Jelentése: Teherbeesés
„Ha egy nő teherbe esik és gyermeket
szül, fiúgyermeknél hét napig legyen tisztátalan, és a nyolcadik nap
metéljék körül a fiúcskát”, Ábrahám szövetségébe felvéve.
Leánygyermeknél 14 napig legyen tisztátalan… Mindkét esetben áldozatot
kell hozni. A világ legfelemelőbb eseménye a gyermek világra hozása. Az
első parancsolat is alátámasztja: szaporodjatok, sokasodjatok. Azonban a
szülés lefolyása, az ezzel járó vér és más egyéb indokolja a
tisztátalanságot és a tisztulás áldozatát. Azt nehéz megmagyarázni, az
időtartalom miért a kétszerese a lányoknál, mint a fiúknál. Bölcseink
szerint az anya hamarabb vigasztalódik meg fájdalmával fiú esetén, mint
lányoknál. Esetleg a fájdalom fizikailag is kisebb ilyenkor, mint a lány
világra hozásánál. De csak annyit mondhatunk, akár fiú, akár lány az
újszülött, legyen egészséges és szülei neveljék fel I…n félő becsületes
embernek.
A szidra hosszabb részében a poklosságot taglalja. Ilyen betegség ma
nincs, talán a lepra, ami hozzá hasonló. Viszont az utóbbi
gyógyíthatatlan. A poklosságot, bár a gyógymód nincsen leírva, de
gyógyították. Az a vélemény is igaz lehet, hogy amit nem ismerünk ma,
nem zárja ki, hogy az akkori orvos tudta, mit kell tennie. Tanúságul
szolgál a fertőző beteg elkülönítését már azon korban is alkalmazták.
Bőrbetegségről van szó, amely a belső szerveket is érintette. Okának a
pletykát, a rágalmazást említik.
Mirjam, Mózes testvére, aki megmentette fivére életét, de rosszat
beszélt róla a háta mögött, ezért hét napig büntetésből betegségben
szenvedett. Mózes imádkozott a gyógyulásáért. A betegnek jelentkezni
kellett a kohénnál – a papnál – korának tanult emberénél, aki
megállapította a bajt és döntenie kellett, meddig szükséges a betegnek
karanténban maradnia. A poklosság ismérve pontosan le van írva a
szidrában. Például kihull a haja, attól még tiszta, de ha helyén vöröses
sebek keletkeznek, az a betegség jele. A ruhán, sőt a házon is
keletkezhettek gombásodás vagy hasonló elváltozások, a házon is
láthatóak voltak ilyen tünetek. Azt mondják bölcseink, itt sorrend volt
tapasztalható. Figyelmeztetés gyanánt előbb fordult elő a ruhán az
elváltozás, hogy a tulajdonos gondolja át cselekedeteit és beszédét, ha
a figyelmeztetés nem használt, a házon jelentek meg a tünetek, végül az
ember testén.
A ruhát elégették ilyen esetben, a háznál előbb csak az inkriminált
részt kaparták le, ha továbbterjedt, minden holmit ki kellett hordani a
házból, még mielőtt a kohén megérkezett, mert a lebontásra ítélt házat
akkor a bent lévő holmival együtt kellett megsemmisíteni. A kohénról,
aki ilyenkor a vizsgálatot folytatta, öt évig tanulta a mesterségét.
Feladataihoz a szentségek bemutatása mellett az egészségügyi
intézkedések is hozzátartoztak.
|
EGY CSODÁLATOS SZÜLETÉS TÖRTÉNETE
„És szólt az Örökkévaló Mózeshez... ha egy nő magzatot hoz a világra
és fiúgyereket szül - a nyolcadik napon metéltessék körül...”
(3Mózes 12, 1-3).
Ez a szakasz – többek között – a szülő nő tisztulási folyamatairól
tartalmaz előírásokat. Olvashatunk benne még a Brit Miláról is, amiről
másutt már volt szó. Ennek rendkivüli fontosságát az húzza alá, hogy a
Tórában többször is említtetek, igencsak aláhúzva.
Az alábbi történetet a már többször említett spólai „Nagyapó"
születésének körülményeit meséli el.
Eredeti neve Árje-Leib volt. A haszid világ ismert alakjává vált, híres
volt csodatevő képességéről, és mindenütt ott volt, ahol üldözött
zsidókon segíteni kellett. Ebben egy kicsit Élijáhu (Illés) prófétára
hasonlított, akinek legendás alakja bejárja az egész zsidó világot.
Történetünk azt meséli el, miként segédkezett – az akkor még ismeretlen
– Báál-Sém-Tov – „Nagyapó" születésénél.
Báál-Sém-Tov – miután megnősült – inkognitóban járta a világot, miközben
nagyon nehéz fizikai munkával kereste meg mindennapi kenyerét.
Fuvarosként építőanyagokat szállított a városba. Felesége, aki gazdag
családból származott és egyáltalán nem volt nehéz élethez szokva, mégis
mindenben segítségére volt férjének, még a fizikai munkában is. Mindenki
koldusszegénynek tartotta a házaspárt, s így mindig a távolabbi vidéket
járták, ahol senki nem ismerhette fel őket.
Egyszer azonban Báál-Sém-Tov nagy bajba került. Lova nem bírta tovább
húzni a megrakott szekeret. A hasonlóan szegény zsidók azt tanácsolták
neki, menjen el egy Uman melletti faluba, keresse meg reb Baruchot, egy
gazdag földbérlőt, az biztosan a segítségére lesz. Ez az ember közismert
volt arról, hogy azoknak a szekerező zsidóknak, akiknek a lova már nem
bírt kocsit húzni, adott a saját lovaiból egy olyat, amelyik már
mezőgazdasági munkára alkalmatlan volt, de szekér húzására még igen. Azt
is állították róla, hogy minden hozzá betérőt gazdagon megvendégel.
Báál-Sém-Tov hallgatott a jó tanácsra. Ott maga is megtapasztalhatta,
hogy reb Baruch valóban gazdag, de egyben melegszívű zsidó, aki
életcéljának tekintette, hogy embertársai segítségére legyen. Nem volt
tanult ember, mindössze istenfélő, jólelkű zsidó. Felesége, Ráchel,
férjének mindenben segítő társa volt.
Sok jótéteményt gyakoroltak, különösen a vendéglátás micvéjében tűntek
ki. E célra külön házat is berendeztek, a gyerekeseknek még elkülönített
szobát is biztosítottak. De ha a pár gyerek nélkül érkezett, külön-külön
helyezték el őket, hátha nem is férj és feleség. Vendégeit, távozáskor,
reb Baruch, gazdagon meg is ajándékozta.
Báál-Sém-Tov és felesége ugyancsak részesültek reb Baruch
jószívűségéből. Megkapták a lovat, de arra kérték reb Baruchot, hadd
maradjanak néhány napig és majd a szombat kimenetele után mennének el.
Természetesen ennek sem volt akadálya. Azonban ők sem lakhattak közös
szobában. Amikor Báál-Sém-Tov ennek okát kérdezte, a magyarázatként
adott válasz nagyon megtetszett neki.
Szombat este – amikor reb Baruch nyugovóra készült térni – észrevette,
hogy az egyik vendégszobából valami furcsa, földöntúlinak látszó fény
árad ki. Odalopózott az ajtóhoz, bekukucskált és döbbenten látta, hogy
az a szegény zsidó, akinek lovat adott, ül a földön, égnek emelt
karjaival a Tikun Chácot nevezetű imát (a Szentély pusztulásának
emlékére és a gáluti életre mondott gyászima, amit éjfélkor mondanak)
kántálja: „Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig; miért hagysz el
minket oly hosszú időn át” (Jeremiás siralmai, 5,20). És amint mondja,
szemeiből folynak a könnyek. Mellette pedig – hófehér ruhában – magas,
fehérszakállú férfi áll. Mindkettőjük arca földöntúli fényben tündökölt,
ami az egész szobát is elárasztotta. Reb Baruch nem bírta elviselni a
látványt – elvesztette eszméletét.
Báál-Sém-Tov – a zajra kinyitotta ajtaját – élesztgetni kezdte
vendéglátóját. Az magához térvén Báál-Sém-Tov lábai elé borult,
könyörögve kérte bocsánatát, hogy nem adott nekik közös szobát. Az pedig
megnyugtatta, nem történt semmi baj, de megeskette, soha az életben nem
meséli el senkinek, amit látott-hallott. Egyúttal megáldotta őt,
miszerint a legközelebb születő gyermeke fiú lesz, akiből nagy cádik
válik majd. Figyelmeztette, gondoskodjék róla, hogy a gyereket a
felesége maga szoptassa, ne szoptatós dada, amint az korábban szokás
volt náluk.
Miután eme áldásra reb Baruch rámondta az áment, mély lélegzetet vett,
és megkérdezte, ki volt az a fehérszakállú ember Báál-Sém-Tov mellett.
– Mivel érdemesnek találtattál arra, hogy megpillantsd őt – mondta
Báál-Sém-Tov – megmondom neked. Ő volt a legendás prágai Lőw rabbi (Máhárál)
reinkarnációja, akitől te is származol. Most jött el az ideje annak,
hogy lelke ismét lekerüljön erre a világra, hogy jobbá tegye azt.
Érdemeidnek tudható be, hogy születendő fiad hordozza majd lelkét,
szellemi örököse legyen. A születendő gyereket ezért Árje Léjbnek (Lőw)
nevezd el. Még hozzátette: biztos vagyok benne, hogy látni fogom és meg
is áldom majd.
Amikor a hallottak miatti megrendülésén erőt vett, reb Baruch vendége
kiléte felől érdeklődött és felajánlotta hogy élete végéig gondoskodik
róla.
– Ezt ne kérd és erről többé szó se essen – szólt Báál-Sém-Tov erélyesen
– még nem érkezett el annak az ideje, hogy felfedjem kilétemet. És
hozzátette, hogy a fia sem lesz mindjárt ismert és elismert. Amíg ez
bekövetkezik, addig neki is nehéz élet jut osztályrészül.
Báál-Sém-Tov másnap tovább ment. Reb Baruch pedig, a történetet
feljegyezte naplójába.
Az áldás valóra vált.
* * *
Megszületett a gyerek,
akit nagy örömmel fogadtak. A briszre, az apa, meghívta a környék minden
szegényét, akik tudták, hogy bőséges vendéglátásban lesz részük. Reb
Baruch kutató szemmel nézte a vendégsereget, remélve, közöttük lesz
egykori – ismeretlen – vendége is. Meg is pillantotta őt, ott állt a
többi szegény koldus között, semmivel nem tűnt ki közülük. Intett is reb
Baruchnak, ne adja semmi jelét annak, hogy ismeri őt.
A szertartás után – a helyi szokásnak megfelelően – mindenki, aki
mellett elvitték, a gyerek fejére tett kézzel megáldották őt és az apát.
Amikor Báál-Sém-Tovra került a sor, ő a következőket mondta:
– Én egy tudatlan ám-hóórec vagyok, nem tudom héberül a gyereket
megáldani. Én csak annyit tudok, amire az apám tanított, aki azt mondta,
hogy a Szentírásban írva vagyon: „Ávrahám öreg (volt)”. Még azt is
mondta, hogy az Áv apát, míg zákén (héberül: öreg) egyben nagyapát is
jelent. Tehát Ávrahám ősapánk egyúttal nagyapánk is. Ezért én megáldom
ezt a gyereket, legyen az egész zsidóság nagyapója, miként Ávrahám is az
volt.
Az ismeretlen koldus áldása nagy derültséget keltett. Hamarosan
elterjedt ennek a híre olyannyira, hogy ettől fogva – játékosan –
mindenki zeidének (nagyapónak) hívta. Még apja anyja is ekként
szólította őt.
Így lett a később híres cádikból szent „Nagyapó”, Spólában, aki életét
annak szentelte, hogy a zsidókra leselkedő veszélyeket elhárítsa.
Naftali Kraus
2007 |