BORSÁNYI SCHMIDT FERENC:
DR. BACHER VILMOS, AZ ORSZÁGOS RABBIKÉPZŐ INTÉZET (A ZSIDÓ EGYETEM JOGELŐDJÉNEK) EGYKORI PROFESSZORA ÉS IGAZGATÓJA, VALAMINT A ZSIDÓK TÖRTÉNETE IRÁNBAN (RÉGI, 1935-IG EURÓPÁBAN ÉS AMERIKÁBAN HASZNÁLT NEVÉN: PERZSIÁBAN) AZ ISZLÁM HÓDÍTÁSÁTÓL AZ ISZLÁM-FORRADALOMIG, I. SZ. VII. SZÁZADTÓL 1979-IG


Mielőtt megismerkednénk az iráni, régebbi néven a perzsiai zsidók történetével azelőtt szóljunk néhány mondatot dr. Bacher Vilmosról, aki tudományos eredményeivel felhívta a világ és benne Magyarország figyelmét az iráni, illetve a perzsiai zsidók évezredes tudományára, főleg irodalmára, íróira, költőire és irodalmi alkotásaira.
Dr. Bacher Vilmos (1850-1913) magyarországi születésű zsidó tudós, orientalista és nyelvész volt, aki Liptó-Szentmiklóson született, a mai Szlovákiában, akkoriban Magyarországon, a neves héber nyelven alkotó költő és író, Bacher Simon fiaként. Bacher Vilmos, maga, hihetetlenül termékeny író volt, szerzőként és társszerzőként hozzávetőleg 750 művet jegyezhetett nevével szerencsétlenségünkre oly rövidre szabott életében. Közreműködő volt sok többszerzős műben (főleg enciklopédiákban) és fő közreműködője volt olyan mérföldkőnek számító műnek, mint a 12 kötetes Jewish Encyclopedia, amelynek új kiadása korunkban, 1977-ben (Dotan) jelent meg. Bár Bachernek majdnem minden műve németül, vagy magyar nyelven íródott, Chájim Náchmán Biálik sürgetésére később sokat lefordítottak héberre, főleg Alexander Siskind Rabinowitz közreműködésével és meg is jelentek ezek a munkák Izraelben, illetve az ország akkori nevén Palesztinában.
Goldziher Ignác, a világhírű orientalista, az arab filológia és általában az arabisztika legnagyobb európai tudósa Naplójában dr. Scheiber Sándor professzor, a Rabbiképző Intézet akkori igazgatója, az ő tollából származó előszóban így ír Bacher Vilmos és Goldziher Ignác mehökkentőnek látszó viszonyáról (Napló, Bp. 1984. Magvető Könyvkiadó, pp. 11-12.): "A legigazságtalanabb Bacher Vilmossal szemben. Megismerkedésükkor glorifikálja: fiatalon már kész és érett tudós. Valójában nagyobb hebraista nem élt Magyarországon. Emellett a perzsa-zsidó irodalom felfedezője. Az arab-zsidó irodalom búvára. A héber nyelvtudomány történetírója. Örökéletű szövegek publikálója. A vele való összeveszése kiderül a Naplóból (Lőw-ügy). Ez azonban csak ürügy volt. Családi konfliktus húzódhatott meg a háttérben. Bacher fiatalon megözvegyülten elvette Goldziher unokahúgát, Ilonát, a kitűnő pedagógust. Ő lehetett a szítója. Bacher jellemnek is intakt volt. Goldziher – összeveszésük után – azon volt, hogy Bacher ne legyen az MTA tagja, de amikor Bacher megbukik a választáson, szorongva mentegeti magát. Talán attól tartott, hogy Bacher, miután az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója lett, elveszi az óráit? Fordítottja történt. Régi növendékek elmondották, hogy Bacher évkezdetkor mindig figyelmeztette hallgatóit: vegyék fel az egyetemen Goldzihert, mert nagyon sokat lehet tőle tanulni. Goldziher ott volt Bacher temetésén 1913. december 28-án. A zsidó tudomány e nagy gyászáról nem tudjuk, miért hallgat a Napló.?
Bacher Vilmos beiratkozott a héber nyelvet oktató zsidó iskolába szülővárosában, majd ezután a pozsonyi Evangélikus Liceumban folytatta tanulmányait 1863 és 1867 között és ugyanebben az időben szorgalmasan előrehaladt a talmudi tanulmányaiban is.
1867-ben a pesti Egyetemen megkezdte filozófiai és a keleti nyelveket illető tanulmányait, ez utóbbit Vámbéry Ármin irányításával, különös tekintettel a perzsa nyelvre és ugyancsak hallgatta Brill Sámuel Löb Talmud-előadásait. Erre az időre esik barátságának kezdete a legnagyobb arabistával és az iszlám-tudomány legkiemelkedőbb művelőjével, Goldziher Ignáccal. Már idézett Naplójából (pp. 41-43.) erre vonatkozó saját sorait hívjuk tanúul: "Az 1867/8-as év egy jó barátot hozott. A szemeszter elején, Brill talmudkollégiumán, megismerkedtem egy ifjúval, aki épp akkor érkezett a pozsonyi liceumból, hogy a fővárosban járhasson egyetemre. Bacher Vilmos volt az. Ennek a fiatal embernek erkölcsi komolysága és szerény igénytelensége annál is inkább lebilincselt, mert nagy zsidó és klasszikus tudással és egészen kivételes általános műveltséggel rendelkezett. Összebarátkoztunk, és közös stúdiumok folytatásában állapodtunk meg. Ezeknek tárgya a midrás-irodalom volt. Bevezettem B.-t a perzsa nyelvbe, majd együtt olvastuk Szadi műveit. Arabot és szírt autodidakta módon tanultunk. Az öreg Ruzsicska professzor, akit a teológiai fakultáson hallgattunk – első példáiként annak, hogy más kar hallgatói is bejuthatnak azokba az aszájos körökbe –, csak keveset segített. Viszonyom ezzel a barátommal húsz év múltán meglazult ugyan, de még ma is elmondhatom, hogy annak az ifjúnak kiváló lelki adottságai, jellemének előnyös tulajdonságai váltak az egyre szorosabb kapcsolat során mind világosabbakká előttem. Saját énem kiegészülését láttam benne. Költői emelkedettség párosult benne az életkörülmények józan megítélésével. Mindenkor a tényekhez és a konkrétumokhoz ragaszkodott; sosem akart a tényleges viszonyok ellen fordulni. Határozottan elutasította, hogy vallási életünk káros vonásai ellen javító célzattal harcoljon: én ezt abban az időben hivatásomnak éreztem; ő a jobbakkal akart tartani, de tevőlegesen beavatkozni nem kívánt. Már ifjú diákként azok közé tartozott, akik csakis az igazságot akarják – ám békés nyugalomban, anélkül, hogy összeütközésbe kerüljenek a hazugság birodalmával. Meg kell jegyeznem, hogy gondolkodásának ilyetén irányultsága nem volt – hogy úgy mondjam – szennyes redő a lelkén, sem papos jámborságra törekvő vonás: bele tartozott ez barátom mesterkéletlen szerénységének rendszerébe. Tisztessége kára nélkül tudott gondolatvilágával az uralkodó irányzatokhoz alkalmazkodni, amelyeknek idővel fontos tényezője lett. Már a kezdet kezdetétől megmutatkozott B. tudósi mivolta. Számára a zsidóság irodalom volt, számomra már 1867-ben az ereimben lüktető vér. Irodalmi tanulmányaim erősítették zsidó mivoltomat, amely életem értelme volt. Már Freudenberg is arra nevelt, most pedig a Geiger írásaiból merített eszmék formálták ilyenné gondolkodásmódomat. Engem Freudenberg Geigerra készített fel. Merőben másképp működött e tekintetben Bacher elméje. Én már 17 éves ifjúként tántoríthatatlanul fel voltam készítve arra, hogy a jelen magyar zsidóság lelki romlása ellen szót emeljek, Bacher ellenben, már abban az időben tanultan, kész volt hallgatagon tűrni ezt a romlást. Minthogy előttem olyan elhivatottság lebegett, hogy majdan Istenért és tanaiért küzdjek, elhatároztam, hogy a magam oldalára állítom Bachert, akit becsületessége és tiszta jelleme kijelölt az igazság szolgálatára. Rá akartam venni arra, hogy kiemelkedjék elméleti letargiájából, együtt harcoljunk, és más hasonlóan gondolkodókkal megszervezzük az igazságért küzdők táborát. 1868/69 őszén elváltunk egymástól, de állandó levelezésben maradtunk. B. megőrizte leveleimet; megtalálhatók köztük neki szóló vészjelzéseim. Az én leveles tékámban megvannak a boroszlói rabbiképző hallgatójának elutasító, minden akciót elhárító megnyilatkozásai. Barátom állta a szavát. Nekem zsidó mártíromságot kellett elszenvednem gondolkodásomért, s az isteni igazságba vetett hitemet kisgyermekeim körére korlátoznom, miközben mások félretettek, rágalmaztak és teljes mértékben elszigeteltek. A kibontakoztató fejlődés húsz esztendeje alatt a legszorosabb barátság kötött össze B.-vel, 1888-ig ezt a barátságot semmi sem felhőzte be, és én sosem adtam fel a reményt, hogy legjobb barátomban végül is munkatársra leljek. E cél érdekében mindent felhasználtam B. szerencsés pályafutása során, ám hasztalan, mert ezt az embert csak a holt betű érdekelte, amelynek papjai között joggal szerzett nagyszerű helyet. A betű, amely, úgy mondják, öl, neki igen kellemes és kényelmes életet biztosított, amelyből magát felriasztania nem mindeninek ügye.? Arra, hogy Bacher perzsa tanulmányai hová, mily magasságokba fejlődtek, legjobb példázat kedvenc tanítványának, aki női ágon távoli rokona is volt, Krausz Sámuelnek néhány elismerő sora, amelyek az IMIT Évkönyvében (1916, p. 7-78; idézett rész: p. 69-73.) jelentek meg: „De midőn Bacherről, az orientalistáról szólunk, mégis leginkább az a tevékenysége lebeg előttünk, mely a perzsa irodalomra vonatkozik. Ezen a téren Bacher teljesen egyedül állt, a mi körünkben páratlanul, és nem lehet eléggé magasztalni mindazt az érdemet, melyet magának e részben szerzett. Nem szólva arról, hogy tisztán perzsa nemzeti szempontból is fontos az, amit Nizámi és Szádi ismertetésével cselekedett, csak azt emeljük ki, ami zsidó szempontból az ő halhatatlan érdeme, tudniillik egy egész perzsa-zsidó irodalom kiadása és az enyészettől való megóvása. Bízvást lehet mondani, hogy Bacher nélkül soha nem jutunk e kincsek birtokába, legalább is nem azon tökélyben, ahogy az ő keze őket szolgáltatta. Nagyokat néztünk, midőn a rabbiképző Értesítője két ízben (1907 és 1908) két zsidó-perzsa költőt, Sáhint és Imránit vezetett meglepett szemünk elé. Sáhin, a sirászi zsidó költő teljesen a perzsa klasszikusok nyomdokait követi ugyan, de gondolatvilágában hamisítatlan zsidó, olyannyira, hogy Mózesről szóló éneke méltónak találtatott arra, hogy szombatonként vallásos épülés céljából olvassák a perzsa zsidók. Azonkívül megénekelte a bibliai történetet Mózesig, úgyszintén Ardesir, perzsa királyt, akit minthogy a bibliai Ahasvérossal azonosítja, mint a szépséges Eszter férjét dicsőiti. A mese fonalát továbbszövi azáltal, hogy Ardesir fiának teszi meg Cyrust és most már megénekli, mint tértek vissza a zsidók ő alatta a babyloni fogságból.

 

A 16 oldalas tanulmány megtalálható az egyetem Könyvtárában

Vissza a TUDOMÁNY-hoz