Szántó T. Gábor:
Lágermikulás |
ANDRÁSBÓL
ÁVRÓHOM LESZ
Avagy "a fokhagyma tovább bűzlik..."
Kevés zsidó író ír annyira egyértelműen zsidó könyveket, mint Szántó T. Gábor.
Ritka, mint a fehér holló. Bár mióta, talán húsz éve, megírtam, röviden, a
magyarországi zsidó írók zsidótárgyú műveinek antológiáját (sajnos csak
héberül van meg), nem kevés hasonló mű jelent meg a Duna-Tisza közén - de sajnos
majdnem mind apologetikus bocsánatkérés a szerző zsidó "származásáért".
És tisztelet a ritka kivételnek.
Szántó minden novellája zsidó - nettó. Még azok is - nem több mint 1-2 - ahol
valaki(ke)n ütni akar. Ezek, meglehet fölöslegesek, hiszen csak az abszolút
vájtfülek értik kiről/miről van szó.
A legfontosabb és legmegrázóbb elbeszélés az első, a Szétszóratás, amely majdnem
egyharmada a 250 oldalas könyvnek. Ennek én inkább Hazatérés címet adtam volna, de
hát szerzője válogatja. Egy Holocaust utáni magyarországi zsidó (kommunista) család
eltagadja fiától, hogy ő zsidók. 15 éves korában a fiú hazajön az iskolából és
eldicsekszik apjának, hogy "barátjával közösen megkergették egy
osztálytársukat, mert olyan irigy, stréber és különben is csak egy büdös
zsidó..."
Az apa feldühödik, lángol a tekintete, és azt mondja fiának, hogy "nézzen jól
a szemébe, mert itthon is láthat egy büdös zsidót, sőt ha anyja hazatér a
munkájából, mindjárt kettőt is láthat".
Azután a gyerek felnő, eltemeti magában a jelenetet, Amikor nősülni készül, hossza
habozás után bevallja barátnőjének, Anikónak, hogy ő zsidó. Meglepi, hogy Anikó
azt mondja, tudta, majd édesanyját idézi: "most már értem, miért mondta mindig
anyám, hogy vigyázni kell a zsidó férfiakkal, mert aki egyszer beléjük kóstolt, az
egy életen át szeretni fogja a csokoládét..."
A családból csak a vidéki Jósua bácsi (most New-Yorkban) ellenezte Anikót. "Egy
siksze a mi családunkban" - sziszegte fogai között. Azóta természetesen már
elváltak, csak fiuk, András köti össze őket, meg az együtt töltött
karácsonyesték.
Aztán András ösztöndíjjal a Brandeisi egyetemen tanul és a papa, elvetve
sértettségét (méghogy siksze) felhívja Josua bácsit New-Yorkban és kéri, segítse
fiát eligazodni Amerikában. A nagybácsi azonnal válaszol, szeretettel várja egyetlen
élő unokaöccsét, a sikszet nem említi. András kimegy, tanul, unatkozik, nincs
társasága, csömöre van, aztán valami rabbi (vagy inkább rábbáj) az egyetemen
meghívja egy partira és lassan zsidó társaságba keveredik. Innen indul a meredek út
a New-Yorki szatmári haszidokig. Otthagyja az egyetemet, jesivában tanul, mindenki
kedves és előzékeny vele, mint egy hazajáró lélekkel. Utolsó levelét már, mint
Ávrohom írja alá; körülmetéltette magát és betért, vallásos zsidó lett. Olyan
lelkesen ír rabbijáról ("azt mondja, hogy minden zsidóban, még a
légmegátalkodottban is, ott rejtőzik az isteni szikra"). New-Yorkban vallásos,
"szatmári" családok olyan szeretettel fogadják őt, mintha családtag lenne.
Josh bácsiék "kissé liberálisabbak", mint amit ő a jesivában megszokott
és ezért Ávróhom immár most nem eszik náluk, "bár Eszter néni kóser
háztartást vezet".
Megnyugtatja apját, levele végén; nem kell aggódnia, mert "anyám iránt is
megőrzöm a köteles tiszteletet", majd Josh bácsit idézve írja apjának, hogy a
zsidóságot nem kell, nem is lehet el, illetve letagadni, mert "Der knobl schmekt
noch vájter"; ha az ember nem is érzi önmagán (hogy zsidó) mások kiszagolják
róla és nevetséges lesz...
Igen, drága elvtársak a "fokhagyma tovább bűzlik" és a gój szomszéd tudja
ki a zsidó. Kár az erőlködésért.
* * *
Néhány gyenge - és fölösleges -
holocaust sztorin túl, a névadó novella is érdekes, megkapó és szürreális,
akárcsak a szappanok temetése. Normális emberek nem temetnek szappanokat, dehát mi
olyan normálisak vagyunk, mint a kor, amelyben élünk. A Viva Travel nagyszájú
idegenvezetőjének (ki nem ismer rá?) morbid humora, melyben folyvást kéri hogy
"kérem, engedjék előre a Holocaust túlélőket!" meghogy a szállodából ne
vigyenek semmit haza szuvenírnek, "ez a szálloda a hitközség elnökének
tulajdonában áll" - vicces és szomorú egyszerre. Hogy mondta egyszer egy
"okos" zsidó pesten: én kinevethetem magam, de másoknak nem engedem...
Az első, bevezető novella, a Szétszóratás után, hozzá kapcsolódva (bár a
könyvben a 131. oldalon), a legmegrázóbb a Retúr, amelyben egy meghasonlott zsidó
egyetemi tanár - volt rabbi - lidércnyomásos jelenét írja le Sz.T.G, olyan
autentikusan mintha az illető rokona lenne. A prof.nak eszébe jut hogy nemsokára Jom
Kippur. Ez nem hagy nyugtot neki. Az egyetemi könyvtárba megy, óvatosan, konspiránsan
kiveszi a zsidó újságot (valamikor Új Életnek csúfolták), aztán elvonul a vécébe
és ott "sietősen lapozgat" majd megtalálja, amit keres: a zsinagógai naptár
az utolsó oldal jobb sarkában. Igen, megérzésében nem csalatkozik, itt vannak az
őszi ünnepek. Kikeresi, mikor van Jom Kippur.
Sz.T.G. végigkíséri a prof. tépelődését. Valami felszakadt benne, valami megjelent
lelke képernyőjén, amit rég el akart felejteni. Ros Hasana este kéri feleségét, nem
volna-e otthon alma és egy kis méz, mert ilyenkor náluk... és az asszony, aki ezt
ósdi babonaságnak titulálta, ment a spájzba és megkereste az agyagcsuprot, amelyben a
mézet tartotta.
(Az asszony is zsidó volt, de olyan családból, amelyben "szülei csak a jó izlés
okán nem tértek ki". Mindkettejüknek volt azelőtt családja, gyermekei, Holocaust
stb., most nem kérdezik ki micsoda és "a múltat végképp eltöröljük")
A prof. Elhatározza, hogy még egyszer végigcsinálja Jom Kippurt, zsinagógába megy
és böjtöl. Ezt csak vidéken teheti, ahol nem ismerik, ezért kitalál felesége
számára egy küldetést, majd lemegy Miskolcra és majd ott ---
Aztán eszébe jutott kollegája és évfolyamtársa, akinek annakidején elmondta
tépelődéseit, és azt hogy el akarja hagyni a maguk választotta ösvényt. Az nem
beszélte sem le, sem rá. Te nem vagy Elisa és én nem vagyok rabbi Méir - mondta.
* * *
Nem mondom el, hogy telt a böjt Miskolcon.
Tessék elolvasni a könyvet. Nem garantálom hogy nem fogja zavarba hozni az olvasót,
hiszen, ahogy a New-Yorki jesiva vezető mondta András-Ávróhomnak, még a
legmegátalkodottabb zsidó lelkében is ott rejtőzik az isteni szikra...
Naftali Kraus |