, Fényes Adolf alkotó,
szellemi közössége alakította, formálta művészetét.
1906-ban a milánói világkiállításon
rézkarcaival ezüstérmet nyert, miközben plakátjai feltűntek Pest utcáin,
terein, hirdetve például az Országos Gyermekvédő Liga rendezvényeit, az
Operaház, vagy a Magyar Színház, a Népszínház egy-egy előadását.
1907-ben állami ösztöndíjat nyert
Berlinbe, ahol részt vett a Secessio 1907 évi tárlatán. Öt évi berlini
tartózkodás után hazatérve gyűjteményes kiállításon mutatta be munkáit a
Könyves Kálmán Szalonban. Az itt kiállított művei közül 11 darabot, Térey Gábor,
a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója grafikai gyűjteményük számára .
1914-ben a San-Francisco-i
világkiállításon a „Koldusok” című festményével ezüstérmet nyert. A szociális
érzékenység, a kiszolgáltatottak és a kiszolgáltatottság iránti mély empátiája
végig kíséri alkotói pályáját.
Az I. világháború rettenete inspirálta
az „Elnémult csataterek” című litográfiai sorozatának megalkotására. A tíz darabból
álló sorozatáról Lyka Károly az alábbiakat írta:
”Csatatereket rajzolt Barta Ernő, nem
fegyveres összecsapásokat, mint ahogy régi csataképeken megszoktuk, s mégis
kifejezi vele a háborút. Ez a hangulat, amely oly egyenest hat hangulatunkra,
átitatja a rajzlapokat és különleges melankolikus érdekességet kölcsönöz nekik.
Hatalmas érzéseket kellett Barta Ernőnek megszólaltatnia és ezt el tudta érni
szűkre szorított eszközökkel. Ez rávall, az igazi grafikusra.”[5]
Jelenleg nincsenek adataink arra, hogy az
I világháború követő időszakban milyen műveket alkotott, csupán a
„Dolgozzatok, mert fogy a kenyér! „ című expresszionista plakátját emeljük ki e
korszakból.
Az 1920- as évek konszolidációs
időszakában két jelentősebb sorozata is napvilágot látott. 1923-ban jelent meg
a „Kenyér” című drámai hangulatú, neorealista elemeket ötvöző grafikai
sorozata, amelynek egy példányát a British Múzeum megvásárolta.
1927-ben nyomták derűsebb
rézkarc-sorozatát a magyar népszokásokról, néptáncokról, népviseletekről. 1928-ban
pedig egy Budapestet, Aquincumot reprezentáló sorozata jelent meg.
1932-től Hollandiában élt és dolgozott.
Kiállítói, kiállítás-szervezői tehetsége folytán 1933-ban megnyílhatott az
amszterdami városi múzeumban az első magyar grafikai kiállítás. A sikersorozat
Hágában, majd Norvégiában, Dániában folytatódott.
1935-ben Svédországban, Malmőben
rendezte meg a Rézkarcoló Művészek Egyesületének kiállítását. A nagy sikert
arató grafikai bemutatkozások után a magyar festőművészek legkiválóbbjaival is
megismertette Amszterdam közönségét.
Csók, Szőnyi, Iványi-Grünwald,
Aba-Novák, Fényes, Perlmutter, Barta műveit megcsodálhatták az amszterdami
művészetrajongók és ezen alkotók művei jelentős számban gazdagítják ma a hágai
és amszterdami gyűjteményeket.
A magyar grafikus művészek európai
megismertetésében és elismertetésében fáradhatatlanul munkáló és alkotó Barta
Ernőt a holland kormány az Oránia-Nessau rend lovagkeresztjével tüntette ki.
1938-39-ben hazatért Magyarországra, e
vészterhes időkben. Hogy a II. világháborút és az azt követő politikailag és
morálisan nehéz, zűrzavaros időket hogyan élte át, hogyan hatott mindez
művészetére, életére további kutatást igényel. Leánya, Barta Éva (Bp. 1918- )
grafikus, festő, ötvösművész[6]
édesapja szárnyai alatt nevelkedett, majd Fényes Adolf tanítványa volt.
Barta Ernő gazdag művészi hagyatékának
nagy része a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményeiben található, amely anyag
jelentős részét a művész leánya adta az intézménynek.
Lakos Alfréd
(Székesfehérvár, 1870. október 20.- Budapest,
1961. április 15.)
Az anyakönyvi bejegyzések szerint.[7]
Levi (!) Adolf és Hoffmann Betti fia, Lewi (!) Adolf 1870. október 20-án
született Székesfehérvárott. (Az eltérő írásmódok a különböző anyakönyvi
bejegyzéseket tükrözik.) Az életéről nem szívesen nyilatkozó, zárkózott művész
egy 1954-ben vele készült interjúban [8]
elmondta, hogy atyja szerény jövedelmű ügynök volt, korán megözvegyült. Új
családot alapított, és a két asszonytól 12 gyermeke született, ebből 11 fiú
volt.
Lakos néhány székesfehérvári
reáliskolai osztály elvégzése után a fővárosba költözött. Nehéz anyagi
körülmények között élt, s egy műszaki irodában rajzolóként dolgozott.
Képzőművészeti tanulmányit Székely
Bertalan tanítványaként végezte, aki Lakos munkáit több pályadíjjal is elismerte.
Erről így ír Lakos. „Másodéves növendékségem első hónapjában a Mintaiskola
növendékei kiállításán 1890. szeptemberében, októberében Székely Bertalan nekem
ítélte a figurális díjat. Két darab öt forintos aranyat, és előadást tartott az
emberi mozdulatokat ábrázoló rajzaimról.”[9]
Már művésznövendék korában gyakran
közölte rajzait, karikatúráit a Magyar Szalon, az Ország Világ, s számos
élclap, de ő a rajzokat pénzkereső munkának tekintette, nem valódi hivatásának.
„Ifjú művész- növendékségem idején az illusztrálás
volt kenyerem itthon és külföldön is. A jó Benedek Elek szerkesztetette Ország
Világban az 1892-93. évfolyamokban Gárdonyi Gézának két humoros regényét
illusztráltam és számtalan más illusztrációm jelent meg egyéb újságokban és
folyóiratokban Münchenben és Párizsban. Egy rajzom közel féloldalnyi
terjedelemben a Le Figaroban is napvilágot látott. Erről Harsányi Zsolt is
említést tesz Munkácsyról írott életrajzi művében. Rajzaimat mindenütt
elismerték. Az a vágyam, hogy még életemben kiállíthassam figurális kompozíció
tollvázlataimat, mellyeket rögtön tollal rajzoltam. Úgy vélem tanulságos lehet
a művészifjúság számára. A rajzban dől el a festmény sorsa,(Eredeti
kéziratban aláhúzva.) mondanivalójának világossága, vagy homálya- a figurális
kompozícióban. Kézdi Kovách László, az ismert festő és kritikus, az egyik
lexikonnak is művésze és művészi rovatának szerkesztője, valaha tízezerre
becsülte itthon megjelent rajzaim számát. ”[10]
Az idézett részlet az idős, pályakezdő
éveire visszatekintő mester gondolatait tükrözi,- de miképp cseppben a tenger,
visszaadja alkotói világának alapjait.
Tehát a rendkívüli rajztehetséggel
megáldott Lakos a festő- akadémia elvégzése után meghívást kapott a bécsi
Fliegende Blätter című laphoz. Ezt követően két évet töltött Münchenben,
miközben illusztrációit, karikatúráit továbbra is küldte a magyar, német, bécsi
és párizsi lapoknak.
A Nemzeti Szalonban 1897-ben, - Lakos
kézzel írt vázlatkönyve szerint 1898-ban.[11]
- sikeres zsáner képét mutatták be, amely azonban a művész szerint az akkori
művészeti csoportosulások, klikkek miatt nem talált kedvező fogadtatásra.
Ez az időszak pályájának fordulópontját
is jelenti, hiszen felhagy az illusztrációk, karikaturák készítésének robotos
munkájával és egész további életét a zsidó témáknak szenteli. Ebben az
elhatározásban, küldetésben közrejátszott a tiszaeszlári vérvád, a Dreyfus-
per, a formálódó, forrongó millenáris közélete, és nem utolsó sorban
gyermekévei. Erről így ír:
„Legelső zsidó tárgyú munkám egy
allegorikus illusztráció volt, amely pontosan harminc év előtt jelent meg a
mainzi „Israelit” műmellékleteként e lap fennállásának jubileuma alakalmából.
Egy zsidó aggastyánt ábrázol, aki egy ifjúnak a Tórára mutat. A címe: ”Izrael
pajzsa”.
Akkor e munkámat „S. Halevy”. héber
nevemmel láttam el. Ifjú voltam még és telve a szülői házból magammal hozott
kulturális és zsidó vallásos emlékekkel, azokkal a szép, meleg és bensőséges,
székesfehérvári, a szülői házban látott tiszta zsidó emlékekkel, amelyekből
egész életemen át meríthetnék gyönyörű, zsidó tárgyú kompozíciókat”.[12]
Lakos elutasította a modern művészet
izmusait minden tekintetben: szellemiségében, tematikájában, technikájában,
témaválasztásaiban, ugyanakkor az elavult akadémikus irányzattal sem azonosult.
Ellenkezőleg: az elcsépelt, kiürült festészeti műfajokat új, zsidó tartalommal
akarta tudatosan megújítani.
Művészetének visszatérő témái közé
tartoznak könyv-kompozíciós csendéletei. A csendéletkép- kultusz
újraértelmezésével új irányt szabott e műfajnak.
„Ezeket a könyvcsendéleteimet a
közönség is, a műgyűjtők is sokkal rohamosabban fogadták be, mint a
kifejezetten zsidó témáimat. Pedig többnyire ezek is zsidó, régi, rongyos,
szakadozott zsidó könyvek voltak, amelyeknél az elsárgult papírlapok lapozó
mozgása volt az a festői elem, amely az újszerűség erejével hatott, mint a
könyv festői kiaknázása. A kritika mindenkor melegen felkarolta ezeket a
csendéleteimet.
Pedig ezt is zsidó témáimnak
köszönhetem. Akkor jöttem rá erre a csendélet műfajra, midőn talmudistáimat,
vitába merült öregeket és ifjakat festettem és észrevettem, mennyi festőiség
árad ki e könyvekből, ha azokat, kellően csoportosítom önálló festményekké.”[13]
Lakos visszatérő témái közé tartozik a
gyászoló zsidó és a menekülő zsidó. E témákat többször, többféle kompozíciós
elrendezésben is vászonra vitte, amely jelzi e témák kiemelkedő szerepét
művészetében.
A „Gyászoló zsidók” című képével a
művész nagy sikert aratott, melyet az Új Idők 1900 márciusában és az Egyenlőség
is leközölt. Az Új Idők e számát Artur Ziegler, Lakos egyik amerikai gyűjtője-
az 1920-as évek elején magával vitte-, amely nemzetközi hírnevét a kontinensen
túl megalapozta. Ez időtől kezdve vált emblematikussá külföldön Ziegler mondása:
Lakos a magyar zsidóság Rembrandtja.[14]
A magyar művészeti élet azonban egészen
más mederben folyt. Lakost gyermekkora, a tiszeszlári per rémsége óta
foglalkoztatta egy monumentális kép elkészítése, amely Mordechaj diadalmenetét
ábrázolja. 1902-ben a Magyar Zsidó Közalap pályázatára nyújtotta be munkáját,
amelyet nem nyert meg. Pedig a „Gyászoló zsidók”sikere után joggal remélhette
műve kedvező fogadtatását. Ezt az időszakot (is) nagy nélkülözések közepette,
méltatlanul háttérbe szorítva élte meg családjával együtt,- életrajzi
feljegyzései szerint.
„Kis képügynökök vettek körül tíz éven
át, lelketlenül és hozzáértés nélkül. Nekik csak a kitüntetés, vagy a
perzsaszőnyeges műterem, hencegő fellépés imponált, s az árakat is ehhez
szabták.”[15]
Mordeháj diadalmenete című képét
„modellek és kosztümök nélkül” később 1912-ben festette meg, amelynek első
darabját a Műcsarnokban kiállították.
E küzdelmes évek kiemelkedő eseménye
volt, mikor 1925-ben a Pesti Izraelita Hitközség műveiből gyűjteményes
kiállítást rendezett.
A II. világháború, a deportálás, a
munkaszolgálat végleg beteljesítette azt a fátumot, zsidó sorsot, amely
vásznaiból sugárzott.
Az Új Élet 1947. évi szeptemberi száma[16]
beszámol arról, hogy hogy Lakos Alfréd nagy energiával, alkotói invencióval
dolgozik az elmúlt tragikus időszak képi megjelenítésén. Két fia tűnt el
Voronyezsnél. „Tűnt el”- fájdalmas eufémizmus: megölték őket.
Egyéb személyes tragédiáról,
történetről nem szól. Fest munkaszolgálatosokat eröltett menetben, a varsói
gettó felkelőit, az auschwitzi mártíriumot. Igyekszik felfogni a
felfoghatatlant, érteni az érthetetlent, megörökíteni a megélt valóságot a
maga saját szín és formavilágával, elkötelezettségével.
Ekkor is, mint egész pályája során
monumentális alkotásokban gondolkodott.
Életére vonatkozó adataink meglehetősen
hiányosak, további kutatást igényelnek. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a
Lakos képei a legfontosabb források egy magányos, megkeseredett, zárvány-
világban élő művész megismeréséhez. Maga Lakos Alfréd írásaiban, a vele készült
beszélgetésekben is ifjúsága harcos időszakáról beszél többnyire, amikor a zsidó
művészet emancipálásáért folytatott harcait vívta, szemben a pozíciókat
elfoglaló szalon- zsidó művészekkel, vagy éppen az általa semmibe vett modern
irányzatokba bekapcsolódó, gyökértelen pályatársaival.
Nem könnyíti meg a dolgunkat, hiszen ő
maga vetette papírra 90 éves korában, hogy a megélt közel egy évszázad megírása
fájdalommal töltené el:
„Nem írhatom meg visszaemlékezéseimet.
Rosszul leszek az emlékezéstől. Nagyon sok adat közül ez a néhány elegendő.
Gyakori szívgörcsök bántalmaznak. Vajon fogok legalább egy nagy kompozíciót
megfesteni a mai időkből?”[17]
Összgezve:
Az alkotói életművek és sorsok átfogják
a XIX. század második felétől a XX. század közepéig terjedő időszakot: az
asszimilációs aranykortól a deportálásokon át a Rákosi,- illetve a Kádár
korszakot. Mindezt még történelmi eseményekben, évszámokban is végiggondolni
nagy kihívást jelent.
A XIX. század utolsó harmadában
kettéválik a magyar zsidó képzőművészet: zsidó vallásos művészetre és a zsidó
származású művészek világi tárgyú festészetére.[18]
Ebben az értelemben Lakos Alfréd a zsidó vallásos művészet kitűnő tehetségű
képviselője, Barta Ernő pedig a világi, modern irányzatokat, művészi attitűdöt
képviselő, européer,a zsidó származású művészekhez tartozik.
E két művész életpályája, alkotói világa
teljesen eltér. Egy előadás keretében való vázlatos bemutatásuk több
szempontból mégis indokolt. A székesfehérvári neológ hitközségbe tartozó
szüleik a második, a város falai közé betelepülő generáció tagjai. Gyermekeiket
e közösséghez, a zsidósághoz való tartozásukképpen itt anyakönyvezték,magától
értetődő módon. Identitásukat szilárdan és biztosan fejezték ki e ténnyel.
Barta és Lakos tanulmányaikat
Székesfehérváron kezdték, s mint e kor tipikus jelensége: Budapesten és a
bécsi, párizsi képzőművészeti iskolákban, alkotói műhelyekben folytatták.
Tehetségük, szorgalmuk révén maradandó
életműveket hagytak ránk örökségül. Barta hazai és nemzetközi elismertsége
jelzi a hazai pálya zártságát, egyben a tehetség, a művészet határokat nem
ismerő erejét.
Lakos Alfréd, a magyar zsidóság
Rembrandtja akkor fordult tematikailag a zsidóság felé, mikor arra sem igény,
sem közösség, sem alkotói, szellemi közeg nem volt. Ebből következően magányos,
elszigetelt, sértődött művésszé vált. Az önmaga számára kijelölt úton következetesen
haladva teljesítette küldetését, s képeinek reneszánszát napjainkban éljük.
Képek:
[j1]
Székesfehérvár szabad királyi város tanácsának jegyzőkönyvei, 1837. október 9.
1959. sz.
Magyar Törvény Tár, 1836-1868. Bp. Franklin, 1896. 175-176.
p.
[j2]Dr. Kepecs
József (szerk): A zsidó népesség száma településenként (1840-1941). Központi
Statisztikai Hívatal. Bp. 1993. 146. p.Pontosan: 25 612 lakója volt a városnak.
[j3]Dr. Steinherz
Jakab: A székesfehérvári zsidók története visszaköltözésöktől a jelenig. Bp.
1895. 16-81. p.
Gergely Anna. Zsidó kultúrtörténeti emlékek Fejér megyében.
Relics of Jewish Cultural History in County Fejér. Szent Itsván Király Múzeum
Közleményei, D. sor. 295. sz. Székesfehérvár, 2004. 44-45. , 52-53. pp.
[j4]
Székesfehérvári Hitközség születési anyakönyve, helyi I. Folio 108.-1768 sz. A
Barta névmagyarosítást a m. kir. Belügyminisztérium 4399/896/V, 10. engedélye
alapján bejegyezte és szignálta dr. Steinherz főrabbi.
[j5]Idézi: Zádor
István: Barta Ernő festőművész kiállítása. Kiállítási vezető. Fényes Adolf
Terem, Budapesrt, 1955. november 4 -.
november 27.
[j6]Seregélyi
György: Magyar festők és grafikusk adattára. Életrajzi lexikon az 1800-1988
között alkotó festő és grafikus művészekről. Seregélyi Görgy, Szeged, 1988. 47.
p.
[j7]
Székesfehérvári Izraelita Hitközség születési anyakönyve, helyi I., köt. Folio
76. 1206. sz.
[j8]Szekula Jenő:
Egy torzképrajzoló a múlt századból. Látogatás a 84 esztendős Lakos Alfrédnál.
Béke és Szabadság, 1954. június 9.
[j9]Magyar
Nemzeti Galéria, Grafikai Gyűjtemény, kézirat (a továbbiakban: MNG. G. Gy.) F.
72. 176. Ajándék a művész lányától, 1. p.
Lakos Alfréd: Visszaemlékezések. Múlt és Jövő, 1922. 31. p.
[j10]Lakos Alfréd:
Alany és állítmány a festőművészetben. A mozdulat a festészetben. Kézirat. MNG.
Adattár. 13. p.
[j11]MNG. G. GY.
F. 72. 176. 2. p”Pályám elején 1898-ban nagyon feltűnt a Nemzeti Szalon évi
tárlatán a Huncut gyermekem”(Hallod - e Böske?) című zsánerképem.”
[j12]Lakos Alfréd:
Visszaemlékezések. Múlt és Jövő, 1922. 132. p,
[j13]Lakos Alfréd:
Visszaemlékezések. Múlt és Jövő, 1922. 132. p.
[j14]MNG, G. Gy.
Vázlatkönyv. F. 72. 176. 5. p.
[j15]MNG. G. Gy.
Vázlatkönyv. F. 72. 176. 6-7. p.
[j16]Új Élet,
1947. szeptember 24. 14. p,
[j17]MNG. G. Gy.
Vázlatkönyv. F. 72. 176. 6. p. E sorokat halála előtt egy évvel vetette
papírra, 1960. november 21- én.
[j18]S. Nagy
Katalin: Van-e magyar zsidó képzőművészet? Múlt és Jövő, 1996. 79. p.
|