Sok bölcs szerint áv hó elsején hunyt el a békességet szerető Áron főpap,
Mózes testvére. Az a legenda járja, hogy sorra látogatta Izrael fiainak sátrát, és
aki nem tudta, annak megtanította, a Semá Jiszróélt, legfontosabb imánkat, a
monoteizmus vallomását.
Bár Áronra is emlékezünk, a gyász időszaka nemcsak őmiatta szigorodik e hónapban.
Támuz hó 17-én kezdődik a gyász három hete, mert azon a napon öt csapás érte
Izraelt. Eltörött a tíz parancsolatot tartalmazó kőtábla. A napi állandó áldozás
az ínség miatt megszűnt, rést törtek Jeruzsálem város falán, a körülkerített
városban egy madár sem juthatott, így katasztrofálissá vált az éhség. Az utca
szemetét pénzért árulták. Aposztomosz - mások szerint Menáse király - elégette a
Tórát.
Bálványképet állítottak a Szentélybe, ezért ezen időszakban nem kötnek
házasságot, tartózkodnak a vigadalmaktól, nem nyiratkoznak, áv hó elsejétől
áv hó 10.-e délutánjáig (mert addig lángolt a Szentély) nem esznek húst,
nem isznak bort, kivétel a Sábát és a halaszthatatlan Micve (parancs) lakoma,
például a brit és az elsőszülöttek kiváltása.
A szigorúság tetőpontja áv hó 9.-e, amikor 25 órás böjtöt tartunk. Öt
dologtól tartózkodunk.
1.) Nem eszünk, nem iszunk,
2.) Bőrcipőt nem viselünk,
3.) Illatos szerrel nem kenjük, vagy permetezzük be magunkat,
4.) Élvezeti fürdés tilos, (szemünket és kezünket mossuk meg),
5.) a házas-élettől tartózkodunk.
Mert ezen a napon a churbán - pusztítás - legsúlyosabb csapása ért minket, az Isten
házának, a Szentélynek a romba dőlése. Lényegében két napig kellene böjtölni, ez
embertelen követelés volna, de a jámbor ember csak tizedikén napnyugta után
borotválkozik, húsételt is csak akkor fogyasztunk.
Tisa böávkor áv hó 9.-én, szegényes ruhában ülünk a földön, mint a
gyászolók. A böjt előtti megszakító vacsoránk hideg tojás és kenyér. Sok helyen
hamut is szórnak az ételre. Sirámokat olvasunk. Este Jeremiást recitáljuk.
Gondoljuk meg, mi a különbség a közösségi és az egyéni gyász között.
Az egyént érintő gyásznál, ha a hét rokont számoljuk, apa, anya, fivér, nővér,
Isten ne adja, fia-lánya, hitestárs, a legszigorúbb időszak a temetés előtti
állapot. Ennek neve ánénut (fájdalom). A gyászoló ilyenkor minden cselekvő
parancsolattól fel van mentve, imaszíjat sem kell felvennie, bort, húst nem
fogyaszthat, nem étkezik, hanem táplálkozik (a különbséget értjük). Minden
feladata a temetés mielőbbi biztosítása. A temetés után következik a síva, a hét
nap, amikor az érintett a föld felett kis zsámolyon ül, zsoltárokat olvas, Jób
könyvét vagy a gyász szabályait tanulmányozza. Tükröt letakarja, ő maga ki nem
mozdul a házból, csak szombaton, akkor nem kell a föld felett ülnie. Meglátogathatja
a zsinagógát. Az első napokban a köszöntést sem fogadhatja. A harmadik nap után
már igen. Az ezt követő 30 napon - slósim - nem vesz részt mulatságokon, nem
nyiratkozik, de elhagyhatja a házat, végezheti napi munkáját.
Ezután 11 hónapig szívében a szomorúság, kerüli a nyilvánosságot, külső
megjelenési formában is, új öltönyt nem vásárol, ha megoldható, akkor egész
évben nem nyiratkozik. De amint látjuk, ahogy az idő múlik, annál kevesebb a
megszorítás.
Esztendőn túl csak a halálozási évfordulókon vagy évente négyszer, a mászkir
imánál emlékezünk meg nyilvánosan az elhunytról. Ezután túlzottan nem is illik
mutatni a gyászt, mert akkor úgy tetszik, hogy az érintett nem nyugodott be a
Mindenható akaratába. Láthatjuk, a szabályok a kivezetést szolgálják, hogy az
érintett fokozatosan illeszkedjék a mindennapokba.
Ezzel ellentétes a közösségi gyász. A megszorítások a gyászos időszak alatt
fokozódnak, szigorodnak. Ennek célja a ráhangolás, amely Áv hó 9.-én csúcsosodik.
A közösségi gyász tartós, csak a Messiás eljövetele oldja fel.
Azonban áv hó nem csak szomorúságot tartalmaz. Azt tartják bölcseink, hogy
kevés olyan jó napja van Izraelnek, mint áv hó 15.-e. Ennek a történeti magva
kapcsolódik áv hó 9.-éhez. A kémek históriájánál, amikor tíz törzs
képviselőjének inspirációja nyomán sírt a nép egész éjszaka, azt mondta a
Mindenható, most sírtatok ok nélkül, lesz idő, amikor ezen a napon okkal fogtok
zokogni. Ez a nap áv hó 9.-e volt. A büntetés igen nyomatékosnak bizonyult.
Aki az egyiptomi rabság kenyerét 20 éven felül fogyasztotta, nem léphetett be
Kánaán földjére.
Negyven évig vándorolt a nép a sivatagban és minden esztendő említett napján
tizenötezer ember megásta a sírját, belefeküdt és nem ébredt fel többé. A
negyvenedik évben a soros nemzedék szintén megásta a sírját, bele is feküdtek, de
életben maradtak. Először azt hitték, hogy az Újholdat túl korán vélték
felfedezni, és még nem érkezett el a végzetes dátum. Áv hó 15.-én a hold fogyni
kezdett, és akkor megértették, hogy bocsánatot nyertek, megmenekültek.
Még egy esemény fűződik áv hó idusához. Egy férj és feleség
összeszólalkozott. A férj megsértette asszonyát, aki megbántva apja házába tért
vissza valahová a Szentföld egy távoli vidékére. A férj megbánta viselkedését,
utánament, bocsánatot kért és megbékélve egymással, otthonuk felé tartottak.
Útközben a Benjamin törzs földjén érte őket a Sábát, megszálltak a város
fogadójában. Sajnos megismétlődött a szodomai történet: a helybeliek a vendégek
kiadatását követelték. A fogadós szorongatott helyzetében kompromisszumos megoldást
választott, az asszonyt kiadta a tömegnek, a férjet nem. A szerencsétlen feleséget
annyian megerőszakolták, hogy nem élte túl.
A gyalázatos eset nagy felháborodást keltett, s a többi törzs hadserege háborút
indított a Benjaminiták ellen, akik rendkívül elszántan védekeztek. Igen sokan
meghaltak a csata nyomán mindkét oldalról. A bölcsek megtiltották a házasságot a
Benjámin törzs tagjaival. Fogyott is a törzs igen erősen. Kihalásuktól kellett
tartani. Ezért enyhítettek a szigoron.
Áv hó 15.-én a férjhez menni akaró lányok táncoltak Silóban és a nősülni
vágyó legények "rabolhattak" közülük. A lányok maguk is bíztatták a
férjjelölteket, hogy ne nézzenek a szépségre, a jó szív és a tisztaság a legfőbb
erény. Az így létrejött házasságok mentették meg a Benjámin törzset.
Áv hó utolsó napjaiban vége a nyárnak, közeledik az ősz, a nagy ünnepeivel,
amikor vétkeink megbánására kell koncentrálnunk. Elul hónap következik, amikor
minden reggel a sófár-fúvás figyelmeztet, közelednek a félelmetes - vagy úgy is
mondhatjuk fennséges - napok, elkezdhetjük a magunkba nézést, a leltárkészítést
cselekedeteinkről, tehát a szellemi felkészülést a nagy ünnepekre.
2005.08.28
Deutsch Gábor |
