Vissza

Szabó András:
AUSCHWITZ

KATARZIS A TEOLÓGIÁBAN

60 évvel az események után, a holokauszt - irodalom nem apadása ékes bizonyíték arra mennyire beágyazódott az emberiség közös emlékezetébe a vészkorszak feldolgozhatatlan és lezárhatatlan szörnyűsége.
Mágnesként vonz, ösztönöz a vele való foglalkozásra. Különféle nézőpontból közelítik meg a XX. század botrányát, magyarázzák a megmagyarázhatatlant.

Szabó András diplomázó evangélikus teológus hittudományi oldalról vizsgálja milliók pusztulását, a történeti mítoszt, amely ugyanakkor nem illeszthető be a történelem eddigi sémáiba, végzetes irracionalizmusa és a bűn nagysága okán.

A könyve címe: Auschwitz. Katarzis a teológiában. Az ifjú szerző Nyugat-Európában és Amerikában folytatott tanulmányokat a témában, felkészültsége meglátszik a közölt sok hivatkozáson és néven, irodalomjegyzéke tudományos jelleget bizonyít.

Bevezetésében azt írja, hogy "bátor nyelvre van szükség, amely az igazság és a szeretet fogalmában keresi az Istent."
Ő bátran fogalmaz, nem fél a felelősség kimondásától. De érzelmes, meleg hangon szól az áldozatokról. Szürhisztorikusnak minősíti a holokausztot, de ez nem akadályozza abban, hogy történelmi jelenségként elemezze, a tér és idő küzdelmének aspektusában.

Sajnos kicsit leegyszerűsít, nem hagyva ki a kínálkozó - de nem helytálló -párhuzamot a cigánysággal. Véleménye, kritikája az egyház és társadalom akkori magatartásáról kemény és elítélő, a felhozott bolgár és dán kivétel magyarázatra szorulna.
Sokszor lélektani alapon próbálja magyarázni a történteket, majd rátér 4 zsidó teológiai koncepció bemutatására.
Kertész Imrével kapcsolatban József Attila egy teljes versét odailleszti. Vizsgálja s holokauszt utóéletét is, kezdve a visszatérteket fogadó értetlenségen, ellenséges cselekedeteken, amelyek nem korlátozódtak Lengyelországra - gondoljunk a háborút követő szlovákiai jelenségekre vagy Magyarországon az ózdi, miskolci lincselésekre és Kunmadarasra!

Felerősödik önkritikus szemlélete, ahogy a kérdés több évtizedes múltját kutatja. Külön foglalkozik az általa terelésnek nevezett jelenséggel, amely a "keresztény válaszokat" szerinte jellemzi. Ezen egyfajta kettősséget ért: elismerik a genocídium megtörténtét, de feltételekhez kötik a saját felelősségvállalást, ami megosztást és relatívizálást jelent.
Más diktatúrák későbbi bűnei nem igazolhatják az előzményeket. Ez nem fog előre vezetni, a különböző történelmi korok vétkei gordiuszi csomóvá gabalyodhatnak, helyette a kronológiai sorrend megtartását javasolja, ez segíthetne a minden ártatlan áldozatra koncentráló emlékezés felelősségre ébresztő kultúrájának annyira szükséges létrejöttében.

Külön foglalkozik a keresztény hitet felvett zsidó áldozatokkal. Edith Stein vagy Sárközi György sorsa nem homályosíthatja el, hogy az áldozatok túlnyomó többsége nem "zsidókeresztény" volt, hanem egyszerűen zsidó vallású.
Sürgeti a "nyílt emlékezet" kialakítását, bizonyos nosztalgiával a Nagy Konstantin előtti korra, amikor a kereszt még nem volt hatalmi jelkép, nem került pajzsokra, állami zászlókra, egészen a György- és Vaskeresztekig.
Sajnos a fogyasztói társadalom ösztönzi az amnéziára hajlamos magatartást, ezért olyan fontos a keresztény - zsidó párbeszéd Auschwitz után. Annál inkább eredményes lehet ez, mert a kereszténység felfogása a zsidóságról sokat változott az utóbbi évtizedekben.

Elvezethet a párbeszéd ahhoz a katarzishoz is, amelyet a szerző műve címében hangsúlyoz!

Róbert Péter