|
- VI -
Kelen Tibor
Kilenc éves voltam, amikor egy hanukai rendezvényre mentünk Apámmal a Goldmark terembe. Több ismert fővárosi művész lépett fel, színészek, énekesek vegyesen. A műsor egyik számaként bekonferálták Klein Tibort. A közönség ismerősként köszöntötte a színpadra lépő húsz éves, középtermetű, sötéthajú, sötét szemű fiatalembert, aki egy kántoréneket és egy olasz dalt adott elő. Úgy éreztem, soha még szebb hangot nem hallottam és ezzel az érzéssel nem álltam egyedül. A közönség soraiban itt is, ott is elhangzott:
„Ennek a fiúnak az Operában van a helye ....Ott is lesz hamarosan, meglátjátok ....Feleki Rezsőnél tanul énekelni, óriási tehetség.... Egy napon még büszkék leszünk rá.....”
Ilyen és hasonló megjegyzések, jóslatok követték egymást, miközben a fiatalember csodálatosan énekelt. Szabadon, szárnyalt az eszményien szép tenorhang, majd orkánként zúgott fel a taps, nagyobb erővel, mint bármelyik szám után. A fiatal Klein fiú "ellopta" az előadást a befutott pesti művészektől.
A folytatásra, a jóslatok valóra válására nem kellett sokáig várni. Hamarosan feltűnt a KELEN TIBOR név az Operaház színlapján, először kisebb szerepek mellett. Néhány év telt el csupán és főszerepben üdvözölhette a közönség. Donizetti: Lammermoori Lucia című operáját új szereplőkkel mutatta be a dalszínház. A két vezető szerepet Ágay Karola és Kelen Tibor kapta. Abban az időben tartott mesterkurzusokat a Zeneakadémián a már előrehaladott korú, világhírű olasz tenor, Tito Schipa, aki az előadás után a két fiatal énekesről így nyilatkozott: „ezt a két szerepet így száz év óta nem énekelte senki”.
Bárkitől óriási dicséret lett volna ez a mondat, de amikor a világ egyik legnagyobb énekese mondja, százszorosan nagyobb megtiszteltetés.
Tibor sorra énekelte a szebbnél szebb szerepeket, a Rigoletto, a Tell Vilmos, a Végzet hatalma, a Szerelmi bájital, és a Márta tenor főszerepet. Akkor már közeli barátságban voltam testvérivel, Péterrel, Ivánnal, Tomival és idősebb bátyjukkal, a remek zongorista növendékkel, Ervinnel. Péterhez fűződő, máig is tartó őszinte, szoros barátságom ekkor fejlődött ki. Mindketten imádtunk énekelni, ezt választottuk eljövendő életpályánknak, gyakran szerepeltünk együtt gyermekszínházban és másutt is. A nyolc Klein testvér mellett én szinte egy "tiszteletbeli testvér" helyét foglaltam el. Tibor sikereire egyformán büszkék voltunk.
Az operaéneklés iránti rajongásomat látva Tibor gyakran bevitt az előadásokra, én pedig rajongással néztem fel nálam idősebb, hírneves, kiváló barátomra, akinek révén sok nagy énekessel kerültem személyes kapcsolatba.
Tibor akkoriban tanított meg engem egy gyönyörű kántorénekre, melyet ö maga is gyakran énekelt: „hamchades botuvaj ...”. „aki jóságával nap-nap után újrateremti a világot....”
Izraelbe való távozásom után kaptam a hírt: Tibor Ausztriába szerződött, ahol sok gyönyörű főszerepet énekelt. Hamarosan követte felesége és két gyermeke. A személyes kapcsolat egy időre megszakadt, csupán közvetve értesültem pályája alakulásáról. Amerikába került, ahol a New York City Opera szerződtette és hamarosan megkapta "az év tenoristája" kitüntetést. Aztán Kanadába vezetett az útja és ott feleségével, Gabikával sokat koncertezett, akkoriban fényképeket, leveleket is kaptam tőluk. Később a kántori hivatás fele fordult. Nem volt ez meglepő, hiszen anyai ágon a Stern dinasztia leszármazottja. A kántorságot szinte az anyatejjel szívta magába. A formális kántori tanulmányokban Eliezer Kirschblum torontoi kántor volt segítségére. Aztán egy idő után hallottam, hogy New Yorkba költözött. Mindig tudtam róla és családjáról. Tudtam, hogy egy harmadik gyermekük is született, hallottam nagysikerű koncertjeiről és arról, hogy közössége a New York állambeli Long Island kerületben lévő Cedarhurst-i Beth El zsinagógában bálványozza. Szerették hangját, tehetségét, kedves közvetlenségét, remek humorát.
1984-ban került sor ismét egy személyes találkozása, amikor én a kaliforniai Palm Springs város konzervatív templomának kántori állását megkaptam. Csodálatos volt a New York-i viszontlátás. A közben eltelt évek nem tompították a baráti szeretetet, a ragaszkodást. Attól kezdve alig volt olyan hét, hogy legalább telefonon ne beszéltünk volna. Amikor új hitközségem először kért fel, hogy koncertet rendezzek, kézenfekvő volt, hogy partneremül Tibort választom. Mindketten nagy örömmel készültünk az első közös fellépésre. Tüneményes hangja ugyanúgy csengett, mint ahogyan emlékeztem rá. Akkor hallottam először előimádkozni. Eszményien jó kántor lett belőle. Első koncertünkön egy liturgiai duett mellett közös szerelmünknek, az operának is hódoltunk, a Sevillai borbély c. vígoperából Almaviva és Figaro kettősét énekeltük.
Állítom, hogy generációjának egyik legszebb hangja volt az övé. Meleg, telt tónus tette jellegzetessé és különlegessé ezt a behízelgően lágy, gyönyörű lírai tenorhangot. Nagyszerű technikával énekelt, hangja mindig "üzembiztos" volt. Még indiszpozíció esetén is "a hang fölé tudott énekelni" és senki nem vette észre, ha nem érezte igazan jól magát. Mindig csodáltam hangjának üde, fiatalos csengését, éneklésének sodró lendületét, előadásának finoman árnyalt, művészi megoldásait.
1997-ben óriási öröm ért: Tiborral együtt meghívást kaptam az első budapesti Zsidó Nyári Fesztiválra egy kántorkoncertre. A koncert színhelye a Dohány utcai templom volt, amelyhez mindkettőnket számtalan emlék kötött.
Szinte a kettőnk sorsát, életét énekeltük el Bizet: Gyöngyhalászok c. operájának szépséges duettjében, ahol két jó barát sok évi távollét után találkozik és ismét örök barátságot fogad egymásnak. Örök emlékem ez a duett, felejthetetlen pályatársammal és barátommal való örök köteléknek érzem.
Tibor előadásában egyik kedvencem volt Ellstein: „Velirusholajim ircho” szerzeménye. A halk, deklamáló indító mondat után tüneményesen szárnyalt fel a gyönyörű hang, hogy aztán ismét mennyei gyönyörűséggel szólaljanak meg finom iano frázisok. És egy „Lodor vador” a szombati K'dusoból.... ezt senkitől soha szebben még nem hallottam.
Néhány éve megdöbbenéssel, fájdalommal vettem korai és hirtelen alála hírét. Hihetetlen, hogy már nincs, hogy többé nem hallom az eszményi hangot, a mélyről fakadó, megkapó imádkozást. Hiányzik a művészete, hiányzik a személye. Hiányoznak a hosszú telefon beszélgetések, a közös koncertek, hiányzik vele való éneklés önfeledt öröme. Hiányzik a baráti szeretet és ragaszkodás, ami felőle áradt.
„ Zamar manginot Jiszroel „- Izrael melódiáinak dalnoka. Ez a cím illette meg őt mindennel jobban. Számára imádság volt az ének, szent volt a muzsika. Úgy az operai, mint a kántori pályán mindig a legszebbre, a legjobbra törekedett. Isten áldotta tehetségének nemes kisugárzása örökké megmarad azokban, akik hallhattak.
Sándor György
főkántor,
Indianapolis
2009.07.22 |
