Elhangzott Debrecen és határon túli testvérhitközségei VII. Nemzetközi
Tanácskozásán, melynek címe: "TE ÉRTED..." volt. (Debrecen, 2005. május 27
- 29.)
Tisztelt Professzor Asszony,
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy kitűnő és nagyon érdekes könyv, Schőner Alfréd cikkeinek, beszédeinek és
tanulmányainak gyűjteménye, 2004-ben, "Te érted..." címmel jelent meg. A
cím eredete, vagyis a Talmudban megőrződött szövegben, a szövegösszefüggésben
tartalmazott jelentése, és a szavaknak a szerző és olvasói által továbbgondolt
értelme ihlette meg Konferenciánk szervezőit, különösen Halmos Sanyit, hogy immár
hagyományossá vált, évenkénti találkozásunk mostani alkalma, eseménye ugyane
címet, mottót kapja.
"Te érted..."
A Talmud M'gillá traktátusában, a Targum, vagyis Szentírásunk arám fordításának
keletkezéséről ezt olvassuk: "[...] Égi Hang zendült fel és szólt: Ki az, aki
felfedte titkaimat az ember fiai előtt?
És ekkor felemelkedett Jonátán ben Uzziél és mondta:
Én vagyok az, aki a Te titkaidat az ember fiai előtt felfedtem. [...] nem az én
dicsőségemért tettem, nem atyám házának dicsőségéért, hanem a Te
dicsőségedért tettem."
"Te érted..." - "Te dicsőségedért..." Li-khvodkhá... - a Biblia
nyelvén egyformán hangzik.
Konferenciánk elnevezése, mottója engem is megihletett.
Az imádkozásról, az imádkozás zsidó, pontosabban chászid elméletéről fogok
beszélni. Az ima, a szívből jövő fohász az Örökkévalóhoz száll, -
"Li-khvodkhá...", "Te érted..." - de az ima elmondójáért, az
imádkozóért is szól, "Te érted..."
E bevezető gondolatok után, szíves engedelmükkel, elmondok egy chászid mesét, amely
képletesen megvilágítja az imádkozás okát, az imádkozás belső indítékát.
Volt egyszer egy király, aki annyira szerette a muzsikát, hogy arra utasította a
zenészeit, hogy minden reggel egy bizonyos órában jelenjenek meg előtte és játsszák
dallamaikat. A zenészek közül azok, akik az elrendelt időpontban jöttek és
előadták műsorukat, díjat kaptak a királytól, azok pedig, akik korábban érkeztek,
még napfelkelte előtt, nagyobb jutalmat kaptak. Akár az elrendelt időben érkeztek,
akár korábban, nem a várható jutalom kedvéért jöttek, hanem a király iránt
érzett szeretetből. Évekig minden rendben ment. A zenészek örömüket lelték abban,
hogy minden reggel játszottak a király előtt, a király pedig örült, hogy a
zenéjüket hallotta.
Amikor, végül is, a zenészek megöregedtek és meghaltak, a fiaik akarták elfoglalni a
helyüket. Ők azonban, sajnos, nem közelítették meg apjuk művészetének szintjét, a
hangszereiket sem tudták megfelelő állapotban tartani. Ami ennél is rosszabb, a fiúk
már nem szerették a királyt annyira, mint az apjuk, és csak a jutalom járt az
eszükben, amikor vakon követték atyáik szokását, vagyis azt, hogy minden reggel
korán megérkeztek a palotába és zenéltek. Az éles, fülsértő hangok, amelyek
előtörtek a hangszerekből, annyira zavarták a királyt, hogy apránként felhagyott
zenéjük hallgatásával. A hajdani zenészek fiai olyan eltökélten vágyakoztak a
jutalom után, hogy az erős vágyakozás elvakította tisztánlátásukat, s nem vették
észre a valóságot, és továbbra is eljöttek minden reggel zenélni, ahogy
megszokták.
Mégis voltak néhányan az öreg zenészek fiai között, akik rájöttek, hogy
érdemtelenek arra, hogy a király előtt játszanak. Elhatározták, hogy jóváteszik,
amit elrontottak. Hozzákezdtek a nehéz feladathoz, hogy újratanulják az elfelejtett
művészetet. Mielőtt újra a király elé mentek, előbb megpróbálták felhangolni a
hangszereiket, és emiatt gyakran késve érkeztek. Amikor megérkeztek a király
udvarába és hallották a már ott játszó másik társulat zenebonáját, kerestek
maguknak egy félhomályos sarkot, ahol zavartalanul tudtak játszani, képességük
szerint. Ugyanott gyülekeztek minden reggel, hogy zenéljenek, sokkal tovább ott
maradva, miután a másik zenekar eltávozott, s így tovább tudták fejleszteni
tudásukat. És minden reggel, sokkal korábban, minthogy elmentek otthonról a palotába,
azon erőlködtek, hogy szebb hangokat csaljanak ki szegényes hangszereikből. A király
figyelemmel kísérte igyekezetüket, és ezzel kegyet találtak a szemében. Annak
ellenére, hogy játékukkal nem érték el apáik tehetségét, mégis igyekeztek,
korlátozott képességüket összeszedték, hátha egyszer újra megörvendeztethetik a
királyt. Ily módon, végül a király, kegyesen fogadta a zenéjüket.
(Vikkuha Rabba, Pietrokov, 1912. p. 38.)
In( Dresner, Samuel( Prayer in Hasidism.pp. 217-218.
(Prayer in Judaism. Continuity and change. Ed. Gabriel H. Cohn - Harold Fish. Northvale,
N.J. - London, 1996. Aronson.)
Ezt a példázatot a chászid ima nagy mesterének, a berdicsevi Rabbi Lévi Jicháknak
egy tanítványa mesélte el, mondván, hogy mesterétől hallotta. Utalásokat,
célzásokat találunk benne néhány olyan szőnyegen lévő kérdésre, amelyeket a
chászid istenszolgálat fejlődése során vetettek fel( a gépiesen
ismételt,(bemagolt(ima, a későbbre halasztott imaidő stb.
. Egy korai chászid szöveg, a Keter Sém Tov (Jeruzsálem, 1968.), p. 22b. a Bá'ál
Sém Tovnak saját lelkével folytatott párbeszédével kapcsolatban megjegyzi:
A lélek tudomására hozta a rabbinak - legyen áldott az emléke - hogy az ok, amiért a
legfelső titkokat felfedték előtte nem az volt, hogy ő sok talmudi traktátust tanult
és a Törvények gyűjteményeit elmélyülten tanulmányozta, hanem csakis az
imájáért történt, mert minden alkalommal elméjének (vagyis figyelmének) és
lelkének nagy összpontosításával mondta el imáit. Ennek volt következménye, hogy
elérte a kiemelkedő szintjét.
Amikor a vallásos zsidó ember közelít ahhoz az emelkedett lelki állapothoz, amely az
imádkozáshoz megkívánt, - elérte a világ legcsodálatosabb jelenségét, vagyis azt,
hogy közel került ahhoz a lelki feltételhez... Nemzedékünkben a leghatásosabb módja
annak, hogy jellemünket finomítsuk az, hogy közelebb kerülünk az isteni szinthez,
vagyis az Örökkévaló szolgálatát próbáljuk megvalósítani, tehát imádkozunk.
Eljövetelének, vagyis tanítása kinyilvánításának ideje óta, a szent életű
Bá'ál Sém Tov, szent emlékezete nyerjen áldást, az imában rejlő oly sok szent és
tiszta gondolatot és érzést ébresztett az emberben az ima révén, hogy
megvilágosodott a világ mindazok számára, akik meg akarják közelíteni az
Örökkévaló szolgálatát, a Neki tetsző életet. Ahhoz azonban, hogy valaki
megvalósíthassa az imádkozáshoz szükséges feltételeket, szükséges, hogy
elkötelezze magát a bölcsek odaadó követésének és a Tóra éjt nappallá tevő,
időt nem ismerő tanulásának, valamint a jó cselekedetek gyakorlásának, amelyeknek
következményeként megtanulhatja, hogy miként lehet őszintén imádkozni.
Az ima, az imádkozás jelentőségének felvázolása során azért emeljük ki, azért
hangsúlyozzuk a chászid gyakorlatot, mondhatnánk a chászid módszert, mert a d'vekut
(az I-tenhez ragaszkodás, kötődés I-tenhez) chászid eszménye sokkal inkább
megvalósítható, mint bármely más vallásos gyakorlat. A chászidok, imádkozás
során, megfeledkeznek önnön magukról, elveszítik önmagukat az imádkozásban,
minthogy lelkük a szeretet és istenfélelem szárnyain felemelkedik.
A chászidok az imát lángoló odaadással, mondhatni az eksztázis állapotában
(hitlahavut = lángolás, eksztázis) mondják, amit az imádkozó erős, szenvedélyes
mozdulatai és gesztusai kísérnek, ugyanakkor a csendes imákat halkan, lágy
suttogásszerű hangon bocsátják útjukra. Az istenimádat és tisztelet himnuszait és
az ebbe a körbe tartozó imákat hangosan, emelt hangon, kellemes dallammal éneklik. Ezt
a jellegzetes chászid gyakorlatot az imádkozásban, a chaszidizmus ellenzői hevesen
bírálták. Nemtetszést kifejező véleményükre a chászidok így válaszoltak:
Rabbi Jiszráél ben Eliezer, a Bá'ál Sém Tov, akivel béke legyen, mondta: amikor egy
ember fuldoklik a folyóban és közben gesztikulál, akkor valójában csapkod a kezével
a vízben. Azok, akik meg kellene, hogy mentsék, [ezért] megriadnak attól, hogy
kihúzzák, - azok az emberek, akik látják, bizonyosan nem nevetnek a gesztusain, a
kézmozdulatain. Hasonlóképpen, valaki nem fog megvetéssel, lenézően tekinteni egy
emberre, aki imádkozás közben gesztikulál a kezével, mert ő megpróbálja megmenteni
önmagát az elbizakodottság, az önteltség örvénylő vizéből, nevezetesen a
külsőségektől és látszattól, valamint a különös gondolatoktól, amelyek
megakadályoznák, hogy figyelmét az imákra fordítsa (Keter Sém Tov, pp. 24a-24b.)
Az önkéntességet, vagyis a belülről jövő késztetést tartották mindig alapvető
fontosságúnak az imában, és kellő, megfelelő előkészületeket (háchánot) kellett
végezni, mielőtt valaki belemerült az imába, vagyis meg kellett tisztítania testét
és egyáltalán tükröződni kellett egész lényén, pszichikumán annak a magasztos
feladatnak, amely előtt állt. Sok chászid gyülekezetnél úgy tartották, hogy ezeket
a célokat nem tudják megfelelő szinten megvalósítani, ha a chászid nagyon
ragaszkodik az előírásokban, a törvénykönyveinkben rögzített imaidőkhöz. Ilyen
csoportosulások között szinte kötelesség számba ment, hogy, például a délutáni
imát, a minchát, azután mondják el, hogy a csillagok megjelentek az égbolton. Egyike
a kodifikált szokásoktól való eltérés magyarázatául javasolt érveknek az volt,
hogy az elkötelezett és őszintén elmerült imádkozó, az elmondott imái révén,
olyan világba érkezik, amely az időn, az idő egységein túl helyezkedik el. Másik
magyarázat az a történet volt, amely szerint a legrongyosabb, legszerényebb koldust is
odaengedik a király színe elé, még akkor is, amikor a király fogadóideje elmúlt,
feltéve, hogy a koldus jövetele nem önmagáért történt, hanem maga a király
személye indokolta. Ebben az esetben az ügy sürgető, halasztást nem szenvedhet.
Általában, a chászid gondolkodásban, a folyamodó, a kérelmező imát, szövegét,
tartalmát szigorúan véve, rosszallással ítélik meg, mert a figyelmet az ego felé
irányítja, szemben az ima igazi céljával, az önmagunk, az énünk fölé
emelkedéssel. A folyamodó, kérelmező imát tehát, következésképpen, "a
S'chiná kedvéért, (vagyis az Örökkévalóért, Aki együtt érez, ha az ember ennek
szükségét látja), vagyis az Örökkévaló kedvéért elmondott imaként"
szemlélik.
A chászid ima fontos jellegzetessége az, ami a maga korában "botránykőnek"
számított a mitnag'dim, vagyis a chaszidizmus rabbinikus gondolkodású ellenfeleinek
szemében, tehát egyik forrása volt helytelenítő haragjuknak. Ez pedig a cáddik
közbeiktatása, illetve közbeiktatódása az imádkozásba. A cáddik imái, amelyeket
elmond a követői érdekében, elérhetik azt, amit egyébként nem tudtak volna elérni
maguk, a chászidok, erőtlen igyekezetükkel. A cáddik imái a gyermekáldásért,
valakinek az életéért, vagy a létfenntartásért, segítik az embereket abban, hogy
mindezt elérjék. A cáddik imái révén a beteg meggyógyul, a zsidó nép megmenekül
az üldözéstől és elő tudják teremteni a megélhetésükhöz valót, megáldatnak
érdemdús fiakkal és leányokkal.
A chászidok között csak az igazán mélyen vallásos életmódot folytató,
I-ten-félő ember lehet előimádkozó. Számos chászid gyülekezetben ezt a feladatot
maga a cáddik látja el.
A chászidok szívesen gyűlnek össze imádkozás céljából különleges imahelyen,
ahol lehetőségük van arra, hogy saját szokásuk szerint imádkozzanak és a nagy
kabbalista, Jichák Lurjá sajátos imakönyvét használják.
A chászidok arra is különös gondot fordítanak, hogy megfelelő öltözéket
viseljenek imádkozás közben. A Talmud (Sábbát 10a) javasolja egy sajátos öv, a
jiddisül "gartel, gürtl, vagy gürtli"-nek nevezett ruhadarab viselését
(héber: ávnet), amit az ágyék körül viselnek imádkozás folyamán. Bár több
kortárs szaktekintély vitatja, vagy éppen bizonyítja azt, hogy a nyugati országokban,
ahol európai szabású öltözetet viselnek, ez a ruhadarab nem alkalmazható, a
chászidok felveszik és viselik ezt a sajátos chászid vallásos "övet",
amelyet sodort selyemből készítenek. A korai chászidok kerülték, hogy gyapjúból
készült ruhát viseljenek imádkozás alatt, abból kiindulva, hogy a gyapjú öltözet
anyaga tartalmazhat vászon (len) és gyapjú keverékét, ami megakadályozhatná, hogy
az imák felemelkedjenek, betölthetnék feladatukat. Mint tudjuk, a
"sá'átnéz", a gyapjú és len keverékének viselése a Tóra (3 Móz 19:
19., 5 Móz 22: 11.) előírása szerint tiltott (Ld. Jólesz K.: Zsidó hitéleti
kislexikon, p.194.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Az imáról, az imádkozás chászid módjáról szóló gondolatok után, engedjék meg,
hogy bemutassam Önöknek Ávráhám J'hosuá Heschelt, a modern chászid gondolkodót, a
chászid imának, a chászid imádkozásnak, a klasszikus mesterek, a legendás cáddikok
óta legnagyobb értőjét.
Ávráhám J'hosuá Heschel, századunk, vagyis az elmúlt XX. század, leghatásosabb és
ha tudományos eredményeit, írásait, könyveit értékeljük, akkor bátran
állíthatjuk, hogy legnagyobb zsidó gondolkodója. Akkor azonban, ha az olvasói
részéről iránta megnyilvánult és megnyilvánított érzelmeket szemléljük,
nyugodtan kimondhatjuk, hogy egyik legszeretettebb tudós-filozófusa a zsidóságnak, aki
1907-ben született Varsóban. Apai és anyai ágon egyaránt híres, nagy rabbik,
chászid rebbék leszármazottja. Apai részről legismertebb őse a híres Dov Baer, a
Mezericsi Maggid, valamint a ruzsini Rabbi Jiszráél, és anyai rokonságában találjuk
a berdicsevi Levi Jichákot és a korzeci Rabbi Pinchászt. Heschel kilenc éves volt,
amikor hat testvérével együtt árvaságra jutott. Apja korai halála után a
novominszki rebbe, Rabbi Alter Jiszráél Sim'on sietett az elárvult család
támogatására, ő lett szellemi vezetőjük. Négy nővére közül a legidősebb,
Szárá, a kopicsini rebbe felesége lett, a többiek, D'vorá Mirjám, Eszter Szimách
és Gittel a Holokauszt poklában tűntek el. Fivére, Já'ákov, Londonban volt rabbi.
Heschel hagyományos zsidó vallási tanulmányai után, 18 éves korától 2 évet
töltött Vilnában, ott kezdve meg egyetemi tanulmányait. Itt került közeli
kapcsolatba a vilnai fiatal zsidó költők csoportjával, akik (Jung Vilna( néven voltak
akkoriban ismertek. Ez az irodalmi kör nagy hatással volt rá, és hamarosan kiadta
jiddis költeményeinek kötetét Der Shem Hameforash-Mensch címmel. 20, vagy 22 éves
korában Németországba, Berlinbe költözött, és beiratkozott a Humboldt Egyetemre és
ezzel egy időben a Hochschule für die Wissenschaft des Judentums hallgatója is lett.
1937-ben Martin Buber utódjaként jelölték a zsidó felnőttoktatás központi
szervezetébe (Erwachsenenbildung), valamint a Majna menti Frankfurtban működő
Juedisches Lehrhaus igazgatója lett. Nem sokáig tölthette be e tisztségeit, mert a
náci hatalom 1938 októberében Lengyelországba deportálta. Nyolc hónapig tanított
Varsóban, a Zsidó Tanulmányok Intézetében. 1939. júliusában sikerült Angliába
menekülnie. 1940-ben az Egyesült Államokba utazott és Cincinnatiban, a Hebrew Union
College-ben tanított. 1943-tól New Yorkban, a Jewish Theological Seminary tanára. Ebben
az időben, 1946-ban feleségül vette Sylvia Strausst, egy tehetséges és ismert
zongoristát, egyetlen gyermekének, Chánná Sosáná-nak leendő anyját. Leánya
különben atyja nyomdokaiban járt, s a zsidó felsőoktatásban filozófiát tanított.
Számos nagy értékű írása, tanulmánya és könyvei közül, amelyeket a judaika és
vallásfilozófia területén alkotott, három könyvet nevezzünk meg, amelyek alapvető
gondolatokkal járulhatnak hozzá tulajdonképpeni témánk, a chaszidizmus, az
imádkozás chászid elméletének tanulmányozásához: The Earth is the Lord's (A Föld
az Úré). Jiddis nyelven 1946-ban, angolul 1950-ben jelent meg, és a kelet-európai
zsidóság belső világát írja le, annak a népcsoportnak lelkiségével foglalkozik,
amelyre leginkább hatott a chaszidizmus. A KOTZK, the Strugle for Integrity (Kock,
küzdelem a teljességért), tudomásom szerint eddig csak jiddisül jelent meg, 1973-ban.
Ebben a könyvében a chaszidizmus tanításának és gyakorlásának kérdését
vizsgálja, amint az a kocki Rabbi Mendel élete és tanítása körül megmutatkozik. A
Passion for Truth (Az igazság szenvedélye), angolul 1973-ban jelent meg. Ebben a
könyvében érdekes összehasonlítást tesz a Kocki Rebbe és Sören Kierkegard
között. Kínosan ügyelve arra, hogy megőrizze a pontos jelentést és a szöveg
szelleméhez, a szereplők egyéniségéhez hűséges árnyalatait a chászid
párbeszédnek és egyáltalán a chászid beszélgetésnek, amelyet eredetileg jiddis
nyelven fejeztek ki. Heschel, aki különösen érzékenyen viszonyult a nyelv feladata
és rendeltetése, valamint a korláta iránt, a Kotzk című könyvét jiddis nyelven
írta. Ezt az értékes és támogató hozzájárulását a jiddis kultúrához
elismerték és nagyra értékelték a jiddis nyelv iránt érdeklődők és a vele
foglalkozó tudósok csakúgy, mint a chaszidizmus kutatói és elkötelezettjei.
Más korunkbeli egzisztencialista gondolkodókkal ellentétben, akik leginkább
tudományuk filozófiai eszméivel foglalkoznak, Heschel érdeklődését különösen
lekötötte az imádkozás és magának az imának a fogalma, valamint a nevelés és a
polgári jogok kérdése.
Jelen korunk és életünk mindennapjainak problémái iránt oly érzékeny és fogékony
lévén, Heschel nemcsak megválaszolta a szent fogalmának kiterjedését, hanem kitűnő
bepillantást is engedettett a kérdéskörbe és hozzásegített megértéséhez. Arra
ösztönözte olvasóit és előadásainak hallgatóit, hogy térjenek vissza Istenhez,
Isten is keresi, várja őket.
A vallás - Heschel szemléletében - az Ö-való kérdéséből és az ember
válaszából tevődik össze: Hol vagy? - Erre a kérdésre kell (- kellene -) az
embernek válaszolnia.
Miután bemutattuk Ávráhám J'(hosuá Heschelt, világítsuk meg az imáról alkotott,
az imáról vallott elméletének chászid gyökereit, chászid elemeit.
AZ IMA - ÁLDOZAT
Heschel gondolatmenetében az ima,
jelentésénél és tartalmánál fogva több, mint egy egyszerűen vett intellektuális
szellemi esemény, egy szellemi folyamat, egy fajta intellektuális gyakorlat. Az egyént,
az imádkozó embert, teljességében kell, hogy hatása alá vonja, hogy kiterjessze
befolyását az imádkozó tudatára, vagyis szellemére és testére, mint egyetlen
egészre. Az imában a fizikai és szellemi adottságaink közötti minden fajta
különbségtételnek, különbség érzetnek teljességében el kell mosódnia, fel kell
oldódnia, meg kell szűnnie.
Az általánosan vallott nézetet, amely szerint az imával helyettesítették az i. sz.
70-ben, a jeruzsálemi Templom lerombolása, a Szentély megszűnése óta szünetelő
áldozatbemutatást, ami egyúttal az I-ten-szolgálat egy magasabb szintjének,
emelkedett formájának tekinthető, - Heschel számára - az ő gondolatmenetében,
elfogadhatatlan. Heschel az álláspontját, a kérdést illető nézetét így
magyarázza: "Az a megállapítás, mely szerint a jeruzsálemi Templom lerombolása
óta az ima vette át az áldozat bemutatásának helyét, nem azt jelenti, hogy az
áldozat bemutatását eltörölték, vagy megszüntették volna, amikor az áldozat
bemutatásának kultusza megszűnt a gyakorlatban. Az ima nem helyettesítője az
áldozatnak. Az ima m a g a az áldozat. A Templom lerombolásának
következtében egy újfajta áldozatbemutatás - az ima - került bevezetésre. Ez egy
alapvető változást, egy lényeget befolyásoló módosulást okozott. Ez a nagy
jelentőségű változás pusztán abból állt, hogy az áldozatbemutatás tárgyát
helyettesítették a korábbi, a Templombeli áldozati állat helyét az ember vette át.
Az emberi egyén jelenik most meg, mint a korban, az áldozat, amelyet,
helyesebben: akit, az imádkozás folyamán feláldoznak. Az embernek, mint a
feláldozásra kerülő objektumnak ábrázolása, Heschel elméletében, megfelel I-ten
és az ember kapcsolatának. A kapcsolatnak ez a fajtája jelenti a lényegét az ima
áldozati aktusának. Látszólagos ellentmondásnak tűnik, amikor Heschel elmélete
szerint, az ima, mint áldozati tevékenység folyamán, amelyben mi, vagyis az ember
feláldozásra kerülünk, vagyis tárgyiasulunk, - ekkor nyerjük el egyéniségünket.
A TŰZ, VAGY A LÁNGOLÁS
Meghatároztuk az áldozat bemutatásának
tárgyát, vagyis a témánkhoz jobban illő szóhasználattal élve, az áldozat
bemutatásának alanyát, - magát az imádkozót, - de logikusan merül fel ekkor a
kérdés, hogy ha van áldozati tárgy, jelen esetben a feláldozásra kerülő ember,
tehát maga az imádkozó, - akkor hol van az áldozati tűz?
Ennek a dilemmának, látszólag megoldhatatlan kérdésnek a megválaszolása, a
megoldása nem máshol, mint a chászid irodalomban található. A chászid ima lényegét
tekintve eksztatikus, vagyis elragadtatott lelki állapotot von magával, megfogalmazása
(ha nem a hagyomány által rögzített szövegű imáról van szó) és elmondása
önkívületi lelki állapotot eredményez, illetve kíván meg. A chászid mesterek két
fogalmat használtak, illetve használnak az ima közben jelentkező eksztázis
kifejezésére: hitláhávut és hitpá'álut. Az első héber szó töve: láháv, vagyis
láng. Hitláhávut magyar jelentése: lelkesedés, lángra lobbanás (átvitt
értelemben: pszichés állapot kifejezésére), valamint az előbb említett eksztázis.
Az ima - legalábbis a chászidok imája - lelkesedést, lángolást tükröz, vagyis a
pszichológia eksztázis szavát alkalmazhatjuk rá. Louis Jacobs a chászid ima, a
chászidok imádkozásának legkitűnőbb jelenkori ismerője úgy magyarázza, hogy
hitlá'(ávut azt jelenti, hogy "teljesen feloldódottnak lenni az imában, vagy még
pontosabban, elveszteni saját énünket és lehántani önmagunk testi
természetét", valamint hiszpastut há-gásmijut azt jelenti, hogy
"vágyakozásban égni az isteni után."
A karlinba való Rabbi Áháronról (1736-1772), a mezericsi Mággid tanítványáról
emlegetik, hogy amikor az Énekek Énekét idézte, szinte lángra gyúlt a Teremtő
félelme miatt. Rabbi Báruch, a Bá'ál Sém Tov unokája hasonló cáddik volt, akit
hitláhávut-ja tett híressé. Erről a nagy cáddikról szokták mondogatni a
chászidok, hogy Sábbát este az alámerülés szertartásakor [a mikében, a rituális
fürdőben] olyan [átélt] hitláhávuttal mondta az Énekek Énekét, hogy azok, akik
tanúi voltak [az eseménynek], úgy képzelték, hogy tűzlángok égtek, [csaptak fel]
körülötte. A Bá'ál Sém Tovról mondják, hogy egy bizonyos napon, újholdkor, az
arca lángolt, mint egy fáklya. M. Buber: Haszid történetek. 1. köt. p. A sorra vett
források szerint, de számos egyéb helyet is idézhetnénk, amelyek szerint a
hitláhávut jelentése "égő tűz, amely felemészti az egyént imádkozás
közben". A korbán 'olá (égő áldozat) helyettesítése gyanánt
az imádkozó egyén kell hogy egész lényét felajánlja [a tűz általi elemésztésre]
az intellektuális és a testi [lényét] különbségtétel nélkül.
Úgy gondolom, hogy nem a véletlen okozta, hogy arra a kérdésünkre, hogy hol van az
áldozati tűz, a chászid irodalomban találtuk meg a választ. Valójában számos
forrás értékű chászid szöveg jellemzi, írja körül az imát, mint a meghalás egy
aktusát, egy folyamatát. Az imádkozást összehasonlítva az áldozat bemutatásával,
Heschel idézi a Bá'ál Sém Tov szavait: "Csoda az, hogy az ember túléli az ima
óráját." Ezen túlmenően Heschel a sztreliszki Rabbi Urira hivatkozik, aki minden
reggeli imádkozása előtt úgy hagyta el hozzátartozóit, hogy meghagyta nekik, hogy
mit tegyenek a kézirataival, ha imádkozás közben "eltávozna" körükből.
Az az eszme, hogy imádkozás közben teljesen átadjuk magunkat I-tennek, jelenti a
chászid ima egyik lényegét. A Széfer Bá'ál Sém Tov-ban olvassuk:
Az egyén úgy kell hogy tekintsen magára a t'filá, vagyis az imádkozás előtt, mint
aki felkészült arra, hogy az imádkozás folyamán meg fog halni, az odaadása
hevességétől. És vannak akik, akik a természetnek megfelelően olyan heves
odaadással [imádkoznak], hogy [annak folytán] elhagynak bennünket.
Ugyancsak e műben, egy más helyen így olvassuk:
Az nagy kegy, [vagy adomány] (cheszed) I-tentől, hogy az egyén túléli az imádkozás
cselekményét, minthogy a természet rendje szerint, a kimerüléstől meg kellene
halniok.
Azt is mondják, hogy újhold egy bizonyos napján a Bá'ál Sém Tov, amint csatlakozott
a reggeli imához, hirtelen elkezdett remegni, és a remegés egyre inkább fokozódott.
Tanítványainak egyike hozzálépett és az arcába nézett: az lángolt, mint egy égő
fáklya, szemei tágra nyitva, meredten tekintettek, mint a halálán lévő ember.
Mindezek a források azt sugallják, hogy az imádkozás folyamán, az áldozat
bemutatásához hasonlóan, az élet kész arra, hogy feláldozzák. Az imádkozás
megkezdése előtt az imádkozó fel kell hogy készüljön, pontosan úgy, mintha
meghalni készülne.
Ismét Heschelt idézzük:
"Az imádkozás folyamán az ember azok közé kell hogy helyezze önmagát, akik
készek feláldozni magukat I-ten nevének megszenteléséért az által, hogy megfelelő
odaadással imádkozzák hitvallomásunkat, az Örökkévaló Egységének szavakba
formálását, szent imádságunkat: S'má Jiszrá'él, Ádonáj Elohénu, Ádonáj
Echád!
|