56 oldal !!!

Hernádi Miklós D. Sc.

Zsidó irodalmi impulzusok a modernizálódó magyar műveltségben 1860 és 1945 között

Irodalomszociológiai vázlat

 

Tartalom

Bevezetés
A világi műveltség csúcsaira hágni
Bejutás az irodalomba
Önábrázolás, önirónia
 Nyelvhelyességi támadások
Az asszimilációs csapda
Zsidó írók a "zsidó jellemről"
Egyenleg
Függelék

 

Bevezetés

Volumenében és felszólító erejében nagyon jelentősnek tarthatjuk a zsidó irodalom hozzájárulását a magyar művelődés modernizálódásához. Még akkor is, ha mindkét most említett sajátosságának, ti. volumenének és felszólító erejének feltűnő megnőttével szinte rögtön ellenakciók sokaságát indította el nem-zsidó irodalmárok és politikusok részéről. Ezek az ellenakciók egyszerre irányultak a zsidó irodalmárok által használt, "magyartalannak" (kódoltan csak "nagyvárosinak") mondott nyelv, illetve a műveikben állítólag megjelenő, "a magyar népiségtől idegen" szellemiség ellen.

Megpróbálom megmutatni, hogy a zsidó irodalom által kibocsátott impulzusok az ellenakciók ellenére is eltörölhetetlenül befolyásolták, talán itt-ott meg is szabták az általános magyar irodalom és műveltség fejlődését, pl. annak jellemző műfajválasztásait, preferált ábrázolási módszereit, a közönséghez való szólás egész kommunikációs helyzetét annak kiadási és eladási apparátusával együtt, miközben épp az ellenakciók jelöltek ki egy-egy ókonzervatív rezervátumot a szerencsére csak elgondoltan "zsidótlanított" magyar irodalmi műveltség számára.

Ahhoz, hogy a zsidók által létrehozott irodalom egyáltalán megszólíthassa a magyarországi közvéleményt, két előzetes feltételnek kellett teljesülnie. Először is, a zsidóság legalább egy részének ki kellett szabadulnia abból a valláserkölcsi kötelemből, hogy a betűvetést kizárólag héber nyelvű liturgikus iratok létrehozására szabad gyakorolni - ez a kiszabadulás le is zajlott még a 18. században a hászkálá, vagyis a zsidó felvilágosodás során, amely tömegesen szekularizálta és nyitotta meg a környező nemzeti, nem héber nyelvű kultúrák irányában a kelet-közép-európai zsidóságot.

A másik előzetes feltétel, immár a generális lakosság oldaláról, kellő számú, méghozzá fizetőképes olvasó jelentkezése volt, ami gazdaságilag is racionálissá tehette a zsidó (és persze nem-zsidó) írók műveinek rendszeres és szélesebb körű nyomdai megjelentetését. A korszakunk elején bevezetett általános tankötelezettség szerencsére jócskán eliminálta a Magyarországon ijesztő méretű analfabétizmust, és a modernizálódás útjára lépő gazdaság is elegendő jövedelemhez juttatta a széles néprétegeket ahhoz, hogy elég sokan néhány fillért újságra vagy füzetes könyvkiadványra, esetleg színi előadások megtekintésére is szánhassanak. Az irodalom vagy a kultúra fejlődését a fizetőképes kereslettől is függővé tenni egyáltalán nem szentségtörés. Még Beethovennek is állandó kottakiadói felvevőpiacra volt Bécsben szüksége ahhoz a 19. század elején, hogy megélhessen, és új művek írásába foghasson.

A könyvkiadás oldaláról tekintve a dolgot, egyszerre kellett törekedni a vásárlói kör növelésére, illetve a termékek árának csökkentésére. Már Erdélyben, a 17. század végén is sűrűn fájdította a könyvnyomdász és könyvárus Misztótfalusi Kis Miklós fejét, hogy kevés volt az írni-olvasni tudó potenciális vevő (így kesereg Németh László róla írt darabjában: még a főurak is "éppen hogy csak a nevüket tudják alácirkalmazni"). Így viszont sehogy sem lehetett növelni a példányszámokat, márpedig - paradoxikusan - csak a nagyobb forgalom tehette volna megfizethetővé a termékeket ("ne minden iskola más katekizmust, más szintakszist tanítson; egyezzenek meg egyben, amit aztán elolcsóbbíthatok").

Ha a színmagyar Misztótfalusi így okoskodott a színmagyar Németh László ábrázolásában, hogy is ne okoskodtak volna ugyanígy a korszakunkban színre lépő, nagy részükben zsidó könyv- és lapkiadók és színi direktorok? A kis forgalom - nagy haszon elve talán bevált a kódexmásolók korában, de a modernizálódás a nagy forgalom - kis haszon elvét kényszerítette ki minden résztvevőből. Végül is a hintónál sokkal gyorsabb vasút azért válhatott olcsóbbá is, mint a hintó, mert sokkal többen fértek fel rá. Az elv esetleges minőségi, vagyis tömegkulturális következményeit egyelőre tegyük félre.

Az első világháborúig tartó prosperitásban a zsidó írók túlnyomórészt passzióból, az írói bevétel legcsekélyebb reménye nélkül publikáltak; legtöbbször dúsgazdag iparbáró, nagykereskedő vagy bankelnök atyjuk segítségével pótolták ki a megjelent könyv alacsony példányszámából származó kiadói veszteséget. (Ennek ellenére, mint Lukács György is, gyakran jókora megvetéssel kezelték merkantil szellemű felmenőiket.) Maga a Nyugat, a zsidó irodalomnak is legjelentősebb periodikája, csupán néhány száz, zömmel zsidó irodalombarát előfizetéséből maradhatott életben. A komolyabb színházi és hangversenyélet is megbénult volna a zsidó bérletesek rendszeres befizetései nélkül. Az újító szellemű, becsesebb kortárs festmények és szobrok is szinte kizárólag zsidó paloták vagy villák szalonjaiba kerültek.

Korszakunk utolsó két és fél évtizedében a helyzet az ország elszegényedése és politikai konfliktusai miatt a zsidó irodalom szempontjából is alaposan megváltozott. Ekkor váltja fel a nem-zsidó elit puszta fanyalgását a zsidó irodalomtól az az alig titkolt törekvése, hogy a zsidó irodalmat előbb szellemileg, majd már fizikailag is kirekessze vagy kiszántsa (Kőbányai János kifejezése) az ország műveltségéből.

Megélhetésüket tekintve a zsidó írók ebben a két és fél évtizedben már nagyon keskeny pallón jártak, talán még keskenyebben, mint az általában szintén szűkölködő nem-zsidó írók. A zsidó irodalmat egzisztenciálisan egyként szorongatta maguknak az íróknak a szegényesebb családi indulása, hiszen akkorára már elapadtak az egykor gazdaságilag nagyon is potens családok otthoni pénzforrásai (Déry Tibor édesapja pl. teljesen elszegényedett), vagy ha nem, a fiúk addigra már végleg szakítottak a jómódjukat történetesen megőrző atyákkal; másrészről pedig a lakosság elszegényedése miatt  a könyv- és lapkiadás, sőt, a színházi élet is folytonosan a csőd szélén állt. Csak a fellendülő filmipar hozott némi enyhülést erre az ínségállapotra, mely a zsidótörvényekig komoly zsidó hozzájárulással aratta nagyon is méltánylandó (kassza)sikereit.

A dualizmus prosperitása közepette alig volt értelme a  emigráció fogalmának, hiszen szabadon települhetett át bárki a Monarchia vagy akár a világ bármely városából bármely más városába (legfeljebb a cseh-morva területekről vagy a galíciai végekről folyt nagyobb arányú zsidó bevándorlás a Magyar Királyság területére, de ez is megszűnt az 1880-es évekre). Hogy másokat ne említsek, az Amerikába kitelepült Zukor Adolfot vagy Pulitzer Józsefet senki sem nevezte volna emigránsnak. A századforduló táján Amerikába hajózó magyarok legnagyobb része családját itthon hagyva, csupán munkavállalás céljából távozott. Az első világháború után azonban, az országhatárok átrendeződésével és bekeményedésével, valamint a politikai viszonyok megromlásával, tömeges kivándorlási mozgalom indult meg a magyarországi zsidó alkotó értelmiség körében, méghozzá olyan, amely már bizonyos tiltakozást is kifejezett a hazai viszonyokkal szemben. (Egyidejűleg százezrével települtek be nem-zsidó, magyar ajkú hivatalnokok és tanárok a környező, frissen alakult utódállamokból.)

Az emigráns zsidó írók és teoretikusok (pl. Gábor Andor, Bíró Lajos, Lesznai Anna, Jászi Oszkár, Szende Pál, Kolnai Aurél, Hatvany Lajos, Molnár Ferenc, Korda Sándor, Lengyel Menyhért, Balázs Béla, Hauser Arnold, Palágyi Menyhért, Szilasi Vilmos, Mannheim Károly, Polányi Károly, Polányi Mihály, Róheim Géza, Németh Andor, Koestler Arthur, Varga Jenő vagy Lukács György) új hazájukban többé-kevésbé mentesültek ugyan a megélhetési gondoktól és az antiszemita közhangulattól, de biztosan hátráltatta őket munkájukban a megszokott nemzeti kultúra és nyelv elvesztése. (S olykor még a hazájukban kivívott irodalmi rangjuk vélt vagy valóságos elvesztése is, mint hátráltatta például Balázs Bélát.[1]) Nem így az emigráló zsidó természettudósok (pl. a későbbi Nobel-díjasok), a festők, a szobrászok, a fotóművészek vagy zeneművészek, akik nyelvhez nem kötött hivatásuk miatt eleve sokkal kevésbé kötődtek a magyar ajkú kultúrához.

 

A világi műveltség csúcsaira hágni

A zsidók egyenjogúsításának gondolata már az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején is felmerült - jellemző, hogy Kossuth Lajos főnyomdásza épp a zsidó Wodianer II. Fülöp volt, a Kis Ujság későbbi kiadója. Ám csak az általános tankötelezettséget kimondó törvénnyel egy évben, 1868-ban született meg a zsidók emancipációjáról hozott törvény, amely elvben, de csakis elvben lehetségesnek mondta ki a magyarországi zsidók fellépését a művelődés (bővebben a gazdasági és társadalmi élet) bármely grádicsára. A valóságban legtöbbször zárva maradtak a főtiszti és rendőr-főtiszti kar, az állam- és közigazgatás, valamint a kúriai bírói kar kapui, vagyis a hatalom tényleges bástyái a zsidók előtt. Ebből a hallgatólagos numerus clausus-ból is eredeztethető a műveltséget szerző zsidók (kényszerű) lemondása állami hivatalok megpályázásától, s erős vonzódásuk a tiszta tudományos vagy művészeti pályák iránt.

A világi magyar nyelvű műveltségből részesülni és azt bővíteni óhajtó zsidók ugyanazzal a bizonyítási vággyal és lankadatlan motivációval vetették magukat a tudományok elsajátításába és gazdagításába, mint családjuk más, kevésbé művelt tagjai a kínálkozó gazdasági, kereskedelmi vagy pénzügyi modernizációs feladatok végrehajtásába.

Magyarországon a tudományos teljesítmények legfőbb, a politikai hatalomtól független, meritokratikus és önigazgató fóruma a ténylegesen 1830-tól működő Magyar Tudományos Akadémia volt, amely első (kitért) zsidó tagját a református teológus és nyelvész Ballagi (Bloch) Mór személyében már 1840-ben megválasztotta. Tizennyolc évi szünet után folytatódott, méghozzá ekkortól néhány évenként egy-két fővel, a kiemelkedő (majdnem felerészt kitért) zsidó tudósok beválasztása az Akadémia egyszerre 64 rendes tagot számláló testületébe. 1830 és 1917 között összesen 41 kitért vagy vallását gyakorló hazai zsidó tudóst választott tagjai sorába az Akadémia, ami azt jelenti, hogy a 64 tagú testületnek egy-egy évben akár egy-nyolcada is zsidó lehetett, de 1917 és 1928 között - az 1929-ben megjelent Zsidó Lexikon adatközlése szerint - már egyet sem.

Nem lehetett tapasztalni zsidó tagok kirekesztését az ún. nemzeti tudományszakokból, a nyelvészetből-irodalomtudományból-régészetből és a történelemből: e két tudományos osztályba nagyjából ugyanannyi zsidó tudós nyert bebocsátást, mint a jog- és államtudományoknak, a nemzetgazdaságnak, illetve a matematikának és a természettudományoknak szentelt osztályokba.

Az egy időben 26 tagot számláló külföldi tiszteleti tagságba olyan magyarországi születésű, de külföldön működő zsidó tudósokat is beválasztottak 1846 és 1917 között, mint Leopold Schulhof asztrofizikust, Wilhelm Leitner nyelvészt vagy Sir Aurel Stein indológust. Zsidó tagok beválasztása azonban - az említett forrás szerint - ebben a kategóriában is megszűnt 1917 és 1928 között.

A 19. század utolsó negyedében olyan fényes zsidó elméket fogadott testületébe az Akadémia, mint Goldziher Ignác orientalistát, Bánóczi József irodalomtörténészt, König Gyula matematikust, Korányi Frigyes orvostanárt, Acsády Ignác és Marczali Henrik történészeket, Munkácsi Bernát nyelvészt, Alexander Bernát filozófust. Érdekes módon nem sikerült bejutnia az Akadémia rendes tagjainak testületébe Csemegi Károly (kitért) zsidó jogtudósnak, a büntetőjog nemzetközi hírű tekintélyének, a budapesti egyetem díszdoktorának.

Bár e legutóbbi példa az ellenkezőjét sejteti, a magyarországi egyetemi rendszer mégis jóval szűkkeblűbb volt, mint az Akadémia, a katedrák, vagyis a tudományszakonkénti legmagasabb pozíciók zsidó tudóstanároknak való odaítélésében. Ennek fő oka az volt, hogy míg a tudományos publikációkat és azok kollegiális, akadémiai méltánylását nem, a felnövekvő nemzedék megfelelő szellemben való nevelését maximálisan politikai (tehát az államvallási elkötelezettséget is firtató) ügynek tekintette a politikai hatalom. Normális volt nemcsak Magyarországon, de Ausztriában és Németországban is, ahol az egyetemi rendszer hasonló állami-politikai felügyelet alatt állott, mint Magyarországon, a tanári címre pályázó zsidó tudósoktól mindenekelőtt legalább a kitérést megkövetelni. Rendes vagy címzetes egyetemi tanárokat korszakunkban előbb maga az uralkodó, 1920-tól pedig - uralkodó hiányában - már az állam egyik főhivatala, a Vallás- és Közoktatási Minisztérium nevezett ki, szemben a Magyar Tudományos Akadémiával, amely legfőképpen tudományos érdem szerint, a politikai vagy vallási szempontok lehető leggondosabb mellőzésével, a 64 meglévő rendes tag legalább kétharmadának puszta helyeslő (titkos) szavazatával választott be új rendes tagokat.

Így történhetett, hogy például az orientalisztika tekintélyeként már évtizedek óta világszerte becsült Goldziher Ignác sokkal előbb lehetett az Akadémia tagja (már 1876-ban), mint címzetes, vagy pláne rendes tanár a budapesti egyetemen. Egyetemi tanári kinevezését őfelsége csak 1894. augusztus 1-én, Bad Ischlben szignálta, aminek híre augusztus 18-án, őfelsége születésnapján jelent meg a hivatalos lapban. A Frankfurter Zeitung budapesti tudósítást közölt már augusztus 25-én - jegyzi fel naplójába Goldziher -, amely "kizárólag az én rendes tanári kinevezésem nagy egyházpolitikai jelentőségével foglalkozik" - Goldzihernek ugyanis esze ágában sem volt kineveztetése érdekében kitérni.[2] A Frankfurter Zeitung élénk érdeklődését az válthatta ki, hogy Németországban ez idő tájt még az olyan zseniális zsidó társadalomtudósok is, mint például Georg Simmel vagy Max Weber, évtizedekig hasztalanul vártak arra, hogy végre egyetemi katedrát foglalhassanak el, amint arról heidelbergi tanulóévei alatt Lukács György kimerítően értesülhetett. (Emlékezetesek az 1885-től csupán egyetemi magántanári címet birtokló Sigmund Freud hosszú bécsi évtizedei is, melyek során hiába várt egyetemi katedrára.)

A zsidó tudóstanárok államilag kieszközölt távoltartása az egyetemi rendszer kulcspozícióitól csak fokozódott az első világháború és a levert forradalmak után. Számos, a forradalom alatt szerepet vállaló kiváló zsidó természettudós, például Kármán Tódor vagy Korach Mór, végleg vagy hosszú évekre eltávozott, mások munkakedvét igazoltatási eljárások bénították. Az Akadémia is megérezte a közvélemény jó részének szembefordulását a zsidók tudományos előmenetelével; az Ébredő Magyarok Egyesülete nevű fajvédő szervezet 1920. augusztusában egyenesen hecckampányt folytatott Rohrer László levelező taggá választása ellen. Ami az egyetemeket illeti, Vekerdi László így foglalta össze a numerus clausus törvénnyel is súlyosbodó helyzetet: "Elsőrendű tehetségek kizárása az egyetemi oktatásból és kutatásból, merev szakmai hierarchia, zűrzavar és gazdasági csőd: úgyszólván minden összeesküdött, hogy meghiúsítsa a nyugodt kutatómunkának még a reményét is."[3]

A Kármán Tódorhoz (vagy Hevesy Györgyhöz, Teller Edéhez, Szilárd Leóhoz, Gábor Déneshez, Neumann Jánoshoz) hasonlóan a Nobel-díj közvetlen közelébe emigráló Wigner Jenő Laura Ferminek adott interjújában így emlékezett vissza a húszas évek elején beállott egyetemi állapotokra: "Jól érződött a rendszer bénító hatása az egyetemeken: míg a magyar középiskolák kiválóak voltak, addig az egyetemek igen gyengék! Az oktatói kart a vallás- és közoktatásügyi miniszter tartotta kézben, aki a tanárokat kinevezte, és a minisztérium mereven ellenszegült zsidó származásúak jelölésének, holott az akkori Magyarországon az értelmiség jó része belőlük állott. Különben jellemző a bürokratikus szellemre, hogy a professzorok zárva tartották az intézeti könyvtárakat, s ha valaki meg akart nézni egy könyvet, a professzortól kellett elkérje a kulcsot."[4]

Ez a részlet mindennél jobban szemlélteti, hogy a tudományok és a magasrendű műveltség felé orientálódó magyar zsidókat, akár itthon, akár emigrációban, elsősorban a tudományok művelésében megnyilvánuló, potenciálisan teljes szabadság, az álláspontok potenciálisan teljes egyenlősége, s ezek szintéziseként a potenciálisan teljes, akár tekintélyt, vallást vagy hazát is felülíró személyi-szellemi autonómia vonzotta. De nem volt mindegy, hogy a kutató szellem mifajta tekintélyen lép túl, és mifajtát tart tiszteletben! Polányi Károly egy kéziratos tanulmányában így foglalta össze ezt a különbségtételt: "A szellem szabadságán nem azt értjük, hogy az nem ismer el se igazságot, se erkölcsöt, se tekintélyt. Ellenkezőleg, azt, hogy kérlelhetetlenül keresi az igazságot, követi az erkölcs parancsát, gyakorolja a jogot és elismeri a tekintélyt. Kérlelhetetlenül és következetesen. Semmiféle tekintet elől nem hátrálva, és az emberi kedély aluszékonyságát örök éberségre váltva. Keresi és kutatja az igazságot mindenféle osztály- és faji igazságok ellenére és mögött, követi a tiszta erkölcsöt a moralisták kiskátéi dacára és túl azokon, reá áll a jog alapjára a törvény ellenére is, és csak a jó és az igaz tekintélye előtt hajol meg, eltekintve minden elvtelen siker és hatalmi hivalkodás áltekintélyétől."[5]

A liberális Monarchia összeomlásával beköszöntő, gátlástalan "hatalmi hivalkodást"  azonban már másképp kellett átvészelnie a kutatónak. Hadd szemléltessem ezt Ferenczi Sándornak Freudhoz közvetlenül a Kommün bukása után, 1919. augusztus 28-án írt levele egy részletével, amely az itthon maradó zsidó teoretikusok közt tipikusnak mondható előérzetekkel rendezkedett be egy nehéznek ígérkező korszakra: "Ha nem tévedek, most a brutális zsidóüldözés vár ránk, magyar zsidókra. Az illúzióból, melyben felnőttünk, hogy mi 'zsidó hitvallású magyarok' vagyunk, azt hiszem, a legrövidebb időn belül kiábrándítanak bennünket. A magyar antiszemitizmust - a nép jellemének megfelelően - brutálisabbnak képzelem el, mint a kicsinyes-gyűlölködő osztrákot. Hogy miként lehet majd itt élni és dolgozni, meg kell hogy mutatkozzék hamarosan. A pszichoanalízis számára természetesen az volna a legjobb, ha teljes visszavonultságban és észrevétlenül folytatná munkáját. Személyesen ezt a traumát fel kell használnom arra, hogy levessek bizonyos, a gyermekszobából származó előítéleteket, s elfogadjam a keserű valóságot, hogy zsidóként valóban hazátlan vagyok. Az így felszabaduló libidót az összeomlásból megmentett kevés barát, a jóban-rosszban elkísérő egyedüli hűséges lélek és a tudomány között kell elosztani." (Az én kiemelésem: H.M.)[6]

 

Bejutás az irodalomba

Szabadon, egyenlően, személyi-szellemi autonómia birtokában szólhatni a teljes nemzeti közösséghez - korszakunk első szakaszában ez volt minden leendő magyarországi zsidó tollforgató álma már serdülőkorában. Az első késztetést mindegyik már a gimnáziumban kapta, akár felekezeti, akár állami gimnázium diákja volt. A magyar tannyelv és a hazafias szellemű tananyag, benne a múlt magyar irodalmának legjelesebb műveivel, már eleve kijelölte a leendő tollforgatók útját. Magyarul, irály dolgában a jeles elődöket követve, a nemzeti érzületeket is megszólaltatva kell írniuk, hogy bebocsátást remélhessenek az áhított pályára. Csak ezen a módon, csak ezen az áron válhatnak azután szabaddá, egyenlővé, s juthatnak előbb-utóbb elismerés, tekintély, majd az olyannyira áhított autonómia birtokába.

Hatvany Lajosnak az 1920-as években, emigrációjában elkezdett, s az 1960-as évek elején befejezett, nagyszerű, csak Thomas Mann A Buddenbrook-ház-ához fogható nevelődési regénye, az Urak és emberek páratlanul hiteles bepillantást enged abba a lelki folyamatba, amely a bővérű, sikeres zsidó nagykereskedő, Bondy Hermann kissé csenevész fiacskáját, Zsigmondot a pesti reáltanodában a magyar nemzeti érzületek s a hazafias irodalom művelése felé tereli, miközben el is fordítja ősei vallásától, s egy kissé családjától is. Olyannyira, hogy zsidó és nem-zsidó diáktársaival Hunnia néven még füzetes, hazafias irodalmi diáklapot is indítanak.

Az alapvető elem ebben a lelki folyamatban a magyar környezetbe való bekapcsolódás, illetve a befogadtatás vágya, amely az ifjú zsidót először is eltávolodásra készteti elsődleges szocializációs közegétől:

"(A vallástani órákat) kétszer hetenként kell végigsínyleni, mégpedig a tanrenden kívüli, késő délutáni órákban. Ilyenkor, míg a keresztények boldogan kitolonganak, a bús zsidó fiúk egymás közt maradnak a megromlott levegőjű teremben, hogy a Kóbinak ismert hittantanárt, a König Jakabot várják. Mikor a tanár úr, elmaradhatatlan cilinderével a fején, fölér a katedrára, kezét imára kulcsolja, mindenekelőtt egy áldást kell morogni, amelynek mindenki számára érthetetlen bóruch-jait és attó-it és adonáj-ait egy-egy csintalanabb fiú a borzas Kóbiról mondott szidalmakkal szokta kedvesen megélénkíteni. Majd Kóbi a maga ünnepélyes fövegét a fogasra akasztja, s a pozitív elméjű Zsiga számára lehetetlenül hangzó ótestamentumi csodatörténetek előadása következik. A vallástanórát héber olvasmány fejezi be. A jobbról balra futó héber szöveg fölött balról jobbra futó ceruzavonásokkal beírt magyar betűk adják meg a héber ákombákom kiejtési módját és jelentését, mégpedig a vörhenyes Naschitznak hiteles magyarázatai alapján, aki frissen bevándorolt galíciai lévén a könyörtelen és ellenszenves ch-s és kh-s szavakat úgy ejti ki, mintha csak az anyanyelvén szólna." (Az én kiemelésem: H.M.)[7]

Zsiga a jóképű és erős osztálytárstól, a keresztény és nemesi családból való Zelniczkytől vár elsősorban elfogadást.

"Miért tesz úgy Zelniczky, mintha nem hallaná, ha hozzá beszélek?! Mert az én családom nem hazafias, magyar, úri család - felel meg Zsigácska az önmaga adta kérdésre, s úgy érzi, hogy szégyenében a padló hasad ketté, s hogy ő besüllyed alája. Zsiga szavakkal ki se tudja fejezni, de a maga kis lelkében az egész világ szeretetlenségét összesűrítve érzi. Hiszen ő nem tehet róla, hogy milyen a családja! Hiszen ő a családja ellen, a hatalmas papával nyíltan szembeszállva lett olyan magyarrá, hogy a könnye serked, valahányszor Sztalkay úrnak március tizenötödiki beszédében olvassa: A maroknyi magyarság védte meg a tatár és török dúlás ellen az európai civilizációt... A magyar nép Európa keleti védfokán a világszabadságért egyedül vívta kétségbeesett harcát... Zsiga szeretné megállítani Zelniczkyt. Vitatkozni szeretne vele. Meg szeretné őt győzni szavakkal - Szalkay úr tanítványához méltó szép szavakkal - a maga nemes érzelmeiről, a maga jóságáról, hazafiságáról, magyarságáról, egykor szép külsejének be a lelkébe költözött ragyogásáról." (Az én kiemelésem: H.M.)[8]

Ez a kivételesen pontos (nemhiába visszatekintő) írói látlelet Bondy Zsigmondot 12 éves korában, egy évvel az atyjának irgalmatlanul nagy hasznot hozó 1873. évi tőzsde- és gabonakrach előtt ábrázolja. A tollforgatással ismerkedő zsidó fiatalokban felbuzduló vallástagadó és egyúttal hazafias érzületek húsz-harminc évvel később azonban az irodalomba való bejutás tárgyában is kiegészülnek majd a társadalmi progresszió feltétlen képviseletével, amint azt Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című dokumentum-regénye is tanúsítja[9], hiszen addigra kiviláglik: az írói szabadság, egyenlőség, a szellemi autonómia csak egy politikailag is modernizálódó, a feudális béklyókból mindenestül kiszakadt életközegben adathatik meg a tollforgatóknak.

De már a Bondy Zsigmond-féle, most bemutatott, félszegen vallás- és családtagadó, s egyúttal hevesen hazafias lelki folyamatokról szólva is hangsúlyozni kell: ezek az irodalomba kívánkozó zsidó fiatalság körében nem egyedül lehetséges, csupán ideáltipikus lelki folyamatok a Kiegyezés utáni Magyarországon. Volt, és ha gyengülő intenzitással is, de egészen korszakunk végéig, 1945-ig kitartott a magyarországi zsidó irodalom tavának egy másik ideáltipikus beömlési forrása is. Olyan költőket-írókat szállított a közös tóba, akik úgy voltak hazafiasak, hogy nem fordultak szembe vallási vagy származási identitásukkal. Hazafiasságuk nemcsak a magyar irodalmi nyelv felfedező kedvű használatában, s a magyar irodalom nagyjainak lelkes követésében nyilvánult meg, hanem abban is, hogy hálát éreztek, amiért zsidó vallásukkal és származásukkal együtt, nyilvánvaló másságukban is el- és befogadta őket Magyarország - már azzal is, hogy használatukra átengedte gyönyörűnek tartott nyelvét és becsesnek tekintett irodalmi hagyományát.

A nagy, iskolateremtő példa természetesen a jesivában, majd vidéki gimnáziumokban iskolázott, először vidéki vándortanítóként működő Kiss József nevéhez fűződik, aki hosszú élete végéig, 1921-ig egyszer sem fordult szembe a zsidó vallással, bár, mint annyi más, vallásában megmaradó zsidó írónak, neki is bőven lett volna oka elfordulni a rabbik és hitközségi vezetők obskurantizmusától. Pestre érkezve, 1868-ban, a zsidók emancipációját kimondó törvény évében, 25 éves korában kiadott első verseskönyve lapjain így kiáltott fel:

  Megvirrad napod valahára hát, zsidó,
  Immár van neked is hazád!

Megvalósította a lehetetlennek tűnő tettet: zsidóként magyar költőket is megszégyenítő zamatokkal kezdte alkalmazni az Arany János-i ballada forma- és zsánervilágát zsidó hőseire és hősnőire. Számos hivatalos irodalmi elismerést kapott ízesen népies balladáiért, mégis felhagyott írásukkal, és 1890-től A Hét c. fontos, nagyvárosi szellemű hetilapnak (sok tekintetben a Nyugat elődjének) tulajdonosaként és szerkesztőjeként már sereg tehetséges, újító zsidó írót indított el, például Kóbor Tamást vagy Ignotust, akikről rövidesen többet is mondok. Hetilapja azonnal a hivatalos kritika céltáblája lett "mondén" és "kozmopolita" arculata miatt. Költészetével azonban egyáltalán nem tudott felzárkózni a modernizálódáshoz.[10] Kiss Józsefnél tapasztaljuk először, amit azután Kóbor Tamásnál, Pap Károlynál vagy Zelk Zoltánnál is tapasztalhatunk, hogy munkásságukban sokkal inkább éppen "zsidó népiségük" megőrzését honorálta a hivatalos, antiszemitizmusra egykönnyen hajló kritika, semmint az egyetemes magyar irodalmi kultúra fölemeléséért tett lépéseiket.

Az irodalomba való bejutás a tollforgatást választó zsidó fiatalok számára mindenekelőtt valamelyik, korszakunkban már igen szép számú újságban, lapban, méghozzá lehetőleg fővárosi, továbbá lehetőleg országos terjesztésű lapban való jelentkezést feltételezte. Az, hogy Kiss József rögtön verseskötettel jelentkezett, igazán kivételszámba ment. Még keresztlevelet sem kellett felmutatni (bár a névmagyarosítás, ahogy Kiss Józsefnél, úgy pl. Kóbor Tamásnál vagy Molnár Ferencnél is tanácsos volt[11]), csupán használható cikket, szellemes színikritikát vagy műbírálatot, formás verset, ügyes glosszát, hangulatos tárcanovellát kellett átnyújtani az átható tekintetű, sokat tapasztalt, élet és halál ura szerkesztőnek, hogy a zsidó írópalánta belül érezhesse magát a sajtó köztársaságán, amely közvetlenül az irodalom köztársaságának volt az előszobája.

Az lehetett, mert a korabeli sajtó - még a korai magyar, tisztán irodalmi folyóiratok (Uránia, Hasznos Mulatságok, Auróra, Athenaeum, Életképek) hagyományát követve - sokkal irodalmibb volt, mint a mai. Akadt napilap (!), ilyen volt a Fővárosi Lapok (1866-1892), amely még vezércikkeit is verses formában közölte, és novellát indított a címlapján. Tömegével indultak a fővárosban (de nemcsak ott) irodalmias igényű, komolyabb vagy szórakoztató tartalmú, politikai vagy családi hangsúlyú folyóiratok, ahová elhelyezhették, vagy megpróbálhatták elhelyezni írásaikat a kezdő zsidó tollforgatók.

Persze, kevésbé tipikusan választották az olyan bigottan konzervatív és soviniszta lapokat, mint Rákosi Jenő Budapesti Hírlap-ját (indult 1881-ben), a katolikus-konzervatív Alkotmány-t vagy a hasonlóan ódivatú Magyar Szemlé-t. Sokkal tipikusabban fordultak írásaikkal pl. a liberális Pesti Hírlap-hoz (indult 1879-ben), Wodianer Fülöp kiadóvállalatának Kis Ujság-jához, ehhez a "nagyvárosi népujsághoz" (indult 1887-ben), vagy Kiss József magas színvonalú, A Hét c. irodalmi hetilapjához, amely 1889-ben indult, és, mint említettem, a Nyugat előfutárának tekinthető. Az 1891-től létező liberális Magyar Hírlap olyan kiváló zsidó munkatársakkal indult, mint Bródy Sándor, Ignotus, Heltai Jenő és Kóbor Tamás. Vészi József 1896-ban alapította meg a Budapesti Napló-t, hogy aztán végül a Pester Lloyd-nak legyen a főszerkesztője. A születő irodalmi próbálkozások legnagyobb felvevő képességű orgánumának azonban a Singer és Wolfner-kiadóvállalat Új Idők c. "szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilapja" bizonyult (1894-től 1944-ig állt fenn), nem utolsó sorban azért, mert rövid idő alatt ez érte el a legnagyobb példányszámot a hetilapok közül, vagyis az írói honoráriumok kifizetése ennél a lapnál biztosan nem kerülhetett veszélybe.

De német nyelven is publikálhattak az írói vagy publicisztikai hírnévre vágyók, mint Veigelsberg Leó, Ignotus édesatyja tette, aki Kecskemétről, tanítóságából küldte német nyelvű politikai és esztétikai fejtegetéseit, kritikáit Horn Ede Neuer Freier Lloyd-jába és a Neues Pester Journal-nak, és így szerzett egész Európára kiterjedő ismertséget. 1872-től már a nagy tekintélyű (1944-ig fennmaradt) Pester Lloyd-nak a helyettes, majd főszerkesztője. (A pesti születésű, Heltai Jenővel rokonságban álló Theodor Herzl, a cionista mozgalom nagy írói tehetséggel is megáldott megalapítója évtizedekig a bécsi Neue Freie Presse irodalmi tárcaírója és tudósítója; legközelebbi mozgalmi munkatársa, Max Nordau ugyancsak magyar születésű, és ugyancsak kitűnően író személy[12]).

Gyakorlatilag a korszak egyetlen magyar zsidó írója sem kerülte meg a szorosabb-lazább kapcsolatot a pályakezdő újságírással. Jól példázhatja ezt a novellista Révész Béla és a költő-esszéíró Szilágyi Géza ehelyütt nem részletezhető, mindenesetre tartós hírlapírói tevékenységgel is átszőtt pályája. Ez azonban a nem-zsidó írók jó részére is elmondható volt, hiszen pályáját még a költőfejedelem Ady Endre is előbb debreceni, majd nagyváradi újságíróskodással kezdte. Az újságírással fenntartott huzamos kapcsolat számos zsidó és nem zsidó író esetében, mint majd látni fogjuk, afféle felkészülést jelentett a kreatív modern irodalom egyik új műfajában, az ún. tudósító irodalomban való elmélyülésre.

A zsidó vallás recepcióját, vagyis a keresztény vallásokkal egyenrangúként való állami elfogadását kimondó törvény 1895-ben született meg, néhány katolikus felsőházi tag háromévnyi ellenkezését legyűrve. Ez azonban kevésbé volt fontos a zsidó irodalmárok jelentkezése szempontjából (hiszen legtöbbjük eleve vallástalannak érezte és mondta magát), mint a franciaországi Dreyfus-féle hazaárulási pernek köztársasági elnöki kegyelemhez vezető lezárulása (1899), amelyről a budapesti sajtó is kimerítően beszámolt. (A per korábbi szakaszait a bécsi Neue Freie Presse éppen Herzl Tivadar helyszíni tudósításai nyomán ismertette.) A vád és a per megfeneklése ugyanis messzehangzóan igazolta azt, amit a magyarországi zsidóság vezetői már évtizedek óta fennen hangoztattak: zsidóság és a haza szeretete, önzetlen szolgálata korántsem egymást kizáró fogalmak.

A Hét 1901-es évfolyamában, folytatásokban jelent meg Kóbor Tamás Ki a gettóból c. regényes visszaemlékezése saját gyerek- és ifjúkorára, amely Pest zsidónegyedének legszegényebb fertályát, a Szerecsen utcát mutatta be még a világvárossá válás előtti időszakból.[13] Az addig csak jótollú újságíróként ismert szerző egy csapásra megmutatta: akár a legkoldusabb zsidó szereplőket is lehetséges irodalmi hősökként, ráadásul expresszív, lebilincselő irodalmi nyelven bemutatni. Ez a magyar irodalomban csak Lessing Bölcs Náthán-színművének jelentőségéhez fogható áttörés egyúttal a zsidókat foglalkoztató irodalmi sajtó jelentőségét is megnövelte, közelítve azt a színházak jelentőségéhez, amelyekben 1902-től egyre-másra jelentkeztek pl. Bródy Sándor erőteljes naturalizmusban, vagy Molnár Ferenc epés realizmusban fogant drámái, amelyek minden megkülönböztetés nélkül, a legtermészetesebb gesztussal vonultattak fel "emberszabású" zsidó hősöket is azokra a színpadokra, ahol addig zsidókat legfeljebb népszínművi maskarákban, szánalmas sztereotípiák hordozóiként, alantas epizódszerepekben lehetett látni.

Ugyanakkor felnőtt egy főként magasan képzett zsidó teoretikusokból és művészekből összeverbuválódott, szabadgondolkodó társaság is, amely a Huszadik Század hasábjain, a Thália Társaság és a Társadalomtudományi Társaság összejövetelein vagy a Galilei Kör és a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájának előadásain már a társadalmi progresszió, az internacionális, vallásoktól mentes felvilágosodás mielőbbi megvalósításának rendelte alá az akadályokba ütköző zsidó emancipáció, az aktuális zsidó életérzés egész problematikáját. Külön elemzés tárgya lehetne e körnek a magyar szabadkőművességhez, annak lapjához, az 1910-ben indult Világ-hoz fűződő, bonyolult kapcsolata; mindenesetre két vezéralakján, Ady Endrén és Jászi Oszkáron kívül a polgári radikális kör olyan személyeken keresztül is tevőleges kapcsolatba került az 1919-ben betiltott szabadkőművességgel, mint Szende Pál, Pogány József, Vámbéry Rusztem, Czóbel Ernő, Kunfi Zsigmond, Palágyi Menyhért vagy a Tháliás Benedek Marcell, a Győző Andor kiadásában, 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikon majdani főszerkesztője. [14]  A szabadkőművesség kapcsolódása a polgári radikalizmushoz, pl. az általános választójog követeléséhez, annál is izgalmasabb téma, mert a zsidó származású polgári radikálisok a páholyokban olyan mérsékeltebb vagy konzervatívabb zsidó értelmiségiekkel és politikusokkal is érintkeztek, mint pl. Bánóczi József és Pikler Gyula egyetemi tanárok, Beregi Oszkár színész, Kiss József, Heltai Jenő, Ignotus, Nagy Endre, Bíró Lajos írók, Vészi József szerkesztő, Vázsonyi Vilmos felsőházi tag, vagy olyan nagyiparosokkal, mint ifj. Chorin Ferenc, Weiss Leó, Zwack Ákos. [15]

Pompásan festi le az elvontan moralizáló zsidó teoretikusoknak és irodalmároknak a korszak teljes magyar-zsidó társadalomrajzába ékelődő összeverődését és szétszéledését az egyik tag, Lesznai Anna Kezdetben volt a kert c., korábban már említett család- és társadalomtörténeti regénye, amelyet visszatekintve, már emigrációjában írt.  Az univerzalisztikus szociális vagy esztétikai-etikai eszmék, amelyeket egymás közt, pl. a Vasárnapi Kör szeánszain boncolgattak, s azután írásaikban meglehetősen szűk közönségük számára is megfogalmaztak, egyáltalán nem engedett teret a "partikuláris" magyarországi zsidó mivolt boncolgatásának - márpedig éppen ez volt az egyre nagyobb elszántsággal színre lépő zsidó irodalmárok főtémája, nem is szólva a Herzl-féle cionizmus Magyarországra is begyűrűző hatásáról. A Vasárnapi Kör, magjában olyan súlyú teoretikusokkal, mint Lukács György, Fogarasi Béla, Balázs Béla, Mannheim Károly, Hauser Arnold, Lesznai Anna, a maga absztrakt messianizmusából kiindulva egyszerre állt szemben a Társadalomtudományi Társaság direkt szociológiai politizálásával, illetve a Nyugat immár túlhaladottnak és ledérnek érzett impresszionizmusával. Erről, s a tagok későbbi politikai stációiról szépirodalmi eszközökkel fest emlékképet Sinkó Ervin, az egyik résztvevő nagyszerű dokumentum-regénye.[16]

Mindez azt jelentette, hogy kétfelé hasadt a zsidó irodalom a kornak 1908-tól az Ignotus szerkesztette Nyugat-tal s persze az 1911-ben indult Múlt és Jövő-vel is kiegészült sajtójában. Ott voltak egyrészt a zsidó életet és életérzést élénk szépirodalmi eszközökkel bemutató szerzők, s ott voltak másrészt, méghozzá nem is csekély számban, a saját zsidóságukat a filozófiai-etikai internacionalizmusban meghaladott szerzők, akik a zsidóság fájdalmairól, frusztrációiról legfeljebb csak mint más, szélesebb és fontosabb társadalmi problémák függelékeiről vagy aleseteiről, in abstracto voltak hajlandók írni. Utóbbiak ez irányú készsége jól kiütközött a Huszadik Század-nak a zsidókérdésről indított körkérdésére adott válaszaikból, amelyek - mások válaszaival együtt - a lap 1917/I. kötetében jelentek meg.[17] Kitűnően illusztrálhatja ennek a, nagyrészt zsidó entellektüelekből összetevődő társaságnak a filozófiai-etikai internacionalizmusát, amelynek csak nagyon halovány összeköttetése volt a zsidóság kulturális, vagy pláne vallási hagyományával, Balázs Béla 1916. november 27-i naplóbejegyzése:

"Tegnap (vasárnap) Mannheim hírül hozta, hogy Fülepnek nagyon tetszettek a verseim. Hogy írni akar róluk sokat, 10 lapot (a Huszadik Századba), de előbb meg akarná tőlem kérdezni, hogy nekem nem volna-e kellemetlen az ő beállítása. Ő ugyanis azt látja, hogy e versek újsága, jelentősége az, hogy az új zsidóság versei. Kissé olyan értelemben, mint ahogy Gyuri is gondolja. Ez persze, még ha nem igaz is, 'kellemetlen' nem lehet nekem, mert szégyellnivaló ezen nincs. Sőt! Fülep evvel kapcsolatban kifejtette fajtaelméletét... minden keveredni vagy asszimilálódni akarás reménytelenségéről. Ezt nem hiszem. Sőt a magam újzsidóságában sem hiszek (Gyuriéban és Blochéban igen!) Hiszek az európai emberben, mely ki fog alakulni, mely lelki rassz és szellemi szekta alakjában már létezik, és mely a specifikus és homogén európai kultúra produktum...

Testvéreimet is érzem, de Hebbel, Kierkegaard, Dosztojevszkij nem zsidók! ... Egy olyan lélekfajta utódja vagyok, mely mint fajta, mint nép a történelmen belül meg sem jelent, melyről a teozófia ad hírt, és mely magamhoz hasonló egyes hírnököket küldött csak, izoláltakat, de árvaságukban egymásra ismerőket, ebbe az emberkorba, hogy fenntartsák a tradíciót, a kontinuitást, és kivívják az új birodalmat, a lélek birodalmát." (Az én kiemelésem: H.M.)[18]

A progresszív, csak univerzalisztikusan zsidó irodalmárok egyik új fóruma Bárdos Artúrnak, a Belvárosi Színház későbbi direktorának 1910-ben indult Színjáték c. hetilapja volt munkatársi listáján pl. a következők nevével: Hevesi Sándor, Ignotus, Lengyel Menyhért, Nagy Endre, Osvát Ernő, Füst Milán. Hasábjain jelent meg először pl. Balázs Béla A kékszakállú herceg vára című darabja, méghozzá Bartóknak és Kodálynak ajánlva. (A kevésbé mélyenszántó, Incze Sándor-féle Színházi Élet 1912-ben indult.) A progresszív irodalmi és (könyv)művészeti törekvések talán legfontosabb fóruma egy vidéki kiadó és nyomda volt: Kner Izidornak és később három tehetséges gyermekének gyomai vállalkozása, amely 1882 óta, majd az 1900-as évek eleje óta már igen magas tipográfiai színvonalon, pl. a zseniális Kozma Lajos grafikusi közreműködését is bevonva, adta ki először a polgári radikalizmus, utóbb a polgári humanizmus legjobbjainak műveit. Hasonló igényes törekvések jellemezték Tevan Andor békéscsabai nyomdáját és kiadóját, amely 1945 után már a gyomai vállalattal egybevonva működött; és a maga zenei főtevékenységének mellékvizén komoly irodalompártoló tevékenységet fejtett ki a fővárosi Rózsavölgyi és Társa kiadó is.

Azok a zsidó írók, akik nem annyira az univerzalisztikus, mint inkább a kézzelfogható, aktuális magyarországi zsidó életet a magyar élettel egyenrangúan fontosként akarták szépirodalmi eszközökkel bemutatni, az igényes Nyugat mellett olyan új orgánumokhoz is fordulhattak, mint a Tolnai Világlapja  (indult 1910-ben), amelynek zsidó kiadója, Tolnai Simon sok kötetes lexikon kiadásába is belevágott (az ugyancsak zsidó kézben levő Révai Testvérek Rt. a Pallas-lexikon jogait megvásárolva a Tolnai-félénél is  komolyabb lexikont adott ki ez idő tájt). A komoly zsidó irodalom legtágasabb felvevő orgánuma azonban a legendás, szintén zsidó származású Miklós Andor kezén alakult ki. Ő 1910-től nemcsak a mesésen népszerű Az Est-et indította el, bő helyet teremtve verseknek, tárcáknak, publicisztikáknak, hanem az Athenaeum kiadóvállalatot is, amely évtizedekig publikálta a születő magyar (zsidó) irodalom komolyabb darabjait. Miklós Andor az első világháború után megszerezte egykori munkahelyét, a Pesti Napló-t is, amelynek különösen vasárnapi mellékletei adtak fórumot más művek mellett a magyar (zsidó) irodalom legjavának.

 

Önábrázolás, önirónia

A magyarországi zsidóság irodalmi belépőjének hangját Kiss József ütötte meg a maga népies, zsidókról írott verses balladáival, amelyekben mindenekelőtt a zsidó lét menthetetlen, csak a Jóistenben bízni tudó fájdalma és tragikuma kapott hangot. A tiszaeszlári vérvád (1882) és évekig kavargó sajtóvisszhangja sokáig csakugyan azt sugallotta, hogy aki zsidó, az valami megmagyarázhatatlan okból sehogyan sem menekülhet a megbélyegeztetéstől, s attól, hogy tegyen bár hazájáért bármit, a keresztény társadalom végül úgysem veszi teljesen emberszámba.

Kóbor Tamás 1901-ben, folytatásokban megjelent nevelődési regénye, a Ki a gettóból (mely eredetileg a Szanaszéjjel címet viselte, a zsidóság szétszóratására utalva) merőben más megvilágításban ábrázolta a zsidónegyedben, a nincstelenség határán élő, de vallását buzgón gyakorló Stadler bádogosmestert és családját. A szegény zsidó ebben a nevelődési regényben erkölcsileg a gazdag, kitért zsidó fölé magasodik, ami már nem tragikus kifejlet, bármilyen kínzó konfliktusok vezetnek is el hozzá. A regény narrátora Misi, a legkisebb fiú, akiben Kóbor Tamásra ismerhetünk. A cselekmény akkor forrósodik fel, amikor váratlanul hazatér a legidősebb Stadler fiú, Salamon (Móni), aki jócskán meggazdagodva külföldi kalandozásai alatt, beházasodott a dúsgazdag Herz családba, miközben hátat fordított az ősök vallásának.

Így szól a kissé állóképszerű, de lényeges életanyagot felvonultató első nagydialógus apa és fia között:

"- Hogyan, hát te a te házadnál nem tartod meg a szombatot?

- Édesapám - szólt Móni kereken, és becsületesen apám szemébe nézett - nem tartom meg. Sem a szombatot, sem a többi ünnepet, a nagy ünnepeket kivéve. Minek tagadjam? Ott künn a világban, ahol a munka vasárnap szerint van berendezve, nem kérdik a szegény zsidó fiút, mikor akar ünnepelni. S mikor arról van szó, hogy kenyérre tegyen szert, nemigen válogathat, hogy marhafaggyúval vagy disznózsírral készült-e az ebédje. Te okos ember vagy, apám, át fogod ezt látni.

- Ó igen - felelte apám keserűen -, átlátom, hogy a mi vallásunk veszendőbe megy. Én is voltam valaha szegény fiú, a mások munkása, vándorló és kolduló legény, beálltam kis mesterhez, és mikor beszegődtem, odamutattam a két fekete tenyeremet és azt mondtam: Uram, ezen a két kezemen láthatja a munka nyomát. Dolgozom hajnaltól késő estig, ha tetszik, de ennek a kéznek a feketeségéhez a szombati nap munkájából nem tapad semmi. Munka után élek enyéimnek és istenemnek, ha így kellek, meg fogom szolgálni, ha nem, odábbállok. És ezután a beszéd után nem volt soha eset, hogy meg nem rázták volna az én szombaton veszteglő kezemet azok is, akik irtóznak a zsidóktól. Hanem persze, ehhez akarat és meggyőződés kell, s azonkívül emelt fő, mely nem röstelli a zsidó voltát.

Móni lecsüggesztette a fejét és nem szólt semmit.

- Nem korhollak érte, fiam, bár nagy a te bűnöd. Nemcsak istened ellen, végre a hitet nem lehet erőltetni, hanem embertársaid irányában... Hiszen úr vagy, iszonyú nagy úr, és nem akarsz az lenni, aki vagy. Ez nem rituális kérdés, hanem a létérdeketek. Mi, szegény zsidók, valahogyan kihúzzuk az életet és nem kívánunk a nagy világ dicsőségéből és tisztességéből. De ti nagy urakkal érintkeztek s tartotok valamit a megbecsültetésre. Hogy becsüljön meg a keresztény olyan vallást, amelyet maga a híve és gyermeke megvet és lábbal tipor?"

Remek írói jellemrajzot kapunk a Herz-vagyont megalapító Náthánról, amikor Stadler bádogos elsőszülött fiának, a Herz-családba beházasodott, báróvá avanzsált Móninak a társaságában meglátogatja. Herz Náthán így beszél saját magáról:

"- Az öreg Herz hetvenkilenc éves és bogarai vannak. Nem kell komolyan venni, mert mulatságos, öreg gyerek, aki nem tudja, mit beszél. Nem komoly ember, mert apostagi sakterségről beszél, holott beszélhetne másról. Nem komoly ember, mert nem visel franzlis inget és vastag aranygyűrűket, meg a pocakját nem dülleszti előre. Ha pedig az utcán zsidó handléval találkozik, hát a maga fajtáját ismeri meg benne, holott van elég pénze, hogy új fajtát vásárolhasson magának. Ohó! A komoly emberek mások! Azok franzlis inget viselnek, s a pincérnek tíz krajcár borravalót adnak. Ha pedig előttük szidják a zsidót, akkor még többet adnak, hálából, mert ebből az látszik, hogy őket nem nézték zsidóknak. Az öreg Herz Náthán éppen csak arra volt jó, hogy a maga bomlott eszével szerezzen egy pár milliót és herceget neveljen a fiából. Mert a fiú okosabb, az öreg meg bolond. A herceg úr külön inast tart az előszobájában, hogy előbb hallja a nevét annak, aki hozzá be akar menni..."

Móni előkelősködő feleségéről, az unokájáról meg így beszél:

"- Régiből (Reginából: H.M.) már Eugénia lett, és erőnek erejével azt akarta, hogy új ruhát csináltassak magamnak. Hadd lássák a barátai, hogy van pénzem. Mit gondol, mit tettem én? Csináltattam egy vadonatúj fekete ruhát és a hónom alatt magammal vittem. Éppen nagy társaság volt náluk, s bemutattam magam: én vagyok Herz Náthán, ennek az előkelő dámának a nagyapja, ez meg az új ruhám, melyet éppen most hoztak haza."

Móni a maga érdekében, saját rönoméját is féltve, úgy dönt, hogy műhelyestül kiköltözteti apját, anyját és testvéreit a Szerecsen utcából egy fényes, hatszobás lakásba a Kerepesi úton, alatta bádogos üzemmel, amely Bécsből hozatott gépekkel működik. Így kerül ki a gettóból a Stadler-család, de a regény csúcspontján váratlanul minden visszazökken a régi kerékvágásba. Stadler bádogos - igaz, előre meg nem beszélt időpontban - nejével és valamennyi gyermekével tiszteletét óhajtja tenni a saját fiánál:

"Móni fekete kabátban, kipirult arccal kirohan, túlzott szívélyességgel üdvözöl bennünket és lázasan egy másik ajtóba tol minket.

- Erre, erre, vendégeink vannak - mondja -, ma jour van

- Mi van ma? - kérdi apa élesen.

- Jour, a feleségem fogadónapja. Szokás, hogy egy bizonyos napon hetenkint fogadjunk társaságot, és azért nagyon el vagyunk foglalva... de azért csak üljetek le, hogy tetszik itt? Majd máskor megmutatom az egész lakást, most minden tele van emberekkel.

Az előszoba felől való ajtó nyílt s az inas, aki minket beeresztett, odalépett Mónihoz és valamit súgott neki, mire az idegesen rázta a fejét.

- Mindjárt, mindjárt - mondotta, és az inas távozott.

- Dolgod van? - kérdi apa különös élességgel.

- Nem tesz semmit - mondja Móni, csak maradjatok még, nem tesz semmit. Tessék leülni. No, Misi - fordult hozzám erőltetett, tréfás hangon -, szeretnél itt lakni? Maradj itt minálunk. Van itt sok mindenféle, ami érdekelne.

Elhallgatott és bambán néztünk össze.

- Menjünk - mondotta végül anya elszomorultan -, ne zavarjuk Mónit...

- Mónit nem zavarhatja az, hogy itt vannak a szülői és testvérei - fakadt ki most apa öblösen, és Móni összeijedt ettől a hangtól...

- Nem akarom, hogy az a gőgös, pökhendi népség esetleg lenézzen benneteket, ez az oka, hogy nem vezetlek be...

Az ajtó, amelyen beléptünk, nyílt és megjelent benne Herz Zsigmond úr, a Móni apósa... Apa, mint régi jó ismerősnek, elébe lépett és barátságosan nyújtotta feléje kezét.

- Jó napot - szólt ez udvariasan, hidegen, és úgy tett, mintha nem látná apa kezét -, bocsánat, hogy zavarom önöket, hanem a vőmnek meg kell mondanom, hogy ilyenkor odabent van a helye.

- Igen - mondotta az apám -, én is mondtam neki, hogy menjen a vendégeihez.

- Nagyon örülök, hogy ilyen okosan fogta fel, Stadler úr, s megragadom az alkalmat, hogy önnel beszéljek róla, mivel a vőmmel hiába próbáltam magam megértetni. Mikor vőmnek adtam a leányomat, ő egymagában állt, független volt, családjáról szó sem volt. Én nem sokat kérdeztem, ő nem mondta, hogy maguk milyen viszonyok között élnek. Csak itt tudtam meg az önök szíves látogatásából, hogy meglehetősen nagy és szegény családja van Budapesten. Hát kérem, tisztelem, becsülöm a fiúi szeretetet, nincs is ellene semmi kifogásom, de a mi családi és társadalmi érdekeinknek a családi kötelék ilyen tágítása ellenére van. Olyan világban élünk, melyben aki magát nem becsüli meg, azt mások sem becsülik meg. Meg fog helyesen érteni, Stadler úr, ugye? Mit akarnak? Kaptak pénzt, nincs semmi gondjuk, a vőm meg is látogatja, hát nem elég ennyi?

- Megértettem - szólt apám csöndben -, és mit szólsz ehhez te, fiam?

Móni lángoló arccal állt apósa elé.

- Ezt nem kellett volna megtennie - szólt remegő hangon -, édesapám nemcsak okos ember, hanem tapintatos és önzetlen is. Megértette volna magától a helyzetet és aszerint tett volna.

- Úgy - szólt apám és egyet csuklott. Aztán föltette a kalapját, és mintha óriásilag megnőtt volna. - Most hallgass meg, fiam, és ön is, Herz úr. Te, fiam, nagyon jól tudod, hogy miért fogadtam el tőled a pénzt. Nem azért, hogy henyéljek, hanem hogy dolgozzam, nem azért, hogy úr legyek, hanem a te kedvedért és annak a családnak a kedvéért, melybe beléptél... Te, édes fiam, az írás szerint is elhagytad apádat, anyádat, testvéreidet, és új kötelékbe léptél... Nekem nem kell a pénzed, nem kell az uraságod, amit adtál, azt az utolsó krajcárig visszaveheted. Isten veled, édes fiam, élj boldogul feleségeddel, s ha eszedbe jutnak öreg szülőid, azt akarom, ne gondolhass rájuk csak a legnagyobb tisztelettel... Jertek!"

Majd a regény utolsó, hangsúlyos mondatai következnek:

"És mentünk. Fölzaklatva, valami különös, vad és remegő örömmel. Vissza a szegénységbe! Egyikünk sem sajnálta otthagyni a gazdagságot, egyikünk sem félt a jövőtől. Ah, így kellett tenni apának, büszkék voltunk rá... És gyűlöltük őket, a gazdagokat, keserves, sajgó gyűlölettel és mindent, ami reájuk tartozik, a pénzt, a díszt, a szépséget! Vissza a szegénységbe, vissza a krumplis ebédekhez az István térre, vagy még messzebbre, ott otthon vagyunk, s ha valaha onnan kiemelkedünk, akkor a magunk ereje emel ki és a magunk munkájának a becsületét aratjuk!"

Ha azt gondolnánk, hogy a Ki a gettóból drámai összeütközései didaktikusak, s csupán a tisztes szegénység - romlott gazdagság ösztövér erkölcsi tantételét hivatottak szolgálni, figyelembe kell vennünk a regény írói kvalitásait, amelyek nem annyira az ibseni polgári dráma dialógusait, mint inkább a magyar származású korabeli bécsi zsidó író, Arthur Schnitzler konfliktuskezelését, illetve Mikszáth Kálmán jellemrajzainak eleven színektől és szavaktól lüktető stílusát követik. Fontosabb azonban ennél, hogy Kóbor az első a magyarországi zsidó irodalomban, aki kritikát is mér saját indító közösségére, jobban mondva, annak meggazdagodni vágyó, tartalmatlanul-tisztességtelenül asszimilálódó, a "szegény rokonokat" pökhendien lenéző szegmensére. Az önábrázolás tehát úgy zajlik ebben a regényben, hogy a zsidó hős körvonalai már nem a keresztény világgal szemben rajzolódnak ki, hanem olyan más zsidókkal szemben, akikkel a hős - erkölcsi okokból - semmiképpen nem azonosulhat, hiába "hitsorsosai" azok. A társadalmi réteg "belülről jövő" kritikája s ennek hitelessége az az irodalmi attribútum, amely Kóbor művét Mikszáth vagy Móricz művei mellé emeli - ők is belülről, s az erkölcs nevében mértek kritikát saját társadalmi rétegükre.

Hasonló konfliktusokat megrajzolva mélyítette el előbb melodramatikus stílusban, majd inkább gúnyos, szatirikus éllel a magyarországi újgazdag, parvenü zsidó polgárság kritikáját Molnár Ferenc, akinek 1918 előtt írt műveiben - az irodalomtörténet eddigi meggyőződése ellenére, ám Pelle János nemrég publikált dolgozatának[19] tanúsága szerint -, ha többé-kevésbé kódoltan is, de valósággal tolonganak a zsidó figurák.  Hogy csak egyetlen, bár talán legzseniálisabb művét, A Pál utcai fiúk-at (1907) említsem, a szereplők közül a jelentéktelen Weiszen kívül az a két fiú, akinek a családját is megrajzolja Molnár, vagyis Nemecsek és Geréb, biztosan zsidó fiúnak tekinthető: Nemecsek egy szegény zsidó szabómester fia, Geréb pedig, ahogy Heller Ágnes írja, "jómódú zsidó gyerek, aki cselédlánnyal küld levelet Bokának". Geréb apja, az asszimilálódott zsidó - folytatja Heller Ágnes - retteg a gondolattól, hogy az ő fia elárulhatta volna a grundot - amely a regényben a magyar hazát jelenti. "Nem tudom elképzelni - mondja Heller -, hogy Molnár Ferenc ilyen halhatatlan remekművet írhatott volna, ha még kisdiák korában nem élte és szenvedte volna végig a magyar zsidó fiúnak a hazával való azonosulásának konfliktusait, és az asszimiláció korának dilemmáit."[20]

Molnár Doktor úr c. darabjának (1902) hőse, a jól menő lipótvárosi ügyvéd, de Az Ördög c. darabjának (1907) hősei, a tőzsdespekuláns férj és negédes neje is, minden kétséget kizáróan zsidók. Ábrázolásuk során Molnár azt a "belülről jövő", erkölcsi alapú kritikát újítja fel az asszimilálódott, meggazdagodott zsidó polgárság irányában, amely először, és mindjárt teljes hitelességgel Kóbor Tamás regényében jelenik meg a magyar zsidó irodalomban.

De Molnár ez idő tájt megjelenő karcolatai, jelenetei közül számos még ennél is közvetlenebbül és metszőbben bírálja ugyanezt a polgárságot. Elég csak Pesti természetimádók című, 1911-es kötetébe felvett jelenetére utalnom, amelyben a tavasz beköszöntéről, a természetről, a Városligetről, a virágárus leány ibolyacsokráról a beszélgető pesti urak egyikének folytonosan csak a haszon, a kihagyott vagy megvalósítható üzleti tranzakciók jutnak az eszébe. Nagyobb ívű, és elementárisan szatirikus jelenete, a Disznótor a Lipótvárosban  a magamutogató, kitért zsidó újgazdagok ostobaságát, korlátoltságát pellengérezi ki - nem akármilyen irodalmi fegyverzettel. A méltóságos úr, udvari tanácsos, többszörös bankdirektor, volt képviselő és leendő főrend, valamint neje, "egy százkilós angyal" kitalálják, hogy kitérésük és végleges asszimilációjuk megünneplésére "igazi magyar disznótort rendeznek itt, a Nádor utcában, az első emeleten". A rendezvény abszurditását fokozza, hogy Mary méltóságos asszony mozgósítja a nyilvánosságot, a sajtót, és különleges művészi produkcióval is kedveskedni óhajt a vendégeknek: kabaréval, kupléval, birkózással. Külön "ölelő embert" alkalmaztak a rendezvény alkalmából, akinek az volt a dolga, figyelje, ki csúsztat későbbi elszívásra potya-szivarokat a kabátja belső zsebébe, majd hangos "édes cimborám, hát nem ismersz meg?" kiáltással lépjen oda hozzá, és ölelés közben törje össze a belső zsebében lapuló szivarokat.

A dicsőséges történelmi jelenetekkel tetovált disznót két "Rákóczi-korabeli kacagányos csatlós" vezette körül, s miután a sebészet professzorai kloroformmal elkábították, előlépett egy disznó-anya (a zászló-anyák mintájára), és ezüst kalapáccsal arany szöget vert be a disznóba e szavak kíséretében: "Éljen az ősmagyar szokások ébrentartása!" Sajnos, az egri kanonok, az egyik díszvendég, a méltóságosék gyerekeinek keresztapja, megsértődve távozott, mert a jelenlévő asszonyok előtte "per abbé" beszéltek a budai rabbiról...

Úrhatnámság, éppen a magyarkodással takargatott sikertelen asszimiláció, a vagyon, a pompa mögül is kiütköző alpáriság - mindezek metsző kritikája talán nem is hangozhatott volna hitelesebben, mint épp a zsidó Molnár Ferenc szájából. Molnár zsidó nevelkedése garantálta ugyanis, hogy a lehető legnagyobb hűséggel adja zsidó hőseinek szájába azt a jiddis, német és francia kifejezésekkel is tűzdelt társadalmi rétegnyelvet, amely beszédjüket és beszédjükön keresztül a gondolkodásukat az adott időszakban, sőt, akár az adott hónapban-évben jellemezte. Ez a naprakész írói nyelvi tudatosság, amely elképzelhetetlen folyamatos újságírói gyakorlat, állandó szerkesztőségi és társasági, kávéházi részvétel nélkül, olyan korfestő és jellemfestő eszközt adott ajándékba a zsidó írók egy csoportjának (már akik hírlapi tevékenységet is folytattak), amely a közönség kellő hitelű megszólításához és a vele való összekacsintáshoz nélkülözhetetlennek bizonyult. Az adott pillanat rétegnyelveinek mesteri kiaknázása - az alakok gyors besorolása, biztos azonosíthatósága kedvéért - nemcsak a korszakunkban szédületes fejlődésnek induló pesti kabaréműfajra volt jellemző, hanem terjedelmesebb korfestő és jellemfestő prózájára, esszéirodalmára, drámájára is. Az irodalomnak ez a fajtája, amelyet a rövidség kedvéért tudósító irodalomnak nevezhetek, természetesen a nem-zsidó írók számára is kínálkozott. Nem utolsó sorban az e tekintetben úttörő zsidó irodalom nyomdokain járva, ezt a tudósító irodalmat művelte, és nemcsak hírlapi tárcatermésében, kisnovelláiban, hanem mai szóval szociografikusnak mondható regényeiben is Krúdy, Kosztolányi vagy éppenséggel Móricz Zsigmond.

Ez a mégoly irodalmi, hiszen ábrázoló igényű, de alakilag óhatatlanul hírlapias, a kurrens nyelvi divatokat is leképező nyelvhasználat állandóan ki volt téve a korabeli olcsóbb kabarédarabok és frivol hírlapi karcolatok stílusával való tendenciózus összehasonlítás veszélyének.  Ennélfogva túlságosan is könnyen váltott ki lesújtó kritikát az emelkedett konzervativizmus képviselőiből (a zsidó írók nyelvkritikába burkolt bírálatával más helyütt foglalkozom majd részletesebben), holott a modern magyar irodalom megteremtésének, amiből a magyar zsidó írók igen nagy részt vállaltak magukra, egyebek között az aktuális rétegnyelvek autentikus használatán alapuló  feltételei is voltak.

Másik alkateleme a Molnár Ferenc-i ábrázolásnak az, hogy a parvenű zsidó polgárságot "belülről" kipellengérező módszere mély iróniájából fakad, amelyet - lévén "belülről" jövő ez a kritika - zsidó öniróniának kell neveznünk. Senki sem mondhat olyan jellemzőt és igazat a zsidóság fogyatkozásairól, mint "belülről" egy zsidó író. És senkinek a mégoly metsző kritikáját sem fogadja olyan derűvel egy zsidó, mint egy másik zsidóét. Ez Rostand nagyorrú Cyranójának híres elve: "Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / de hogy más mondja, azt nem tűröm el." Az önirónia a folklórként terjedő zsidó vicckultúrának is elmaradhatatlan éltető eleme - e vonásáról már sokan írtak, köztük Sigmund Freud is. Egyik tárcájában (A közvetítő) Molnár a következő ősrégi zsidó anekdotát idézi:

"Áll a szegény zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sír. Arra megy egy másik izraelita és megszólítja: - Miért sír, szegény ember? - Miért ne sírjak - mondja az -, mikor tizenhárom gyermekem van, tizenkettő betegen fekszik, a feleségem a halálán van, és nekem nincs egy megveszekedett krajcárom sem. - Mennyi pénzzel volna magán segítve, jó ember? - Ezer forinttal. - Jöjjön - mondja a jószívű -, én magának egy félóra alatt megszerzem az ezer forintot.

Az ámulva megy vele, ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rothschildhoz. Fölmennek hozzá, Rothschild benyúl a zsebébe, kivesz ezer forintot, odaadja a síró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A másik ott marad és némán áll Rothschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja neki Rothschild: - Hát maga mit vár? - Mit várok? - mondja ez. - Hát a províziót (jutalékot: H.M.) várom. Hiszen én hoztam a pasast... " [21]

Az ilyen és ehhez hasonló, mélyen önironikus zsidó viccek ismerete is kellett ahhoz, hogy a zsidó író a maga szereplőinek legapróbb hangsúlyait is a megfelelő, azonnal azonosítható szemantikai és társadalmi tartalommal tölthesse fel.

Az olyan költői vagy legalábbis látomásos nyelven szóló zsidó írók, mint Füst Milán, Szomory Dezső vagy Pap Károly, természetesen teljesen függetlenek maradtak a korszak aktuális rétegnyelveitől. Szinte teljes autonómiában alkották meg a saját, külön nyelvi repertoárjukat, amelyre olykor mélyzengésű, ótestamentumi-profetikus, máskor barokkosan-bizarrul szökdécselő, vagy itt-ott expresszíven vérbő kifejezésmód volt a jellemző. De a modern zsidó irodalmi ábrázolásmód fent kimutatott önironikus alkateleme még egy olyan nagy és autonóm zsidó nyelvművésznél, mint Szomory Dezső, is kimutatható.

 Mielőtt szemügyre venném Szomory egy idevágó szépprózáját, a Horeb tanár úr címűt, mely korszakunk és Szomory élete alkonyán, 1934-ben jelent meg, még egy szempontot be kell vonnom fejtegetéseimbe, mert a zsidó irodalmi irónia nem csupán a zsidó gazdagságnak és szegénységnek osztályharcosan is interpretálható ellentétpárja között oszcillált; meríthetett a zsidó közösségen belüli puszta világnézeti vagy életvezetési nézeteltérések, belharcok anyagából is. Goldziher Ignác Napló-jának lapjain (nincs ez másként pl. Herzl Tivadar hatalmas Naplóját olvasgatva) lépten-nyomon felbukkan a több évtizedes hasztalan harcok, a sorozatos keserű csalódások számtalan motívuma, amelyek mind a hitközségi vagy tudományos (zsidó) pályatársak álnok, csöppet sem szolidáris húzásaival kapcsolatosak.

1897. június 24-i bejegyzés: "Meg kellett csinálnom egy 'fogalmazványt': beadványt a városhoz a zsidó hitközség szubvenciójának felemelése ügyében. Mivel nem bíznak az eszemben, 'fogalmazványomat' felülvizsgálatra átadták a hitközségi vezetőség legnagyobb filozófusának, Schweiger Mártonnak. Ő majd szíveskedik megmutatni ezt néhány kereskedősegédnek és könyvelőnek, megkérdezve, nincs-e kifogásuk ellene."

1900. január 25-i bejegyzés: "Kunos és Munkácsi (!!) urak csengő szubvenciót kaptak a minisztériumtól "egy orientalista folyóirat" kiadására. E két tollforgató közül az első elhozta tervezetét, oly kéréssel, hogy fogadnám el a megtiszteltetést, miszerint a címlapon mint munkatársat tüntetnének fel. A fent nevezett urak vezetésével a külföldnek szánt orientalista folyóiratot indítanak, amelyet tudomásom nélkül terveznek és valósítanak meg. Ez elég világos ahhoz, hogy leghatározottabb döntésemet igazolja: lemondok a címlapon szereplés megtiszteltetéséről. Némi haszonlesés búvik a dologban persze. Nevem egyelőre ér még külföldön annyit, hogy egy ócska bankóprés nyomódúcába véssék. Volt idő, amikor Katz és Munk urak (10 évvel ezelőtt még így hívták e két derék embert) hamarabb beavattak terveikbe. Akkor koldulni jöttek hozzám."[22]

Közeli barátjának, a nagyszerű ihletőnek és pártfogónak, Mikes Lajosnak, Az Est irodalmi rovatvezetőjének a korai halála után Szomory Dezső Sába királynőjéről, erről a misztikus ködbe vesző dél-arábiai nőalakról írandó nagydrámájához kezdett anyagot gyűjteni.  Beleásta magát az orientalisztikába, s ebből a stúdiumából szökkent elő az ötlete, hogy két orientalistát állítson kisregénye középpontjába: Horeb Homért, aki a húszas években zsidósága miatt vesztette el egyetemi katedráját, s magántudósként tengeti életét kívánatos nejével, a mellette bizony nagyon unatkozó Zuckermandl Dórával - no meg a sokkal fiatalabb Varjassy Kálmánt, aki "keserű felekezetiségét már korán felcseréli az állami vallásra, azzal a fagyos éleslátással, mely a keresztény hit költészetét és metafizikáját főleg a gyakorlati érvényesülésre látja alkalmasnak". Esetünkben a magyaros nevű és keresztény hitű egykori zsidó, Varjassy érvényesülési vágya épp a Horeb által kényszerűen elhagyott egyetemi katedrát célozza meg, méghozzá Horeb szaktudásának kiaknázása útján. S mi lenne, kérdezi magától a célja felé jól haladó Varjassy, ha hozzákanyarítaná ehhez a diadalhoz a szép és ábrándos Zuckermandl Dórát is?

Szomory minden stiláris és dramaturgiai találékonyságát latba vetette (márpedig volt neki mindkettőből elég), hogy fontosságához mérten ábrázolja a sorsdöntő jelenetet, két silány erkölcsű emberi lény, egy zsidó nő és egy zsidó férfi párzási előkészületeit ugyanannak a férfinak, az erkölcsi győztes Horeb Homérnak a rovására:

"- Még nem gyújtom fel a lámpát - mondta a hölgy, s mutatóujjával benyúlt a csészéje fülébe. S ahogy az ajkához emelte a csészét, a fehér keze kísértetiesnek tűnt az ajkak karmazsinja mellett. Egy kicsit fújta a teáját ebből a karmazsinból. Aztán várt és hagyta, hogy a forró pára a csészéből az arcának szálljon.

  Hol volt az már, ezekben a percekben, ebben a kis szalonban, ezen az utolsó este, hol volt az már, ami a Varjassy szisztémája volt, egész terve s tudományossága, egész spekulatív elgondolása, ahogy Horeb tanár hitvesét magának kontemplálta! ...  Az elemzése szövevényességére, a következtetései vonalvezetésére, egész építkezése pillérére s alapkövére Horebné egyszerűen rászakadt női természete súlyával, hatalmával s spontanitásával...

  Abban a pillanatban, hogy női képzelete, fegyelmezhetetlenül, a Botticelli Áron-jának maró fajiságát látta meg a Varjassy hajkoronájában, már meg is kívánta ezt az Áront, már akarta! már számára komplikációk nélkül, minden eldőlt, az egész ügy. Ez a fej izgatta, ez az ősi fej, megbélyegzett típusában, szörnyeteg zsidó! amint Horeb izgatta hajdan s vonta be leányszívét ábrándosan egy újkori Ádám feltűnésével, a paradicsomban. És akkor, egy utolsó korty teával, ami nedvesen hagyta az ajkát, áthajlott egy túlsó partra, ahol behunyt szemekkel, elmerülten, várt.

  Hogyan szóljunk e drámai percről, micsoda hangon, balzaci szívünkkel? Ha a valót óhajtanánk követni, úgyszólván jegyzőkönyvszerűen meg kellene mondanunk kertelés nélkül, hogy Varjassy mindenre el volt készülve, csak erre nem. Sült galamb még így nem repült az ember szájába soha. Soha semmi nem bizonyult megoldhatóbbnak, mint ami látszólag oly súlyos problémának tűnt! Önnön ködeibe veszve, szerencsétlen, ez nem Botticelli Áron-ja volt, (hanem) letört zsidó a két fájós lábán, ahogy csak ült és bámult és meglátta a tények világánál múlhatatlan marhaságát s szinte pontonként, ahol tévedett s főképp ahol kihagyta önnönmagát a számításból éppen a legdöntőbb pillanatra. Mégis hirtelen, hideg tudatossággal a sorsa előtt, melynek igaz útjára tévedt, már meg akarta volna ragadni a percet, de rögtön vissza is omlott, tehetetlenül, reménytelen nyomorúságába.

- Menjen! - rebegte a hölgy -, menjen! - s nyilvánvalóan leküzdte azt a hajlandóságát, hogy a papucsát hozzávágja..." [23

 

Nyelvhelyességi támadások

 Elöljáróban állapítsuk meg, hogy amit a konzervatív irodalom szószólói, vagy később a magyar irodalom "népiségének" védelmezői a zsidó írók (nem minden zsidó író!) nyelv- és irodalombomlasztó tevékenységeként utasítottak el, az valójában a zsidó írók abbeli törekvése volt, hogy saját életanyagukkal és rétegnyelvükkel, valamint külföldi irodalmi tapasztalataikkal felszerelkezve, a progresszív nem-zsidó írókkal szövetségben, minél hathatósabban járuljanak hozzá a magyar irodalom (és annak nyelve), és ezáltal a magyar társadalmi élet  modernizálódásához.

A támadások első csoportja éppen az előző fejezet végén elemzett, a Nyugat egyik alapító írótagjának számító Szomory Dezső stílusára irányult. A Kritika c. folyóirat 1910-ben még csak ironikus "szókamrát" állított össze Szomory kedvelt, visszatérő kifejezéseiből, "omlatag" igéiből és névszóiból. 1911 februárjában Horváth János már éles támadást intéz a Magyar Nyelv c. folyóiratban A Nyugat magyartalanságai ellen. Ignotusért és Kaffka Margitért sem lelkesedik, ám velük kesztyűs kézzel bánik; Szomoryt azonban letaglózza - írja Szomory-monográfiájában Réz Pál.[24] 1912-ben Voinovich Géza rohan ki Szomory színműveinek "magyartalanságai" ellen, majd 1914-ben ismét Horváth János, ugyancsak a Magyar Nyelv hasábjain, az író "megnyaklott, effeminált, puha siralmait" ostorozva.

Horváth azonban nem figyelt fel arra - mint azt Réz Pál nagyon helyesen írja -, hogy Szomory nyelvi újításai annak a folyamatnak a részei, amelynek során a magyar irodalmi nyelv túllép a nép-nemzeti iskola gyakorlatán. Túllép azért, mert új tartalmakat akar közvetíteni és kifejezni. Amit a Nyugat írói el akartak mondani a környező világ változásairól és tulajdon érzelmeikről, gondolataikról, azt csak ezen az új nyelven mondhatták el.

A purista nyelvészkedés ellen A Hét-ben már 1899-ben is hadakozó Ignotus, 1908-tól a Nyugat főszerkesztője, a következő szavakkal kel Szomory és saját, új utakon elindult lapja védelmére: "Rettenetes volna, ha, pusztán a grammatika kedvéért, a magyar író kénytelen volna másnak festeni az életet, mint aminő az valóban... Horváth János diadallal bizonygatja, hogy Szomory Dezső nem ír magyarul. S nem gondol arra, hogy ez teljesen mindegy, ha tud szomoryul, s ha szomoryul ki tudja fejezni, amit ki akar fejezni. Való igaz: a Szomory nyelve merész vegyüléke magyar szókincsnek, francia szórendnek és ezenfelül sok mindennek, ami külön-külön lehet barbárság, különcség vagy gyökértelenség. Együttvéve azonban oly orgonálóan szép stílus, olyan aranyfürdő, olyan patakzatosság, mely úgy borítja be, úgy emeli hátára s úgy viszi magával az olvasót, ahogy akarja." [25]

Ignotus jókora előrelátással (vagy talán csak a korabeli támadók veséjébe látva) köti össze a nyelvi viszolygást a szociálissal, s utasítja el mindkettőt: "Hát a városi nép nem nép? Az oláh, a tót, a sváb, a fütyülős zsidótól az Országos Kaszinó elnökéig mindenki, aki a magyarságba olvad: nem válik részévé a léleknek, mely a magyarság lelke? A semmiből, néhány százezer lélekből, lett kétszáz éve alatt nemzetté a magyarság, azzal, hogy mindent magába szítt. Vajon ez a minden: élni vagy meghalni ment át a magyarság életébe? Ez a teméntelen idegenség, mely sokban nemcsak eltérőt, de gyarapítót, erősítőt, nevelőt is jelent a magyar számára: ez mind elsorvadjon abban, amibe beilleszkedik? Akarhatják ezt, emberi lélekkel? S a mai nyelv minden szavához, a mai stílus minden fordulatához állítsanak bár hat nyelvőrbe oltott csendőrt arkangyalnak: várhatják ezt, józan ésszel? S várhatták-e s valóban azt várták, hogy a nyelven, melyet a nemzeti lélek legbelsejéből lelkezett tükröző és műszer gyanánt dicsőítenek: hogy e tükrön lehe sem látszik majd, e szerszámon rezzenése sem érzik majd e történeti változásoknak?..." [26]

Kosztolányi, akinél nem volt kitűnőbb nyelvérzékű stilisztája a korszaknak, 1917-ben, a konzervatív kritikának is válaszolva így írt Szomory nyelvhasználatáról: "El kell fogadnunk nábobian gazdag, zuhatagos ellentétekből szövődő magyar nyelvét, mint új ajándékot."

Az Igy írtok ti-nek már első, 1909-es kiadásába felvette Karinthy Frigyes a nyugatos költők dagályos vagy himnikus, esetleg világfájdalmas stílusát kifigurázó, pompás karikatúráit. De ezt a rokon törekvésű, a kifigurázottakkal egy nagyvárosban élő író szeretetteljes gesztusával tette, s éppúgy csípett bele Babitsba vagy Adyba, mint a zsidó Füst Milánba, Gellért Oszkárba, Szép Ernőbe vagy Kemény Simonba.

A nyugatos, szemléletújító irodalmi törekvések más, nem-zsidó íróktól is a lassúdadan-deákosan emelkedett, örökül kapott irodalmi nyelv kisebb-nagyobb mértékű "felforgatását" követelték meg. Réz Pál teljes joggal írja: igaz, hogy "Szomory nem építkezik olyan biztos alapra, mint Ady, Kaffka vagy Krúdy. A Király utcából hozott nyelv nem olyan gazdag, mint az érmindszenti, nagykárolyi vagy nyírségi gyermekkorból táplálkozó - bár Krúdy végtelenbe indázó pazar mondataiban is találhat nyelvtanilag kivetnivalót a pedáns és értetlen ítész, Kaffka és Ady szerkezeteiben nyakatekert, erőltetett, már ma avíttnak és modorosnak ható fordulatokat, Móricz Zsigmondnál hanyagságot, pongyolaságot, ismétlést. Ezenfelül: Szomory hosszú évekre elszakadt az anyanyelv közegétől; az emigráció tizenhét esztendejében ... ráragadtak franciás fordulatok, magyar fordulatokat pedig elfelejtett." [27]

A döntő szót erről a vitáról Ignotus-esszéjében a bölcs Komlós Aladár mondta ki: az új irodalmi nyelvet védelmező Ignotus annak a franciásan könnyed és szellemes, újszerű, polgáriasult stílusnak a képviselője, amely "éppúgy levetkőzte a régibb magyar próza urambátyámos, latinos nehézkességét, mint a nép-nemzeti próza népies szólamokkal díszített, anekdotás modorát". [28] "Az irodalom társadalmi összefüggéseit tisztán látó Ignotus vette észre és hirdette először állhatatosan a helyzet lényegét: hogy a (19. - H.M.) század utolsó negyedében a pesti polgársággal és proletariátussal olyan osztályok erősödtek meg a magyar társadalomban, amelyek életformája, gondolkodása más, mint a hazánkban addig egyedül szerepet játszó feudális osztályoké, de ezek is magyarok és joguk van a megszólalásra. Hazug álarcosdira kényszeríti, vagy elnémítja őket, aki azt akarja, hogy falusi emberek módjára viselkedjenek." [29]

Komlós álláspontja az irodalmi nyelviség kérdésében azért különösen fontos az irodalom modernizációja szempontjából, mert értelmetlenné tette, de meg nem történtté természetesen nem tehette, az irodalmi nyelviség változásainak ragályszerű faji alapokra helyezését. "Ami (nyelvi és irodalmi: H.M.) változás történt, az nem az idegen vér beömlése, hanem addig néma osztályok jelentkezése révén történt. Az irodalom történetét - folytatja Komlós - sokkal jobban befolyásolják tehát az osztályok, mint a fajok. Az a változás, amit a Nyugat irodalmában látunk, Európa-szerte (pl. a cseheknél és románoknál is) végbement, ahol nyoma sem volt hasonló (zsidó: H.M.) beolvadásnak." [30] Az irodalom modernizációja természetesen nem mindig követte, hanem nagyon sokszor csak megelőlegezte a társadalom modernizációját. A magyar irodalom zsidók által is messzemenően pártolt modernizációja a "szabad irodalmiság" (Komlós kifejezése) kivívásán állt vagy bukott; ez a valódi tartalma a Nyugat magyar és zsidó írók által együtt létrehozott fénykorának.

Trianon katasztrófája talán többet ártott a magyarországi zsidóságnak és a zsidó-magyar irodalmi koegzisztenciának, mint a generális magyar lakosságnak: Csonka-Magyarország immár több mint 90 százalékban magyar nemzetiségű lévén, az addigi, országosan mindössze 50 százalék körüli magyar népességarány feljebb tornázásában már nem volt szükség az elszakadt területek hazafias, lojális zsidóira, akik népszámlálások alkalmával szinte kivétel nélkül magyar nemzetiségűnek vallották magukat. A Csonka-Magyarországon élő, hasonlóan hazafias zsidókra pedig alkalmasan rá lehetett terhelni a "zsidó" Tanácsköztársaság állítólag Trianonhoz vezető ténykedését (valójában nem Horthy, hanem éppen Kun Béla indított hadjáratot egy elszakadt országrész, a Felvidék visszaszerzéséért). Az antiszemita uszítás és szervezkedés nyomban Trianon után beindult - a zsidó írók Trianon után már egy faji vádaskodásoktól is hangos közéletben folytatták munkájukat. Molnár Ferencet a fajvédők és az "ébredő magyarok" már a húszas évek elején "Neumann Pinkász, a darabgyáros"-ként emlegették. Szomory Dezső ellen több száz, husánggal felfegyverkezett "ébredő magyar" tüntetett a Nagyasszony 1927-es, Nemzeti Színház-beli felújításának estéjén.

A nyelvhelyességi támadások ebben az időszakban már többé-kevésbé nyílt faji meggondolásokkal is elegyednek. Megjelenik a zsidó író eleve determináltan és megváltoztathatatlanul (vagyis fajilag) idegenszerű nyelvhasználatának a gondolata, például Kodolányi Jánosnak a Forrás 1930. januári számában közölt, éppen Szomory ellen irányuló filippikájában: "Szomory olvasói két táborra oszlanak. Az egyik tábor igen nagy és erős. Ez azt mondja, hogy Szomory Dezsőt ki kellene irtani a magyar irodalomból, s csak ha egy-egy foszlányát hallja is az ő melodiáinak, polifoniáinak, és fokozásainak, idegen nyugtalanság, düh, rideg ellenállás hatalmasodik el rajta. Meg kell értenünk őket. Elvégre igazuk van, mikor minden vércseppjükkel tiltakoznak Szomory merényletei, fintorai, ágálásai, barokkoskodásai, bukfencei és ripacskodásai ellen, mikor fellázadnak a magyar nyelv szelleme s legbensőbb belseje ellen elkövetett gyilkosságain...  Nincs még írónk, s nem is volt, akinek egész lénye, legbelsőbb belseje ennyire homlokegyenest ellenkezett volna annak a népnek a szellemével, amelynek a nyelvén ír, mint Szomory." (Az én kiemeléseim: H.M.)[31]

Kodolányinak még csak Németh László több porcióban, ez idő tájt megírt irodalmi fajiság-cikkeit sem kellett citálnia ahhoz, hogy az ő szavain is átsüssön a faji össze nem illés gondolata a zsidó író és a magyarság között. Különösen az "egész lénye" kifejezés érdemel e tekintetben figyelmet. Ennek az elgondolásnak az előzményei a zaklatott német író, Oskar Panizza egy 1893-as elbeszéléséhez, A megoperált zsidó-hoz nyúlnak vissza, amelynek hőse, Itzig Faitel Stern névváltoztatás (új neve Siegfried Freudenstern lett), sok-sok csontoperáció, vérátömlesztés, vallásváltás és logopédiai óra után, már első kapatosságában visszazuhan abba a zsidósan tyúkmellű és németül zsidósan, törve beszélő figurába, aki volt. [32]

A látlelet tehát egyértelmű: Szomory - a nyelvhasználata alapján - nem az, akinek hiszi vagy/és kiadja magát. Valódi identitása a nyelvhasználata alapján semmi rokonságot nem tart a magyarságnak nyelvében is tükröződő identitásával.

Pedig ezt a rá mért, idegenszerűnek mondott nyelvi identitást már előre ellehetetlenítette Szomory, amikor három évvel korábban éppen a nyelvhasználatáról, és éppen az abban megnyilvánuló identitásáról a következőket írta: "micsoda elepedettséggel, micsoda önkívülettel mélyedtem ebbe a szép magyar nyelvbe, micsoda szédülettel szálltam le, micsoda lázasan, a szelleme legmélyére, a titkai legvégére, hogy egész zengésének, a rezgése rezgésének, mint egy gyönyörű hangszernek, mint százezer hangszernek, mint egy pokoli zenekarnak, művészileg ura lehessek." ( Az én kiemelésem: H.M.)[33]

Kinek higgyünk tehát? Csakugyan "homlokegyenest ellenkezik" Szomory nyelve, mint Kodolányi állítja, a magyar nyelv szellemével? Vagy éppen ellenkezőleg: sikerül rendre eljutnia, mint maga állítja, a magyar nyelv "szelleme legmélyére"?

"Maga nem is hiszi", folytatja Szomory, "micsoda nyelvtudományi munkákban búvárkodtam, micsoda regényét követtem hangtani arányoknak, micsoda párzását s ledérségét elernyedt szóvonzatoknak, micsoda legendáját nyelvszűzességnek, alaktannak, mondatalkatoknak, micsoda harmóniáit a szavak rendjének, képzetének, társulásainak s füzérének, micsoda magányát és vágyát legapróbb kötjeleknek!" [34]

De ha vétett is olykor a tanáros magyar nyelvhelyességi szabályok ellen, vajon nem vált-e ez javára szavai költészetének? "Visszaadni, a legtávolibb árnyalatokig, a bensők rezgését, hullámvetését... ehhez bizony néha törni s zúzni kellett! Szabad ezért elítélni engem, megróni tanárosan? Nem-e azt kell nézni inkább, ha mindez a szabály ellen lévén, vajon a költészet ellen is van-e"[35]

Itt azonban véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna Szomory és Kodolányi dialógusa az előbbi költői nyelvhasználatáról, a magyar nyelv "legmélyebb szelleméhez" fűződő szerelméről. Kodolányi ugyanis nem arról beszélt, hogy Szomory költő-e, és pláne nem arról, hogy magyar költő-e, hanem arról, hogy akármint rejtegeti is: zsidó.

A húszas évek legelején megjelent önéletrajzi Babits-kisregény, a Tímár Virgil fia nem faji alapon, csupán az attitűdök alapján ítéli el a valószínűleg Ignotusról mintázott zsidó írófigurát, s annak "újmagyar" könyvét: "egy zsidó írónak a műve, szellemes cikkek és aforizmák, szabad és szkeptikus hangon írott könyv... szent dolgokból könnyelmű és fölényeskedő játékot űzött, zsurnalisztikus féltudását mindenről rosszakaratúlag interpretálta, zsidó módon, léha 'esztétikai' szempontokból kiindulva, kacérkodott a katolicizmussal, s szomorú elvtelenségében a legüresebb és legsivárabb szkepszis kapuit tárta föl... Ő ma világfi, életművész, arbiter elegantiarum. Ha szegény öregapja, aki még kaftános zsidó volt, megálmodta volna ezt a péntek esti gyertyafénynél!" [36]

A zsidó írók "magyartalanságainak", léhaságának vagy cinizmusának bírálata azonban valójában semmi egyebet nem fedezett, mint a velük még a Nyugat indulásakor kötött szolidaritási és modernizálási szövetség felmondását. Méghozzá "túlzott" asszimilációjukra hivatkozva, közben egyes, éppen hogy kevésbé asszimilálódott, vagyis "mélyzsidó" írókat tüntetően pártfogolva.

 

Az asszimilációs csapda

 A zsidó magyar irodalom nemezise a zsidótörvényekkel jött el, amelyeknek már elsője is (1938) korlátozásokat vezetett be a gazdasági és kulturális életben (lapoknál, könyvkiadóknál, a színházi életben és a filmiparban) tevékenykedő zsidók számarányát illetően. A népi, falukutató mozgalom egyik lelkes, fiatal tagja, Erdős Jenő[37] tiltakozó aláírásokat kért és kapott a korabeli nem-zsidó irodalom és művészet legismertebb alakjaitól - kivéve Babitsot és Illyés Gyulát. Illyésről, az a hír járta, azért nem csatlakozott a tiltakozókhoz, mert a tiltakozás "árja nagylelkűséget", "paternalizmust" tükrözne, holott nem szorulnak ők senki védelmére, hiszen kiválóak. Illyés valódi véleménye a zsidótörvénytől sújtott írókról és művészekről azonban abból a jegyzetéből tárul elő, amely Magyarok - naplójegyzetek című kötetében jelent meg, még 1938-ban. A megdöbbentő, kevesek által számontartott sorokra Ungvári Tamásnak a magyar irodalmi "zsidókérdésről" írott monográfiája irányította rá a figyelmemet:

"A lakáj-drámaíró, a limonádé szerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő 'zughírlapíró', s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posvány-zsurnalista, a ponyvakiadó, a producer, a filmíró, a színházi vállalkozó, akire már nincs is jelző, a görl menedzser, sőt a leánykereskedő, mind-mind kultúrajajt bömbölnek és minket bíztatnak, hogy haljunk hősi halált értük, hisz mi is a kultúrát, a demokráciát, a szabadsajtót, a gondolat szabad terjesztését emlegettük ... Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó mód végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, csontjainkat ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel."[38]

Ezek volnának azok az állítólagos "kiválóak", akik nem szorulnak rá az árja magyarok védelmére? Illyés a fenti jegyzetével a 30-as évek sajtó- és színházi viszonyainak egy szűk, csakugyan sötét, és csakugyan zsidókkal összefüggésbe hozható szegmensét vetítette rá - megengedhetetlenül és a vész idejében különösen bűnös és goromba torzítással - a teljes magyar-zsidó kultúrára, benne azzal a fényes irodalommal is, amely kiváló író- és kritikustársaitól származott. Hogyan sorolhatta be ebbe az élősdi tömegbe pl. Sárközi Györgyöt, a falukutatók vezérlő szerkesztőjét, Pap Károlyt, a hászid gyökerű, Illyés által mindig méltányolt prózaírót, a nyugatos Fenyő Miksát, Hatvany Lajost, Komlós Aladárt, a már halott Osvát Ernőt, vagy akár Szerb Antalt, Halász Gábort, a modern irodalmi ízlés biztos mércéjű gondozóit?

Ami pedig a zsidó "ponyvakiadókat" illeti, akiket Illyés beilleszt a legalantasabb kultúrvállalkozók sorába, felettébb érdekes, milyen kiadói viszonyokat regisztrált Napló-jában Kemény Simon, a finom szavú, mégis elhallgattatott zsidó költő 1942-ben, amikor már valamennyi kiadót "árjásították", vagyis elvben fel kellett szabadulniuk az alacsony ízlés és a profitéhség, ugyebár, velejéig zsidós mentalitásától. Íme, a május 30-i naplóbejegyzés:

"Lesújtóan rossz tapasztalatokat szereztem a budapesti könyvkiadókkal folytatott beszélgetéseim alkalmával. Nemcsak művelt, de intelligens embert sem találtam köztük. Nyomát sem találtam egyikben sem a magasabb rendű ízlésnek és az igaz irodalom megértésének. Üzleti érzékük azonban igen nagy, igen jó, kereskedői ösztönnel tudják kiszagolni, hogy mi az üzlet. A külföldi sikerekre a héja gyorsaságával csapnak le, s ezeknek lehetőségeit az utolsó cseppig ki tudják sajtolni. Tudják, hogy mi kell a tömegnek, mert ők is a tömegbe tartoznak, de a kezdeményezéshez szükséges bátorság és rajongás teljesen hiányzik belőlük. Nem hisznek másban, csak a számításban, és itt ritkán tévednek. Kísérletezésre egy fillért sem kockáztatnak, minden kiadványukon nyerniük muszáj..."[39]

Nem kívánok pálcát törni Illyés Gyula más, ennél megalapozottabb álláspontokat is bőven tartalmazó közéleti pályája fölött, de másként, mint a modern magyar (igen: nagyvárosi, és részben zsidó) irodalmi kultúra elárulásának nem lehet tartani már azt a néhány évvel korábbi, szerintem dilettáns és elrugaszkodott szociográfusi megnyilvánulását is, amely a magyar falu pusztulását a nagyvárosi nyelv mérgező hatásának is tulajdonítja: "Alulról ez a népi bomlás (ti. az életkedv egykéző elveszése: H.M.), fölülről az a méreg, amelyet Pest áraszt a magyar nyelv szellemébe..." (Az én kiemelésem: H.M.)[40] Hiszen ha valahonnét, épp a fővárosból, így annak Pest nevű, zsidók által is lakott városrészéből, sőt, talán onnét különösen, és éppen a nagyváros nyelvén érkezhet modernizálás: a magyar vidék nyomorúságának rég esedékes gazdasági, egészségügyi, szellemi, kulturális reformja.

Már ismét a zsidó irodalom és újságírás ("Pest") nyelvi leckéztetésénél tartunk, de immár csaknem náci terminológiával, ha a "méreg" szóra gondolunk.[41] Jellemző, hogy Illyés árnyaltabban és méltányosabban gondolkodó író- és kritikustársa, Schöpflin Aladár egészen másként vélekedett a főváros szellemi-nyelvi arculatáról. "Budapest magyarsága gondolkodásában, érzésében, nyelvében csak más, mint a vidéké, de nem alacsonyabb rendű - írta Schöpflin 1933-ban. - Az utolsó ötven-hatvan évben született meg vidékről jött magyarok, asszimilálódott németek, szlávok, zsidók konglomerátumából és még nem forrott össze minden tekintetben egységes egyéniséggé. Erre nem volt ideje, ehhez több nemzedék kell. De a fejlődés jó irányban halad és a jövő budapesti magyarja, ha a történelem nem lép közbe katasztrofálisan, már lesz olyan, mint a tolnai vagy alföldi; nagyvárosias lesz, de nem lesz kevésbé magyar."[42]

Mármost a zsidó irodalmi impulzusok recepciója a konzervatív irodalmi közvéleményben érthetően éppen azokat a hatásokat értelmezte tudatosan félre, s értelmezte káros hatásokként, mely hatások az ország és a kultúra szakadatlan modernizálódását szorgalmazták. Ez a rosszindulatú recepció a zsidó irodalom munkásait általában asszimilációjuk (hazafiasságuk) hivatalos fokozására késztette, amit lehetőleg úgy hajtottak végre, tegyük hozzá mindjárt, hogy a modernizációs szándékok ne illanjanak el az általuk közreadott irodalmi termékekből.

Hogy a magyaros névviselés milyen kevés védelmet nyújtott a zsidó írónak a nyelvhelyességi támadások ellen, azt az előző fejezetben már szemléltettem, pedig még a Szomoryt jól ismerő Kellér Andornak is sok fejtörésébe került, amíg kiderítette, hogy Szomoryt eredetileg Weisz Mórnak hívták (Író a toronyban), s hasonló hosszas keresés vezetett csak a Kohn névhez Karinthy Mártonnak a felmenőiről írott, Ördöggörcs c. vallomásában. (I. 338 skk.). A svábból magyarrá változtatott nevek író-viselői (pl. Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt) természetesen nem részesültek nyelvhelyességi dorgálásban, ami jól mutatja egyrészt e támadások alapvetően zsidóellenes élét, másrészt viszont azt, hogy a zsidó írók újító nyelvhasználatában még az a modernizációs szellem is bánthatta a konzervatív kritikusokat, amely a svábból magyarrá vedlett íróknál még elvétve sem jelentkezett.

A névváltoztatás azonban csak egyik tartozéka a zsidó asszimilációnak. Másik a kitérés egy keresztény felekezetbe, vagyis a vallásváltás. [43]

A Horváth János-tanítvány Farkas Gyula, a berlini magyar irodalom-katedra birtoklója, holott korábban toleránsabb véleményeket hangoztatott a zsidó írókról, 1939-ben, a második zsidótörvény heteiben már olyan türelmetlen elemzést ad közre róluk (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban), amely a sok zsidó írónál a lehető legkorábban és leghitelesebben lezajlott kikeresztelkedés asszimilációs érvényét is kétségbe vonja - méghozzá azzal az indokkal vagy inkább ürüggyel, hogy "a faji elvegyülésből (a teljes beolvadásból: H.M.) viszont a zsidók nem kértek... Az asszimiláció (tehát) soha nem terjedt mélyebben a felületnél."[44] Farkas Gyula különösen a jeles zsidó drámaírókat tűzi tollhegyére: Molnár Ferencet, Bródy Sándort, Heltai Jenőt, Szomory Dezsőt, Lengyel Menyhértet, Bíró Lajost és Nagy Endrét, a budapesti színházak ünnepelt, zsidó származású, de kivétel nélkül vallástalan, vagy, mint a két utóbbi, ki is keresztelkedett szerzőit, akik szerinte méltatlanul hirdetik a "magyar név" dicsőségét "a zsidó szellemtől áthatott európai metropolisokban". [45]

A "keresztény Magyarország" nem elégedett meg a zsidóság szinte teljes nyelvi-kulturális és hazafias asszimilációjával. "Emelte a tétet", ahogy Pelle János fogalmaz, vallási asszimilációt, méghozzá mélyen átérzett megtérést is követelt, ami a zsidó asszimilációs folyamatot egyszeriben irracionális dimenzióba emelte egyszerűen azért, mert a szekularizáció előrehaladtával már a hagyományos magyar falvakban élő eredeti keresztények körében sem volt általános vagy jellemző a mély vallásosság, hát még a városokban, ahol a kikeresztelkedő zsidók többsége élt. A vallási megtérést úgy várták el az "őskeresztény" hivatalosok a zsidóktól, hogy pontosan tisztában voltak e gesztus formális, taktikai jellegével [46], ennélfogva, ahogy ezt a zsidótörvények betű szerint is tanúsították, az áttérteket éppúgy zsidóknak tekintették, mint a vallásukban megmaradó zsidókat. (Balázs Béla az áttérés diszfunkcionalitását, haszontalanságát már negyed századdal korábban is pontosan rögzítette Napló-jában: "Kikeresztelkedtem, megmagyarosítottam nevem, és megházasodtam. Tehát életem összes akcidenciáit megváltoztattam. Új bőrbe vedlettem. Most római katolikus vagyok, és hivatalosan is Balázs Bélának hívnak... Haszna kikeresztelkedésemnek semmi sem volt. Csak kára. A zsidók megharagudtak, a 'keresztények' szemében meg csak zsidó maradok." [47]) Bonyolította kissé a kitért zsidó írók egykorú vagy akár visszatekintő megítélését, hogy azok közülük, akik új, katolikus felekezetüket a rajongásig menően kolportálták műveikben (pl. Erdős Renée vagy Földi Mihály), vitathatatlanul alacsonyabb írói színvonalat képviseltek, mint azok a katolizált zsidó írótársaik, akik műveikben sokkal kevésbé vagy egyáltalán nem érintettek felekezeti problémákat.

Hogy visszatérjek Farkas Gyula terminológiájához: ő és a hozzá hasonló fajvédők úgy vártak el "teljes faji elvegyülést" a zsidóktól, hogy valójában semmitől sem irtóztak jobban, mint a közelségüktől. Azok a zsidó származású magyar költők, írók, kritikusok, akik (pl. Sík Sándor, a piarista paptanár, költő és esztéta, vagy szegedi tanítványa, Radnóti Miklós, aki felkért keresztapjához, Zolnai Bélához 1943. áprilisában írott vallomása szerint már 15 éve, vagyis 18 éves korától katolikusnak érzi magát, vagy más, addigra már formálisan is keresztény útra tért írók: Rónay György, Vas István, vagy a nagyszerű tollú prózaíró, Török Sándor) nyilvánvalóan semmi közösséget nem vállaltak a zsidó felekezettel, ugyanúgy megkapták a zsidó elkülönülés bélyegét, mint a magyarságtól náluk sokkal jobban elkülönülő, mert vallásukból, eredeti nevükből ki nem lépő írótársaik.

Az asszimilációs csapdahelyzet ez volt: ha közel álltál a beolvadáshoz, vagy minden hivatalos szempontból már be is olvadtál, akkor azt hányták a szemedre, taktikus okokból, haszonlesésből tetted; ha megmaradtál zsidó vallásodban és nevedben, akkor meg azt, hogy arra sem méltatod magyar és keresztény honfitársaidat, hogy megpróbálj legalább hasonulni hozzájuk.

Ebből a csapdahelyzetből egyetlen kiút kínálkozott az adott irodalomszociológiai helyzetben (bár biztosan ez sem mentette ki  a rálépőket a náci zsidóüldözés vasmarkából), s ez a zsidó asszimiláció visszavételének, visszacsinálásának  az igénybejelentése volt, amely a harmincas évek zsidói írói közül a legpregnánsabban Pap Károly munkáiban kapott hangot: Zsidó sebek és bűnök c., 1935-ben megjelent vitairatában[48], majd két évvel később, mintegy a vitairatban elmondottak megerősítéseként, Azarel c. önéletrajzi kisregényében.

A kirobbanó tehetségű novellista, akiért Móricz ugyanúgy rajong, mint Illyés Gyula, a híres soproni Pollák rabbi-dinasztia sarja, önkéntesként végigharcolja a világháborút, majd a Vörös Hadseregben is harcol, amiért perbe fogják, és rövid bécsi emigráció után tér haza. Ahogy a bécsi Otto Weininger, említett vitairatában ő is a zsidóság erkölcsi megtisztulásában, pénzéhségének és gátlástalan világiasságának, materializmusának visszavételében látta a zsidóság és az antiszemitizmus lehetséges megbékélésének útját, illetve a zsidóként felfogott Krisztus morális tisztaságának visszahozatalát. Úgy helyezkedett bele az antiszemiták nézőpontjába, hogy sok tekintetben indokoltnak látta gyakran felhozott, a zsidók amoralitásáról szóló tirádáikat. Abban tehát, hogy a zsidó asszimiláció folyvást ellenállásba ütközik a keresztény társadalom részéről, a zsidókat éppúgy bűnösnek találta, mint az antiszemitákat.

Az asszimilációból kihátráló zsidó - ellentétben Farkas Gyula imént idézett, álságos igényével, amely "teljes faji elvegyülést" követelt volna a zsidó irodalom képviselői és a keresztény magyarság között - éppen hogy helyreállítja a zsidók és a nem-zsidók eredeti, eleve elrendeltnek mondott különállását; nem tör a nem-zsidók irodalmi vagy azon kívüli pozícióira, nem kíván másnak látszani, mint ami, vagyis beéri a saját hagyományának, vallásának, kultúrájának értékeivel - autentikussá, önmagával azonossá válik.

A zsidó önostorozásnak ez a furcsa, őszinte, vallomásos rajongást is tartalmazó vitairata azonnal kiváltotta a zsidó irodalmat maguktól az eddiginél kissé vagy sokkal távolabb tudni akaró pályatársak helyeslését. Illyés Gyula Nyugat-beli recenziója is az egyetértés hangján szólal meg, hiszen Pap Károly, mint írja, voltaképpen az első, aki hozzákezdett a zsidóság oly régóta esedékes belső önbírálatához, az asszimiláció felülvizsgálatához. Recenzióját a tekintélyes, Gömbössel is parolázó író talányos mondatokkal végzi: "Úgynevezett haladó szellemű zsidószármazású gondolkodóink között jó párat ismerek, akiknek szelleme elsősorban csak egy alacsony, faji cui prodest alapon működik... Mi köti őket, hogy nem tudnak felszabadulni, felemelkedni? Nyilván sok minden. A fajt semmi sem tartja meg különbül, mint a kiközösítés. De éppen ezek nem akarják vállalni a kiközösítettek sorsát. (Vagyis egybe akarnak olvadni a magyarsággal: H.M.) Hát akkor?

Ha egy helyzetet már választottál, a másikról le kell mondanod. Népek versengésében kétfelé nem nyujthatod ki a kezed sem segítségért, sem haszonért. Élhetsz közösség nélkül, ha elég nagy szellem vagy, de két közösségbe senki sem tartozhat, legkevésbé egy nép. A zsidókérdésre a magyar táj visszhangja már megadta a választ. Sajnos, az ige nem azzal válik testté, hogy kimondják: hanem, ha meghozzák neki az áldozatot. Mindazok, akiknek szólt."[49]

E talányos (diplomatikus?, körmönfont?) zárómondatok, legalábbis én így értelmezem őket, vita tárgyává teszik, ha ugyan mindenestül meg nem kérdőjelezik, az asszimiláció egész, vagy száz évre visszatekintő vállalkozását. A magyar zsidónak el kell döntenie, méghozzá, ha kell, áldozatok árán is, hogy melyik néphez akar tartozni: a Pap Károly szerint is több-kevesebb joggal kiközösített zsidóhoz-e, vagy a magyarhoz? Ha a magyarhoz, sugallja Illyés, akkor minden, de csakugyan minden szellemi és morális köteléket el kell vágnia, amely a zsidó fajhoz fűzi. Ha azonban zsidóságában kíván megmaradni, akkor is kell hoznia áldozatot: a Pap Károly javasolta morális megtisztulást, s annak a csalóka hitének az elvetését, hogy egyszerre két fajhoz is tartozhat.

Illyés (és Pap Károly) eredendő tévedése azonban a két "faj" fátumszerűnek feltüntetett szembeállítása, ami tudva vagy tudatlanul Németh László több helyütt kifejtett "két nép" elgondolását követi a zsidó, illetve magyar "fajú és sorsú" irodalom orvosolhatatlan kapcsolatnélküliségéről. A Nyugat-nak ugyanebben a számában Komlós Aladár éppen ezt a hamis, empirikusan biztosan nem létező különállást vonja kétségbe, vagyis az asszimilációt kölcsönös gazdagodás forrásának tartja, nem pedig ősbűnnek, mint akár Pap, akár Illyés.

"Nemzeti kisebbséggé válni? Pap Károly ezt az életbevágó követelést csak úgy odaveti. Fejtegetése e ponton sokkal elnagyoltabb, semhogy látni lehetne, betűszerint gondolja-e, amit mond. Azt gondolja-e például, hogy a magyar zsidó csecsemőket ezentúl héberre kell tanítani s a magyar zsidó költőknek a jövőben héberül kell írniuk? Ha így gondolja, kár, hogy nem fejtette ki ezt 'nyiltan és egyenesen'. De lehet, hogy Pap Károly csak az asszimiláció iránti érthető utálatában, elsietett buzgalommal vetette magát az uralkodó felfogás (ti. az asszimiláció: H.M.) antitézisébe. De a zsidó külön népiség dolga nem olyan egyszerű! Éppoly beteg egyoldalúság volna ez, mint az az asszimiláció, mely kötelességének vélte elfojtani a zsidó érzéseket." [50]

Pap Károly Azarel című önéletrajzi regénye, amelyet 1937-ben éppen a Nyugat adott ki[51], a rá jellemző, költőien lobogó nyelven is pontosabbá tette, mire gondolt vitairatában, amikor a hazug asszimilációból való kihátrálásra buzdított. A főhős egy kisfiú, Azarel Gyurka, akit élete legfogékonyabb, kisgyermek-éveiben egy falusi hászid nagyapa, a vallási rajongásában csontig lesoványodott Jeremia nevelt. A regény érdekesen szaporítja azt a számos kiváló írást, amelyet 20. századi zsidó vagy nem-zsidó prózaíróink kisfiúk, kiskamaszok köré szőttek: a sor Kóbor Tamástól (Ki a gettóból), Csáth Gézától (A Wittmann-fiúk) és Molnár Ferenctől (A Pál utcai fiúk) indul, majd Karinthy Frigyesen (Tanár úr kérem), Móricz Zsigmondon (Légy jó mindhalálig) és Márai Sándoron át (Zendülők) korszakunkon túl, egészen Keszi Imréig (Elysium), Ottlik Gézáig (Iskola a határon), Moldova Györgyig (A Szent Imre induló), Kertész Imréig (Sorstalanság) vagy Dalos Györgyig (A körülmetélés) terjed. A lista azért ilyen terjedelmes, mert a felnövekvő fiúk dilemmáiban, lelki küzdelmeiben nagyon jól, in statu nascendi ábrázolhatók azok a szocializációs kényszerek és választások, amelyek a felnőtt társadalom életvitelének meghatározói.

A regény különös sajátsága, hogy minden apró, mégoly költőien megfestett részletéből is szinte szociológiai pontosságú állásfoglalás szűrhető ki a magyarországi zsidóság "megigazulásának" útjára vonatkozóan. A szülői házba Jeremia halála után visszavitt Gyurka jó ideig képtelen kivonni magát a Jeremiával töltött évek talán túlságosan mélyre vésődött hatása alól. Úgy kezdődött, hogy a kiöregedett gyapjas zsidó mind a hét gyermekét "félpogányként" kitagadta az ősi vallási szabályok megtagadása miatt (így Gyurka atyját is, akiből városlakó neológ rabbi lett), és ortodox-hászid templomszolgaként, temetőőrként, egy bőrsátorban tengette életét örökös imádságok és böjtök közepette, csak most beteljesítve szüntelen vágyát Jahve iránt, amely az "örökös kenyérért futkosás" miatt ifjabb korában kielégítetlen maradt.

Gyurka, bár eleinte tart tőle, kényszerűen belenevelődik ebbe a végsőkig aszkétikus, a hászidnál is ájtatosabb és rajongóbb istenkövetésbe. Nagyon jellemző, hogy az író ennek az életvitelnek a természetközeliségét is hangsúlyozza, amikor élénk, átszellemült színekkel rajzolja meg Jeremia és a kisfiú életének színtereit:

"A temető már egészen az övé volt, sírkövei közt részegen, buján tobzódott a szamárkóró, az aranyos zanót, katángok, pipacsok, kakukkfüvek... (a templomudvar nyitott hátsó részén) színeiktől részeg bozótok fenyegettek. Ezekről azt hittem, hogy valamiféle eleven, színes állatok, melyek azért oly sűrűek és színesek, s mozdulatlanok, hogy annál jobban megijesszenek."

Jeremia szüntelen imáiból és tanításaiból a kisfiú fokozatosan megérti, hogy az igazság, ha ijesztő is, de éppen nagyapjának, ennek a sivatagi prófétává változott vallási fanatikusnak a birtoka: "A vakok: ez a világot jelentette Jeremia apónál: a világból mindazt, ami nem volt zsidó. S itt nem volt különbség déltől északig, kelettől nyugatig, minden vak volt. A község, ahol lakott, a határban grófi földek, a béresek s a parasztok, a gyermekek: mind vakok voltak. Még a szerszám is, amit a kezükbe fogtak, az is vak volt. Valamikor a kezdetben a Mindenség is vak volt Jeremia apó szerint, s a fényt, vagyis a lelket: a Szemet Jahve a zsidók által küldte a világba. S miután a zsidók ezt a küldetést nem teljesítették úgy, ahogy kellett volna, Jahve szétszórta őket, szétszórta a Fényt. A fényből homályosság lett, a vakok még mélyebbre süllyedtek vakságukban, s a fénynek most még a saját homályával (az igaz zsidónak az asszimilálódó zsidóval: H.M.) is meg kellett küzdenie, nemcsak a vakok sötétségével."

"Semmihez sem nyúlt ima nélkül. S imáit elő és utóimákkal bővítette. Később már nem járt le a patakhoz, a sátor mellé külön fürdőgödröt ásott magának. Abba merte naponkint a patak eleven vizét. Nem akart a többiekkel együtt tisztálkodni. Senki se volt többé elég 'tiszta'. Alig tette ki lábát az udvarból, s naponta mind kevesebbet evett. Rendszerint egy kis juhtejet s valami kenyeret, amit maga gyúrt sátrában.

Aztán elkezdte a hosszú böjtöket. Először hetenkint csak egyszer böjtölt, csütörtök estétől péntek estelig. Aztán már kétszer.

Ekkor érlelődött meg benne a gondolat, hogy pénzzel utazni Jeruzsálembe, ez nem vezethet jóra. A sok imától és böjttől olyan lelkiállapotba jutott, amelyben a dolgok természetes rendje többé nem elégíthette ki vágyakozását, s ő ragaszkodni kezdett a természetfelettihez. Csodát várt, s csoda útján akart Jeruzsálembe jutni velem együtt."

Amikor az öreg halálával Gyurka visszakerül a szülői házba, a neológ papi lakásba a maga polgári bútoraival, Árpádot és a hét vezért ábrázoló olajnyomatával a szülői ágy felett, egyszerre ijeszti Jeremia emlékezete, s vonzza is szüntelenül magához. Hasztalan keresi új, urbánus környezetében a dolgok átszellemültségét: "A bútorokból nem röppent ki semmiféle játékszellem, a székek nem álltak lábujjhegyre, hogy táncolni kezdtek volna a nagy kerek asztal körül... Sehol egy függöny, amely repesett volna pillangóvá válva, sehol egy pamlag, amely nyujtózva, prüszkölve rázni kezdte volna gúnyáját... sehol egy ágy, amelyben megmozdult volna a libatollak szelleme... Valamennyi egyazon vádnak volt az álruhás kísértete: 'a pénznek, ami kevés van', 'amit az apád keservesen keres' és 'ami neked nincs, s haj! mikor lesz még?'"

Pap Károly mesterien csúsztatja össze azt egyrészről, hogy a szülői házban minden csak a Pénz körül forog, másrészről pedig azt, hogy ebben a házban voltaképp szeretetlenek az emberek. Ebédet főző anyjával a konyhában, a regénynek talán leghangsúlyosabb jelenetében, amely a modern lélektani megértés elemeit is hordozza, a kis Gyurka tapasztalatai legalábbis keservesek:

"Nem hallatszott a lábasok kórusa, a főtt ételeké sem, és anyám sem gerjedt semmiféle büszkeségre irántam, hogy abbahagyva mindent, megölelt volna szenvedélyesen: Te vagy az én legkedvesebb és legkülönlegesebb gyermekem! Abbahagyok mindent és gyere, táncoljunk, keringéljünk! ... Ő semmit, éppenséggel semmit sem érzett abból, amit szerettem volna, nem akarta tánccal és dallal jóvátenni, amit a lábasok és zöldségek idekinn s odabenn a bútorok szórakoztatásomra elmulasztottak... legalább így szólt volna: látlak fiam, tudom, hogy ki vagy, és csak téged szeretlek... De ő ezt sem mondta, és én már beértem volna kevesebbel is. Ennyivel: fájdalom, fiam, nem tudlak úgy megcsókolni, hogy szédüljön veled a konyha, de mondok majd neked meséket, erről a tyúkról, amikor még élt és kapirgált, és erről a répáról, amikor még pillangók ültek rajta...

Ő csak a tűzzel társalgott, hogy az 'túl sok fát eszik meg', a zsírral, hogy 'azt hiszem, kicsit drágán vettem', és a főzelékkel, hogy 'ej, mennyi liszt kell a rántáshoz!'"

Ez a József Attila-i "engem vigyen fel a padlásra" vágyakozás pontos mása, amint azt anyakomplexusként Sigmund Freud is elemezte, s a fölötte érzett frusztráció lázadást csihol ki a kis Gyurkából a szülői ház komor, felvilágosult, csak a Pénz körül forgó fegyelme ellen - annak az asszimilációval ellehetetlenült istenközeliségnek, természetközeliségnek és átszellemültségnek a nevében, amely a nagyapa alakjához és hitéhez kötődik. Ez a konzervatív tézis Pap Károlynál azért szuggesztív, mert a gyermeki pszichológia törvényszerűségeiben is le van lehorgonyozva.

A magyarországi zsidó asszimiláció Pap Károly-i leleplezése és megtagadása, mert hiszen az asszimiláció a Pénzt (a kapitalista modernizációt) ültette trónusára, nem pedig a szellemet, a képzeletet és a hitet, pontosan egybevágott a falukutató népi írók szándékaival. Ők is a kapitalista fejlődést, a zsidók által is propagált modernizációt, nagyvárosi gyorsforgalmú éthoszt hibáztatták a szegényparasztság, a falusi keresztény magyarság nyomoráért, kilátástalanságáért. És senki sem mérhetett ki hitelesebb ítéletet a magyar nemzetet sújtó történelmi balszerencse felett, mint éppen egy zsidó író prófétai, pszichológiailag felettébb hatásos tirádája a jelentős részben asszimilálódott zsidókból verbuválódó nagytőke és finánctőke ellen. Igaz, Pap Károly tirádája hitének elhagyása miatt irányult a modernizálódó zsidóság ellen, a népi írók pedig, ha hamisan is, de eredendően magából az eredeti zsidó hitből vezették le a szegényparasztságot megnyomorító zsidó földbirtokosok és bankárok néppusztító pénzéhségét. Ez a különbség azonban elsikkadt a vitákban, mint ahogy a hivatalosságban az a különbség is, amely a prófétai szenvedélyű Pap Károly és, mondjuk, a teljesen asszimilálódott és vallástalan Szerb Antal zsidósága között állt fenn. Mindkettejüket elhallgattatták a zsidótörvények, és végül mindketten életükkel fizettek származásukért.

Ugyanezekben a hónapokban, s éppen a Nyugat kiadásában jelent meg Komlós Aladár Írók és elvek c. tanulmánykötete, benne "A zsidó lélek" című, 1927-ben íródott esszével, amely  egészen másként nyilatkozik az asszimilációról: "A hiba természetesen nem az, hogy az emancipáció megtörtént, hanem az, hogy csak félig történt meg; nem csoda, ha a zsidóság elvesztette az egyensúlyát s belebetegedett a rászakadt szabadságba." [52] Már az elhallgattatás éveiben, csak az Izraelita Magyar Irodalmi Társaság (IMIT) 1940-es évkönyvében jelenhetett meg reakciója Farkas Gyula említett antiszemita elemzésére, amely a beolvadt zsidó írók lélekmérgező hatásának tulajdonítja a magyar irodalom általános hanyatlását. Komlós Aladár e tanulmányában is az (irodalmi) asszimiláció töretlen híve!

A századforduló magyar irodalmi életéről szólva Komlós például a következőket írja: "A zsidók nemcsak azt tették lehetővé a fajmagyar íróknak, hogy megszólaljanak (ti. kiadókként: H.M.), hanem azt is, hogy őszintébben, tehát magyarabban szólaljanak meg, mint elődeik. Mert a dobogókon kívül, amelyeket összeácsoltak számukra, s a hallgatókon kívül, akik lábaikhoz ültek, még valamit adtak nekik: megértést és szabad levegőt. Ady Endre tudta, hogy mehet az érzés és gondolat legszűzebb és legveszélyesebb tájaira, hűséges zsidó olvasói mindenhová követni fogják. Nem ismeri a művészi alkotás lélektanát, aki mellőzhető tényezőnek tartja a közönséget, amelynek számára az alkotás készül, és sosem értheti a Nyugat íróinak teljesítményét, aki megfeledkezik arról a bátorításról, amely zsidó olvasóik rajongó megértéséből áradt feléjük. Ne legyen félreértés: Ady, Móricz és társaik alkotásai természetesen azért magyarok, mert ők maguk magyarok. De hogy magyar természetük oly mélységesen őszinte vallomásokban szakadhatott fel belőlük, abban igenis nem csekély része volt a zsidó közönség biztató megértésének, amelyre feltétlenül számíthattak." [53] Csattanósan válaszolja meg Komlós Aladár Farkas Gyula, és persze Németh László vádját, hogy a zsidóság 19. századi asszimilációja szinte megbénította a fajmagyar írókat, noha azért mindketten elismerik a Nyugat irodalmi magyarságát: "De ha a XIX. század folyamán a magyarság mind mélyebben szívja magába a zsidó asszimiláció mérgét, hogyan lehetséges, hogy a beteg egyre egészségesebb lesz, s akkor ugrik legtöbb erővel talpra, mikor a méreg legjobban átjárta? Hiszen akkor azt kell hinnünk, hogy a méreg (az asszimiláció: H.M.) talán nem is oly káros, mint némely orvos képzeli, sőt talán nem is méreg." [54]

Nagyon messzehangzóan, de alighanem már későn állt ki Móricz Zsigmond a magyar népi irodalom és a zsidó irodalom közös ügye, sőt, bensőséges szövetsége mellett az első zsidótörvény elfogadásának heteiben. Saját élettapasztalataira alapozva írta meg, hogy a zsidó szellem "humánus, magas kultúrcélú és a mélyben szenvedő tömeggel rokonszenvező volt... Szóval itt, ezek közt a zsidó újságírótársak között nyílt meg a szemem a magyar tömeg évezredes nyomora és szenvedése felé... A zsidó szerkesztő mindig segítségemre volt, hogy a magyar élet legfájóbb problémáit is a legtisztább lelkiismerettel tárgyalhassam." (Az én kiemelésem: H.M.)  [55] Mennyire és milyen tragikusan tér el Móricz elismerő álláspontja, mondjuk, Illyésétől, aki átsiklott pl. a népi falukutató mozgalmat szinte egy személyben életben tartó, a Magyarország felfedezése sorozatot szerkesztő, zsidó származású Sárközi György effajta szembeötlő adottságai felett.

Végül is az asszimilációs csapdahelyzetet a befogadó (vagy inkább kirekesztő?) társadalom érzéketlensége s önismerethiánya okozta abban a sorsdöntő tekintetben, hogy mellőzte zsidókat érintő meggondolásaiból a világméretű és mélyenszántó szekularizációt, amely merőben irrelevánssá tehette volna a magyarországi zsidóságnak és íróinak a vallását firtató kérdést. Hiszen ahogy ezek az írók, persze némely kivétellel, amilyen, mint láttuk, Pap Károlyé is volt, legnagyobbrészt ugyanolyan vallástalanok voltak zsidókként, mint kitértekként, illetve amilyen vallástalanok voltak zömükben azok a keresztény magyarok is, akik őket a vallásuk (vagy akár a kitérésük) miatt eltolták maguktól. Ignotus már két évvel a Nyugat indulása előtt kiadott kötetében (Olvasás közben) felhívta a figyelmet a zsidó vallási asszimiláció voltaképpeni fölöslegességére: "a zsidóságnak egyéb összefogó kapcsa nincs, mint a zsidó vallás, viszont a zsidóság műveltjei és hatalmasai természet szerint közömbösek a vallási dolgok iránt." [56] És azt is megjegyzi, hogy a zsidó vallási asszimiláció éppen azért gyorsulhatott fel a modern életben voltaképpeni fölöslegessége ellenére is, mert a zsidó vallás - ahogy a keresztény vallás is - megszűnt "elsőrendű kategória" lenni.[57]

 

Zsidó írók a "zsidó jellemről"

A magyarországi zsidó íróknak a magukról s a tágabb vagy teljes magyar zsidóságról adott tudósításai többnyire kereken tagadják azt a fajvédő, zsidóellenes tézist, hogy léteznék valamiféle, az osztály-meghatározottságokon átívelő, alkalmasint "faji" gyökerekből táplálkozó zsidó jellem vagy jelleg. Azok a pszichológiai tünetek (pl. belső bizonytalanság, önutálat, vagy ezeknek ellenfényeként: kérkedő agresszivitás), amelyek oly gyakran felkeltették a fajvédő ideológusok rendszerező kedvét, minden esetben a beilleszkedés konfliktusosságára, ellentmondásosságára vezethetők vissza; nem öröktől való zsidós tulajdonságok, hanem az adott társadalmi szituáció logikus, és a társadalmi változásokkal együtt változandó következményei. A modern áru- és pénzforgalomnak, s a modern sajtónak, vagyis a Pénznek való elköteleződés a dualizmus első évtizedeiben, az ún. Gründerzeitben, éppoly logikus válaszcselekvés - mondhatjuk az osztályszempontú analízis szellemében -, mint az összemberi vagy csak össz-magyar szellemi és társadalmi progresszió érdekében való mozgolódás vagy szervezkedés néhány évtizeddel később. A kétfajta válaszcselekvést összekötni valamifajta áthidaló absztrakció nevében, pl. úgy, hogy ez is, az is valamifajta mély, kiirthatatlan, "faji" hajlamot jelez bizonyos megszentelt (feudális) tradíciók semmibevételére, szétbomlasztására, alighanem roppant felszínes és csalóka értékelés lenne, hiszen a válaszcselekvések végrehajtói (nemritkán apák, illetve fiaik-leányaik) maguk is mély, első soron nemzedéki, másodsoron társadalmi konfliktusokat éltek át egymás irányában. E konfliktusok bonyolultságát legyen szabad itt egy nemzetközi példával szemléltetnem. Állítólag Moszkva főrabbija, Jakob Mazeh mondotta volna Lev Trockijnak (aki Bronsteinnek született): "A Trockijok forradalmakat csinálnak, de az árát a Bronsteinek fizetik meg."

Hogy korszakunk vége felől induljunk el, Hatvany Lajos a következő szavakkal jellemezte a zsidótörvények társadalmi hátterét: "Előbb a birtokon-belüli keresztények és zsidók szövetsége áldozta fel a birtokon-kívüli zsidókat. Aztán a birtokon-belüli keresztények vetették oda a fajvédelmi csürhének zsákmányul a nagybirtokosok védekező osztályharcának leghűbb szövetségeseit, a zsidó nagybirtokosokat és nagytőkéseket is."[58] A vész hónapjaiban ennek ellenére, még a zsidó elit egy részének megpróbáltatásai láttán is, valósággal dühvé fokozódott a közrendű magyar zsidóknak a nagy pénzű, kivételezett zsidókkal szembeni antipátiája, mint azt a magyarországi holokauszt valamennyi történeti feldolgozása rögzíti. Minden volt tehát a magyarországi zsidóság, csak nem egységes "jellemű"; keresztül-kasul szabdalták az asszimiláció előrehaladottságából, befejezetlenségéből, de főként a társadalmi elhelyezkedésből, az üldöztetésre adott más- és másfajta reakciókból fakadó megosztottságok. Egységes "jelleműnek", jobban mondva egységesen gyenge jelleműnek inkább az árja középosztály mutatkozott, ahogy azt pl. Fenyő Miksa is megállapíthatta 1944-es bujkálása idején: "Az az úriember, aki elképedt volna még a gondolatára is annak, hogy ő valakinek a zsebéből kiemelje a tárcát, magától értetődő gesztussal és gyönyörrel műveli ezt, mióta a törvény erre módot ad, valamely kollektív erkölcs erre felbiztatja." [59] A nemzetkarakterológiákban "lovagiasnak", "méltányosnak" leírt magyar néprétegek - fejti ki ezt a témát Bibó István, aki korszakunk végén maga is a keresztény középosztály képviselője - éppen a zsidótörvényektől kezdve szokták meg, "hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát."[60]

A második zsidótörvény felsőházi vitája gyakorlati intézkedésekre tervezte átváltani az egységes zsidó fajiság, a változhatatlan zsidó "jelleg" gondolatát, amely az asszimiláció mégoly őszinte aktusait (a névváltoztatást, a vallásváltást, a színmagyar ügyek támogatását) is felülírni készült. A kitűnő baloldali publicista, Gáspár Zoltán így vélekedett Serédi hercegprímás parlamenti álláspontjáról:  "Ha a magyar katolikus egyházfő a keresztség érvényét s ezzel kapcsolatban a megkereszteltek bizonyos kategóriájának a helyzetét az egyházban azzal védi (valójában mentegeti: H.M.), hogy a kereszténység sohasem tulajdonított a keresztségnek vér- és fajátalakító hatást, akkor ... az egyház ... elismeri ennek a tényezőnek, a vér és faj misztériumának abszolút érvényét, tekintet nélkül saját kétezer éves történetére." (Az én kiemeléseim: H.M.) [61]

Akármit sejtetett vagy sulykolt a konzervatív, reformok helyett burkolt vagy nyílt fajvédelmet (a vagyonok újraelosztását) szorgalmazó ideológia, nem volt ténylegesen, empirikusan is létező, egységes zsidó jellem vagy jelleg! Kiderült ez már a Huszadik Század 1917-es körkérdésére zsidó íróktól, vagyis a kérdésben első soron illetékesektől beérkezett válaszokból is, hiszen azok mindegyre a társadalmi helyzet által meghatározott, egymástól mélyen elkülönülő zsidó magatartástípusokról adtak számot, mint pl. az egyik legíróibb választ adó Bíró Lajos is. Bíró először is felrajzolja a finnyás (féltékeny?) keresztény úri középosztály viszolygására okot adó, újgazdag zsidó típusokat: "Egy borravalót szóró, hangos budapesti tőzsdeügynök néhány hétre lángoló antiszemitává tudja tenni egy kis fürdő(hely: H.M.) valamennyi miniszteri tanácsosát és alispánját. A bankigazgató, még ha régen kikeresztelkedett is, ezrekben tudja felgyújtani a zsidóellenes haragot, mikor mindenáron egy exkluzív kaszinóba akar befurakodni."   Majd így határolódik el e típusoktól: "A szemrehányásokkal azonban helyes dolog óvatosan bánnia annak, aki igazságos akar lenni. Így az a zsidó generáció, amelyhez én tartozom, tökéletesen idegenül áll a régebbi zsidó generációval szemben. Mi nem értjük őket, ők nem értenek bennünket ... Mi csak azt tudjuk, hogy ... a magyar csecsemők fele továbbra is elpusztul az ötödik éve előtt ... a mi táborunkban szidni szokás a (régebbi: H.M.) zsidóságot, mert fenntartotta vagy legalábbis segített fenntartani a Tisza István uralmát.  A Tisza István táborában szidni szokás a (mai: H.M.) zsidóságot, mert felforgató, nyugtalan és destruktív elem és legalább is segít megtörni a Tisza István hatalmát." (Az én kiemelésem: H.M.) [62] Nagyobb jellembeli különbséget, mint a tolakodó és hivalkodó tőzsdeügynökök és bankigazgatók, illetve fiaik: a polgári radikalizmusra, szociális reformokra fölesküdött zsidó teoretikusok és irodalmárok politikai, vagyis világszemléleti és magatartásbeli különbségét, elképzelni sem lehetett volna. Volna - mondom, mert kevés nehézséget okozott a fajvédőknek az egymástól fényévnyi távolságra elhelyezkedő zsidó társadalmi típusok nagyon is politikus összecsúsztatása.

Jászi Oszkár a maga válasznyilatkozatában más utat követ. Ő nem a "zsidó jellem" összesítő kategória létjogát vitatja a zsidó viselkedések szórtságára, mély generációs eltéréseire hivatkozva, mint pl. Bíró Lajos, hanem azt fejtegeti, hogy ez a kategória, s a benne foglalt elítélendő viselkedésmódok csak a speciális magyar gazdasági fejlődés miatt váltak faji kategóriákká, hiszen eredendően foglalkozásokból, gazdasági versenyhelyzetekből, nagyvárosi életformákból fakadnak, amelyek másutt alkalmasint nem-zsidókat késztetnek a kategóriában foglalt elítélendő  viselkedésmódok megjelenítésére: "Mindenütt és mindenkor fennforog az a szinte biológiainak nevezhető törekvés ezeket a gazdasági ellentéteket érzelmi és ideológiai cégér alá bújtatni ... Minthogy pedig nálunk - jól ismert történeti okokból - az haute finance és a kereskedelem túlnyomó mértékben zsidó foglalkozás, az ezen működésekhez  tapadó érdekellentétek könnyen öltenek felekezeti vagy faji színezetet, a néplélek azon általános hajlamánál fogva, mely a nehezebben kikutatható és átlátható racionális összefüggéseket konkretizálni és szimbolizálni szereti. Így lesz az uzsora nálunk 'zsidó uzsora', a tisztességtelen verseny 'zsidó verseny', a mozgótőke növekedő befolyása 'zsidó befolyás', az általa szükségképp fejlesztett nemzetköziség 'zsidó kozmopolitizmus', a nagyvárosi gócok által létrehozott lazább nemi morál 'zsidó szabadosság', a kávéházak felületes társalgási modora 'zsidó szellemesség': szóval egész csomó jelenség kizárólag zsidó etikettet (címkét: H.M.) kap nálunk, amelyek a külföldön - legalább is ekkora kizárólagossággal és egyöntetűséggel - már nem könyvelhetők el pusztán a zsidók számlájára." [63] Azért tartom Jászi gazdaságilag megalapozott érvelését nagyon jelentős megnyilatkozásnak, mert alapot ad arra, hogy az állítólagos "zsidó jellem" kategóriában foglalt viselkedésmódokat is ugyanilyen módszerrel, vagyis történeti és gazdasági oknyomozással illessük-minősítsük! Ilyen viselkedésmódok Jászi szövegében: túlzott racionalizmus, túlzott tekintetnélküliség (gátlástalanság), feltűnési és fitogtatási vágy, pénzsóvárság, megalkuvás a brutális hatalmasokkal szemben, szexuális kifinomodottság, bizalmatlanság a környező keresztény kultúrával szemben, faji szolidaritás stb. Ezeket Jászi a sok évszázados gettólét által kinevelt viselkedésmódoknak tartja, tehát csöppet sem eleve elrendelt, faji, hanem százszor inkább szociális eredetű, tehát változandó viselkedésmódoknak, amelyeket a társadalmi átöröklés nevelési tradíciói éltettek sok-sok nemzedéken keresztül, még akkor is, amikor már megszűnt a gettólét miliő-hatása. [64]

Irodalmi megjelenítő erő dolgában Bíró Lajos válaszával is felveszi a versenyt Lesznai Anna hozzászólása. "Zsidónak lenni egy különös, betegesen izgatott idegállapotot jelent" - üti meg hozzászólása felhangját az egyszerre érzékeny és éles eszű írónő.[65] Miközben - Jászival és az itt nem ismertethető Szabó Ervin-féle válasszal is egyetértésben - mindenestül a magyar zsidóság szociális helyzetéből vezeti le ezt a "betegesen izgatott idegállapotot", az olvasót eme idegállapot íróilag-lélektanilag hiteles rajzával is megajándékozza. A magyar zsidó idegrendszerét - írja Lesznai - "folyton ingerli az a stabilitáshiány, melybe társadalmi elhelyezetlensége sodorja. Pénzsóvárgását, a vagyonosság túlbecsülését is az magyarázza meg, hogy míg a kereszténynek születése, családi összeköttetései, még szülőhelye is körülírják társadalmi hovatartozandóságát, addig a zsidót, azt lehet mondani, egyedül a pénze helyezi el társadalmilag." A pszichológiai csapdahelyzet azonban abból ered, hogy még eredményeit, a pénzét vagy az eszét is szégyellnie kell az asszimilációs sikerekre ferde szemmel néző keresztény környezetben. "Pénzét, vagyonát, melyre mint jó huszár harci lovára, büszke szeretne lenni, szintén szégyellnie illik, mihelyt 'jó társaságba' kerül. Kicsit így van zsidó eszével, ezen jellegzetesen kiélesedett lelkieszközével is. Akárhány zsidót ismerek, ki vigyáz, hogy ne legyen túlokos és túlokoskodó keresztények között, nehogy ellenszenvet keltsen." A zsidó ilyenformán csak arra lehet büszke, amire nem lehetne büszke (ti. a keresztény úri életformára), ugyanis az nem sajátosan az övé. "Nem élhet úgy együtt a vele egy kultúrnívón álló keresztény társasággal, hogy bizonyos fokig meg ne tagadja magát ... Aki önérzetében meg lett bolygatva - folytatja a zsidó 'jellemrajzot' Lesznai Anna -, az hamis viszonyba kerül a tekintély fogalmához. A zsidó túlbecsül minden tekintélyt, mint kívánatos értéket és félelmetes ellenfelet egyaránt." Tehát egyazon forrásból (!), a társadalmi tekintéllyel való túlzott törődésből származtatható - legalábbis Lesznai pszichologizálása szerint - az apák nemzedékének alázatos alkalmazkodása, sznob "úrutánzása" éppúgy, mint a fiúk nemzedékének gúnyosan forradalmi "tekintélyfitymálása", "hagyománykicsinylése". Az áhított helyzetbe, a valódi társadalmi egyenlőség helyzetébe való bejutás frusztrációja az a motívum - teszem hozzá a magam prózaibb nyelvén -, amely az apáknál meghunyászkodást, a fiúknál pedig fölényes szarkazmust vált ki. Ami a kétfajta reakcióban közös, ti. a frusztráció, az viszont ízig-vérig társadalmi eredetű lelki affektus, még ha személyre szabott "idegbetegség" álcájában jelentkezik is.

Még a fényes zsidó teoretikus ész, a "sehovatartozásból fakadó mindent megértés" is, egészíti ki Lesznai Anna egy újabb frusztrációval a "jellemrajzot", alkalmasint hitványabbnak bizonyulhat, mint az empirikus valóságból kiinduló, józan, nem-zsidós gondolkodás. "Abstrakcióra, általánosításokra hajlanak, és különösen megvan a zsidóban az a morális képesség, hogy eszméket reális életmozgató tényezőkké avassanak. A magyar esze a valóságból nő ki, a zsidó a valóságot akarja mintegy eszéből kitermelni." A zsidó alkotóművésznek pedig azzal a frusztrációval kell szembenéznie, kerekíti ki a "társadalmi elhelyezetlenség" okozta zsidó "idegbetegség" látleletét Lesznai, hogy sehogyan sem sikerül külsővé tennie a lelkében forrongó elképzeléseket, indulatokat: "A zsidó - ez paradoxul hangzik - túl egyéni arra, hogy művész lehessen. Mindig sajátmagával van dolga, minden cselekedetének önmaga az anyaga, nehezen választ ki forrongó énjéből egy megformázott objektív idegenné vált művet." A "társadalmi elhelyezetlenség", a "lebegés", vagyis a fajvédők által híresen emlegetett "gyökértelenség" teszi, hogy "a különvalóság nyomasztó individualizmust fejleszt ki náluk, a zsidónak 'énje' válik egyetlen társadalmi központjává, - nincs hová menekülnie magából."

Hozzáadódik ehhez a sok zsidónál tipikusan fellépő megvetés saját felekezetével, egysorsú közösségével szemben, amelynek okát Lesznai a szükségszerű elszigetelődésben látja: "Egymásközt sem alkothatnak a félig asszimiláltak új társadalmi réteget, - hisz ez visszatérést jelentene a ghettóba, az elkülönítettség poklába. Csupa individualista kinövéssel megvert ember, csupa megsértett ember ... Ilyen befolyások és körülmények között válik a zsidóból az a magányos, megfélemlített, megsértett, önmagát nagyra tartó és mégis őszintén megtagadó idegbeteg ember, ki meg van fosztva a földi és mennyei öröklét minden formájától."

Ördögi kör kerekedik ki ebből az elemzésből: a magyar zsidó "társadalmi elhelyezetlensége" az az ok, amely számos torz viselkedésmódon és frusztráción keresztül végül is csökönyösen meggátolja, hogy társadalmában a magyar zsidó helyet találjon magának. Azért nem nyerhet elfogadást a "zsidó jellem", és azért olyan, amilyen, sugallja Lesznai Anna, mert nincs elfogadva, márpedig csak elfogadottságában válhatna olyanná, amilyenként elfogadásra számíthatna. Ha számos áttételen keresztül is, amelyeket rendre roppant érzékletesen jelenít meg esszé-igényű hozzászólásában, Lesznai Anna végül is - polgári radikális eszmetársaihoz hasonlóan - a "nincs zsidó jellem, csak adott társadalmi körülmények vannak" következtetés levonására ad módot.

Ahogy tíz évvel később született esszéjében Komlós Aladár is. [66] Vallástörténeti okokkal magyarázza a zsidó nép racionalizmusát, sőt, formalizmusát a vallás dolgaiban, s emiatt a világ dolgaiban is: "nem bízik vakon a természetben, sem a belsőben, sem a külsőben; állandóan ellenőrzi, korrigálni kívánja, mindent ésszerűbbé akar tenni, mint amilyen (az: H.M.) természettől". Ha Lesznai a zsidó művész túlzott individualizmusát hibáztatta, Komlós szerint inkább a zsidó művész állandó tudatossága, önellenőrző hajlama teszi, hogy nem a legalkalmasabb a művészet létrehozására: "a művész képeket teremt - a zsidó pedig szenvedélyesen keresi a jelenségek közös nevezőjét, minél több dolog közös nevezőjét, ami természetesen már nem lehet kép, csak valami elvont fogalom".

Száműzetésében éppoly görcsössé válik a zsidó népben az anyagi biztonsághoz, a pénzhez való ragaszkodás, mint az isteni ideálokhoz való. De az csak a gettóból kilépve suhintja meg, hogy hirtelen restellni kezdi származását, s önmaga helyett már a környező népet kezdi bálványozni, utánozni. Még vallási hagyományával is hajlandó szakítani, hisz az is (egykori) népiségének része. A saját jelleg elhagyása s a (hasztalan) közelítés egy másfajta jelleg felé: "innen a zsidó önérzettelensége, félénkséget és tolakodást vegyítő félszegsége" - írja, szinte Lesznai Anna "társadalmi elhelyezetlenség" fogalmát visszhangozva Komlós Aladár.

Nem találván "ember voltának nyugodt önértékét", végletes "belső bizonytalanságától" hajtva, a legtermészetesebb gesztussal áll be azok közé, akik szerint "a születési különbség nem számít, mindenkit saját értéke szerint kell megítélni, a történelmileg ránkmaradt értelmetlen előítéletek megszüntetendők, a nemzeti és vallási válaszfalak nem lényegesek, s az emberiség egyetlen egységnek tekintendő". Ezek a felvilágosodás, majd az egyetemes emberi jogokat magasztos imperatívuszokká ütő francia forradalom (és természetesen a szabadkőművesség) posztulátumai, amelyek - véli a zsidó - egyedül érvényes módon válthatják fel az amúgy is elkorhadtnak és levitézlettnek tűnő nemzeti, vallási tradíciókat. A zsidó lélek szenvedélyes hajlamát az össz-emberiben, az egyenlőségben való feloldódásra Komlós Aladár végül is asszimilációjának megfeneklésében horgonyozza le. A csak félbe-szerbe megvalósult asszimiláció - találja meg Komlós az egyetemesre való vágyakozás társadalmi okát - "felébresztette, de nem elégítette ki (a zsidó léleknek: H.M.) egy igazi jogegyenlőségre való igényeit."  Oka is az asszimiláció a zsidó jogegyenlőségi törekvésnek, de akadálya is - éppen mert félbe-szerbe történt.

Ez világi látlelet, ha nem nélkülözi is a zsidó vallásra tett hivatkozásokat, továbbá a megoldást is evilági folyamattól, az asszimiláció mindkét részről vállalt kiteljesedésétől várja. Teljesen vallásos szellemű viszont Pap Károly Zsidó sebek és bűnök című, 1934-ben megjelent vitairata, amelyet más kontextusban már röviden ismertettem.  A jelen kontextusban annyit tennék hozzá ennek az írásnak a jellemzéséhez (miközben az olvasót Lackó Miklós idevágó, remekbeszabott ideológiakritikai elemzéséhez irányítom[67]), hogy Pap a magyar zsidó irodalomban lényegében elsőként állítja középpontba a zsidó önbírálatot mint a (vallási) megigazulás,  s egyben mint a magyarsággal való megbékélés követendő útját. Szándékosan mondok "középpontba állítást", mert a zsidó bűntudat és önkritika egyes elemei, láthattuk, már a Huszadik Század körkérdésére adott zsidó írói válaszok némelyikében is, bár a (külső) társadalmi oknyomozáshoz képest csak periférikusan, de azért határozottan megjelentek. A vallását megtagadó magyar zsidóság ostorozása azonban olyan mélységeket kavar fel Pap Károly szenvedélyes írásában, mely morális mélységekig talán csak a bécsi Otto Weininger Magyarországon is jól ismert Nem és jellem-ének (1903) a zsidóságról szóló, egyébként roppant problematikus fejezete[68]  hatolt el.

Már a magyar zsidóság ellen indított, faji alapú, hivatalos hadjárat kezdetén, 1939-ben jelent meg Tábor Béla könyvecskéje, A magyar zsidóság két útja, amely Papnál sokkal józanabbul, de vele egy szellemben érvel amellett, hogy a magyar zsidóságnak fel kell hagynia túlságosan is könnyű védekezésével, ti. azzal, hogy minden baját és fogyatkozását a külvilág, a nem-zsidó környezet nyakába varrja. [69] A zsidó (vallási) önbírálat maximumát nyújtja Tábor Béla, amikor éppen a Tóra magyarázatát, a Talmudot hibáztatja a Tóra szellemének elillanásáért a zsidóság életéből. "Minden benne levő népi elem dacára - írja Tábor, a 'népi elem' továbbvivőiként a zsidó misztikusokat és a hászidizmust jelölve meg -, a lenyűgöző a Talmudban nem a szellem, hanem az értelem szerepe volt ... A cél eltűnt, az út önállósította magát; a szellem eltűnt, megmaradt az értelem sokszor csillogó, de üres játéka ... Amint a zsidóság Talmudon edzett értelme elszakadt a szellemtől, funkciója mindinkább a valóság szűkítése lett a valóság megértése helyett. A valóságot a maga merev határai közé igyekezett szorítani, ami e határokon kívül rekedt (tehát a valóság leglényegesebb része), mind hozzáférhetetlenebb lett számára. Így került távol a zsidóság saját vallásától..."  (133-134).

"Nem lehet véletlen - folytatja látleletét Tábor -, hogy azokban a (vallástagadó: H.M.) szellemi, társadalmi és politikai mozgalmakban, amelyek e leszűkítő szellem jegyében születtek, a zsidóság fokozódó mértékben mind nagyobb arányban vett részt."  (137)  S itt következik Tábor Bélának a szekularizálódott "zsidó jellemre" vonatkozó legfontosabb megállapítása: "Mindaz, ami a középszerűség e korának szellemi veretét megadja, egy évezrede érett már a leromló zsidó szellemben: hitetlenség, valóságidegenség, talajtalanság; - szűk és ellentmondásokkal tele racionalizmus, a vallástól elszakadt tudomány, felszínes szimptomatika; - a szellem eszközzé süllyesztése, öncélú gyakorlatiasság, materializmus." (138)

Egyetlen magyar-zsidó író sem ásott mélyebbre a zsidó lelkialkat (jellem?) öntudatlan és önkéntelen elsivárosodásának vizsgálata közben, mint Tábor Béla. Azzal, mondja Tábor, hogy a zsidó nép felmondta, illetve másokra hárította "a Névért való átháríthatatlan felelősségét" (157), mely kiválasztott nép mivoltából következik, a puszta értelmet választotta a Szellem kutatása és szolgálata helyett. Ennek a vallásfilozófiailag megalapozott vádnak azonban - s itt most nem könnyű kritikát szeretnék gyakorolni egy nehéz helyzetben megalkotott, roppant súlyú bírálat felett - nem az a gyengéje, hogy voltaképpen a weiningeri előírást visszhangozza, amely egy magas szellemiségű (Weiningernél: kanti) etikához való megtéréstől várja a morálisan legyengült zsidó nép megigazulását. Sokkal inkább tartható tévedésnek, hogy Tábor a Szellemről való lemondással egyes-egyedül a zsidóságot vádolja meg, holott a Szellem elvesztése olyan világtörténelmi folyamat, amelynek csupán egyik, korántsem centrális résztvevője a világ  zsidósága! (Ráadásul a Szellemről való lemondás folyamatának az európai zsidóság sokkal inkább vesztese volt, mint bármilyen értelemben a nyertese, hiszen ez a folyamat - az antiszemitizmus közvetítésével - éppen az ő hátán csattant; Tábor Béla tehát, anélkül, hogy tudná vagy így akarná, áldozatokat hibáztat egy morális állapot előidézésével a voltaképpeni tettesek helyett.)

Ez a Max Weber műveiben elvarázstalanodásnak (Entzäuberung) nevezett folyamat, amely a protestantizmus racionális etikájával és beosztó puritanizmusával, valamint az újkori, empirikus tudományossággal indult, s a felvilágosodással tett szert elsöprő erejű lendületre, bejárta az európai társadalmi élet legapróbb szegleteit is - képtelenség azt sugallni, hogy csupán a zsidó világszemléletet vonta volna a hatása alá. De még fontosabb rámutatni, hogy - ellentétben Tábor Béla sugallatával - ez a racionális tervezésre, ökonómiai optimalizálásra irányuló világtörténelmi folyamat nem annyira a zsidóság világszemléletét határozta meg (persze azt is), mint inkább - a társadalomirányító uralommal való összefonódottsága miatt - a zsidóság létjogát kétségbe vonó és kikezdő, eredményeit kisajátító, világméretű antiszemitizmust.

A baj tehát, hogy frivolan fogalmazzak, nem a felvilágosodással - Tábor Bélánál: az ész felülkerekedésével - volt és van, hanem azzal, hogy a felvilágosodás az uralom egy bizonyos formájával fonódott egybe. Ez Horkheimer és Adorno 1947-ben közreadott felvilágosodás-kritikájának a magva [70]   A felvilágosodás - Tábor Bélánál: a Szellem elvesztése - először pozitivizmushoz, a tények feltétlen tiszteletéhez vezet, majd a Fennállónak mint ténynek a mitikus elhatalmasodásával a pozitivizmus már vad ellenségességbe csap át minden iránt, ami kívül áll a Fennállón: a Szellem iránt éppúgy, mint a Fennállót megdönteni akaró próbálkozások iránt. Horkheimer és Adorno mindezért nem magát a felvilágosodást kárhoztatja, hanem azt az uralmi típust (Herrschaft), amely eltűri, sőt, ösztönzi, hogy az ész a Szellem tagadásává fajuljon. A két német-zsidó filozófus felvilágosodás-kritikájának célja ezért az, hogy előkészítse a felvilágosodás pozitív fogalmát, "amely kioldja azt a vak uralommal való kapcsolatából" (16). Tegyük hozzá, csöppet sem ironikusan, hogy e törekvés épp oly erős messianisztikus elemeket hordoz, mint bármelyik, megváltást vagy üdvözülést hirdető vallás.

Horkheimer és Adorno közös művükben, annak az antiszemitizmusról, az uralommal összefonódott Felvilágosodás e törvényszerű oldalhajtásáról írott fejezetében nagyon világossá teszik a "zsidó jellem" némelyik alkatelemének nagyon is kívülről indukált, vagyis antiszemita indíttatású voltát. A megalkuvásét, az önmegtagadásét, a gyökértelenségét kiváltképp. "Igaz, a megkeresztelkedett zsidók Európa története során és még a német császári birodalomban is magas állásokhoz jutottak az igazgatásban és az iparban. De ezt mindenkor kettőzött odaadással, szorgalommal és kemény önmegtagadással kellett igazolniuk. Csak akkor engedték oda őket, ha magatartásukkal hallgatólagosan elfogadták és megerősítették a többi zsidóra kimondott ítéletet: ez a kikeresztelkedés értelme. Kiváló képviselőik összes nagy cselekedete nem érte el, hogy a zsidót befogadják Európa népei közé, nem engedték gyökeret verni, s ezért aztán gyökértelenséggel vádolták." (Az én kiemelésem: H.M.) (208)

Még mindig a "zsidó jellem" témájánál maradva, Horkheimer és Adorno arra is rávilágít, hogy a leggyűlöletesebbnek beállított zsidó "tulajdonságok" - amelyek rendre kívül esnek a Fennálló birodalmán - voltaképpen azért válnak üldözendő tulajdonságokká, mert egybevágnak az uralom alávetettjeinek, a későbbi hóhérlegényeknek, a titkos vágyaival: "Mindegy, milyenek a zsidók önmagukban, képük, mint a legyőzött képe, tele van olyan vonásokkal, melyek halálos ellenségei a totalitáriussá vált uralomnak: a hatalom nélküli boldogság, a munka nélküli bér, a határkő nélküli haza, a mítosz nélküli vallás vonásaival. Az uralom kárhoztatja e vonásokat, mert az alattvalók titokban sóvárognak utánuk. Csak addig állhat fönn, amíg az alattvalók maguk teszik gyűlöltté a kívántat. Ez beteges projekció útján sikerül nekik, hiszen a gyűlölet is az objektummal való egyesülésre vezet - a rombolásba." (234). Ha megáll ez a pszichoanalitikus motívumokat is tartalmazó elemzés, akkor még akár odáig is eljuthatunk, hogy a nácik csak azért növesztették fel az "undorító" zsidó tulajdonságok mítoszát, mert képtelenek voltak szembenézni a kínos ténnyel, hogy ezek voltaképpen a saját, de kiélhetetlen vágyaikkal vágnak egybe, és éppen saját "morális tisztaságuk" elnyerése érdekében kell(ett) elpusztítaniuk a zsidókat. Valahogy úgy, ahogy a prostituáltak sorozatgyilkosai éreznek morális megtisztulást a "mocsok" (saját lelkükből való?) kiirtása fölött.

Ez azonban megdönti a 30-as évek Magyarországán született zsidó önbírálatok érvényességét, még Tábor Béla legtisztább szándékú önbírálatáét is, hisz azokat aljas és álszent manipuláció termékeiként jeleníti meg.  Mert ha igaz, és kétségtelenül igaz, hogy a magyar zsidóság tömegei felhagytak a zsidó vallás szellemiségének feltétlen követésével, akkor még inkább igaz, hogy e szellemiség keresztény lenyomatának követéséről sokkal előbb tettek le azok a keresztény vezetők, akik tulajdon fogyatkozásaikért - csöppet sem a keresztényi megbocsátás és szeretet jegyében - nem saját magukat, hanem a hozzájuk hasonlóan elvallástalanodott zsidókat tették felelőssé. A legnagyobb igazság azonban az, hogy a magyar zsidóságot éppen nem elvallástalanodása miatt, hanem a közvéleményben alkalmasan manipulált "faji jellemvonásai" miatt érték a leghevesebb támadások, s a zsidótörvények sem tettek különbséget, mint említettem, a mélyen vallásos Pap Károly, vagy az európai, felvilágosult szellemű Szerb Antal között.  Ezt persze Tábor Béla is nagyon jól tudta, mégis, a zsidó vallás szellemiségének a visszahódításában látta a magyarságba való teljes beolvadásnak mint a magyarsággal való megbékélésnek az útját: a magyar zsidóság "célja - írta Tábor Béla -, valóban csak a magyarságba való teljes beolvadás lehet, de nem sajátos zsidó értékeinek megsemmisítése, hanem éppen azok minél teljesebb kibontása vezethet csak oda." (157)

Ha Tábor 1939-ben a "zsidó jellem" vallási újra-definiálásától remélt tiszteletet parancsoló eredményt, még akár a faji vagy népi vonások feladása árán is, a zsidó íróknak pár évvel később, a világháborús években született feljegyzései - a vallásba vágó kérdések feltűnő mellőzésével - már inkább a magyar zsidóság nemzeti (faji) kisebbségként való újra-definiálását ajánlották. Junger József, Radnóti egyik legbensőségesebb beszélgetőtársa a bori munkatáborban, a következő utat javasolta 1941-ben: "(Mivel) a magyarság és a zsidóság viszonyának elrontásához ... igen sokban járult hozzá (az) a torz asszimiláció, mely elmosni, elhomályosítani igyekezett a két nép közötti határvonalat ... a viszony megjavítása csak úgy történhetik, ha szakítva a népi azonosság őszintétlen fikciójával (- hogy mennyire illúzió, fikció volt csupán, azt drasztikusan bebizonyították a zsidótörvények! -) ismét visszatérünk a természetes alaphoz: két, egy hazában élő nép szövetségéhez. Így a zsidóság - amint Marton Ernő mondja - ismét mint nép, mint népi kisebbség fog a magyarság mellé állani." [71] Azt azonban, teszem hozzá, hogy a "népi azonosság" illúzió vagy fikció volt csupán, egyáltalán nem a magyar zsidóság restellnivaló "tolakodása" vagy hiteltelen "törleszkedése", pláne nem valaminő magyarságellenes, hazafiatlan cselekménye, hanem az elfogadástól visszahőkölő, s a kirekesztéstől anyagi és revíziós hasznokat remélő keresztény rezsim intézkedései tették szembeszökővé.

Ebben a politikai kutyaszorítóban, az ellenállás vagy a menekülés, és különösen a helyzet megfordítása reményének gyors eltávolodása közepette hatalmasodott el a magyar zsidóságban az a lemondó, majdhogynem szuicid lelkiállapot, amely Füst Milán 1942 koranyarán kelt terjedelmes, esszéértékű naplóbejegyzését is áthatotta. [72] Az "utálnivaló zsidó jellem", ahogyan azt a keresztény rezsim évtizedek óta sulykolta a közvéleménybe, önmagát beteljesítő jóslatnak bizonyult, hiszen mindenestül beköltözött az üldözött magyar zsidóság lelkialkatába. Füst Milánt május 12. és június 8. között angina pectorisszal kezelték a Szt. János kórházban, s egyik betegtársa gyakori keresztény látogatójával, "magas rangú közhivatalnokkal" tárgyalta meg visszatérően a "zsidókérdést". E beszélgetései némely részletét idézi fel Naplójában.

"Mert a zsidó, minden asszimilációs törekvése ellenére is megismerhető (felismerhető: H.M.). Nem tudjuk megmondani milyen? Mert csakugyan olyan mohó-e? Az is, kétségtelenül. De nem csak az. Mert ő a kalmár is, meg a próféta is, a nagytőkés, meg a kommunista, ugy-e? a legmaradibb... s a leghaladóbb, ő a legtisztálkodóbb s a legpiszkosabb, a legönzőbb és legjótékonyabb, a könyv embere s amellett a kereskedelemé és így tovább - s mégcsak azt se lehetne mondani, hogy a szélsőségek jellemzik, mert undokabb, közepesebb nyárspolgár nincs nála. Szóval mindenféle, nem lehet megmondani, milyen s mégis felismerhető...

Nyelve nincs, földje nincs, zsidó tradíciója már régen nincs, hite sincs s a biblia óta semmi olyat nem hozott létre, ami a zsidó kultúra továbbfejlesztésének nevezhető, lévén a talmud kérődzés a régieken s nem fejlődés, a haszidizmus pedig valami zagyvaléka az átszelleműltségnek és a szemétnek...

Ha ketten azt mondják, hogy részeg vagy, eredj haza és feküdj le, - áll valahol a talmudban. S itt annyian mondják, hogy útálatosak vagyunk, - hogy lehet ebben megállni? Hogy lehet akkor önérzetre szert tenni, - ha önérzetes vagy, utálnak, ha alázatos vagy, ugyancsak... mi marad más hátra? Vagy elhiszed nekik, hogy az vagy s elkezded megvetni sajátmagadat, ami a legrettenetesebb emberi sors, - vagy átállsz a másik oldalra s minden erőddel igyekszel bizonyítani magadnak, hogy már nem tartozol a régiekhez...

A zsidó is elfajúlt a megvetéstől, belátom. Megvetették mint idegent s most felelősségre vonják részben e megvetés következményeiért is. Talán nem haragudnának rá annyira, ha még jobban elkorcsosúlt volna, ha az uralkodó nép mulattatója, vagy bohóca lett volna, mint a cigány, aki a megvetést oly természetesnek tartja már, hogy maga se tud már máskép tekinteni önmagára...

Nekem az a tanácsom, hogy szűnjön meg (a zsidóság: H.M.), itt az ideje. Mert háromezer éve futni ugyanazt a vesszőfutást s ötvenévenként leköpetni, kiraboltatni, - mikor még azt se mondhatja, hogy valamely ideáért szenved, nem emberhez méltó sors... Mikor tízezrével égették el őket élve s megmenekülhettek volna ők és utódaik, ha megcsókolják a keresztet. Ostoba hősök, hiábavaló hősök. Még ma, az általános undor idején is kaftánban és tinccsel mennek végig az utakon, igaz, hogy nagyon sáppadtan, lesütött szemmel és egymást támogatva, mint a vakok... konok nép! És érzéketlen is! Soha még ilyen veszélyben nem volt, - soha még ilyen hidegen és intézményesen nem jártak el ellene... mert a pogrom még hagyján, édes Istenem, - azt kell mondanom, hogy érthető és megbocsátható, mert az indulatkitörés emberi dolog, - viszont ezt a hideg és szisztematikus kegyetlenséget, amellyel most kikezdik őket, s a zsidó kihívóan dőzsöl, mutatja, hogy jól érzi magát...

Ki kell irtani őket. - Vagy nem kell kiirtani? - kérdeztem az elnök úrtól... Akkor közlöm a reményeimet is Önnel... én még mindig azt szeretném, ha minden zsidó eltűnne ebből az országból, hadd veszekedjenek az urak egymással... Egy szó mint száz: hadd jöjjenek rá (a keresztény urak: H.M.), hogy mégse mindennek a zsidó volt az oka, hogy (mindig lesz: H.M.) emberi gonoszság és szerencsétlenség, mondjuk például luesz és házasságtörés akkor is lesz, ha már nem lesz itt zsidó..."

Ez a Füst Milán felfűtött, folyondárszerű írói stílusában előadott, néhol metsző élű filippika a zsidóság "jelleméről" és kiérdemelt sorsáról még részleteiben is, és még annak tudatában is hátborzongató, hogy írója nem a nyilvánosságnak szánta. Nem is nagyon lehet kommentárt fűzni hozzá azon kívül, hogy megint csak külső körülmény: a társadalmi megvetés és szegregáció törvényszerű következménye a zsidóság önbecsülésének oly mértékű zuhanása, hogy még tulajdon jeles képviselői is az egész társadalmi csoport (ön)felszámolására tegyenek javaslatot. Társadalomtudományi szemmel azonban óhatatlanul feltűnik, hogy Füst Milán haragos hevületének nagy részét biztosan egy valamennyire is valósághű "zsidó jellemkép" megalkotásának elvi lehetetlensége okozza: elvi alapon kényszerül önmaga által is bosszúsan észlelt túláltalánosításokra, torzításokra, pozitív vagy negatív elfogultságokra az a lelkiismeretes író, aki egy közösség, s nem csupán egyetlen egyén "jelleméről" festene képet. A nemzetkarakterológia, e folyton kudarcot valló, és mégis újra meg újra megkísértett társadalomtudományi fattyúhajtás beépített gyengesége ez.

Az első világháború utáni magyarországi közéletet visszatérően felkavarták a magyarság "nemzeti karakterét" megállapítani és különböző jelzős szerkezetekben rögzíteni kívánó tipológiák. Nem mellékesen, e történeti vagy irodalomtörténeti, kifejezetten a magyarság "lényegére" irányuló munkák (Szekfű Gyula, Prohászka Ottokár, Hankiss János, Illyés Gyula vagy Németh László könyvei, cikkei, tanulmányai) rendre aktuális zsidóellenes megnyilvánulások kísérő zenéivé váltak, igazolva a nemzetkarakterológia legjobb magyar kutatójának, Lackó Miklósnak azt az alapvető megállapítását, hogy a "nemzeti karakter" megszállott kutatása éppen a nemzeti tudat zavaraival függ össze. Esetünkben azzal a dilemmával, hogy részei-e a magyar nemzetnek a zsidók. Nemzetkarakterológiával - írja Lackó - "nem azok a népek - s e népek tudományai - foglalkoztak erőteljesen, amelyek társadalmi integrációja, s így közös 'nemzeti karaktere' is erős volt, hanem fordítva: ahol a polgári modernizáció során előrehaladó társadalmi integráció különböző okokból gyenge, hiányos, töredezett maradt. Jól integrált nemzeteknek nincs szükségük közös nemzeti jegyeik folytonos kutatására ... Ahol az integráció gyenge vagy töredezett, ott részben az a nemzetkarakterológia funkciója, hogy egységbe foglalja azokat a heterogén (életmódbeli, mentalitásbeli stb. H.M.)... elemeket, amelyek a nemzeti összetartozás tudatát vagy fikcióját erősíthetik." [73] Esetünkben a nemzetkarakterológusok mindig egy zsidók nélküli magyar nemzeti karakter lényegesnek tartott ismérveit latolgatták.

Nem tartom magam illetékesnek a "magyar karakterről" írott, változóan zavaros és túlzó, alapvetően zsurnalisztikus tanulmányok bírálatára, megtette ezt imént idézett szakszerű tanulmányában Lackó Miklós, bőségesen idézve a "magyar karakterről" kifejtett vélemények és ellenvélemények garmadájából. Csupán azért hoztam fel a "magyar karakter" témáját egy, a "zsidó jellemről" szóló fejezetben, mert számos kitűnő zsidó publicista is foglalkozott a magyar nemzetkarakterológusok kétes értékű, de politikailag annál veszélyesebb munkáival [74], s ezenkívül azért is, mert mind a mai napig hajlamos mindkét tábor egymás puszta ellentéteként definiálni önmagát, amit megengedhetetlen eljárásnak tartok, s ami javarészt a húszas-harmincas évek magyar nemzetkarakterológusainak implicit fajvédelmi utalásaiból táplálkozik, vagyis abból, hogy a vélelmezett magyar karaktert a vélelmezett zsidó karakter inverzeként próbálták beállítani. Az eljárás máig ható eredménye az itt is, ott is megfigyelhető (a magyar és zsidó anyagban egyként egymásra sandító) túlzások és torzítások négyzetre emelődése, amit egyetlen épelméjű megfigyelő sem üdvözölhet.

 

Egyenleg

"Sorsnemzedékek" és "nemzedéki sorsok" című tanulmányában[75] Kiss Endre teljes joggal köti össze - méghozzá európai távlatokban - az asszimilálódó zsidóság és a modernség előretörését. A két folyamatot nemcsak időbeli egybeesés köti össze! "A modernség évtizedeiben kapcsolódtak be az európai zsidóság széles tömegei egyre szélesebb felületeken az európai társadalmakba. A zsidóság egyre szélesebb tömegei és rétegei azonban nemcsak hordozták a modernség folyamatait, de alkotóan és tevőlegesen alakították is azt. Ők alkották a modernség szellemi pozícióinak és társadalmi lehetőségeinek azt a korábbi társadalmi szerkezetekben le nem kötött döntő jelentőségű tartalékát, amelynek váratlan kiapadhatatlansága az európai modernség egyedi vonásainak, s egyben átütő sikerének egyik legfontosabb összetevője volt. Meglehetősen kivételesnek számít ugyanis a társadalmak történetében, hogy a gyökeres szemléletváltás és megújulás rögtön olyan új rétegekre támaszkodhassék, amelyek a megújulás hordozóiként lépnek fel." (18)

A magyarországi társadalmi modernizálódás azonban, amelynek összeurópai mértékkel mérve is jelentős volt a zsidó irodalmi támogatottsága, végzetes hajótörést szenvedett az első világháború lezárultával, rövid, a modernizálódás továbbvitelét célzó forradalmi közjáték után. A berendezkedő ellenforradalmi rezsim ugyanis társadalmi, s így szellemi és kulturális restaurációt, avíttas és abszurd "király nélküli királyságot" hozott létre a háború előtt felgyorsult modernizációs folyamatok továbbvitele helyett. Legfőbb célja, a Trianonnal megrövidült Nagy-Magyarország helyreállítása, is inkább konzervatív, restaurációs szellemű cél volt, semmint progresszív. (Ezenközben még a falukutató népi írók is felhánytorgatták az olyan, égetően szükséges modernizációs lépések elmaradását, mint pl. a földbirtok-reformét.) Azok a zsidó írók és teoretikusok, akik elkötelezték magukat a modernizáció folytatása mellett, jórészt emigrációra kényszerültek, vagy ha nem, akkor az irodalmi élet és - különösen - a közélet perifériájára sodródtak. A hivatalos kultúrpolitika olyan külföldi példákat követett és kolportált, mint pl. a fasiszta Olaszország novecentó-s, a hősi latin és keresztény múltba révedő stílusparódiája, hogy a német Nibelung-mítoszra épülő, gigászi ősgermán harcosokat felvonultató náci kultúráról ne is beszéljünk.

Azt jelenti-e mindez, hogy az első világháború végéig oly jelentős zsidó irodalmi befolyás, a modern szellemű zsidó és nem-zsidó írók testvéri együtt-munkálkodása feltámaszthatatlan álommá lett a húszas-harmincas évekre? Vagyis a társadalom-modernizációs lendület végzetes lehanyatlásával, a húszas évek elejétől már a zsidó irodalomra sem volt "szükség", s ennek megfelelően az sokat veszített korábbi volumenéből és felszólító erejéből?

Az bizonyos, hogy a háborús összeomlást illetően korábban nem tapasztalt szemléleti vasfüggöny zuhant le a nemzetiségek fölötti magyar szupremáciára berendezkedett, konzervatív hivatalosság, illetve a társadalmi igazságosságot és progressziót mindennél többre tartó, modern szellemű zsidó írók között. Ahogy Kiss Endre írja: "A dualizmus alatt egy sajátos államnacionalizmusra szocializált magyar társadalom egyszeri és kivételes katasztrófaként élte át Trianont, miközben a világháborús összeomláshoz kapcsolódó reform- és forradalmi helyzetet a zsidó származású magyar értelmiség, nem utolsósorban saját hatalmas kulturális és civilizációs teljesítményeire is visszapillantva, a dualista establishment összeomlásának érzékelésével hatalmas történelmi lehetőségnek látta." (22-23)

Nem kedvezett a zsidó irodalmárok újratermelődésének az 1920-ban bevezetett, és csak 1928-ban feloldott, a zsidó egyetemi hallgatók számarányát korlátozó numerus clausus-törvény sem, hogy az infláció, a gazdasági visszaesés, a papírhiány minden irodalmi publikációt korlátozó hatásairól ne is beszéljünk. De a legfontosabb irodalmi tény mégiscsak az volt, hogy éltek még és az új nyomások terhe alatt vagy emigrációjukból is viszonylag bőségesen hallatták hangjukat a nagy, a legnagyobb magyar zsidó irodalmár-generáció tagjai. Olyan kiváló írók és kritikusok, mint az 1870-es és 1880-as években született Osvát Ernő, Ignotus, Heltai Jenő, Fenyő Miksa, Elek Artúr, Lukács György, Hatvany Lajos, Bíró Lajos, Balázs Béla, Karinthy Frigyes, Füst Milán vagy az erdélyi Karácsony Benő. Jelen volt az 1890-es években született Sárközi György, Sinkó Ervin, Révai József, Németh Andor, Komor András vagy Déry Tibor is. És ha nem is könnyen, de jelentkeztek az új nyomás terheit több-kevesebb sikerrel lerázó, az 1900-es években született, 1920 után elindult Szerb Antal, Radnóti Miklós, Koestler Arthur, Fejtő Ferenc, Török Sándor, Gelléri Andor Endre, Háy Gyula, Hevesi András, Kellér Andor vagy Bálint György is.

Bár a zsidó írók ellen felforgatás, vallásgyalázás vagy szeméremsértés címén indítható perek veszélye továbbra is fennállt, az "ébredő magyarok" zsidóellenes akcióinak nemzetközi nyomásra végrehajtott visszaszorítása és a kommunistaellenes statáriumrendelet 1932-as feloldása lehetővé tette olyan, kimondottan baloldali, s a zsidó íróknak készséggel teret engedő orgánumok megjelentetését is, mint amilyen a Vértes György szerkesztette Gondolat volt. A Gondolat évekig hűségesen közölte Bálint György, Déry Tibor, Gelléri Andor Endre, Radnóti Miklós vagy Zelk Zoltán írásait, olyan írókéit, akik hangsúlyosan baloldali írásaikat addig jószerivel csak csehszlovákiai vagy romániai lapokban (pl. a Korunk-ban) publikálhatták.

Hasonló volt a szerepe az ifjabb Ignotus és (haláláig) József Attila szerkesztette, Hatvany Bertalan anyagi támogatásával fennállt Szép Szó-nak is, amely a legfiatalabb zsidó írógeneráció (Hevesi András, Németh Andor, Gáspár Zoltán, K. Havas Géza vagy Fejtő Ferenc) szócsöve volt más, nem-zsidó, de határozottan baloldali írók-költők mellett. Zsolt Béla, ez a harcosan szabadelvű debatter is szívesen látta lapjaiban, amelyeknek kolumnistája vagy vezércikk-írója volt (A Toll, majd az Ujság) a haladó szellemű zsidó pályatársakat.

De a szociáldemokrata pártsajtó is - Mónus Illésnek, ennek az autodidakta ideológusnak és szerkesztő-publicistának a jóvoltából - épp ezekben a "népfrontos" években, értelmiségi holdudvarának kiépítése közben vonzotta a Népszavá-hoz és a Szocializmus-hoz a legtöbb színvonalas írást Radnótitól, Vas Istvántól, Ignotus Páltól, Fejtőtől, Gáspár Zoltántól, K. Havas Gézától, Bálint Györgytől, Vámbéry Rusztemtől, amint haláláig József Attilától is. [76]

Mindeközben a gazdasági konszolidációval egy ütemben kapcsolhattak nagyobb sebességre azok az irodalmat is bőségesen közlő, jobb liberális lapok, amelyek már a háború előtt is a zsidó írók fő eltartói voltak. Első helyen említendő ezek közül a Nyugat, a legáhítottabb, bár csak a kiváltságos zsidó írók számára elérhető orgánum, melynek kívánatosságát csak fokozta a szerkesztő, Babits Mihály egyidejű kurátorsága a Baumgarten-alapítványnál, amely évente a legnagyobb összegű irodalmi díjakat és ösztöndíjakat osztogatta - akár zsidó szerzőknek is. Szerkesztő-váltásai, átvedlése korszakunk vége felé az Illyés-szerkesztette Magyar Csillag-ba - jól feldolgozott, ehelyütt nem vizsgálható irodalomszociológiai témák.[77]

Teljes erővel, népszerűségüket megtartva, sőt fokozva működtek a Miklós Andor-féle Est-lapok is, irodalmi szempontból kivált a Pesti Napló minden-vasárnapi irodalmi melléklete, amely abszolút mértékadó mustrákat kínált az ország legszínvonalasabb magas-irodalmából, olyan nagyszerű zsidó vagy nem-zsidó írókat közölve egymás szomszédságában, mint Karinthy Frigyes, Füst Milán, Kosztolányi Dezső, Bálint György, Móricz Zsigmond vagy Babits Mihály. 1938. május 8-i száma egész újságoldalt szentelt József Attila hagyatékban maradt verseinek.

Észlelve az új, színvonalas írásművek tömeges jelentkezését, 1933-ban a nagy múltú könyvkiadó, a Franklin Társulat - szerzőinek és kiadványainak népszerűsítése céljából - irodalmi lapot indított Tükör címmel, igényes, és a zsidó írókkal meglehetősen baráti irodalmi rovatvezetők: Péter András és Komor András közreműködésével. Utóbbi még 1929-ben a felemelkedő zsidó nagypolgárok integrálódási problémáiról közölt jelentős nevelődési regényt, a Fischmann S. utódai címűt, amely a Nyugat-ban Móricz Zsigmond lelkes elismerését is kivívta. Népszerűség, vagyis példányszám dolgában a Tükör azonban aligha vehette fel a versenyt a kissé nyárspolgári, de nagyon olvasott Új Idők-kel, a Singer és Wolfner kiadó lapjával, amely, ahogy már évtizedek óta, most is szívesen közölt zsidó írók által felajánlott verseket vagy prózát.

Azt azonban ne higgyük, hogy a népszerű lapokban is közlő írókat felvetette volna a pénz. Épp az Új Idők-höz fűződik Radnóti Miklós 1941. május 15-i kesernyés naplóbejegyzése:

"A múlt héten egy kis naptár-versem jelent meg az Új Időkben. Nekik adtam azokat a Naptárból, amik még nem jelentek meg a Nyugatban. A Ny. előszeretettel ezeket válogatta ki a kéziratok közül - mert rövidek. (Jellemző) Ma felmegyek a 'tiszteletdíjért'.

- Megjelent versről van szó? - kérdi a kisasszony az előszobában.

- Igen.

- Akkor az utalványt Ili kisasszonynál tetszik kapni. Mindjárt megnézem a lapot... Itt van. Fordítás...

- Nem fordítás. Egy kis vers. Május című.

- És ez? - Megnézem, egy kis német vers fordítása.

- Ezt még nem is láttam. Ez ma jött, ez a szám?

- Igen. Kedves meglepetés úgy-e?

- Határozottan - vigyorgok fanyaron. Átvonulok 'Ili kisasszonyhoz'. Ünnepélyes mozdulattal veszi elő az utalványkönyvet. S. és W-éknál az utalványozás külön szertartás. A lexikontól is csak azért nem kérek többször előleget, mert utálom a szertartást. Halkan megjegyzem:

- Úgynevezett 'elsőrangú' honoráriumot kapok...

- Mi az, hogy 'elsőrangú'? - kérdi Ili kisasszony.

- 8 P. Egyszer, mikor szabadságon volt, már vitám volt emiatt.

- Tudom, hogy 8-at kap. - Elkezdi kiállítani.

- És a múlt hetiben is volt.

- Ejnye, mért nem szól. Az egy utalványon megy. - Előkeresi a múlt heti számot.

- Ilyen kis vers? Ezért csak 6-ot fizethetünk.

- Miért - kérdem döbbenten -, centiméterre mérik?

- Már ne haragudjon, de hat sor az egész, ezt csak rövidebb ideig kell írni, kisebb munka, mint ez például - és mutat egy hosszabb verset.

- Egyáltalán nem. Ezt is lehet írni három hétig, sőt...

- De hát valami különbség...

- Kérem - mondom szárazon -, ehhez talán én mégis jobban értek!

- Igen, de lapszempontból...

- Adjon, amennyit akar!

- Szóval 8 és 6 az 14 - írja az utalványt..."[78]

A harmincas évek elején kialakult konszolidált légkörben már könnyen színre lehetett vinni Füst Milán Negyedik Henrik király-át (1931-ben), vagy Szomory Dezső új drámáit (igaz, nem a Nemzetiben, csak Roboz Imre Vígszínházában) 1934-ben, majd 1936-ban. Utóbbinak, a Bodnár Lujzá-nak a főszereplőjét Szomory maga választotta ki s tanította be az irdatlanul nehéz szöveg kellő elmondására. Nem volt tehát baj a komoly zsidó színházi irodalom jelenlétével. (A zsidótörvények azonban felekezeti színpadokra szorították pl. Pap Károly és Füst Milán drámáit, miközben Füst lélektani nagyregénye, A feleségem története 1942-ben, az "árjásított" Singer és Wolfnernál azért megjelenhetett.) Közben, a zsidótörvényekig, gőzerővel termelte tréfás jeleneteit a pesti, kódoltan politizáló kabaré: ekkoriban különösen Vadnai László zsidó kispolgárokat megszólaltató Hacsek és Sajó-jelenetei voltak népszerűek, amelyek nemritkán "jól odamondtak", persze csak Hacsek komikus félreértésein, szóferdítésein keresztül, a hivatalosságnak.  Megjelent a szociális feszültségeket, a zsidó típusokat egyszerre érzelmes és kacagtató formában feldolgozó filmes vígjáték is, csúcsteljesítményei Kabos Gyula alakításaihoz kötődtek (Hyppolit a lakáj, Meseautó). A filmipar főleg olyan, a könnyű színházi műfajokban jártas zsidó irodalmi szakembereket vonzott magához, mint pl. Mihály Istvánt, a tehetséges dialógus-írót és dramaturgot. (A rövidesen "zsidótlanított" magyar filmgyártás színvonal-esése külön elemzés tárgya lehetne.) Miközben rendre megjelentek az igényes zsidó írók regényei, például Szerb Antal A Pendragon-legenda vagy Utas és holdvilág c. művei, amelyek Krúdy vagy Márai, de talán még Kosztolányi színvonalával is felvehették a versenyt, vagy említhetem az erdélyi Karácsony Benő remek regényének, a Napos oldal-nak az 1936-os, nagy sikerű megjelenését a Révai kiadónál, a kávéházak félreeső asztalainál olyan tehetséges robotosai dolgoztak a könnyebb regényműfajoknak, mint az örökös pénzzavarban leledző, agyserkentő tablettákon élő, akár harminc-negyven órát is egyhuzamban körmölő Rejtő Jenő.

A pesti kabarénak s a kávéházaknak a túlnyomó zsidó irodalmi részvétel miatt érdemes volna külön tanulmányt, vagy legalább külön fejezetet szentelni, a jelen tanulmány záró fejezetéhez eljutva azonban már csak e részvétel legjellemzőbbnek mondható sajátságával tudok foglalkozni. Mind a kabarészínpadon, mind a kávéházi tereferék során, de a könnyedebb nívós krokikban, tárcanovellákban is óriási jelentősége volt a poénnek, a bemondásnak. Ezt az irodalmi (költészeti) kategóriát a beszédhelyzet rajtja és célvonala közötti legrövidebb útként határozhatjuk meg, amely pillanathoz kötött, mégis váratlan igazságából nyeri az adott szituációt megmásíthatatlanul jellemző, ezért azonnal emlékezetessé váló erejét. A Gábor Andorról, a kuplészöveg-íróról értekező Karinthy Frigyes (aki 1912-től maga is dolgozott kabaréknak) ezt írta: "Néhol, mikor túlozni és fokozni kezd, fantáziájának szédítő gyorsaságú munkája döbbent meg: távolfekvő dolgok villámgyors összekötése és hajmeresztő csoportosítása." (Az én kiemelésem: H.M.) [79] Karinthy, aki egyáltalán nem szűkölködött villámgyors és ezért különösen szellemes nyelvi ötletekben, pontosan úgy látja a remek bemondásokban rejlő, szinte a zsenialitásra is következtetni engedő kreativitást, mint a hozzá hasonlóan irdatlan agykapacitású, Budapesten gyakran megforduló, Németh Andorral és József Attilával jó barátságot ápoló Koestler Arthur. Alkotáspszichológiai művében, A teremtés aktusá-ban[80] Koestler szinte Karinthy imént idézett szavaival írja le az alkotás (a felfedezés heuréka-élményének, vagy a viccpoén elcsattanásának és felfogásának) pillanatát. Ezt a pillanatot Koestler két, egymástól távol eső képzet váratlan összeszikrázásával jellemzi (biszociáció).

Azért vontam bele az 1860 és 1945 közti zsidó irodalmi hozzájárulásról most készített egyenlegembe a bemondást mint leleményes, csattanós, élőszóban is ízig-vérig irodalmi terméket, mert rajta keresztül még jobban megérthetjük a zsidó irodalmárok kreatív modernségét, amely annak színlelt vagy féltékeny tiltakozása ellenére ezer szálon hatott a korszak nem-zsidó irodalmára is. S éppen miközben hatott, mert a hasonlóan kreatív nem-zsidó irodalmárok is, mint Ady, Kosztolányi, Nagy Lajos vagy József Attila, élvezettel adták át magukat akár nyilvánosan, akár maguk között e műfaj féktelen nyelvi örömeinek, voltaképpen kikiáltatlanul is kialakult az írók köztársasága, amelyben - származástól, vallástól függetlenül - kinek-kinek annyi szava volt, ahányat környezetének vele egyenjogú tagjai, ha még akárcsak a szívük mélyén is, kellőképpen kreatívnak ítéltek.

A zsidó irodalmi hozzájárulás húszas-harmincas évekbeli megtagadása sem változtatott azon a szellemi közösségen, amelyet a Nyugat fénykora, a zsidó irodalom egyenjogúsága, ha ugyan egyes ügyekben, pl. a tudósító irodalom művelésében nem éppenséggel vezető szerepe honosított meg a magyar műveltségben. Az egyes népi írók által egyoldalúan felmondott asszimilációs szerződés valójában érvényben maradt, hiszen, mint Ungvári Tamás írja, "a modernizáció társadalmi fölindulása új kötést tett egyfelől Osvát Ernő, Hatvany, Fenyő Miksa, Ignotus között, másfelől Ady, Babits, Móricz oldaláról, és olyan egységbe forrasztotta a háború előtti Nyugat-ot, mely egy új civil társadalom megszületését jósolta. Mint a művészetben elvarázsolt citoyen-ek ünnepelték az egybeolvadás csodáját... a kedvezőtlen 'kontextus' ellenére is létrejött a magyar asszimiláció kultúrájának új minősége. S ez 'interaktív minőség', s nem csupán az asszimiláltak, hanem a befogadók műveiben is mérhető. Szilágyi Géza versei Adyban visszhangoztak, Balázs Béla Bartókban, Füst Milán versei Illyésben." [81]

Ebből a megvilágításból tekintve mostani szűkebb témánkat, az irodalmi aforizmák vagy bemondások témáját, bízvást elenyészhetnek a kor magyar íróinak származási, vallási különbségei, mint ahogy szigorú magaskulturális vagy tömegkulturális besoroltatásuk különbségei is. Hiszen az Arany János-i "bemondás" a parasztról, aki a jégverés után még karóval is letarolja termését, ezt kiáltva: "Lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!" - éppúgy örökbecsű hozzájárulás a magyar irodalmi műveltséghez, mint Mikszáth mesterien poentírozott anekdotái, Karinthy váratlan lélektani távlatokat felvillantó nyelvi bravúrjai, amilyen pl. a "játszottam egymással", Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Gábor Andor, Nagy Endre, Vadnai László kabarépoénjai, Rejtő Jenő néhány szállóigévé vált idegenlégiós poénja, vagy Zelk Zoltán híres megjegyzése a Budapest ostroma idején őt bujtató Németh Lászlóhoz: "Laci, Laci, ha annakidején nem írod meg azokat a cikkeidet, most nem kellene bujtatnod." Vagy az a bemondás, amellyel, már jóval korszakunk után, a csakugyan fiatalon elhunyt Darvas Szilárd robbant be a Ludas Matyi szerkesztőségébe: "Gyerekek, feltaláltam a rövid élet titkát!" (Ez már azokban az években történt, amikor mindazok, akik nem disszidáltak 56-ban, így tréfálóztak: "Én kalandvágyból itthon maradtam.")

Az említett írói köztársaságban, a kávéházi asztal körül vagy a visszaemlékezésekben, a mégoly komolynak vagy komornak tartott zsidó írók is oldott szellemességükkel, a modern társadalom veséjébe látó aperçu-jeikkel tűnnek ki. (Tanulságosak e tekintetben Fenyő Miksának 1944-es bujkálása idején írott naplólapjai, amelyeknek néhány szikrázóan szellemes szövegrészletét a Függelékben közlöm.) Természetesen hiányos és félrevezető dolog lenne a nagy zsidó íróknak a magyar irodalmi modernséghez tett hozzájárulását csupán emlékezetes, utólag felidézett bemondásaikban regisztrálni. Ezek az olykor ellenállhatatlanul humoros bemondások azonban azért különösen emlékezetesek és jellemzőek, mert kimondatlanul - háttérként vagy kontrasztként - bennük lüktet az illető íróknak a komoly modern irodalom számára felajánlott egész munkálkodása, stiláris autonómiája, lelki habitusa is.

Szomory Dezsőről írott életregényében (Író a toronyban) a kritikusnak is kitűnő Kellér Andor így idézi fel Szomorynak és íróbarátainak pompás evilági humorát: (A Luxor törzsasztalához telepedve) "Szomory simogatta Karinthynét, elepedten duruzsolt a nyakába, s lehalkított hangon harmadnapra, szerdára randevút beszélt meg vele. Így telt az idő: Karinthy vezényletével a törzsasztal az érvek csatájának hadszínterévé változott, felesége és Szomory galambbúgásos kettősére oda se figyeltek. Tizenegy óra lett; a házaspár készülődött. Már kabátban búcsúzkodtak, mikor Karinthy átkiáltott Szomorynak:

- Hát Dezsikém, akkor úgy, ahogy megbeszéltétek. Aranka szerdán pontosan ott lesz a találkozón.

Szomory kiejtette szeméből az üveget...

Egyszer későn érkezett a kávéházba.

- Hol volt, Dezsike?

- Egy barátnőmmel ültem a Gerbeaud-ban. Egyszer már látni akartam felöltözve.

Heltainak elújságolták, hogy három évvel idősebb barátja még mindig nők körül legyeskedik.

- Vajon mivel főzi a nőket?

- Öregséggel és szegénységgel - válaszolt a bölcs mester."[82]

Az élet édes tarkasága címmel kiadott íróportréiban[83] Kellér Andor ezt a bemondást idézi Bródy Sándor három fiáról, köztük Hunyady Sándorról: "A Bródy fiúk tizennégy-tizenöt éves korukban már jártak az ügetőre. Az egyetlen kivétel a derék Pista volt. Ő a galoppra járt."

Rejtő Jenő nélkülözéseinek egyik stációját Kellér így idézi fel: "Egyszer, még berlini nyomorgása idején, háromhónapi lakbérrel tartozott türelmetlen és örökké kíváncsiskodó háziasszonyának. Felhívott három lézengőt magához. Az ajtót kissé nyitva hagyta, hogy az asszony kedvére hallgatózhasson, majd a mélyen meghajló vendégekkel közölte: egyelőre nincs szándékában elfoglalni a trónt, a kedvező időpont még nem érkezett el. Inkognitóban él, figyelmezteti híveit a hallgatásra. Lám, ő, aki húsz bérházat is megvásárolhatna a város szívében - koszttal, kvártéllyal tartozik, de őrzi a látszatot. A felbérelt alakok bókolva távoztak, majd a háziasszony kopogtatott: egy tálca süteménnyel udvarolt felséges albérlőjének."

Nagy Endréről jegyzi fel Kellér Andor, hogy amikor rongyos ruhájú fiatal írót látott, így dohogott: "Csak nagyzol, amikor azt hirdeti, hogy a Népszállóban lakik." Egyszer a jól menő Marton-féle színházi ügynökségnél együtt előszobázott Lakatos László publicista és Éri-Halász Imre színikritikus, a színházi élet kliséinek-közhelyeinek nagyszerű lajstromozója. Marton titkárnője éppen benn volt a főnökénél, amikor csengett a telefon és Lakatos felvette:

"- Igen. Itt a Marton-iroda. Hogy ki beszél itt? Éri-Halász Imre.

- Mondja, Lakatos - kérdezte később Éri-Halász -, miért nem a saját nevét mondta, miért jelentkezett az én nevemen?

- Szerénységből."

Anélkül, hogy "faji" jelleget tulajdonítanék a zsidó szellemességnek és a replikázás gyors telitalálatainak, látnunk kell, hogy erre a verbális készségre az antiszemita környezet is rászoríthatja a zsidó beszélőt. Hadd idézzem Goldziher Ignác naplójából az 1894. augusztus 14-i bejegyzést, amely egy előkelő porosz bárónak, műkedvelő orientalistának a vacsoraasztalánál elhangzottakat rögzíti: "Vacsora után, francia társalgás közben (jelen van a volt egyiptomi külügyminiszter: H.M.), merőben véletlenül elhangzott a 'juif' szó. A zsidók többnyire kereskedők: így szólt a nézet. 'Hiszen nem lehetnek valamennyien orientalisták' - véltem helyesnek tréfásan válaszolni."[84] Ez a mélyen szellemes, ezért lefegyverző replika afféle önvédelmi reakcióként is értelmezhető.

A hasonlíthatatlan humorú írónak és kritikusnak, Németh Andornak az ötvenes évek elején lejegyzett önéletírásában[85] szerepel ez a találó gyorsfénykép a jóbarát Karinthy Frigyesről: "Nagyon el tudta viselni a legkülönbözőbb megaláztatásokat, szerelmieket és anyagiakat egyaránt... Ő maga talált ki egy parabolát arról, hogy ha meghal, és fölkerül az égbe, Jézus majd nagy tisztelettel átadja neki a helyét az Úr jobbján, azt mondván: - Ez az ember még nálam is többet szenvedett, a Böhm Aranka férje volt."[86]

Hevesi András íróbarátjára, a nagy színmű-író és rendező Hevesi Sándor fiára így emlékszik vissza Németh Andor: "(Szegő Juci, N. A. későbbi felesége) legbolondabb kliense Hevesi Bandi volt, aki szörnyen féltékeny volt rám, hogy énnekem Juci ingyen gépel. Ha délelőtt jött, diktálás után leültünk, és kártyázni kezdtünk. Igyekezett visszanyerni a diktálás költségeit, de ez nem mindig sikerült... Egy ízben Cserépfalvinál találkoztam vele. Egyszerűen kiutasított az üzletből. Megtiltotta, hogy oda valaha is még egyszer betegyem a lábamat, mert Cserépfalvi az ő kiadója. Amikor az anyja meghalt, halálosan megharagudott rám, mert nem kondoleáltam. Mikor ezért felelősségre vont, zavaromban azt feleltem neki a telefonba: - Majd legközelebb. - Ezután halálra keresett, hogy megverjen, de mikor egyszer összeakadtunk, azt mondtam neki, hogy igen érdekes cikket olvastam Proustról, ami annyira érdekelte, hogy elfelejtett megverni."[87]A második világháború kezdetén a párizsi magyar-zsidó emigránsok közül néhányan, így Hevesi András, Fejtő Ferenc, Hatvany Bertalan is jelentkeztek a francia hadseregbe. Hevesi meg is halt a harctéren.  "Gonda, a főszervező nem ment katonának, ő azt mondotta, hogy nem dezertálhat a frontra, neki Párizsban a helye." [88]

  Nem öncélúan irányítottam figyelmet a zsidó írók (vagy a róluk szóló írói visszaemlékezések) élőbeszédszerű, de nyelvileg mindig kreatív, épp meghökkentő voltukban mélységesen jellemző kiszólásaira vagy poénjaira, mert az a szándékom, hogy éppen az ilyen fordulatokban horgonyozzam le Bálint György írásművészetét, azét a kritikusét és publicistáét, akit kora legösszefoglalóbb és legmodernebb figurájának tartok. Az érettségije (1924) után rögtön a Nyugat-ban publikáló Bálint Györgynek alkalma volt magába szívni az előtte járó nagy nemzedékhez tartozó Ignotus és Osvát Ernő kiérlelt kritikusi, illetve Karinthy vagy Bíró Lajos novellaírói prózaművészetét, mielőtt a Pesti Napló-nál kapott volna annak megszűnéséig, 1939-ig szóló újságírói állást. Természetesen számos más liberális vagy baloldali orgánumban, pl. a Gondolat-ban is sűrűn publikált. (Lenyűgöző idegennyelv-tudása miatt szakadatlanul fordított is, ami ugyancsak hatott saját prózájára.) Később nemzedéke tagjaihoz: József Attilához, Radnóti Miklóshoz és a baloldali falukutató írókhoz, pl. Nagy Lajoshoz, Szabó Zoltánhoz fűződő barátsága tett prózájára nagy hatást: ez a változatos, de homogén világnézetű baráti kör fordította biztos irányba konok igazságkeresését, s azt a tudósító irodalmat is, amely az ő tollán érte el - nem utolsósorban nyelvi virtuozitása miatt - korszakunkban leírt fejlődésének legmagasabb fokát.

  A heti, vagy olykor napi rendszerességgel megírt Bálint György-i tárcák, jegyzetek, publicisztikák nyelvi virtuozitását a fokozatos egyszerűsödés értelmében kell érteni. A kiérlelt Bálint György-i próza józan, és nem átfűtött. Érvelő és meggyőző ereje éppen ebben rejlik. Távol áll tehát Füst Milán, Szomory Dezső, Pap Károly vagy Gelléri Andor Endre prózájától. Legnagyobb vívmánya a legegyszerűbb szavakból összerótt, szerkezetében is egyszerű, mégis mélyre látó és ezért meghökkentő mondat. A mély vízió a megszokott, majdnem közhelyes szerkezeti elemek szokatlan egymáshoz illesztéséből fakad. Pontosan úgy, mint a vacsoraasztal vagy a kávézó asztal melletti szórakoztató társalgásban, ahol a bemondások jellemző ereje éppen az egyszerű és megszokott szavak eddig be nem látott, ám hirtelen különösen igaznak tetsző összevillanásából szökken elő: hahota kíséretében, kisebbfajta revelációként.

 Korai jegyzeteiben még csak az egyszerűsödés ígérete érződik; a mondatszerkesztés ekkor még kissé erőltetett, s kissé idegennyelv-ízű: "Az Ady-vers velem történt, nekem történt, én történtem benne, külön az enyém." [89] A fordulat akkor következik be, amikor ráeszmél a szociális problémák végső okára, amely roppant egyszerű: sokaknak igen kevés jut, miközben keveseknek túl sok. Ez a felismerés nyelvhasználatát is az egyszerűség irányába tereli: "Hunta Mária (a Pozsonyi úti hajléktalan: H.M.) tudniillik nem lakik." A cselédekről szóló jegyzetében így fogalmaz: "Ő az a bennszülött, aki csak dolgozni járhat be az európai negyedbe, mely az előszobából nyílik." "Mi közöm hozzájuk? - írja másutt. - Azt hiszem, csak hozzájuk van közöm."

"Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet" - írta 1933-ban. 1939-ben pedig így hessenti el az élet céljáról folytatott meddő vitákat: "Nem fontos, hogy miért él az ember, de döntően fontos, hogy miképpen él." Élőbeszédi, mégis írói nyelvi leleményt villant fel, valahányszor effajta poénokat, csattanókat sző be jegyzeteibe (dőlt szedéssel jelölöm a poén alapjául szolgáló szerkezeti elemeket). "Végül mindkét állam addig védekezett a másik ellen, amíg kitört a háború." "Hitler e pillanatban a legvégzetesebb és legsúlyosabb germanizmus." "A két kis odú nem volt ugyan kényelmes, de a kiszolgálás jó és gyors volt, és a legtöbb foglyot néhány nap múlva kivégezték." "A legszebb diadalíveket és a legnyirkosabb börtönöket építették, mindenből csak a legjobbat." "A tölgyeknek könnyebb a dolguk, minden tavasszal bemutatják ismert számukat a zöld levelekkel, és senki sem zaklatja őket." 1939-ben, Rádió mellett című jegyzetében így ír: "Szédítő a választék, olyan az egész, mint egy gazdag, talán túl gazdag étlap egy nem teljesen megbízható vendéglőben." "Nincsenek többé távolságok, és lehet, hogy ez katasztrofális. Az életet a távolságok teszik elviselhetővé: a legtöbb személynek és dolognak az az egyetlen enyhítő körülménye, hogy messze van." Másutt: "Ha a béke egyszerre nagyon aktuálissá válik, az mindig nagyon gyanús. Békéről rendszerint akkor kezdenek beszélni, amikor tulajdonképpen már alig lehet békéről beszélni." "Mindenről egyéni véleményünk van, és ez a sok ezer egyéni vélemény mindig hajszálpontosan megegyezik. (Ezért is hívják néha közvéleménynek.)" "Szép és finom elv, hogy az író tartsa távol magát a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja távol magát tőle, hanem érte jön?" "Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet jelentsen, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és mellékhelyiségeket." "A közönség megrohanja a hivatalokat? Ez igaz. De ne felejtsük el, hogy előbb a hatóság rohanta meg a közönséget azzal a rendelettel, mely kötelezővé teszi az ilyen (árja származást igazoló: H.M.) iratok beszerzését." "Kultúremberek vagyunk, és a kultúrembert tudvalevően az különbözteti meg a kannibáltól, hogy embertársát nem eszi meg, hanem gázzal irtja."

Megesik, hogy Bálint György csattanója költői leleményből fakad: "Magas sarkú cipőben tipeg, kényesen, finoman; valósággal selypít a lábával." De sokkal gyakoribb, és mindannyiszor megrendítő, hogy - mint láttuk - a legbanálisabb fordulatokból sajtol ki baljós, mély értelmű jelentést: "Nincs távolibb, egzotikusabb és nyugtalanítóbb vidék a szomszéd lakásnál." Az állatok dicsérete c. bravúros kisesszé-gyűjteményéből (1938) veszem ezt a remek mondatot: "(a házimacskák: H.M.) évezredek óta élnek itt, és még mindig nem tudnak egészen belenyugodni." Vagy ezt: "Még mókusnak fogják nevezni, de már régen nem lesz az." Vagy ezt: "(ilyenkor télen: H.M.) alig van közönség, az állatok egymás között vannak... hiányoznak a formalitások, az elefántok teljes közvetlenséggel, szinte ingujjban készülnek a nyári idényre."

Bálint György életművét nem árnyékolhatja be nyomorúságos halála. A sötétség erőivel szemben alkalmazandó harcmodorról ezt írta: "Ön azt mondja: győzzük meg őket. Én azt mondom: győzzük le őket. Ön azt mondja: az ilyen módszerek veszélyeztetik a jó ügyet. Én azt mondom: a jó ügyet csak egy veszélyezteti - a vereség." Nos, a zsidó hozzájárulással modernizálódott magyar irodalom legfőbb világszemléleti, műfaji és stiláris vívmányait szintetizáló Bálint György, ez a megtestesült "jó ügy", a Margit körúti fegyházban, majd az ukrajnai büntetőszázadban kétségkívül megalázó testi vereséget szenvedett. A műveiben megvalósult szintézist azonban, amely ma éppoly nélkülözhetetlen, mint volt az ő idejében, nem bonthatja fel semmi és senki.


Függelék

Holokauszt-áldozatok a magyar-zsidó irodalomból

A tanulmányomban is tárgyalt írók és kiadók nevét kövér szedés jelzi: H.M.

Alpári Gyula (1882-1944), Bálint György (1906-1943), Bárd Oszkár (1893-1944), Elek Artúr (1876-1944), Éri-Halász Imre (1900-1945), Farkas István festőművész, 1932-től a Singer és Wolfner kiadó vezetője (1887-1944), Fenyő László (1902-1945), Forgács Antal (1910-1944), Földes Ferenc (1910-1943), Gáspár Zoltán (1901-1945), Gelléri Andor Endre (1906-1945), Halász Gábor (1901-1945), Junger József (1911-1945), Karácsony Benő (1888-1944), Kemény Simon (1882-1945), K. Havas Géza (1905-1945), Kner Imre (1890-1944), a gyomai Kner-nyomda és kiadóvállalat vezetője, Knopp Imre (1905-1942), Komor András (1898-1944), Ligeti Ernő (1891-1944), Lukács László (1906-1944), Mihály István (1892-1945), Mohácsi Jenő (1886-1944), Mónus Illés (1888-1944), Nagy Zoltán (1884-1945), Pap Károly (1897-1945), Pásztor Béla (1902-1945), Radnóti Miklós (1909-1944), Reichard Piroska (1884-1943), Rejtő Jenő (1905-1943), Révész Béla (1876-1944), Salamon Ernő (1912-1943), Sárközi György (1899-1945), Szerb Antal (1901-1945), Szomory Dezső (1884-1944), Szomory Emil (1874-1944), Tolnai Simon (1868-1944), a Tolnai kiadóvállalat alapító vezetője,  Zsigmond Ede (1916-1944).


 

 Szatirikus fordulatok Fenyő Miksa ostromnaplójából

A bemondás-értékű fordulatokat dőlt szedés jelzi: H.M.

 

1944. június 26. "(A nácik: H.M.) hitvány frázisokkal vélik a katasztrófa folyamatát megállítani. Közben, hogy önérzetüket öregbítsék, legyőzik a zsidókat." (24)

1944. július 1. "Treitl János, Treitl Ambrus, Antal József és Prim János, Kovács Magda nevű felhajtójuk segítségével... több zsidó nőt lakásukra csaltak azzal, hogy megfelelő fizetség ellenében elbújtatják, vidékre szöktetik őket. Aztán elszedték pénzüket, a nőket agyonütötték, s feldarabolva, ládába rakták. A dolog kitudódott, és a szerencsétleneket nyilván halálra ítélik... Annak a három szerencsétlen zsidó nőnek előbb még csendőrkézre kellett volna kerülnie, aztán internálótáborba, aztán marhavagonba, s ha ott el nem pusztulnak, akkor valahol Ausztriában vagy Lengyelországban egy maguk által ásott gödör partján legéppuskáztatnia vagy gázkamrában megfulladnia. S most ezek a Treitlek mindent elrontottak. Azonkívül elvontak Hitler elől három, őt jogosan megillető áldozatot." (36)

1944. július 7. "Hat hétig a kutya sem keresett; már kezdtem azt hinni, hogy kifelejtettek a Gestapo-nyilvántartásból, kissé meg is voltam bántva." (62)

1944. augusztus 6. "A vezéri főhadiszállásról jelenti a német távirati iroda: 'A haderő azt az óhaját terjesztette a Führer elé, hogy becsületének helyreállítása végett a leggyorsabban szabadítsák meg könyörtelen tisztogatási művelettel mindazoktól, akik az 1944. július 20-i merényletben részesek voltak. A bűnösöket azután néptörvényszék elé kell állítani. A Führer a kívánságot teljesítette.' ... A hadsereg megkérte erre a Führert, s a Führer, ha gyilkosságról van szó, nem tud ellentmondani." (167)

1944. november 29. "Egy ismerősöm ... újságolja, hogy Veesenmayer már nem bízik a Szálasi-kormányban. Mert nem tud rendet tartani, és nem tud érvényt szerezni rendelkezéseinek, és mert jelentései hozzá hazugok. A hazugság pedig náci privilégium." (455-456)

 

Fenyő Miksa, Az elsodort ország. Magvető, Bp. 1986.


[1] Balázs Bélát - naplójának tanúsága szerint - megrendítette, hogy rövidke emigrációja után Bartók Béla, akit addig hű munka- és harcostársának képzelt, minden jel szerint megtagadta. Érdemes teljességében idézni az idevágó, 1921. február végén kelt naplóbejegyzést: (Balázs Bartókról írott, de Bartók által letiltott cikkének levonatában) "vörössel át van húzva az a három mondat is, melyben azt mondom, hogy együtt mentünk népdalokat gyűjteni. Igaz, hogy csak egyszer volt, mikor Csongrádon és Apátfalván jártunk. (Ott Ocskayéknál voltunk.) De volt, és nem hazugság, és ebben a cikkben szimbolikusan értendő. De éppen ez az, amit ő, Bartók Béla (valamint Zoltán) nem vállal. Azt, hogy több vagyok, mint alkalmi librettistája, hogy barátja vagyok, fegyvertársa, egyrangú testvére a művészetben. Ezt nemcsak hogy nem vállalja, de -- nehogy ilyen színe lehessen néha - minden alkalommal tüntetően megtagadja a közösségét velem. Kodály is. (De hogy aztán még meg is dicsér - a Kékszakállúért!) A személyes érintkezésről és kontaktusról velük már régen lemondottam. Mert nagyon nagy muzsikusok bár, olyan barbárok irodalomban és minden szellemiekben, hogy engem nem értenek. De szagolni tartoznának azt, hogy én is vagyok valaki, mikor az egyetlen voltam évekig, aki megszagoltam, hogy ők kicsodák. Sose kívántam, hogy kultuszt csináljanak belőlem, mint én belőlük. Én lelkesebb és harcosabb temperamentum vagyok. De hogy így cserbenhagyjanak, mikor mindenki bánt, és mikor Bartók bevonul azon a résen, amit én törtem neki, akkor elnézi, hogy hozzá méltatlannak mondjanak, és szót sem emel...

Anna azt mondta, hogy: én köplek le, ha még egyszer szóba állsz evvel az emberrel. Nem fog rákerülni a sor. A véleményem a muzsikusról nem változott. Elhallgatni sem fogom. De nincsen már szükség harcos hirdetőre, nekem pedig nincsen rá szükségem, hogy stréberkedő tolakodásnak éreztesse velem, hogy tizennégy éves közös harcunkra emlékezni és hivatkozni mertem. Tollamat többé fel nem emelem értük. A pajzsomból kitörlöm a nevüket. Magamnak is tartozom böcsülettel." Balázs Béla, Napló. 1914-1922. Második kötet. Magvető, Bp. 1982. 462-463.

[2] Goldziher Ignác, Napló. Magvető, Bp. 1984. 224.

[3] Vekerdi László, "A Tudománynak háza vagyon". Reáliák a Régi Akadémia terveiben és működésében.. Magyar Tudománytörténeti Intézet, Piliscsaba - Bp., 1996. 220.

[4] Idézi Vekerdi, i.m., uo.

[5] Idézi Gyurgyák János, Polányi Károly/Karl Polanyi 1886-1964. (Bibliográfia elemző bevezetővel) Magyar Szociológiatörténeti Füzetek 2. FSZEK, Bp. 1986. 11.

[6] Idézi Erős Ferenc, "A Monarchia felbomlásának képei a Freud-Ferenczi levelezés tükrében". Európai Utas, 2003/4. 38.

[7] Hatvany Lajos, Urak és emberek. Szépirodalmi, Bp. 1980. 109-110.

[8] I. m., 111-112.

[9] Lesznai Anna, Kezdetben volt a kert. Szépirodalmi, Bp. 1966. I.-II.

[10] L. erről Schein Gábor dolgozatát: "Az irodalmi modernizáció pillanatfelvétele a Nyugat megindulásakor". Holmi, 2008/1.

[11] Vö. Karády Viktor, "Zsidó és nem zsidó névmagyarosítók a hosszú 19. században", valamint "Modernizáció és asszimiláció a zsidóság történelmi névanyagának tükrében". In: Uő., Önazonosítás, sorsválasztás. A  zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon. Új Mandátum, Bp., 2001. 126-152, 153-167.

[12] Nordau  a szerzője a konvencionális hazugságokról szóló, világsikerű monográfiának (1883), életregénye: Révész Béla, Max Nordau élete. Az író kiadása, Kispest, é. n. (1941?)

[13] Legújabb kiadása a Magyar Zsidó Elbeszélés sorozatban: Kóbor Tamás, Ki a gettóból. Múlt és Jövő, Bp. 2007. Nevének, a Bermann Adolfnak magyarításakor Kóbor, Kiss József veje, állítólag Arany János iránti tiszteletből választotta a skót balladahős, Tam O'Shanter nevének Arany-adta magyar változatát.

[14] Fejtő Ferenc (Zeke Gyula közreműködésével), Magyarság, zsidóság. MTA Történettudományi Intézete, Bp. 2000. 164-165, 171.

[15] Nagy szakirodalmat mozgatva ír e tárgyról L. Nagy Zsuzsa, Szabadkőművesség a XX. században. Kossuth, Bp. 1977. L. még: Gyurgyák János, Szende Pál/Paul Szende 1879-1934 (Bibliográfia elemző bevezetővel). Magyar Szociológiatörténeti Füzetek 1. FSZEK, Bp. 1985. A legnagyobb magyar páholy székházát 1920-tól - jellemző módon - a fajvédő Magyar Országos Véderő Egylet és az Etelközi Szövetség kapta meg. 

[16] Sinkó Ervin, Optimisták. Magvető, Bp. 1965. Kitűnően tájékoztat a Vasárnapi Kör személyi és világnézeti összetételéről Vezér Erzsébet, "A Vasárnapi Kör története". In: Karádi Éva - Vezér Erzsébet (szerk.), A Vasárnapi Kör. Dokumentumok. Gondolat, Bp. 1980. 7-23., valamint Wessely Anna, "A Szellemi Tudományok Szabad Iskolája és a Vasárnapi Kör". Világosság, 1975/10. 613-620.

[17] Válogatást közöl ezekből Hanák Péter (szerk.), Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Gondolat,  Bp. 1984. 17-115. Beregi Ármin, Bíró Lajos, Bölöni György, Guttmann Henrik, Ignotus, Jászi Oszkár, Lesznai Anna és Szabó Ervin hozzászólásait közli: Simon Róbert (vál.), Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődés-tanulmányok. ELTE, Bp.1985. 341-366.

[18] Balázs, i. m. 198-199.

[19] Pelle János, "Asszimiláció: illúzió vagy realitás? A Molnár Ferenc-rejtély". In: Uő., Zsidó gombolyag. Ráday Könyvesház, Bp. 2007. 7-38.

[20] Heller Ágnes, "Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban". In: Uő., Az idegen. Múlt és Jövő, New York - Bp. - Jeruzsálem, 1997. 163.

[21] Molnár Ferenc, Az arruvimi erdő titka és egyéb szatírák.. Franklin-Társulat, Bp. é.n. 165-166.

[22] Goldziher, i.m., 260-261, 268.

[23] Szomory Dezső, Horeb tanár úr. Múlt és Jövő, Bp. 2007. 109-112.

[24] Réz Pál, Szomory Dezső vallomásai és alkotásai tükrében. Szépirodalmi, Bp. 1971. Tárgyalja a Szomoryt ért  nyelvhelyességi támadásokat a fenti jegyzetben idézett műhöz írt, "Termékeny sértődöttség" c. utószavában Kőbányai János is. 

[25] "A Nyugat magyartalanságairól". In: Komlós Aladár (szerk.), Ignotus válogatott írásai. Szépirodalmi, Bp. 1969. 659, 663-664.

[26] I. m., 665-666.

[27] Réz, i.m. 114.

[28] Komlós Aladár, "Ignotus". In: Komlós Aladár (szerk.), i. m. 5-34. Idézet helye: 26.

[29] I. m. 31-32.

[30] I. m. 31.

[31] Idézi Kőbányai János, "Termékeny sértődöttség". Utószó a 23. jegyzetben idézett műhöz, 304-305.

[32] L. Hernádi Miklós, "Identitás és nyelvhasználat". Kritika, 2008/1. Panizza novellájának angolra fordított

változatával dolgoztam: "The Operated Jew" . New German Critique. No. 21 (1980 ősz), 63-80. A novella megjelenésének idején szerte Németországban széles körben dívott az az antiszemita előítélet, hogy a zsidók helytelenül beszélik/írják a német nyelvet, mint az Goldziher 1894. augusztus 14-i, tutzingi naplóbejegyzéséből is kitűnik: "A grófné is hozzászólt a zsidó faj jellemzéséhez: egy sem tud közülük németül, mondta. Ebers írásait is Guthe korrigálja Lipcsében, a stílusról azonnal felismerik a szerző zsidó voltát."  Goldziher, i.m. 219-220.

[33] Szomory Dezső, Levelek egy barátnőmhöz. Athenaeum, Bp. 1927. 228.

[34] Uo.

[35] I. m. 229.

[36] Idézi Ungvári Tamás, Ahasvérus és Shylock. A "zsidókérdés" Magyarországon. Akadémiai, Bp. 1999. 87-88.

[37] Elemző tanulmányom és szövegközlésem Erdős Jenőről/től: "A 30-as évek szociográfiájának elfeledett alakja". Szociológia. 1987/1. 141-162.

[38] Idézi Ungvári, i. m. 88.

[39] Kemény Simon, Napló 1942-1944. Magvető, Bp. 1987. 123-124.

[40] Idézi Ungvári, i. m. 89.

[41] L. erről "A gyilkosság retorikája: náci kommunikáció és annak zsidó recepciója a holokauszt előtt és alatt", illetve "A holokauszt politikai szociológiájához" c. dolgozataimat. Előbbi a Kritika 2004. májusi számában jelent meg (26-29), könyvalakban: Molnár Judit (szerk.), A holokauszt Magyarországon európai perspektívában. Balassi, Bp. 2005. 111-127.; utóbbi pedig Karsai László - Molnár Judit (szerk.), Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. MAZSIHISZ, Bp. 2002. 255-276. lapjain.

[42] Idézi Ungvári, i. m. 89-90.

[43] A generális zsidó lakosság vallásváltásáról (kitéréséről), illetve keresztényekkel kötött házasságairól Karády Viktor közölt longitudinális elemzéseket a 10. jegyzetben említett munkájában.

[44] Farkas Gyula, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914. Magyar Történelmi Társulat, Bp. 1939. 51.

[45] I. m. 221.

[46] Vö. Pelle, i. m. 19.

[47] Balázs Béla, Napló 1903-1914. Első kötet. 601-602.

[48] Pap Károly, Zsidó sebek és bűnök. Vitairat. Kosmos, Bp. 1935.

[49] Illyés Gyula, "Zsidó sebek és bűnök. Pap Károly könyve". Nyugat, 1935. július, 37-41. Újraközli: Simon Róbert (vál.), i.m. 521-523. Idézet helye: 523.

[50] Komlós Aladár, "Zsidó sebek és bűnök. Pap Károly könyve". Nyugat, 1935. július, 41-43. Újraközli: Simon Róbert (vál.), i. m. 524-525. Idézet helye: 525.

[51] Pap Károly, Azarel. Szépirodalmi, Bp. 1963.

[52] Komlós Aladár, "A zsidó lélek". In: Uő., Írók és elvek. Irodalmi tanulmányok. Nyugat, Bp. 1937. 162-175. Idézet helye: 175.

[53] Komlós Aladár, "'Az asszimiláció kora', a magyar irodalom és a zsidók". In: Uő., Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig. II. kötet. Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba. Múlt és Jövő, Bp. 1997. 291-311. Idézet helye: 306-307.

[54] I. m. 309.

[55] Móricz Zsigmond, "Zsidótörvény". Pesti Napló, 1938. május 8. Idézi: Ungvári, i. m. 303.

[56] Ignotus, "Politikai dolgokról". In: Uő.: Olvasás közben. Jegyzetek és megjegyzések. Franklin-társulat, Bp. 1906. 350.

[57] I. m. 355.

[58] Hatvany Lajos, "A zsidóság szociológiája". In: Uő., Urak, polgárok, parasztok. Révai, Bp. 1947. 126.

[59] Fenyő Miksa. Az elsodort ország. Magvető, Bp. 1986. 58.

[60] Bibó István, "Zsidókérdés Magyarországon 1944 után". In: Uő., Válogatott tanulmányok. Magvető, Bp. 1986. II. kötet. 621-914. Idézet helye: 633.

[61] Gáspár Zoltán, "A vallás magánügy". In: Uő., Közjogi villongások. Publicisztikai írások. (Sajtó alá rendezte Kenedi János) Gondolat - Nyilvánosság Klub - Századvég, Bp. 1990. 206.

[62] Simon Róbert (vál.), i. m. 344-345.

[63] I. m. 351.

[64] I. m. 352.

[65] Lesznai Annának a körkérdésre adott válaszát l. i. m. 354-358. Idézeteimben feloldottam Lesznai sűrű kiemeléseit.

[66] Komlós Aladár, "A zsidó lélek". In: Uő., Írók és elvek. Irodalmi tanulmányok. Nyugat, Bp. 1937. 162-175.

[67] Lackó Miklós, "Önkritikus zsidó karakterképek". In. Uő., Korszellem és tudomány 1910-1945. Gondolat, Bp. 1988. 164-168.

[68] Otto Weininger, "A zsidóság". In: Uő., Nem és jellem. Elvi tanulmány. Dick Manó, Bp. 1913. Fordította Gábor Andor. 368-408.

[69] Új kiadása a szerző 1990-es utószavával: Tábor Béla, A zsidóság két útja. Pesti Szalon, Bp. 1990.

[70] Horkheimer, Max - Adorno, Theodor W., A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Gondolat - Atlantisz, Bp. 1990. Bayer József és mások fordítása.

[71] Junger József, "Magyarság és zsidóság". A Múlt és Jövő 1941-es folyamából újraközölve: Múlt és Jövő, 2009/4. 36-39. Idézet helye: 38-39. Feloldottam a szerző kiemeléseit: H.M.

[72] Füst Milán, Teljes napló. Második kötet. Fekete Sas Kiadó, Bp.1999. 551-560.

[73] Lackó Miklós, "Bujdosó vagy szabadságszerető realista? - Írások és viták a nemzeti jellemről". In: Uő., i. m. 143-219. Idézet helye: 206.

[74] E termés egyik kiemelkedő darabja Gáspár Zoltánnak Németh László Kisebbségben c. "mélymagyar" abszurdjáról írott, a Szép Szó 1939. július-augusztusi számában "Ki a magyar most?" címmel megjelent persziflázsa, kötetben: Gáspár Zoltán, i. m. 62-72.

[75] In: Kiss Endre, A huszadik század befejezetlen mondatai. Déry Tibor és vidéke. Logos, Bp. 2008.

[76] Mónusnak egyes népi írók zsidóellenességét bíráló tevékenységét is tüzetesen elemzi Agárdi Péter, Kortársunk, Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből. Gondolat, Bp. 1992. Fejtő hasonló tevékenységéről l. Uő.,  Értékrend és kritika. F. F. irodalomszemlélete a 30-as években. Akadémiai, Bp. 1982.

[77] Arra nézvést azonban, hogy a Magyar Csillag  nem egészen azt a szerepet vitte a zsidó irodalom szempontjából, mint elődje, a Nyugat, Füst Milán 1942. július 17-i naplóbejegyzését idézném, amely A feleségem története c., frissen megjelent nagyregényének Illyés-írta, Magyar Csillag-beli bírálata fölött füstölög: "A Csillagnak keresztelt Magyar Briganti megnyilatkozott. Csak az bosszant, hogy Gyuluska ilyen bátran meri tenni, mert hisz ő csak akkor bátor, ha veszély nélkül teheti. - Cselédek, kultúrálatlan cselédek. - Azt hallom, azt írja ez a cseléd, (mert a cikket nem olvastam,) hogy Gide-től tanúltam, vagy loptam a hangomat. Érdekes. Éppen Gide-től soha még egy sort nem olvastam az életben, de még a tanúlmányaiból se soha, azt se tudom, miről írt. - Jól értik ezek a művészetet. Nivótlan, kultúrálatlan népség..." Füst Milán, i. m. 565.

[78] Radnóti Miklós, Napló. Magvető, Bp. 1989. 163-164.

[79] Idézi: Bános Tibor,  A pesti kabaré 100 éve (1907-2007). Vince, Bp. 2008. 12.

[80] Koestler, Arthur, The Act of Creation. Dell, New York, 1967.

[81] Ungvári, i. m. 85, 92.

[82] Kellér Andor, Író a toronyban. Szépirodalmi, Bp. 1978. 107.

[83] Kellér Andor, Az élet édes tarkasága. Magvető, Bp. 1973.

[84] Goldziher, i. m. 219.

[85] Németh Andor, "Emlékiratok. Részletek". In: Uő., A szélén behajtva. Válogatott írások. Magvető, Bp. 1973. 541-738. Sajtó alá rendezte Réz Pál. Az Emlékiratok teljes gépiratos szövege a Petőfi Irodalmi Múzeum birtokában.

[86] I. m. 628.

[87] I. m. 658.

[88] I. m. 701.

[89] Bálint György írásainak legteljesebb gyűjteményét használtam szövegidézeteim forrásaként: Koczkás Sándor (szerk.), Bálint György, A toronyőr visszapillant. Cikkek, tanulmányok, kritikák. Magvető, Bp. 1966. I-II.