Készült a
Hommage á Israel, Tudományos
konferencia a 60. évfordulójára. (Budapest, 2008.
május 13-14.) A szerző bekövetkezett halála miatt nem hangozhatott
el!!!
Kétezer évig csak az álmokban létezett a
zsidó állam.
Az álmoknak mindig nagy szerepük volt a zsidóság történetében. Már
Jákob is, akitől mi utódok az Izrael nevet örököltük, legnehezebb
korszakában, egyedül a pusztában, kitéve a vadállatok és a gonosz
emberek támadásának, csak az álomban talál vigaszt és bátorítást,
hogy Isten meg fogja segíteni... Fiát, Józsefet ugyancsak az álmok
segítik ki a szörnyű rabságból. Salamon király álmokból merít
tudást, hogy államát vezetni tudja.
A Talmud viszont úgy ítéli meg Bráchot traktátusban (55/b), hogy
álmainkat a saját gondolataink diktálják. Ez a vélemény teljesen
megegyezik Freud nézetével, aki azt hirdette, hogy álmaink azok a
gondolatok amelyeket nappal a tudatalattink régióiba kényszerítünk,
de éjjel előjönnek és megvalósulnak. De ugyancsak a Talmudban van
olyan vélemény is, amely Ráv Hiszda megfogalmazásában kiemeli, hogy
„sem a jó, sem a rossz álom nem valósul meg teljesen.
Ha alaposabban megvizsgáljuk a különböző véleményeket, akkor
rájöhetünk arra, hogy nincs ellentmondás a bibliai és a talmudi
álomkép között. A bibliai álmok álmodói nem bénulnak meg helyzetük
kilátástalanságától és nem rettennek meg a kezdeti tapasztalanságuk
miatti problémától, hanem minden erejüket, tudásukat, kitartásukat
latba vetve indulnak a küzdelembe, hogy változtassanak a sorsukon,
majd tehetségüket az emberiség szolgálatába állítsák.
A talmudi időkre ugyanez nem mondható el. Megbénítva
szerencsétlenségektől, csapásoktól, nemzetközi eseményektől, nem
igen próbáltak változtatni sorsukon. Álmokat kergettek amelyek nem
hoztak előnyös változást keserves helyzetükbe. Pedig voltak akik
mutatták az élet útját, mint pl. A 3. században élt Rabbi Johánán,
aki hangoztatta, hogy inkább minden nap kenyeret eszik sóval, de
mégis Izrael földjén lakik. A többség nem fogadta meg tanácsát,
hanem inkább ették a gálut bőségesebb kosztját megalázottságban,
üldözésben. Várták a megváltást de nem tettek érte semmi konkrét
dolgot.
Nagy üldözések idején valamilyen idézetet kerestek a „TeNáH-ban
(Szentírás), ami jelezte volna a Gálut végét. Gyakran a
számmisztikát is segítségül hívták ehhez a művelethez.. Ilyen volt
az a jövendőlés is, amit Mózes III.-ik könyve 16.-ik fejezetének
harmadik verséhez kapcsoltak. Ez a vers héberül így hangzik: „Bözot
jávó Áháron el- hákodes”, amelynek magyar fordítása : „Ezzel menjen
be Áron a Szentélybe”. Tudva, hogy a héber betűknek számértékük is
van, a „Bözot” szó 410-et tesz ki számokban kifejezve, ami
megegyezett a világi időszámítás 1650-es évével.1 Tehát az
1648-49-es nagy kozák felkelés utáni évvel, amelyben közel 200,000
zsidót öltek meg. Egyes rabbik ezt a tórai idézetet úgy értelmezték,
hogy abban az évben jön el a messiás és újból felépül a Szentély.
Nagyon sokan eldobálták javaikat, elkótyavetyélték házaikat,
értékeiket , vakon bízva abban, hogy úgysem lesz rájuk szükségük a
messiás eljövetelével...
Így kísérték a zsidóságot az álmok kétezer éven át. Mig végül
1896-ban Herzl megírta a „Judenstat”-ot, a zsidó államról szóló
könyvét. A következő évben létrejött az első cionista kongresszus
Baselben. Ezen a kongresszuson a küldöttek a messiási álmok helyébe
a modern zsidó állam megvalósúlásának az álmát helyezték.
Ez is álom volt. De ennek a megvalósulására „csak” egy fél évszádot
kellett várni, amikor az Egyesült Nemzetek Szövetségének székhelyén,
New Yorkban végre megszavazták az akkori Palesztina kettéosztását
egy zsidó és egy arab államra Itt Magyarországon a Rádió
közvetítette a szavazást 1947. november 29.-ikén. Olyan volt ez mint
egy nagy és izgalmas futballmeccs közvetítése. Csak itt a tét élet
és halál kérdése volt! A zsidó állam és a zsidó nép életéről
döntöttek. Nem szabad elfelejteni, hogy ez az esemény csaknem
közvetlenül a Holocauszt után történt, amikor 6 millió testvérünk
pusztult el azért mert egyetlen ország sem akarta befogadni az
üldözött, életveszélyben lévő zsidóságot. Nem létezett egy olyan
zsidó állam amely ezt megtehette volna. Palesztinában az angolok
voltak az urak, akik még a zsidóság ősi földjét is lezárták
testvéreink bebocsátásért könyörgő tömegei előtt.
Ezen az 1947-es november 29.-kén én is ott ültem a Rádió előtt és
körmömet rágva, izgatottan, sokszor lélegzetemet is visszafojtva
hallgattam a közvetítést a szavazásról. Egyenként szólították fel az
egyes államok képviselőit, hogy nyilatkozzanak: hozzájárulnak-e
Palesztina felosztásához: igen, vagy nem?!
Ideges feszültséggel vártam egy-egy szavazat leadására. Egyáltalán
nem volt biztos, hogy megszavazzák, mert ugyan még meg sem született
a zsidó állam, de már nagyon sok ellensége volt Angliával, a hozzá
kötődő szövetségeseivel és az arab világgal az élen!
A megbizottak jelentős része „Yes”-szel, vagy „No”-val szavazott, de
akadtak szép számmal olyanok, akik magyarázatot is fűztek
szavazatukhoz. Ilyen szempontból nagyon érdekes volt a nemzeti Kina
(akkor még a kommunista nem létezett) megbizottjának magyarázata. Az
ő hazájában – mondta – soha nem volt zsidókérdés. Így nem is ismerte
ezt a problémát. De miután tanulmányozta Európa keresztény
államainak történetét, megérti, hogy a zsidóságnak szüksége van egy
független államra, amelyben oltalomra lelhetnek az üldözöttei.
Palesztina felosztásának és a zsidó állam létrejöttének kérdése azon
igen kevés ügyhöz tartozott, amikor az Egyesült Államok és a
Szovjetunió hasonló véleményt nyilvánított. Gromiko, a Szovjetunio
küldötte most nem „Nyet”-tel válaszolt az amerikaiak „Yes”-szére
mint annyiszor az ENSZ történelme folyamán, hanem ő is a tőle ritkán
hallott „Da”-t visszhangozta. Anglia, Palesztina addigi ura,
tartózkodott a szavazástól. Így végül a küldöttek többsége
megszavazta a kettéosztást! Éreztük és tudtuk, hogy a zsidó állam
megszavazásában óriási súllyal esett latba az a hatmillió
hittestvérünk, akik a hitleri vérengzés áldozatai lettek és akiknek
a haláláért nem kizárólag a nácik a felelősek... A világ
közvéleményének ha későn is, de végül megszólalt a lelkiismerete...
Ehhez képest mégis sokan szavaztak „nem”-mel.
Mindannyian, akik akkor ott ültünk a Rádió előtt, egyértelműen és
világosan éreztük, hogy világtörténelmi jelentőségű pillanatot élünk
át! Nemzet született, a zsidó nemzet! „In statu nascendi”, ahogy a
régi latinok megfogalmazták a születés pillanatát láthattuk ahogy az
addig kiszolgáltatott, üldözött, megvetett, megbélyegzett nép
nemzetté vált! Sokat sírhattunk addig szörnyű, szomorú sorsunk
miatt. Most is sírtunk – be merem vallani -, de ezek most az öröm
könnyei voltak.
Másnap, november 30.-ikán, amikor bejöttünk ide órára a Rabbiképzőbe,
mindegyikünk arca ragyogott a boldogságtól. Egymásnak gratuláltunk
és „Mázel tov”ot kivántunk. Ezzel akartuk kifejezni, hogy
tulajdonképpen mi mindannyian, a „klál Jiszroél” értük el ezt az
eredményt. Azzal, hogy a történelem viharaiban kitartottunk
vallásunk, hitünk, meggyőződésünk mellett. Nem törtünk össze és nem
futamodtunk meg nagyszámú üldözőink előtt!
Az örömnek ebben a felfokozott hangulatában azt hittük, hogy ezzel a
szavazással már minden meg is oldódott. Semmi sem állhat az útjába
az új-régi zsidó állam megvalósulásának. De hamarosan rá kellett
döbbennünk mindannyiunknak, hogy ez csak egy lehetőség. A
megvalósítás útjában még súlyos akadályok tornyosulnak...
Érdekes visszaemlékezéseket olvastam valamelyik izraeli magyar
nyelvű újságban jó néhány évvel ezelőtt erről az eseményről; az
állam születésével kapcsolatos reakciókról. Egyik ilyen
visszaemlékező elbeszélése nagyon megdöbbentett. Elmondása szerint,
ezen a történelmi éjszakán egy Tel Avivi buszon utazott, amikor
örömújongó fiatalok ki akarták dobni a sebesen robogó járműből. Csak
nagyon nehezen tudott megkapaszkodni az egyik fogantyúban, míg
többszöri sikertelen kisérletüket abbahagyva leszálltak az egyik
megállóban!
Úgy látszik, hogy ez az igazán örömteli esemény sem egyformán hatott
mindannyiunkra zsidókra.
Ahogy teltek a napok és haladtak előre az események egyre inkább
világossá vált, hogy még hosszú az út a megvalósulásig, hát még a „Sálomig”,
a békéig amire mindannyian annyira vágyunk...
Dr. Domán István
1 A 410-es számhoz 240-et kell
hozzáadni, hogy megkapják a világi évszámot. Így jön ki az 1650-es
év.
|