A Bamidbar Kórach – XVI. fejezetében olvasható: “Pártot ütött Kórach…és
odaállottak Mózes elé … Izrael fiai közül kétszázötvenen, a község fejedelmei,
a gyülekezetbe hívottak, jónevű férfiak.
Összegyülekeztek Mózes és Áron ellen
és mondták nekik: Ez elég legyen nektek! Mert hisz az egész község, mindannyian
szentek és közöttük van az Örökkévaló, miért emelkedtek hát ti az Örökkévaló
gyülekezete fölé? És hallotta Mózes és leborult arcára, és szólt Kórach-hoz és
az ő egész csapatához, mondván: Reggel majd megismerteti az Örökkévaló azt, ki az
övé és aki szent, azt közeledni engedi magához és akit kiválaszt, azt közeledni
engedi magához. Ezt tegyétek: vegyetek magatokhoz serpenyőket, Kórach és egész
csapata, tegyetek beléjük tüzet és tegyetek rájuk füstölőszert az Örökkévaló
színe előtt holnap, és lészen, hogy az a férfiú, akit kiválaszt az Örökkévaló,
az lesz a szent. Ez elég legyen nektek, Lévi fiai! Kevés-e nektek, hogy Izrael Istene
elkülönített benneteket Izrael községéből, hogy közelebb hozzon benneteket
magához, hogy végezzétek az Örökkévaló hajlékának szolgálatát és hogy
álljatok a község előtt, hogy szolgálatukat végezzétek, és hogy közelebb hozott
téged és minden testvéredet, Lévi fiait veled együtt, még a papságot is
kívánjátok?”
A sivatagi vándorlás poklában szinte
társadalomlélektani természetességgel robban ki a kaszt elégedetlensége a vezér
Mózes és a főpap Áron ellen. A kaszt közösségi privilégiumait érzi veszélyben,
mert a közösségen belüli hatalma véget ér Mózes és Áron előtt.
Valójában, annak beismeréséről van
szó, hogy a kivonulás ígéreteként a Mózes által a Teremtőtől átvett, és a
népnek továbbadott Törvény, nem hozott mást, mint iszonyatos szenvedést. Kórach és
a léviták számára az egyetlen járható útnak az látszik, hogy sürgősen
leváltsák a fennálló hatalom legfőbb reprezentánsait, a papi kasztot és
visszavezessék a népet – vagy talán csak saját magukat, - az egyiptomi húsosfazék
langymelegéhez.
És ki törődik majd azzal, akkor, hogy ez
az aktus nemcsak a rabszolgaságot jelentené ismét?! Sőt! Kórach és a saját
túlélésükre józanul gondoló társainak fejében valószínűleg az is megfordult,
hogy az a világtörténelmi célú vállalkozás, amely oly borzalmas kínokat
szabadított rájuk, soha többé nem ismétlődik meg.
Az Örökkévaló – a Bibliából ismert
okokból, - éppen a megpróbáltatásokkal erősíti szeretett (mert: kiválasztott)
népe lelkierejét. Ha pedig az cserbenhagyja, vagyis a fizikai szenvedések számára
elviselhetetlenek, akkor küldetése érvényét veszti az Ő szemében.
A templomi, azaz inkább a közösségi
szolgálat előjogait magáénak mondó lévitáknak a papok elleni fellépése egy
addigra már jól ismert paradigmatikus jelenetet hozott elő. A profán és a szakrális
elitek közötti konfliktusokról van szó.
– A Tóra-béli történet előtt és
után, mind a mai napig gyakorta lejátszódott már ez. Mégis, ebben a történetben van
valami speciális, ha a zsidóság világtörténete szempontjából vesszük szemügyre.
Az tudniillik, hogy a Tóra népe számára
nem lehet más igazi vezető, mint a papság. Ennek a népnek a története a kezdetektől
egy eszme, méghozzá egy “összemberi” eszme jegyében telik.
Csak ennek a népnek van olyan hite, amely
elsősorban nem magáról róla szól, azaz a Teremtő és a közte létrejövő
kapcsolatról. Pláne, nem arról, hogy antropomorf istenek mennyire teszik könnyűvé
vagy éppen nehézkessé ezt a találkozást.
A zsidó vallás legelsősorban a
felelősség vallása. Amit a zsidó azért vállal fel, mert meggyőződéssel hiszi,
hogy a Teremtő egy szakrális küldetéssel bízta meg. Hogy ez a küldetés a Törvény
átadásával pecsételődött meg. Hogy első prófétánk, Mózes, a láthatatlan és
kimondhatatlan Világ Urának szándékát közvetítette a valaha élt és bárhol élő
zsidónak, és akit éppen ez a bizalom és orientálás kapcsol a többi zsidóhoz,
megteremtve ezzel a szakrális téren és időn túli zsidóságot. Hogy a zsidó napi
imái tulajdonképpen e Törvény szellemének állandó frissen tartására irányulnak.
Hogy ez a nép, bárhová is vesse a sors, éppen azért imádkozik, hogy a Teremtő
megbízatását teljesíteni tudja, és elterjessze a Törvényt a népek között. Hogy a
“papi néppé teszlek benneteket” passzusa a Tórában, nagyon világosan erre a
feladatra hatalmaz fel minden zsidót.
Így: téren és időn átívelten! Bárhol
és bármikor éljen is az a zsidó. Ha persze felvállalja a zsidóságát. A
zsidóságot örökölni szokták, de senki nem tartja vissza az elhagyót.
Egy neves rabbink ugyan azt mondta, hogy ha
a zsidóságba valaki egyszer tartozik, akkor azt soha nem hagyhatja el. Talán ezért
van, hogy a visszatérőnek az öröme gyakran megmagyarázhatatlan és leírhatatlan.
Ez a nép nem térít. Nem azért, mert
féltve őrzi a feladatát. Ami nemcsak hogy nem tette könnyűvé az életét, sem
egyénileg, sem kollektíven. De olykor-olykor a legborzalmasabb megpróbáltatásokban
részesítette.
Ez a nép szívesen fogadja magába a
hozzá csatlakozni akarókat. De nagyon megnehezíti a betérő útját. Nem másért,
mint azért, hogy figyelmeztesse: a “zsidónak lenni” csodájában részesülni olyan
lelki és szellemi állapot, aminek olykor súlyos ára van.
Nem biztos, hogy mindenki örömmel
részesül ebben a magasabb rendű spiritualitásban. Tudjuk, a judaizmusba beleszületett
számára is olykor elviselhetetlen teher a zsidóság. De a született zsidó,
bármennyire szeretné is néha, nem szabadulhat meg a zsidóságától. Legfeljebb az
emberségétől.
A népéből kiszakadt zsidót életében,
az identitászavar okozta lelki nyavalyákon túl még a szánalmasság, nyomorultság,
komikusság és groteszkség is sújtja. A zsidónak pusztán a zsidóságáért az
antijudaizmus és az antiszemitizmus háromezer illetve kétszáz éve tartó és a
hétköznapokban is a legváratlanabb helyzetekben előbukkanó megaláztatásait,
kirekesztéseit, gyűlöleteit, aljasságait, és agresszióit kell ezért elviselni.
Alaposan fontolja meg tehát a judaizmusba
betérni akaró, hogy “megéri”- e neki az, hogyha egész életére
visszavonhatatlanul megjelöltetik.
Megnyomoríttatik és megszomoríttatik.
Kórach lázadásában mindezek a zsidó
ember életében felmerülő filozófiai problémák bennfoglaltatnak.
A héberek számára a papi hivatás
merőben más volt, mint pusztán az áldozat bemutatás szcenáriójának
megjelenítése.
Mint mondjuk az egyiptomiaknál, akik az
áldozat bemutatás fizikai megjelenítésén túl még egyfajta sűrített ezotériát is
beleláttak a papjaikba. Marcel Proust a Fáraó című regényében leírja, hogy a papok
előre kiszámították a teljes napfogyatkozás időpontját, és a természeti jelenség
bekövetkezését megelőzően a főpap bekonferálta a világvégét. Annak tudatában
persze, hogy a teljes sötétség csak néhány percig tart, miután kellően sikerült
megfélemlítenie az összegyűlt népet, azzal nyugtatta meg őket egyúttal, hogy
imájával ki fogja engesztelni az isteneket. A sötétség elmúltával a nép úgy
hitte, hogy a főpap imája segített a vég elhárításában.
Azt nem állíthatjuk, hogy a bibliai
időktől a talmudikus középkoron át, a modernitás politikai és
történetfilozófiával “feldúsított” judaizmusáig, a zsidó pap, majd a galuti
kortól a rabbi nem élt volna az individuális hatalomnak ezzel a nagyon is evilági
eszközével, az emberi tudatlanságra bazírozó megfélemlítéssel. De azt bízvást
állíthatjuk, hogy a zsidók vallástörténetében a rabbi az Örökkévalótól kapott
Törvény őre és terjesztője a zsidó népben.
Később a rabbi pedig egész egyszerűen
megszűnik pap lenni. Sokkal inkább “mester”, ahogy a héber szó jelentése is ez.
De talán érzékletesebb azt mondani: a rabbi a galuti közösségek szociális,
intellektuális, és spirituális vezetője. Szigorúan, ebben a fontossági sorrendben.
És most nem a “rebe”- ről van szó. Mert “ő” egy speciális revitalizációja a
hellenista judaizmusnak, majd a stettl-k kelet-lengyel és nyugat-ukrán faluközösségi
világában több mint az imént aposztrofált “rabbi”. A közösség vigasztalója
egy ellenséges világban. Életrejtvények megfejtője. A Messiás eljövetelét
számítgató kabbalista, aki amúgy mellékesen, hermeneutikus szöveg olvasatai közben,
filológiai, irodalomtörténeti, filozófiai, matematikai fölfedezésekre bukkan.
A Hászkala idejétől meg a németországi
és magyarországi hászid közösségek misztikus csodatévői ők. Akik majd a Soá –
t követően az “Óperenciás tengeren túl”, keresik azt a helyet, ahonnan a
judaizmus mind a hatszáztizenhárom parancsolatának egy ősi és különös
életformájába összeálló üzenetét hamisítatlanul és háborítatlanul szerteszét
küldhetik. A glóbus minden pontján élő zsidó testvéreiknek.
Ezeket a szatmári vagy lubavicsi
közösségeket vezetik a rebék manapság. De a héberek papjai, és rabbi utódaik
különböztek az ógörögök Delphoi – típusú papnőitől és papjaitól is.
A görögök mitológikus – politeista
hitvallása az individuum szabadságára és – ami ebből természetszerűen
következett, - szabadosságára irányult.
A héber pap, majd a rabbi egész életét
a héberek, majd a zsidók közösségi életének megszervezésére és Törvény –
epicentrális kulturális atmoszférájának megóvására teszi fel.
Nagyon valószínű, hogy a zsidókról a
nem – zsidó környezetekben alkotott egyik ismert sztereotípia ezzel függ össze.
Hogy a zsidók bezárkózóak, és elkülönülnek másoktól. Éppen ezért titokzatosak
és idegenszerűek. Hogy nem szívesen barátkoznak másokkal.
A rabbi a szigorúan egyistenhívő és
egymásra figyelő közösségét vigyázza. Itt minden arról szól ugyanis, hogy a
zsidó szociétasz mennyire képes megtartani azt a – Törvény – adás óta obligát
– fegyelmet, amely nélkül a zsidó nem teljesítheti a Mindenható által ráruházott
kötelességvállalást.
A zsidó ember egész hitének ez a
felhajtóereje. Ez az, amiért a legnagyobb megpróbáltatásokat is elviseli az
emberektől. Valahogyan, de a Nazareti rabbi is hasonlóan vélekedhetett, amikor az őt
kínzók könyörületéért szólt: “ Bocsásd meg nekik Uram, mert nem tudják, mit
cselekszenek!”
A zsidó lelki vezető tehát sokkal
inkább szellemi vezetője a “kilének”. Ennek a kétségtelenül izolacionista és
– kívülről, valószínűleg – elitistának tűnő közösségének. A rabbi a
világ legnehezebb vallását kell megtanítsa híveinek. Pontosabban: hittestvéreinek. A
pontosítás azért fontos, mert “zsidóéknál” a rabbi nem emelkedik elérhetetlen
magasságokba. Nincs a “mindentudás” birtokában. Valójában, a tevékenysége
fókuszában a héber nyelv legalább olvasásszintű megtanítása áll. Erre azért van
szükség, hogy a Talmud – Tóra növendék egyáltalában “megpillanthassa” saját,
evilági státuszát: Mit jelent zsidónak lenni? Mitől vagyok zsidó?.
Ezután, a rabbi hozzálát a még nehezebb
feladathoz. Meg kell tanítania apró vagy éppen felnőtt (ez sokkal nehezebb!)
tanítványát arra, hogy a zsidó csak szigorúan meghatározott közösségi
szabályrendszer keretei között lehet igazán “vallásos zsidó”. Imádkozhat az
Örökkévalóhoz a kilén kívül is, de a zsinagógai jelenlét akkor is meghatározó.
Mert csak a “gyülekezet házának”
morajló és mégis olyannyira felemelő hangulata idézi meg évezredek zsidó
összetartozását. Vagy inkább: az együvé tartozást. Azért, hogy az Egyetlenegy
által alkotott világ emberisége részesülhessen a Törvény – etika
magasztosságában. De inkább: - hogy lehetségessé váljon a Mindenható akarata, és
az ember a Törvény által visszakapja a Teremtésben még megvolt eredeti arcát, amit a
Teremtő “saját képmására és hasonlatosságára alkotott”.
A rabbi hivatásának legmagasabb fokára
érkezik azokban a pillanatokban, amikor tehát tudatosítja a tanítványában: -
Zsidónak lenni azt jelenti, hogy egy olyan közösséghez tartozni, amely az
Örökkévaló akaratát teljesíti. Zsidónak lenni egyenlő azzal, hogy valaki missziót
teljesít. Az egész emberiség szolgálatában. Zsidónak lenni annyit tesz, hogy aki
zsidó, annak kötelessége a tanulás.
A Tóra tanulása, azaz állandó
olvasása. ( Modern kifejezéssel azt is mondhatnánk, hogy a szó-mágia ismert esetével
van dolgunk, amikor a textus olvasása, különösen, ha racionális – történeti
eseményeket tartalmazó – textusokról beszélünk, egy intellektuális
beemelkedettséget hoz létre az olvasóban.)
A Misna vagy a Gemara olvasása, vagy a
kabbalista bölcselők tanításai, már további, és egyre magasabb szellemi élményt
nyújtó lehetőségek. De a Tóra – a zsidó vallásos élet fundamentuma. Imáink
ihlető forrása.
Talán nem véletlen, hogy a valaha élt
rabbik, ha nem is mindig kiemelkedően, vagy a környezetük által elismerten, de tudós
emberek voltak. És ez jövő időben is érvényes megállapítás kell legyen.
A Biblia “könyvek”-et jelent. A
judaizmus a könyvek népének kultúrája, és mint ilyen, egy kultúra vallása.
A rabbi tevékenysége során –
következésképpen – a következő értelmiségi foglalkozásokat űzi, egyszerre és
egy időben: teológus (miközben, a zsidó vallásban nem létezik a szó – mondjuk –
keresztényi értelmében vett teológia), pedagógus ( azaz: nyelvpedagógus,
irodalomtanár, történelemtanár, filozófiatanár, ének- és zenetanár), továbbá:
összehasonlító irodalomtörténész, művészettörténész, a zsidók
világtörténetének szakértője, közösségszervező, népművelő, szociális
munkás, és sok esetben, amikor a kántort is helyettesítenie kell ( mint az elárvult
kelet - európai kilékben sokszor), bizony –ha nem is operista szintű, de –
énekművészi kvalitásokat is fel kell mutatnia.
Mondom: kell. Mert a kilé számára –
és most tértünk vissza a bibliai idézetünkben szereplő Kórach figurájához, -
hihetetlenül és múlhatatlanul fontos szerepe van a rabbi tekintélyének.
A zsidók, mert így kultúrálódtak,
vagy, mert így szocializálódtak, bárhová születtek is és bármilyen korba, nemigen
ismertek el világi tekintélyeket. Ebből is elég sok bajuk származott.
A rabbi tehát ebben a valláskultúrában,
a zsidó ember számára, bármilyen foglalkozást is űzzön, a mai napig az egyetlen
igazi, mert: megkérdőjelezhetetlen, mert vitathatatlan – tekintély. A
“tekintély” szó tartalmában azonban, talán minden más vallás papjától
eltérően, nem a szakralitás, nem a misztérium, de még csak nem is a mágikus
jellemvonás a meghatározó.
A rabbi tekintélye az Örökkévaló
által az Embernek adott Törvény erkölcsfilozófiájának racionalizmusából
következik. A Biblia héber papjának, majd a zsidó rabbinak Isten szavát kell
interpretálnia. A transzcendendencia a kinyilatkoztatott szó által válik
érzékelhető racionalitássá. A rabbi ezt az intellektuális utat járja be. Minden
egyes istentiszteleten. Minden, zsinagógán kívüli tevékenységében. Teszi pedig ezt
azért, hogy egyszerű zsidó híveiből a Törvény etika megvallásának intellektuális
magasabbrendűségét előhívja. Hogy azután a zsidó ember – sokszor kigúnyolt, de
voltaképpen mindig csodált – etikai életminőségét elérje általa. Mert csak így
válik az Örökkévaló akarata valósággá. Csak így lesz képes egy “papi nép” a
Tóra szellemének kisugárzására.
|
