Dr. Domán István főrabbi, egyetemi docens:
Álomból állam


Készült a Hommage á Israel, Tudományos konferencia a 60. évfordulójára.  (Budapest, 2008. május 13-14.) A szerző bekövetkezett halála miatt nem hangozhatott el!!!

 

Kétezer évig csak az álmokban létezett a zsidó állam.

Az álmoknak mindig nagy szerepük volt a zsidóság történetében. Már Jákob is, akitől mi utódok az Izrael nevet örököltük, legnehezebb korszakában, egyedül a pusztában, kitéve a vadállatok és a gonosz emberek támadásának, csak az álomban talál vigaszt és bátorítást, hogy Isten meg fogja segíteni... Fiát, Józsefet ugyancsak az álmok segítik ki a szörnyű rabságból. Salamon király álmokból merít tudást, hogy államát vezetni tudja.

A Talmud viszont úgy ítéli meg Bráchot traktátusban (55/b), hogy álmainkat a saját gondolataink diktálják. Ez a vélemény teljesen megegyezik Freud nézetével, aki azt hirdette, hogy álmaink azok a gondolatok amelyeket nappal a tudatalattink régióiba kényszerítünk, de éjjel előjönnek és megvalósulnak. De ugyancsak a Talmudban van olyan vélemény is, amely Ráv Hiszda megfogalmazásában kiemeli, hogy „sem a jó, sem a rossz álom nem valósul meg teljesen.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a különböző véleményeket, akkor rájöhetünk arra, hogy nincs ellentmondás a bibliai és a talmudi álomkép között. A bibliai álmok álmodói nem bénulnak meg helyzetük kilátástalanságától és nem rettennek meg a kezdeti tapasztalanságuk miatti problémától, hanem minden erejüket, tudásukat, kitartásukat latba vetve indulnak a küzdelembe, hogy változtassanak a sorsukon, majd tehetségüket az emberiség szolgálatába állítsák.

A talmudi időkre ugyanez nem mondható el. Megbénítva szerencsétlenségektől, csapásoktól, nemzetközi eseményektől, nem igen próbáltak változtatni sorsukon. Álmokat kergettek amelyek nem hoztak előnyös változást keserves helyzetükbe. Pedig voltak akik mutatták az élet útját, mint pl. A 3. században élt Rabbi Johánán, aki hangoztatta, hogy inkább minden nap kenyeret eszik sóval, de mégis Izrael földjén lakik. A többség nem fogadta meg tanácsát, hanem inkább ették a gálut bőségesebb kosztját megalázottságban, üldözésben. Várták a megváltást de nem tettek érte semmi konkrét dolgot.

Nagy üldözések idején valamilyen idézetet kerestek a „TeNáH-ban (Szentírás), ami jelezte volna a Gálut végét. Gyakran a számmisztikát is segítségül hívták ehhez a művelethez.. Ilyen volt az a jövendőlés is, amit Mózes III.-ik könyve 16.-ik fejezetének harmadik verséhez kapcsoltak. Ez a vers héberül így hangzik: „Bözot jávó Áháron el- hákodes”, amelynek magyar fordítása : „Ezzel menjen be Áron a Szentélybe”. Tudva, hogy a héber betűknek számértékük is van, a „Bözot” szó 410-et tesz ki számokban kifejezve, ami megegyezett a világi időszámítás 1650-es évével.
1 Tehát az 1648-49-es nagy kozák felkelés utáni évvel, amelyben közel 200,000 zsidót öltek meg. Egyes rabbik ezt a tórai idézetet úgy értelmezték, hogy abban az évben jön el a messiás és újból felépül a Szentély. Nagyon sokan eldobálták javaikat, elkótyavetyélték házaikat, értékeiket , vakon bízva abban, hogy úgysem lesz rájuk szükségük a messiás eljövetelével...

Így kísérték a zsidóságot az álmok kétezer éven át. Mig végül 1896-ban Herzl megírta a „Judenstat”-ot, a zsidó államról szóló könyvét. A következő évben létrejött az első cionista kongresszus Baselben. Ezen a kongresszuson a küldöttek a messiási álmok helyébe a modern zsidó állam megvalósúlásának az álmát helyezték.

Ez is álom volt. De ennek a megvalósulására „csak” egy fél évszádot kellett várni, amikor az Egyesült Nemzetek Szövetségének székhelyén, New Yorkban végre megszavazták az akkori Palesztina kettéosztását egy zsidó és egy arab államra Itt Magyarországon a Rádió közvetítette a szavazást 1947. november 29.-ikén. Olyan volt ez mint egy nagy és izgalmas futballmeccs közvetítése. Csak itt a tét élet és halál kérdése volt! A zsidó állam és a zsidó nép életéről döntöttek. Nem szabad elfelejteni, hogy ez az esemény csaknem közvetlenül a Holocauszt után történt, amikor 6 millió testvérünk pusztult el azért mert egyetlen ország sem akarta befogadni az üldözött, életveszélyben lévő zsidóságot. Nem létezett egy olyan zsidó állam amely ezt megtehette volna. Palesztinában az angolok voltak az urak, akik még a zsidóság ősi földjét is lezárták testvéreink bebocsátásért könyörgő tömegei előtt.

Ezen az 1947-es november 29.-kén én is ott ültem a Rádió előtt és körmömet rágva, izgatottan, sokszor lélegzetemet is visszafojtva hallgattam a közvetítést a szavazásról. Egyenként szólították fel az egyes államok képviselőit, hogy nyilatkozzanak: hozzájárulnak-e Palesztina felosztásához: igen, vagy nem?!

Ideges feszültséggel vártam egy-egy szavazat leadására. Egyáltalán nem volt biztos, hogy megszavazzák, mert ugyan még meg sem született a zsidó állam, de már nagyon sok ellensége volt Angliával, a hozzá kötődő szövetségeseivel és az arab világgal az élen!

A megbizottak jelentős része „Yes”-szel, vagy „No”-val szavazott, de akadtak szép számmal olyanok, akik magyarázatot is fűztek szavazatukhoz. Ilyen szempontból nagyon érdekes volt a nemzeti Kina (akkor még a kommunista nem létezett) megbizottjának magyarázata. Az ő hazájában – mondta – soha nem volt zsidókérdés. Így nem is ismerte ezt a problémát. De miután tanulmányozta Európa keresztény államainak történetét, megérti, hogy a zsidóságnak szüksége van egy független államra, amelyben oltalomra lelhetnek az üldözöttei.

Palesztina felosztásának és a zsidó állam létrejöttének kérdése azon igen kevés ügyhöz tartozott, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió hasonló véleményt nyilvánított. Gromiko, a Szovjetunio küldötte most nem „Nyet”-tel válaszolt az amerikaiak „Yes”-szére mint annyiszor az ENSZ történelme folyamán, hanem ő is a tőle ritkán hallott „Da”-t visszhangozta. Anglia, Palesztina addigi ura, tartózkodott a szavazástól. Így végül a küldöttek többsége megszavazta a kettéosztást! Éreztük és tudtuk, hogy a zsidó állam megszavazásában óriási súllyal esett latba az a hatmillió hittestvérünk, akik a hitleri vérengzés áldozatai lettek és akiknek a haláláért nem kizárólag a nácik a felelősek... A világ közvéleményének ha későn is, de végül megszólalt a lelkiismerete... Ehhez képest mégis sokan szavaztak „nem”-mel.

Mindannyian, akik akkor ott ültünk a Rádió előtt, egyértelműen és világosan éreztük, hogy világtörténelmi jelentőségű pillanatot élünk át! Nemzet született, a zsidó nemzet! „In statu nascendi”, ahogy a régi latinok megfogalmazták a születés pillanatát láthattuk ahogy az addig kiszolgáltatott, üldözött, megvetett, megbélyegzett nép nemzetté vált! Sokat sírhattunk addig szörnyű, szomorú sorsunk miatt. Most is sírtunk – be merem vallani -, de ezek most az öröm könnyei voltak.

Másnap, november 30.-ikán, amikor bejöttünk ide órára a Rabbiképzőbe, mindegyikünk arca ragyogott a boldogságtól. Egymásnak gratuláltunk és „Mázel tov”ot kivántunk. Ezzel akartuk kifejezni, hogy tulajdonképpen mi mindannyian, a „klál Jiszroél” értük el ezt az eredményt. Azzal, hogy a történelem viharaiban kitartottunk vallásunk, hitünk, meggyőződésünk mellett. Nem törtünk össze és nem futamodtunk meg nagyszámú üldözőink előtt!

Az örömnek ebben a felfokozott hangulatában azt hittük, hogy ezzel a szavazással már minden meg is oldódott. Semmi sem állhat az útjába az új-régi zsidó állam megvalósulásának. De hamarosan rá kellett döbbennünk mindannyiunknak, hogy ez csak egy lehetőség. A megvalósítás útjában még súlyos akadályok tornyosulnak...

Érdekes visszaemlékezéseket olvastam valamelyik izraeli magyar nyelvű újságban jó néhány évvel ezelőtt erről az eseményről; az állam születésével kapcsolatos reakciókról. Egyik ilyen visszaemlékező elbeszélése nagyon megdöbbentett. Elmondása szerint, ezen a történelmi éjszakán egy Tel Avivi buszon utazott, amikor örömújongó fiatalok ki akarták dobni a sebesen robogó járműből. Csak nagyon nehezen tudott megkapaszkodni az egyik fogantyúban, míg többszöri sikertelen kisérletüket abbahagyva leszálltak az egyik megállóban!

Úgy látszik, hogy ez az igazán örömteli esemény sem egyformán hatott mindannyiunkra zsidókra.

Ahogy teltek a napok és haladtak előre az események egyre inkább világossá vált, hogy még hosszú az út a megvalósulásig, hát még a „Sálomig”, a békéig amire mindannyian annyira vágyunk...

Dr. Domán István

1 A 410-es számhoz 240-et kell hozzáadni, hogy megkapják a világi évszámot. Így jön ki az 1650-es év.

 

Vissza a TUDOMÁNY-hoz