Friedmann Sándor:
Egy halál utóélete...


 

„Az Utolsó Ítélet napján az Utolsó Értelmiségi - a modern kultúra szaturnuszi hérosza, a maga romjaival, a maga kihívó vízióival, ábrándjaival, csillapíthatatlan mélabújával, lefelé szegezett tekintetével - számot ad majdan arról, hogy sok "pozíciót" elfoglalva a végsőkig védelmezte a szellem életét, oly tisztességesen és embertelenül, ahogy csak erejéből futotta.”1

Egy halál utóélete.

Passage
2. Nr. 1

„A francia hatóságok, még a németek bevonulása előtt délre internálták az „idegeneket”, a külföldi útlevéllel rendelkezőket. Benjamin is táborba került, majd Marseillesben próbált matróznak öltözve feljutni egy Casablankába induló gőzösre. A filológia doktora, bozontos hajával, vastag szemüvegével! Ha még tüzetesebben olvassa Marxot, rájött volna, hogy a tragikus pillanatban paródiát játszott. A Gestapó ügynökei elárasztották a háborús Marseillest. Csíkos matrózruhában kísérteni a sorsot filozófushoz méltatlan ostobaság volt. Miként az is, hogy az emigráns kolónia, amint kiszabadult a koncentrációs táborokból, kiült a kikötői kávézók teraszára, ahogyan megszokták.
3

A fenti idézet a szerzőtől már megszokott, de (számomra) el nem fogadható kívülálló pökhendisége dacára, helyesen láttatja az akkori helyzetet. Kár, hogy a tényekhez, (amiket ő is egy memoárból kölcsönöz
4), hozzáteszi személyes véleményét, miszerint 1940-ben ha egy zsidós kinézetű (zsidó) filológus, életét mentve, álruhában akar szökni üldözői elől, akkor ez azt jelenti, hogy nem olvasta elég tüzetesen Marxot és hogy élete mentése közben paródiát játszik. Az érzékelhető empátia (ha másért nem, legalább a közös sors, a közös szakterület, a születés és halál közös számmisztikája5 ), teljes hiányával leírt fenti sorok, megtetézve az „ostobaság” verdiktjével, egy filológia doktor társtól, egy „overseas fellow”-tól, minimum rosszindulatnak hatnak.

De, térjünk vissza az események tényszerű leírásához, egy pillanatig sem tagadva meg zsigeri empátiámat az események főhősétől. Professzori (kollégiális?) averzió versus laikus empátia!?
A sikertelen matrózkaland után Walter Benjámin, egy a gyűjtőtáborban megismert kommunista aktivista Hans Fittko feleségéhez, Lisa Fittkohoz
6 fordult, akit arra kért, hogy menekítse őt ki Franciaországból a Pireneusokon keresztül, hogy aztán Spanyolországon át Lisszabonba, majd onnan az USA-ba juthasson. Kideríthetetlen, hogy miért pont ezt az asszonyt kérte meg Benjamin a „pireneusi serpaságra7”, akinek ez lett volna az első útja a határon át. Az asszony elvállalta és miután megismerkedett egy hegyi, határközeli falu, Banyuls sul Mer polgármesterével a tőle kapott leírás alapján készített egy kézzel rajzolt térképet, ennek segítségével készült átvezetni az embereket a hegyláncon. 1940 szeptember 25.-én délután Lisa, a polgármester javaslatára, felderítő útra ment kis csapatával „szemrevételezni az utat”, fel a gerincig, ahonnan visszafordultak, hogy majd másnap élelemmel, vízzel és kéziholmijukkal felszerelkezve végigcsinálják az egészet egybe. Benjámin magával hozta végig féltve örzött fekete aktatáskáját, amiről azt mondta, „Ez a bőrönd a mindenem. Nem szabad elveszíteni. Muszáj megmenteni a kéziratot. Engem nem muszáj, de a kéziratot muszáj megmenteni.”8.
Úgy döntött, hogy ő megvárja egy erdei tisztáson a többieket, nem érzett annyi erőt magában, hogy ismét megtegye az oda, majd másnap a vissza utat. Megeggyeztek és a többiek elindultak visszafelé.

Jókedvűen a másnapi sikeres útban bízva sétáltak visszafelé egy Banyulstól 5 km-re lévő falú, Port Vendres felé, ahol Lisa lakott és a kis csoportnak szállást adott. „Van tejünk, zöldségünk, sőt egy térkép biztonságos hegyi átkelőkkel”
9,-írta később visszaemlékezésében.

A tenger csodálatos kék volt, a távoli hegylánc keretezte ég tiszta, felhőtlen, szép kontrasztot alkotott a banyulsi szőlőkertek zöldes barnás színével. A csoportnak mellyel másnap Fittko nekivágott a határnak, tagja volt Henny Gurland, egy a németek által keresett ellenálló kommunista és annak kamaszkorú fia. Vendres nevű francia városkából indultak a 15 km-re lévő Portbou-ba, ami már spanyol terület volt.
A boldog és mosolygós Benjáminnal ott találkoztak, azon a tisztáson, ahol előző nap hagyták, de az „öreg Benjámin”, ahogy Lisa Fittko elnevezte, nem volt valami jó bőrben. Szeme karikás a tisztáson való alvástól és arca láztól piros no meg a szeptember végi pireneusi éjszaka hidegétől.

Az út, amin mentek másoknak is az élet útjának bizonyult (itt jutott ki Heinrich Man, Golo Man, Lion and Marta Feuchtwanger, Alma Mahler Werfel, Franz Werfel, és még sokan
10), s aminek W. Benjámin „golyóálló naivitással”11 vágott neki, nem volt könnyű. A nők felváltva vitték Benjámin aktatáskáját, de még így is tízpercenként meg kellet állni pihenni. Benjáminnak fiatal korától tüdő és szívpanaszai voltak. Fittko később a visszaemlékezéseiben sokat beszélt a nehéz aktatáskáról, amit ő „ballasztnak” nevezett és értelmetlennek tartotta, hogy végig cipeljék a hegyi úton, de látva Benjámin elszántságát és a táskában lévő kéziratokba vetett hitét némán cipelte a táskát. Fittko, lévén mozgalmi, militáns ember, természetes, hogy nem tulajdonított komoly jelentőséget egy elméleti ember, egy íróasztal tudós kéziratainak.

A tízpercenkénti rövid pihenőről megvolt Benjámin saját teóriája:
„Végig tudok menni az egész úton ezzel a metódussal”
12-mondta a többieknek. Az a trükkje a dolognak, „hogy nem hagyom magam kimerülni, előbb pihenek, mint hogy kimerültségből kéne megállnom”, így végig csinálom az utat. Fittko leírja, hogy mindenkinek erőt adott Benjámin csodálatos akaratereje. Az út meredek volt, sziklás és csúszós a reggeli párától. Egyszer megálltak hosszabb időre, pihentek, kenyeret, paradicsomot ettek, tejet ittak s amikor Lisa elővette kis kosarából az élelmet és mindenkinek kiporciózva adta, sőt fel is akarta darabolni, hogy könnyebb legyen enni, Benjámin azt mondta: „engedélyével, gnädige Frau, kiszolgálhatnám én saját magam?” „Hja, az öreg Benjámin és az ő spanyol etikettje”,-írta később Fittko13. Az öreg Banjámin 48 éves volt.

Aztán egy sziklaoromról meglátták Portbou városát. A kis katalán határváros látképét az óriási pályaudvar és a hozzátartozó sinpárok uralták. Nem messze a sinektől, a városka pár utcás belvárosa és és az öböl köré félkörívben kiépült korzó, plázs és pár szép villa látszottak. Lisa Fittko, az embermentő embercsempész örült, hogy feledatát végrehajtotta. „Öreg Benjámin és az ő féltve őrzött kézirata már biztonságba vannak”. Elbúcsúzott a csoporttól és visszafordult Franciaországba, hogy további csoportoknak segítsen és további életeket mentsen.14 A menekülő csoport leereszkedett a meredek ösvényen. A városka kis temetője mellett haladtak el, amelynek lélegzetelállító panorámájában gyönyörködve, pár percet megálltak pihenni.
Hannah Árendt pár hónappal később, szintén ezen az úton menekülve, megállt a temetőnél és így írta le a látványt: „A Földközi-tenger egy kis öblére néz: a hegyoldal mészkövébe vájt teraszokból áll maga a temető. A koporsókat is ilyen teraszokba vájt lyukakba tolják be. Életem legérdekesebb és egyúttal a legszebb látványa előtt álltam.15

Talán Walter Benjámin agyába bevillant pár, a mindenkori üldözött permanens időhiánya és a menekülést lassító gyönyörű természeti táj közötti paradox gondolat.Talán. Ha volt elég levegő a tüdejében és vér a szívében. A temető a város felett magasló és a tengerbe szakadó hegyoldalon volt, ahonnan már széles és kanyargós út vitt le a városba.
Egyenesen a francóista rendőrök karjaiba. Akik mindenkit igazoltattak. Mindenkinek megvoltak a papírjai. Ahogy Benjáminnak is. Nála volt a marseillesi amerikai konzulátus álltal kiállított útlevél és beutazó vízum az USA-ba és egy hajójegy a Lisszabonból induló valamelyik hajóra. Csak egy dologgal nem rendelkeztek, mert azt lehetetlen volt beszerezni, a Franciaországból való kilépést engedélyező u.n kilépő vízúm nem volt egyiküknél sem. Tulajdonképpen ez volt a francia-spanyol határ illegális átlépésének a legfőbb oka. Franciaországot nem lehetett engedély nélkül elhagyni. A sans nationalités-k, s természetesen a zsidók a hazátlanok közé tartoztak, nem kaphattak ilyen engedélyt. Ilyen engedély hiányában pedig a spanyol rendőrség és határőrség mindenkit visszatoloncolt Franciaországba.16
A most következő, Walter Benjaminnal kapcsolatos eseményeket, a titokzatosság köde, átláthatatlan és misztikus beszámolók és a fikció műfajába tartozó elemzések és tanulmányok sokasága lengik körül.
Benjámint a Guardia Civil, a határőrség elfogja, közlik vele, hogy visszatoloncolják Franciaországba, mert igaz, hogy van amerikai útlevele, viszont nincs francia kilépő engedélye, de mindezt majd csak holnap, addig is szíveskedjen egy szálloda szobában megszállni és kivárni a holnapi napot.17

Már ez az esemény, a hatóságnak ez a megmagyarázhatatlan cselekedete18 is eléggé titokzatos, éppen ezért sokan sokféleképpen magyarázzák. A magyarázatok között fellelhetők az összeesküvés elméletek, Benjamin misztikus sors elrendelése, vagy csak a határőrök személyes szimpátiája, de nem zárható ki a határőrök titkos köztársasági érzülete sem. Sőt, a Benjámin mítosz egyik elindító történelmi eseménye, hogy megelégelve a francia-spanyol határ nyújtotta menekülési lehetőséget, szeptember 24.-én Himmler személyesen „kérte” Franco tábornokot a határátkelés megszigorítására. Ami különös, hogy a bevezetett szigorítások 3-4 nap múlva megszüntek és a határ átkelés ismét könnyebb lett. De, egyik sem biztos magyarázat. A lényeg (és ez dokumentálható), hogy a rendőrség mellett a városka szívében, az Avenida del General Mola19 5-számú házban, a szálló második emeletén, a 4-es számú szobát Walter Benjámin kapta és fekete aktatáskájával együtt el is foglalta 1940 szeptember 2520.-én délután, 6 óra tájban. Másnap holtan találták a szobájában. A helyi hatóságok hivatalos verziója szerint a halál oka agyvérzés.

Az 1933-óta hazátlan filosz ideiglenesen Franciaországban, Párizsban talált otthonra, de 1939 júliusában megfosztották német állampolgárságától és mint idegent a francia hatóságok internálták. Párizs német elfoglalása és a Vichy kormány létrejötte után visszatérni Franciaországba, biztos deportálást, biztos halált jelentett volna. A hivatalos verzió ellenére a köztudat öngyilkosságnak tudja be a halál okát, amit alátámaszt az állandóan magával hordott morfin tabletták ténye,21 az egyik utitársának, Gurlandnak adott rövid levél és a neki mondott pár mondat, miszerint ő nem megy vissza, neki itt a vég, a hölgy lesz szíves a levelet átadni Adorno22 nevű barátjának, mert bizony ő most itt öngyilkos lesz, már be is vette a tablettákat. Mindez 26.-án reggel történt és pár órával később fedezték fel Benjámin holttestét. Az eseményről egyedül Henny Gurland beszámolója tudósít a napokkal később férjének Grigoríj Gurlandnak írott levelében. Az Adornónak írt eredeti sorokat az utitárs memorizálta és utána megsemmisítette. Az 1999-ben megjelent „Komplett levelezés Adornó és Benjamin között”, közli a mondatokat Gurland visszaemlékezése alapján23. A kutatók mai (nem végleges) álláspontja szerint az öngyilkosság ténye nem zárható ki, de nem is bizonyítható.

Benjamin halálában a filozófiát művelők, a misztikában, a sorszerüségben hívők vagy a mindenhol összeesküvést látók és kedvelők egyaránt megtalálják kedvenc teóriájuk forrását. De térjünk vissza a tényekhez, melyek nem kevésbé érdekesek, gondolatkeltők, mint a fantázia.

A Fernandó Pastor Nieto bíró által kiállított halotti bizonyítvány, mint arról már volt szó, agyvérzést állapított meg. Az elhunyt nevét Benjamin Walterként ( megcserélve a vezeték és a családnevet) regisztrálták, (trehányság, szándékosság, előrelátás???), minek következtében a Walter családnév nem utalt az elhunyt zsidó származására, ennek és az „agyvérzésnek” pedig az volt a folyománya, hogy Walter Benjámin „tisztességes keresztényhez” illő és méltó temetést kapott, mint német professzor.24 Természetesen a temető falain belül, a katolikusok között és nem az idegenek, ateisták, zsidók és egyebek számára rezervált külső, kerítésenkívüli szekcióban fentartott helyen. A „tisztességes” temetéshez, még az a tény is hozzájárult, hogy az elhunyt ruhái között, zokniba göngyölve találtak 500 pesetát, amiből (Henny Gurland álltal kicsit kiegészítve) tellett egy 5 éves tartamra szóló sírbérletre a falon belüli temetőben25.
A szekuláris zsidó, a messianisztikus történelem szemlélő és magyarázó, a baloldali kötödésű materialista gondolkodó az 563-as számú sírfülkét kapta a halál és szabadság határán fekvő falucska gyönyörű kilátású katolikus temetőjében. Azonban, mikor Hannah Arendt napokkal később itt jár a temetőben, keresi barátja sírját, nem találja. 1945-ben a háború befejeztével és a sírbérlet lejártával, Walter Benjamin koporsóját átrakják egy jeltelen sírba. Pontos nyughelye a mai napig sem azonosítható.

Benjamin munkásságában még nagyítóval sem lehet felfedezni bármilyen spanyol vagy katalán kötődést, utalást, netán kapcsolatot. Mégis, úgy tűnik, hogy a kis katalán átkelő városka Portbou, azzal, hogy megakadályozta a határon, a „passzázson” való átjutását, -s ez a kozmopolita gondolkodó életének „egyirányú utcáján” az utolsó állomást, a végső nyughelyet jelentette,- felkerült Európa kulturális térképére és kulturális zarándokhellyé vált. Az utóbbi húsz-huszonöt évben ez a zarándok-túrizmus a városka fő bevételi forrása is lett egyben. Az élet fintora, hogy Benjamin, aki kedvelte az iróniát és minden teljesítmény közül a leginkább európainak tartotta26, halála után ezzel a keresztényi válasszal „fizetett” hálála okozóinak. Portbou,- miután megszünt határátkelő státusza,- Benjamin kultusz nélkül szép, de jellegtelen tengerparti nyaraló falucska maradt volna.

Intellektuális kalandozásai mindig is átléptek mindenféle diszciplináris határokat, elég nehéz beskatulyázni akár a filozófusi, a szociológusi, irodalomkritikusi, esztétika-történészi vagy éppenséggel a média tudományok, (aminek előfutára volt), művelőjének zárt világába. Mindegyik volt, de egyúttal több is mintha csak az egyik terület művelője lett volna. A dolgok közötti mélyebb kapcsolatok érdekelték és ezeket az összekötő kapcsokat vizsgálta sajátos analítikus módszerével. Hidakat, átjárásokat, kötődéseket keresett és talált a dolgok között, melyek első látásra semmiféle kapcsolattal nem rendelkeztek.

Legnagyobb, befejezettlen opusa az elsőízben 1982-ben publikált, 900 oldalas, töredékes műve a „Das Passagen-Werk, Le Livre des Passages”, vagyis az Árkád-projekt. Ebben a 19. századi Párizs városi szimbólumait értelmezi, társít hozzájuk sajátos gondolatokat. Középponti szimbólumként használja Párizs vasból és üvegből épült árkádjait, melyek a szó legszorosabb értelmében átjárást biztosítottak az egyik utcából a másikba, vagy az egyik udvarból a másikba. Ma pedig (és talán az idők végezetéig) itt nyugszik két nemzet sokáig zárt határán, két nemzet közötti átkelési ponton, pontosan nem is tudni hol, de biztosan itt, magában a „par excellence” passzázs immanens valójában.


Passage Nr.2

Objektív

1985
A Német Szövetségi Köztársaság (akkori magyar terminológiával, az NSZK,) elnöke, Dr. Richard von Weizäcker javaslatot tesz egy állandó Walter Benjámin emlékmű felállítására halála színhelyén.

1989
A Német Szövetségi Köztársaság belügyminisztériuma megbízza Konrad Scheurmannt a Bonnban székelő Arbeitskreis selbständiger Kultur-Institute27 (AsKI) vezető munkatársát a Walter Benjámin emlékmű létrehozásának koordinálásával. Scheurmann az emlékmű megtervezésére Dani Karavan „környezetalakító szobrászt” javasolja, akinek köztereket formáló és átértelmező művei nagymértékben rezonálnak Benjámin gondolataira.
(A Documenta 6 nevű művészeti közösségnek végzett munkái 1977, Firenze és Prato számára készült alkotások 1978, és a tel-avivi Fehér-Tér 1977-1988)
Szeptember
Az első telefonos kapcsolat Karavan és Scheurmann között.

November
Az első portboui látogatás. A temető és más színhelyek felmérése a műalkotás lehetséges helyszíneként.

December
Második portboui látogatás. Hosszú ideig tartó szemrevételezés, a helyi természeti adottságokba való elméllyülés után Dani Karaván egyre inkább a temető helyszín mellet gondolkodik és felvázolja az első skicceit. Figyelembe veszi a vízfölé magasodó sziklás parti temető és a mélyben örvénylő tenger látványát, a természet és a mesterséges tárgyak orientációját és dönt: „Ez mindent elmond Benjámin történetéből”. A döntés után a Belügyminisztérium megbízza Karavant egy modell elkészítésével.

1990
Tavasz. A Német Külügyminisztérium értesíti Karavant és az AsKI-t, hogy kész finanszírozni a projektet. Az AsKI-t megbízzák egyúttal, hogy szervezzen meg egy párhuzamos kiállítást és publikálja a terveket. A feladatot Ingrid Scheurmann történészre bízzák, aki az 1986-1987-es átfogó Franz Rosenzweig kiállítás kurátora is volt.

Szeptember 26.
Walter Benjamin halálának 50. évfordulója alkalmából lefektetik az emlékhely alapkövét Portbouban. Egyuttal konferenciát tartanak Benjamin munkásságáról és a zárónapon bemutatják az emlékhely modelljét, valamint kitűzik az avatás határidejét: 1992 julius 15.-ére, vagyis Benjamin születésének centenáriumára.

1991
Az Öböl-háború okozta, sokszor extrém nehézségek ellenére, az előkészületek folynak és úgy tűnik az építkezés elkezdődik szeptember 26.-án pont az évfordulón. A kivitelezési munkálatokkal egy barcelonai építészt, Pere Gaspart bízzák meg. A munka elkezdésének ünnepélye megnyitójára, nem utolsósorban Benjamin halálának 51. évfordulójára, mindenkit meghívnak aki csak érintve van az emlékhely gondolatával és elkészülésével. Pár nappal az ünnepély előtt, szeptember közepén, a Német Külügy kivonul a projektből, mert a Szövetségi Parlament Pénzügyi Bizottsága visszavonta a terv finanszírozását.

1991 október-1992 július
Hosszú és kimerítő tárgyalások folynak a Scheurmannok, Ingrid és Konrad, és Dani Karavan valamint a Parlamenti képviselők, Minisztériumok és az ügyben érintett kulturális hivatalok között. A megkezdett építés közben leáll. Hamarosan megegyeznek a folytatásban, azonban a Pénzügyi Bizottság ismét elutasítja a terv finanszírozását.

1992
Tavasz. A projektet támadó cikkek sokasága jelenik meg a Bild Zeitungban és a Neue Revueben. Értelmetlennek tartják az egészet, pénzkidobással, a közpénz elherdálásával vádolják a kormányt. A Neue Zurcher Zeitung és a Frankfurter Allgemeine Zeitung a finanszírozásból való kilépést kritizálja és a cikkírók a projekt felépítése mellett foglalnak állást. Párhuzamosan ezzel az időközben eléggé elmérgesedett társadalmi polémiával, Ingrid Scheurmann kiállítást szervez Walter Benjámin emlékének „Határok átlépése. Walter Benjamin-élete és munkássága.”-címen, valamint egy könyv, „Walter Benjáminért” cimmel, kiadását tervezi.

Június
A kölni Ludwig Múzeum Dani Karavan kiállításnak ad otthont. A kiállítás két központi darabja egy Walter Benjamin emlékének szentelt installáció és a portboui emlékhely modellje.

Julius 15.
Walter Benjámin születésének centenáriuma alkalmából megnyílik a „Határok átlépése” című kiállítás a portboui városházán és az egykori vám és határőr pavilonban. Kiállításra kerül az emlékhely ujabb modellje, az eredeti helyszínen. Bonnban az SPD ismét a parlament elé viszi a finanszírozás kérdését.

Julius
Dr. Richard von Weizäcker meglátogatja a portboui temetőt és a Walter Benjámin kiállítást.

Október
Hosszas vita után a szövetségi parlament az emlékhely megépítése mellett (titkos szavazással) foglal állást. A Pénzügyi Bizottság azonban ismét elutasítja a Parlament álltal már megszavazott határozatot. Így az véglegessé vált, ismétel szavazásnak, vagy fellebbezésnek helye nem volt.A német parlament helyett azonban a Szövetséges Tartományok, Hessen és Baden-Württemberg vezetésével felvállalták a projekt folytatását.

December
Kesselben a Walter Benjamin kiállításon és modell bemutatón, Hessen Tartomány Miniszterelnöke, Hans Eichel bejelenti, hogy a Tartományok fogják finanszírozni a portboui emkékhelyet.

1993
Walter Benjámin kiállítás és a Dani Karaván féle emlékhely modell bemutatása Hamburgban és Lipcsében

Szeptember 14.
Amszterdamban s Stedelijk Múzeumben kettős kiállítás nyílik: Dani Karaván szobrász és környezetépítő valamint Walter Benjámin kiállítás. A kiállításon Karavan először mutatja be a végleges „Passages” emlékhelyet.

Szeptember 26.
Walter Benjámin halálának évfordulóján az emlékhely építése ismét beindul. A hivatalos védnökök és finanszírozók, Baden-Württemberg, Hessen képviselői, valamint Jordi Pujol, Katalónia Elnöke jelenlétében írják alá a pénzügyi támogatás arányait.

1994
Tavasz. A „Passages” környezet átalakítás és Walter Benjámin kiállítás nyílik Hágában.

Május 15.
Tisztelet Walter Benjámin emlékének. A „Passages” Emlékhely felavatása Portbouban. Az ünnepségen jelen vannak többek között, Lisa Fittko és többen a túlélők, az ezen az útvonalon menekültek közül,valamint Walter Benjámin családjának tagjai és sokan a nemzetközi kultúra, politika és a média képviselői közül.

„Sokkal nehezebb tisztelettel adózni a kisember emlékeinek, mint a híres memoároknak. Pedig a történelem építménye belőlük, a névtelenek emlékeiből épűl fel.”28


Passage Nr. 3

Szubjektív

Lisa Fittko visszaemlékezése az avató ünnepségre.29
„Magam is meglepődtem azon a döntésemen, hogy elutazom Portbouba 1994 májusában. Végső soron nem vagyok oda semmiféle ünnepélyes megemlékezésért, beiktatásért, felavatásért.
De, akkor kifejezetten örültem, hogy Ingrid és Konrad Scheurmann felkérésére és magam akaratának engedve ismét ellátogattam oda a határra. A valóságban minden más volt, mint amitől tartottam. Attól féltem, hogy valamiféle barokkos, felszínes és hangzatos ünnepéllyel és harsány emlékművel adóznak az „Öreg Benjámin” emlékének, amit ő borzasztóan utált volna.
Aztán megláttam az ő bevésett szavait a névtelenek fontosságáról, s miután odamentem Dani Karavanhoz a művészhez és megismertem, arra gondoltam, hogy itt minden rendben van. Dani megmutatta nekem az emlékhelyet, még a megnyitó előtti napon. Semmit nem tudtam előre, nem láttam még egyáltalán és nem voltam felkészülve. Együtt mentünk a teraszos temető előtti bejárathoz, amely a környék vagyis a temető szerves részének tünt nekem. Elsőre, belenézve, csak a sok és meredek lépcsőt láttam, melyek túl meredekek voltak az én 84 évemnek. De ő azt mondta, majd segít, le kell mennünk és valóban félig ő vitte a súlyomat. Még szerencse, hogy nem vagyok nagyon nehéz. A sötétséget majdhogynem meg lehetett fogni, olyan vastagnak és áthatolhatatlannak tünt, ahogy lassan mentünk lefelé. Lassan lefelé, lécsőröl lépcsőre le a sötét alagútba. De, jóval előrébb előttünk ott volt a fény. A fény maga a Földközi-tenger vize volt. Még egy pár lépcső lefelé és eltünt a fejünk fölül a föld, megpillantottam a kék eget, a tengert és távolban a hegyeket. A Pireneusok meredek oldalait, melyeket annyiszor megmásztunk, hogy az embereket kimentsük a fasiszta terror markából. Minden rétje, ösvénye ezeknek a kortalan hegyeknek jó ismerősünk volt.

Aztán Dani azt akarta tudni, mi a véleményem az emlékhelyről. De nem találtam szavakat. Azóta is sokan kérdezték, milyen volt az első találkozás, hogyan értelmeztem ezt a műalkotást? Nem tudtam Daninek válaszolni. Nem voltak szavaim a válaszhoz. Túlságosan megrázott az élmény.
Úgy tünt nekem akkor, hogy az egész falu ott volt a megnyitón. Ezek a névtelen kisemberek, mind ott akartak lenni, részesei akartak lenni a pillanatnak. Volt egy kis csoport mauthauseni túlélőkből is. Az ünnepség után mindenkit meghívtak a városházára, fogadásra.

Hűvös volt, unokahugom Cathy zoknit akart vásárolni. Amikor a kis üzlet tulajdonosnőjének fizetni akart, az kedvesen visszautasította. ’Az ön nagynénje egy csomó embernek megmentette az életét, gondolja, hogy elfogadom öntől a pénzt?’

Ez volt a köszönet és hála legcsodálatosabb kifejezése, amit valaha is kaptam”



Dr. Richard von Weizäcker üzenete az avató ünnepségre:
„Az emlékhely mai elkészültével, az átjárás, a passzázs, amit Walter Benjamintól, a nácik elől menekülő ártatlan üldözöttől megtagadott az élet 1940 szeptember 26.-án, most mindenki számára láthatóan és „használhatóan” létrejött. Szeretném megköszönni Dani Karavan megindító és beszédes műalkotását. A műalkotás a maga absztrakt nyelvén közelebb hoz minket az akkori embertelen idők tökéletesebb megértéséhez valamint felhívja figyelmünket korunkban is jelenlévő ismétlődés veszéjére.”

Dr. Richard von Weizäcker
A Német Szövetségi Köztársaság elnöke


Jordi Pujol Katalónia elnökének üzenete az avató ünnapségre:
„Ez az emlékhely a szabadság és az együttélés tisztelete. Remélem és kívánom, hogy ma mikor az emberiségnek nagyobb szüksége van a morális értékekre, mint eddig bármikor, ez az emlékhely példaként fog szolgálni mindannyiunk számára”30
Jordi Pujol
Katalónia elnöke



Dani Karavan,31 tájszobrász, a Walter Benjámin emlékhely alkotója:

„Egy folyoso, egy lépcsősor, egy szék= Passzázs”.32

Sohase gondolkodtam egy Walter Benjámin emlékmű felállításán. Soha nem jutott eszembe, hogy bárkinek is javaslatot tegyek egy projekt felépítésére itt vagy ott vagy bármilyen helyen. Soha eszembe sem jutott, hogy bárkinek, bármilyen híres embernek szentelt emlékmű felállítását javasoljam. Ha valaki erre kifejezetten megkér, akkor sem hiszem, hogy könnyen beleegyeztem volna.
Amikor telefon hívást kaptam Bonnból, a vonal másik végén valaki úgy mutatkozott be, mint az AsKI igazgatója és megkért, hogy alkossak egy emlékművet Walter Benjámin emlékére. AsKI ? Mi az, vagy ki az? Ki az az Ingrid és Konrad Scheurmann? Egyikükről sem tudtam semmit 1989-ig, amikor is a telefon megszólalt párizsi stúdiómban. Ezután már tudtam mi az az AsKI és Konrad Scheuermann az AsKI munkatársa az elsőtalálkozás során megkérdezte tőlem volna e kedvem egy műalkotást létrehozni Portbouban, de rögtön hozzátette figyelmeztetés képen, hogy nagyon kevés pénz áll rendelkezésükrere a terv megvalósítására. Ez nem pénz kérdés, feleltem neki. Ami engem illet, sokkal tartozom Walter Benjaminnak.
Sokszor hallottam ezt a nevet egy kivételes asszonytól, aki nagyon fontos szerepet töltött be morális világom és kulturális szemléletem kialakításában. Ő Toni Halle, a tel-avivi Tichon Hadash33 igazgatónője. Tőle és később másoktól is sokat hallottam a köztük lévő szoros, évekig tartó szellemi kapcsolatról. Toni Halle-tól és Gerschom Scholem könyveiből sokat tanultam barátjuktól, Walter Benjamintól.
A felkérés pillanatában tudtam, hogy nem leszek képes egy emlékművet alkotni Walter Benjaminnak, de talán egy tisztelgést az embernek, a filozófusnak, a krónikásnak, a szellemkritikusnak, az új gondolatok úttörőjének, annak az embernek akit nem könnyű olvasni és érteni, akinek a művészeti alkotások analízisei és a társadalmi és politikai érzékenysége messze messze megelőzte korát.
Azonban a Portbouban tett első látogatásom során a komor, sötét hegyek övezte szigorú, puritán táj, a töredezett sziklákkal meghintett tengerpart, a tengerre néző hegytetőn fekvő temető láttán, -melyben végső nyughelyet talált, de senki sem tudja pontosan, hogy hol,- értettem meg, hogy ez az egyetlen hely, ahol Walter Benjamin és az ő generációjának az európai értelmiség színe javának, antifasisztáknak, zsidóknak, mindazoknak akik a sötétségből a fényfelé menekültek, megfelelő emléket lehet állítani.
A határátkelő hatalmas rendező pályaudvarának zaja a lágerekbe hurcolt deportáltakra emlékeztetett. Halál, határ, remény. Egyszerűen nem volt más választásom. Minden adott volt. Én csak követtem az ’adott utasításokat’.
Azt tudtam azonnal, hogy az emlékhelynek a kis portboui temető közelében kell lennie. Aztán hirtelen megláttam a természet kínálta megdöbbentő és megindító drámai szcenikát, a tenger hullámainak dübörgő örvénylését, amint a parti sziklákon megtörnek és örvénylenek. A hullám dühösen felcsapott a sziklákra, körbe rohanta, örvénylett körülötte, visszavonult majd újra lecsapott aztán pár pillanatra elcsendesedett. Aztán ez a természet rendezte csodálatos dráma megismétlődött újra meg újra, mintha egy halálos sebet kapott szív utolsó dobbanásai lettek volna.
Fölmásztam a temető melletti kavicsos ösvényen a hegyoldalra és ott megláttam egy olajfát, amint az dacolva a sóval telített tengeri levegővel és a kiszáradt talajjal, harcol a létéért. További helyi természetes szereplő után kutakodva a temető mögé mentem, a szikla fölé, ahonnan szemem befogadta a tenger látványát, a horizontot, szabadságot aztán egy kerítést láttam meg, a temető falát. Onnan nincs tovább. Csak a temetőn keresztüli visszatérés a kiindulásba, az örvénylő tengerbe. A könyörtelen végzet körforgása. Átjáró…
Igen. Passzázs, mint a tanulmányának a címe, mint a többi passzázs ezen a Walter Benjaminnak szentelt emlékhelyen. Mind az összes ittlévő természeti elem, mely Benjamin menekülése előtt, alatt és után itt volt a helyszínen, mind erről a tragikus sorsról mesélnek. Ők maguk a tisztelet, a kegyhely, nem azok a formák és anyagok, amiket én választottam: az alagút, a lépcső, a rozsdásra hagyott vaslemezek és a kő fal és a vas-tér az ülőkockával. Azt éreztem feladatomnak, hogy ide vezessem, irányítsam az embereket és felhívjam az utazók figyelmét ezekre az elemekre. Ide az öreg temető mellé, ahol a bús táj és a fehér falak, kövek mint a halotti lepel, maga a mély tisztelgés. Ide, ahol átjárók vannak az itteni természet részeként, s amik itt és csakis itt léteznek.
Egyúttal, ez az emléktáj mély tisztelet azoknak, kik a határok átlépésének dacára nem tudták életüket megmenteni a gonosztól és azoknak is akiknek sikerült a sötét birodalmából átlépni a fénybe a szabadságba.
Azokat is képviseli ez az emlékhely, akik nem adták fel, akik hittek benne, hogy ezt létre kell hozni a kezdeti ledület utáni, az alapkőletétel utáni ellenzők, kishitűek, gáncsoskodók dacára. Azokat is akik írtak, protestáltak, pénzt gyűjtöttek, hogy ez az emlékhely létrejöhessen. Mindazokat, kik valamilyen szinten összekötötték nevüket ezzel a gondolattal, ezzel az emlékhellyel s akik nélkül itt ma semmi sem lenne, csak a megkezdett, de be nem fejezett gondolat szégyene. Örökre.
Talán ennek is így kellett lennie. Talán ennek is fájdalmasnak, gyötrelemesnek kellett lennie, mint Walter Benjamin életének és halálának.
Ez az emlékhely nem emlékmű, nem szobor, nem egy tárgy. Ez csak azért született, hogy felhívja a figyelmet, hogy megmutassa, hogy keretbefoglalja a látványt, a természeti jelenséget. Hogy megmutassa azon dolgokat melyek kifejezésére az emberi szó vagy a művészi elbeszélő tehetség kevés- a rettegést, kimerültséget s a reményt, melyekből ennek a századnak bőven kijutott.
Emlékezzünk erre örökre s egyetlen kis emlékmorzsa se vesszen a feledés homályába.”34





Passage Nr. 4

A természet egyik csodája a gyors megújjuló képesség, az emberi kéz okozta sebek gyors begyógyulásának képessége. A portboui emlékhely „sebe” nagyon hamar begyógyult. A szikla megbolygatása, a felszíni munkák nyomai, mára mind eltüntek. Az emlékhely vas installációit és funkcionális elemeit a környező természet befogadta, körülvette, homogenizálta. Ha ma (és ez már pár évvel az elkészülte után így volt), valaki meglátogatja a portboui Walter Benjámin emlékhelyet, úgy tűnhet neki, mintha a műalkotás vas elemei a barna, rozsda színű sziklás hegyoldalból, a kövek folytatásaként nőttek volna ki. Mintha a művész alkotta fém felkiáltójelet a helyi sziklák kristályosították volna ki magukból, a művész akaratának megfelelően. Az emberi kéz rongálásának nyoma eltünt, a mesterséges munkákra utaló jeleket eltüntette a természet öngyógyító ereje s az alkotás egybeolvadt a környezettel, hogy így együtt, műalkotássá válva emlékeztessenek az emberiség ujkori történelmének egyik legnagyobb traumájára.
Így a műalkotás, pontosan ahogyan művész elképzelte, minden pátosz nélkül, visszafogottan, természetes módon áll a látogató előtt. A fém alkotások hármas tagozódása tökéletesen beleilleszkedik a környezetbe, mintegy kiemelve és hangsúlyozva a temetőt, drámai hangsúlyt adva neki, anélkül, hogy észrevennénk valamiféle mesterséges beavatkozást. Az eddig „struktúrálatlan” tájkép, átrendeződött a művész akarata szerint, de az üzenet, a kiáltás anyagi megnyilvánulása nélkül.
Mintha a természet maga, a táj maga szűlte volna a téralkotást és hajtana fejet Walter Benjamin emléke előtt. Ez a főhajtás akkor jut el igazán a látogatóhoz, ha az belép az emlékhely terébe és érzékeli környezete arányait. Akkor, mintha egy szabadtéri koncert hangsúgárzóinak fókuszában űlne, az üzenet megragadja, körbefogja a látogatót, nem erőszakosan, de visszautasíthatatlanúl lenyűgözi s egyúttal nyitottá teszi egy új dimenziójú, egy új érzékelésű üzenet befogadására. Az erős érzelmi telítettség, az aránylag kis területre koncentrált üzenetet hordozó természeti vagy műtárgyak rövid időn belül képesek az utazót kiemelni a pillanatnyi valóból és előtte és benne lassított felvételként lejátszani az emberi lét tapasztalatát félelemről, bukásról, halálról vagy szabadságról, örömről és boldogságról.

Karavan szokatlanul erős, expresszív teret alkotott, itt a portboui temető körül. Egy olyan helyet, ahol egyszerre érzi az ember a felindultságot és nyugalmat. Az otthon nyugalmát. A harmóniát, amit a táj szépsége, a temető meghitt közelsége és a műalkotás mondanivalója alkot. Egy olyan helyet hozott létre, ahol az ember igazán önmaga tud lenni, ahol bele tud nézni önmagába, de egyúttal olyan helyet is ahol az élet és halál konfliktusa kézzel fogható, ahol az evidens harmónia törékeny, sőt bizonyos értelemben már törött is, megtörte a jelenlevő, érzékelhető, a szépséget és békét ambivalensé értelmezhető, itt játszódott dráma. A hely kétértelműséget és tartós nyugtalanságot (amennyiben a gondolatok sokasága nyugtalanító) árasztó légköre nem csak a műalkotás figyelemfelkeltő részleteinek kontrasztjából fakad. A választott környezett is ezt az érzést, az érzékek „csúcsrajáratását” segíti elő. Például a Walter Benjamin emlékút, amely a műalkotástól a temetőn vezet keresztül, az emlékezésnek és a gyásznak nagyon is különböző formáit idézi fel. A lejtős folyosóban (átjáróban) a látogató önmagára koncentrál, (rossz esetben fél a lejtőtől és a sötéttől) a vele történt és az általa megélt reflexiókat gondolja át újra, míg a temetői úton, a sírok között menve, nevekben megtestesülő életekre, a tőle alig téglafalnyira lezárult élettörténetekre gondol.
A portboui temető maga a természeti szépség, a békesség, a nyugalom. Napkelet felé fordulva, hátát a mindennapok rohanásával elfoglalt, a létéért ügyködő városnak fordítva mégis az élet természetes ritmikájának, ciklusának szerves része. Azonban Karavan szembeállítja ezt a természetes rendet egy másik rendszerrel. Alkotását a történelem koordinátái közé helyezi s így folyamatosan ütközteti a természetes halált az életet derékba törő, agresszív erővel. Ezzel a struktúrált emlékhellyel az alkotó a múlt és a jelen közötti párbaszéd egy különleges formáját kezdeményezi.
Szavak nélkül önti formába s hirdeti az élet igenlését, az élet elsőbbségét mindenekfelett, azok helyett, akik ezt már nem tudják megtenni és azok helyett, akiknek nincs elég erejük vagy módjuk ezt megtenni.

Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a Walter Benjámin Emlékhely látogatói a tengerre néző hegyoldalon elszakadnak a mindennapi racionális valóságtól és érzéseiket csak a „csodálatos”, „szent”, „emelkedett” és más, a belső érzelmeiket tükröző és azt leírni próbáló kifejezésekkel próbálják leírni.
A Karavan féle emlékhely Portbouban három különálló szekcióból áll, körül ölelve a kis helyi temetőt. A legnagyobb és középponti elem a temető bejárat közelében van. Ez egy földbe sülyesztett lépcsősor, az elején sötéten, a végefelé némi fénnyel, meredeken a tenger felé vezet. Középen eltűnik a tető, csak az oldalfalak maradnak, s ezért innen már messzebb látunk a tengerre és látjuk a távoli hegyeket is.
A lejtős lépcsősor, vagy 70 lépcsőfok, alsó harmadát egy vastag üvegtábla zárja el. Az üvegtáblán keresztül lelátni az örvénylő, kavargó tengerre. A vas folyosó úgy lett tájolva, hogy a sziklán megtörő turbulens hullámok pont alattunk legyenek.
A mélység szinte vonz, de az üveg nem enged. Az üvegen felvésve egy Benjamin idézet a kisember, az átlagpolgár történelmi emlékeinek fontosságáról. Meg egy valószínüleg golyó, valamilyen fegyver golyója ütötte, koncentrikus körökből álló nyom. Valaki le akarta lőni az idézetett. Ha már Benjamint nem sikerült neki.
Visszafordulunk, megyünk felfelé. Az érzés ugyanaz. A vas folyosó sötétbe vész, csak a végén látszik némi fény.
Ahol világos van az alagutban, ott látszik a direkt természetesre, rozsdásra hagyott vastag acél fal és lépcső. Felérve a felszínre a lépcső egy földre fektetett vas útban folytatódik. A vas „ösvény” az alig 10 méterre, szemben lévő terméskő falnak megy neki. Nincs tovább. Az út, a passzázs mindkét vége zárt. Lefelé induláskor azonban van választási lehetőség. Ma már. Aki nem akar az nem megy le a lépcsőn…
Az emlékhelyre még egy lépcsőt tervezett a környezet megalkotója. Szintén vasból van, bár ez rövidebb, mint az elöző. Ez felfelé vezet. Egy magányosan álló olajfához. De csak látszólag. A lépcső tetején az út le van zárva. Talán az elemelkedés, az elmenekülés reménytelenségét van hivatva ez a kis lépcső is szimbolizálni.
A harmadik elem egy 20-25 m2-es vas plató, rajta egy egyenlő oldalú vas kocka. Úgy van elhelyezve, hogy tiszta rálátása legyen a tenger-öbölre. Se fa, se épület ne zavarja az alkotást a gyönyörű kilátás élvezetében. S az oda zarándokolókat sem. Azokat sem, akik körbe állják, vagy csak „szentségtörően” ráülnek a vas kockára és onnan élvezik a kilátást. Anélkül, hogy tisztában lennének a kocka szimbolikájával. Anélkül, hogy tudnák, a művész Walter Benjamint szimbolizálja a vas kockával. Ez az ő szobra. Szimbolikus szobra. Mert, hogy Benjamin zsidó volt és a zsidó kultúrában nem állítunk emberi hasonmást. Csak jelképet. Abból nem lehet bálvány. És még praktikus haszna is van. Rá lehet ülni.

„Ahogy Kafka mondja - a remény végtelen, csak nem nekünk”35
































Jegyzetek:

1 Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében. Nagyvilág, 1978 (Walter Benjaminról)
2 Passage: (e: passzázs) fr 1. átmenés, átkelés; átjáró 2. fedett folyosó utcák, épületek között 3. csill. csillag átvonulása 4. zene felfelé v. lefelé haladó gyors, könnyed dallammenet. (Idegen szavak és kifejezések szótára, 1974)
3 Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat. Amerikai –Magyar Népszava Szabadság, 2006 október 5.
4 Lisa Fittko: Mein Weg Über Die Pyrenäen, 1985/Escape through the Pyrenees, Northwestern University Press, 1991. Menekülés keresztül a Pireneusokon.
5 Mindketten üldözöttek 1939-1945 között, mindketten filológusok, Benjámin halála napján, 1940,09, 25-én ünnepelte Ungvári a 10. születésnapját.
6Lisa Fittko 1909-2005, Elizabet Eksteinként született Uzsgorodban, akkor Ausztria-Magyarország, később Szovjetúnió, most Ukrajna. Az eredetileg Cseh-Morva területről származó, németajkú és kultúráju zsidó család az első világháború előtt Bécsbe költözött, majd 1922-ben Berlinbe. Itt ismerkedett meg férjével Hanssal akivel aktív tagjai lettek a német baloldali mozgalmaknak..Hitler hatalomrakerülésekor az antifasiszta mozgalom tagjaiként a Gestapo elől Franciaországba menekültek, ahol mindketten gyűjtő táborokba kerültek, mint idegenek.
7 Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat
8 Lisa Fittko: Escape through the Pyrenees, Northwestern University Press, 1991. Menekülés keresztül a Pireneusokon.
9 Ibid
10 Momme Brodersen: Walter Benjamin A Biography, Verso, 1996
11 Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat. Amerikai –Magyar Népszava Szabadság, 2006 október 5.
12 Lisa Fittko: Escape through the Pyrenees, Northwestern University Press, 1991. Menekülés keresztül a Pireneusokon
13 Ibid
14 2001 ben Banyuls városában Hans és Lisa Fittkónak emlékművet állítottak embermentő munkásságuk emlékére.
15 The correspondence of Walter Benjamin and Gerschom Scholem 1932-1940, ed. G.S., On the end of the correspondence, c. zárófejezetben: „azok számára, akik nem olvasták a Walter Benjámin: Egy barátság története c. könyvemet, annak befejező oldalaiból, ide mellékelek pár sort. Felfogható az utolsó Walternak írt levelem folytatásának.”-írta Scholem
16 Benjámin gyors döntését,- hogy illegálisan is akár de el kell hagynia Franciaországot,- igazolja a szeptember 24.-én kötött egezség Pétain és Hitler között, ami után, tehát már 25.-én a déli országrészből is összeszedheti a Gestapo a zsidókat.
17 Az aznap elkapott 10-12 fő határátlépő közül egyedül ő kapott külön szobát.
18 Hogy t.i. miért nem azonnal küldik vissza?
19 Egy francoista tábornokról lett elnevezve nemrégen a fenti események előtt.. Ma az utca neve Carrer del Mar.
20 A különböző memoárok és életrajzok 25.-ét vagy 26.-át emlegetnek. Az egyik legautentikusabb életrajzíró Momme Brodersen 26.-át ír az átkelés dátumaként.
21 Stephen Schwartz: Walter Benjámin Kenotáfiuma. 2001, Élet és Irodalom, „Az 1941-ben megjelent A Föld söpredéke címu emlékiratában Koestler is Benjamin öngyilkosságának legendáját erosíti. Elmondja, hogy Benjamin - "az egyik, ha nem a legeredetibb ember, akivel valaha is dolgom akadt" - beszélgetésük közben elokapott egy marék pirulát, egészen pontosan hatvankét szem nyugtatót, amelyet elmondása szerint Hitler hatalomra kerülése óta tartogatott magánál, hogy szükség esetén végezhessen magával. Búcsúzóul testvériesen megosztotta Koestlerrel tablettatartalékait - ha már az nem volt ilyen elorelátó -: leszámlált neki harmincegy szemet a hétéves szerbol. "A maradék is elég volt neki - írja Koestler. - Portbouban a Guardia Civil letartóztatta. Azt mondták neki, másnap visszaküldik Franciaországba. Amikor reggel érte jöttek, hogy kitoloncolják, már halott volt."
22 Theodor Adorno és Mark Horkheim már Amerikában voltak, hozzájuk igyekezett Benjámin, hogy felélesszék a Frankfurti Iskolát
23 „A helyzet kilátástalan, nincs más válsztásom, végzek magammal. Egy kicsiny pireneusi faluban írom ezeket a sorokat, ahol senki sem ismer, ahogy azt sem sejtik, mire készülök. Arra kérem Önt, hogy gondolataimat adja át Adornó barátomnak magyrázza el neki reménytelen helyzetemet. Nincs már időm, hogy mindenkinek írjak, akinek akartam.” Közli: Stephen Schwartz: Walter Benjamin Kenotáfiuma c. Élet és Irodalom, 2001/33.
24 A temetőben az 1979-ben felállított emléktáblán német filozófia professzorként szerepel.
25 1945-ben a háború befejeztével és a bérlet lejártával a temető vezetése Benjamin koporsóját áttette egy jeltelen sírba. A mai napig sem ismerjük pontosan végső nyughelyét.
26 Irónia idézet
27 Független Kulturális Intézetek Egyesülete
28 Ez az idézet van bevésve a lépcsőt lezáró üvegbe több nyelven.
29 Lisa Fittko visszaemlékezése az avató ünnepségre. Közli Ingrid és Konrád Scheurmann in. Dani Karavan. Hommage an Walter Benjamin. Mainz 1995. 23. oldal
30 Ibid 141-143. oldal
31 Életrajzi adatok: Szül. Tel-Aviv 1930.
Művészeti tanulmányok: Tel-Aviv, majd a jeruzsálemi Bezalel Képző és Iparművészati Akadémia.
Kibuctag 1955-ig. 1956-57 Firenze, Accademia delle Belle Arti, freskó technikai tanulmányok.
Academie de la Grande Chaumiere, Párizs, rajz tanulmányok.
1960-1973 között szinpad tervek a Cameri Theater, Bimot Theater, az Inbal Dance Company és a Batsheba Dance Company részére. Később a Martha Graham Dance Company New York és Giancarlo Menotti Firenze és Spoletto.
Műtermek jelenleg: Tel-Aviv, Párizs, Firenze.
Munkák:
1961-A Makkabik Freskó Tel-Aviv Sheraton Hotel
1962-1964- „A Tudás fájától a az Élet fájáig”, relief, Weizman Intézet Rechovot
1962-1967- Relief-szobor-környezet, udvar Tel-Aviv Bíróság
1963-1968- Negev Emlékmű Beer Sheva
1965-1966- Jeruzsálem, A Béke Városa, relief, Kneszet (Parlament)
1969-Relief, Basel, Bank Leumi
1972-Holocaust emlékmű, tájszobor, Weizmann Institute, Rehovot
1977-1988,-Kikar Levana, (Fehér tér), Tel-Aviv
1980- Környezeteépítés, Hilton Noga, Genf
1986- Ma’alot (Menybemenetel), Köln, Ludwig Múzeum
1988-A fény útja, Söul, Olimpiai Park
1993- Az Emberi Jogok Útja, Német Nemzeti Múzeum, Nürnberg
1996- A Tolerancia Tere, Yitzhak Rabin emlékére, UNESCO központ, Párizs
1996-Shamajim (Menybolt) Sagacho Kiállítás Központ, Tokyo
1997-Ma’ala, tájszobor, Osaka Stadion, Osaka
32 In: Dani Karavan Homage an Walter Benjamin. Der Gedenkort „Passagen” in Portbou. Ingrid és Konrad Scheurmann, Philipp von Zabern, Mainz, 1995
33 Új Gimnázium, középiskola
34 A szerző fordítása
34 Walter Benjamin: Levelezések, idézi Ingrid Scheurmann





Források:

Dani Karavan Passages, Homage to Walter Benjamin. Kiállítás katalógus. Tel-Aviv, 1997
Ingrid und Konrad Scheurmann: Dani Karavan Homage an Walter Benjamin, Der Gedenkort „Passagen” in Portbou, Mainz, 1995
Momme Brodersen: Walter Benjamin A Biography
Stephen Schwartz: Walter Benjamin Kenotáfiuma, Élet és Irodalom, 2001/33.
Ungvári Tamás: Az elveszett kézirat, Amerikai –Magyar Népszava Szabadság, 2006 október 5.
Jeremy Harding: Through the Trapdoor, London Review of Books, 2007 julius 19.
The Correspondence of Walter Benjamin and Gershom Scholem, Schocken Books, New York, 1989
Susan Sontag: A Szaturnusz jegyében, Nagyvilág 1978
WWW.wbenjamin.org
www.hds.harvard.edu/news/bulletin_mag/articles/34-2_jackson.html

Friedmann Sándor
Művelődéstörténet szak III. évf.
2007 február