27 oldal!!!
 

Erdélyi Lajos: Erdélyi Lajos interjúja Mauthner Gabriellával (2000/3-4.)

2004. 06. 30. 17:48:10 | Utolsó módosítás: 2004. 06. 30. 17:48:10



  Meg kell mondanom mindenkinek, hová tartozom
Mauthner Gabriella, "Memi néni" New Yorkban él, hetvenen túli magányos nő. A HHRF - Hungarian Human Rights Foundation - és a Magyar Ház könyvtárában végzett önkéntes munkája révén került szoros kapcsolatba Hámos Lászlóval és feleségével, H. Erdélyi Zsuzsával, a lányommal. A már bensőséges családi hangulatú barátság teremtette meg azt a kedvező légkört, hogy részletekbe menően visszaemlékezzék: hogyan élte meg a zsidó származású, kikeresztelkedett, buzgó katolikus szellemben nevelkedett, a budapesti pénz- és ipari arisztokrácia legmagasabb rétegeihez tartozó kamaszlány az ország 1944-es német megszállását megelőző és azt követő hónapokat. Majd később, a végül is Portugáliába vezető emigrációt - miután családja megkötötte a Gestapo vezető köreivel azt az alkut, amely lehetővé tette néhány családnak a puszta életük megmentését.

Magyarországon hozzávetőleg másfél évtizede, a nyolcvanas évek óta foglalkoznak a magyar ipartörténet egyik legizmosabb egyénisége, a csepeli üzemóriás alapítója, Weiss Manfréd életútjának feltárásával. Megszólaltatták a család Amerika és Nyugat-Európa országaiban élő leszármazottait. Mauthner Gabriella, Weiss Manfréd unokája nem tartozott a meginterjúvolt személyiségek közé. Az alábbiakban lejegyzett, szerkesztett beszélgetés sem tartalmaz új adatokat, amelyek a gazdaságtörténeti kutatást eddig ismeretlen tények feltárásával gazdagítanák. A család történetét egy kevéssé vizsgált oldaláról közelíti meg: hogyan élték át a számukra is tragikus hónapokat, éveket. Amikor rá kellett döbbenniük: korábbi kiváltságaik, vagyonuk, asszimilációs stratégiájuk a Gestapo berlini központjában csak annyit ér, hogy bőröndnyi nélkülözhetetlen holmijukkal, vasúti vagonba zsúfolva meneküljenek ama Budapestről, amely már elindította az Auschwitzba vezető szerelvényeket, gyalogmeneteket. És még csak abban sem lehettek biztosak, hogy tárgyalópartnerük - közvetítőkön keresztül Himmler - állja?e a szerződést.

Több mint ötven éve gyötri Mauthner Gabriellát a kétség: erkölcsi értelemben jogukban állt?e összeköttetéseik és vagyonuk pilléreire támaszkodva kivonni magukat a sorstársaikat sújtó tragédia csapásai alól? Számomra, aki megjártam Auschwitzot, aki tudtam, hogy az ott gomolygó füstfellegekből sorstársaim arca tekint le rám, Memi néni kérdésfeltevése máig értelmezhetetlen. Noha nem kaptam vallásos nevelést, ösztönösen tudom: a legfőbb érték az élet, annak védelmében mindent fel kell áldozni - ha csak nem mások életéről van szó. Mégis megrendülten hallgatom újra a kazettákat. Amikor az ember az isteni gondviselésnek, társadalmi körülményeinek, a véletlennek, akárminek köszönhetően megmenekül a legszörnyűbbtől, akkor ágaskodni kezd a lélek, és fizetteti, olykor évtizedeken keresztül, az erkölcsi adósság részleteit. Olykor kamatostul.

Első beszélgetés

M. G. Mauthner Gabriella vagyok. Édesanyám, Weiss Elza volt Weiss Manfréd legidősebb lánya. Hatan voltak testvérek, hál'istennek mind a hatan túlélték a háborút. A testvérek: Anyám, Elza, aki Mauthner Alfonzné volt; Marianne Kornfeld Móritz felesége; Eugen (Jenő) és Alfonz (Ali) nagybátyáim; Daisy néni - Chorin Ferenc felesége; végül Edit, a legfiatalabb, ő nem ment férjhez. Édesapám 1933-ban halt meg. Özvegyen maradt Édesanyánk nevelt. Valamennyien ahhoz a szélesebb családot felölelő csoporthoz tartoztunk, amelyet 1944-ben a nácik kiengedtek, kiszállítottak Svájcba, illetve Portugáliába.

E. L. Hallottam arról a régi történetről, hogy Weiss Manfréd igencsak ellenezte Elza lánya házasságát a keresztény Mauthnerral…

M. G. Édesapám is zsidónak született. Vagyis a nagyapám, Mauthner Ödön és a felesége: mindketten zsidók voltak. Ők alapították a jó nevű magtermesztő céget. Két fiuk született, Alfréd és Pál, továbbá két lányuk. Ödön nagypapa a híres kertésztbe, Erfurtba küldte ki fiait, ahol egyszerű munkásként dolgoztak. Hogy megtanulják a kertészkedés minden titkát, a cserepezéstől az ültetésig… Édesanyám mesélte, hogy már akkor, a múlt század utolsó éveiben sem volt előnyös olyan útlevéllel utazni Németországba, amiből kiderülhet, hogy az illető zsidó. Nagyapám erős akaratú, minden akadályon keresztültörő ember volt. Miután eldöntötte, hogy Erfurt lesz a legjobb, úgy vélte: mi sem egyszerűbb, megkereszteltette mindkét fiát. Nem voltak vallásosak, a kitérés mentes volt a traumáktól. Bejegyezték őket katolikusnak. Történt ez a századfordulót megelőző években. Édesanyám valamikor 1904-ben ismerkedett meg Apámmal. (Akkor már mindkét Mauthner fiú képzett agrárszakember volt, az apjuk cégében dolgoztak.) A szüleim1906-ban házasodtak össze… Nem volt egyszerű. Weiss nagypapa azt mondta a lányának: egy ember, aki elhagyja a vallását, az nem egy karakter. Úgyhogy nemcsak azt kifogásolta, hogy a leendő veje nem zsidó, hanem azt is, hogy megváltoztatta a vallását.

Ettől függetlenül maga Weiss Manfréd nem volt vallásos. Tartotta az ünnepeket, a zsinagógában is volt valami szerepe; de a gyermekeit nem erőltette vallásos neveléssel. A felesége, Alice nagyanyám nagyon fiatalon, negyvenéves korában halt meg. Hat gyermeket hagyott maga mögött. Őket Weiss nagyapám nevelte, ebben segítségére volt az anyósa, Wahl asszony. Ő sem volt vallásos. Szerencsére Alice nagymama már régóta, még legénykorából ismerte, sőt szerette apámat. Halála előtt gyakran említette, hogy ez a Mauthner fiú jó férje lenne az Elzának. Erre hivatkozott a Wahl dédmama, és akkor a nagyapám beleegyezett a házasságba. Azzal a feltétellel, hogy a fiataloknak meg kellett ígérniük: a gyermekeik zsidók lesznek. Polgári esküvőt rendeztek, egy Charmant nevu ügyvéd kísérte őket az anyakönyvvezetőhöz…. Anyám később mesélte: majd a föld alá süllyedt szégyenében… Húszéves lány létére, tanúk meg ügyvéd jelenlétében alá kellett ott írnia egy okiratot, amelyben leendő gyermekeinek a vallásáról nyilatkozik. Alfréd előtt, akihez ő még férjhez sem ment!! Hát ez olyan erkölcstelen dolog. Komolyan, ez így volt. A Mauthner Ödön és Elza házasságából született első négy gyermeket tehát nem keresztelték meg. A zsidó hitközségnél voltak bejegyezve. Aztán következtek az első világháborút záró évek, kilencszáztizenkilenc, Kun Béláék szörnyű mozgalmai, majd a pogromok. Akkor Weiss Manfréd nagyapám azt mondta Anyámnak: ha most ki akarja kereszteltetni a gyermekeit, ő már nem ellenzi. A várkápolna katolikus plébánosa, Demény Dezső tisztelendő keresztelte meg a négy idősebb testvéremet.

(Tiszteltük, baráti kapcsolatban álltunk Demény Dezsővel. Nagy zeneértő volt. Utóbb a Rózsavölgyi zenei osztályát irányította. Anyámmal rengeteg közös témára találtak. Ő vezette be hozzánk a híres művészeket, Hubermannt, Edwin Fischert… Hubermann egyébként a családunk legjobb barátja volt. Mi, gyermekek, nem nagyon szerettük őt. Ha megjött, csendesen kellett viselkednünk, ebéd után mozdulatlanságra voltunk ítélve, mert Hubermann lepihent, aludt vagy gyakorolt. El kellett mennünk a koncertjeire, amit őszintén szólva untunk… de hát ő is hozzátartozott az életünkhöz. Nem illeszkedik szorosan a témánkhoz, de azért elmondom: Hubermann anyagias természetű művész volt. Koncertjei honoráriumáról keményen alkudozott. Anyám mesélte, a Zeneakadémián már rég elkezdődött a hangverseny, amikor Hubermann a Lendvay utcában még mindig a fellépti díjról vitatkozott. A rendezők bemondatták, hogy a művész elakadt a hóviharban… Nálunk hallgatta meg azokat a hangszereseket, akiket azután magával vitt Palesztinába, és megalapította velük a Filharmóniát. Toscanini külön gesztusként vett részt az avató hangversenyén. Édesanyám őrizte a fényképüket, Hubermann és Toscanini aláírásával.)

Amikor sor került az áttérésre, Demény Dezső elmagyarázta Édesanyámnak: ő megkereszteli ugyan a gyermekeket, de az így nem lesz jó. Az iskolában mindig gond lesz, hogy a szüleik egyházilag, katolikus szertartás szerint nincsenek összeesketve. Látta, megsejtette a problémákat. A jövőt. Azt ajánlotta, anyám előbb keresztelkedjék ki, aztán ő majd szép csendesen összeesketi őket. Az akkor már négygyermekes szülőket. Azt persze ő sem láthatta előre, hogy a kikeresztelkedés a húszas évek elején nem lesz elegendő, hogy kerek húsz évvel később a családot megkímélje az üldözéstől… A hitleri törvények szerint, akiknek a nagyszülei zsidók voltak, zsidónak számítottak. Négy nagyszülőm kétségtelenül az volt. Soha fel nem merült, hogy zsidó származásunkat titkoljuk vagy tagadjuk. Bennünket úgy neveltek, hogy erre büszkék legyünk. Szüleim, nagyszüleim emlékét nem hagyom bántani. Előttem antiszemita kijelentést senki nem tehet. Ez nem a vallásosság kérdése. Van, aki nem vallásos, nem rohan a templomba, de azért tudja, hová tartozik… Amikor ki kellett lépnie a hitközségből, Anyám ugyanazzal a Charmant ügyvéddel ment el a már nem tudom, hogy hívták főrabbihoz. Bejelentették, hogy ő Weiss Elza, és kilép a közösségből… A rabbi unottan vette tudomásul. Hétköznapi eset volt ez abban az időben. De amikor kiderült, hogy ez az Elza a Weiss Manfréd lánya… a hintaszékben üldögélő rabbi majd' hanyatt vágódott, repültek a papucsai a plafonnak… Hogy a Weiss Manfréd lánya elhagyja őket…

E. L. Úgy tudom, a Mauthner-cég központja a Rottenbiller utcában volt.

M. G. Csak a lakásunk volt a Lendvayban. Volt filiálénk Bécsben, Bukarestben is. Egész Európában ismertek bennünket. Angliában a borsótermelésben játszott szerepet a Mauthner-féle vetőmag… Persze, a céget nem lehetett a Weiss Manfréd vállalatokkal egy szinten emlegetni. Sőt a nagy válság idején csaknem teljesen tönkrementünk. Édesapám kénytelen volt hazahozatni a külföldön elhelyezett tőkéjét is, csakhogy megmeneküljön a bukástól. Ezek után 1933-ban meghalt… Nagyapám, Mauthner Ödön még életben volt, de már nem dolgozott. A bátyám, Ferenc vette át a cég irányítását. Végzett mezőgazdász, a képzettségével nem lett volna gond - de mindössze 25 évesen! Sem vezetési gyakorlata, sem kellő tapasztalata. Nehéz helyzetbe kerültünk. Akkor Chorin Ferenc sietett segítségünkre. Gyakorlatilag az történt, hogy a Csepel-üzemek vették át a céget - a Mauthner név megőrzésével. Csepel szigetére helyezték ki a magtisztító telep központját. A bátyám is oda járt ki, dolgozni. Az üzleti irányítást egy Molnár Wunsi nevű kereskedelmi szakértőre bízták (egy Zwack lány férjére). A cég így megállt a saját lábán, de jövedelmet nem nagyon hozott.

E. L. A vetőmagot, nemesített virágmagvakat saját birtokukon termelték?

M. G. Részben. Derekegyházán, a nagy kiterjedésű családi birtokon is volt termesztés, nemesítés. Földeket béreltünk a Tolna megyei Iregszemcsén. Bevontuk a minőségi magtermesztésbe a kisebb gazdákat is. Természetesen megfelelő képzéssel párosítva… Például így szervezték meg Anglia számára a vetőborsó előállítását. Apám gyakran járt kint a földeken ellenőrizni a termesztést, a begyűjtést. Ezt a szakmát soha nem kezeltük pusztán kereskedelmi ügyletként… Apám arra figyelmeztette a bátyáimat, hogy a magkereskedés becsület kérdése. Ha egy zsákba csak egyetlen rossz mag kerül, más, mint amit ígértünk, a bizalomnak vége, bukik az üzlet.

E. L. Hogyan él ezek után a család, a Mauthner Elza családja a harmincas, az utolsó békeévekben?

M. G. Nagyon szép életünk volt. Ha visszatekintek, meseszerűen szép élet. Bár édesanyám soha többé nem ment férjhez. Fekete ruhában járt. Bizalmasan szólva: itt, New Yorkban, kilencvennégy évesen, amikor már nagyon beteg volt… és vele szemben, a falon függött Édesapám portréja (drága barátok titokban csempészték ki ezt a festményt), Anyám csak nézte a képet, akkor mondotta: tizenhét éves korom óta szeretem. Boldog életünk volt. De Apám halála után a budapesti, Lendvay utcai lakásban Édesanyám többé semmiféle ünnepet nem tartott meg, beleértve a születésnapokat, a karácsonyt sem. Többnyire Derekegyházán tartózkodtunk. Egy Károlyi-kastélyban, amelyet még a nagyapám vásárolt, 1917-ben. Halála után a hat testvér örökölte, egyenlő arányban. De mert Édesanyám annyira szerette a természetet, másrészt mert - apámra emlékezve - a földet, a kertészetet is megőrizték, hát többnyire mi laktunk ott. Anyám volt a háziasszony. Az iskoláimat előbb magánúton, majd Budapesten, az Angolkisasszonyok gimnáziumában végeztem. Őszönként, amikor Édesanyám nem akart visszatérni Budapestre, mondván, neki még dolga van, odalent engem Chorinékhoz parkírozott. Boldog voltam, mert ott még két kislány volt… A Chorin lányokkal együtt nőttem fel.

E. L. Mikor érzékeli a Mauthner család, hogy a faji törvények már őket is fenyegetik, dacára a kikeresztelkedésnek?

M. G. Amikor Ausztriát bekebelezi Hitler Németországa. Édesapám rokonai, Breisach Eduard, a felesége és a lánya Bécsben éltek. Ők az Anschluss után már a zsidótörvények hatálya alá estek. Amikor utoljára nyaraltunk Svájcban, útközben természetesen meglátogattuk őket. Emlékszem, a szép Breisachné Édesanyám nyakába akasztott egy gyöngysort, hogy vigye magával, mentse ki Svájcba. Akkoriban a nácik még kiengedték a zsidókat, minimális vagyonnal. A töredékével annak, amit ott kellett hagyniok. Anyám akkor beszélt velünk arról, milyen szörnyű érzés lehet elhagyni az otthont, feladni mindent, menekülni. Arra még csak nem is gondoltunk, hogy ez Magyarországon is bekövetkezhet. Breisachék a későbbiekben menekültek, nálunk laktak. Együtt egy másik házaspárral, Édesanyám rokonságával, egy Eisler lánnyal és a férjével. Összesen ötön. Magyarország befogadta őket, Derekegyházán éltek. Csongrád megye főispánja, Bonczos végtelenül rendes volt velük. Amikor 1944-ben bejöttek a németek, a szerencsétlen Eislerék már nem tudtak feljönni Budapestre - onnét vitték el, soha többé nem láttuk őket. Breisachék túlélték, mert Magyarországon időközben kibocsátottak egy törvényt, hogy azok, akik legalább ötven évvel korábban keresztelkedtek ki, mentesülnek a zsidótörvények hatálya alól.

De azért a szörnyűségeket jóval megelőzve, már itthon, Magyarországon is érezte a család, hogy bennünket is érint az általános hangulat. Azok a fiatalemberek például, akik a külügyminisztériumban dolgoztak, már nagyon meggondolták, vajon elfogadhatnak?e egy meghívást Mauthnerékhez. (Ahová korábban rendszeresen eljártak a fiataloknak rendezett vasárnap délutáni partikra.) Nem volt ajánlatos zsidó házaknál, zsidó környezetben megfordulni. A jégpályán is megritkult körülöttem a társaság. Tizenhat éves voltam… Engem azért írattak be az Angolkisasszonyokhoz, már 1936-ban (!), mert ők olyan hihetetlen liberálisak voltak. Nem kérdeztek a származás felől. Katolikus iskolákban, de főleg az állami iskolákban már nagyon érezhető volt az antiszemitizmus. Lehet, hogy én túl érzékeny voltam, aminthogy most is az vagyok. Nem is voltak az iskolában barátaim; mindenkinél féltem, hogy talán kínos neki velem érintkezni. Visszahúzódtam.

E. L. Anyagi természetű gondjaik ugye nem voltak, dacára hogy a Mauthner-vállalat gyengélkedett?

M. G. A Csepel kiegészítette a jövedelmünket. Ez dominált. Derekegyházát a hat Weiss testvér örökölte. Akkoriban már korlátozták a zsidó tulajdonban lévő földbirtokok méretét. Bennünket, Mauthner Elza gyermekeit addigra nagykorúsítottak. Így a nevünkre lehetett íratni egy-egy tagot a birtokból. (Azután persze mégis elvették az egészet. Hogy ez miként történt, az már az 1944-es események része.) - De már abban az időben ráneveltek arra, hogy szükség esetén biztosítani tudjuk megélhetésünket. Egyik lánytestvérem főzni tanult - a későbbiekben hasznát is látta… Engem a Radnai-iskolába küldtek, gyors- és gépírást tanulni. Később nyelvekre oktattak. Szívből utáltam a gépírást - holott utóbb, Amerikában évtizedekig ezzel kerestem a kenyeremet. Idősebb nővéreimet nem szorították mesterségre. Férjnél voltak, a gyermekeiket nevelték. És úgy tűnt, mentesítve vannak, mert árja-párja státusuk volt.

Ezzel kapcsolatosan hadd meséljem el, hogy az akkori Magyarországon milyen csodálatosan segítőkész emberek éltek. A sógorom, Herbert Margaretha, ősárja osztrák volt. 1938-ban költözött át Magyarországra. Ausztriában csatlakoznia kellett volna a Hitlerjugendhez, bevonulni a német-náci hadseregbe - ezt akarta elkerülni. Bécsi barátaink kértek meg bennünket, hogy támogassuk az áttelepült fiatalembert. A továbbiakban nagy szerelem támadt Herbert Margaretha és a nővérem között. Össze akartak házasodni, de az osztrák törvények ezt tiltották. Árja nem köthetett házasságot zsidó származásúval. Csakhogy Herbertnek édesanyja révén magyar rokonai is voltak: a Lajtay család. Hivatalosan adoptálták, ezzel elnyerte a magyar állampolgárságot. Ez 1940-ben történt. Tette ezt csak azért, hogy összeházasodhasson a nővéremmel. Az édesapja - aki a későbbiekben, a háború után Ausztriában pénzügyminiszter lett - Édesanyám és nővérem jelenlétében figyelmeztette a fiát: gondosan mérlegelje, hogyan dönt. Magyarországon a zsidóüldözés már csak percek kérdése, akkor pedig a születendő gyermekeiknek súlyos problémáik lesznek. Herbert sógorom röviden válaszolt: az esküvő szeptember 12-én lesz. Most ugrom a történet előadásában. 1944-ben, amikor a nácik elhurcolták családunkat Budapestről, és mi heteken keresztül egy Bécs közeli kis állomáson, vasúti hálókocsiba zsúfoltan vártuk, mi történik velünk… a Margaretha család, Herbert szülei nemcsak a nővéremet és gyermekeit fogadták be, hanem a másik nővéremet is négy gyermekével. Hamarosan Ali nagybátyámat meg Hanzi fivéremet is, akiket az SS túszként visszatartott Bécsben. (De erről még beszélünk.) Ajtót nyitottak minden üldözöttnek. Volt a családnak egy régi barátja, Kahan papa. Zsidó származása miatt sárga csillaggal járt. Margaretha úr, valahányszor találkozott öreg barátjával, karon fogta, elkísérte, felszállt vele a villamosra… Most elbeszélve, ez puszta gesztusnak tunhet. Abban az időben tett volt. Ugyanígy viselkedtek Budapesten Lajtayék. Mások is. Nem is tudtuk, milyen sok barát él a környezetünkben.

Visszatérve a családban uralkodó hangulatra… Mindenki a lelkialkatának megfelelő módon reagálta le a történteket. A nagynéném pesszimista beállítottságú volt. Semminek nem tudott többé örülni. Most már vége mindennek, ez csak napok kérdése - mondogatta. Főzni tanult, vasalt, de ezek legalább hasznosak voltak. Mindent meg akart tanulni, hogy ha menekülésre kerül a sor, tudjon a családján segíteni. Se opera, se koncert - semmi a régi életformából. Anyám viszont azt gondolta: addig kell élvezni az életet, amíg lehet, s az utolsó percig kihasznált mindent. Neki a zene volt a mindene, tehát koncertre, operába járt. 1943 decemberében (!) még arról beszélt, hogy Derekegyházán ki kellene javíttatni a lakást. A konyhában, a folyosón hull a vakolat… Chorin Feri bácsi úgy vélekedett: "ez nem az az idő, amikor az ember befektet…" Anyám sehogy sem értette, miért nem. Azután 1944 márciusában megértette.

E. L. A kikeresztelkedett, a magyar arisztokráciához közel álló zsidó nagypolgárság a háború kitörésének idején, 1939-1941-ben már érzékeli, hogy a zsidóságot puszta létében is veszélyezteti a kialakult helyzet? Úgy vélték, csak a vagyoni helyzetük rendült meg, vagy felismerték, hogy az életük nincs többé biztonságban? Sejtették, hogy sor kerülhet az Endlösungra, a gázkamrákra?

M. G. Nem. Nem! Arra gondoltunk, hogy az életmódunkat felszámolják, de Auschwitzra nem gyanakodtunk. Én már 19 éves voltam, de semmiről nem hallottam. Igaz, Pista bátyám esete már jelzett valamit. 1939-ben Svájcban nyaraltunk… Akkor Chorin Feri bácsi javaslatára és intézkedései alapján a bátyám Zürichben maradt. Már túl volt az érettségin. Ha visszatér Magyarországra, behívják katonának, vagy munkatáborba viszik. Idősebb bátyáimat behívták katonának, tiszti rangot értek el. Később azonban a zsidó származású, kikeresztelkedett fiatalok munkatáborba kerültek… Fehér karszalaggal.

Ezért kellett Pistának Svájcban maradnia. Ott mezőgazdasági és kereskedelmi főiskolán tanult. Soha többé nem tért vissza Magyarországra. Nem is akart. Annyira bántotta, ami otthon történt. Az egyetlen volt közülünk, aki személy szerint nem érezte bőrén a nácizmus szörnyűségeit, később a kommunizmusét sem. Nem üldözték, nem kellett menekülnie. Mégis ő szenvedett a legmélyebben… Talán érthető. Akik naponként jobban érzékeltük, hogyan közeledik a tragédia; hozzáedződtünk. Két évvel később, 1941-ben, miután leérettségiztem, Feri bácsi engem is utána akart küldeni. Ezt én abszolúte nem akartam. Megmondom őszintén, ez nem holmi nemzeti érzésből fakadt. Az otthonomat nem akartam elhagyni. Akkor a svájciak szerencsére nem adtak vízumot. Nekem szörnyű lett volna távol lenni, amikor a családomra rászakadt mindaz, ami a későbbiekben történt. Máig őrzöm azt a levelet, amelyet Pista bátyám 1944-ben írt egy jó barátjának. Haza akart jönni, segíteni bajba jutott családjának. Hál' istennek, nem engedték visszatérni.

E. L. A német megszállás pillanatáig a család nem érzékelte, mi készülődik, mi történik az országban? Nem tűntek el a környezetükből emberek?

M. G. A közvetlen családból senki. Ugyanakkor ott voltak a rokonaink Ausztriából. Akiknek az Anschlusst követően el kellett hagyniok az otthonukat. Édesanyám unokatestvére és családja már csak szökés útján menekülhettek. Szóval tudtuk, mi történik a szomszédban, a Harmadik Birodalomban. De nem akartuk tudomásul venni, hogy ez bennünket is utolérhet. Az emberekben hihetetlen élni akarás van…

E. L. Ezt ismerem. Minden szombati vendégünk egy Krakkóból menekült vegyésznő volt. Beszámolt a lengyel zsidók tragédiájáról. Mi rémüldöztünk, de hogy ez velünk, Erdélyben… hát nem. A rokonaik elmondták, milyen volt az élet az Anschlusst követően?

M. G. Édesapám rokonai ilyesmiről még nem számolhattak be. Ők hivatalosan jöttek át. Nem voltak táborban, nem hurcolták el őket. Vagyonuk mintegy kilencven százalékáról le kellett ugyan mondaniuk, csak így kaphatták meg az útlevelet. A bizonyosra várható üldözések elől menekültek. Akkor még nem szólhattak a leselkedő borzalmakról, megsemmisítő táborokról. Ott kellett hagyniuk minden vagyonukat, erről beszéltek.

Breisachék tehát életben maradtak. Bizonyíthatóan ötven esztendővel korábban, tehát még a századforduló éveiben, keresztény szertartás szerint házasodtak össze, ezért szabadon kellett engedni őket. Akkor a csepeli táborban éltek, onnét jöhettek ki. Egy SS-tiszt kíséretében a mi Lendvay utcai lakásunkhoz igyekeztek. Ott őrizték az irataikat. Ez már a Sztójay-kormány idejében történt. A helyszínre érve látták: a házat bombatalálat érte. Bennünket tehát nem találhattak ott. De a lányuk, Breisach Magda pontosan tudta, hogy a házmester a pince melyik sarkába tette le a bőröndjeiket. Magda mélyen vallásos lélek volt. Amikor a törmelék közül egyedül az ő irataikat rejtő bőröndöt kotorták elő, ráadásul érintetlenül, ezt isteni csodának vélte. Így szabadult meg a család. Később sikerült kijutniuk Svájcba.

E. L. 1944 tavasza. Hogyan kezdődik az a tranzakció, amely végül is oda vezetett, hogy 34, a Weiss Manfréd családjához, illetve környezetéhez tartozó ember kijut a semleges Svájcba, illetve Portugáliába?

M. G. 1944. március 19-én reggel hagytuk el az otthonunkat. Idejében. Az történt, hogy Chorin Feri bácsit telefonon hívta Erdődy úr, Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából. A németek átlépték a határt, és a család azonnal tűnjön el. Mi, a Mauthnerek politikailag bizonyára érdektelenek voltunk a németek számára… De hogy általunk ne tudakozhassanak a többiekről… Chorin Ferencről és Kornfeld Móricról, akik politikailag és származásuk miatt egyaránt veszélyeztetett helyzetben voltak. Ez tehát 19-én, egy vasárnapi reggelen történt. Elmentünk a Lendvay utcai Mauthner-házból - örökre. Hál' istennek akkor ezt még nem tudtuk. A bombázásra később került sor.

Nagyon jó barátaink voltak, akik már jóval korábban felajánlották: ha valaha el kell tűnnetek a lakásotokból (mert tudtunk a Bécsben történtekről), akkor jöhettek hozzánk. Vasárnap lévén, nem volt szabad autóval közlekedni. A háborús benzinhiány miatt hozták ezt a rendeletet, és zsidókra, nem zsidókra egyformán vonatkozott. De a bátyám (aki nemrégiben hunyt el, Párizsban) a Vöröskeresztnek dolgozott. Kitette autójára a szervezet jelvényét, ő vitt szét bennünket a kijelölt lakásokba. Engem Villányi Frigyesékhez, a nyugalmazott vatikáni követ családjához. Chorin Ferenc és Kornfeld Móric a zirci apátság épületében rejtőzött el. Jóban voltak Endrédi főapáttal. Erzsébet és Daisy - akkoriban fiatal lányok - a Korányiékhoz mentek, az orvosprofesszor családjához. A Váci utcában laktak, szemben az Angolkisasszonyokkal. Korányiék lakása szuk volt, ezért a lányok a kisasszonyoknál, az internátusban aludtak. Az iskola, az internátus nyitva volt, ott rengeteg zsidót rejtegettek. Édesanyám a Borbély sógoromhoz ment, a Hűvösvölgybe. (A sógorom árja, felesége, a nővérem tehát "árja-párja", három gyermek anyja. Ők nem voltak veszélyben). A családból mindenki máshol volt - a híreket a vöröskeresztes jelvényével autózó bátyám szállította. Ő volt az összekötőkapocs. Eleinte ki sem mertünk mozdulni a lakásokból. Én tehát a Villányiéknál húzódtam meg. Csak akkor realizáltam, milyen hosszú lehet egy nap, ha hírekre várok, és mégsem tudhatom, mi történik a családommal. A világgal. Villányiék olvasnivalóval, kézimunkával igyekeztek lekötni a figyelmemet - kedvesek voltak, a konyhába hívtak segíteni -, mindent megtettek, hogy ki ne menjek az utcára. Mert nem lehetett kiszámítani, miféle veszedelmek várnak ránk. Aztán megtudtuk, hogy ugyanabban az épületben, Hatvani Károlyéknál házkutatás volt. A titkárnője jött figyelmeztetni: jó lenne, ha elköltöznénk, mert lehetséges, hogy a házkutatást kiterjesztik a többi lakásra is. Zsidót rejtegetni veszélyes volt. Tehát két nap multán átmentem a Gerbaud-házban lakó Elischer családhoz. Vilmos bácsi és felesége a szüleimnek, lányai pedig a nővéreimnek voltak igen jó barátai. Elischer Edit (abban az időben harmincéves lehetett, nem volt fiatal lány), amikor a rádióból megtudta, hogy bejöttek a németek, azonnal a Lendvay utcai lakásunkhoz sietett. De mi már nem voltunk ott. Viszont ott találta Bertát, aki anyámnak volt éveken keresztül a komornája. Tulajdonképpen családtagként élt velünk… Elischer Edit az ő segítségével magára öltötte anyám ruháit, kabátjait, egyiket a másik fölé, úgy gurult ki a lakásból. Ezt megismételte kétszer-háromszor - ami nem volt könnyű. Ugyanis a lakásunkba azonnal beköltöztek az SS-tisztek - és persze igénybe vették az alkalmazottakat, szakácsnőt, gyermeklányt, komornát… Edit azt mondta, hogy ő Berta barátnője, árja… Csodálatosan bátor volt. Az éjjeliszekrényből kivette nővérem kis aranyláncát, karjára kötötte, elhozta.

Hozzájuk költöztem át, a Dorottya utcába. Ott laktam két hétig. Az első napokban nem mertem kilépni az utcára. Nem lehetett tudni, lesz?e lövöldözés, ellenállás. Amikor április első felében kimentem az Elischer-lakásból, természetesen felvarrtam a sárga csillagot. Arra már nem emlékszem, hogy kitől kaptam. Átmentem a Rudánékhoz, akik a Váci utcában laktak, hogy meglátogassam Annust. Ez volt a legnagyobb hülyeség, amit csak csinálhattam… Becsengettem, és akkor mindenki, aki ott bujkált (mert nem egyedül Annus kapott náluk menedéket) rohant elbújni, ijedtében. Ott volt Zwack János, ennek a mai politikus Péternek az édesapja is… Naiv voltam. Tudhattam volna, hogy olyan lakásba, ahol sorstársaim bujkálnak, nem szabad becsengetni. A csillaggal is baj volt, a ruhámon. Azt mondták, vagy jöjjek csillag nélkül, vagy maradjak otthon. Érzékeltetni szeretném ezzel: mennyire nem éreztük át akkoriban a veszély igazi méreteit… Emlékek az Elischeréknél töltött napokból. Udvarolt akkoriban Editnek egy Szelényi Tibor nevű úr. Küldött neki egy óriási vörös szegfűkből összeállított csokrot. Edit arra kért, hogy tennék meg neki egy szívességet: gondozzam a szegfűket, naponta vágjam, cseréljem a vizet… Szimbólum lett a szegfű. Akkor mondtam, hogy ha túl leszünk ezeken a szörnyuségeken, a Mauthner-kertészet összes vörös szegfűje a tied lesz. Arra persze nem gondoltam, hogy többé nem lesz Mauthner-kertészet… (Szegény Edit - az ő számára a háború utáni idők csak fokozták a szenvedéseket. Svájci származású lévén, a Lendvay utcai francia konzulátuson titkárnősködött a Rákosi-időkben. Kémkedés ürügyével börtönbe vetették, hat évig volt bezárva. El kellett válnia a férjétől, aki atomfizikus volt - nehogy a férjét is bajba keverje. Senki nem tudott rajta segíteni. A családom is, én is - Portugáliában voltunk, tehetetlenek.) Edit most Magyarországon él, kilencvenéves… Ahányszor ott vagyok, illetve a születésnapjain, megkapja a vörös szegfűkből összeállított csokrot. Nem is kell írnom hozzá semmit, tudja, kitől jön. Nemrégiben látogatott Chirac köztársasági elnök Magyarországra; ebből az alkalomból kitüntette azokat, akik Franciaországot szolgálták, és ezért börtönt szenvedtek. Szelényi Editnek átnyújtotta a Becsületrendet, a Légion d'Honneur rendjelét. Megkaptam a követségen készült fényképet… Editnek, korára való tekintettel, hoztak egy széket. Meg volt sértődve, mondván, ha a francia államfő beszél, ő nem ülhet le.

E. L. Viselte valaki Mauthneréknál a sárga csillagot?

M. G. Én. Egyedül én. A többiek ki se mozdultak rejtekhelyeikről. A bátyámat kivéve, aki vöröskeresztes jelvényt tűzött ki. Úgy éreztem, ha találkoznék valakivel, aki ismer - szégyenkeznék, ha nem viselném. Hogy jövök én ahhoz, hogy más legyek, mint a többiek. Ez erkölcsi gond, meggyőződés kérdése. De megmondom őszintén, nagyon rövid ideig hordtam a csillagot. Elischeréktől kétheti ott-tartózkodás után elköltöztem. Nem akartam bajba hozni őket. Légiriadók voltak. Én nem mehettem le az óvóhelyre. Féltünk a házmestertől… és akkor ők is velem maradtak. Tehát átköltöztem a Hűvösvölgybe. Az a nővérem, aki még nem volt férjnél, szintén átjött oda. Borbély sógorom akkor - nagyon helyesen - figyelmeztetett, hogy őket hozom bajba, ha csillagot viselek. (Addigra már ki-kimerészkedtem az utcára.) Inkább nem tettem ki többé a lábamat a házból. Akkor már tudtuk, hogy Chorin Ferencet, Kornfeld Móricot, Weiss Jenőt elfogták, lágerbe, börtönbe zárták a németek. Úgy éreztük, megállt a világ, ha ez megtörténhetett. Április 17-én értesültünk, hogy Chorin Ferit a németek visszahozták Mauthausenből, Budapesten van, az Andrássy úti központjukban őrzik. Kornfeld Móricot, akit vele együtt hurcoltak el, továbbra is Mauthausenben tartották fogva.(Különben mindkettőjüket egy meggondolatlanság, ügyetlenség folytán tudták elfogni. Zircről ugyanis hazatelefonáltak, feleségükkel beszéltek. Túlzottan optimisták voltak, nem is gyanították, hogy lehallgatják a készüléküket. Rövidesen megjelentek a németek Zircen, elhurcolták őket.) Chorin Ferit Mauthausenből bizonyára azért hozták vissza, hogy tárgyaljanak a vagyon kisajátításáról. Lehetséges, hogy Billitz Vilmos, a Csepel Művek igazgatója, a család megbízottja már korábban kapcsolatba lépett Kurt Becher SS-századossal…. Hogy mikor vonták be Feri bácsit a tárgyalásokba… ezekről a technikai ügyekről én semmit nem tudok. Boldog voltam, hogy visszahozták. A Gestapo az Andrássy úton őrizte, ott volt a központjuk - ami egyébként szintén családi ház volt, Jenő nagybátyámé. Őt a Fő utcai börtönbe vitték, 16 éves fiával együtt. Áprilisban őket is elengedték onnét, a továbbiakban házi őrizetben tartották.

És még mindig nem gondoltunk arra, hogy ezt az országot el kellene hagyni.

Akkor eljött hozzánk Jenő nagybátyám felesége (ősárja volt, tehát szabadon közlekedett), azzal az elgondolással: mit szólnánk ahhoz, ha elmehetnénk Magyarországról? Feltételezem, ez az ő ötlete volt. De lehetséges, hogy értesült a tárgyalásokról. Nem tudom.

E. L A március 19. és június első napjai közti időben a család befolyásos emberei, akiknek jó kapcsolatuk volt a kormányzó környezetével, nem próbálták meg felhasználni ez irányú összeköttetéseiket?

M. G. Csak Chorin és Kornfeld tehette volna, de őket elvitték, illetve őrizet alatt tartották. A többiek tehetetlenek voltak.


Második beszélgetés

E. L. Hogyan éli meg a tizenéves bakfislány a háborús éveket? Szubjektíve megérez valamit ama fenyegetettségből, amely a család korábbi biztonságát fenyegeti? Félárva volt: Édesanyja a hét gyermek nevelésével foglalkozott. Ezzel szemben a rengeteg rokon: mind jómódú emberek, az ipari-kereskedelmi elit, mondhatnám, arisztokrácia tagjai. Ám a törvények azt feszegetik, kinek hány százalék zsidó vér kereng az ereiben, függetlenül attól, hogy egy-két, akár tíz esztendeje mi a vallása…

M. G. 1941-ben Magyarországon is erőteljesen hatott az antiszemita nyomás. Ezt családunk jól érzékelte. Az exponált, nem titkolt zsidó származás mellett a politikai beállítottságunk is fokozta a gondokat. Chorin és Kornfeld nagybátyáimról mindenki tudta, milyen nézeteket vallanak.

E. L. Ez a bel-, illetve külpolitikát érinti, avagy mindkettőt?

M. G. Zsidó származásuknál fogva Hitler-ellenes érzelmeik voltak, ez természetes. Azt nem tudom, hogyan viszonyultak a zsidótörvényeket megszavazó Teleki-kormányzathoz. Minden náciellenes mozgalmat támogattak, anyagilag is. Újságokat, szervezkedéseket. Azt megint csak nem tudom, hogy mennyiben lehetett befolyásolni a zsidótörvényeket jóváhagyó honatyákat. Emlékszem, Feri bácsi mondotta: azért marad meg a Felsőházban, mert ha ő is kilép, akkor szabadjára engedi azokat a hullámokat, amelyeket, ha kismértékben is, de lassítani, gátolni tudott. Így legalább próbálkozhatott.

E. L. Erről Memi néni akkoriban értesült, vagy csak később?

M. G. Csak a háború végén, Portugáliában beszélt erről Chorin Ferenc. Őszintén meg kell mondanom, 1941-ben csak azt éreztem, hogy vannak bizonyos körök, amelyekhez zsidó származásomból kifolyólag én nem tartozom. Az Angolkisasszonyoknál volt egy olyan klikk, amelyet kerültem. Bethlen Mária, Urbán Hanna, Kunder Mária… Olyan gyermekek, akik egyébként szívélyesek voltak, de mert a szüleik a kormányzatban is exponált politikusok, úgy hittem: távol kell tartanom magam tőlük. Mindig féltem, nehogy kellemetlen helyzetbe hozzam azokat, akik közelednek hozzám, meghívnak - de nem tudják, hogy zsidó származású vagyok. Ez annyira mélyen rögződött, hogy később, amikor Portugáliában, majd Svájcban éltünk, még mindig kényszeresen éreztem: meg kell mondanom, figyelmeztetnem kell a velem kapcsolatba kerülőket zsidó származásomra. Iszonyúan naiv voltam.

E. L. Még egyszer: 1944. március 19. Bevonultak a németek…

M. G. A bátyám hozta-vitte a híreket. A vagányság volt a lételeme, vöröskeresztes kocsival járta a várost. A Ritz Szállóban lakott, vöröskeresztes karszalaggal közlekedett, amihez persze semmi joga nem volt. Hogy nem fogták el, ez maga a csoda… Ő javasolta, hogy kétheti ott lakás után hagyjam el Elischerék lakását. Annus nővéremmel együtt kivitt a Budakeszi útra, Borbélyékhoz. Így találkoztam össze Édesanyámmal. Borbélyéknak és Margaretháéknak ott volt egy-egy családi, nyári villájuk, az Árnyas út és a Budakeszi út kereszteződésénél. A háború első évében lengyel menekültek lakták. A család ajánlotta fel részükre. A krakkói polgármester foglalta el egész famíliájával. A jóisten tudja, mi történt velük, amikor a németek bejöttek… Az alsó házba, amelyik Jenő nagybátyámé volt, már beköltöztek a németek. Így hát a szomszédságukban éltünk… Hogy érthetővé tegyem, milyen emberek éltek a környéken… A Pallavicini őrgrófék az Árnyas utcában laktak. Naponta átjöttek hozzánk megkérdezni, szükségünk van?e valamire… Az őrgróf tüntetőleg sárga nyakkendővel járt, csillagot mégsem tehetett a mellére. Így járt a németek lakta, őrizte kerten keresztül.

Ezek után keresett meg bátyám Billitz Vilmossal, a csepeli üzemek igazgatójával, aki ügyeinket intézte. Azt ajánlotta, hogy Édesanyám menjen át a Gyarmatiékhoz, lakjon ott. Nem tudom az okát. Talán arra gondoltak, hogy a Gestapo megtudta, hol tartózkodik, vagy egyáltalában, féltették a német tisztek szomszédságától… Tehát Édesanyám átment Gyarmatiékhoz, Lenke nagynénémékhez, ahová időközben beköltözött Ali nagybátyám is. Gyarmati Viktor árja származású, a felesége (édesapám húga) zsidó - róla nem is tudom, kikeresztelkedett?e, vagy sem. A következő lépés már az elvitelünket megelőző éjszakán történt, tehát júniusban. Azt mondották: menjünk át mi is Gyarmatiékhoz… Ha akarjuk, benézhetünk még Elischerékhez, ahol ruháink, ékszereink voltak. Egy kézitáskát vihetünk magunkkal - így szólt az eligazítás. Nem tudtuk, miről van szó. Így hát csak utólag bánhattuk: miért is nem búcsúztunk el azoktól az emberektől, akik olyan végtelenül rendesek voltak hozzánk.

E. L. Mikor és hogyan tudta meg, hogy Chorint, Kornfeldet elvitte a Gestapo?

M. G. Rögtön a harmadik vagy negyedik nap, a megszállás után. Trafikba vagy talán patikába mentem vásárolni, a Dorottya utcába. Ott beszélték az emberek. Hogy elfogták őket. Így tudtam meg. Chorin nagybátyámmal csak júniusban találkoztam. Az elvitelünket megelőző éjszakán. Azt, hogy egyáltalában él, és hogy visszahozták őt az Andrássy úti házába (akkor már kényszerlakhelyére), április 17-én tudtuk meg. Nagynéném születésnapja volt. Soha ennél szebb születésnapi ajándékot, mármint hogy megtudtuk - él! Mauthausenből hozták vissza. Kornfeld nagybátyámmal csak ausztriai fogva tartásunk helyszínén, Purkersdorfban találkoztunk, a vonatbeli szállásunkon.

E. L. Dátumot említett, április 17-ét. És hogy egy júniusi éjszakán indították útnak, ki az országból. Mivel töltötték ki addig a napjaikat?

M. G. A Budakeszi úton, a villában már volt elfoglaltságunk. Nővéreim gyermekeivel foglalkoztunk, háztartást vezettünk…

E. L. Arról semmit nem tudtak, hogy időközben Erdélyből, vidéki magyar városokból gettókba hurcolták, Auschwitzba deportálták a zsidókat?!

M. G. Én csak a gettózásról hallottam. Lehet, hogy mások tudtak róla. Átéltük a bombázásokat, láttuk, hogy Csepel ég (a Hűvösvölgyből, a domb tetejéről odalátni) - ott dolgozott orvosként Borbély sógorom. Másik sógorom, Margaretha is, a posztógyárban… Remegve vártuk, hogy este ki jő haza. A napi gondjaink. A bizonytalanság. Nem tudtuk, mi lesz velünk.

E. L. Hogyan gyűjtötték össze a családot azon a júniusi éjszakán?

M. G. Amikor bátyám átvitt bennünket a Budakeszi úti villába, ugyanazokban az órákban a többi rokonainkat is odaszállították. Több mint harmincan gyűltünk össze. Hogy ott írják alá a szerződéseket. Este hoztak, és hajnaltájt már vittek is tovább. Amikor erről mesélek, mindig csak a percekre emlékszem… Találkoztunk Chorin Feri bácsival (milyen boldogok voltunk), Daisy nagynénémmel, aki szintén bujkált a kisfiával. Az unokanővéreim…. Azt még nem realizáltuk, hogy mire megy ki ez az egész összehozás, mi lesz a következő lépés. Nos, az is bekövetkezett. Közölték velünk, hogy aki részvényes a Csepel Művekben, annak alá kell írnia egy szerződést. Hogy a részvényeket a Treuhandra ruházzuk át, nem végleges formában, a tulajdonjog fenntartásával, 25 évi használatra. Én nem szerepeltem az aláírók között, mert nem voltam részvényes. A Csepel Művek részvényei az árjának számító sógoraim nevén szerepeltek. Jenő nagybátyám felesége is árja volt… Azoknak, továbbá Weiss Manfréd hat élő gyermekének kellett aláírniuk a szerződést. Ott álltam, néztem, ahogyan a többiek aláírják.

Ezek után közölték velünk, hogy a család nevében tárgyaló Billitz Vilmos igazgató, valamint Kurt Becher százados, a tranzakció végrehajtói megállapodtak: a családot nyugati, semleges országokba, Portugáliába és/vagy Svájcba menekítik. Becher követelte, hogy a családok jelöljenek ki három túszt, ott, azonnal, az aláírás helyszínén. Azok majd Bécsben maradnak, mert a németek nem akarták, hogy a tranzakcióról bármi kitudódjék; általuk vélték biztosítani, hogy a család erről nem fog beszélni.
E. L. A németek tehát a családokra bízták, maguk jelöljék ki a túszokat. Nem lehetett könnyű.

M. G. Szörnyű volt. Weiss Jenő nagybátyámat és a fiát a németek a megszállás első napján már elhurcolták - a Fő utcában raboskodtak. Ők már kivették a részüket… Helyette a testvére, Alfonz nagybátyám jelentkezett, önként. Kornfeldéktől pedig György. A felesége osztrák volt és árja. A családja Bécsben élt - tehát ő is vállalta. Mauthnerék részéről Hanzi bátyám jelentkezett, aki mint mondottam, mindig vagány volt. Feri bácsi félt ugyan attól, hogyan fog Hanzi szerepelni - hát jól szerepelt. Így a Weiss, a Kornfeld és a Mauthner családból ők hárman maradtak Bécsben, túsznak. De aznap hajnalban még valamennyien együtt indultunk - csak később választották külön a túszokat.

Úgynevezett Pol-autókon, kis rendőrkocsikon indultunk Bécs felé. Ránk bízták, ki kivel akar együtt utazni. Én anyámmal és nővéremmel ültem egy kocsiban. A Széna téren tört el a mécses, akkor realizáltam, hogy elvisznek, elmegyünk. Legalább tizenöt kocsiból állhatott a menet, motorbiciklis, szuronyos SS-őrök kísérték két oldalról a konvojt. Purkersdorfig utaztunk, egy Bécs-közeli községig. Kiszálltunk az autókból. Vasúti hálókocsi várakozott ránk, abban helyeztek el. Kis konyhával, étkezőfülkével, volt egy tehervagon is… Már nem emlékszem, ki volt?e jelölve, melyik fülkében fogunk lakni. Én Édesanyámmal aludtam, nővérem Edit nagynénémmel, akinek nem volt gyermeke… Mindenki igyekezett családtagjaival együtt maradni.

A szerelvényt Purkersdorf és Hütteldorf, egymáshoz közeli állomások között ingáztatták. Hat hetet töltöttünk a hálókocsiban. Német katonák, szerencsétlen fiatal fiúk vették körül a vagont, főztek nekünk… Persze örömmel végezték ezt a szolgálatot - jobb volt, mint a frontra menni. Velük volt egy tiszt, Wowerath nevu, aki végtelenül udvarias volt. Semmi zsidózás vagy családellenes hangulat. Úgy tudjuk, Wowerath később elesett a keleti fronton. Feltehetőleg azért küldték ki, hogy ennek a tranzakciónak minden tanúját eltüntessék. Kijött a vonathoz Kurt Becher is, nagybátyáimmal tárgyalni… A részletekről nem tudok, de őt magam is láttam.

E. L. Ez azonos volna azzal a Kurt Becherrel, aki Kasztner Rezsővel állott kapcsolatban, vele tárgyalt, és aki a későbbiekben igénybe vette az utóbbi őt igazoló nyilatkozatát. Akiért végül is Kasztnert meggyilkolta Izraelben egy holokausztot túlélő lengyel zsidó?

M. G. Ő az. Ezek után Becher "jóvoltából" két alkalommal hoztak ki nekünk Budapestről koffereket, ruhákkal. Hiszen kézitáskával, egy szál ruhával indultunk el, és úgy látszik, a megállapodásban, a feltételekben az is benne volt, hogy valamit majd utánunk küldenek, a legszükségesebbeket. Emlékszem, milyen izgalommal, örömmel nyitottuk ki az első bőröndöket, hogy jaj, vajon mi érkezett otthonról… A nagybátyám díszmagyar kardja feküdt a tetején. Hát ez ott nagyon hiányzott. És hadd mondjam el: a házunkba beköltözött egy Welish nevű szlovákiai magyar, az SS egyik gazdasági vezetője. Összegyujtött mindent, ami mozgatható volt, ezüstöt, ágyneműt, és vagonokkal vitette el. Persze, nem a családunk után… Szlovákiába, Németországba?! Berta, Anyám nagyszerű kis komornája a háború után meglátogatott, itt Amerikában. Mesélte, hogy nővéreim báli, estélyi ruháit Welish nővendégei hordták. A lehető legdurvábban bánt az alkalmazottainkkal.

E. L. Purkersdorf, hálókocsi, elfogadható élelmezés, a viszonyokhoz képest tűrhetően viselkedő német katonák… Féltek?

M. G. Én nem emlékszem arra, hogy féltünk volna. De ez nem bátorság, hanem hülyeség volt. Komolyan mondom. Ilyen naivnak lenni, ott és akkor nem félni, ez hülyeség.

E. L. Még mindig nem tudtak Auschwitzról?

M. G. Én nem tudtam. De tudtuk azt, hogy vannak koncentrációs táborok, és a németek elviszik az embereket. Tudtunk Mauthausenről, mert ott volt Feri bácsi. De Auschwitz neve nem merült fel. Tudtunk táborokról, de nem a megsemmisítésről. Persze az, hogy én nem hallottam ezekről, semmit nem jelent.

E. L. Magam is így hiszem, utóvégre, ha a családból akár csak egyetlen ember volt Mauthausenben, 1944-ben, egyszerűen lehetetlen, hogy ne jutott volna el hozzá az Endlösung híre.

M. G. Ismétlem, az, hogy én nem hallottam ezekről, semmit nem jelent. Például Edit nagynéném (aki Schlachta Margittal és Keresztes-Fischerrel együtt igyekezett megakadályozni a Magyarországon összegyűjtött lengyel zsidó lányoknak a hadműveleti területekre való kiszállítását) - szóval Edit halálbiztos volt abban: ezt nem fogjuk túlélni, táborba visznek valamennyiünket. A másik rokonom, Erzsi, Ali nagybátyám felesége nem keresztelkedett ki. Vallásos volt, öntudatos zsidó maradt a nehéz években - ő meg volt győződve, hogy Mauthausenbe visznek. Anyám… ő azzal törődött, hogy júniusban mi virágzik az erdőben; kisétált gyöngyvirágot szedni. Az őrség katonái hozták vissza, amikor kiderült: túllépett az engedélyezett övezeten.

E. L. Ha ennyire laza volt az őrizet - nem merült fel a szökés gondolata? Ha amúgy is tudtak Mauthausenről…

M. G. Nem szöktünk, mert azért nagy valószínűsége volt annak, hogy mégiscsak kiengednek Portugáliába vagy Svájcba. Szegény Annus nővéremmel mondogattuk, hogy csak az ne történjék, ami az oroszoknál… Hogy elmennek otthonról és azután harminc évig kell várni, hogy valaki visszatérjen. Júniusban tudomásunkra jutott: a németek úgy döntöttek, hogy a félárja házaspárokat - tehát a nővéreimet, Margarethánét és Borbélynét gyermekeikkel együtt Svájcba viszik. (Oda egyszerűbb volt útlevelet kapni). Bennünket pedig Portugáliába.

Elsőnek a nővéremék indulhattak, vonaton. Keserves volt a búcsú. Nem tudtuk, végig vonaton, vagy csak az első repülőtérig mennek, hogy eljussanak Svájcba. Hamarosan bennünket is vonatra ültettek, Stuttgartba szállítottak. Ott két repülőgép várt ránk. Beosztották a családokat, én anyámmal és Weissékkal voltam az egyik gépben, a nővérem Chorinékkal a másikban. Velünk utazott Billitz Vilmos is. Ugyanis az idős édesanyját, húgát és annak családját szintén kiengedték. Hasonlóképp a csepeli Hoff Gyulát, szüleivel, feleségével. Ügyvédként Hoff intézte az egész tranzakciót. Nem tartozott a családhoz, ő az ügy bonyolítójaként jöhetett Portugáliába.

Később Billitz Vilmost a németek visszavitték Magyarországra. Nem akarták, hogy bárki, aki tud erről az ügyletről - kint maradjon, a semleges világban. Bennünket a Bécsben visszatartott hozzátartozóinkkal zsaroltak. Billitz bátran tért vissza Budapestre. A felesége ősárja volt, tehát mozoghatott. Úgy érezte, neki sem lesz semmi baja. Végeredményben a tranzakció sikerült, a család életben maradt - az ő helye otthon van. Azt hitte, hogy mint gyárigazgatónak, mint zsidómentőnek - akkor sem lesz gond, ha majd bejönnek az oroszok. Tudott valamennyire oroszul is, zsidó származására való tekintettel attól sem kellett félnie, hogy nácibarátként kezelik. Csakhogy a németek nemcsak Portugáliából kényszerítették vissza Budapestre, hanem, amikor feladták Magyarországot, magukkal hurcolták Bécsbe. Azonnal jelentkezett Margaretháéknál, Ali nagybátyámat kereste. Margaretháék lakása zsúfolt volt, rengetegen, szám szerint nyolcan leltek náluk menedékre. Billitz nem is lakott náluk, a németek egy korházba vitték. Amint sikerült engedélyt szerezni, Ali bácsi és Hanzi meglátogatták. Jól volt, látogatói nem észleltek nála súlyosabb betegségre utaló tünetet. - Rá egy napra Billitz meghalt. Hivatalosan, a korházi jelentés szerint flekktífuszban pusztult el. Ami természetesen a nácik hazugsága volt. Ha az orvosok kiütéses tífuszt diagnosztizáltak, hogyan kaphattak volna rokonaim látogatási engedélyt?! És hogyan hal meg valaki 24 órával azután, hogy a "beteget" a barátai igen jó állapotban látták viszont? A németek megmérgezték. Szörnyű volt.

E. L. Stuttgartban repülőgépre ülnek… Hol hagyják el a gépet?

M. G. Barcelonai megszakítással bennünket csak Madridig vittek - ott éjszakáztunk. Hatalmas volt az az éjszaka. Nem volt elsötétítés, nem féltünk a bombázásoktól. Béke volt. Reggel Édesanyám megkérdezte a bennünket őrző SS-tisztet, mikor utazunk tovább… Amikor megtudta, hogy csak délben, a következő kérdése az volt: elmehetnénk a Pradóba? Az őr elengedett minket, végül is miért szöktünk volna meg? Anyám engem is magával vitt. Ekkor láttam először és utoljára a csodálatos Pradót. - Ilyen egyéniség volt az én Anyám.

Még aznap délután továbbrepültünk Portugáliába. Egy szállodában helyezték el az egész családot. Chorin Feri bácsit behívták az ottani bevándorlási hivatal-féleségbe, és közölték vele: az útlevele hamis. Valahány útlevél, amit a Gestapo kiadott - az mind hamis volt. Hamis volt a németektől számunkra biztosított valuta is - illetve annak egy része. Az arányokat nem tudnám megmondani. Azt Feri bácsi bizonyára megírta a visszaemlékezéseiben. Portugáliát elözönlötték a náci uralom alatti országokból érkező menekültek. Nem maradhattunk Lisszabonban. Vonattal utaztunk tovább egy kisvárosba, Curiába. Ott detektív fogadott bennünket, aki három szállodába osztotta el csoportunkat. Ahol még talált helyet… Anyagi gondjaink nem voltak, mert a portugál állam biztosította a szükséges minimumot. Tehát volt mit ennünk, fedél a fejünk fölött. Napi háromszori étkezés…

Egyéb gondokban viszont nem szűkölködtünk. A háború végéig nem tudhattuk, mi történik a Bécsben visszatartott túszokkal. A család Svájcba menekített részeivel is csak hosszú idő után tudtuk felvenni a kapcsolatot. Erzsi nagynéném, akinek Bécsben maradt a férje, rettenetes idegállapotba került - érthető módon. Édesanyám Hanzit féltette - a németektől is, de éppen annyira a rá jellemző vagányság miatt. Kornfeldéknél tragikusan alakultak a dolgok. A németek továbbhurcolták őket a visszavonulás idején, egészen Kitzbühelig. Ott végül mindenki szerteszaladt - Kornfeld György a fiatal feleségével és kisfiával átkerült Svájcba. Ezekután a felesége beadta a válópert. Úgy vélte, a család visszaélt a helyzetével, felhasználta az ő árja származását, hogy meneküljön a végszükségben… Később György újranősült. Mára már boldog nagyapa - de akkoriban a családi válság súlyosan érintette. Végül Svájcba került Ali nagybátyám is - bár nehezen kapta meg a beutazási engedélyt.

Portugáliában a hatóságok engedélyezték, hogy munkát vállaljunk, dolgozzunk. Én nyelvtanítással kerestem a kenyerem. Akkor úgy hittem: tudok franciául. Venezuelai gyermekek mellett voltam bébiszitter, franciául kellett velük beszélgetnem. Nővérem angolt tanított. Curiában azzal foglaltuk el magunkat, hogy tanultunk, illetve tanítottunk. Feri nagybátyám, valamint Kornfeld Móric magyar irodalomra, történelemre és művészettörténetre oktattak. Nagyon be volt osztva az életünk. Kézimunka, háziipar. Másfél évbe telt, mig végre engedélyezték, hogy beköltözzünk Lisszabonba.

Rettenetesen aggódtunk az otthon maradottakért. Híreket, postát természetesen nem kaptunk. Állandó hazavágyakozásban telt az idő. Hogy mikor lesz végre vége, mikor mehetünk haza. Vagyoni, anyagi kérdésekről akkor még nem beszéltünk. Később, a háború után a nagybátyáim természetesen már erről is tárgyaltak. Kétségbe voltak esve, hogy többé már nem mehetünk haza. A család nagyobbik része amerikai vízumért folyamodott. Édesanyám, nővérem, Ferenc bátyám és én másként határoztunk. Ebben szerepet játszott Chorin Ferenc véleménye is. Szerinte mi politikailag olyannyira érdektelenek voltunk, hogy bátran hazatérhetünk. Hanzi bátyám 1945-ben ezt meg is tette. Bécsből ment haza. Lakásunk már nem volt, lebombázták, de mégis, otthon volt. Felkereste az ismerősöket, Zwackékat, nyilatkozatokat adott, beszámolt a család menekülésének körülményeiről. Kiment Csepelre - természetesen nem tulajdonosként. Ügyködött, meg akart nősülni, összegyűjtötte a másoknál átmentett bútorokat, lakást rendezett be… Később a politikai változások közbeszóltak. 1946 végén távozott otthonról, feketén.

Huszonkét éves voltam, amikor véget ért a háború. Magától adódott, hogy tervezgettünk. Annyira bíztunk a hazatérés lehetőségében, hogy ott, Lisszabonban oroszul tanultunk. Nővérem, unokanővérem és én. Egy orosz menekülttől. Azzal, hogy az orosz lesz a második világnyelv, és a Mauthner-cégnek bizonyára szüksége lesz valakire, aki az orosz piacon meg tudja értetni magát. Ilyen volt a mentalitásunk. És milyen szerencse - hiszen ez tartotta bennünk a lelket.

E. L. A család egy része még a háború előtt kapcsolatban állt Horthy Miklósékkal. Találkoztak velük Portugáliában?

M. G. Horthyékkal csak jóval később találkoztunk. Azt követően, hogy rövid svájci tartózkodás után visszatértünk Portugáliába. (Az ismételt utazásra azért került sor, mert végül is realizáltuk: Magyarországra nem térhetünk vissza. Tehát mi is kértük Amerikától a bevándorlási engedélyt. A várakozási idő hosszúra nyúlt. Ezalatt sikerült ideiglenes engedéllyel beutaznunk Svájcba. Édesanyám látni akarta ott élő két lányát, rokonainkat. A vízumügyek végleges rendezéséhez kellett visszatérnünk Portugáliába.)

E. L. Ekkor keresték fel Horthyékat. Miért?

M. G. Édesanyám akart megismerkedni velük. Ők tudták, kik vagyunk, és szívélyesen fogadtak. Egy idős hölgy látogatott meg egy idős urat. Én nagyon meg voltam illetődve, mert hát hogy jövök én ahhoz, hogy a kormányzóhoz menjek vizitre?! De Édesanyámmal úgy beszéltek családi problémákról, unokák neveléséről, mintha nem is Magyarország volt kormányzóját kerestük volna fel. Nekem nagyon imponált Horthyné, aki akkor jött fonott bevásárolókosarával a piacról. Jókora halat vásárolt.

E. L. Szóba sem került, hogy Horthyék végül is valamilyen formában felelnek a családot ért tragikus megpróbáltatásokért?


M. G. Semmi hasonló témát nem érintettünk. Anyám különben is alkalmatlan volt ilyen jellegu beszélgetésre. (Ő egy más világban élt - hála az Istennek. Édesapánk halála óta tudatosan menekült a szépségek birodalmába. Ő varázsolta számunkra széppé az életet.) Amikor Horthyékkal találkoztunk, bennem sem merültek fel olyan gondolatok. Később, amikor olvastam, foglalkoztam az általam megélt történelemmel, akkor már elém tolakodtak ezek a kérdések. De Portugáliában csak szegény menekülteket láttam bennük. Horthy arról érdeklődött, hogy családunkban a gyermekek beszélnek?e magyarul, és milyen szomorú, hogy Bethlen István unokája nem tud magyarul. Erre jól emlékszem.

E. L. Voltaképp életének erről a szakaszáról nem is akartam érdeklődni. De ha már itt tartunk: hogyan alakult a sorsuk a későbbiekben? Mikor érkeztek Amerikába?

M. G. 1949-ig - az amerikai vízumra várakozva - rövid megszakításokkal Svájcban éltünk. Nagyon szerényen, anyagiakban igazán nem bővelkedtünk. Nekem kijutott a bébiszitterkedésből a nővéreim gyermekei mellett. Amikor Margaretha sógorom megkapta a CIBA cégtől a kinevezését Brazíliába, újra nagy búcsúzkodás következett. A család - földrajzi értelemben - továbbszakadt. Genfben tolmácsiskolába iratkoztam be. Három hónap multán be kellett látnom, hogy az utcagyerekek is jobban beszélnek franciául, mint én. Ezek után Zürichben helyezkedtem el, titkárnőként, persze feketén. Egy gyógyszertárban. A svájciak sem lakást, sem munkavállalási engedélyt nem adtak. Panzióban laktunk… Közben volt egy gerincoperációm - boldog voltam, mert három hónapig korházban lehettem, nem abban az undok panzióban. Akkoriban még annyira bennem volt a korábbi üldözéses évek beidegződöttsége, hogy műtét előtt közöltem a roppant kedves főorvossal: zsidó származású vagyok. Azt válaszolta: ez őt ugyan nem érdekli.

E. L. 1945 májusa, a béke első napjai. A család valamikori ismerőseiről, barátairól ekkor tudhatják meg: ki hogyan élte túl, vagy veszett oda a háborúban… Az önökhöz közel állók sokan járták meg Auschwitzot?

M. G. Mándy Laci… Auschwitzban volt, túlélte. A háború után kijött Svájba, meglátogatott minket. Édesanyám egyik unokatestvérét is deportálták, talán Dachauba… Elpusztult.

E. L. Mielőtt elhagyták volna Európát, sikerült valamit visszaszerezni a családi vagyonból? Bankbetét, ékszer, valami, amiből komolyabb alapot teremthettek maguknak az Újvilágban?

M. G. Semmit. Illetve, amit Elischerék megmentettek. Apróságok, inkább emlékek, mint értékek. Az is csak akkor kerülhetett hozzánk, amikor már át lehetett jönni Svájcba. Volt még Hollandiában egy nagyszerű család, Piersonék, híres bankárok. Édesapám állott velük üzletileg kapcsolatban, a lánya a nővéremnek volt igen jó barátnője. Ez a lány mentett ki néhány képet, metszetet, sőt ékszert, amit a széfjükben őriztek. Azokat itt Amerikában kaptuk vissza. Rembrandt?, Dürer-rajzok, ?tanulmányok voltak Még a háború előtt rendeztek Budapesten egy kiállítást, arra elkérték ezeket, és felragasztották… Ezáltal rettenetesen sokat vesztettek értékükből. Anyám elosztotta közöttünk, de előzőleg megígértette velünk: nem fogjuk eladni őket. Négyünk között osztotta szét, akikről tudta, hogy nem fogunk megválni tőlük. Az enyém most Svájcban van, az unokahúgomnál.

Ami lényeges: ha élni akartunk, dolgozni kellett, megkeresni a mindennapit. Elvégeztem egy asszisztensi tanfolyamot, majd orvosi rendelőben dolgoztam, titkárnőként. És csináltam minden egyebet, amit egy asszisztens csak csinálhat. Laboratóriumi vizsgálatokat, röntgenfelvételezést… Ezt nem nekem találták ki. Féltem, hogy valamit elhibázok. Féltem a felelősségtől. Két évig maradtam ott. Akkor átmentem Memorial Hospitalba, ott dolgoztam harminc évig. Gépírónősködtem, amire még Pesten a Radnaiban képeztek ki, és amit annyira utáltam. Bezárult a kör.

Anyagi vonatkozásban később enyhült a helyzetünk. Végül is sikerült kártérítést szerezni a Német Szövetségi Köztársaságtól. A kártérítés ügyében Feri nagybátyám és Edit néni ügyködött, valamikor 1959-1960-ban. De a kártérítést nem a csepeli gyárakért kaptuk. Az természetesen kitudódott, hogy miként született meg az a szerződés, amelynek alapján a nácik rátették kezüket a gyárakra. Azonban Csepelt a háború után a Magyar Népköztársaság államosította. Erre a németektől nem kérhettünk kártérítést. Csakis azokért a gépekért, anyagokért, amelyeket a németek a visszavonulásuk idején hurcoltak el Csepelről, illetve a Mauthner-vállalattól. Az ezek után megállapított összegeket kaptuk meg.

Ennyit tudok mondani a családomról. Isteni segítség, hogy mindenki, aki közel állott hozzánk, túlélte a vihart. És végül olyan helyzetbe kerültem, hogy anyagi gondoktól mentesen élhetek. Családom sajnos nincsen, és így tudok valamennyire szolgálni a köznek. Úgy érzem, régi tartozásaimat egyenlítem ki. Segíthetek, ami öröm, hiszen mindvégig az otthoniakkal volt a szívem. Talán azért, mert keserűség nélkül jöttünk el. Mi nem szenvedtünk, végig jó dolgunk, vagy legalábbis elviselhető életünk volt. Sokkal könnyebb, mint azoknak, akiknek rettenetes szenvedés jutott osztályrészül, félelemben, nélkülözések közepette éltek.

1956-tól kerültem szorosabb kapcsolatba a közösségi munkával. Bekapcsolódtam a Magyarország felé irányuló segélyprogram tevékenységébe. Ténylegesen csak aprómunkát végeztem: csomagoltam, címeztem, postáztam. Később, noha még full-time titkárnő voltam, amikor időm engedte, Teleki Bélának gépeltem. Teleki révén kerültem kapcsolatba a HHRF-fel, a Magyar Emberjogi Bizottsággal, Hámos Lászlóval. Akkor még Latkóczy Emesével dolgoztak egy hihetetlenül kicsi irodában… Ha volt valami kulimunka, például a postázás, ott segédkeztem. A Magyar Házban önkéntes könyvtáros voltam, oda hordták a körleveleket, címezni. Szabad estéimben beültem az irodába, telefonszolgálatosnak. Intenzíven csak Teleki Béla halála után kapcsolódtam be a HHRF tevékenységébe. Amikor magam is nyugdíjas lettem. Teleki 1990-ben halt meg. Megérte a nagy fordulatot, a kelet-európai változásokat. Ez csodálatos volt. Én nagyon hiszek a Jóistenben, vallásos vagyok. A Jóisten megadta Bélának, hogy megérje Ceau¸sescu halálát. Néhány héttel élte túl, azzal a reménnyel, hogy ez a korszak végleg lezárult. Koréh Ferenc, aki ugyancsak erdélyi származású, úgy halt meg, hogy Iliescu bukott, Constantinescu lett az államelnök. Hát nem csodálatos ez? Valamit kaptak azért a hűségért…

E. L. Néhány évvel ezelőtt szóba került, hogy az egyik magyar magtermesztő vállalat ismét felvenné a Mauthner nevet. Érthető, hiszen ez a márkanév a maga helyén olyan, mint a Philips, Opel, Siemens…

M. G. Ferenc bátyám Portugáliában betársult egy ottani magtermesztő céghez. A nyolcvanas években felvette a kapcsolatot az egyik jelentős magyarországi vállalattal. Javasolta, hogy közösen dolgozzanak a nyugat-európai piacokon. Ahol jó kapcsolatokkal rendelkezik, és a patinás Mauthner név kölcsönösen előnyös helyzetbe hozná őket. Az ajánlatot a magyar fél nem fogadta el. Még csak nem is válaszoltak rá.

1993-ban meghalt Ferenc bátyám. Ezután Hanzi bátyámmal együtt felújítottuk a kapcsolatot a magtermesztő vállalat akkori igazgatójával. Felajánlottuk, hogy ingyen (!) használhatják a Mauthner nevet. Ezúttal válaszoltak. Jelezték, hogy a családunk bizonyára jómódú: feltehetőleg hajlandó lenne tőkével, mintegy félmillió dollárral betársulni a magtermesztő vállalatba. Ez esetben, amennyiben óhajtjuk, használnák a Mauthner nevet is. - Nem értették, hogy bennünket nem az üzlet, hanem a családi hagyományhoz való ragaszkodás késztetett az ajánlat megtételére. Másrészt, túlbecsülték anyagi lehetőségeinket. Hanzi bátyám már idős és eléggé beteges volt. Mégis le akart utazni Budapestre, csakhogy elmagyarázza, miről van szó. Én a háta mögött, tudta nélkül felhívtam az igazgatót, Tóth Endre urat. Kértem, jöjjön ki Párizsba tárgyalni, mert Hanzi számára egy ilyen utazás igen kockázatos. Visszautasította a meghívást, talán attól tartott, hogy a kollégái személyes előnyök szerzésével gyanúsíthatnák. A tárgyalások félbeszakadtak.

E. L. Még egy utolsó kérdés, talán ízetlen, de kénytelen vagyok feltenni. A zsidó Budapest című kötetben olvastam Chorin Ferenc Purkersdorfban írott, Horthynak címzett levelét, valamikor 1944 júniusából keltezve. Ebben mintegy mentegeti magát, hogy nem hazaáruló, a németekkel kötött megállapodással nem akarták megkárosítani a magyar nemzetet. Júniusban félmillió magyar zsidót már kiszállítottak Auschwitzba… Mi ez a levél?

M. G. Tulajdonképpen ezzel a tranzakcióval, amelynek segítségével az egész család életét megmentette, ezzel a magyaroknak óriási kárt okozott. Magyarok kezéből vette ki a gyárat, a munkát, ezt a hatalmas értéket. És átadta a németeknek.

E. L. De hát ez képtelenség. Eszembe juttatja a vonatunkat kísérő csendőrt, aki Kassán felszólította a vagonba zárt embereket: adjanak át neki minden elrejtett ékszert, valutát, hiszen minket hamarosan kiszolgáltatnak a németeknek, és ha azok találnak nálunk valamit, nyomban agyonlőnek. Persze senki nem adott át semmit - ha egyáltalában volt még valamijük. Mire a csendőr mélységesen felháborodva ránk ripakodott: Hát miféle emberek maguk? Van magukban magyar érzés? Inkább a németeknek, mint nekünk?!

M. G. Igen, lehetséges. De mi így éreztünk. Mert bár fegyvertársak voltak abban a háborúban, tulajdonképp ellenségeink voltak a németek. Magának mások az emlékei. Mi úgy érezzük, hogy még mindig tartozunk az országnak. Amikor arról volt szó, hogy Magyarországtól kaphatunk némi jóvátételt, én nem voltam hajlandó kérni. Ne szegényítsük mi ezt az országot, ne húzzanak ki mindent belőle. Egyszer már kaptunk sok mindent Csepeltől, kétszer nem szabad. Mert 1944-ben tulajdonképpen a magyar kormány ellen, a magyar kormány háta mögött dolgoztunk, egyeztünk meg a németekkel - az életünkért cserébe. Sajnálom, de így van.

New York, 1997. szeptember