6 oldal !!!

Szakirodalom

Kemény Zsigmond: Arany Toldi-ja
Gyulai Pál: Szépirodalmi Szemle: Toldi estéje
Gyulai Pál: Emlékbeszéd Arany János fölött
Erdélyi János: Arany János kisebb költeményei
Riedl Frigyes: Arany János
Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi
Babits Mihály: Arany Jánoshoz
Ady Endre: Kétféle velszi bárdok
Kosztolányi Dezső: Arany János
Horváth János: A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése
Móricz Zsigmond: Arany János írói bátorsága
Kosztolányi Dezső: Író és bátorság
Németh László: Arany János
Szerb Antal: Arany János
Lukács György: A százéves Toldi

Komlós Aladár: A magyar költészet Petőfitől Adyig

(részletek)

Tudvalevő, hogy ebben az időben szélhámos ál-Petőfik bukkantak fel az országban s aratták le a halott költő népszerűségét. Az irodalomban is ál-Petőfik léptek fel, a nagy költő csodálatosan rossz tanítványai. A leghangosabb köztük Lisznyay Kálmán volt (1823-63), aki 1851-ben rendkívüli sikert arat Palóc dalok című könyvével. Csakhamar nyomába lép Szelestey László, Spetykó Gáspár és mások. Verseik művészi értékükkel nem érdemlik meg figyelmünket, de mint irodalomtörténeti dokumentumok, annál inkább. Lisznyay és társai műve a népiesség és Petőfi önkéntelen paródiája, a magyar irodalom legalacsonyabb színvonala, nevetségesen torz lapja történelmünk egyik leggyászosabb fejezetének, de egy ideig ez tölti ki a beállott vacuumot. A 40-es években még a holdvilágfaló líra művelői, most modort cserélnek s népi gúnyát öltenek magukra. Szállítottak népiességet, magyarosságot, merész nagyotmondásokat, a képzelet olyan részeg viháncolását, hogy az olvasónak leeshetett az álla meghökkenésében. Lisznyay állandóan feltűnőre, rendkívülire pályázik, de csak örökzöld, hóbortos cimbora; mintha kissé mindig be lenne csípve. Csupa ötlet, de micsoda sületlen ötlet! Petőfi demokratikus tüzéből semmi sem él benne, ideálja egy a nép nyelvén, szokásain, képzeletén alapuló eredeti nemzeti költészet, mert a hazafias érzés nála s társainál a népi nyelv felkarolásában mutatkozik. Amint Szelestey kifejti: „a nép a nemzeti szokások és nyelvi sajátságok legmegbízhatóbb antikváriusa”, illetve „hasonlít azon mezőhöz, mely kebelében a régi kor kincseit öntudatlanul ápolgatja”. Lisznyay a palócság, Szelestey Kemenesalja, Székely József és Balogh Alajos a Dunántúl, Concha Károly a Rábavidék, Csermely Sándor a Hegyhát, Jakab János a székelység, Turpásztói László a Nagykunság, Benőfi Soma a Kékes, Spetykó Gáspár a Mátravidék nyelvét viszi át a költészetbe, s Lisznyaynak egy időre sikerül a palóc tájszólást divatossá tenni. Lisznyay a palócságból ősmagyar mitológiát vélt meríteni, s nem akarta elhinni, amire pedig már Erdélyi János figyelmeztette, hogy az ő „ősmagyar” mítoszai nem egyebek, mint szlovák babonák.

(...)

Dosztojevszkij ismert megjegyzése szerint az orosz regény Gogol Köpenyéből bújt elő. Lisznyayék hasonlatainak jórésze, sajnos, Petőfi kevésbé szerencsés képeinek inspirációjára született. Mivel például Petőfi Isten kalapjának nevezte a földet s rajta bokrétának hazánkat, Szelestey tovább gazdagította az isteni ruhatárat, s az alkonyeget magyar mentének nevezte ki. „Az Uristen varrta, Táméntalan aranygombok A csillagok rajta”, a fehér hold meg bokréta szerinte, s egy szerelmes lány a betyárja nyakába kerítette.

Lisznyay igazi ál-zseni, tehát természetesen zseniálisabbnak hat az igazinál. Sikere óriási, 1850-60 között ő a legünnepeltebb magyar költő, Arany sohasem közelítette meg népszerűségét, sőt Petőfivel is vetekszik. Palóc dalok című könyve rövid idő alatt 6000 példányban kél el, festményeket készítenek róla, ő a Pilvax, a Komló, az Arany Sas hőse, verseket írnak hozzá, idegen nyelvekre fordítják, megzenésítik. Iskola is támad körülötte: a provincializmus, a nagyotmondás és hasonlathajhászás iskolája. (...)

(...) A forradalom előtt, mikor családja a jobbágyi adózás igaztalan terhét szenvedi, tele van megbántottsággal és fölháborodik a nemesség jogtalan kiváltságain. Így írja az Elveszett alkotmányt, egyaránt gúnyolva a maradi és a haladó nemességet. Így lesz a nép költője, Petőfi barátja és fegyvertársa. A hagyományos tanítás szerint a higgadt természetű Aranyt külső befolyás, főképp a Petőfié vitte bele a szabadságharcba. Pedig Arany igenis, szívvel-lélekkel híve volt a szabadságharcnak. Helyeselte a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést, s tudta, hogy a szabadságharc a reakció által reánk-kényszerített jogos önvédelmi harc volt. Versei és cikkei eléggé bizonyítják ezt. Sokatmondó tény, hogy a szabadságharc Arany egyik legtermékenyebb korszaka; másfél évnél rövidebb idő alatt több mint húsz verset ír. E versek mind a forradalom ihletében és szolgálatára születnek, többnyire a néphez szólnak (köztük a Rásüt az esthajnal, Földi mit csináltok? Én vagyok az anyám átka stb.), de lelkesen helyeselte Kossuth legszélsőségesebbnek tartott lépését, a detronizációt is és megénekelte 1849. április 14-ét, utána májusban hivatalt kér és kap a belügyminisztériumban, június 16-án buzdító versek írására ajánlkozik Szemerének, majd kormánylap szerkesztésére kér engedélyt s még június 28-án is ezt írja feleségének: „Az orosz gyorsan halad előre és nincs ellene elegendő erőnk összpontosítva. Most mindenfelé népfelkelés rendeztetik. Vajha a magyar nép képes lenne életre-halálra küzdeni. De kétlem”. Ez bizony nem békepárti levél; itt nem Görgey, hanem Kossuth híve szól.

És Arany a bukás után sem pártolt el a szabadságharc eszméitől. Évnapra című versében (1850) 1848. március 15. megtagadását a Megváltót eláruló Péter gyengeségéhez hasonlítja; a Szondi két apródja a szabadságharc dicsőítése. S ha a Nagyidai cigányokban torzképet rajzol is a szabadságharcról, a gúny csak a vezéreket éri, mert Arany másképp ítélte meg a vezetőket és másképp a népet, (...)

A jelek szerint Arany szociális téren körülbelül annyit akart, amennyi történt s amennyit az imént felsoroltunk. Magatartása valóban megváltozik 1849 után, még pontosabban 1853-tól, mikor a jobbágyság felszabadul egyoldalú terhei alól, mikor a jobbágy és a nemes törvényelőtti egyenlőtlensége megszűnik, ő maga pedig a honoráciorok közé emelkedik. Megszűnvén a parasztság és saját sérelme, mely addig az emberi együttérzés és az egyéni érdek szálaival egyaránt a paraszti közösséghez fűzte, Aranynak most nincs oka többé, hogy ne haladjon együtt a nemességgel, amelyhez voltaképp kezdettől fogva odatartozónak érzi magát. A fennálló rend ellenzékéből most lassacskán a köznemességgel azonosuló emberré válik, s ellenzékisége csak az elnyomó idegen hatalommal szemben parázslik tovább. Ahogy Illyés írja: „Tán maga sem tudta, nagyon valószínű, hogy maga sem vette észre, hogyan kezd alkalmazkodni.” Azt mondhatnánk tehát, hogy új magatartásának magyarázata nem a népi törekvések bukásában, hanem épp a megvalósulásában rejlik. Mert hiszen e törekvések részben sikert arattak, s körülbelül olyan mértékben, amilyenben Arany akarta.

Kell rá bizonyíték? Az egyik negatív: az, hogy Arany sosem panaszkodik a népi törekvések meghiúsulása miatt. Nem veszi például észre, hogy a jobbágyi szolgáltatások megszüntetése nem volt elegendő a teljesen pénztelen paraszt talpraállításához, sorsa megjavításához. Hozzájárul ehhez, hogy családja régi pörét ő pör nélkül is megnyerte: mindjobban az úri osztály, pontosabban a vezető honorácior-réteg tagja lett. Az 1850-es években írja sógorának, hogy Kőrösön két kaszinó van: polgári és úri, s ő az utóbbiba lépett be. S hogy családjában a nemesi származás öntudata él, jó közvetett bizonyítéka, hogy leánya, Juliska ötágú koronás pecsétnyomót készíttet, fia, László pedig részletesen ismerteti nemességük történetét. Politikai barátai a Deák-párt vezetői, maga Deák, Kemény, Csengery stb., ama Deák-párté, mely a művelt, óvatosan haladó vagyonos középnemességet képviseli. 1849 után nincs nálunk többé olyan demokratikus ellenzék, mint a 40-es években volt, a főurakon kívül (akik már szinte a társadalom fölött lebegtek) csak két rétegnek van súlya: a birtokos-nemeseknek és a honorácioroknak. Arany az utóbbihoz tartozott és ugyanúgy ítélte meg a dolgokat, mint kora vezető magyarjai. Nem csoda, hogy a Deák-párt őt nyilvánította hivatalos költőjének, a nemzet igazi kifejezőjének. A párt vezéreinek figyelme 1853 végén, tehát alighanem a Nagyidai cigányok megjelenése után ébredt fel iránta. (...)

Arany írásai lépten-nyomon elárulják, hogy most már nem paraszti szemmel nézi a világot. Mikor Tompát értesíti, hogy ki fogja adni lapjában Sírboltban című költeményét, amely az előkelő nemesség érdemeinek magasztalása, hozzáfűzi: „Arisztokrataságát mit bánom én? Csak le ne foglalják a haza szóért.” (1862. máj. 20.) Ugyancsak Tompának panaszkodik, hogy a szabadság őrjöngővé teszi a magyart; talán már ő is hazaárulónak számít, mert Deákkal, Eötvössel cimborál. (1868. június 5.) Az 1869-es választások alkalmából két elkeseredett versikében tör ki, hogy a „szatócsok és részeg parasztok” kiirtják az értelmiséget és az urakat - egy választás alkalmából, ahol a szavazás magas vagyoni cenzushoz volt kötve és csak a lakosság hat százalékának volt szavazati joga. Az a mód sem éppen a paraszté, ahogy a múltat szemléli. Hiszen a paraszt általában nem érez családias kapcsolatot a múlttal és előkelőségeivel: Arany maga állapítja meg, hogy „mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztül dolog (res) gyanánt tekintette” (Naiv eposzunk.) Abban a meghatott rajongásban, amellyel Arany a magyar lovagvilágot, az előkelő nemeseket és címereket festegeti, a Toldi szerelme is magán viseli a szóban forgó változás nyomait. Arany, aki oly fanyar rosszkedvvel figyeli a jelent, nem tud betelni a múlt képeivel: feléled, ha azokkal lehet, „akik másszor voltak”. (...)

(...) Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Aranyt, legalább saját belső tapasztalata szerint, a világosi bukás tette beteggé.

De ha e bukás, mint láttuk, nem a demokratikus haladás megakasztásával sújtott le, akkor hát mivel? Könnyű a válasz: a nemzeti küzdelem kudarcával. Mert Arany fő gondja a nemzet. Művét csak úgy értjük meg, ha tudjuk, hogy ő nem magát akarja kifejezni, hanem a nemzetet. Túlzott szerénysége, de talán még inkább az irodalom hivatásáról táplált felfogása miatt méltatlannak érzi, hogy arról írjon, ami csak az ő személyes ügye. S a nemzeti itt nemcsak az úgynevezett hazafias mondanivalót jelenti. Arany nemzeti akar lenni műve egész jellegében: alakjaiban, meséjében, nyelvében is. Öntudatlanul az epikai hitelt is bizonyára azért keresi, mert nem önmagát akarja megszólaltatni, hanem a nemzetet, s alkotásaiban azért köti magát a nemzet lelkében élő mondákhoz, hogy elfojtsa magában azt, ami csak egyéni, elkerítse magát mindentől, ami nem nemzeti. Élete végén ugyan az Őszikékben saját érzelmeivel foglalkozik, de szerénykedő, öncsúfoló hangjával ezért mintegy bocsánatot kér, és még így is csak önmagának írja őket, nem a nyilvánosságnak. Valósággal kerülte a saját problémáit. Önmaga megmutatása helyett abban érzi a hivatását, hogy visszatükrözze azt, ami a nemzetben homályosan szunnyad. Kollektív költő akar lenni, nemzeti bárd, minél személytelenebb (...).

(...) Már csak azért sem tette tehát szóvá a szegény nép panaszait, mert azt hihette, hogy ezzel veszélyeztetné a nemzet egységét, amelyet mindenekfelett-valónak tekintett. Ez az egység elsősorban arra való, hogy segítségével kivívhassuk függetlenségünket. Arany költészetének fő politikai tartalma az idegen és főképp a német gyűlölete. A nemzeti függetlenség és a Bécs-ellenesség kérdésében az egyébként óvatos költő rendíthetetlen és nem is óvatos.

Lukács György helyesen figyelmeztet rá, hogy Arany hajlandó volt az összes társadalmi bajokért az idegen elnyomást tenni felelőssé. Valóban, a nemzeti függetlenség hiánya az, amit Arany legjobban fájlalt. Legszebb verseiben (Ősszel, Letészem a lantot) ezt siratja el, s költészetének erkölcsi ereje sehol sem oly magávalragadó, mint mikor a nemzetért halni tudó hősöket ünnepli (Szondi két apródja, A walesi bárdok). Ilyenkor nem fontolgat, szava a halálraszántság tüzével lobog. Ez a magyarázata, hogy valósággal kétségbeejti, mikor a koronázás alkalmával ráerőszakolják a Szent István-rendet. Rémülten, kézzel-lábbal tiltakozik: hiszen legmélyebb érzéseinek megtagadására kényszerítik, mikor a gyűlölt Habsburgoktól kell kitüntetést elfogadnia. (Mindez nem azt jelenti, hogy a melldöngető, hangos hazafiaskodás barátja. Ellenkezőleg! A szavakban mérsékelt, higgadt, munkás hazafiságot szereti. Megveti a hazafias verseket, amelyek az 1850-es években elárasztják irodalmi életünket: szerinte a költészetnek még nemzeti értéket sem a hazafias tartalom, hanem a művészi színvonal ad.)

Így történik, hogy mikor 1867-ben a nemzeti függetlenség problémája úgy-ahogy megoldódik, Arany költészete elveszti a tárgyát. Voltaképp már 1861-től kezdve - mikor a közvélemény kettéoszlik - nem nyilvánít többé politikai véleményt. Nem mintha 61-től nem volna más fontos társadalmi és filozófiai kérdés itthon és a világban, amely méltó lenne arra, hogy egy nagy költő megszólaltassa. Némely kortársa meg is látott és ki is mondott ez időben is egyet-mást, ha nem is olyan művészi fokon, ahogy Arany tudta volna tenni. A nemesség új hatalmi aspirációiról, önzéséről, korrupciójáról, a többi osztály önérzettelen gentry-majmolásáról, a kiegyezésről, erkölcsi és világnézeti válságról. Arany azonban 1861-től hallgat, illetve Attila hunjait és Nagy Lajos lovagvilágát festegeti és Aristophanest fordítja. Nem látta volna a nyomasztó jelenségeket, vagy nem fájtak neki? Lehetetlen. Mégis néma maradt. Azt a gyakorlatát, hogy haragjában hallgatott, átvitte költői munkásságára is. Mikor 77-ben újból megszólal, a hazafias probléma helyett egy érzékeny, beteg öregúr fanyar privátlírája hangzik a lantján. Az utolsó nemzeti bárdból így lesz az első dekadens: Pest egyik első költője, aki kedvetlenül nézi a fejlődő főváros visszás jelenségeit.

(...)

Schlegel Frigyes nyomán, akit Arany is jól ismert, elterjedt az a felfogás, hogy csonka az a nemzeti kultúra, amelynek nincs hőskölteménye. A magyar irodalmi életet az 1820-as évek óta nyugtalanítja, hogy nincs népi eposzunk, amely éppúgy alapját alkotná egész nemzeti kultúránknak, mint a homéroszi hősköltemények egykor a görögnek. Arany a cseheket is irigyli - utóbb hamisítványnak bizonyult - régi költeményeikért: „Csak nekünk nincs semmink! Mitológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell - írja Tompának 1847. április 19-én - különben űr és pusztaság.” Ezért már 1847-ben hazafias feladatként tűzi maga elé, hogy eposzokat fog írni: előbb a fejedelmek korából tervez ilyeneket, majd a hun-magyar mondakörből. Úgy érzi, ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot a magyar kultúrának, de azt is hiszi, hogy ez felel meg legjobban képességeinek, s a nemzeti eszme virágkorában ez ígéri a legnagyobb sikert is. Persze, őt is el-elfogja a kétely, hogy az eposz nem korszerű.

(...)

Azt hiszem mármost, hogy Arany ezzel az eposz-írói elhatározással tévedést követett el. Mert az elméletileg kiszámított, korszerűnek látszó és némely tekintetben természetével is összhangban álló feladat mégis ellentétben állt mind Arany egyéniségével, mind a kor szellemével. Ha valaki, hát ő, a múltban élő hajdúivadék alkalmas volt a nemzeti bárd szerepére. De ő nemcsak szalontai hajdúivadék volt, hanem ugyanakkor művelt, modern európai is. Az embereket olyan realista pszichológiával nézte, mint az érett Móricz Zsigmondig egyetlen regényírónk sem; ebben nemcsak Jókait múlja felül, hanem Kemény Zsigmondot is. A Buda halála - mely az elhitető lélektani fejlesztés, a plasztikus ábrázolás és a gyökeres nyelv remeke - nem az utolsó magyar eposz, hanem az első realista történeti regény; közelebb van a Salambbohoz, vagy az Erdélyhez, mint az Iliászhoz. (...)

(1959)

Sőtér István: Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után
Németh G. Béla: Arany János
Veres András: Elbizonytalanodó moralitás, ironikus életkép (Kertben)
Szegedy-Maszák Mihály: Az átlényegített dal (A lejtőn)
Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége
Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége

Életrajz
Pályakép
Értelmezések
Hatástörténet

Szöveggyűjtemény

Szakirodalom
Tárló
Tanári kézikönyv

Jegyzetek

576.... kezd alkalmazkodni: l. A magáramaradt költő, Nyugat, 1932. II. (Komlós Aladár jegyzete)(Vissza)

577.... pecsétnyomót készíttet: vö. Rolla Margit: Arany J. estéje, 60. l. (Komlós Aladár jegyzete)(Vissza)

578.... ismerteti...: vö. Arany J. Hátrahagyott iratai, 2. k. XX-XXXIV. (Komlós Aladár jegyzete)(Vissza)