Az első világháború centenáriumára megjelent művek sora egyre gyarapodik. Politikatörténeti Intézet és Napvilág Kiadó közös kiadásában jelent meg a "Háborús mindennapok-mindennapok háborúja" című könyv. Alcíme "Magyarország és a Nagy Háború - ahogy a sajtó látta (1914-1918)" szerényen utal tartalmára, de aki kézbe veszi a testes kötetet hamar láthatja, hogy nem kizárólag sajtótörténeti munkával, netán szemelvénygyűjteménnyel van dolga.

Terjedelmének mintegy felét tematikusan csoportosított tanulmányok foglalják el, amelyek alfejezetei a kor életének egyes szeleteit taglalják, sok újat mondva a hátország egyre keserűbb életéről. 6 témakört dolgoznak fel ízelítőt adva propaganda, kultúra, életszínvonal, a nők helyzete, hadigondozás és közellátás háborús gondjaiból.

Dokumentumválogatást kapunk a 7 legjelentősebb napilapból, de a nőszervezetek sajtójából is. Első fejezete részletesen beszámol a háborús lapok és a hatalom viszonyáról, hírszolgálatról és cenzúráról a monarchiában és külföldön, még a papírhiányra is utalva.

Pasaréten bemutató lövészárkok szemléltették a harcteret, de a futóárkok ezért szélesebbek voltak, "hogy a közönség szélesebben sétálhasson".

A II. fejezet talányos alcíme: Kultúra és a "háború kultúrája" bizony ellentétes fogalmakat párosít. Hazafias versek tömege, a Shakespeare - darabokat csak fordítójuk - Arany János - nevén lehet bemutatni, kiutasítják az olasz muzsikusokat és az angol zsokékat is. Felavatják a Nemzeti Áldozatkészség Szobrát a Deák - téren. (E sorok írója még látta gyerekkorában a Ferencvárosban: a páncél pikkelyeit már elvitték a vasgyűjtők, a faanyag később a tüzelőhiánynak esett áldozatul).

Szégyenletes, ahogy a Magyarország című lap 1916. jun. 28-i száma ajánl egy röpiratot az örmény kérdésről, tagadva a török kormány szörnyű népirtását.

1917-ben már írnak Ágoston Péter könyve kapcsán a zsidóságról, az áttérések megítéléséről. Gúnyos kritika a Csárdáskirálynőről, bukást jósol az operettnek.

A III. fejezet már az erősödő munkásmozgalom híreivel figyelmeztet a növekvő elégedetlenségre. Megjelennek a panaszbizottságok, a hadiüzemeket militarizálják. Olvashatunk a nők munkába állításáról,

a következő fejezetnek már a címe is erre utal. Kevés az ápolónő, nem csoda: a csekély fizetésükhöz járó napi 3 dl. bort is megvonják tőlük a háború miatt. Sok sebesült mellett önkéntes úrinők próbálják ellátni a szolgálatot, nem mindig sikerrel. (Szabó Dezső az Elsodort faluban gúnyosan írt erről!) Mindenesetre szóba kerül a választójog megadása a nők számára, még Wekerle is pártolja. Az erkölcs is romlik a háborúban, Tarán Vilmos egy garniszállóba kíséri el a razziázó rendőröket.

Az V. fejezet az élelmezés háborús nehézségeit részletezi, hiány és drágaság mindenütt… Folyik az élelmiszerhamisítás, sajátos körülmény, hogy mivel a posztó és vászon az egyenruhákra kell, sokan járnak selyemben-bársonyban. Háborús receptek, a kolbász kazánfestékkel vörösítik. Az eddig lenézett kukorica és pacal megbecsült étel lesz, sokan "hadikonyhákra" kényszerülnek. (Tisztviselőknek külön helyiség jár!)

Az utolsó fejezet a segélyezés rendszeréről szól, amely bizony eléggé hézagos, még a központi hatalmak viszonylatában is (Németországban többet kapnak!) Problémát jelent, hogy eleinte csak a feleségek kapnak segélyt az un. "vadházastársak" nem. A segély különben is kevés, hiába volt a nóta, később már nem nagyon énekelték:
"Húzd rá cigány, kapom a segélyt
Isten az uramat haza ne segéld!"
Sok volt a rokkant, többségüket pl. a parasztokat nem tudták átképezni. A vesztett háború után még rosszabbul gondoskodtak róluk. (20-as évek sajtója szerint az Olaszországhoz csatolt Fiume volt osztrák-magyar katonái nagyobb nyugdíjat kaptak egykori ellenségeiktől, mint a magyarországi rokkantak saját kormányuktól!)

Szépen bizonyítja ez a könyv, hogy a nagy háborúról még egy évszázad múlva is lehet írni - és érdemes elolvasni!

Róbert Péter
2018.02.14