2004. 06.
30. 17:48:10 | Utolsó módosítás: 2004. 06. 30.
17:48:10
Meg kell mondanom
mindenkinek, hová tartozom Mauthner Gabriella, "Memi néni"
New Yorkban él, hetvenen túli magányos nő. A HHRF - Hungarian
Human Rights Foundation - és a Magyar Ház könyvtárában végzett
önkéntes munkája révén került szoros kapcsolatba Hámos
Lászlóval és feleségével, H. Erdélyi Zsuzsával, a lányommal. A
már bensőséges családi hangulatú barátság teremtette meg azt a
kedvező légkört, hogy részletekbe menően visszaemlékezzék:
hogyan élte meg a zsidó származású, kikeresztelkedett, buzgó
katolikus szellemben nevelkedett, a budapesti pénz- és ipari
arisztokrácia legmagasabb rétegeihez tartozó kamaszlány az
ország 1944-es német megszállását megelőző és azt követő
hónapokat. Majd később, a végül is Portugáliába vezető
emigrációt - miután családja megkötötte a Gestapo vezető
köreivel azt az alkut, amely lehetővé tette néhány családnak a
puszta életük megmentését.
Magyarországon hozzávetőleg
másfél évtizede, a nyolcvanas évek óta foglalkoznak a magyar
ipartörténet egyik legizmosabb egyénisége, a csepeli üzemóriás
alapítója, Weiss Manfréd életútjának feltárásával.
Megszólaltatták a család Amerika és Nyugat-Európa országaiban
élő leszármazottait. Mauthner Gabriella, Weiss Manfréd unokája
nem tartozott a meginterjúvolt személyiségek közé. Az
alábbiakban lejegyzett, szerkesztett beszélgetés sem tartalmaz
új adatokat, amelyek a gazdaságtörténeti kutatást eddig
ismeretlen tények feltárásával gazdagítanák. A család
történetét egy kevéssé vizsgált oldaláról közelíti meg: hogyan
élték át a számukra is tragikus hónapokat, éveket. Amikor rá
kellett döbbenniük: korábbi kiváltságaik, vagyonuk,
asszimilációs stratégiájuk a Gestapo berlini központjában csak
annyit ér, hogy bőröndnyi nélkülözhetetlen holmijukkal, vasúti
vagonba zsúfolva meneküljenek ama Budapestről, amely már
elindította az Auschwitzba vezető szerelvényeket,
gyalogmeneteket. És még csak abban sem lehettek biztosak, hogy
tárgyalópartnerük - közvetítőkön keresztül Himmler - állja?e a
szerződést.
Több mint ötven éve gyötri Mauthner Gabriellát
a kétség: erkölcsi értelemben jogukban állt?e összeköttetéseik
és vagyonuk pilléreire támaszkodva kivonni magukat a
sorstársaikat sújtó tragédia csapásai alól? Számomra, aki
megjártam Auschwitzot, aki tudtam, hogy az ott gomolygó
füstfellegekből sorstársaim arca tekint le rám, Memi néni
kérdésfeltevése máig értelmezhetetlen. Noha nem kaptam
vallásos nevelést, ösztönösen tudom: a legfőbb érték az élet,
annak védelmében mindent fel kell áldozni - ha csak nem mások
életéről van szó. Mégis megrendülten hallgatom újra a
kazettákat. Amikor az ember az isteni gondviselésnek,
társadalmi körülményeinek, a véletlennek, akárminek
köszönhetően megmenekül a legszörnyűbbtől, akkor ágaskodni
kezd a lélek, és fizetteti, olykor évtizedeken keresztül, az
erkölcsi adósság részleteit. Olykor kamatostul.
Első
beszélgetés
M. G. Mauthner Gabriella vagyok. Édesanyám,
Weiss Elza volt Weiss Manfréd legidősebb lánya. Hatan voltak
testvérek, hál'istennek mind a hatan túlélték a háborút. A
testvérek: Anyám, Elza, aki Mauthner Alfonzné volt; Marianne
Kornfeld Móritz felesége; Eugen (Jenő) és Alfonz (Ali)
nagybátyáim; Daisy néni - Chorin Ferenc felesége; végül Edit,
a legfiatalabb, ő nem ment férjhez. Édesapám 1933-ban halt
meg. Özvegyen maradt Édesanyánk nevelt. Valamennyien ahhoz a
szélesebb családot felölelő csoporthoz tartoztunk, amelyet
1944-ben a nácik kiengedtek, kiszállítottak Svájcba, illetve
Portugáliába.
E. L. Hallottam arról a régi történetről,
hogy Weiss Manfréd igencsak ellenezte Elza lánya házasságát a
keresztény Mauthnerral…
M. G. Édesapám is zsidónak
született. Vagyis a nagyapám, Mauthner Ödön és a felesége:
mindketten zsidók voltak. Ők alapították a jó nevű
magtermesztő céget. Két fiuk született, Alfréd és Pál, továbbá
két lányuk. Ödön nagypapa a híres kertésztbe, Erfurtba küldte
ki fiait, ahol egyszerű munkásként dolgoztak. Hogy megtanulják
a kertészkedés minden titkát, a cserepezéstől az ültetésig…
Édesanyám mesélte, hogy már akkor, a múlt század utolsó
éveiben sem volt előnyös olyan útlevéllel utazni
Németországba, amiből kiderülhet, hogy az illető zsidó.
Nagyapám erős akaratú, minden akadályon keresztültörő ember
volt. Miután eldöntötte, hogy Erfurt lesz a legjobb, úgy
vélte: mi sem egyszerűbb, megkereszteltette mindkét fiát. Nem
voltak vallásosak, a kitérés mentes volt a traumáktól.
Bejegyezték őket katolikusnak. Történt ez a századfordulót
megelőző években. Édesanyám valamikor 1904-ben ismerkedett meg
Apámmal. (Akkor már mindkét Mauthner fiú képzett
agrárszakember volt, az apjuk cégében dolgoztak.) A
szüleim1906-ban házasodtak össze… Nem volt egyszerű. Weiss
nagypapa azt mondta a lányának: egy ember, aki elhagyja a
vallását, az nem egy karakter. Úgyhogy nemcsak azt
kifogásolta, hogy a leendő veje nem zsidó, hanem azt is, hogy
megváltoztatta a vallását.
Ettől függetlenül maga Weiss
Manfréd nem volt vallásos. Tartotta az ünnepeket, a
zsinagógában is volt valami szerepe; de a gyermekeit nem
erőltette vallásos neveléssel. A felesége, Alice nagyanyám
nagyon fiatalon, negyvenéves korában halt meg. Hat gyermeket
hagyott maga mögött. Őket Weiss nagyapám nevelte, ebben
segítségére volt az anyósa, Wahl asszony. Ő sem volt vallásos.
Szerencsére Alice nagymama már régóta, még legénykorából
ismerte, sőt szerette apámat. Halála előtt gyakran említette,
hogy ez a Mauthner fiú jó férje lenne az Elzának. Erre
hivatkozott a Wahl dédmama, és akkor a nagyapám beleegyezett a
házasságba. Azzal a feltétellel, hogy a fiataloknak meg
kellett ígérniük: a gyermekeik zsidók lesznek. Polgári esküvőt
rendeztek, egy Charmant nevu ügyvéd kísérte őket az
anyakönyvvezetőhöz…. Anyám később mesélte: majd a föld alá
süllyedt szégyenében… Húszéves lány létére, tanúk meg ügyvéd
jelenlétében alá kellett ott írnia egy okiratot, amelyben
leendő gyermekeinek a vallásáról nyilatkozik. Alfréd előtt,
akihez ő még férjhez sem ment!! Hát ez olyan erkölcstelen
dolog. Komolyan, ez így volt. A Mauthner Ödön és Elza
házasságából született első négy gyermeket tehát nem
keresztelték meg. A zsidó hitközségnél voltak bejegyezve.
Aztán következtek az első világháborút záró évek,
kilencszáztizenkilenc, Kun Béláék szörnyű mozgalmai, majd a
pogromok. Akkor Weiss Manfréd nagyapám azt mondta Anyámnak: ha
most ki akarja kereszteltetni a gyermekeit, ő már nem ellenzi.
A várkápolna katolikus plébánosa, Demény Dezső tisztelendő
keresztelte meg a négy idősebb testvéremet.
(Tiszteltük,
baráti kapcsolatban álltunk Demény Dezsővel. Nagy zeneértő
volt. Utóbb a Rózsavölgyi zenei osztályát irányította.
Anyámmal rengeteg közös témára találtak. Ő vezette be hozzánk
a híres művészeket, Hubermannt, Edwin Fischert… Hubermann
egyébként a családunk legjobb barátja volt. Mi, gyermekek, nem
nagyon szerettük őt. Ha megjött, csendesen kellett
viselkednünk, ebéd után mozdulatlanságra voltunk ítélve, mert
Hubermann lepihent, aludt vagy gyakorolt. El kellett mennünk a
koncertjeire, amit őszintén szólva untunk… de hát ő is
hozzátartozott az életünkhöz. Nem illeszkedik szorosan a
témánkhoz, de azért elmondom: Hubermann anyagias természetű
művész volt. Koncertjei honoráriumáról keményen alkudozott.
Anyám mesélte, a Zeneakadémián már rég elkezdődött a
hangverseny, amikor Hubermann a Lendvay utcában még mindig a
fellépti díjról vitatkozott. A rendezők bemondatták, hogy a
művész elakadt a hóviharban… Nálunk hallgatta meg azokat a
hangszereseket, akiket azután magával vitt Palesztinába, és
megalapította velük a Filharmóniát. Toscanini külön
gesztusként vett részt az avató hangversenyén. Édesanyám
őrizte a fényképüket, Hubermann és Toscanini
aláírásával.)
Amikor sor került az áttérésre, Demény Dezső
elmagyarázta Édesanyámnak: ő megkereszteli ugyan a
gyermekeket, de az így nem lesz jó. Az iskolában mindig gond
lesz, hogy a szüleik egyházilag, katolikus szertartás szerint
nincsenek összeesketve. Látta, megsejtette a problémákat. A jövőt. Azt ajánlotta, anyám előbb keresztelkedjék ki, aztán
ő
majd szép csendesen összeesketi őket. Az akkor már
négygyermekes szülőket. Azt persze ő sem láthatta előre, hogy
a kikeresztelkedés a húszas évek elején nem lesz elegendő,
hogy kerek húsz évvel később a családot megkímélje az
üldözéstől… A hitleri törvények szerint, akiknek a nagyszülei
zsidók voltak, zsidónak számítottak. Négy nagyszülőm
kétségtelenül az volt. Soha fel nem merült, hogy zsidó
származásunkat titkoljuk vagy tagadjuk. Bennünket úgy
neveltek, hogy erre büszkék legyünk. Szüleim, nagyszüleim
emlékét nem hagyom bántani. Előttem antiszemita kijelentést
senki nem tehet. Ez nem a vallásosság kérdése. Van, aki nem
vallásos, nem rohan a templomba, de azért tudja, hová
tartozik… Amikor ki kellett lépnie a hitközségből, Anyám
ugyanazzal a Charmant ügyvéddel ment el a már nem tudom, hogy
hívták főrabbihoz. Bejelentették, hogy ő Weiss Elza, és kilép
a közösségből… A rabbi unottan vette tudomásul. Hétköznapi
eset volt ez abban az időben. De amikor kiderült, hogy ez az
Elza a Weiss Manfréd lánya… a hintaszékben üldögélő rabbi
majd' hanyatt vágódott, repültek a papucsai a plafonnak… Hogy
a Weiss Manfréd lánya elhagyja őket…
E. L. Úgy tudom,
a Mauthner-cég központja a Rottenbiller utcában
volt.
M. G. Csak a lakásunk volt a Lendvayban. Volt
filiálénk Bécsben, Bukarestben is. Egész Európában ismertek
bennünket. Angliában a borsótermelésben játszott szerepet a
Mauthner-féle vetőmag… Persze, a céget nem lehetett a Weiss
Manfréd vállalatokkal egy szinten emlegetni. Sőt a nagy válság
idején csaknem teljesen tönkrementünk. Édesapám kénytelen volt
hazahozatni a külföldön elhelyezett tőkéjét is, csakhogy
megmeneküljön a bukástól. Ezek után 1933-ban meghalt…
Nagyapám, Mauthner Ödön még életben volt, de már nem
dolgozott. A bátyám, Ferenc vette át a cég irányítását.
Végzett mezőgazdász, a képzettségével nem lett volna gond - de
mindössze 25 évesen! Sem vezetési gyakorlata, sem kellő
tapasztalata. Nehéz helyzetbe kerültünk. Akkor Chorin Ferenc
sietett segítségünkre. Gyakorlatilag az történt, hogy a
Csepel-üzemek vették át a céget - a Mauthner név megőrzésével.
Csepel szigetére helyezték ki a magtisztító telep központját.
A bátyám is oda járt ki, dolgozni. Az üzleti irányítást egy
Molnár Wunsi nevű kereskedelmi szakértőre bízták (egy Zwack
lány férjére). A cég így megállt a saját lábán, de jövedelmet
nem nagyon hozott.
E. L. A vetőmagot, nemesített
virágmagvakat saját birtokukon termelték?
M. G.
Részben. Derekegyházán, a nagy kiterjedésű családi birtokon is
volt termesztés, nemesítés. Földeket béreltünk a Tolna megyei
Iregszemcsén. Bevontuk a minőségi magtermesztésbe a kisebb
gazdákat is. Természetesen megfelelő képzéssel párosítva…
Például így szervezték meg Anglia számára a vetőborsó
előállítását. Apám gyakran járt kint a földeken ellenőrizni a
termesztést, a begyűjtést. Ezt a szakmát soha nem kezeltük
pusztán kereskedelmi ügyletként… Apám arra figyelmeztette a
bátyáimat, hogy a magkereskedés becsület kérdése. Ha egy
zsákba csak egyetlen rossz mag kerül, más, mint amit ígértünk,
a bizalomnak vége, bukik az üzlet.
E. L. Hogyan él
ezek után a család, a Mauthner Elza családja a harmincas, az
utolsó békeévekben?
M. G. Nagyon szép életünk volt. Ha
visszatekintek, meseszerűen szép élet. Bár édesanyám soha
többé nem ment férjhez. Fekete ruhában járt. Bizalmasan
szólva: itt, New Yorkban, kilencvennégy évesen, amikor már
nagyon beteg volt… és vele szemben, a falon függött Édesapám
portréja (drága barátok titokban csempészték ki ezt a
festményt), Anyám csak nézte a képet, akkor mondotta: tizenhét
éves korom óta szeretem. Boldog életünk volt. De Apám halála
után a budapesti, Lendvay utcai lakásban Édesanyám többé
semmiféle ünnepet nem tartott meg, beleértve a
születésnapokat, a karácsonyt sem. Többnyire Derekegyházán
tartózkodtunk. Egy Károlyi-kastélyban, amelyet még a nagyapám
vásárolt, 1917-ben. Halála után a hat testvér örökölte,
egyenlő arányban. De mert Édesanyám annyira szerette a
természetet, másrészt mert - apámra emlékezve - a földet, a
kertészetet is megőrizték, hát többnyire mi laktunk ott. Anyám
volt a háziasszony. Az iskoláimat előbb magánúton, majd
Budapesten, az Angolkisasszonyok gimnáziumában végeztem.
Őszönként, amikor Édesanyám nem akart visszatérni Budapestre,
mondván, neki még dolga van, odalent engem Chorinékhoz
parkírozott. Boldog voltam, mert ott még két kislány volt… A
Chorin lányokkal együtt nőttem fel.
E. L. Mikor
érzékeli a Mauthner család, hogy a faji törvények már őket is
fenyegetik, dacára a kikeresztelkedésnek?
M. G. Amikor
Ausztriát bekebelezi Hitler Németországa. Édesapám rokonai,
Breisach Eduard, a felesége és a lánya Bécsben éltek. Ők az
Anschluss után már a zsidótörvények hatálya alá estek. Amikor
utoljára nyaraltunk Svájcban, útközben természetesen
meglátogattuk őket. Emlékszem, a szép Breisachné Édesanyám
nyakába akasztott egy gyöngysort, hogy vigye magával, mentse
ki Svájcba. Akkoriban a nácik még kiengedték a zsidókat,
minimális vagyonnal. A töredékével annak, amit ott kellett
hagyniok. Anyám akkor beszélt velünk arról, milyen szörnyű
érzés lehet elhagyni az otthont, feladni mindent, menekülni.
Arra még csak nem is gondoltunk, hogy ez Magyarországon is
bekövetkezhet. Breisachék a későbbiekben menekültek, nálunk
laktak. Együtt egy másik házaspárral, Édesanyám rokonságával,
egy Eisler lánnyal és a férjével. Összesen ötön. Magyarország
befogadta őket, Derekegyházán éltek. Csongrád megye főispánja,
Bonczos végtelenül rendes volt velük. Amikor 1944-ben bejöttek
a németek, a szerencsétlen Eislerék már nem tudtak feljönni
Budapestre - onnét vitték el, soha többé nem láttuk őket.
Breisachék túlélték, mert Magyarországon időközben
kibocsátottak egy törvényt, hogy azok, akik legalább ötven
évvel korábban keresztelkedtek ki, mentesülnek a
zsidótörvények hatálya alól.
De azért a szörnyűségeket
jóval megelőzve, már itthon, Magyarországon is érezte a
család, hogy bennünket is érint az általános hangulat. Azok a
fiatalemberek például, akik a külügyminisztériumban dolgoztak,
már nagyon meggondolták, vajon elfogadhatnak?e egy meghívást
Mauthnerékhez. (Ahová korábban rendszeresen eljártak a
fiataloknak rendezett vasárnap délutáni partikra.) Nem volt
ajánlatos zsidó házaknál, zsidó környezetben megfordulni. A
jégpályán is megritkult körülöttem a társaság. Tizenhat éves
voltam… Engem azért írattak be az Angolkisasszonyokhoz, már
1936-ban (!), mert ők olyan hihetetlen liberálisak voltak. Nem
kérdeztek a származás felől. Katolikus iskolákban, de főleg az
állami iskolákban már nagyon érezhető volt az antiszemitizmus.
Lehet, hogy én túl érzékeny voltam, aminthogy most is az
vagyok. Nem is voltak az iskolában barátaim; mindenkinél
féltem, hogy talán kínos neki velem érintkezni.
Visszahúzódtam.
E. L. Anyagi természetű gondjaik ugye
nem voltak, dacára hogy a Mauthner-vállalat
gyengélkedett?
M. G. A Csepel kiegészítette a
jövedelmünket. Ez dominált. Derekegyházát a hat Weiss testvér
örökölte. Akkoriban már korlátozták a zsidó tulajdonban lévő
földbirtokok méretét. Bennünket, Mauthner Elza gyermekeit
addigra nagykorúsítottak. Így a nevünkre lehetett íratni
egy-egy tagot a birtokból. (Azután persze mégis elvették az
egészet. Hogy ez miként történt, az már az 1944-es események
része.) - De már abban az időben ráneveltek arra, hogy szükség
esetén biztosítani tudjuk megélhetésünket. Egyik lánytestvérem
főzni tanult - a későbbiekben hasznát is látta… Engem a
Radnai-iskolába küldtek, gyors- és gépírást tanulni. Később
nyelvekre oktattak. Szívből utáltam a gépírást - holott utóbb,
Amerikában évtizedekig ezzel kerestem a kenyeremet. Idősebb
nővéreimet nem szorították mesterségre. Férjnél voltak, a
gyermekeiket nevelték. És úgy tűnt, mentesítve vannak, mert
árja-párja státusuk volt.
Ezzel kapcsolatosan hadd meséljem
el, hogy az akkori Magyarországon milyen csodálatosan
segítőkész emberek éltek. A sógorom, Herbert Margaretha,
ősárja osztrák volt. 1938-ban költözött át Magyarországra.
Ausztriában csatlakoznia kellett volna a Hitlerjugendhez,
bevonulni a német-náci hadseregbe - ezt akarta elkerülni.
Bécsi barátaink kértek meg bennünket, hogy támogassuk az
áttelepült fiatalembert. A továbbiakban nagy szerelem támadt
Herbert Margaretha és a nővérem között. Össze akartak
házasodni, de az osztrák törvények ezt tiltották. Árja nem
köthetett házasságot zsidó származásúval. Csakhogy Herbertnek
édesanyja révén magyar rokonai is voltak: a Lajtay család.
Hivatalosan adoptálták, ezzel elnyerte a magyar
állampolgárságot. Ez 1940-ben történt. Tette ezt csak azért,
hogy összeházasodhasson a nővéremmel. Az édesapja - aki a
későbbiekben, a háború után Ausztriában pénzügyminiszter lett
- Édesanyám és nővérem jelenlétében figyelmeztette a fiát:
gondosan mérlegelje, hogyan dönt. Magyarországon a
zsidóüldözés már csak percek kérdése, akkor pedig a születendő
gyermekeiknek súlyos problémáik lesznek. Herbert sógorom
röviden válaszolt: az esküvő szeptember 12-én lesz. Most ugrom
a történet előadásában. 1944-ben, amikor a nácik elhurcolták
családunkat Budapestről, és mi heteken keresztül egy Bécs
közeli kis állomáson, vasúti hálókocsiba zsúfoltan vártuk, mi
történik velünk… a Margaretha család, Herbert szülei nemcsak a
nővéremet és gyermekeit fogadták be, hanem a másik nővéremet
is négy gyermekével. Hamarosan Ali nagybátyámat meg Hanzi
fivéremet is, akiket az SS túszként visszatartott Bécsben. (De
erről még beszélünk.) Ajtót nyitottak minden üldözöttnek. Volt
a családnak egy régi barátja, Kahan papa. Zsidó származása
miatt sárga csillaggal járt. Margaretha úr, valahányszor
találkozott öreg barátjával, karon fogta, elkísérte, felszállt
vele a villamosra… Most elbeszélve, ez puszta gesztusnak
tunhet. Abban az időben tett volt. Ugyanígy viselkedtek
Budapesten Lajtayék. Mások is. Nem is tudtuk, milyen sok barát
él a környezetünkben.
Visszatérve a családban uralkodó
hangulatra… Mindenki a lelkialkatának megfelelő módon reagálta
le a történteket. A nagynéném pesszimista beállítottságú volt.
Semminek nem tudott többé örülni. Most már vége mindennek, ez
csak napok kérdése - mondogatta. Főzni tanult, vasalt, de ezek
legalább hasznosak voltak. Mindent meg akart tanulni, hogy ha
menekülésre kerül a sor, tudjon a családján segíteni. Se
opera, se koncert - semmi a régi életformából. Anyám viszont
azt gondolta: addig kell élvezni az életet, amíg lehet, s az
utolsó percig kihasznált mindent. Neki a zene volt a mindene,
tehát koncertre, operába járt. 1943 decemberében (!) még arról
beszélt, hogy Derekegyházán ki kellene javíttatni a lakást. A
konyhában, a folyosón hull a vakolat… Chorin Feri bácsi úgy
vélekedett: "ez nem az az idő, amikor az ember befektet…"
Anyám sehogy sem értette, miért nem. Azután 1944 márciusában
megértette.
E. L. A kikeresztelkedett, a magyar
arisztokráciához közel álló zsidó nagypolgárság a háború
kitörésének idején, 1939-1941-ben már érzékeli, hogy a
zsidóságot puszta létében is veszélyezteti a kialakult
helyzet? Úgy vélték, csak a vagyoni helyzetük rendült meg,
vagy felismerték, hogy az életük nincs többé biztonságban?
Sejtették, hogy sor kerülhet az Endlösungra, a
gázkamrákra?
M. G. Nem. Nem! Arra gondoltunk, hogy az
életmódunkat felszámolják, de Auschwitzra nem gyanakodtunk. Én
már 19 éves voltam, de semmiről nem hallottam. Igaz, Pista
bátyám esete már jelzett valamit. 1939-ben Svájcban
nyaraltunk… Akkor Chorin Feri bácsi javaslatára és
intézkedései alapján a bátyám Zürichben maradt. Már túl volt
az érettségin. Ha visszatér Magyarországra, behívják
katonának, vagy munkatáborba viszik. Idősebb bátyáimat
behívták katonának, tiszti rangot értek el. Később azonban a
zsidó származású, kikeresztelkedett fiatalok munkatáborba
kerültek… Fehér karszalaggal.
Ezért kellett Pistának
Svájcban maradnia. Ott mezőgazdasági és kereskedelmi főiskolán
tanult. Soha többé nem tért vissza Magyarországra. Nem is
akart. Annyira bántotta, ami otthon történt. Az egyetlen volt
közülünk, aki személy szerint nem érezte bőrén a nácizmus
szörnyűségeit, később a kommunizmusét sem. Nem üldözték, nem
kellett menekülnie. Mégis ő szenvedett a legmélyebben… Talán
érthető. Akik naponként jobban érzékeltük, hogyan közeledik a
tragédia; hozzáedződtünk. Két évvel később, 1941-ben, miután
leérettségiztem, Feri bácsi engem is utána akart küldeni. Ezt
én abszolúte nem akartam. Megmondom őszintén, ez nem holmi
nemzeti érzésből fakadt. Az otthonomat nem akartam elhagyni.
Akkor a svájciak szerencsére nem adtak vízumot. Nekem szörnyű
lett volna távol lenni, amikor a családomra rászakadt mindaz,
ami a későbbiekben történt. Máig őrzöm azt a levelet, amelyet
Pista bátyám 1944-ben írt egy jó barátjának. Haza akart jönni,
segíteni bajba jutott családjának. Hál' istennek, nem engedték
visszatérni.
E. L. A német megszállás pillanatáig a
család nem érzékelte, mi készülődik, mi történik az országban?
Nem tűntek el a környezetükből emberek?
M. G. A
közvetlen családból senki. Ugyanakkor ott voltak a rokonaink
Ausztriából. Akiknek az Anschlusst követően el kellett
hagyniok az otthonukat. Édesanyám unokatestvére és családja
már csak szökés útján menekülhettek. Szóval tudtuk, mi
történik a szomszédban, a Harmadik Birodalomban. De nem
akartuk tudomásul venni, hogy ez bennünket is utolérhet. Az
emberekben hihetetlen élni akarás van…
E. L. Ezt
ismerem. Minden szombati vendégünk egy Krakkóból menekült
vegyésznő volt. Beszámolt a lengyel zsidók tragédiájáról. Mi
rémüldöztünk, de hogy ez velünk, Erdélyben… hát nem. A
rokonaik elmondták, milyen volt az élet az Anschlusst
követően?
M. G. Édesapám rokonai ilyesmiről még nem
számolhattak be. Ők hivatalosan jöttek át. Nem voltak
táborban, nem hurcolták el őket. Vagyonuk mintegy kilencven
százalékáról le kellett ugyan mondaniuk, csak így kaphatták
meg az útlevelet. A bizonyosra várható üldözések elől
menekültek. Akkor még nem szólhattak a leselkedő borzalmakról,
megsemmisítő táborokról. Ott kellett hagyniuk minden
vagyonukat, erről beszéltek.
Breisachék tehát életben
maradtak. Bizonyíthatóan ötven esztendővel korábban, tehát még
a századforduló éveiben, keresztény szertartás szerint
házasodtak össze, ezért szabadon kellett engedni őket. Akkor a
csepeli táborban éltek, onnét jöhettek ki. Egy SS-tiszt
kíséretében a mi Lendvay utcai lakásunkhoz igyekeztek. Ott
őrizték az irataikat. Ez már a Sztójay-kormány idejében
történt. A helyszínre érve látták: a házat bombatalálat érte.
Bennünket tehát nem találhattak ott. De a lányuk, Breisach
Magda pontosan tudta, hogy a házmester a pince melyik sarkába
tette le a bőröndjeiket. Magda mélyen vallásos lélek volt.
Amikor a törmelék közül egyedül az ő irataikat rejtő bőröndöt
kotorták elő, ráadásul érintetlenül, ezt isteni csodának
vélte. Így szabadult meg a család. Később sikerült kijutniuk
Svájcba.
E. L. 1944 tavasza. Hogyan kezdődik az a
tranzakció, amely végül is oda vezetett, hogy 34, a Weiss
Manfréd családjához, illetve környezetéhez tartozó ember kijut
a semleges Svájcba, illetve Portugáliába?
M. G. 1944.
március 19-én reggel hagytuk el az otthonunkat. Idejében. Az
történt, hogy Chorin Feri bácsit telefonon hívta Erdődy úr,
Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából. A németek átlépték
a határt, és a család azonnal tűnjön el. Mi, a Mauthnerek
politikailag bizonyára érdektelenek voltunk a németek számára…
De hogy általunk ne tudakozhassanak a többiekről… Chorin
Ferencről és Kornfeld Móricról, akik politikailag és
származásuk miatt egyaránt veszélyeztetett helyzetben voltak.
Ez tehát 19-én, egy vasárnapi reggelen történt. Elmentünk a
Lendvay utcai Mauthner-házból - örökre. Hál' istennek akkor
ezt még nem tudtuk. A bombázásra később került sor.
Nagyon
jó barátaink voltak, akik már jóval korábban felajánlották: ha
valaha el kell tűnnetek a lakásotokból (mert tudtunk a Bécsben
történtekről), akkor jöhettek hozzánk. Vasárnap lévén, nem
volt szabad autóval közlekedni. A háborús benzinhiány miatt
hozták ezt a rendeletet, és zsidókra, nem zsidókra egyformán
vonatkozott. De a bátyám (aki nemrégiben hunyt el, Párizsban)
a Vöröskeresztnek dolgozott. Kitette autójára a szervezet
jelvényét, ő vitt szét bennünket a kijelölt lakásokba. Engem
Villányi Frigyesékhez, a nyugalmazott vatikáni követ
családjához. Chorin Ferenc és Kornfeld Móric a zirci apátság
épületében rejtőzött el. Jóban voltak Endrédi főapáttal.
Erzsébet és Daisy - akkoriban fiatal lányok - a Korányiékhoz
mentek, az orvosprofesszor családjához. A Váci utcában laktak,
szemben az Angolkisasszonyokkal. Korányiék lakása szuk volt,
ezért a lányok a kisasszonyoknál, az internátusban aludtak. Az
iskola, az internátus nyitva volt, ott rengeteg zsidót
rejtegettek. Édesanyám a Borbély sógoromhoz ment, a
Hűvösvölgybe. (A sógorom árja, felesége, a nővérem tehát
"árja-párja", három gyermek anyja. Ők nem voltak veszélyben).
A családból mindenki máshol volt - a híreket a vöröskeresztes
jelvényével autózó bátyám szállította. Ő volt az összekötőkapocs. Eleinte ki sem mertünk mozdulni a lakásokból.
Én tehát a Villányiéknál húzódtam meg. Csak akkor realizáltam,
milyen hosszú lehet egy nap, ha hírekre várok, és mégsem
tudhatom, mi történik a családommal. A világgal. Villányiék
olvasnivalóval, kézimunkával igyekeztek lekötni a figyelmemet
- kedvesek voltak, a konyhába hívtak segíteni -, mindent
megtettek, hogy ki ne menjek az utcára. Mert nem lehetett
kiszámítani, miféle veszedelmek várnak ránk. Aztán megtudtuk,
hogy ugyanabban az épületben, Hatvani Károlyéknál házkutatás
volt. A titkárnője jött figyelmeztetni: jó lenne, ha
elköltöznénk, mert lehetséges, hogy a házkutatást kiterjesztik
a többi lakásra is. Zsidót rejtegetni veszélyes volt. Tehát
két nap multán átmentem a Gerbaud-házban lakó Elischer
családhoz. Vilmos bácsi és felesége a szüleimnek, lányai pedig
a nővéreimnek voltak igen jó barátai. Elischer Edit (abban az
időben harmincéves lehetett, nem volt fiatal lány), amikor a
rádióból megtudta, hogy bejöttek a németek, azonnal a Lendvay
utcai lakásunkhoz sietett. De mi már nem voltunk ott. Viszont
ott találta Bertát, aki anyámnak volt éveken keresztül a
komornája. Tulajdonképpen családtagként élt velünk… Elischer
Edit az ő segítségével magára öltötte anyám ruháit, kabátjait,
egyiket a másik fölé, úgy gurult ki a lakásból. Ezt
megismételte kétszer-háromszor - ami nem volt könnyű. Ugyanis
a lakásunkba azonnal beköltöztek az SS-tisztek - és persze
igénybe vették az alkalmazottakat, szakácsnőt, gyermeklányt,
komornát… Edit azt mondta, hogy ő Berta barátnője, árja…
Csodálatosan bátor volt. Az éjjeliszekrényből kivette nővérem
kis aranyláncát, karjára kötötte, elhozta.
Hozzájuk
költöztem át, a Dorottya utcába. Ott laktam két hétig. Az első
napokban nem mertem kilépni az utcára. Nem lehetett tudni,
lesz?e lövöldözés, ellenállás. Amikor április első felében
kimentem az Elischer-lakásból, természetesen felvarrtam a
sárga csillagot. Arra már nem emlékszem, hogy kitől kaptam.
Átmentem a Rudánékhoz, akik a Váci utcában laktak, hogy
meglátogassam Annust. Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit csak
csinálhattam… Becsengettem, és akkor mindenki, aki ott bujkált
(mert nem egyedül Annus kapott náluk menedéket) rohant
elbújni, ijedtében. Ott volt Zwack János, ennek a mai
politikus Péternek az édesapja is… Naiv voltam. Tudhattam
volna, hogy olyan lakásba, ahol sorstársaim bujkálnak, nem
szabad becsengetni. A csillaggal is baj volt, a ruhámon. Azt
mondták, vagy jöjjek csillag nélkül, vagy maradjak otthon.
Érzékeltetni szeretném ezzel: mennyire nem éreztük át
akkoriban a veszély igazi méreteit… Emlékek az Elischeréknél
töltött napokból. Udvarolt akkoriban Editnek egy Szelényi
Tibor nevű úr. Küldött neki egy óriási vörös szegfűkből
összeállított csokrot. Edit arra kért, hogy tennék meg neki
egy szívességet: gondozzam a szegfűket, naponta vágjam,
cseréljem a vizet… Szimbólum lett a szegfű. Akkor mondtam,
hogy ha túl leszünk ezeken a szörnyuségeken, a
Mauthner-kertészet összes vörös szegfűje a tied lesz. Arra
persze nem gondoltam, hogy többé nem lesz Mauthner-kertészet…
(Szegény Edit - az ő számára a háború utáni idők csak fokozták
a szenvedéseket. Svájci származású lévén, a Lendvay utcai
francia konzulátuson titkárnősködött a Rákosi-időkben.
Kémkedés ürügyével börtönbe vetették, hat évig volt bezárva.
El kellett válnia a férjétől, aki atomfizikus volt - nehogy a
férjét is bajba keverje. Senki nem tudott rajta segíteni. A
családom is, én is - Portugáliában voltunk, tehetetlenek.)
Edit most Magyarországon él, kilencvenéves… Ahányszor ott
vagyok, illetve a születésnapjain, megkapja a vörös szegfűkből
összeállított csokrot. Nem is kell írnom hozzá semmit, tudja,
kitől jön. Nemrégiben látogatott Chirac köztársasági elnök
Magyarországra; ebből az alkalomból kitüntette azokat, akik
Franciaországot szolgálták, és ezért börtönt szenvedtek.
Szelényi Editnek átnyújtotta a Becsületrendet, a Légion
d'Honneur rendjelét. Megkaptam a követségen készült fényképet…
Editnek, korára való tekintettel, hoztak egy széket. Meg volt
sértődve, mondván, ha a francia államfő beszél, ő nem ülhet
le.
E. L. Viselte valaki Mauthneréknál a sárga
csillagot?
M. G. Én. Egyedül én. A többiek ki se
mozdultak rejtekhelyeikről. A bátyámat kivéve, aki
vöröskeresztes jelvényt tűzött ki. Úgy éreztem, ha találkoznék
valakivel, aki ismer - szégyenkeznék, ha nem viselném. Hogy
jövök én ahhoz, hogy más legyek, mint a többiek. Ez erkölcsi
gond, meggyőződés kérdése. De megmondom őszintén, nagyon rövid
ideig hordtam a csillagot. Elischeréktől kétheti
ott-tartózkodás után elköltöztem. Nem akartam bajba hozni
őket. Légiriadók voltak. Én nem mehettem le az óvóhelyre.
Féltünk a házmestertől… és akkor ők is velem maradtak. Tehát
átköltöztem a Hűvösvölgybe. Az a nővérem, aki még nem volt
férjnél, szintén átjött oda. Borbély sógorom akkor - nagyon
helyesen - figyelmeztetett, hogy őket hozom bajba, ha
csillagot viselek. (Addigra már ki-kimerészkedtem az utcára.)
Inkább nem tettem ki többé a lábamat a házból. Akkor már
tudtuk, hogy Chorin Ferencet, Kornfeld Móricot, Weiss Jenőt
elfogták, lágerbe, börtönbe zárták a németek. Úgy éreztük,
megállt a világ, ha ez megtörténhetett. Április 17-én
értesültünk, hogy Chorin Ferit a németek visszahozták
Mauthausenből, Budapesten van, az Andrássy úti központjukban
őrzik. Kornfeld Móricot, akit vele együtt hurcoltak el,
továbbra is Mauthausenben tartották fogva.(Különben
mindkettőjüket egy meggondolatlanság, ügyetlenség folytán
tudták elfogni. Zircről ugyanis hazatelefonáltak, feleségükkel
beszéltek. Túlzottan optimisták voltak, nem is gyanították,
hogy lehallgatják a készüléküket. Rövidesen megjelentek a
németek Zircen, elhurcolták őket.) Chorin Ferit Mauthausenből
bizonyára azért hozták vissza, hogy tárgyaljanak a vagyon
kisajátításáról. Lehetséges, hogy Billitz Vilmos, a Csepel
Művek igazgatója, a család megbízottja már korábban
kapcsolatba lépett Kurt Becher SS-századossal…. Hogy mikor
vonták be Feri bácsit a tárgyalásokba… ezekről a technikai
ügyekről én semmit nem tudok. Boldog voltam, hogy
visszahozták. A Gestapo az Andrássy úton őrizte, ott volt a
központjuk - ami egyébként szintén családi ház volt, Jenő
nagybátyámé. Őt a Fő utcai börtönbe vitték, 16 éves fiával
együtt. Áprilisban őket is elengedték onnét, a továbbiakban
házi őrizetben tartották.
És még mindig nem gondoltunk
arra, hogy ezt az országot el kellene hagyni.
Akkor eljött
hozzánk Jenő nagybátyám felesége (ősárja volt, tehát szabadon
közlekedett), azzal az elgondolással: mit szólnánk ahhoz, ha
elmehetnénk Magyarországról? Feltételezem, ez az ő ötlete
volt. De lehetséges, hogy értesült a tárgyalásokról. Nem
tudom.
E. L A március 19. és június első napjai közti
időben a család befolyásos emberei, akiknek jó kapcsolatuk
volt a kormányzó környezetével, nem próbálták meg felhasználni
ez irányú összeköttetéseiket?
M. G. Csak Chorin és
Kornfeld tehette volna, de őket elvitték, illetve őrizet alatt
tartották. A többiek tehetetlenek voltak.
Második
beszélgetés
E. L. Hogyan éli meg a tizenéves bakfislány
a háborús éveket? Szubjektíve megérez valamit ama
fenyegetettségből, amely a család korábbi biztonságát
fenyegeti? Félárva volt: Édesanyja a hét gyermek nevelésével
foglalkozott. Ezzel szemben a rengeteg rokon: mind jómódú
emberek, az ipari-kereskedelmi elit, mondhatnám, arisztokrácia
tagjai. Ám a törvények azt feszegetik, kinek hány százalék
zsidó vér kereng az ereiben, függetlenül attól, hogy egy-két,
akár tíz esztendeje mi a vallása…
M. G. 1941-ben
Magyarországon is erőteljesen hatott az antiszemita nyomás.
Ezt családunk jól érzékelte. Az exponált, nem titkolt zsidó
származás mellett a politikai beállítottságunk is fokozta a
gondokat. Chorin és Kornfeld nagybátyáimról mindenki tudta,
milyen nézeteket vallanak.
E. L. Ez a bel-, illetve
külpolitikát érinti, avagy mindkettőt?
M. G. Zsidó
származásuknál fogva Hitler-ellenes érzelmeik voltak, ez
természetes. Azt nem tudom, hogyan viszonyultak a
zsidótörvényeket megszavazó Teleki-kormányzathoz. Minden
náciellenes mozgalmat támogattak, anyagilag is. Újságokat,
szervezkedéseket. Azt megint csak nem tudom, hogy mennyiben
lehetett befolyásolni a zsidótörvényeket jóváhagyó honatyákat.
Emlékszem, Feri bácsi mondotta: azért marad meg a Felsőházban,
mert ha ő is kilép, akkor szabadjára engedi azokat a
hullámokat, amelyeket, ha kismértékben is, de lassítani,
gátolni tudott. Így legalább próbálkozhatott.
E. L.
Erről Memi néni akkoriban értesült, vagy csak
később?
M. G. Csak a háború végén, Portugáliában
beszélt erről Chorin Ferenc. Őszintén meg kell mondanom,
1941-ben csak azt éreztem, hogy vannak bizonyos körök,
amelyekhez zsidó származásomból kifolyólag én nem tartozom. Az
Angolkisasszonyoknál volt egy olyan klikk, amelyet kerültem.
Bethlen Mária, Urbán Hanna, Kunder Mária… Olyan gyermekek,
akik egyébként szívélyesek voltak, de mert a szüleik a
kormányzatban is exponált politikusok, úgy hittem: távol kell
tartanom magam tőlük. Mindig féltem, nehogy kellemetlen
helyzetbe hozzam azokat, akik közelednek hozzám, meghívnak -
de nem tudják, hogy zsidó származású vagyok. Ez annyira mélyen
rögződött, hogy később, amikor Portugáliában, majd Svájcban
éltünk, még mindig kényszeresen éreztem: meg kell mondanom,
figyelmeztetnem kell a velem kapcsolatba kerülőket zsidó
származásomra. Iszonyúan naiv voltam.
E. L. Még
egyszer: 1944. március 19. Bevonultak a németek…
M. G.
A bátyám hozta-vitte a híreket. A vagányság volt a lételeme,
vöröskeresztes kocsival járta a várost. A Ritz Szállóban
lakott, vöröskeresztes karszalaggal közlekedett, amihez persze
semmi joga nem volt. Hogy nem fogták el, ez maga a csoda… Ő
javasolta, hogy kétheti ott lakás után hagyjam el Elischerék
lakását. Annus nővéremmel együtt kivitt a Budakeszi útra,
Borbélyékhoz. Így találkoztam össze Édesanyámmal. Borbélyéknak
és Margaretháéknak ott volt egy-egy családi, nyári villájuk,
az Árnyas út és a Budakeszi út kereszteződésénél. A háború
első évében lengyel menekültek lakták. A család ajánlotta fel
részükre. A krakkói polgármester foglalta el egész
famíliájával. A jóisten tudja, mi történt velük, amikor a
németek bejöttek… Az alsó házba, amelyik Jenő nagybátyámé
volt, már beköltöztek a németek. Így hát a szomszédságukban
éltünk… Hogy érthetővé tegyem, milyen emberek éltek a
környéken… A Pallavicini őrgrófék az Árnyas utcában laktak.
Naponta átjöttek hozzánk megkérdezni, szükségünk van?e
valamire… Az őrgróf tüntetőleg sárga nyakkendővel járt,
csillagot mégsem tehetett a mellére. Így járt a németek lakta,
őrizte kerten keresztül.
Ezek után keresett meg bátyám
Billitz Vilmossal, a csepeli üzemek igazgatójával, aki
ügyeinket intézte. Azt ajánlotta, hogy Édesanyám menjen át a
Gyarmatiékhoz, lakjon ott. Nem tudom az okát. Talán arra
gondoltak, hogy a Gestapo megtudta, hol tartózkodik, vagy
egyáltalában, féltették a német tisztek szomszédságától… Tehát
Édesanyám átment Gyarmatiékhoz, Lenke nagynénémékhez, ahová
időközben beköltözött Ali nagybátyám is. Gyarmati Viktor árja
származású, a felesége (édesapám húga) zsidó - róla nem is
tudom, kikeresztelkedett?e, vagy sem. A következő lépés már az
elvitelünket megelőző éjszakán történt, tehát júniusban. Azt
mondották: menjünk át mi is Gyarmatiékhoz… Ha akarjuk,
benézhetünk még Elischerékhez, ahol ruháink, ékszereink
voltak. Egy kézitáskát vihetünk magunkkal - így szólt az
eligazítás. Nem tudtuk, miről van szó. Így hát csak utólag
bánhattuk: miért is nem búcsúztunk el azoktól az emberektől,
akik olyan végtelenül rendesek voltak hozzánk.
E. L.
Mikor és hogyan tudta meg, hogy Chorint, Kornfeldet elvitte a
Gestapo?
M. G. Rögtön a harmadik vagy negyedik nap, a
megszállás után. Trafikba vagy talán patikába mentem
vásárolni, a Dorottya utcába. Ott beszélték az emberek. Hogy
elfogták őket. Így tudtam meg. Chorin nagybátyámmal csak
júniusban találkoztam. Az elvitelünket megelőző éjszakán. Azt,
hogy egyáltalában él, és hogy visszahozták őt az Andrássy úti
házába (akkor már kényszerlakhelyére), április 17-én tudtuk
meg. Nagynéném születésnapja volt. Soha ennél szebb
születésnapi ajándékot, mármint hogy megtudtuk - él!
Mauthausenből hozták vissza. Kornfeld nagybátyámmal csak
ausztriai fogva tartásunk helyszínén, Purkersdorfban
találkoztunk, a vonatbeli szállásunkon.
E. L. Dátumot
említett, április 17-ét. És hogy egy júniusi éjszakán
indították útnak, ki az országból. Mivel töltötték ki addig a
napjaikat?
M. G. A Budakeszi úton, a villában már volt
elfoglaltságunk. Nővéreim gyermekeivel foglalkoztunk,
háztartást vezettünk…
E. L. Arról semmit nem tudtak,
hogy időközben Erdélyből, vidéki magyar városokból gettókba
hurcolták, Auschwitzba deportálták a zsidókat?!
M. G. Én
csak a gettózásról hallottam. Lehet, hogy mások tudtak róla.
Átéltük a bombázásokat, láttuk, hogy Csepel ég (a
Hűvösvölgyből, a domb tetejéről odalátni) - ott dolgozott
orvosként Borbély sógorom. Másik sógorom, Margaretha is, a
posztógyárban… Remegve vártuk, hogy este ki jő haza. A napi
gondjaink. A bizonytalanság. Nem tudtuk, mi lesz
velünk.
E. L. Hogyan gyűjtötték össze a családot azon a
júniusi éjszakán?
M. G. Amikor bátyám átvitt bennünket
a Budakeszi úti villába, ugyanazokban az órákban a többi
rokonainkat is odaszállították. Több mint harmincan gyűltünk
össze. Hogy ott írják alá a szerződéseket. Este hoztak, és
hajnaltájt már vittek is tovább. Amikor erről mesélek, mindig
csak a percekre emlékszem… Találkoztunk Chorin Feri bácsival
(milyen boldogok voltunk), Daisy nagynénémmel, aki szintén
bujkált a kisfiával. Az unokanővéreim…. Azt még nem
realizáltuk, hogy mire megy ki ez az egész összehozás, mi lesz
a következő lépés. Nos, az is bekövetkezett. Közölték velünk,
hogy aki részvényes a Csepel Művekben, annak alá kell írnia
egy szerződést. Hogy a részvényeket a Treuhandra ruházzuk át,
nem végleges formában, a tulajdonjog fenntartásával, 25 évi
használatra. Én nem szerepeltem az aláírók között, mert nem
voltam részvényes. A Csepel Művek részvényei az árjának
számító sógoraim nevén szerepeltek. Jenő nagybátyám felesége
is árja volt… Azoknak, továbbá Weiss Manfréd hat élő
gyermekének kellett aláírniuk a szerződést. Ott álltam,
néztem, ahogyan a többiek aláírják.
Ezek után közölték
velünk, hogy a család nevében tárgyaló Billitz Vilmos
igazgató, valamint Kurt Becher százados, a tranzakció
végrehajtói megállapodtak: a családot nyugati, semleges
országokba, Portugáliába és/vagy Svájcba menekítik. Becher
követelte, hogy a családok jelöljenek ki három túszt, ott,
azonnal, az aláírás helyszínén. Azok majd Bécsben maradnak,
mert a németek nem akarták, hogy a tranzakcióról bármi
kitudódjék; általuk vélték biztosítani, hogy a család erről
nem fog beszélni. E. L. A németek tehát a családokra
bízták, maguk jelöljék ki a túszokat. Nem lehetett
könnyű.
M. G. Szörnyű volt. Weiss Jenő nagybátyámat és
a fiát a németek a megszállás első napján már elhurcolták - a
Fő utcában raboskodtak. Ők már kivették a részüket… Helyette a
testvére, Alfonz nagybátyám jelentkezett, önként.
Kornfeldéktől pedig György. A felesége osztrák volt és árja. A
családja Bécsben élt - tehát ő is vállalta. Mauthnerék
részéről Hanzi bátyám jelentkezett, aki mint mondottam, mindig
vagány volt. Feri bácsi félt ugyan attól, hogyan fog Hanzi
szerepelni - hát jól szerepelt. Így a Weiss, a Kornfeld és a
Mauthner családból ők hárman maradtak Bécsben, túsznak. De
aznap hajnalban még valamennyien együtt indultunk - csak
később választották külön a túszokat.
Úgynevezett
Pol-autókon, kis rendőrkocsikon indultunk Bécs felé. Ránk
bízták, ki kivel akar együtt utazni. Én anyámmal és nővéremmel
ültem egy kocsiban. A Széna téren tört el a mécses, akkor
realizáltam, hogy elvisznek, elmegyünk. Legalább tizenöt
kocsiból állhatott a menet, motorbiciklis, szuronyos SS-őrök
kísérték két oldalról a konvojt. Purkersdorfig utaztunk, egy
Bécs-közeli községig. Kiszálltunk az autókból. Vasúti
hálókocsi várakozott ránk, abban helyeztek el. Kis konyhával,
étkezőfülkével, volt egy tehervagon is… Már nem emlékszem, ki
volt?e jelölve, melyik fülkében fogunk lakni. Én Édesanyámmal
aludtam, nővérem Edit nagynénémmel, akinek nem volt gyermeke…
Mindenki igyekezett családtagjaival együtt maradni.
A
szerelvényt Purkersdorf és Hütteldorf, egymáshoz közeli
állomások között ingáztatták. Hat hetet töltöttünk a
hálókocsiban. Német katonák, szerencsétlen fiatal fiúk vették
körül a vagont, főztek nekünk… Persze örömmel végezték ezt a
szolgálatot - jobb volt, mint a frontra menni. Velük volt egy
tiszt, Wowerath nevu, aki végtelenül udvarias volt. Semmi
zsidózás vagy családellenes hangulat. Úgy tudjuk, Wowerath
később elesett a keleti fronton. Feltehetőleg azért küldték
ki, hogy ennek a tranzakciónak minden tanúját eltüntessék.
Kijött a vonathoz Kurt Becher is, nagybátyáimmal tárgyalni… A
részletekről nem tudok, de őt magam is láttam.
E. L. Ez
azonos volna azzal a Kurt Becherrel, aki Kasztner Rezsővel
állott kapcsolatban, vele tárgyalt, és aki a későbbiekben
igénybe vette az utóbbi őt igazoló nyilatkozatát. Akiért végül
is Kasztnert meggyilkolta Izraelben egy holokausztot túlélő
lengyel zsidó?
M. G. Ő az. Ezek után Becher
"jóvoltából" két alkalommal hoztak ki nekünk Budapestről
koffereket, ruhákkal. Hiszen kézitáskával, egy szál ruhával
indultunk el, és úgy látszik, a megállapodásban, a
feltételekben az is benne volt, hogy valamit majd utánunk
küldenek, a legszükségesebbeket. Emlékszem, milyen izgalommal,
örömmel nyitottuk ki az első bőröndöket, hogy jaj, vajon mi
érkezett otthonról… A nagybátyám díszmagyar kardja feküdt a
tetején. Hát ez ott nagyon hiányzott. És hadd mondjam el: a
házunkba beköltözött egy Welish nevű szlovákiai magyar, az SS
egyik gazdasági vezetője. Összegyujtött mindent, ami
mozgatható volt, ezüstöt, ágyneműt, és vagonokkal vitette el.
Persze, nem a családunk után… Szlovákiába, Németországba?!
Berta, Anyám nagyszerű kis komornája a háború után
meglátogatott, itt Amerikában. Mesélte, hogy nővéreim báli,
estélyi ruháit Welish nővendégei hordták. A lehető
legdurvábban bánt az alkalmazottainkkal.
E. L.
Purkersdorf, hálókocsi, elfogadható élelmezés, a viszonyokhoz
képest tűrhetően viselkedő német katonák… Féltek?
M. G.
Én nem emlékszem arra, hogy féltünk volna. De ez nem bátorság,
hanem hülyeség volt. Komolyan mondom. Ilyen naivnak lenni, ott
és akkor nem félni, ez hülyeség.
E. L. Még mindig nem
tudtak Auschwitzról?
M. G. Én nem tudtam. De tudtuk
azt, hogy vannak koncentrációs táborok, és a németek elviszik
az embereket. Tudtunk Mauthausenről, mert ott volt Feri bácsi.
De Auschwitz neve nem merült fel. Tudtunk táborokról, de nem a
megsemmisítésről. Persze az, hogy én nem hallottam ezekről,
semmit nem jelent.
E. L. Magam is így hiszem, utóvégre,
ha a családból akár csak egyetlen ember volt Mauthausenben,
1944-ben, egyszerűen lehetetlen, hogy ne jutott volna el hozzá
az Endlösung híre.
M. G. Ismétlem, az, hogy én nem
hallottam ezekről, semmit nem jelent. Például Edit nagynéném
(aki Schlachta Margittal és Keresztes-Fischerrel együtt
igyekezett megakadályozni a Magyarországon összegyűjtött
lengyel zsidó lányoknak a hadműveleti területekre való
kiszállítását) - szóval Edit halálbiztos volt abban: ezt nem
fogjuk túlélni, táborba visznek valamennyiünket. A másik
rokonom, Erzsi, Ali nagybátyám felesége nem keresztelkedett
ki. Vallásos volt, öntudatos zsidó maradt a nehéz években - ő
meg volt győződve, hogy Mauthausenbe visznek. Anyám… ő azzal törődött, hogy júniusban mi virágzik az erdőben; kisétált
gyöngyvirágot szedni. Az őrség katonái hozták vissza, amikor
kiderült: túllépett az engedélyezett övezeten.
E. L. Ha
ennyire laza volt az őrizet - nem merült fel a szökés
gondolata? Ha amúgy is tudtak Mauthausenről…
M. G. Nem
szöktünk, mert azért nagy valószínűsége volt annak, hogy
mégiscsak kiengednek Portugáliába vagy Svájcba. Szegény Annus
nővéremmel mondogattuk, hogy csak az ne történjék, ami az
oroszoknál… Hogy elmennek otthonról és azután harminc évig
kell várni, hogy valaki visszatérjen. Júniusban tudomásunkra
jutott: a németek úgy döntöttek, hogy a félárja házaspárokat -
tehát a nővéreimet, Margarethánét és Borbélynét gyermekeikkel
együtt Svájcba viszik. (Oda egyszerűbb volt útlevelet kapni).
Bennünket pedig Portugáliába.
Elsőnek a nővéremék
indulhattak, vonaton. Keserves volt a búcsú. Nem tudtuk, végig
vonaton, vagy csak az első repülőtérig mennek, hogy eljussanak
Svájcba. Hamarosan bennünket is vonatra ültettek, Stuttgartba
szállítottak. Ott két repülőgép várt ránk. Beosztották a
családokat, én anyámmal és Weissékkal voltam az egyik gépben,
a nővérem Chorinékkal a másikban. Velünk utazott Billitz
Vilmos is. Ugyanis az idős édesanyját, húgát és annak
családját szintén kiengedték. Hasonlóképp a csepeli Hoff
Gyulát, szüleivel, feleségével. Ügyvédként Hoff intézte az
egész tranzakciót. Nem tartozott a családhoz, ő az ügy
bonyolítójaként jöhetett Portugáliába.
Később Billitz
Vilmost a németek visszavitték Magyarországra. Nem akarták,
hogy bárki, aki tud erről az ügyletről - kint maradjon, a
semleges világban. Bennünket a Bécsben visszatartott
hozzátartozóinkkal zsaroltak. Billitz bátran tért vissza
Budapestre. A felesége ősárja volt, tehát mozoghatott. Úgy
érezte, neki sem lesz semmi baja. Végeredményben a tranzakció
sikerült, a család életben maradt - az ő helye otthon van. Azt
hitte, hogy mint gyárigazgatónak, mint zsidómentőnek - akkor
sem lesz gond, ha majd bejönnek az oroszok. Tudott
valamennyire oroszul is, zsidó származására való tekintettel
attól sem kellett félnie, hogy nácibarátként kezelik. Csakhogy
a németek nemcsak Portugáliából kényszerítették vissza
Budapestre, hanem, amikor feladták Magyarországot, magukkal
hurcolták Bécsbe. Azonnal jelentkezett Margaretháéknál, Ali
nagybátyámat kereste. Margaretháék lakása zsúfolt volt,
rengetegen, szám szerint nyolcan leltek náluk menedékre.
Billitz nem is lakott náluk, a németek egy korházba vitték.
Amint sikerült engedélyt szerezni, Ali bácsi és Hanzi
meglátogatták. Jól volt, látogatói nem észleltek nála
súlyosabb betegségre utaló tünetet. - Rá egy napra Billitz
meghalt. Hivatalosan, a korházi jelentés szerint
flekktífuszban pusztult el. Ami természetesen a nácik
hazugsága volt. Ha az orvosok kiütéses tífuszt
diagnosztizáltak, hogyan kaphattak volna rokonaim látogatási
engedélyt?! És hogyan hal meg valaki 24 órával azután, hogy a
"beteget" a barátai igen jó állapotban látták viszont? A
németek megmérgezték. Szörnyű volt.
E. L. Stuttgartban
repülőgépre ülnek… Hol hagyják el a gépet?
M. G.
Barcelonai megszakítással bennünket csak Madridig vittek - ott
éjszakáztunk. Hatalmas volt az az éjszaka. Nem volt
elsötétítés, nem féltünk a bombázásoktól. Béke volt. Reggel
Édesanyám megkérdezte a bennünket őrző SS-tisztet, mikor
utazunk tovább… Amikor megtudta, hogy csak délben, a következő
kérdése az volt: elmehetnénk a Pradóba? Az őr elengedett
minket, végül is miért szöktünk volna meg? Anyám engem is
magával vitt. Ekkor láttam először és utoljára a csodálatos
Pradót. - Ilyen egyéniség volt az én Anyám.
Még aznap
délután továbbrepültünk Portugáliába. Egy szállodában
helyezték el az egész családot. Chorin Feri bácsit behívták az
ottani bevándorlási hivatal-féleségbe, és közölték vele: az
útlevele hamis. Valahány útlevél, amit a Gestapo kiadott - az
mind hamis volt. Hamis volt a németektől számunkra biztosított
valuta is - illetve annak egy része. Az arányokat nem tudnám
megmondani. Azt Feri bácsi bizonyára megírta a
visszaemlékezéseiben. Portugáliát elözönlötték a náci uralom
alatti országokból érkező menekültek. Nem maradhattunk
Lisszabonban. Vonattal utaztunk tovább egy kisvárosba,
Curiába. Ott detektív fogadott bennünket, aki három szállodába
osztotta el csoportunkat. Ahol még talált helyet… Anyagi
gondjaink nem voltak, mert a portugál állam biztosította a
szükséges minimumot. Tehát volt mit ennünk, fedél a fejünk
fölött. Napi háromszori étkezés…
Egyéb gondokban viszont
nem szűkölködtünk. A háború végéig nem tudhattuk, mi történik
a Bécsben visszatartott túszokkal. A család Svájcba menekített
részeivel is csak hosszú idő után tudtuk felvenni a
kapcsolatot. Erzsi nagynéném, akinek Bécsben maradt a férje,
rettenetes idegállapotba került - érthető módon. Édesanyám
Hanzit féltette - a németektől is, de éppen annyira a rá
jellemző vagányság miatt. Kornfeldéknél tragikusan alakultak a
dolgok. A németek továbbhurcolták őket a visszavonulás idején,
egészen Kitzbühelig. Ott végül mindenki szerteszaladt -
Kornfeld György a fiatal feleségével és kisfiával átkerült
Svájcba. Ezekután a felesége beadta a válópert. Úgy vélte, a
család visszaélt a helyzetével, felhasználta az ő árja
származását, hogy meneküljön a végszükségben… Később György
újranősült. Mára már boldog nagyapa - de akkoriban a családi
válság súlyosan érintette. Végül Svájcba került Ali nagybátyám
is - bár nehezen kapta meg a beutazási
engedélyt.
Portugáliában a hatóságok engedélyezték, hogy
munkát vállaljunk, dolgozzunk. Én nyelvtanítással kerestem a
kenyerem. Akkor úgy hittem: tudok franciául. Venezuelai
gyermekek mellett voltam bébiszitter, franciául kellett velük
beszélgetnem. Nővérem angolt tanított. Curiában azzal
foglaltuk el magunkat, hogy tanultunk, illetve tanítottunk.
Feri nagybátyám, valamint Kornfeld Móric magyar irodalomra,
történelemre és művészettörténetre oktattak. Nagyon be volt
osztva az életünk. Kézimunka, háziipar. Másfél évbe telt, mig
végre engedélyezték, hogy beköltözzünk
Lisszabonba.
Rettenetesen aggódtunk az otthon
maradottakért. Híreket, postát természetesen nem kaptunk.
Állandó hazavágyakozásban telt az idő. Hogy mikor lesz végre
vége, mikor mehetünk haza. Vagyoni, anyagi kérdésekről akkor
még nem beszéltünk. Később, a háború után a nagybátyáim
természetesen már erről is tárgyaltak. Kétségbe voltak esve,
hogy többé már nem mehetünk haza. A család nagyobbik része
amerikai vízumért folyamodott. Édesanyám, nővérem, Ferenc
bátyám és én másként határoztunk. Ebben szerepet játszott
Chorin Ferenc véleménye is. Szerinte mi politikailag
olyannyira érdektelenek voltunk, hogy bátran hazatérhetünk.
Hanzi bátyám 1945-ben ezt meg is tette. Bécsből ment haza.
Lakásunk már nem volt, lebombázták, de mégis, otthon volt.
Felkereste az ismerősöket, Zwackékat, nyilatkozatokat adott,
beszámolt a család menekülésének körülményeiről. Kiment
Csepelre - természetesen nem tulajdonosként. Ügyködött, meg
akart nősülni, összegyűjtötte a másoknál átmentett bútorokat,
lakást rendezett be… Később a politikai változások
közbeszóltak. 1946 végén távozott otthonról,
feketén.
Huszonkét éves voltam, amikor véget ért a háború.
Magától adódott, hogy tervezgettünk. Annyira bíztunk a
hazatérés lehetőségében, hogy ott, Lisszabonban oroszul
tanultunk. Nővérem, unokanővérem és én. Egy orosz menekülttől.
Azzal, hogy az orosz lesz a második világnyelv, és a
Mauthner-cégnek bizonyára szüksége lesz valakire, aki az orosz
piacon meg tudja értetni magát. Ilyen volt a mentalitásunk. És
milyen szerencse - hiszen ez tartotta bennünk a
lelket.
E. L. A család egy része még a háború előtt
kapcsolatban állt Horthy Miklósékkal. Találkoztak velük
Portugáliában?
M. G. Horthyékkal csak jóval később
találkoztunk. Azt követően, hogy rövid svájci tartózkodás után
visszatértünk Portugáliába. (Az ismételt utazásra azért került
sor, mert végül is realizáltuk: Magyarországra nem térhetünk
vissza. Tehát mi is kértük Amerikától a bevándorlási
engedélyt. A várakozási idő hosszúra nyúlt. Ezalatt sikerült
ideiglenes engedéllyel beutaznunk Svájcba. Édesanyám látni
akarta ott élő két lányát, rokonainkat. A vízumügyek végleges
rendezéséhez kellett visszatérnünk Portugáliába.)
E.
L. Ekkor keresték fel Horthyékat. Miért?
M. G.
Édesanyám akart megismerkedni velük. Ők tudták, kik vagyunk,
és szívélyesen fogadtak. Egy idős hölgy látogatott meg egy
idős urat. Én nagyon meg voltam illetődve, mert hát hogy jövök
én ahhoz, hogy a kormányzóhoz menjek vizitre?! De Édesanyámmal
úgy beszéltek családi problémákról, unokák neveléséről, mintha
nem is Magyarország volt kormányzóját kerestük volna fel.
Nekem nagyon imponált Horthyné, aki akkor jött fonott
bevásárolókosarával a piacról. Jókora halat
vásárolt.
E. L. Szóba sem került, hogy Horthyék végül
is valamilyen formában felelnek a családot ért tragikus
megpróbáltatásokért?
M. G. Semmi hasonló témát nem
érintettünk. Anyám különben is alkalmatlan volt ilyen jellegu
beszélgetésre. (Ő egy más világban élt - hála az Istennek.
Édesapánk halála óta tudatosan menekült a szépségek
birodalmába. Ő varázsolta számunkra széppé az életet.) Amikor Horthyékkal találkoztunk, bennem sem merültek fel olyan
gondolatok. Később, amikor olvastam, foglalkoztam az általam
megélt történelemmel, akkor már elém tolakodtak ezek a
kérdések. De Portugáliában csak szegény menekülteket láttam
bennük. Horthy arról érdeklődött, hogy családunkban a
gyermekek beszélnek?e magyarul, és milyen szomorú, hogy
Bethlen István unokája nem tud magyarul. Erre jól
emlékszem.
E. L. Voltaképp életének erről a szakaszáról
nem is akartam érdeklődni. De ha már itt tartunk: hogyan
alakult a sorsuk a későbbiekben? Mikor érkeztek
Amerikába?
M. G. 1949-ig - az amerikai vízumra
várakozva - rövid megszakításokkal Svájcban éltünk. Nagyon
szerényen, anyagiakban igazán nem bővelkedtünk. Nekem kijutott
a bébiszitterkedésből a nővéreim gyermekei mellett. Amikor
Margaretha sógorom megkapta a CIBA cégtől a kinevezését
Brazíliába, újra nagy búcsúzkodás következett. A család -
földrajzi értelemben - továbbszakadt. Genfben tolmácsiskolába
iratkoztam be. Három hónap multán be kellett látnom, hogy az
utcagyerekek is jobban beszélnek franciául, mint én. Ezek után
Zürichben helyezkedtem el, titkárnőként, persze feketén. Egy
gyógyszertárban. A svájciak sem lakást, sem munkavállalási
engedélyt nem adtak. Panzióban laktunk… Közben volt egy
gerincoperációm - boldog voltam, mert három hónapig korházban
lehettem, nem abban az undok panzióban. Akkoriban még annyira
bennem volt a korábbi üldözéses évek beidegződöttsége, hogy
műtét előtt közöltem a roppant kedves főorvossal: zsidó
származású vagyok. Azt válaszolta: ez őt ugyan nem
érdekli.
E. L. 1945 májusa, a béke első napjai. A
család valamikori ismerőseiről, barátairól ekkor tudhatják
meg: ki hogyan élte túl, vagy veszett oda a háborúban… Az
önökhöz közel állók sokan járták meg
Auschwitzot?
M. G. Mándy Laci… Auschwitzban
volt, túlélte. A háború után kijött Svájba, meglátogatott
minket. Édesanyám egyik unokatestvérét is deportálták, talán
Dachauba… Elpusztult.
E. L. Mielőtt elhagyták volna
Európát, sikerült valamit visszaszerezni a családi vagyonból?
Bankbetét, ékszer, valami, amiből komolyabb alapot
teremthettek maguknak az Újvilágban?
M. G. Semmit.
Illetve, amit Elischerék megmentettek. Apróságok, inkább
emlékek, mint értékek. Az is csak akkor kerülhetett hozzánk,
amikor már át lehetett jönni Svájcba. Volt még Hollandiában
egy nagyszerű család, Piersonék, híres bankárok. Édesapám
állott velük üzletileg kapcsolatban, a lánya a nővéremnek volt
igen jó barátnője. Ez a lány mentett ki néhány képet,
metszetet, sőt ékszert, amit a széfjükben őriztek. Azokat itt
Amerikában kaptuk vissza. Rembrandt?, Dürer-rajzok,
?tanulmányok voltak Még a háború előtt rendeztek Budapesten
egy kiállítást, arra elkérték ezeket, és felragasztották…
Ezáltal rettenetesen sokat vesztettek értékükből. Anyám
elosztotta közöttünk, de előzőleg megígértette velünk: nem
fogjuk eladni őket. Négyünk között osztotta szét, akikről
tudta, hogy nem fogunk megválni tőlük. Az enyém most Svájcban
van, az unokahúgomnál.
Ami lényeges: ha élni akartunk,
dolgozni kellett, megkeresni a mindennapit. Elvégeztem egy
asszisztensi tanfolyamot, majd orvosi rendelőben dolgoztam,
titkárnőként. És csináltam minden egyebet, amit egy
asszisztens csak csinálhat. Laboratóriumi vizsgálatokat,
röntgenfelvételezést… Ezt nem nekem találták ki. Féltem, hogy
valamit elhibázok. Féltem a felelősségtől. Két évig maradtam
ott. Akkor átmentem Memorial Hospitalba, ott dolgoztam harminc
évig. Gépírónősködtem, amire még Pesten a Radnaiban képeztek
ki, és amit annyira utáltam. Bezárult a kör.
Anyagi
vonatkozásban később enyhült a helyzetünk. Végül is sikerült
kártérítést szerezni a Német Szövetségi Köztársaságtól. A
kártérítés ügyében Feri nagybátyám és Edit néni ügyködött,
valamikor 1959-1960-ban. De a kártérítést nem a csepeli
gyárakért kaptuk. Az természetesen kitudódott, hogy miként
született meg az a szerződés, amelynek alapján a nácik
rátették kezüket a gyárakra. Azonban Csepelt a háború után a
Magyar Népköztársaság államosította. Erre a németektől nem
kérhettünk kártérítést. Csakis azokért a gépekért, anyagokért,
amelyeket a németek a visszavonulásuk idején hurcoltak el
Csepelről, illetve a Mauthner-vállalattól. Az ezek után
megállapított összegeket kaptuk meg.
Ennyit tudok mondani a
családomról. Isteni segítség, hogy mindenki, aki közel állott
hozzánk, túlélte a vihart. És végül olyan helyzetbe kerültem,
hogy anyagi gondoktól mentesen élhetek. Családom sajnos
nincsen, és így tudok valamennyire szolgálni a köznek. Úgy
érzem, régi tartozásaimat egyenlítem ki. Segíthetek, ami öröm,
hiszen mindvégig az otthoniakkal volt a szívem. Talán azért,
mert keserűség nélkül jöttünk el. Mi nem szenvedtünk, végig jó
dolgunk, vagy legalábbis elviselhető életünk volt. Sokkal
könnyebb, mint azoknak, akiknek rettenetes szenvedés jutott
osztályrészül, félelemben, nélkülözések közepette
éltek.
1956-tól kerültem szorosabb kapcsolatba a közösségi
munkával. Bekapcsolódtam a Magyarország felé irányuló
segélyprogram tevékenységébe. Ténylegesen csak aprómunkát
végeztem: csomagoltam, címeztem, postáztam. Később, noha még
full-time titkárnő voltam, amikor időm engedte, Teleki Bélának
gépeltem. Teleki révén kerültem kapcsolatba a HHRF-fel, a
Magyar Emberjogi Bizottsággal, Hámos Lászlóval. Akkor még
Latkóczy Emesével dolgoztak egy hihetetlenül kicsi irodában…
Ha volt valami kulimunka, például a postázás, ott segédkeztem.
A Magyar Házban önkéntes könyvtáros voltam, oda hordták a
körleveleket, címezni. Szabad estéimben beültem az irodába,
telefonszolgálatosnak. Intenzíven csak Teleki Béla halála után
kapcsolódtam be a HHRF tevékenységébe. Amikor magam is
nyugdíjas lettem. Teleki 1990-ben halt meg. Megérte a nagy
fordulatot, a kelet-európai változásokat. Ez csodálatos volt.
Én nagyon hiszek a Jóistenben, vallásos vagyok. A Jóisten
megadta Bélának, hogy megérje Ceau¸sescu halálát. Néhány
héttel élte túl, azzal a reménnyel, hogy ez a korszak végleg
lezárult. Koréh Ferenc, aki ugyancsak erdélyi származású, úgy
halt meg, hogy Iliescu bukott, Constantinescu lett az
államelnök. Hát nem csodálatos ez? Valamit kaptak azért a
hűségért…
E. L. Néhány évvel ezelőtt szóba került, hogy
az egyik magyar magtermesztő vállalat ismét felvenné a
Mauthner nevet. Érthető, hiszen ez a márkanév a maga helyén
olyan, mint a Philips, Opel, Siemens…
M. G. Ferenc
bátyám Portugáliában betársult egy ottani magtermesztő céghez.
A nyolcvanas években felvette a kapcsolatot az egyik jelentős
magyarországi vállalattal. Javasolta, hogy közösen dolgozzanak
a nyugat-európai piacokon. Ahol jó kapcsolatokkal rendelkezik,
és a patinás Mauthner név kölcsönösen előnyös helyzetbe hozná
őket. Az ajánlatot a magyar fél nem fogadta el. Még csak nem
is válaszoltak rá.
1993-ban meghalt Ferenc bátyám. Ezután
Hanzi bátyámmal együtt felújítottuk a kapcsolatot a
magtermesztő vállalat akkori igazgatójával. Felajánlottuk,
hogy ingyen (!) használhatják a Mauthner nevet. Ezúttal
válaszoltak. Jelezték, hogy a családunk bizonyára jómódú:
feltehetőleg hajlandó lenne tőkével, mintegy félmillió
dollárral betársulni a magtermesztő vállalatba. Ez esetben,
amennyiben óhajtjuk, használnák a Mauthner nevet is. - Nem
értették, hogy bennünket nem az üzlet, hanem a családi
hagyományhoz való ragaszkodás késztetett az ajánlat
megtételére. Másrészt, túlbecsülték anyagi lehetőségeinket.
Hanzi bátyám már idős és eléggé beteges volt. Mégis le akart
utazni Budapestre, csakhogy elmagyarázza, miről van szó. Én a
háta mögött, tudta nélkül felhívtam az igazgatót, Tóth Endre
urat. Kértem, jöjjön ki Párizsba tárgyalni, mert Hanzi számára
egy ilyen utazás igen kockázatos. Visszautasította a
meghívást, talán attól tartott, hogy a kollégái személyes
előnyök szerzésével gyanúsíthatnák. A tárgyalások
félbeszakadtak.
E. L. Még egy utolsó kérdés, talán
ízetlen, de kénytelen vagyok feltenni. A zsidó Budapest című
kötetben olvastam Chorin Ferenc Purkersdorfban írott,
Horthynak címzett levelét, valamikor 1944 júniusából keltezve.
Ebben mintegy mentegeti magát, hogy nem hazaáruló, a
németekkel kötött megállapodással nem akarták megkárosítani a
magyar nemzetet. Júniusban félmillió magyar zsidót már
kiszállítottak Auschwitzba… Mi ez a levél?
M. G.
Tulajdonképpen ezzel a tranzakcióval, amelynek segítségével az
egész család életét megmentette, ezzel a magyaroknak óriási
kárt okozott. Magyarok kezéből vette ki a gyárat, a munkát,
ezt a hatalmas értéket. És átadta a németeknek.
E. L.
De hát ez képtelenség. Eszembe juttatja a vonatunkat kísérő
csendőrt, aki Kassán felszólította a vagonba zárt embereket:
adjanak át neki minden elrejtett ékszert, valutát, hiszen
minket hamarosan kiszolgáltatnak a németeknek, és ha azok
találnak nálunk valamit, nyomban agyonlőnek. Persze senki nem
adott át semmit - ha egyáltalában volt még valamijük. Mire a
csendőr mélységesen felháborodva ránk ripakodott: Hát miféle
emberek maguk? Van magukban magyar érzés? Inkább a németeknek,
mint nekünk?!
M. G. Igen, lehetséges. De mi így
éreztünk. Mert bár fegyvertársak voltak abban a háborúban,
tulajdonképp ellenségeink voltak a németek. Magának mások az
emlékei. Mi úgy érezzük, hogy még mindig tartozunk az
országnak. Amikor arról volt szó, hogy Magyarországtól
kaphatunk némi jóvátételt, én nem voltam hajlandó kérni. Ne
szegényítsük mi ezt az országot, ne húzzanak ki mindent
belőle. Egyszer már kaptunk sok mindent Csepeltől, kétszer nem
szabad. Mert 1944-ben tulajdonképpen a magyar kormány ellen, a
magyar kormány háta mögött dolgoztunk, egyeztünk meg a
németekkel - az életünkért cserébe. Sajnálom, de így
van.
New York, 1997. szeptember
|