Éppen fél esztendeje búcsúztattuk a magyar történettudományi és levéltári kutatót, Varga László történészt, kinek munkásságát nemcsak az akadémiai élet respektálta, hanem az állambiztonsági ügynök-kérdések, Kádár-kori történetkutatás egyik ritka szakembere mellett a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány tudományos igazgatói tevékenységét is elismerés illette.

Nemcsak a politikai rendszerváltás nyomán kialakult megannyi szakmai bizottságnak (Wallenberg Szoborbizottság, a "Jaross-lista" bizottság, Kenedi bizottság, Önkormányzati Levéltárak Tanácsa, UNESCO Levéltári Nemzetközi Tanácsa, Auschwitzi Állandó Magyar Kiállítás Programirodája) volt érdemi tagja vagy több esetben alapítója, vezetője is, hanem a gazdaság- és társadalomtörténet kiegyezés-kori, majd második világháború utáni időszaka mellett a magyarországi zsidóság, a Holocaust, illetve az antiszemitizmus magyarországi históriájának egyik feltárója is. A dualizmus idejéről készült összeállítása talán egyik legelismertebb műve, mely ugyan nem tisztán "sajátja", de szerkesztői előszava és a magyarországi zsidó bevándorlásokról szóló áttekintő írása (7-30. old.) alaphangot, szemléletirányt, keretet és mintegy célt is ad a benne foglalt kortárs szerzői tanulmányoknak és forrásközléseknek.

A több mint egy tucat tanulmány érdemi ismertetése aligha lehetséges itt, de kiemeléseim semmiképp nem tükröznek minőségi különbségeket. Sokkal inkább olyan olvasatot, mely "kihangosítás" a nemzetközi (s nemegyszer a hazai) szakirodalom valamiféle "aranykorra" tekintő szemléletmódja is magyarázatot lel Varga előszavában: "Kötetünk deklarált, vállalt célja, hogy a Páva utcai Holocaust Emlékhely állandó kiállításának megnyitójára prezentálja a dualizmus kori 'előzményeket', vagyis a Holocaust körüli vitákból okulva tekintsen vissza az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeire....

Izgalmas kihívás volt kötetbe szerkeszteni azt, aminek végső soron nincs köze a magyarországi zsidóság kiirtásához, de mégis egyfajta előzményét adja. Hiszen nem a dualizmus korából, nem a sikeres asszimilációból, de még csak nem is annak a kudarcából ered a 'végső megoldás'…" (7. old.). S mint folytatja: az első világháborút megelőző asszimilációs periódus, a vesztes háború, a békediktátum s az ebbe berendezkedő "ellenforradalmi kurzus" valóban előzmény volt, ami azóta is örökös vita tárgya maradt. "Holott való tény: a német megszállás nélkül nem lett volna Holocaust Magyarországon, miközben az is tény, hogy ennek hazai befogadását az előző negyedszázad uralkodó antiszemitizmusa készítette elő" (u.o.).

Amikor a történeti "sémát" tekintjük, mely a valamikori "boldog" békeidők és az Európában egyedülálló magyar-zsidó együttélés idealizált állapotát vizionálja, vagy idealisztikus állapotba vetíti, akkor nemcsak a közvéleményi közérzet, hanem sokszor a történészi múlt-kép is része ennek. A "régiek" még nem tudhatták, mivé fajul a história, nem láthatták (így például Theodor Herzl vagy Jakob Katz) a képtelenségek végkifejletét, sőt sokszor ama válaszok sokféleségét sem, amit a történészek körei a Monarchia sorsát illetően megfogalmaztak, válaszképpen fölvázoltak.

"Az asszimiláció kora" volna tehát e kötet tárgya, vagy másképp kihangosítva (Ö. Kovács József kérdését): "Hogyan mérhető az asszimiláció, és kudarcnak minősíthető-e, tekintettel a Holocaustra?". "Befogadó nemzet" volt-e a török hódoltság (vagyis megszállás) utáni állapot, a migrációk sora, s a tudomány sokszínűsége révén lehet-e például kétszer ilyen vaskos forrásmunkát komponálni abból, amit a kortárs kutatások anyagaira építve a nyugati szakirodalom már felmutatott (Michael K. Silber kötetbeli írásában is jelzetten).

Az itt újraközölt írások egykor már folyóiratokban-kötetekben nyilvánosságot láttak, de szerzői korrekcióik lehetővé teszik, hogy speciális válogatásban lássuk egyazon szövegösszefüggésbe ágyazódni a sokszor eltérő nézőpontokat, elemzési szinteket, akár a már időközben elhunyt kutatók (Jakob Katz, Hanák Péter, Vörös Károly, Szabó Miklós), akár a fiatal tudósok kutatási perspektíváját. Ezt mint szervező szempontot Varga László (szerkesztői előszaván túli) tanulmánya Zsidó bevándorlás Magyarországon címen foglalja össze, forráskritikai értelemben részletezve.

Itt a Kárpát-medence népmozgásainak négy jelentősebb korszakát (a 3-4. században szíriai és kis-ázsiai, a 11. században dél-németországi, majd a török-kori, végül a dualizmus idejében megtörtént betelepüléseket) különbözteti meg, aprólékos szakirodalmi szemléjét adva a historizáló, az "ősi rokonság" népvándorlás-kori (ötödik) szakaszára figyelmet fordító, végül a nyolcvanas évek szemléleti revízióját is magába foglaló értelmezéseknek. Írása nemcsak a történettudomány, hanem az etno-földrajz, a történeti demográfia, a nemzethatárok igazgatási szempontjai szerinti, a vallási, nyelvi és szokástipológiai szakirodalom felé tett alapos kitekintésnek is tekinthető.

Fölhívja a figyelmet nemcsak az egyház/vallástörténet és nemzeti retorika sajátos aspektusaira, hanem az asszimilációt, sőt az etnikai reneszánsz ideológiai hullámait is magába foglaló "befogadási" folyamatra, a társadalomtörténeti csoportkutatás, a térségi eloszlás, a határok menti átjárás, az oktatási részvétel, az emancipációtól való félelem és a nyugati vagy keleti bevándorlások korszak-jellemzőinek összhatására is.

A neo-abszolutista Habsburg államhatalom népességpolitikája nyomán, majd a 48-as forradalom és a kiegyezés utáni galíciai népességmozgás látszólagos "tömegességétől" való félelem légkörében azonban kétféle fókuszra irányít figyelmet: a tovább-migráló, "amerikás" és "nyugatos" zsidóság, a polgárosodás szellemét és anyagi bázisát lefektető német-sváb, lengyel, morvaországi, máramarosi csoportok jelentőségére, meg a tradicionális (lokális) közösségeket fenntartó, meghonosító, "az anyahitközség intézményeinek fenntartásához" anyagi erővel és kapcsolathálóval is hozzájáruló (jobbára galíciai és máramarosi) csoportra. Ennek a neológia és ortodoxia e fontos kiegyezési korszakában is megvolt a maga tudományos, gazdasági, polgárosodási trendeket elősegítő hatása, politikai modernizációt serkentő dinamikája is.

De: "Amíg a felvilágosult abszolutizmus ennek ígéretét hordozta magában, addig a betelepült és fokozatosan - éppen a német identitás által - meggyökeredző zsidóságban fel sem merülhetett a magyar nemzeti identitás bármiféle gondolata. Abban a pillanatban azonban, amikor a Habsburg-pártiság és tágabban a 'németség' szembekerül a zsidóság - vagy legalábbis annak meghatározó része - által képviselt polgárosodással, sőt sokkal inkább a magyar nemesség válik ennek egyre inkább hordozójává, ez a polgárosodott zsidó elem új választás, új alternatíva előtt találja magát" (30. old.).

Az "aranykor" képzete, s a két világháború közötti utóhatások, melyek az emlékezetes bevándorlások, letelepedések, sikeres vagy lehetetlen beilleszkedés, térnyerés vagy szerepkeresés fázisában érik a zsidóságot, egyre elszántabban hatottak az antiszemitizmus kialakulása, erősödése, társadalmi közérzetté és közviselkedéssé válása terén. A háborúhoz vezető, majd az azt követő válsághelyzetek ebből is fakadóan az asszimiláció sikere ellenében hatottak, jobbára akadályozták az érdemi integrációt - így lehettek ürüggyé, üggyé, váddá és ellenségesség okává.

E folyamat következményeiről - ha itt, e kötetben csak utalásokban és hivatkozásokban - már további kötetekben és forrásanyagokban, s nem utolsósorban Varga László munkáiban is találkozunk. Az alapvető társadalmi kérdések 1867 és 1918 közötti megjelenése, okká és ürüggyé válásuk folyamata, s ennek körülményeit belátó elemző forrásmunka pedig talán abban segít, hogy a "feloldhatatlan problémáktól terhes" korszakok mindig magukkal hozzák a legmélyebb megértés szükségességét, a kitekintés és összehasonlítás szempontjait, a forrásművek választásának szempontjait is.

Varga László itt tematikus gyűjteményével az idealizált magyar polgári fejlődés korát, a honos és betelepült zsidóság helyzetét, a koegzisztencia létét vagy akadályait összegző írásokat kínálja számunkra.
E fenti szöveggel mind munkája, mind annak rangja iránti posztumusz elismeréssel adózunk.

A. Gergely András
2017.05.25