Friedmann Sándor:
A cionizmus ikonográfiája
Efrájim Mojse Lilien

1. Mi a cionizmus?

Lilien: Cion

A kérdés megválaszolása előtt tisztázni kell a "Cion" szó jelentését. A "Cion" szó először Sámuel próféta II. könyvének 5. fejezetében olvasható. A Biblia elmeséli Jeruzsálem elfoglalását, eközben említést tesz egy "Cion" nevű erődítményről. Ebben az időben Dávid király már hetedik éve uralkodott Hebronban, ezután foglalta el a jebuziták kezén levő Jeruzsálemet, és ide tette át székhelyét (I.e. 1000). A várost az ország fővárosává tette.

Jeruzsálem egyik erődítményének a neve volt Cion, ennek helyén épült fel végül is Dávid városa- az első monarchia fővárosa. Ismertek Jesajahu próféta jóslatai Cionról, Jeruzsálemről, a béke városáról, ahonnan a Tóra szavai szállnak majd a világ népei felé. A zsoltárokban gyakran találkozunk a Cion szóval: pl. a 137.-ben: Babilon vizei mellett sírtunk és vágyódtunk Cion felé. Azonban a Cion szó szimbolikusan nemcsak Jeruzsálemet, hanem az egész országot is jelenti a zsidó nép számára.

Lilien: Babilon vizeinél

A II. templom pusztulása után a diaszpórába kényszerített nép soha nem szakította meg kapcsolatát Cionnal. Mindig voltak "Cion siratói", "Cion számkivetettjei". A vallás pedig évszázadokon keresztül tartotta fenn bennünk az odatartozás érzését. Imáinkba foglaltuk Ciont és kelet felé fordultunk naponta. A középkorból ismeretesek Jehuda Halevi gyönyörű "Cion énekei".
 

A XIX. század új liberális szelleme azonban ezen a téren is forradalmi változást hozott. Egyes híres rabbik már nem vártak a messiásra. Követelték, kérték, hogy a nép egy része térjen vissza, telepedjen le, művelje meg az ország földjét. A "cionizmus" szót elsőnek N. Birnbaum 1 írta le, aki 1895-ben a "Selbstemanzipation" c. füzetben új zsidó nemzeti mozgalom szükségességét hangoztatta, ellentétben az eddigi vallásos és filantróp irányzattal. Cionista mozgalomról és cionizmusról azonban először 1896-ban a Dreyfus- per nyomán született "Judenstaat" beszél. A következő évben Herzl már összehívta az Első Cionista Kongresszust, és megalapította a Cionista Világszervezetet. Az első cionista kongresszus helye Bázel volt, ahol a programbeszédet Max Nordau tartotta. Az alapvető mondanivaló a "Közjogilag biztosított otthon a zsidó nép számára Erec Jiszraelben" volt. „Babilon folyóvizeinél ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékezénk. Bázel folyójánál leültünk és elhatároztuk, hogy többé nem sírunk."- írja az első Kongresszusról Israel Zangwill angol író.


2. Mi az ikonográfia?

Hirshenberg: tanulmány a „Golus”c. képhez

Ikonográfia (gör.): eikon és grapheia – (kép és leírás) a művészetben ábrázolt személyekkel illetve hagyományos ábrázolásmódok alakulásával foglalkozó tudomány. Valamely meghatározott, vagy csoportosított téma, gondolatkör ábrázolása során használt képi parabolák, hermeneutikus gondolatok tendenciózus használata. Ha igaz az első definició, akkor a képpel információt közlünk,vagyis leírunk. A szöveges írás követelménye (a létrehozó és a befogadó között) a (egy) közös nyelv megléte, ismerete. A képírás olvasásához nem kell nyelvismeret. Mi kell hozzá? Felismerés (a látottak felismerése) és elfogadás (a látottak elfogadása). A második meghatározás szerinti képi parabolák, szimbolikák mögött meghúzódó jelentés, értelmezés, hivatkozás, közös (alkotó és befogadó) ismerete. 

Hirshenberg: tanulmány a „Golus”c. képhez Az egyiptomiak képekben írtak. Kultúrájukban a vizualitás volt a domináns, a közös nevező. A nyelvi kommunikáció háttérbe szorult. (Nem egyének, hanem csoportok, kasztok kommunikáltak egymással.) A szöveg bonyolult volt, többféleképpen volt értelmezhető. Abban az időben a kép egyértelműbben kommunikálta az erősebb (uralkodói) akaratot. A júdaizmus első számú médiája a beszéd (volt). Később a beszéltből leírt lett. A kép(más) pedig sokáig (Haszkala) tiltott dolog volt.

3. A kép a judaizmusban

 Általában úgy tudjuk, hogy a judaizmus képhez, alak két- vagy háromdimenziós ábrázolásához való viszonyulása mindig teljesen elutasító volt. Ez a hozzáállás a Tóra tiltásán alapszik: "Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amik a fent az égben, alant a földön, vagy a föld alatt a vizekben vannak " (Móz. 20, 4). A 2 Móz. 20, 23 és az 5 Móz. 27, 15 olyan ábrázolásra látszik korlátozni a tiltást, amelyek bálványok. Valójában nem volt minden képi ábrázolás tiltva, amint látjuk az érckígyóról szóló részben (4 Móz. 21, 4-9), és főleg a szövetség ládáján lévő kerubokra vonatkozó parancsokban: "Csinálj két kerubot is aranyból, vert aranyból csináld azokat a fedél két végére"(2 Móz. 25, 18). Ezeket a parancsokat újra foganatosították, amikor Salamon megépítette a templomot (1 Kir. 6, 23). Hasonló módom Ezékiel is beszélt pálmafákról, amelyek az ember- és oroszlánarcú kerubok mellett a templomot díszítették (Ez. 40, 16.31; 41, 18). Gyakran halljuk, hogy a képtilalom célja Izráel népének bálványimádástól való megvédése volt, de kellett legyen egy másik, teológiai értelme is, melyet a kereszténység kialakulásának fényében láthatunk meg. Az emberi természet, és ezzel együtt az egész teremtettség elszakadt a Teremtőtől; tehát az Isten képe az emberben csonka. Az elválasztottság ezen állapotában, a képmás kapcsolata a Teremtővel sérült; hamis valóságot fejez ki, és bálvánnyá válik, ha mindenáron meg akarjuk fogalmazni. A különböző anyagokból, fából, kőből, ércből készült istenképek nem közvetítik, nem közvetíthetik az Örökkévalót vagy bármilyen megnyilvánulását. A képek szisztematikus elutasítása a Makkabeusok idejében alakult ki, amikor a judaizmus a hellenizmustól veszélyeztetettnek érezte magát: a zsinagógák és a zsidó sírok a régi tiltás szigorú megtartását mutatják. Kizárólag a díszítés volt használatos minden figuratív díszítést kizártak.

Ennek a magatartásnak megvannak a politikai felhangjai is, segítettek megvédeni a nemzeti kultúrát a rómaiaktól, akik maguk is érezve a feszültséget, amit a képek váltottak ki, engedményeket tettek. A felsőbbség ezért eltávolította a jeruzsálemi templomból azokat a pajzsokat, amikre a császár neve volt felírva; abba is beleegyeztek, hogy a légióikkal kikerüljék a várost, és ne azon keresztül menjenek, hiszen ezek a császár nevét hordozták a zászlóikon.

A zsidó világ azért bizonyos mértékig megtűrte a képeket. A régészek még Izraelben, Bet Alfa- ban is találtak egy 6. századi zsinagógát, amely szövetség- ládáját, csillagképeket, Izsák feláldozását ábrázoló mozaikokkal stb. díszítették. A diaszpórában a zsidók a képeknek kedvező kulturális környezetben éltek, ezért az ő viszonyulásuk sokkal békülékenyebb volt. Ennek a művészetnek a leghíresebb példája a mezopotámiai Dura-Europosban levő zsinagóga (3. század), ahol lenyűgöző a gazdagon kidolgozott témák sokasága. Teljes ciklusokat mutatnak be: Mózes, Illés, Dániel, és más bibliai személyek történetét.

A fentiek alapján helyesebb a cionizmus modernkori ikonográfiájáról beszélni.
A félreértések elkerülése végett a „cionista” jelző nem képzőművészeti fogalom, mint ahogy a realista, szürrealista, dadaista, futurista stb. művész esetében az, vagyis műtörténeti csoportosítás.
Cionista a hieroglif, az ikonográf értelemben, vagyis a kép írás mondanivalója, üzenete, kódolása vonatkozásában. (Ebben az értelemben testvér a század eleji mozgalmi plakát művészettel). Hogy éppen milyen képzőművészeti „hordozója” van a gondolatnak (szecesszió, kubizmus vagy futurizmus), az adott kor kultúrájának, látásmódjának, hogy ne mondjam divatjának (vagy az arra való korai ráérzésnek) a kérdése.
Művészettörténeti vizsgálódás során (és paraméterek alapján) nem szerencsés „cionista képzőművészetről” beszélni. De talán kultúrtörténeti aspektusból igen. A jelen gondolatsor a kultúrtörténet tárgy-körében vizsgálja (és veti fel a létét) a „cionizmus ikonográfia” és a „cionista művész” fogalmaknak.

4. Az első „cionista képzőművész” 2.

Lilien: A zsidó május

1901 december 27 én Martin Buber író, filozófus és elkötelezett cionista aktivista komoly és ünnepélyes beszédet intézett a Baseli V. Cionista Kongresszushoz. A beszéd témája a zsidó kultúra volt. Az előadás apropójául a kongresszuson megrendezett „zsidó művészek” munkáinak kiállítása szolgált, amit a kongresszus főtémájának hátteréül kívántak bemutatni.
A téma, a kultúra, parázs vitákat indított el, mivel az egyik alapkérdés a nemzeti identitás fogalmának a meghatározása volt, kiemelten szekuláris és társadalmi terminológiák használatával.

Buber (ekkor 23 éves), nagy fontosságot tulajdonított a művészetnek, mert a cionizmus eszmeiségének megismertetéséhez és elterjesztéséhez kiválóan alkalmas eszközt látott benne. Beszédében aláhúzta a zsidó művészet kiváló kvalitásait, a kvalitásban rejlő lehetőségeket; elvárása szerint a zsidó művészeknek műveikben ki kell fejezniük a zsidó hitet, nem csak külső jegyekkel, mint a művész által használt anyag és stílusjegyek, hanem bele kell vinnie az ő „saját lelki jellemzőit és vérének belső, rejtett miszticizmusát” is.
Buber megvizsgálta a kiállító művészek munkáit: Joseph Israels, Maurycy Gottlieb, Max Liebermann, Lesser Ury és még másokét is.
Kiemelkedő helyen és fontossággal említette Efraim Mojse Lilien nevét és munkáit, aki 27 évével a legfiatalabb kiállító művész volt és talán emiatt és stílusa miatt, közelebb állt Buberhez a többinél.
Buber a felfedező izgalmával és az alkalomhoz illően nem kevés pátosszal beszél az alkotórol és munkáiról: Lilien, az általa használt zsidó motívumokkal megjelenítette a „zsidó művészet lelkét és misztériumát”, „Lilien egy közülünk, belőlünk van”.
A mozgalom újságja a „Die Welt” így számol be az eseményről:

„Legtudatosabb és legtendenciózusabb fiatal művészeink közül Efraim Mojse Lilien, (egyetértő bekiabálások, majd vastaps a nézőtéren; a hallgatóság feláll és állva köszönti a művészt, aki jelen van a teremben), aki megjeleníti alkotásaiban népünk legbelsőbb misztikumát. Megtalálta és megmutatja ősi motívumaink gyökereit, beépíti és szintetizálja azokat modern stílusú munkáiban. Közvetlenül érzi a cionizmus lényegét s közvetíti azt nekünk alkotásaiban, melyek a jövőben, érzéseim szerint, még inkább hatásosak lesznek mint amilyenek a mai nap. Csodálatos alkotásokat látunk, bennük egyaránt gondolati és technikai kvalitásokkal, érettséggel. De művészete ma még inkább ígéret és remény, mint beteljesedés. Elkötelezett várakozással tekintünk feléje, ami több mint bármilyen dicséret. Több ő nekünk, mint egy tisztelt művész. Ő a barátunk és testvérünk. 3” 
Az 5. kongresszus kiélezte a vitát a Mozgalmon belül, a különböző irányzatok között:
A „politikai cionizmus” Herzllel az élen a tárgyalásos megoldás, a jogi elismertetés, a mozgalom nemzetközi legitimizációjának híve volt.
Az úgynevezett „szintetikus cionizmus”, melynek szószólója Chaim Weizmann volt, a politikai és kulturális cionizmus gondolatát és a megalakítandó palesztinai települések segítését, az „akciót a beszéd helyett” elvet preferálta. A Demokratikus Frakció- Weizmann vezette demokrata és szocialista fiatalok tömbje- rendületlenül hitt abban, hogy az új települések kialakítása és egyfajta kulturális identitás egyidejű megfogalmazása a megoldás a jövőben.
Martin Buber, a filozófus is közéjük tartozott.
Weizmann - Izrael államának leendő első elnöke javasolta egy zsidó egyetem létrehozását Jeruzsálemben.
Herzl, bár már ekorra sokkal többet tudott saját zsidó kulturális hátteréről, mint korábban, mégsem tartotta a kultúrát, a népiség egyéb jellemzőit fontosnak, egyedül a politikai egyezményekben hitt, mint a nemzet létrehozásának egyedüli eszközében.
Buber elkötelezett, idealista elképzeléseit racionalizmussal, kiegyensúlyozott realizmussal ellensúlyozta Nachum Sokolov, aki vitatta Buber zsidó művészetről alkotott tézisét (melynek közép-pontjában éppen Lilien, mint fő példa állt), mondván:

„Ha majd lesz Egyetemünk, annak esztétikai kara, a karnak tudós vezetője, aki kutatásainak eredményeit előadásain elénk tárja és megalapozza a Zsidó művészet paramétereit, distinkcióit, akkor tudni fogjuk, mi az, hogy Zsidó művészet. De, amíg nincs egyetemünk, sem tudósaink a témában, ne szakítsuk el szegény Lilient studiójától sőt még az étkező asztalától sem, hogy a mi elvont teóriáinkkal foglalkozzon. Nem az ő dolga, hogy választ találjon kérdéseinkre, ne kényszerítsük őt kínos köszönő beszédekre, de tegyük lehetővé, hogy mindig legyen nála papír és eszköz, hogy ezt meg azt le tudjon rajzolni, és azt meg tudja nekünk mutatni. És ha valaki erre azt mondja, ez nem zsidó művészet, ám legyen. Adjunk neki igazat, mert mi is a zsidó művészet? Vannak szentesített ismérvei? Hátha tényleg nem az? Na és? Akkor már nem szép? Akkor már nem kedves, kellemes látvány?
De igen. Kell-e nekünk ennél több?” 
Azért a szkeptikus Sokolov is megtelt egy kis elkötelezett fennköltséggel a beszéde végére:
„Erősen hiszem, hogy ez (már mint Lilien művészete), a zsidó művészet megváltásának előhírnöke.
Lilien zsidó és a művészete is az. Ez az Ő belépője a Múzsák világába…
Efraim Mojse Lilien előcsalta a fényt a sötétségből. Elhozza a megváltást számunkra a beletörődés a megalázkodás világából a mába, az egyenes tartás világába.
Ő a geula 4 festője.”

5. Lilien és a Cionizmus

Lilien 1900-ban, szülővárosából, Drohobyczból, Bécsen, majd Münchenen keresztül került Berlinbe.
A Münchenben töltött hat év legfontosabb mozzanata a Jugend 1986-os alapítása utáni időszak, ami-kor az újság 14-16 Lilien alkotást közöl le rövid idő alatt. Ezeket S. Zweig, aki az első monográfiát írta Lilienről 1903-ban, „szellemes és költői lapoknak” nevezi. Az időszak fontos momentuma még, hogy Lilien 2. díjat nyer a „Jugend” által kiírt fotópályázaton és már mint a Jugend illusztrátora, a „Dél-Német Kurir”-ban megjelentett pár rajzot, melyeket Zweig „szociális kompozícióknak” nevez. Ezzel főleg a „A kovács az üllőnél” c. képre utal, ahol a szerszámok de még inkább a csillag alakú szikrák szokatlan díszítésnek számítottak abban az időben.

Lilien Berlinben hamar kapcsolatba került a cionista irodalmi kör a „Die Kommenden”( A Jövők, Akik jönnek) tagjaival, köztük az író Stefan Zweiggel és a költő Else Lasker-Schulerrel. Itt találkozot Borries von Münchausennel, egy német arisztokrata költővel, aki nagy csodálója volt a zsidó kultúrának. 5 Ennek a találkozásnak lett aztán a gyümölcse „Juda”, egy biblikus, zsidó témájú verses (balladák) kötet, Münchausen verseivel és Lilien illusztrációival. Lilien „Juda” rajzairól írta Cvi Scharfstein: „A rajzok egyszerűek, kevés vonallal készültek, kihasználva a fekete-fehér kontraszthatást. Megjelenésük, stílusuk keleti-zsidós. Zsidó (héber) a témájuk is. A verseskönyv kiadásának idejére esik a cionizmus zászlóbontása, kicsírázása. És egybeesik azzal, hogy „Matthias” Herzl (Scharfstein itt utal a Makkabeus felkelésre, melynek vezére Matthias Makkabi volt) felhívta, felszólította népét, hogy egyesüljön abban az akaratban, hogy visszatérjen atyái földjére, Cionba.”
Mielőtt Lilien berobbant volna a zsidó kultúra világába (a fenti jelenet az V. kongresszuson), korán, szinte rögtön Berlinbe érkeztétől, lakása az ifjú cionisták, találkozó helye volt. Theodor Zlocisti 6, Martin Buber 7, Berthold Feiwel 8, Davis Trietsch 9 találkoztak egymással Liliennél. Találkoztak, beszélgettek, vitatkoztak és leveleztek a világgal, hogy felrázzák a zsidó fiatalokat és csatlakoztassák őket a Cionizmus eszméjéhez. Lengyelország, Románia és Oroszország cionistái adtak itt egymásnak találkozót, kértek és adtak tanácsokat egymásnak a cionizmus propagálásának lehetőségeiről, módszereiről.
Az 1900-ban megjelent Juda-ról írja Stefan Zweig:
„A Juda igazi áttörés Lilien művészeti-koncepcionális szintézisében. Két fő gondolat jelenik meg szorosan összefonódva Lilien alkotásaiban: az elkötelezett nemzeti Judaizmus, mely a cionizmus gondolatán szárnyal és a modern könyvilusztáció mozgalma mely eddig csak az irodalmi alkotás tükrözéséből és néhány elfeledett antik tanítás feltámasztásából állt. Ez az „eredeti szintézis” amiből Lilien alkotó művészete táplálkozik és ebből fakad egyedisége, fontossága.”

Ez a drámai dicséret a barát, a művész jövőbeli sikereinek is szól. A könyv pozitív fogadtatása és nagy anyagi sikere láttán Zweig úgy gondolta, hogy a Zsidó nacionalizmus megteremtette a saját „ornamentikáját”, ami nem „csak” művészet, hanem maga a kultúra.

Stefan Zweig számára egyértelműnek tűnt, hogy Lilien alkotásaival, rajzaival, terveivel megteremtette a zsidó (modernkori) kulturális tudatot, és ennek az öntudatnak hordozója, megnyilvánulása lehet immár bármilyen művészeti stílus vagy művészeti forma. A Judában megnyilvánuló cionizmus-könyvművészet szintézis, két év múlva új gyümölcsöt hozott. Az 1902-ben megjelent „Lieder des Ghetto”10 verseskötet, Moris Rosenfeld verseivel, Lilien könyvészeti terveként és rajzaival minden tekintetben felülmúlta a Judát. Ellentétben az első művel, ahol a költő és a képzőművész sem szociális sem ideológiai közösségben nem volt egymással, itt Lilien és Rosenfeld közös zsidó „proli” társadalmi eredettel rendelkeztek. Láthatólag Lilien célja a zsidó kultúra új kifejező eszközeinek, képi fogalmainak létrehozása. Ismét megjelennek képein a szerszámok, faforgács és egyéb „termelő vagy termelésre utaló eszközök”, s mindez egy újfajta realista és dekorációs céllal. Már a borító rajz is előrejelzi a költői szimbolikát, amit belül találunk. A szomorúfűzre akasztott, törött, húrját vesztett lant, mint az elnémult (vagy nem igazi költészet) allegóriája.

Az V.Kongresszus után, Buber, Lilien, Feiwel, Weizmann és Trietsch elkötelezték magukat a zsidó kultúra terjesztőiként. Hamarosan, Lilien, Buberrel és Feiwellel megalapították Berlinben a Zsidó Ki-adót, mint a zsidó írók, művészek és egyéb alkotók szervezetét.

A Herzl és Lilien közti kapcsolat is egészen egyedi volt. Első találkozásuk ideje és helye ismeretlen,11 de levelezéseikből kitűnik, hogy kapcsolatuk kettős volt: Praktikus és ideológiai.
Praktikus, mint fotográfus és modellje. Lilien Herzlről készített fotói, különösen a Herzl a baseli szálloda erkélyén című kép emelte Herzlt olyan idealisztikus magasságba amely a Makkabi lázadás vezérével és Mozessel történő literális összehasonlításhoz vezettek.
De volt egy másik ok is, ideológiai kapcsolat, (ellentét) lévén Lilien a Demokratikus Frakció tagja, amely gyorsabb és praktikusabb módszerekkel kívánta a cionizmust előrevinni, mint Herzl, aki a politikai tárgyalásokat helyezte előtérbe, és a „Politikai Cionizmus” híve volt.
A Demokratikus Frakció a zsidó kultúra terjesztésében hitt, míg Herzl nem hitt (nem is tudott róla) a modernkori zsidó kultúra létezésében. Dacára kettejük nézet különbségének, a cionista vezető pártfogásába vette a művészt, s mivel Lilien kapcsolata a mozgalommal nem volt felhőtlen, gyakran kellett Herzlnek elsimítania Lilien hirtelen, indulatos karakteréből adódó konfliktusokat. Kettejük levelezésének csak Herzl halála vetett véget 1904-ben.

Lilien egy másik alkotása is emblematikus lett, a szó szerinti értelmében: a cionizmus plakátjává, a mozgalom figyelmet felkeltő, elgondolkodtató propaganda emblémájává vált a ”Gettóbol Cionba”című képe, amit az „Alap”, Arany Könyvébe készített s amire majd később a képek elemzésénél visszatérek.

6. A Cionizmus gondolatvilágának, szó és fogalomtárának képi megfogalmazásai.
Az 1898 aug 28.-i báseli II. Cionista Kongresszus nyitóbeszédében Max Nordau feltalált (és feltálalt) egy új, még soha nem hallott fogalmat, a német cionizmus legérdekesebb, legvitatottabb, gondolatát, az „izom zsidóságot”, a „muskel-judentum” fogalmát. A cionisták az antiszemitákkal egyetemben hangoztatták a zsidóság fizikai lemaradását, „elsorvadását”, csak míg az utóbbi ezt zsidó állapotnak, jellegnek, velejáró tulajdonságnak tudta vagy hiírdette, addig a cionisták a történelmi helyzettel és az abból adódó következményekkel magyarázták a zsidók hátrányos fizikális helyzetét. Nordau koncepciója: ezen változtatni kell, meg kell teremteni az „izom-zsidóságot.”

Korabeli gúnyrajzok

 

Nordau ebben a korai beszédében, (a részleteket, gondolatai részletes kifejtését évekkel később veti papírra) felhívja a figyelmet arra, hogy csak „testileg erős, szexuálisan potens, morálisan fitt” zsidóság képes véghezvinni a azokat a feladatokat amik reá várna a jövőben. Mint orvos, áttekintést ad az Orosz, a Román és a Galiciai, ahogy ő mondja, a „zsidó szenvedés klasszikus országai”- zsidó polgárainak testi és mentális állapotáról, levonva azt a következtetést, hogy a zsidók ezen a téren nem tudnak maguktól változtatni, csak a cionizmus lesz az ami ezt a változást meghozza.

Az „izomzsidóság” (Muskeljudenthum) koncepciója nagy és gyors sikert aratott. Többek között azért is mert a zsidó misztikus múlt és történelem, jól felhasználhatónak bizonyult a harcos, erős, büszke, magas önbecsülésű, sikerre predesztinált típus idealizálására és köztudatba hozására. A misztikus, távoli és ködbevesző múlt, annak történetei és hősi főszereplői, az asszimiláltak számára egyúttal kapcsolódó pontokat is jelentettek Európa történelméhez, mítoszához, és ez a (keleti) legendakör, mitikus eredet történet nagyon is modernnek tűnt akkor, azonnal rezonált a „fin de siecle” légkörében mozgó, s annak kultúrájában érdekelt alkotóknál. Nordau egyaránt épített és hivatkozott a nagy és dicső zsidó múltra és a várható szép és közös jövőre, ezeknek egy olyan tökéletes szimbiózisára, mely mint irány, meghatározza a Cionizmus jövőjét és fejlő-dését. Hogy kontrasztot teremtsen és megadja a kortárs antiszemiták kedvenc zsidó képének ellenoldalát, beszédének hangsúlyos részében foglalkozott a hősies „Bar-Kochba” lázadással. Nem véletlen, hogy a következő években a két név, Bar-Kochba és a Makkabi bevonulnak a cionizmus hős és szabadságharcos fogalomtárába. Sőt, Bar Kochba nevét veszi fel a hamarosan megalakuló zsidó torna-egylet és az egylet újságjának a „Die Jüdische Turnzeitung” második számában, Nordau úgy jellemzi Bar-Kochbát a (fiatalság okulására), hogy ő volt a világtörténelem utolsó zsidó harcosa, keménykötésű, keményakaratú harcos, aki még a maga idejében nem ismerte a harctól és a vereségtől való félelmet.


A fenti nordaui gondolatnak a képi megformálója, képi propagátora volt E.M.Lilien. Csodálatosan ráérzett és jelenítette meg az egyéni és a közösségi ikonná válás képi stílusjegyeit, beágyazta azokat az akkori, vagyis a modern stílusirányzatba, szerves egésszé gyúrva ezzel stílust és mondanivalót.

Az 5. Cionista Kongresszus plakátja, emblémája: A gettóból Cionba

A közös gondolat, a Mozgalom ikonjává vált kép (fent). Tökéletes szimbolikával, művészi eszközök-kel dolgozó, látszólag naív, de többrétegű gondolatokat közvetítő, izgalmat, lendületet, optimizmust kiváltó, sugalló alkotás. Művészi eszközökkel megfogalmazott, egy esemény, egy gondolat szolgálatába állított tökéletes, profi, gondolatébresztő, emlékeztető, ráadásul sokszorosítható vagyis tökéletes marketing és reklám alkotás (a szó semmi képen sem pejoratív értelmében), mely ebben a témában messze megelőzte korát.

Az öreg, magába roskadt galut zsidó tövises ágakkal körülvéve, fejét lehajtva, botjára görnyedten ül a kép sarkában. Mögötte (felette) egy angyal, karja kitárva, szárnyai ornamentikaként is hatnak kitöltve a teljes derékszögű sarkot, de az egyik szárny védőleg öleli körül az öreg zsidót, sőt, vagy utólagos kényszermegoldásként, vagy zseniális konstruktőrként, Lilien a szárnyat kibújtatta a képből, mint ami nem fér el a keretei között, ezzel aszimetrikussá és nagyon izgalmassá tette a képet. Az angyal karjai közül az egyik az öreg (a testileg és szellemileg egyaránt elöregedett diaszpóra zsidóság megtestesítője) vállán, mintegy azt megütögetve, figyelmet kérve, a másik, vízszintesen kinyújtott mutatóujjal a horizonttal párhuzamosan a messzeségbe mutat, keletre, ahol éppen kel fel a nap. A felkelő nap előtt egy zsidó ökrökkel szánt, a nap felé haladva, vagyis a galuti öregnek háttal, tőle el, távolodva az új világ, az új tevékenység és az új élet irányába.

Az egyik kar kinyújtott mutatóújja és a másik kar váll-érintése azt sugallja, hogy az angyal felszólít: „Állj fel, egyenesedj ki és indulj el. Oda, ott a helyed, az a hazád”. Ugyan a jelen foglalja el a kép előterét, de a perspektivikus távlatban ezért kisebbnek ábrázolva, de láthatóan ott a jövő narratívája.

A képet a horizont vízszintesen kettétagolja középen. A látóhatár felett az idealizált világot (ahol szánt a zsidó) a nap sugarai bevilágítják, míg a horizont alatti, a galuti világ sötét, inkább fekete a nap fényének hiányától. Az átlós elrendezés ellensúlyozza a kép vízszintes felosztását, amit a színdinamika, a sötét és világos váltakozása is kiemel. Az angyal az egyik felső sarokból az átlósan szemben lévő alsó sarokban burjánzó kalászokra néz. Látszólag a konstrukció egyensúlya felborul, mivel az álló angyal olyan nagy, hogy a feje és az egyik szárnya nem „férnek” el a kereten belülre, feszítik a teret és a magába roskadt test tömege is erre az oldalra került. Mégis egyensúly van a képen, nem unalmas statikus egyensúly, hanem izgalmas dinamikus egyensúly, amit a másik oldalon felkelő nap és annak sugárnyalábjai teremtenek.

Ami az alkotás korában (1901) újszerűnek hatott, az a téma (a kép), artisztikus bekeretezése, (kép a képben), ami vizualitást illetően homogén egész, a témának, az üzenetnek van alárendelve, mintegy kiemelve, hangsúlyozva azt. A kép címe (információ) a felső keretben helyezkedik el: „Az V. Cionista Kongresszus, Básel, 1901” A keret ornamentikája: szalaggal átkötött kalászok, amely motívum a későbbiekben a baloldali mozgalmak kedvelt díszítő eleme lesz. Maga a keretben lévő futónövény, vagy ahoz hasonló egyéb, lehetőleg orientális növény, kedvelt motívuma a „Jugendstill”-nek, vagy másképpen a „Secessio”-nak. A keretnek Lilien más képein is fontos szerep jut. A lényeg kiemelése, drámai sürítése, információ közlés, divatos ornamentika: ezek mind a keret funkciói. A két Mogen David között elhelyezett bannerszerű felirat, a keret alsó felén, a követő korszak művészeinek (és reklámszakembereinek ) etalonul szolgált a figyelemfelkeltő, informatív grafikák felíratozása területén. Az angyalszárny tartotta felirat Lilien (vagy a környezete) liturgikus jártasságát igazolja: „vetehezénah enénu bösuvchá lecion beráhámim”-Szemünk láttára térj hát vissza Cionba, irgalmadban.12 A szöveg a naponta háromszor elmondandó „Smone Eszré” imából való. A 18 áldás az élet egész területét felöleli, beleértve a vágyakozást (és a

Messiás által vezérelt visszatérést) Cionba. És végül, talán erőltetettnek ható, de mindenképpen szembeötlő, szimbolika a képből: A keleti galut zsidót jelképező, erőtlenül, roskadtan ülő, alakot körbefogja, (fogva tartja??!), valamilyen tövises növény burjánzás, ami 1901-ben természetesen nem lehetett más, mint bőrbe, ruhába akaszkodó növényi tövis, ami akadályozza az embert szabad mozgásában. De, hogy milyen profétikus jelkép (lesz belőle) a 20. század második felében, azt egy mai fotóval szeretném illusztrálni:

Annál is inkább érdekes a „fogva tartó” tövis motívum, mert több Lilien képen is előfordul, mint a lekötöttség, fogva tartottság jelképe. Lilien 1902-ben kiadott „A Getto dalai”c. verseskötet illusztrációjaként „A zsidó május” című képén is ugyan ezt a motívumot találjuk.

A tövisektől fogva tartott öreg zsidó tárt karokkal, vágyakozó testtartással fordul egy álomszerű és ismeretlen országban, feltehetőleg Cion országában felkelő nap felé, a nap felé, mely sugarait dús vegetációjú folyó-völgyre veti, ahol pálmák és narancsfa (Jeruzsálem sziluettjével a háttérben) látható. Hogy a szimbolika még egyértelműbb, (naivabb) legyen, az emóció amit a kép közvetíteni akar ( ez sikerül is): a zsidót nem csak az „ágak” húzzák, de sziszegő nyelvű kígyók is „kínálják” társaságukat.

Hasonló konstrukciójú és figuralitású de emócionálisan korántsem ennyire sikerült Lilien „Peszách” című képe: Az emblematikus zsidó arc mögött a piramis s a fáraó, előtte („a folyón túl”) a felkelő nap, maga Cion. A Nap éltető sugarainak és az éltető víz közös eredete az elképzelt országban, Cionban Ahogy Stephan Zweig, az 1900 körüli méltatásában megjegyzi: „Lilien szimbolikája közvetít az általa újonnan felfedezett „fínom” világ gondolatvilága, kultúrája és a fínom kultúrán kívül rekedtek, (akik közül maga is származik) között. Lilien az első zsidó művész,”- mondja Zweig 1903-ban,- „aki munkáiban hasznosítani tudta az „Ó-Szövetség gazdag témavilágát, akár liturgikus gondolat közvetítésére, akár dekorációs effektekre használta azokat.”. Lilien művészi hitvallása nem egyedülálló, látásmódja nem elszigetelt jelenség volt, hanem szélesebb kontextusba helyezve, reprezentálta a korszak német zsidóságának politikai, kulturális önmeghatározó gondolkodását is.

Azért, hogy Lilien nem csak a „naív és romantikus nemzeti megújhodás, a zsidó nemzeti ujjá születés” propagandisztikus művésze, hanem a zsidó lét és korszak zsidóságát leginkább foglalkoztató kédések elhivatott és művészi krónikása is, az látszik a következő képből, melynek címe a „Vihar” s amely szintén a 1902-ben a Rosenfeld verseskötetben látott napvilágot az azonos című vers illusztrációjaként. A viharba került hajón két kivándorló zsidó ül a fedélzeten és néma, de beszédes alakjuk történeteket mondanak nekünk. Történetüket, történelmüket. A kényszerből hátrahagyott múlt, a fizikailag kíméletlen jelen és a bizonytalan jövő szorongató érzete a két zsidót látva, bennünk is nyugtalan érzéseket kelt. Pláne, ha a figyelmes szemlélő a jobb felső sarokban észreveszi a két zsidóra folyamatosan lesben álló és várakozó halált. Rosenfeld költeménye képies, míg Lilien rajza igen költői a tartalom szimbolikáját illetően.

Figyeljük meg Lilien szimbólumrendszerét, amikor a látható történet mellé, (alá) a szituációt hitelesítő, akár közhelyszerű, jelszimbolikát használ. Zsidó ábrázolás: • Arc szemből és profilból. „Zsidós” arcok. • Testtartás, testbeszéd, mindkét test összegörnyedve, meghajolva, „védekező”, „lemondó” testtartás. • „Ajvé, mi lesz velünk”, arckifejezés, töprengés, messze távolba néző tekintetek. • Kezek helyzete, beszéde; kéz a homlokon, vagy a két kéz egymásban, zártan együtt. Ruházat, kalap és „kipa”, kötény és kilógó „cicesz”. • A drámaiságot növeli, hogy a szereplők zsidósságát a színhely és a háttér jellegzetesen nem zsidós volta ellenpontozza. Ez a feltűnő ellenpont: a hajó és a tenger.

Lilien más területen is híven, modernül, a kor nyelvén illusztrálta Rosenfeld verseit a „Gettó versei” c. kötetben. A verseskötet, „Munkadalok” c. szekciójából való ez a kép. Egy faesztergályost ábrázol, a szerszámaitól és a gépétől körülvéve. Dekorációként a fa megmunkálása során keletkezett faforgács szolgál. A pontos megfigyelés annak a ténynek köszönhető, hogy a modell Lilien apja volt, akinek Drohobiczban egy kis faesztergályos műhelye volt, aminek a bevételével éppen csak el tudta tartani családját. Feltétlenül figyelemre méltó, hogy Lilien nem gyerek – apa viszonyban idealizálta apját, hanem egy megfáradt, szikár munkásembert látunk a képen, olyan (mozgalmi) modelt, aki, történetesen, de a kép mondanivalójától teljesen függetlenül, a művész apja s akinek az arcán a mindennapok megélésének bevésődött nyoma s ez az arckifejezés Liliennél a „Dolgozó”, „a Proletár” képi szinonímája lesz.

„A varrógépnél”. Meglepő, mondhatni sokkoló kép, jó példa Lilien realista, „zsidós” és szimbolikus stílus szintetizálására. Míg a varrógépet hajtó szabó teljesen „zsidó” a maga szakállával, „jarmulkéjével” és öltözékével, addig az élősdi, kiszipolyozó, kizsákmányoló főnök akit meglepő módon, egy felékszerezett hermafrodita vámpírként ábrázol, a dolgozó vérét szívja valamilyen szívó eszközzel, ami nargiléhez (ópiumpipa) hasonlít. A vérszívó denevérnek megszemélyesített erkölcsi fertőben fetrengő, lezüllött, (kábítószer és nevesíthetetlen nemiség), gusztustalan élősködő zsidó főnök figurája egyértelműen visszautal Lilien egy korábbi Ex Librisén kinyilvánított mottójára, miszerint „a tisztának minden tiszta”, vagyis a tiszták, a dolgozók és a tisztátalanok a más munkájából élők. „Lötahorim kol tahor”, Stanislawszki13 szerint ez a hebraizált páli gondolat, állandó visszatérő motívuma a lilieni munkáknak. Feltehetőleg ez az ex libris a „Juda” idejéből való és von Borries hatása.

Ez az ex libris bennünket csak annyiban érdekel, amennyire ez a korai munka magán viseli Lilien munkásságát meghatározó zsidóság és a „fin de siecle” dekadenciájának érdekes és termékenynek bizonyuló keverékét. Érdekes kontraszt ez a „Jugendstill” női akt, Lilien héber nevével és a hebraizált páli episztola részlettel. Lilien judaisztikai jártasságát mutatja (nem a judaizmus kultúrköréből való) a szövegválasztás és kép összhangja és a korában forradalminak ható stílusa. Teljes mértékben vállalható, sőt „logo”-ként is használható gondolat: a tisztaság a hamisan beszélők, az érdekből, a haszonért cselekvők ellen. Itt még Lilien szociális hátteréből fakadó irányultsága nem találta meg a későbbi harcos hangot és irányt. A cionizmust. A „Mozgalmat”. (Amit aztán a polgári lét attribútumai hamarosan elfeledtetnek vele.)

Amit Nordau megálmodott azt Lilien megmutatta, formába „öntötte”, lerajzolta, testett adott neki.
Nem is akármilyen testet. A Nordau megálmodta „muskel-juden” klasszikus, kisportolt, egészséges, egyenesen járó és előre tekintő ember alakját jelenítette meg, ahogy a kor gondolkodói és alkotói a klasszikus emberi testet (férfit) elképzelték. Az „Emberiség Teremtése” című kép, az egyik legtöbbet reprodukált képe a művésznek és egyúttal az egyik legszellemesebb, humorral, pikantériával, a korra jellemző intellektuális játékkal megtűzdelt alkotása. A képen a négy férfinak ábrázolt angyal, feltűnően kimunkált, görögösen klasszikus testtel, lanttal és sófárral köszönti az első” Embert”, aki kamaszként, éppen hogy a férfivé érés határán ábrázolva jelenik meg a képen, mintegy ellenpontozva a rosenfeldi éteri és tiszta emelkedett moralitást, ami a versben megszólal.14

A képet mintha Lilien két részre osztotta volna (a könyvben, mint illusztráció így is jelenik meg, két külön oldalon), az egyik részen az angyalok profilból ábrázolva eszközeikkel, a másikon már hármasban az „alkotással”, akit a fejek alkotta háromszög alsó, hozzánk közelebb eső csúcsán látunk.

Az öt alakos képen a balszélső angyal szinte már fényképszerű pontossággal megrajzolt Herzl. Leg-alább is ami a fejet illeti. A profilból ábrázolt „Herzl” angyal kezében a lant, angyal társa szarvkürtöt, sófárt fúj éppen. A kép másik oldalán a ”Teremtést” végigasszisztáló angyalok, már félig felénk (az ember felé) fordulnak s az arcuk ugyan azok, mint a kép első felén a két angyalé. A szakállas angyal Herzl, a (másik talán a művész?) Hogy a Herzl gondolat véletlenül se essen ki a tudatunkból, Lilien megismétli a motívumot a szöveg keret rajzán, ahol kétoldalt Herzlnek ábrázolt szakállas angyal díszíti a verset.

Az Ember Teremtése” után mítosz teremtődött: Herzl portréját számtalanszor látni vélték, szakemberek és laikusok egyaránt Lilien cionista, zsidó kötődésű rajzain, vagy szakálas angyalként vagy egyéb bibliai hős karakterként. Herzlt tették meg modellként a hamburgi B’né B’rit páholy ólomüveg ablakán ábrázolt Moóesnek, a Biblia illusztrációkban Herzl, mint Mózes amint éppen széttöri a táblákat a Szináj hegyen, vagy az égő csipkebokor előtt, vagy az angyal képében, amint kiűzi az első emberpárt a paradicsomból. Jákóbként, amint az angyallal harcol, Áronként, teljes papi öltözetben, mint Salamon Király vagy mint Jónás akit először elnyel a cethal, aztán sikerül kiszabdulnia.15

Lilien, egyéni, (művészi és zsidós) meglátásából fakadóan, összekombinálta Nordau újszerű „Izomzsidó” elképzelését a témához közel álló, de inkább szellemi manifesztációjú glóriával és imádattal, Herzl Tivadar keleti, szírnek mondott, ősi sémi kinézetének mítoszával. Addigra elfogadott tény volt sokak szemében, hogy Herzl keleti vagy közép európai kinézete fontos szerepet játszott politikai karrierjében, főleg a zsidó tömegeknek segített elképzelni Herzlt „a zsidók Királya” szerep-ben. Egyéni és emócionális módon emeli be és emblematizálja a „századvég” típusai közé, az „Art nouveau” a „Jugendstill” technikai segítségével Lilien Herzl figuralitását, a nordaui „izomzsidó”, az idealizált zsidó (férfi) alakját, aki a júdaizmus múltjában létezett és a nem is távoli jövőjében, újra megjelenik majd.

Megteremtve ezzel egy, szinte csak általa használt cionista ikonográfiát, aminek megjelenési formája ugyan a Jugendstill, de ebben a kontextusban „Judenstill”16 lesz belőle.

Az „Ember Teremtésénél” már megismert arcokat használja ismét Lilien a „Kiüzetés” illusztrálásánál. A különbség, hogy Ádám itt már erőteljes férfialak, bár a lángpallóst tartó angyal nagyobb nála.
A lángpallost tartó alak „Herzl”. Van-e annak különös mondanivalója, hogy „Herzl” a „Kiűző”?
Érdemes-e a tájat, a hátteret analizálni, hogy belelássunk a lilieni elképzelésbe?
Ha a végrehajtó angyal Herzl képében jelenik meg, magától adódik a gondolat: a Paradicsom, az Édenkert, maga Európa, (hamis Paradicsom, hamis Édenkert), az emberpár közvetlen környezete sivatag, vegetáció csak messzebb van, látjuk a kígyót a közelben, míg az arkangyal és a pár között papírusz nádat látunk és tengert, ami Egyiptomra utal, s adódik a párhuzam: az egyiptomi (európai) szolgaságot (szellemi), hagyjátok magatok mögött és kezdjetek új életet.17 

Lilien szimbolikus, allegorikus gondolkodását mutatja a kép bal alsó sarkában, a művész iniciáléja fölé elhelyezett pár virág.
A virágok, liliomok (németül lilien) fejet hajtanak Herzl előtt, Herzl lábainál, vagy szomorúan hajtják meg fejüket, (Herzl már négy éve halot és Lilien lassan végez a cionizmus harcos ideológiájával).

A „Sbornik” rajzok.

 A „Sbornik” rajzok. Lilien 1902-ben Oroszországba utazik, ahol Maxim Gorkijjal találkozik. Találkozásuk célja zsidó irodalmi válogatás kiadása „Sbornik” címen, amit Lilien illusztrált volna. A terv nem valósult meg, a találkozást közvetlenül követő zavaros, pogromokat is előidéző orosz belpolitikai helyzet miatt. A Sbornikhoz készült rajzok, a zsidó irodalomnak szánt illusztrációk helyett emlékmű készült. Egy érzékeny, néha idealista, sőt naív, de az öszinteséget nem nélkülöző, szívből megdöbbent és érintett ember művészi, emocionális rezonanciája lett belőle. A kisinyovi pogrom emlékét és az elpusztult kisinyoviak mártíromságát egy történelmen kívüli, nem konkrét s ezért bármelyik korszak zsidó mártírját magáénak tudó tűzáldozatot jelenít meg, formál felkiáltó jellé Lilien. A máglya lángnyelvei, a Tora tekercs, a tálit az imakendő, az angyal szárnyai között felkelő napkorong és az angyal üdvözítő érintése mind megannyi szimboluma a zsidó fájdalom megjelenítésének és a fájdalmat követő reménynek. A kép szimbolikájának időtlenségét és mindenkori időszerűségét a 40 évvel későbbi események igazolják.

Lilien egyik későbbi de szintén az orosz zsidókkal foglalkozó képével zárom a képek ismertetésének és elemzésének sorait, tekintve, hogy ennek a kislélegzetű munkának nem lehet a teljesség a célja, de mindenképpen a „teljesebb” igényével szeretnék a témához később visszatérni. Ennek a képnek a címe a”Találkozás”. Lilien lelki szemei előtt találkoznak az oroszországból elűzött zsidók és az orosz hadseregbe erőszakkal „regrutált”, harcolni hajtott zsidó katonák. A zsidó menekültek sorát a lehajtott fejű és a szemét eltakaró „Genius”18(még a fáklyáját is leereszti) vezeti, míg a zsidó katonák előtt a halál lovagol. A kép a zsidó diaszpóra egyik legsúlyosabb morális kérdését, erkölcsi dilemmáját jeleníti meg, hogy t.i. a befogadó ország és az ellenséges ország hadseregébe is lehetnek zsidók egyaránt. Márpedig akkor zsidó öl zsidót. Egyetlen megoldás van: Cion országa minden zsidónak.

A gondolatot maga Lilien elég nehezen fogadja meg, de 1906-ban Palesztinába utazik és barátjával, Boris Schatzcal megalapítják Jeruzsálemben a Bezálel Iskolát, kézművességet és népi mesterségeket tanítanak az otthonukból elűzött és frissen „alijázott” kelet európai, föleg balkáni menekülteknek. Lilien 7 hónapig volt az iskola tanára, mígnem viszonya Schatzcal megromlott és visszatért Németországba.

Ettől az időponttól, mintha valami megváltozott volna. 1908-tól letette a tollat és a szenet a karctű a rézlap és a présgép kedvéért. Palesztin útján készített fotóinak rézkarc másolatait jelentette meg, jellegtelen tájképekkel, giccses emóciónélküli (kevés kivételtől eltekintve) és egzotikus arcok nyomataival gyarpítva a családi kasszát. A korábbi gondolatgazdag, harcos, szimbolikával telített alkotások nem ismétlődtek meg.
A 20. század első tíz évének végére Európán végigsöpör az avantgardot felváltó és ízekre szedő korai izmusok hada. A Szecesszionisták a Szimbolisták lassan kimentek a divatból és retrográddá maradivá váltak. A fouve-ok, a dadák, a szür és a mindenféle realisták jöttek divatba.
Beardsley abbahagyta a dekoratív szecessziós munkáit és a misztikumba menekült, Bécsben Klimt szinte teljesen feladta filozófikus, allegórikus festészetét, Bécs mondén társadalmának a zsidó nagy-polgárság dámáinak portré festője lett.
Lilien-benősült egy újburzsuá német-zsidó családba és annak a weimári zűrös idők okozta problémáival volt elfoglalva. Karctűje alól rendre csinos és egzotikus keleti arcélek, jeruzsálemi sikkes és gics-cses sikátorok képei kerültek ki, nem okozva sem intellektuális fejtörést sem forradalmi lendületet senkinek.
Többször járt Palesztinában, leginkább fotó téma vadászaton.
Az első háborúban teljesítette hazája iránti kötelességét, a Monarchia kiképzett katonája lett, majd hamarosan hadi tudósító és fotós olyan társaságban, mint Rainer Maria Rilke, Robert Musil és Egon Erwin Kisch.
A háború után Lilien polgári életet él, német tájképeket karcol és 50. születésnapján 1924 május 23.-án a berlini B’né B’rith páholy a tiszteletére fogadást ad. A fogadás nyitó beszédét Haim Weizmann a Cionista Mozgalom elnöke a később megalakuló Izrael államának első elnöke tartja.

1925 nyarán Efraim Mozes Lilien szívelégtelenségben meghal.

*

Végezetül idézném Bálint Aladárt, aki Lilien budapesti kiállítására írt „műkritikát” az eseményről a Nyugat 1912-es márciusi számában:

Kétszáznegyven tollrajz, rézkarc, litográfia, a Könyves Kálmán kiállítási helyiségében, Morris Rosenfeld illusztrál verseskönyvére és egy Lilien-albumra való emlékezés - ebbe körülbelül bele is foglalható Liliennek, a rajzoló művésznek kifelé, a közönségre tartozó életmunkássága.

Lilien zsidó. Ez nála nemcsak anyakönyvi rubrikaadatot, társadalmi vonatkozást jelent, hanem művé-szi, sőt majdnem életcélt.
Motivumait a zsidóság történelmi múltjában keresi és abban a geográfiai környezetben, ahol ez a mult lejátszódott. A világ teremtésének ábrázolásától, a vizözönön, Ábrahámhoz, Mózesen, Sámsonon keresztűl eljut az Amerikába vándorló zsidónak, a viharban hánykolódó hajón való vergődéséig. A prágai zsidótemető, vagy a lembergi gettó utcájának, Jeruzsálem panorámájának papíron való megrögzítése természetesen szorosan a programmjához tartozó valami.

Az, hogy Lilien teljesen a zsidóság szolgálatába állította művészetét, ha alapjában egyoldalúságot is jelent, nem volna baj, mert motívumot éppen eleget talál magában a bibliában is. A klasszikus művészet több százesztendős története ugyancsak alapos bizonyítékot szolgáltat erre nézve. (Igaz, hogy ez nem annyira a művészet, mint inkább az egyház ügye, de a művészet még sem kopott el a motívumok folytonos ismétlésében, sőt talán ezen próbálták ki az újabb és újabb feltörő energiák a maguk életre-valóságát.)

Igen. Az még az egyoldalúsága mellett sem róható fel Liliennek, mert a művészet, mint minden magasabbrendű emberi erőkifejtés vakon átsuhan fajok osztályok, korok különbözőségein, ma igazán mindegy, hogy Rembrandt zsidó rabinust, hollandus csavargót, Greco inkvizítor főnököt, toledói sikátort festett-e, vagy pedig egy táncoló paraszt csoportot, vagy lovon vágtató hadvezért.

A művészet látószögéből nézve, teljesen közömbös, hogy Lilien zsidó művészetet akar-e csinálni vagy sem? Az a fontos, hogy miképpen közli azokat az érzéseket, amelyekhez őt a motívumok vezették. A válasz nagyon könnyű lenne, ha Liliennek mindenre egyformán reagáló rutinos kifejezési módja nem takarná el az érzéseit. Az első fogalmazás izgalmából mi sem látszik a gondosan kivonalazott, körzővel, mértani szerszámokkal kicirkalmazott rajzain. Toulouse Lautrec három-négy vonalában benne van a teremtő munka izzó perceinek keserű íze, minden rezdülése és Lilien, aki a világ teremtését akarja megmutatni, kínos pontossággal kirajzolt fehér lapok üres kongású fekete vonalait bírja csak kiizzadni.

Lilien zárt és kész technikával áll előttünk; az megállapítható, hogy micsoda az, ami őt érdekli, de hogy az mennyiben érinti a mélységeket, arról nem ad számot. Felületek, felület-emóciók. Amit csinál, az az irodalmi értelemben vett témát tekintve érdekes, (kit ne érdekelne a kelet) de az ő hangszerén hideg, érdektelen monoton muzsikává kövesedik. Regisztere is olyan szegény, hogy ennek a muzsikának harmóniái csak a külső jeleket kereső vagy faji rokonérzésben egyesülő embereknek adnak gyorsan múló gyönyörűséget.

Felhasznált irodalom, források:

Michael Stanislawski:Zionism and the Fin de Siecle 

Haim Finkelstein: Lilien and Zionism 

Dirk Heiserer: Journeys in the Bible Lands. A müncheni Hasenclever galéria Lilien kiállítás katalógusának bevezető esszéje

Painting with light: The Photographic aspect in the work of E.M.Lilien. Lilien fotóinak a kiállítása Tel-Avívban, tanulmány: Micha és Orna Bar-Am 

Múlt és Jövő 1912 március: Lilien levele Patai Józsefhez,

Die Bücher Der Bibel, Benjamin Harz Berlin-Wien 1923 

Derek J. Penslar: Shylock’s children (Economics and Jewish identity in Modern Europe) Nyugat: 1912/23 Bálint Aladár cikke 

Jegyzetek:
1 Nathan Birnbaum: 1864-1937, Író, filozófus, Bécsben született, magyar-lengyel szülök gyermeke. Diák éveiben a Kadimah megalapítója,1882. 1885-ben megalapította a Selbstemancipation nevű újságot, ahol először használta a „cio-nizmus” terminológiát. Az újság, Leo Pinsker „Autóemancipation” nevű írása és koncepcióját használta fel.

2 Életrajzi adatok: Melléklet

3 M.Buber szavai

4 = megváltás

5 Borries később vált és a nemzeti szocializmust szolgálja. Későbbi életrajzaiból kihagyja Lilient. Öngyilkos lesz (más források szerint az amerikaiak megölik) 1945-ben, mielőtt az oroszok fogságába esne.

6 Theodor Zlocisti:

7 Martin Buber:
8 Berthold Feiwel:

9 Davis Trietsch:

10 a gettóbol. Jiddisből németre Berthold Feiwel fordította.

11 Az V. Kongresszuson mindenképp,- 1901 dec. 26-30.-, de lehet, hogy előbb is találkoztak.

12 A fordítás a Sámuel imája, zsidó imakönyvből.

13 Michael Staniszlawszki:

14 Natan Zach, izraeli költő és kritikus, gondolata, idézi Stanislawszki.

15 Egy külön tanulmány témája lehetne (lesz), a nemrégiben publikálásra és bemutatásra került Lilien fotók alapján a misztikus Herzl-Lilien-Mozes kapcsolat cáfolata.

16 Stanislawszki játékos gondolata.

17 Haim Finkelstein: Lilien és Cionizmus

18 A családfő születése napján a Geniushoz, a családnak életet adó istenséghez imádkoztak. (Görög-római mitológia) Minden férfi mellett áll ilyen genius, míg az asszonyok életét végig kísérő istenek a junók.

Friedmann Sándor
Művelődéstörténet szak II. évf.
2006 szeptember