Komlós
Aladár: Irodalmunk társadalmi
háttere
Monográfia egy
átmeneti korból
Komlós Aladár az
1980-ban elhunyt irodalomtörténész elveszettnek hitt
kéziratából rendezett két kötetet 1997-ben már átadott a
Múlt és jövő kiadó a közönségnek,
most egy lényegesen kisebb terjedelmű, a magyar irodalom
múltját, elsősorban jellegét, irányait vizsgáló
monográfiájával örvendezteti meg az irodalom
barátait.
Noha a szerző semmilyen utalást nem tesz rá,
meghatározónak tekinthetjük keletkezési idejét, amelyet ugyan
nem ismerünk pontosan. 1946-ban, vagy 1947-ben írta a
deportálásból visszajött tudós tanár Irodalmunk társadalmi
háttere című kismonográfiáját, amely először a Bóka László
szerkesztette Új Könyvtár 16. füzeteként, a Budapest
Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet kiadásában látott
napvilágot.
Átmeneti kor ez, szörnyű szenvedések után a
háborúban elpusztult ország előtt felcsillan egy demokratikus
jövő ígérete, de sajnos néhány év után kiderül, hogy csak
délibábként, egy újabb több évtizedes diktatúra
következik.
Ebben a rövid korszakban írja munkáját
Komlós Aladár, akinek a könyv hátsó borítóján olyan
igazolványképe látható, amelyet a svájci hatóságok állítottak
ki, közvetlen Bergen Belsenből való szabadulása
után.
Középkorú, érthető okból sovány férfi,
zakóban és fehér ingben - pesti ismerősei és tanítványai csak
így láthatták-, de kivételesen nyakkendő nélkül szelíd
nyugalommal néz a lencsébe. Ez a nyugalom erőltetett volt,
Fejtő Ferenctől tudjuk, hogy a csalódott, megalázott
értelmiségi ekkor pesszimista volt, nem akart hazatérni. Mégis
megtette és első gimnáziumi óráján, már nyakkendőben ott
folytatta az anyagot, ahol az utolsó órán
abbahagyta.
Pedig hazatérve barátainak, pályatársainak
nagy részét nem találta, keser4űen emlékezik rájuk, az
emlékünnepélyükre írt füzetében: "Nemcsak magánéletünk
vesztette el melegségét és vígságát az ő elvesztésükkel, a
magyar irodalom nem kevesebbet veszített". Nagyobb csapás az,
hogy "nemcsak az írókat irtották ki, hanem ama réteg négyötöd
részét is, amelyből származtak...".
Két kötetre
tervezte művét, az első kb. 1890-ig terjed. Messziről kezdi.
Janus Pannonius az első, akit említ, de utal az egyház
eredményes irtó hadjáratára a pogány költészet ellen és a
XVIII. század elejéről diagnosztizálja a magyar művelődés
betegségeit, amelyek már századok óta lappangtak.
A
nemesi életmód nem szereti a könyvet, az író századokon
keresztül inkább sziget, mint csúcs a hazai művelődésben.
Irodalomszociológiát és társadalomtörténetet ad, a magyar
társadalmat kultúra tekintetében inkább római, mint görög
típusúnak minősíti Kölcsey nyomán. Ebből következik a német és
később a zsidó elem nagy szerepe irodalmunkban, utóbbit nem
hangsúlyozza, talán szerénységből, talán, mert a második
kötetben lett volna igazán jelentős.
Viszont a
szalon-élet kezdeteinél zsidóként említi a kikeresztelkedett
Wohl-nővéreket és Kiss József mellett Zerffi Gusztáv és Nádas
Sándor meglehetősen negatív kritikusi tevékenységét.
Végminősítése szerint Magyarország Kelet-Európai társadalom,
nyugati kultúrával.
Felvázolja a népi-urbánus vita
társadalomtörténeti gyökereit, a megkésett polgári fejlődés
következményeit.
Komlós Aladár jól ismeri tárgyát,
hiszen a Nyugat második nemzedékének kritikusaként szemlélője
és munkása volt a modern magyar irodalomnak. Szembesül a
"zsákutcás fejlődés" ellentmondásaival, megállapításai
félévszázad után is időszerűek - ez teszi nemcsak élvezetes,
hanem hasznossá a kismonográfiát.
Növeli ezt a
filológiai értéket a jegyzetanyag, amelyet kiegészít a szerző
idézeteinek lelőhely felsorolása és a kiadó tömör
utószava.
Róbert
Péter |