Smot könyvének lezárása gyanánt átismételhetjük az elmúlt hetekben
tanultakat, mindent, amit a Miskán (Hajlék) építéséről, az eszközök
készítésről, illetve a szolgálatot teljesítőkről megtudtunk. Az ismétlés
során eljutunk egészen a Miskán műkődése kezdetének napjáig, 2449.
niszán 1-ig, amikor is "az első hónapban, a második évben, a hónap
elsején felállíttatott a Hajlék" (40:17).
Joggal érezhették őseink, hogy kicsit sűrűre sikerült az év, hiszen
2448. niszán 15-én vonultak ki Egyiptomból, egy héttel később vált szét
előttük a Nádas-tenger, majd e csoda után hat héttel kerül sor a
Kinyilatkoztatásra.
Nem volt megállás, negyven nappal a Tóraadás után már erősen kétségessé
vált a folytatás, hiszen elkészítették az Aranyborjút, melynek
következtében Mózes nem is gondolhatott arra, hogy vakációra megy a
nyáron, hanem két negyvennapos látogatást kellett tennie a Szináj-hegyen,
hogy Isten előtt engesztelést szerezzen a zsidó nép vétkére, valamint az
összetört Kőtáblák helyett újakat hozzon.
2449. tisri 10-én (első Jom KIppurunk!) a teljesített küldetést követően
lejött Mose rábénu a hegyről, és másnap kiadta (továbbította) a Miskán
építésének parancsát, ami el is készült a következő év tavaszára, ahogy
ez fent is olvasható.
Egy azóta számtalanszor megismétlődött helyzet keletkezett: túl voltunk
a katasztrófán (Aranyborjú és következményei), megkaptuk az újrakezdés
lehetőségét, volt elegendő emberünk ehhez, sőt már egy hely (szellemi
központ) is épült.
Egy dolog hiányzott, melynek szükségességét akkor (már/még?) felismerték
közösségünk vezetői: hosszútávon is működőképes gondolat nélkül mindez
mit sem ér. Ennek megoldásaként "Mózes egybegyűjtötte Izrael fiainak
egész közösségét és mondta nekik: ezek azok a dolgok, amelyeket
parancsolt az Örökkévaló, hogy megtegyétek azokat. Hat napon át
végeztessen munka, de a hetedik napon legyen nálatok szentség, szombati
nyugalom az Örökkévalónak" (35:1-2).
"Hat napon át végeztessen munka, de a hetedik napon legyen nálatok
szentség, szombati nyugalom az Örökkévalónak" (35:2).
Mestereink sokat foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy a Hajlék-ról szóló
ismétlés előtt miért kellett újra felhívni a szombat törvényére a
figyelmet? Egyrészt, hogy mindenki megértse: az épülő szellemi központ
spirituális jelentőségének dacára sem szabad megszegni a sábát
törvényeit annak készítésekor, mert mindenek előtt maga a szombat
tanúsítja az Isteni Jelenlétet (Sehina) a Miskán-ban. Másodsorban (Horájot
8a) a bálványimádás a 613 micva megtagadását jelenti, vagyis egyenértékű
az egész Tórával, viszont a szombat törvényeinek megtartásáról is -
természetesen pozitív értelemben - van ilyen forrásunk (Smot rabba
25:12).
Vagyis a sábát által a teljes micva-rendszert újra magukra vehették
őseink az újrakezdés elkerülhetetlen feltételeként.
"És eljött mindenki, akit szíve arra indított és mindenki, akit lelke
arra ösztönzött, elhozták az Örökkévaló ajándékát a gyülekezés sátrának
munkájához" (35:21).
Az Or HaChaim szerint az adakozók két csoportja létezett: volt, aki
szellemi szükségletei miatt hozta el felajánlásait a Hajlék építéséhez,
vagyis spirituális indoka volt, de voltak olyanok - a rabbi szerint még
az előbbinél is nemesebb lelkű emberek - akiket a szíve inspirált.
Napjainkban sincs nagyon másként, egyeseket a hagyomány iránti
kíváncsiság és/vagy a közösség keresésének, megőrzésének vágya, másokat
a magától értetődés indít, vezet és tart a szolgálat (ávodá) rögös
útján.
"A munkaanyag elég volt minden munkához, hogy elkészítsék, és még maradt
is" (36:7). A felajánlásokról szóló mondat látszólagos ellentmondása
kapcsán elgondolkodtak bölcseink, hogy vajon elég anyagot hoztak az
építéshez, vagy annál többet és maradt is belőle?
A Ramban szerint jelentéktelen többlet maradt, amit a későbbi javítások
alkalmával lehetett használni, Szforno szerint csak arról szól a mondat,
hogy a mesterembereknek nem kellett spórolni, hanem bőségesen jutott
minden anyagból, az Or HaChaim szerint viszont csoda történt.
Szerinte - mivel egy önkéntest sem lett volna szép megbántani, hogy
visszaadják neki nehezen összespórolt felajánlását - mindent
felhasználtak az építés során, a csoda pedig úgy manifesztálódott, hogy
ennek ellenére se lett nagyobb egyetlen eszköz sem az isteni tervben
meghatározottnál, vagyis a mennyiségi többlet ebben a ritka esetben
kizárólag minőségi többletet eredményezett.
Mostani
szombatunk neve Sábát párá, vagyis a rejtélyes Vörös Tehén (4Mózes 19.)
lesz a szombati második tóratekercsből felolvasott szövegünk
főszereplője, melynek kapcsán a talmudi bölcs, Rabbi Johanán mondta
tanítványainak: "nem a holttest tesz tisztátalanná, és nem a Vörös tehén
pora tisztít meg. Ezek isteni rendeletek és az embernek nincs joga
kérdezősködni felőlük".
Algoritmusok uralta világunkban ez a különleges tórai rész arra is
emlékeztet, hogy nem biztos, hogy minden rejtélyt szabad megkísérelnünk
megfejteni, és talán azt is sugallja, hogy ha esetleg mégis
megpróbáljuk, akkor egyáltalán nem biztos, hogy jól járunk, ha sikerül.
A teljesség igénye nélkül: a Vörös Tehén, vagy a barátságok, szerelmek
létrejöttének titkait talán jobb nem háborgatni, sőt, inkább meg kell
próbálnunk örülni tudatlanságunknak, mert viszonylagos tisztaságunk
egyik éltető forrása az információ hiánya.
"Volt száz kikkár ezüst, hogy a szentség lábait és a függöny lábait
öntsék, száz lábat…" (38:27). A guri rebbe, Jichák Meir szerint ugyanúgy
száz láb volt található a Hajlékban, ahogy minden zsidó köteles (S"A,
O"H 46:3) száz áldást mondani naponta. Nem véletlenül: miként e lábak
szolgáltak a Miskán alapjaként, ugyanúgy képezik a szentség alapját az
általunk mondott bráhák.
E száz áldás elmondásához a hétköznapok során nagy segítséget jelent a
főimádság háromszor történő recsitálása (alkalmanként 19, összesen 57
áldás), ami kiegészül azzal az örvendetes ténnyel, hogy a sáhárit és
minha imák alkalmával a sác (sliáh cibbur, előimádkozó) megismétli az
ámidá-t, és ha figyelünk és ámen-t mondunk az általa mondott áldásokra,
akkor már teljesítettük is a penzumot, hiszen közösségben davenoltunk,
és az imák során más bróhék-at is elmondtunk.
Szombaton kicsit nehezebb a feladatunk, mert ilyenkor a tfilá rövidebb
(19 helyett csak 7 áldásból áll), ezért is célszerű háromszor étkezni és
bencsolni utána, valamint nem kimenni a zsinagógából, amikor a máftir a
háftárát olvassa, mert előtte és utána is áldásokat mond, kár (lenne?)
lemaradni azokról.
Sábát sálom, békés szombatot mindenkinek!
Darvas
István
rabbi |